A legtöbb magára adó, bár kissé önelégült flótás azt mondaná, hogy rendkívül átlagos a megjelenésem. Tény és való, hogy csúnyának nem lehetne nevezni, sőt sok nő és jópár férfi szerint van valami vonzó is a kisugárzásomban, de azt hiszem az átlagos egy rendkívül lekicsínylő jelző egy olyan kiöregedett punkra, mint amilyen én vagyok.
A punk szót mondjuk már inkább csak lélekben értem magamra.
Sehol egy rikító színű taréj, kiszegecselt bőrkabát, vagy másféle státuszszimbólum az Egyesült királyság derék és kevésbé derék tagjai által vezetett kabinet elleni lázadásnak.
A rövid piszkosszőke haj, a kiégett kék tekintet és a védjegynek számító bézs színű, a nikotintól három árnyalattal sárgább ballonkabát mindent üzen, csak azt nem, hogy a viselője egy szabályokat nem ismerő, minden létező hatalmi berendezkedés ellen lázadó utcakölyök volt.
De gondolom, hogy valami sokkal konkrétabbat is várnál, szóval tessék.
Úgy nézek ki, mint a fiatal Sting, Columbo és az apró osztrák festő ideálképe nyomtak volna egy hármast és abból lettem volna én. Középmagas, körülbelül 170 centi, 60 és 70 kiló közötti picit soványkás fazon vagyok, szőke hajjal, kék szemekkel és úgy öltözök, mintha egy olcsó ponyvaregényből léptem volna elő. Ha pedig találkozol velem és nincs nálam cigaretta, akkor valaki nagyon át akar verni. Nem telik el óra anélkül, hogy elpöffentenék egyet az adagolt halálból.
Aki jól ismer az általában a háta közepére kíván. Talán azért, mert megvan az a képességem, hogy lyukat beszéljek bármelyik szerencsétlen flótás gyomrába és elhitessem vele, hogy olyan biztos vagyok a dolgomban, mint Churchill az adóban és a halálban.
Sokan vádolnak önzőséggel, amire én csak gúnyosan elmosolyodok és iszok egyet az éleslátásukra. Mintha nem mindenki a saját javát nézné elsősorban....
Persze sok emberen segítek, de azért nem a két szép szemükért. A saját lelkemért teszem és nem olyan modern pszichológiai humbug jelleggel mondom.
Az a nagy büdös helyzet, hogy Elkárhoztam. A lelkem a Pokolé és a Nagy Patás személyesen fogja bevasalni rajtam az adósságom, ha elég rákátápot adtam a tüdőmnek ahhoz, hogy feldobjam a pacskert.
Ez elviekben amolyan elkerülhetetlen dolog lenne. Végzet, vagy mifene, de azért próbálkozni lehet a szépítéssel, hatha a a Nagyöreg rákoppint Lucifer orrára az adóbehajtásnál. Szóval teszem a jót, szinte mindegy, milyen eszközökkel.
Ezzel a hozzáállással már nem egy embert haragítottam magamra, de nincs az a bűntudat, ami nem tudnék feloldani a naponta bevitt jelentős mennyiségű alkoholban és nikotinban.
Ha így nézzük, akkor talán megéri napi szinten vásárra vinni a bőrömet a lelkiüdvömért. Még akkor is, ha ezek csak közelebb hozzák azt az órát, amikor az öreg Luci szerződésben foglalt kötelezettsége szerint elém áll azzal a behízelgő modorával és bejelenti az igényét a lelkemre.
Ilyen feltételek mellett csodálkozik valaki, hogy úgy élem az életem, mintha nem is lenne holnap és a keménydrogokon kívül mindent olyan cuccot magamba tömök, amivel kicsit is tudom tompítani a nyakamban ülő szorongáshegyet és bűntudatot, amivel senki emberfiának nem lenne kedve megküzdeni józanul?
1984-et sokan egy igen gyümölcsöző évnek gondolták. Először égett le Arnold Schwarzeneggerről az élő szövet a Terminátorban, Daniel LaRusso egy csodálatos Daru-rúgással nyerte meg az All Valley bajnokságot a Karatekölyökben, a Szellemírtók először keresztezték a protonsugaraikat, a világ megismerkedett a Thriller-tánccal Michael Jackson jóvoltából, a népek a tv előtt pedig olyan csodás műremekekkel szórakoztahatták magukat, mint a Knight Rider, a Szupercsapat, vagy a klasszikus Doctor Who kései évadai. Természetesen egy ilyen csodás évnek a tökéletes elrontását nem tudtam stílusosan a végére időzíteni, így Május 10.-én Liverpoolban rászabadultam erre a világra. Az első mozdulatom az volt, hogy megöltem az anyámat és az ikertestvéremet. Legalábbis drága apám élete végéig így látta dolgokat és soha nem ismerte volna el, hogy a ha talán kevésbé locsolta volna alkohollal a kilátástalan melósélet felett érzett keserűségének a lángját, anyám talán nem maradt volna ott a szülőszobában.
Gondolom nem nehéz elképzelni, hogy ilyen kezdéssel milyen csodálatos gyerekkorom lehetett. Apám minden adandó alkalommal közölte velem, hogy egy mocskos gyilkos vagyok és nagyjából annak örülhettem, ha megúsztam az ezután következő makarenkói pedagógai demonstrációt pár zúzódással és véraláfutással.
Túl sokat nem is voltam otthon, inkább csavarogtam a többi környékbeli utcagyerekkel és próbáltam legalább egy kis örömöt csempészni a felhőborította gyerekkoromba.
Mondhatnám persze, hogy akkor minden jobb volt, de ez csak tapasztalatlan sihederségből eredő nosztalgia. Mondjuk az tény, hogy akkor az ismerőseim még őszintén örültek a felbukkanásomnak és nem csípőből húzták a szájukat, bármikor meglátták a rút pofámát az ajtóban.
Az utcán töltött éveim alapozták meg azt, aki vagyok. Akkor kezdtem el gitározni, akkor próbáltam a napi sörre és halálrúdra valót megszerezni bűvészkedésből és akkor ismerkedtem meg az egyetlen cimborámmal, aki még ma is kitart mellettem. Chas nem éppen a legélesebb kés a szekrényben, de szíve talán túlságosan is a helyén van. Jó ahhoz én is hozzájárultam, hogy idáig kihúzza mellettem, de ki hitte volna, hogy egy részegen elmondott ráolvasás hatvanhat életnyi haladékot ad neki Kaszás elől?
Addig volt ilyen csodás aranyéletem, míg a nővérem Sheryl össze nem jött egy valláskárosult szerencsétlennel és Londonba nem költözött. Apám agya azután teljesen elborult és részeg indulatában majdnem félholtra vert.
Hat hétig voltam kórházban és miután sikeresen leráztam a gyerekvédelmist, másfél havi rezsipénzzel leléptem otthonról és úgy döntöttem vissza se néztek.
A magam ura lettem, végre azt csináltam, amit akarok, én pedig zenélni akartam.
Annyira azért nem voltam olyan jó, de vonzott a rocksztársággal járó minden más. A pénz, a hírnév és legfőképp a gruppiek. Tizenhat évesen ugyan mi mást akarhatna egy melós családból származó húlyegyerek, mint olyannak lenni, mint Sid Visious?
Chas-zel és pár haverral megalapítottuk a Nyálkahártya nevű csodálatos punk-rock formációt és nekiálltunk, hogy megcsináljuk a szerencsénket. Nem is lettünk volna vérbeli brit suhancok, ha még a zenekar előtt nem kezdtünk volna el foglalkozni hobbiként az okkultizmussal. Tudjátok a klasszikus viktoriánus tréfák, mint asztaltáncoltatás, szellemfotózás, ingázás és hasonló túlvilági jóságok. Ezek kapóra is jöttek, amikor megpróbáltunk megtervezni a banda zenei profilját, bár talán szerencsésebb lenne azt mondani, hogy kétségbeesetten ötleteltünk, hogy friss témákat találjunk a kifulladó punk-rock műfajában.
Az első lemezünk után gyorsan elvertük a pénzünket mindenre amit megkívántunk. Ez nálam azt jelentette, hogy az alkohol, nikotin és grimoárok triumvirátusára szórtam el meglehetősen sok nullával rendelkező összegeket, amiből leginkább az ősi varázskönyvek vittek el rengeteg fontot. Mondanám, hogy ifjú voltam és ostoba, de megért minden pennyt amit erre fordítottam. A zene iránti szeretetemet gyorsan átvette a misztikum iránti érdeklődést és elképzelhetetlen mennyiségű energiát fordítottam arra, hogy minél több átkot, rontást és ráolvasást tanuljak meg.
Képzelhetitek, hogy mennyire volt kellemes ilyen körülmények közt kipréselni magunkból a második lemezt.
A korongért és az országos turnéért elég szép pénzt kaptunk, de a hobbim túl sok aggodalmat szült a bandában és megegyeztünk, hogy külön utakon folytatjuk.
A többiek új bandát alapítottak, majd pár évvel ezután jó liverpooli suhanchoz méltóan kikötöttek egy gyárban és hétvégi punkok lettek. Chas és én pedig elkezdtünk járni a világot, hogy tanuljunk.
Hírét vettük, hogy New York-ban tanyát vert egy olyan fickó, aki David Copperfielddel ellentétben nem csak a színpadon mágus. Egy klubbot működtetett
Feledés címen és a new yorki démonimádó szektákkal járatta a bolondját.
Mint az érkezésünkkor kiderült, az információ olyan avult volt, mint a szőlőprésből készült nyomdagép a lézernyomtató mellett.
A nagy reményeink, hogy Giovanni Zatarra tanítványai leszünk.... Nem kútba estek, hanem lerúgták őket a Csomolungma tetejéről.
Pár hét már eltelt a vén mágus halála óta, mire felbukkantam a Feledésben és az új tulaj - az öreg Zatarra sztártanítványa - Nick Necro olyan lelkesedéssel fogadott, mint Freddy Mercury a HIV pozitív tesztet. A már akkor is nagy pofám szerencsére kihúzott a bajból és meggyőztem Nicket, hogy legalább a barátnője, Zatanna előadását megnézhessem. Már éppen távoztam volna, amikor pár szektás majom az utcán megpróbálta elkapni az új tulajt barátnőstűl, mindenestül. Nem voltam rest segíteni. Pár átok és néhány kiosztott pofon megmentette a páros életét, akik láttak bennem annyi lehetőséget, hogy ne hajtsanak el a fenébe.
Elkezdtem hát mellettük tanulni és a varázslás olyan finomságait sikerült elsajátítanom, amik a képzeletem legzabolátlanabb zugaiból sem tudtam volna előrángatni.
Ami elsőre egy fura tanár-diák társaságnak indult gyorsan átcsapott valami nagyon másban. Mi hárman teljesen egymára hangolódtunk. Egymás legjobb barátjai és legszenvedélyesebb szeretői lettünk.
Már korábban is voltak kilengéseim ilyen téren, de Z és Nick volt az, akik teljesen rendbe rakták a fejemben a szexualitásomat illető kérdéseket.
Az ilyen idill azonban sosem tarthat nagyon sokáig. Nick tudásvágya egy bélpoklos malac módjára nőt és csillapíthatatlan tudásszomja túlvitte őt minden morális határon. Eközben Zatanna és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nick elhatalmasadó tébolyult tudásvágya abban csúcsosodott ki, hogy elárul engem. Azt tervezte, hogy egy sötét infernalista rituálé keretében csapdát állít nekem és feláldoz egy démonnak. Zatanna szerencsére közbelépett és Nick húzta a rövidebbet, ami egyenes utat jelentett neki a Pokolba.
Akkor tanultam meg, hogy az ember senkiben nem bízhat meg teljesen. Mementoként azóta is hordom azt a ráolvasásokkal teli ballonkabátot, amit Nick hullájáról hámoztam le.
Tudom, tudom.
De neki más úgy sem kellett.
Az incidenst követően visszamentem a Királyságba. Londonban nyitottam magánnyomozói irodát, ami a paranormális esetekre specializálódott és gyorsan terjed a hírem az okkult körökben. Sok új barátra tettem szert ezalatt, akik nem csak valódi ügyekkel láttak el, hanem bepalizható szerencsétlenekkel is. Pénzszűkében sosem voltam, de pár év ebben a szakmában elég nagyra hízlalta az egomat ahhoz, hogy azt higgyem, én mindent meg tudok csinálni és minden okkult ügybe van beleszólásom, ami a Királyság területén folyik.
A saját kis bandámmal elutaztunk Newcastlebe. Ők azt hitték, hogy egy kis kirándulás lesz, némi okkult halandzsázás, meg egy kis könnyű drog. Megtartottam őket ebben a jóhiszű feltételezésükben, de Chas és én tudtuk, hogy itt sokkal komolyabb dolgokról lesz szó.
Szektás bulik, vad orgiák és állítólagos megszállások. Ez volt Alex Louge profilja. Egy harmadrangú zúgmágusé, aki arra is képtelen volt, hogy rendesen felrajzoljon egy nyomorult kötőpecsétet.
A fickónak volt egy klubja, így nem volt feltűnő pár bulizni vágyó huszonéves. Szépen beszivárogtunk, de Louge pincében tartott szeánsza még azelőtt kicsúszott a kezéből, hogy megtalálhassuk ezt a nyomorultat.
Az a kontár minden védelem nélkül idézett meg egy démont, az pedig nekiállt minél gyorsabban minél több hullát előállítani.
Balszerencsémre volt akkora pofám, hogy ez a szituációt nem megfelelő módon, ördögűzéssel oldjam meg. Lehetne fogni a sihederségemre, a tapasztalatlanságomra, de a nem akarom mentegetni magamat ilyen átlátszó kifogásokkal. Nagyon csúnyán elbíztam magamat és akkor azt hittem, hogy én a nagy John Constantine jobban tudom, mint a józan ész és önteltségből elkövettem azt a hibát, amit Louge is.
Nergál jött a hívó szavamra és jelentős járulékos veszteségekkel eltakarította a a vetélytársát.
Egy áldozat sorsát sem vettem volna a szívemre. Egyet sem kivéve egyét.
Louge lánya, Astra is jelen volt az események alatt és miután Nergál kedvére kiszórakozta magát, elhurcolta a kislány lelkét a Pokolba.
Mint kiderült ezzel nekem is intézett egy csak oda szóló jegyet, amint letelik a fenti időm.
Az események után teljességgel összeomlottam. Heteken keresztül csak ittam és egyik adagolt nekrózist szívtam a másik után. Még az sem állított meg, hogy először nikotinmérgezést, majd alkoholmérgezést kaptam.
A detox után próbáltam szembe nézni azzal fekete tébollyal ami napról napra nehezebbé tette a szívemet, mert nem tudtam nevén nevezni azt, amit érzek. Egy átzüllött éjszaka és egy részeg beszélgetés Chas-zel adott nevet az érzéseimnek: Bűntudatom volt.
Nekem.
John Constantine-nak.
A tudatom lázadott még csak a feltételezés ellen is, de a szívem mélyén tudtam, hogy igaz. A saját végzetem megpecsételése kellett ahhoz, hogy valamit sajnáljak, amivel másnak ártottam. Mennyire önző dolog ez?
Viaskodtam még pár hétig az érzéseimmel, de a második detox után úgy döntöttem, hogy felhagyok a küzdelemmel és szakszerű segítséget kérek.
Önként vonultam be a Ravenscar elmegyógyintézezbe, ahol nyolc évet töltöttem el. Eközben próbáltam meggyőzni magamat is arról, hogy az élményeim csak metafórikusak, de a kitartó pszicho-, csoport- és elektroterápia sem tudta meggyőzni az elmémet erről.
Az pedig kifejezettem visszalépés volt, amikor az egyik pacienst megszállva üzentek nekem, hogy el kellene mennem az Államokba.
Kelletlenül ugyan, de újra beszálltam az okkult nyomozás bizniszébe és elutaztam Amerikába.
Chas szó nélkül szegődött mellém és hamarosan egy új társsal bővült a csapoat. Zed amilyen szemrevaló, olyan hasznos is. A látomásai sok segítséget jelentettek nekem. Csodás kis hármasunknak néha besegített egy Mani nevű angyal is, aki folyamatosan az Éledő Sötétségről mantrázott. Furcsa egy kurafi az biztos és úgy hallottam, hogy elég sok vaj került a füle mögé miattam.
De a legutóbb leadott egy fülest, hogy Los Angelesben valami nagy készülődik. Lucifer is ott van és egyre több az okkult bűntény a városban. Ezt pont úgy hangzott, mint egy nekem való munka és bevallom, szeretek játszani a tűzzel.
Kezdőlap
