Arlene Young

A külsőm volt mindig is az, amire elsőként felfigyeltek az emberek. Alacsony, karcsú test, fehér bőr, éjfekete haj, és szem. Bizony a szemem az, ami arról árulkodik, ázsiai vérem van. Legalábbis félig, édesanyám fehér. Egyesek szerint kimondottan szép vagyok, egy igazi különleges szépség. Anyai ágról amerikai, és apai ágról kínai vagyok. Legalábbis édesanyám elmondása szerint. Sosem ismertem az édesapám, és akárhányszor rákérdeztem, az édesanyám terelte a témát. Eleinte nagyon bosszantott a dolog, de már hozzászoktam, és egy idő után, nem is érdeklődtem nála. Önmagamban azonban még nem adtam fel, kutattam, és igen, reménykedtem, hogy egy napon megtudom, ki is az édesapám. Aztán a valóság merészebb volt, mint valaha is képzeltem volna. De hát attól még apa. Elvégre a lényem egy része, ha a tükörbe nézek, többnyire őt látom, mert édesanyámra alig hasonlítok, a hófehér bőröm, a karcsú testalkatom, és az ajkaim. Ennyit örököltem tőle. Miután pedig megtudtam az igazságot arról, mi is vagyok, lett egy tetoválásom, egy angyal szárnytetoválásom a bal kulcsoltomon.
Öltözködésem tekintve szeretem az egyszerű, laza, kicsit vadóc külsőt De igyekszem belevinni egy pici nőiességet is. Jellegzetes megjelenésem a fekete farmer, szűk felsővel, és bőrkabáttal. Ezt pedig magassarkú csizmával, vagy éppen egy bakanccsal hordom.  Éjfekete, dús hajam általában szabadon hagyom. A sminkem természetes hatást kelt, nem szeretem túlcicomázni magam.

Az elveszett: Mindig is különc voltam. Édesanyám szigorúan nevelt, túlságosan is. Gondolom félt attól, hogy rájövök mi is vagyok. Az édesapám kiléte, hogy nem tudtam ki is ő, mély sebet ejtett bennem, és végig kísért a gyermekkoromon. Úgy éreztem hiányzik egy részem, és a múltam nagy részét homály fedi. Nem tudtam elszakadni ettől a szakadéktól, és a jövőmre összpontosítani. Talán éppen a szigorú neveltetés és az üresség érzete miatt lett belőlem ennyire lázadó jellem, aki nem szereti, ha korlátozva van.
A művész: Mondhatjuk, hogy művészlélek vagyok, igazán kreatív jellem. Egy galériában dolgozom, mint műkereskedő egyelőre, közben otthon festem a saját képeim is. A témám a sötét a világos fények harca, illetve gyakran jelennek meg a képeimen angyalok. Ez a származásom miatt van, már akkor azt festetettem, mikor nem tudtam, hogy mi is vagyok.
A harcos: Mióta tudom, mi vagyok, és mire vagyok képes, szent célom segíteni az embereket, és olyan lényeket, akik a segítségem kérik. Veszélyes küldetés ez, de erre születtem, úgy érzem, végre megtaláltam a célom az életben.

Minden azon az estén történt, mikor rám támadtak egy sikátorban. Nem csupán azt tudtam meg, hogy félig angyal vagyok, egy bizonyos Shamsiel lánya, hanem azt is, hogy a másik felem, édesanyám részéről mágus. Tehát két lény él bennem egyszerre: az egyik egy mágus, mondhatni boszorkány, aki képes a mágia használatára, varázsigék megalkotására a másik egy angyal, aki  ráadásul fényt tud alkotni, egy bizonyos a mennyei "celestical" fényt, amivel démonokat elűzi, sőt akár el is pusztíthat. A kezemmel idézem meg, de elvileg idővel már az egész testemből tudom irányítani. Ez egy nagyon erős képesség, sőt ritka, eddig a történelem folyamán alig bukkant fel hozzám hasonló. A puszta létezésem az erőm miatt veszélyezteti a démonokat, de más teremtményeket is:  
Angyalok: A tiszta lényekre, mint az angyalok nem veszélyes, elvégre a mennyi fényt használom. Őket inkább táplálja, felerősíti.
Démonok: Rájuk a legveszélyesebb. Általában komoly testi sérülést okoz náluk, de akár el is pusztíthatja őket.
Félvérek: Rájuk is hatással van, de csak kis mértékben veszélyes.
Nefilim: Fajtársaim ellen alig hat, mivel én is az vagyok, és az angyali vérük megvédi őket. Legfeljebb kisebb ájulást okoz az emberi énjük miatt.
Infernim: Leginkább azok ellen az, akikben démonvér van veszélyes, legyen az akár félig ember is. Ellenük is veszélyes, akárcsak a démonok ellen, de nem akkora mértékben. Legfeljebb felszíni sérüléseket okozhat, ájulást, átmeneti vakságot, de semmi maradandót.
Celestim: Bár a démoni vérük miatt veszélyes, rájuk az erőm, az angyali énjük megvédi, mondhatni majdnem semlegesíti, és nagyon minimális sérülést tudnak szerezni a mennyei fény miatt.
Emberek: Az emberekre sem kimondottan veszélyes, de azért nem veszélytelen. Ájulást, vagy átmeneti vakságot okoz mivel nagyon vakító a fény.  
Mágusok: Az emberekhez hasonló károkat képes okozni bennük is, de bizonyos varázslattal, csökkenthető ennek mértéke, így meg tudják védeni maguk ellene.
Misztikusok: Rájuk teljes mértékben hatástalan az erőm.
Ezen kívül még, mint minden nefilim, tudok repülni, ugyanis angyalszárnyam is lett, ami halvány égkék színű. Állítólag a sosem látott apámtól, az angyaltól örököltem. Divatos kiegészítő? Ugye?
Szóval ezt az erőt birtokoltam egész életemben, csak éppen szunnyadt bennem. Aztán mégis előtört az említett éjszakán. Azóta szüntelen gyakorlom mindkét énem erejét. Édesanyám pedig segít benne. Nem könnyű, bevallom, mióta felébredt bennem az erő, minden megváltozott, az egész életem. A képességem egyre inkább elterjed az alvilágban és a mennyben is, és ezzel egyidejűleg az életem egyre nagyobb veszélyben van.

Mindig is nagy kérdés volt számomra, hogy honnan is származom. Annyit tudtam, hogy félig ázsiai vagyok, de édesanyám sokat nem beszélt az édesapámról. Elmesélte, hogy egy kínai üzletember, és egy éjszakás kaland eredménye vagyok. Soha többé nem látta őt. Egy részem tudta, hogy nem mond el mindent, de nem sokat tehettem ellene, csak reméltem, hogy egy napon elmeséli a teljes igazságot. Aztán megtörtént, de nem egészen úgy, ahogyan képzeltem. Munka után hazafelé tartottam, amikor három férfi támadt rám. Legalábbis azt hittem férfiak, illetve emberek, de tévedtem. Démonok voltak, és értem jöttek, hogy megöljenek. Az édesanyám azonnal ott termett, majd valamit kiáltott latin nyelven, és rászórt valami por féleséget, aztán az egyik démon össze is csuklott. Viszont a másik kettő rám támadt, a kezem magam elé tettem, holott tudtam, felesleges, végeznek velem... és ekkor történt meg az, amit a legmerészebb álmaimban sem hittem volna. A levegőbe emelkedtem, majd erős fény tört elő belőlem, és mindkét démon a földön landolt, holtan, véresen. Aztán én is leestem. Percekig szóhoz sem jutottam, és igen fájt a testem az eséstől. Édesanyám azonnal mellettem termett.
-Arlene, kislányom! Jól vagy?– kérdezte, miközben odarohant mellém.
-Mi történt? – kérdeztem enyhén sokkos állapotban.
-Mindent elmagyarázok, otthon, de nem itt, nem biztonságos. Gyere. – mondta, és felsegített. Semmit sem értettem, olyan volt az egész, mint egy szürreális álom. Azonban nem volt az, ez volt maga a valóság. Hazamentünk, és egy bögre forró csoki mellett édesanyám mindent elmesélt. Végig hallgattam, de közben arra gondoltam, mégis, hogyan titkolhatta el ezt eddig előlem? Valamint még arra is, hogy ez nem lehet a valóság! Persze tudtam, hogy csak saját magamnak tagadom, mégis, ki gondol az ilyesmire? Maximum regényekben, és fantasy filmekben, sorozatokban. Pedig ez a valóság, és nagyon veszélyes.
Azóta eltelt pár hét, és bár még nem teljesen, de megbocsájtottam az édesanyámnak. Tudom, hogy csak engem próbált óvni ettől a furcsa, veszélyes világtól, hogy minél tovább ember maradhassak, még ha sosem voltam az. Egy másik újdonságot az okozott, hogy megtudtam, van két testvérem, bátyaim. Édesapám nem unatkozott az elmúlt évezredekben, az egyszer biztos.
A fiatalabb, Minjoon. Nefilim, akárcsak én. Eddig még nem mertem felvenni vele a kapcsolatot, mert nem egészen tudtam hogyan. Mármint, kiderítettem, ki ő, és hol dolgozik, de a bátorságot még nem sikerült összegyűjteni arra, hogy megmondjam neki, ki is vagyok. Vajon tudja, ő, hogy micsoda? Vagy tud rólam? Ha igen, hogyan élte meg ő, ezt az egészet? Neki is ekkora ereje van? Vajon ellenségként tekint majd rám, vagy testvérként? Az angyalok között nagyon bonyolult a testvéri kapcsolat, ezt édesanyám elmesélte, és igen, nagyon sok unokatestvérem van, de a testvéri kötelék az más. Nem akarom elkövetni azokat a hibákat, amiket ők tettek, jó testvére akarok lenni. Most már csak össze kéne szednem a bátorságom, és megszólítani a bátyám. Gyakran járok abba a bárba, ahol dolgozik, és csak nézem őt. Elképzelem, milyen lett volna, ha együtt nővünk fel, járunk iskolába, vagy az erőnket együtt gyakoroljuk. Féltestvérek vagyunk, így ez eleve lehetetlen volt bizonyos mértékig, de akkor is eszembe jutott.
Damiennel, a másik bátyámmal nem kellett ezeken elgondolkoznom, mert ő keresett meg, és Vele más lett a kapcsolatom. Damien, más, mint Minjoon és én, nem Nefilim, ő egy Celestim, vagyis félig angyal, félig démon. Vele a kapcsolatom enyhén szólva bonyolult. Találkoztunk már, nem is egyszer, hiszen elég sokszor felbukkant a lakásomon, és legtöbbször hívatlanul. Van mit csiszolni a viselkedésén, hiszen hol kedves, és figyelmes, máskor dühös, haragtartó, és az a sötétség, ami látok benne, megijeszt. Néha olyan érzésem van, mintha azt hinné a tulajdona vagyok. Az egész viselkedése merő furcsaág, és ellentmondás. Azonban van itt más is. Mindezek ellenére, vonz valami felé, és tudom, ezt nem szabad, ő a bátyám, ráadásul félig démon is, de attól még ezt érzem. Mennyi könyv, film és sorozat szól az ilyen tiltott viszonyokról, és mindig jól szórakoztam rajtuk, de ez a valóság volt, és megijeszt, amit érezni kezdtem, ha rá nézek. Elhatároztam, hogy démonokat ölök, segítem az embereket, vigyázok rájuk, hogy egy napon talán elérjem nagyapám elismerését. Elvileg úgy is a pokolra rendeltettem, de attól még tehetek jót nem? Vagy ha úgy is mindegy, akkor élvezhetem én is a bűnös élvezeteket?