John Constantine

Mondhatnám én, hogy az élet szép meg jó, de minek? Mind tudjuk hogy ez szemen szedett hazugság, és nem is szeretjük ezeket jellemzően. Az élet szar, és az enyém meg extrán az, így ne csodálkozzon senki h nem kergetek rózsaszín álmokat és szivárványos bárányokat. Meg liberalista sziványnyuszikat sem. Megvan minden mentségem hogy miért vagyok cinikus, és szarkasztikus, és miért nem hiszek már a tündérmesékben. Az sem érdekel hogy hányan tekintenek bunkónak hiszen egy véleményem van és sosem rejtem véka alá, így hát akadnak olyanok akik nem kedvelnek túlzottan. Hát hol érdekel engem, most komolyan?
Ismerem az udvariasságot és a hízelgést de ritkán élek vele, és olyankor el is érem amit akarok. Nagyon nagyon lehengerlő tudok lenni ha akarok, és könnyedén manipulálom az emberi viselkedést hogy azt gondolják, ők tesznek nekem szívességet. Hagyom, hadd higgyék fontosnak magukat, én csak jót nevetek rajtuk. Milyen kicsinyesek.
Na mindegy. Asszem a legnagyobb jellemhibám hogy sokat cigizek, és dupla térfélen játszom. A cigi amúgy sokat javít a modoromon. Szólnál hozzám úgy h nem kapom meg a napi nikotin adagom.... Lehet kissé más lenne a véleményed mint most.

Vadászi képességek és gyengék leírása: John ember, így elég sok gyengéje van. Emellett alkoholizál és láncdohányos. Koporsószögek. 
Képességei röviden: piszkosul jó vadász! A pecsétek és rúnák kiemelkedő szakértője!

Valami ilyesmi lenne a címe az önéletrajzi könyvemnek ha arra vetemednék hogy írjak egyet. Még jó hogy nincsenek ilyen hajlamaim. Azt viszont sokszor elképzeltem már, milyen lenne ha az őrületbe kergetnék egy pszichológust. Tudjátok, olyan filmbelit, takaros kis konttyal, mindentlátó szemüveggel, cuki fehér köpennyel. Igazán jó móka volna. Valahogy így fest az elmémben a jelenet:

- Foglaljon helyet, Mr. Constantine. Örülök hogy eljött hozzám, miben lehetek a segítségére? - kellemes, nyugodt hangszín, tudjátok amit az állatoknál is használ az ember hogy lehiggadjanak mielőtt az ember beléjük rúgna. Mondjuk, én abba is belerúgnák aki kezel emel egy kutyára de ez részletkérdés már, és azt hiszem talán valami elfojtott agresszió lehet, nem tudom és nem is érdekel.
- Jónapot Dr. Nelson - itt igazából bármit mondhatnék, teljesen mindegy lenne. Az viszont hogy mit tehet értem egy érdekes kérdés.
- Hitesse el velem hogy démonok nem léteznek, és én nem vagyok mestere a démonűzésnek és okkult ismeretnek - na erre varrjál gombot, anyukám! Vannak itt igények. Bár ha képes lenne rá, esküszöm feleségül is venném, mert körülbelül ez a csodával lenne egyenlő.
- Démonok? Néze Mr. Constantine, démonok nem léteznek. Ezek csak a rossz álmok kivetülései amiket az agyunk... - kezd bele nagyon okosan, de itt már felhúzott szemöldökkel néznék rá, mint aki teljesen hülyének nézi. Mondjuk annak is nézném, és szerencsés flótásnak hogy sosem találkozott ilyesmivel, és nem hisz ezekben. Bár én se láttam volna egyet se. Vagy hát a francokat, unatkoznék.  Mindenesetre izgalmaktól mentes életem lehetne, de hogy akarom-e ezt? Már nem tudom.
-Igen tudom, hagyjuk a süket dumát. Ezt már mind hallottam. Nem azt kértem hogy fejtegesse nekem mik azok a démonok, bár egyébként is téved, hanem hogy hitesse el hogy nem léteznek - vágok közben kissé ingerülten, nekem erre nincs időm hogy süketelést hallgassak. Segítsen vagy ne, nekem egyre megy csak ne raboljuk egymás idejét.
-Talán ha mesélne magáról egy kicsit az segítene - igazítja meg a szemüvegét. Nocsak, akasztják a hóhért, nem tud mit mondani hirtelen? Hát jó, akkor játszunk egy játékot!
-Sok mindent tudnék mesélni, de várjunk csak hol is kezdjem az egészet? A boldog születésemnél, amikor megöltem anyámat? Na, jó hát persze nem direkt tettem, de attól anyám még belehalt a szülésbe pedig biztos imádtam volna.  Szóval így indult az életem, és  azt hiszem innentől csak lefelé vezetett az út - sóhajtok fel és rágyújtok egy cigire, nem érdekelve hogy mit mond vagy gondol éppen a dokinőcske, én rendesen meg tudom botránkoztatni az embereket.
-Aztán elkezdtem látni mindenfélét, szellemeket meg démonokat és hamar rájöttem hogy apám nem látja őket, és mások sem. Hogy én miért? Nem tudom. Meséltem neki róla, és hogy mik történnek de nem hitt nekem, és az lett a vége hogy diliházba vitt. Alig voltam… nem is tudom… nem voltam túlságosan vén, talán éppen hogy nagykorú voltam, hogy még dönthetett helyettem. Szóval sárga házba kerültem, és próbáltak mindenfélével meggyógyítani, de ugye mondanom sem kell hogy rohadtul nem sikerült? Annyit értek el, hogy egy sötét éjszakán egy életlen kődarabbal felvágtam az ereim - beletúrok a hajamba ahogy ezt mesélem, és kifújok egy adag füstöt.
-De hát… az nem… - kezd bele, de legyintek és belefojtom a szót.
-Hogy lehetek itt? Tudja a franc. Percekig voltam halott, mielőtt vissza rúgdostak volna az életbe, de addig? Addig megjártam a poklot. Tudja, ilyen halál közeli meg utáni élmény csak most épp nem a fény jött az alagút végén hanem füst, forróság és kén. Hiszen tudja, minden keresztény tudja hogy az, aki öngyilkos lesz nem üdvözülhet hanem a pokolra jut majd. Nos, én láttam a jövőbeli otthonom, és nem tetszett a hely - csóválom meg a fejem, ahogy kifújom a füstöt.
-Tehát a pokolról álmodott? - kérdez közbe és szinte látom hogy sistereg a toll a kezében ahogy jegyzetel, vagy legalábbis próbálja követni amiket mondok.
-Nem, nem álmodtam. Láttam, és éreztem hogy mi van ott, láttam a szörnyeket a maguk valójában és láttam elkárhozott lelkeket. Láttam ott mindent, amitől az ember fél és retteg, de valahogy…. Visszajöttem. Nem tudom minek, de aztán… kilógtam a diliből, elegem volt belőle, meg abból hogy első osztályú jegyem van a pokolba. Valamit… valamit tennem kellett, hogy ne kerüljek oda így hát megtettem azt amit lehetett. Az égiekhez fordultam, tudja az Úrhoz és angyalaihoz, és felcsaptam démonvadásznak. Ha eleget megölök, és kiűzök, akkor talán megmenekül a lelkem és nem a sátáné leszek - folytatom, és egészen belemerülök ebbe a mesélésbe. Talán nem is lenne hülye ötlet az  a könyv, esküszöm elgondolkozok rajta hogy megtollasodjak mint Stephen King.  Az ő horrorjai sem csak agyszülemények, hanem hát ő is látott mindenfélét. Csak ő megúszta és üzletet csinált belőle a rohadék.
-Szóval évek mentek el hogy démonűzést tanultam és a pecsétek és rúnák mestere lettem hogy aztán harcolhassak a démonok ellen. A kiűzés egy rohadt dolog. Nem olya sima fakszni tudja, hogy ráfújok és a démon kirepül. Itt küzdeni kell, és az akarat harca az egész. Bár hogy ezt is minek csinálom? Tudja az égiek is beintettek hogy így nem válthatom meg magam, de nekem eszem ágában sincs Luciferrel parolázni. Bár rebesgetnek valamit. Elég démont öltem meg és űztem vissza hogy felkeltsem a főrohadék figyelmét, és beszélik hogy ha eljön az időm, ő maga személyesen fog eljönni értem. Rohadtul nem akarok meghalni, érti?! - fakadok ki egy kicsit, de aztán megnyugszom. Túl sokszor néztem én már szembe a kaszással hogy régi ismerősként köszöntsem. Mert hogy volt második alkalom is.
-Az idegeim, tudja. Volt egy eset… ami eléggé megviselt. Egy démon, egy kislányt szállt meg, és nem bírtam kiűzni így hát azt tettem amit a legjobbnak véltem. Angyal helyett, idáztem egy másik démont, egy erősebbet hogy elvigye a démont, de nem így lett hanem a kislányt vitte el, és engem is alaposan megizzasztott. Hetekig beteg voltam utána. Fizikai és lelki betegség is volt ez  - sóhajtok egy újabb adag füsttel és alig tűnik fel hogy már a másodikat szívom. Nem, nem vagyok láncdohányos egyébként. Mondom nem! Na!
-Meg akarom találni azt a démont és megmenteni a kislány lelkét, de nehéz úgy ha az ember fél lábbal a sírban van, nem? A pia és a cigi megtette a hatását, tüdőrák, áttétes beütéssel, csodálatos kilátás mi? Amikor már reggel úgy ébredsz hogy vért köhögsz tudod hogy nem fog sokáig tartani. Ember, hát hol érek én rá meghalni? Nekem élnem kell! Élni, és folytatni… így hát mi  csinált a jó öreg Constantine, na mit? Alkut kötött. Megint - nyomom el a csikket a hamutálnak kinevezett akármin.  Mert hát ezt tettem, eladtam a lelkem hogy visszakerülhessek az életbe, és ne a tüdőrák vigyen el. Rohadék betegség az.
-Gondoljon bele hogy maga a diliházba küld zártosztályra egy csomó beteget, aztán egy szép napon maga is odakerül majd. Mit gondol mi várja majd? - pillantok rá sötét szemeimmel ahogy lassan hunyorítok. Körülbelül én is ezt érzem. A démonok hetven százalékát én űztem vissza és most hogy egyenes úton száguldok a kárhozat felé, semmi kedvem nincsen odajutni, így hát próbálom a kéziféket behúzni.  Vagyis hát…
-Odáig merészkedtem hogy megzsaroltam az eget. El tudja hinni? Én vagyok az Ember, aki megzsarolta Istent! - nevetek fel keserűen hiszen semmi értelme nem volt végül is.
-Azt mondtam nekik hogy ha nem jutok be a mennybe végül, akkor a világra szabadítom az összes démont ami csak létezik de hát a sors keresztül húzta a számításaim, hogy bssza meg! - mordulok fel, és a riad falfehér arcú dokira nézek. Cinikus mosolyra húzom az ajkaimat.
-Mi az doki, tán sok volt ez a finom ki lelkének? Ráírta már a papíromra hogy teljesen zakkant vagyok, amolyan futóbolond? Nem? Gyerünk írja csak rá nyugodtan, én úgysem megyek még egyszer a diliházba - vigyorodom el sötéten és felkelve a fotelből sétálok ki, magára hagyva a lesokkolt nőt, hátha ezek után neki is pszichomókus kell. Nekem dolgom van a világban, a démonok csak rám várnak.
-Maga megőrült… - suttogja a doktornő és visszanézek rá az ajtóból.
-És ha a világ őrült meg, nem én? Na, akkor mi van?

Szóval valami ilyesmi lenne, csak talán valami heroikusabb szöveggel, de annyira leszarom ezeket hogy sosem voltam valami szájhős, és dobálóztam nagy szavakkal. Nem illik hozzám. Meghúzom az üvegem és még mindig jót vigyorgok az elképzelt képtelen jeleneten. Kell nekem ez a fenéket, így is tudom hogy totál becsavarodtam. Vagy csak a világ volt rám hatással? Mittudmén…. Hinni kell barátaim hinni. Én azt hiszem iszom még egy üveggel!
Egészségemre!