Bash&Lilith

Munka. Mindig csak a munka... Na jó, ez azért túlzás. Már vagy két hónapja lefejeztem... khm... akarom mondani, befejeztem az előző megbízatásomat. Kellemes kis ügy volt, egy boszorkány a félvér partnerét akarta megöletni, mert az elkacsingatott egy másik boszorkára... Gyakori probléma ez a szerelmeseknél. Vágyják a csalárd fél halálát, de nincs hozzá gyomruk, hogy meg is tegyék. Vagy a szívük túl gyönge? Tudom is én, mindenesetre... én illően profitálok ebből a gyengeségből. Az én gyomromnak nincs semmi baja ezzel a feladattal, de lévén, hogy ostoba sem vagyok, az árát megkérem. Nem puszta szívjóságból segítem ki a népeket. A szívjóságomat réges-régen elhagytam. Persze nem állítom, hogy szívtelen lennék, szó sincs róla, van nekem szívem... csak megválogatom, hogy mire is használjam. Például nem szoktam jótékonyságra... vagyis, csak igen-igen ritkán. Olyan ügyfél ritkán kerül utamba, akivel jótékonykodó ügyleteket kötnék. Nem mondom, akadt már, akitől nem kértem pénzt, de csak azért, mert nem volt neki. És ettől még nem dolgoztam ingyen, csak meghálálhatta máshogy a szolgálataimat. Lucifer után szabadon, ugyebár, cselekedeteimért cserébe elfogadok szexet és szívesség tételt is. Mikor mi szolgálja jobban a kedvem és az érdekem.
De például a ma esti megbízásom... nos, az kőkeményen pénzért megy. Ami azt illeti, nagyon szép kis összegért. Nem is csoda, hiszen egy ősrégi boszorkányt kiiktatni nem feltétlenül könnyű kis kaland. Bár, azt hiszem, én azért nagyon fogom élvezni...! Az élet élvezete ugye fontos, és... én szeretem a munkámat. Élvezem. Most már. Az első kioltott élet még megrázó volt, de a második és harmadik már korántsem volt olyan megrendítő, sőt. Az utánuk következő alkalmak pedig... esettől függően lehettek már izgalmasak, izgatóak, kalandosak, jólesőek, mulattatók... vagy egészen egyszerűen csak vérpezsdítőek. Az ember elunhatja az életét, ha sokáig csak ugyanazzal foglalkozik, ha minden olyan egysíkú, akkor már a legizgalmasabb tevékenység is száraz cselekvéssé korcsosulhat. Nem úgy nálam. Emberöltőket éltem le, és egyazon hivatást űzök hosszú-hosszú ideje már, mégsem untam még bele, hiszen minden feladat más, mindig van valami izgalmas benne, valami kis plusz! Néha előtte szórakozom kicsit az áldozattal is, például, ha egy szemrevaló nőszemélyről van szó, és már úgyis meg kell halnia, előtte legalább legyen egy jó esténk együtt! Hát nem?! Ő is jól mulat, én is, és... mire a nap első sugarai betöltik a hálószobát, a szikrázó sugaracskák már csak a hűlő tetemre vetülhetnek. És addigra én már messze járok. Ez azért is hasznos, mert legalább 100% hogy nem kell a következményektől tartanom. Na... nem, nem arra gondolok, nem azzal volna problémám, ha véletlen felcsinálnék egy ilyen mutatósabb fehérnépet, nem... az apróságokkal nincs problémám, sok fajtársammal ellentétben valószínűleg nem élném meg tragédiaként ha véletlenségből utód szakadna a nyakamba, bár még sosem történt velem efféle baleset, az is igaz... De nem hiszem, hogy annyira tragikus esemény volna. Ellenben... a feleségem után nem vágytam tartós kapcsolatra. És kellemetlennek érzem, mikor valaki nem érti a célzást, hogy valami csupán egyetlen éjszakára szól. A régi időkben például a szajháknak is ez még egyértelmű volt, hogy csak egy este, és reggel mindenki megy a dolgára, bezzeg ma... már a kurvák is azt képzelik, hogy a kuncsaft feleséget szeretne belőlük csinálni, csak mert jó velük a szex. Már a saját munkaköri leírásukkal sincsenek tisztában. Éppen az alkalmi rész a dolog lényege. Kötöttségektől mentesen. Persze, akadnak balesetek, mikor ostoba módon szerelembe esnek a férfiak a kalandjukkal, dehát... az ilyenek meg is érdemlik, egy életen át fizethetnek azért, amit egyszer akartak megkapni, csak akkor már papír és törvény kötelezi őket erre. Ostobák. Én a szerelmet sosem kívántam, és már a kötődést, a biztonságot sem vágyom. Az állandóságot végképp nem. Legalábbis ilyen téren biztosan nem. A szükségleteim kielégítéséhez egyik sem szükséges. A változatosság amúgy is gyönyörködtet.
Talán ma este is lesz valami édes gyümölcs, mielőtt rátérünk a véresebb részletekre. Ki tudja, hiszen... köztudott, hogy Lilith jó parti. Nem most jöttem le a falvédőről, már korábban is hallottam róla, és tudom, hogy az a fajta nőtípus ő, akiért halandó férfiak háborúkat képesek kirobbantani. Szóval, nyilván bolond volnék, ha én nem használnám ki az adódó lehetőséget...
Még ilyen és ehhez hasonlóan általános gondolatokkal készültem össze a mai estére. Még minden úgy zajlott, mint bármelyik másik estén történt volna. De mindez csak addig tartott, míg az étterembe érkezésem után pár perccel, Lilith is megérkezett...
Tudni kell, hamar megszerettem ezeket a modern korokat. A zseblámpánál jobban csak azt értékeltem, mikor kitalálták az olyan éttermeket, ahol szinte vagy ténylegesen vaksötét van. Azon túl, hogy kimondottan szórakoztató is, számomra ezek roppantul hasznosak is. Nem is véletlen, hogy egy efféle találkahelyet választottam ki a mi mai kis randevúnkra is. Nyilván könnyebb így, mint ha az otthonába próbálnék meg bejutni, és... igen, mint azt korábban már fejtegettem, kár rohanni, és rombolni az élvezeteket, illetve, az azokra nyíló lehetőségeket.
Csak arra az egy apróságra nem számítottam, hogy Lilith ennyire... káprázatosan fest majd.
Az étteremben félhomály uralkodik. Az is oly mértékben, amivel közelebb állunk a sötéthez, mint a világoshoz. Egy ügyes lakberendező munkájának hála, a sötét bútorok mellé sötét falak dukáltak, az ablakkeretekbe sötétített üveg került, és azokon sötét függönyök lógtak, és az éjsötét mennyezeten az apró, vibráló, fehéres ezüst színű pettyek azt az érzést keltették az idetévedőkben, mintha a csillagos égbolt alatt költenénk el vacsoránkat. A még kicsit éppen áttetsző fekete függönyökön túl, az ablakok kereteit körben vörösen izzó led szalagok díszítették, ami azt a gyenge, földöntúli fényt is szinte homályossá tette a vendég számára. Az asztalokat pedig, ezüst vagy itt-ott vörös színű, tompa led fénnyel izzó, apró kocka formájú lámpácskák tették hangulatosabbá. Ezek a fényjelecskék épp csak arra voltak elegek, hogy a helyiségben lássuk egymást, egymás körvonalait, testét, arcát, de például egymás szem- és hajszínét már nehézkes lett volna pontosan megállapítani. Legalábbis többségében, mert persze azt rögtön felismerhette bárki, hogy Lilith például szőke. És gyönyörű.
A sötét homállyal átitatott légtérben, szembogaraim, mint csillagok a sötét éjszakai égboltról, úgy tekintenek le a pöttöm nőre, mikor odaért hozzám... amit egyébként roppant mókásnak találok magamban... mármint... hogy ennyire aprócska. Hogy is mondják? Kicsi a bors, de erős.
- Sebastian vagyok - felelem neki, s közben a felém nyújtott kezéért nyúlok, gyöngéden fogom ujjaim közé, majd a számhoz emelem, és lágy csókot lehelek rá. - Ne féljen, kedves Lilith, idővel minden részletre fény derül majd. Csak türelem. Addig pedig érezzük jól magunkat, ha szabad javasolnom - mosolygok rá, és közben nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy amikor a bőröm a bőréhez ért, úgy éreztem, szikrák pattognak összesimuló kezeink között. Ilyenre még nem volt példa azelőtt... De hogy a dolog felett valamelyest napirendre térjek, valamint, leplezzem ez ügyben meglepettségemet, megkerültem a csinos hölgyet, és kihúztam neki a széket, invitálva, hogy foglaljon helyet.