A Lux fénye - Lucifer & Lilith

Mikor is jártam itt? Hm.. Soha. Mikor is láttam utoljára Lucifert? Hát azt már meg nem tudom mondani. Kedvenc mesteremmel talán még a középkorban váltottunk utoljára szót, aztán azóta semmi. Persze a hírek hozzám is elértek: a Pokolból a Földre költözött. Először nevetségesnek találtam, aztán elgondolkodtam. Lehet, annyira még sem hülyeség. Na mindegy. A kíváncsiság, és természetesen saját okok által vezérelve kerestem fel a híres Luxot. Csinosan öltöztem, mert még is csak egy menő klub, de mivel nem állt szándékomban Lucifert lepedő akrobatikára invitálni, ezért nem volt kihívó a stílusa. A Sátánt nem kell csábítgatnom ahhoz, hogy tanácsot kapjak tőle. Jó barátok vagyunk a magunk módján.
A Lux bejáratán belépve hangos zene fogad. Nem mondom, hogy a zene hozzám illik, és nem b_ssza egy kicsit a fülemet, de elengedem magam mellett a dolgot. A rudakon táncoló lányokat figyelmen kívül hagyom. Ahogy körbe nézek, nem nehéz felfedezni a tömegben azokat az illetőket, akik sötét aurát hordanak... Démonok. Nem sok, de épp elég gondolom ahhoz, hogy Lucifer kényelmesen érezze magát. Ismeretlen arcok tömege. Még a drága lányom, Mazekiint sem látom, pedig tudom, hogy az ark oldalán található naphosszat. Úgy tűnik, ma még sem. Majd utána nézek, merre járhat. Addig is, a bárpulthoz sétálok. Az idősebb, és edukáltabb démonok úgy is felismernek, és az első az lesz, hogy szólnak Lucifernek, meg hogy elkerülnek. Legalább is remélem, lesznek ilyen okosak.
- Egy bloodymaryt kérek. - mondom a bárpultosnak, mire azonnal neki is áll kikeverni a koktélomat. Én addig megfordulok, körbe futtatom a pillantásom, és egy olyan helyen áll meg, amely tipikusan a "főnök területe". Addig nézem, szuggerálom, amíg meg nem jelenik az illető. Egy idő után már a vörös koktéllal a kezemben.


outfit@music

A Lux fénye ️

A félhomály háttérbe húzódik, ahogy a színes fénysugarak függönyként lengik körül a Lux méretes belső terét. Végig táncolnak a tobzódó vendégeken, a falakon, a táncosok izmos testén és a sötétségben meghúzódó, a valóságban torz démonarcokon és néhány bukott megcsonkított hátán. Persze a bacchanália fülledt mennyországában mindenki csak azt látja, amit látni szeretne. Én pedig, kényelmesen elterülve ücsörgök az egyik kedvenc helyemen, a nyüzsgés középpontjában. Egy félköríves drapp ülőalkalmatosságon, ahová meg annyi halandó és halhatatlan fészkelheti be magát mellém, ha éppen társaságomra vágynak. Vagy ha szívességért jöttek. Keresztbe tett lábbal pásztázom a szórakozó tömeget, elégedetten. Amint így ücsörgök, egyszer csak tekintetem a bárpulthoz csalogatja valami. Ahogy megpillantom, mosolyom kiszélesedik. Nem habozok, hiszen szívemnek kedves vendég tisztelt meg látogatásával, akit évszázadok óta nem láttam. Felállok a kényelmes ültemből és átvágva a szórakozókon, oda sétálok a csinos nőhöz fekete nadrágomban és mellényemben, egy egyszerű, ám elegáns szürke Armani ingben. Ahogy oda érek, megállok az egyelőre nekem háttal ücsörgő hölgyemény mögött. Két kezemet a felkarjaira téve hajolok az arcához, hogy járomcsontjára baráti üdvözlőcsókot leheljek.
- Lilith!
Köszöntöm nevén szólítva, ahogy felém fordul hosszú, méregszínű ruhájában.
- Gyönyörű vagy, mint mindig! És ez a ruha...igazán csodaszép. Jól áll neked a bársony.
Végig mérem a boszorkányok ősanyját elégedetten. Aki ismer, tudja, hogy a jó ízlés és divat az egyik gyengém, így nem pusztán udvariassági megszólalás tőlem a hasonló. Lilith pedig tudom, nem érti félre a "körül udvarlást", hiszen a mi kapcsolatunk sokkal szorosabb és ősibb annál, mintsem, hogy a testiségről szóljon.
- Az ital a ház ajándéka!
Sietek hozzá tenni a bókok után, majd ismét közelebb hajolok hozzá. Nem mintha erre szükség lenne, de eléggé átvettem néhány alapvető emberi megnyilvánulást.
- Na és ez az illat! Valami új, amit magadnak főztél?
Kérdezem lelkes elismeréssel, hiszen mindig is lenyűgözött az, amit a füvekből és a mágiából kihozott. Nekem eszembe sem jutottak volna! Talán köze van ahhoz, hogy férfi volnék?
- Minek köszönhetem a látogatásod? Felmegyünk esetleg a lakásomba?
Már hosszú ideje nem láttam, és az ösztöneim azt súgják, nem csak a régi idők emlékére toppant most be és nem is a lányát jött látni. Valami másról lehet szó, szóval az ismeretségünk mélysége okán nincs is szükség az udvariassági körökre. Ezért is invitálom az emeleti lakóhelyemre, ahol diszkrétebben beszélhetünk, ha úgy szeretné. Persze, ha itt felel meg neki jobban, úgy sem figyel ránk senki és egy egyszerű varázzsal megoldható az is, hogy ez így is maradjon és senki ne halljon semmit. A döntés az övé. Én pedig kíváncsian hallgatom.

A zajt szinte kizárom a fejemből. A lüktető zene csak épp annyira karcolja meg a hallásom, hogy ne érezzem magam teljesen csendben. Mivel tekintetemmel először nem találtam a keresettem, megfordultam, és a poharammal kezdtem foglalkozni. Ha én nem, majd ő megtalál engem. A vörös poharat figyelem, melynek "véres" tükrén mindenki igaz arcát látom egy apró kis trükk segítségével. Csak számomra láthatóak az arcok, így nem érdekel, ki jön és megy mellettem. El is gondolkodok az italt figyelve. Hogy Mary milyen híressé nőtte ki magát! Ki gondolta volna, hogy ekkora legenda születik majd a kis tanítványomból. De hát az élet már csak ilyen. A növendékek túl szokták szárnyalni a mestereiket.
Mire feleszmélek, meglátom a poharamban, ki teszi kezeit a felkarjaimra és ad puszit. Elmosolyodom barátságosan és megfordulva Luciferre villantok egy visszafogott, de azért még is ezer wattos mosolyt. Mondjuk úgy, egy szolíd, nőies, de boldog vigyorral üdvözlöm. Nem zavar, hogy a nevemen szólít itt, ahol másoknak Damselként mutatkoznék be. Ez az ő háza, az ő szabályai!
- Mr. Morningstar! - ejtem ki nevét játékosan és hallgatom meg a dicséreteit. A mosolyom rá ragad a fejemre. Szeretem, ha valóban dicsérnek. Igen, van különbség. Más dicsérhet azért, hogy aztán utat engedjek a combjaim közé, vagy előnyt faragjon a viszonyból, de tudom, hogy Lucifer őszinte szavai azért hagyták el ajkát, mert tényleg így gondolja.
- Felvitték ám a dolgodat! Micsoda kóceráj! Az eszem megáll! Nem nagyon hasonlít a palotára, és nem feltétlenül az én stílusom, de ami minőségi, az minőségi. Nálad pedig ennél kevesebbre nem is számítottam volna! - dicsérem a klubbot a magam módján, miközben én is adok neki egy baráti csókot az arcára. A halovány vörös rúzs foltot se hagy az arcán, olyannyira visszafogott.
- És ni, mi van rajtad! Sose hittem volna régen, hogy valaha is látni foglak így, de azt a betyárját. Mindenki a lábad előtt hever, ugye? - vigyorodok el úgy, mint egy igazi kis rosszcsont, aki csak rosszra tud gondolni.
- Köszönöm a meghívást. Te mit iszol? Nekem jó lesz itt is beszélgetni. - válaszolom kérdésére. Nem akarok feltűnést kelteni azzal, hogy mindketten elvonulunk. Azért Lucifer híre elég elterjedt, és nem csak a business-e miatt, hanem a nő ügyei miatt is. A világért sem akarnék ebbe még a látszat alapján se bele keveredni. Megoldható másként is, hogy csak mi beszélgessünk, kevésbé feltűnő módon, nekem pedig ez bőven elég. Sose volt gondom azzal, hogy mások orra előtt használjak mágiát. Nap mint nap megteszem, és nem tűnik fel senkinek. Akinek pedig még is, az pedig tisztában van azzal, hogy nem lenne jó dolog az orrom alá kenni.
- Remélem, nem zavarlak egyébként. Szólj ha dolgod van, és húzok sorszámot. Úgy tudom, mostanában nem nagyon volt nálad megállás. - somolygok és az italomba kortyolok.


outfit@music

A Lux fénye ️

Finoman hozzá érek a régi ismerőshöz, ahogy a válla felett egy csókkal pecsételem meg ismételt találkozásunkat. Nem figyelem a poharát, de az annál inkább figyel engem. A karmazsin nedű vértükör felszínén tökéletesen megmutatkozik a Sátán arca. Az arc, amely a legtöbb halandóból sikolyokat csal elő, mi több, tébolyba kergeti őket. Teljesen érthető okoknál fogva. Hiszen olyan, mintha elevenen nyúztak volna meg vagy forró szurokkal égették volna le az arcomról a bőrt. Egy szörnyeteg ábrázata. Hiszen ez vagyok én, és még sem csupán ennyi. Hiszen a többséggel ellentétben én két arccal rendelkezem. Az angyalival, mellyel Atyám nemzett, ezekkel az oly kívánatos, karizmatikus férfiúi vonásokkal. És az ördögivel, mely a bűnösök igaz büntetése. Hogy Apám átka-e vagy saját magam sújtottam ezzel az ábrázattal, azt talán csak Ő tudná megmondani. A lényegen mit sem változtat. Én vagyok az Angyal és én vagyok az Ördög. Atyám iróniája, hogy a Sátán egy angyal. Ezt az információt sokan képtelenek feldolgozni. De nem Lilith. Aki jól ismerheti a vonásokat, melyeket az elvarázsolt koktélja mutat neki. Bár valami még is megváltozott. Mintha valami körül lengne, valami sötét, fekete gomolyként kúszva. A szemlélő azt hihetné ott sincs, de még is ott van, alig észrevehetően lényem körül, már-már a bőröm alá hatolva, kígyóként körültáncolva. Személy szerint ebből mit sem látok, hiszen örvendezek a viszontlátásnak, így vendégemmel vagyok elfoglalva. Tökéletes címlapmosolyomat villantom Lilithnek válaszként, még is őszintén.
- Ó, fel ám! De ez a lányod érdeme. Maze foglalatoskodik a pénzügyekkel, én nem értek az ilyesmihez és nem is igazán érdekel. Szórakozni akarok!
Hahotázom selymesen, egyik kezemet zsebembe mélyesztve. Mindig is bohém természet voltam. Legalább is már eonok óta.
- Nem kell nekem palota, tudod, hogy nem akartam király lenni. Csak az Apám erőltette rám. Hát pár éve úgy döntöttem, hogy végleg fityiszt mutatok az öregnek, így fel jöttem Mazikeen társaságában, véglegesen. A fivéreim csináljanak oda lent amit csak akarnak, engem többé nem érdekel! Tudtommal Duma ragadta magához a trónt. Egészségére!
Fakadok ki, hiszen valóban mindössze pár évről van szó, még egy évtizede sincs, tehát mintha csak tegnap lett volna, az olyan kortalan lények szemében, mint Lilith vagy jómagam. Az elismerésére persze dagad a keblem, legyezgeti a hiúságomat. Enyhén lehajolok hozzá, mikor látom, viszonozni kívánja a csókot az orcámra. Égimeszelő vagyok, ahogy az emberek mondanák, néha még az ajtókon se férek be, de ma már ez kevéssé problémás, mint mondjuk akár csak egy évszázaddal vagy másféllel ez előtt, amikor az alultápláltság és fertő miatt a férfiak sem értek még a vállamig sem. Azok az apró kis ágyak a palotákban és parasztházakban! Ma már az emberek nevetnek elődeik termetén, és akkor én mit szóljak? Óriás voltam közöttük, hiába a magasított sarkú cipellők. A 21.században már annyira nem tűnök ki, de így is a felső határt súrolom termetemmel. Szóval, hacsak a hölgyemény nem visel legalább 10 cm-es tűsarkú lábbelit, akkor esélye sincs elérni az arcomat, így udvariasságból előre meghajolok előtte. Nem esik le a fejemről a korona, önként dobtam el korábban. Kissé eltávolodok tőle, ahogy az öltözékemet nézegeti, még meg is fordulok a kedvéért, hogy alaposan szemügyre vehessen, széttárt karokkal, ördögi vigyorral.
- Pontosan! Az elegáns ruha kimondottan kedvemre való, és jóval kényelmesebb, mint a korábbi évszázadok viselete. Az ing puha és selymes, fogd csak meg. És mintha rám öntenék, pompásan áll.
Helyeselek lelkesen, buzdítva a dámát, hogy érintse meg a finom kelmét.
- Férfiak és nők egyaránt.
Somolygom cinkos pillantással. Mi több, a kiskorú halandókat is olykor úgy kell levakarnom magamról. Mert hát manapság a törvények tiltják az ilyesmit. Míg kétszáz évvel ez előtt senkit sem botránkoztatott volna meg, teljesen hétköznapi volt az ilyesmi. De ma már más idők járnak. Én is levágattam a hajam és borostát is növesztettem. Piszkosul jól áll, tudom jól.
- Ahogy óhajtod!
Felelem neki és fel is ülök mellé az egyik bárszékre, hacsak nem szeretne elvonulni egy kevéssé szem előtt levő, plüss bélésű ülőalkalmatossághoz, amiből akad a Lux nagytermében bőven.
- A szokásosat.
Válaszolom meg a boszi kérdését és szólok egy úttal oda a pultosnak, aki már elém is teszi a szinte áttetsző fluidumot a kedvenc koktélos poharamban, egy olivával megbolondítva azt.
- Mire igyunk?
Kérdezem felé fordulva, kezemben az elegáns pohárral.
- Ugyan, kedvesem, rád mindig szakítok időt!
Nyugtatom meg Lilithet, hiszen ez igaz is. Ezt a figyelmet viszont csak keveseknek adom meg, még Maznek sem, bár ennek nem is vagyok tudatában.

Ahogy telt az idő a világon, úgy lettem egyre híresebb és híresebb. Elkerültek az emberfeletti lények, azok is, akik sötétségem ellen akartak harcolni. Az emberek pedig ösztönből kerültek. Minden jóravaló bárány elkerüli a farkast. Tudtam, hogy ilyen bensőséges érintésre csak egy valaki lenne képes, legalább is a 400 ezer gyermekemen kívül. A vörös italban meg is látom a Sátánt, a maga valójában, és másokkal ellentétben én örülök ennek a látványnak. Ez is jelzi, hogy levetkőztem már teljesen satnya, emberi lényem. Miután megfordultam, és üdvözöltük egymást, hallgattam válaszát álmélkodásomra. Nem változott egy cseppet sem, most is körülbelül le kell guggolnia ahhoz hogy tudjak egy puszit adni az arcára és sármos, csak úgy, mint régen, csak az új kor mércéihez mérve. Rövid haj, és semmi harisnya. Szerintem jobban áll neki ez, mint a régi divat, de hát... Lehet csak az én ízlésem változott az idővel együtt.
- Ez itt mind Maze műve? Ó, az én büszke, anyai szívem mindjárt megkönnyezi ezt a csodát. Majd felkeresem őt is, hogy megdicsérjem, megnézzem, hogy él. - mondom, aztán elvigyorodom a hahotázásán. Unta már a Poklot? Nem csodálom. Elég enervált egy hely, hacsak nem a kínlódó lelkek között sétálsz. De szerettem a purgatórium környékét! Az pedig hogy más ül most a "trónon" részét képezte annak, hogy feljöttem. Azzal a másik alakkal nem olyan könnyű ám kijönni, mint Luciferrel, de lehet, hogy csak elfogult vagyok.
- Habár jó ide fent is, nekem azért a régi idők is hiányoznak. De mindegy is! - Azért Lucifer kormányzása alatt több járt a szórakozásból oda lent. Volt társaságom, a gyerekeimen kívül. Miután megdicsértem gyönyörű ábrázatát, persze megérintem a selymet is, igazi, minőségi ing az is, amit visel. Hát igen, az elvárásoknak teljesen megfelelt. Aki nem ismeri Lucifert, annak döbbentő lehet a kinézete. A sztereotípiák teljesen másmilyennek mutatják őt az embereknek, ezért nem is gondolnák, hogy az Ördög Armanit visel. Pedig de. Az sem lep meg, hogy szokás szerint mindenki az ágyába mászik. Ez is egyfajta közös pontunk volt, csak én a nőkből nem tudtam hasznot húzni. Legalább is, nem úgy, ahogy a férfiakból. Áldozatoknak tökéletesek voltak, míg a férfiak sperma donorként szolgáltak.
Kérdésére, hogy hol beszélgessünk, egyértelmű választ adok, és nem is visszakozik, leül egyenesen mellém, én pedig befordulok a székkel a bár felé.
- Igyunk az új találkozásunkra. - emelem meg a bloodymaryt egy mosollyal, és ha ő is koccintásra emeli a megkapott poharat, akkor koccintok és iszok egy kortyot. Ezután lerakom a világító, üveges pultra a poharam, és amikor megnyugtat, hogy van ideje, akkor egy mosollyal végig vezetem a jobb kezem mutató ujját a poharam karimáján. A kristálypohár finoman cseng, ehhez a csengéshez pedig suttogóan varázsszavakat kötök. Immár az én, és Lucifer hangját csak az fogja érteni, hallani, akit akarok, hogy hallja. Az emberek vagy csak a zenét, vagy tompa zúgást, a pohár csengését hallják, ha hallgatózni akarnának. Attól függ, mennyire jó a füle az illetőnek.
- Remélem nem bántotta a füled. - nézek rá egy bocsánatkérő mosollyal. Az arkoknak, meg úgy az angyaloknak is mind sokkal erősebb érzékeik vannak. Ezután a poharam falát simogatva kilakkozott körmömmel kicsit komolyabb témára váltok.
- Keresek valakit. Igazából bárkit. Tudod, hogy mióta megtapasztaltam az áldásom, csak a gyerekeimnek élek. És az a helyzet, hogy "megcsömörlöttem". Nem a szó szoros értelemben, nem. A múlthónapban is kihordtam egy gyereket. De eltűnt a.. "változatosság". Nincs már különbség. Akarok egyet. Egy újat. Egy erősebbet. Egy jobbat! Egy kiemelkedőt. Erősebb apa kell! Veszélyben érzem a családom. Meg nem tudnám neked mondani, miért. Egy kósza érzés a beleimben, rázza a hideg a gerincemet, mintha kiakarnák tépni. - fejtem ki aggodalmamat nyugodtan, ősi lényhez méltóan.
- Látni, még nem láttam semmit. De esküszöm neked Lucifer, tartok is bele nézni abba a nyomorult tükörbe, hogy lássam, mi az, amelytől így kiakad a mérőm. - ezt már keserű őszinteséggel vallom be neki, és mélyet kortyolok is az alkoholtól. Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék, ha saját erőmben, vagy a gyermekeim erejében kétségeim támadnak. Csak is Ő jutott eszembe. Kinek másnak mondhatnám el, hogy félek? Félek boszorkányként a saját, erős mágiámat arra használni, hogy megtudjam, kitől jön ez az érzés. És ez valahogy még jobban megrémített, mint az az ismeretlen, mikor kiléptem az Édenből. Pedig az se volt kutya.


outfit@music

A Lux fénye ️

Már-már közemberként foglalom el földi "trónom", ahogy felülök a számomra nem is igen magas bárszékre és rákönyökölök a bárpultra. Mintha csak egy lennék közülük és még sem. Egy vakítóan fényes árnyként a halandók gyarló világában.
- Együtt rendeztük be, de hogy gördülékenyen működik ebben a szabályokkal és anyagiakkal teli világban, az az ő érdeme.
Mosolygom selmán. Bár hazudnék, ha letagadnám szibarita voltomat, engem még sem maga a "pénz" érdekel, hiszen az nem több papírfecniknél és fémrögöknél, viszont a javak, mint esztétika-művészi kincsek már annál jelentősebbek az én üszkösödő szívem számára.
- Ma szabad napos, Behemótot is elnyelte a föld...de itt többnyire megtalálod. Megadjam esetleg a mobilszámát?
Vigyorodom el édesen és elő is kapom a zsebemből a készüléket.
- Meglásd, ez az új kor sokkal élvezhetőbbé teszi az itt tartózkodást, mint korábban bármi! Lenyűgöző, hogy az emberek eddig jutottak! És képzeld, ma már nem, hogy nem büntetik a boszorkányságot, a szimpatizánsok bátran megvallhatják érdeklődésüket és az interneten, könyvekben, blogokon terjeszthetik az "igét"! Persze, nem Atyámét, ő már lejárt lemez, alig imádkozik már hozzá bárki...
Legyintek egyet szórakozottan Apám emlegetésére, miközben lelkesen magyarázok Lilithnek. Olyan ő nekem, mint akit manapság "BFF"-nek vagy "öribarinak" hívnak a halandó ifjoncok. Furcsa kifejezéseket találnak ki...de miért is lepődnék meg? Nagyon kreatív népség, mindig is kedveltem őket.
A tósztnál emelem poharam és finoman hozzá koccintom Lilithéhez, ezt követően kortyolok csak bele, ínyenc módjára kóstolgatva a jól ismert itókát. Mikor azonban az enyhén kellemetlen hang megüti fülemet, egy alig észrevehető árnyék fut végig az arcomon.
- Hallottam már rosszabbat is!
Felelem gyorsan. És közben fel is villan elmém mélyén az az elviselhetetlen zaj, ami nem is olyan régen tépázta dobhártyám. Teljesen átlagos napnak indul az is, de mikor magányosan játszottam a versenyzongorán, a még ürességtől kongó táncparketten, mint egy a semmiből borzalmas sikoly rázta meg egész lényemet. Torz volt és oly erőteljes, hogy azt hittem, menten széthasad a koponyám. Ájultan zuhantam a földre, Maze szedett össze. Elmondása szerint több napig ki voltam ütve, mire az ágyamban ébredtem, a füleimből pedig patakokban folyt a vér. Megeskettem, hogy senkinek egy szót sem szól az esetről. És jómagam is el akartam felejteni. Bár lehetséges volna...Az imént felcsendülő kellemetlen, akusztikus mágia azonban felidézte az emléket. Megpróbálom elhessegetni és mintha mi sem történt volna, a nőre nézek ismét és hallgatom szavait.
- Igen, tudom. És sosem fogom ezt megérteni nálad. Engem még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, netán gyermeket nemzenék! Nem, soha! Még csak az kéne, kolonc a nyakamba...elég nekem a magam dolga.
Zsémbeskedem, persze, nem szeretném megsérteni, hiszen ismer. Sose állhattam a porontyokat. Hogy ennek mi az oka, arról Linda bizonyára ódákat tudna zengeni a terápiám és a tapasztalatai fényében. Kezdve a rossz kapcsolattal a szüleimmel és így tovább. De engem a miértek nem érdekelnek, tudatosan zárkózom el tőlük, jó nekem a bódulat, amihez a 21.századi LA-ban jutok! Bár már erősen érzem, rezeg a léc, nem bábozódhatom be örökké tartó életemre, még is...megrémít a gondolat, bármilyen leszármazott gondolata. És magáé a felelősségé.
- Erősebb apa.
Visszhangzom szavait magam elé bámulva, egyenesen a félig már megfogyatkozott pohárba.
- Ismered a világokat, Lilith. Apám megteremtette Anyámat, ők nemzették az angyalokat. Michael megteremtette az anyagot, én megteremtettem a bolygókat, Gabriel megteremtette a növényeket és állatokat itt, a Földön, Atyánk pedig az embert. Ezt követően alá zuhantam fivéreim harmadával és megteremtettem a démonokat. Ők aztán sokasodtak és szaporodtak, ahogy Gabriel és Atyám teremtményei is. És keveredtek, egymással. A legerősebb hímnemű entitás az Apám, természetesen, feltételezem az ő "szolgálataira" nem tartasz igényt a nemzés terén...őt követik soron a főangyalok. Mihály sosem esne bűnbe, én sosem szeretnék utódot és más természetű a kapcsolatunk. Uriel halott, Raphael pedig eltűnt.
Egy pillanatra elhallgatok, még mielőtt elcsuklana a hangom. Ismét egy emlék tör rám, ahogy Azrael pengéjével - mellyel az összes darabjával együtt, a Lángoló Kardként, elméletben még Apámat is meg lehetne semmisíteni, s ami most Anyám világában leledzik valamerre, távol innen, ahol sosem kerülhet rossz kezekbe - átszúrom Uriel szívét. Én...nem akartam. De a nyomozó élete volt a tét...és...és...egyszerűen csak megtettem, ösztönösen. Nem hagyhattam, hogy Chloe meghaljon...és a mennybe menjen, hogy aztán...sose láthassam viszont...nem...az önző féltés fellángolt bennem és megöltem a saját öcsémet. Nem tudom meddig bámulom szótlan a Martinit magam előtt. De egy ponton folytatom a gondolatmenetet, amit elkezdtem.
- És ott van Gabriel, a harmadik arkangyal. A madarak azt csiripelték, nagyon megváltozott, mióta a Mennyben utoljára láttam. Egy veszedelmes alak hírében jár, itt, a Földön. Ha lehet elég erős és megfelelő jelölt, az ő. Nem mellesleg, kimondottan csinos férfiú, így még kedvetek is lelhetitek egymásban.
Javaslom neki, bár fogalmam sincs, az öcsémnek tetszene-e az ötlet. A döntés amúgy is az övék, nekem nincs irányításmániám, nemzőmmel ellentétben.
- Hogy a többi testvérem milyen erős, erősebb-e a démonoknál, arkdémonoknál, az már-már filozófiai kérdés. A démonok és bukottak közül viszont kedvedre válogathattál korábban is...
Egészítem ki mondandómat. Bár ezeknek az információknak a jelentős részét szerintem ő is tudja. Apánk után mi, a hét - vagyis már csak hat - arkangyal vagyunk a legerősebbek, hiszen minket a szó szorosabb értelmében teremtett a saját képére, mint a földieket.
- És persze ott vannak a félvérek. Azt mondják, a keveredés erősíti a vért.
Jegyzem még meg, mivel hasonlót olvastam a nyomozó ivadékának egyik könyvében, mikor unatkoztam rájuk várva és beszabadultam a gyerekszobába. A keverék kutyákat hozták fel példának. De tény, fogalmam sincs, "természetfeletti" szinten ennek van-e bármilyen létjogosultsága. Ezt azonban senki sem tudja megválaszolni, talán még Apám sem.
- Tudom miről beszélsz.
Felelem neki egyszer csak gépiesen, magam elé meredve, némi hallgatás után. Szemeim üvegesek. Rezzenéstelen pillantással kortyolok ismét. Úgy érzem, pontosan tudom, miről beszél. Túlságosan ismerős az impresszió, amit lefestett. Mint aminek a hangját azon a napon hallottam. Ironikus módon egy Stephen King idézet dereng fel elmém mélyén: "Bizony vannak vérszomjas fenevadak, vannak vámpírok, kísértetek, s élnek a puszták titokzatos rémei. A szörnyek halhatatlanok." Ennek a gondolatnak még nálam is súlya van. Főleg, hogy nem légből kapott s nem csak a kokainmámor szülte. Ahogy oly sok más írót, úgy a Horrorkirályt is ismerem személyesen.
- Ne is akard látni.
Tör fel belőlem epésen, de még mindig nem nézek a boszorkányra. Csupán egy mozdulattal lehúzom a maradék löttyöt és az olajbogyót a poharamból. Egyetlen groteszk nyeléssel tűnik el minden a torkomban. És ebben a mozzanatban semmi emberi nincsen.

A Mazeről hallott dicséret megtölti anyai szívemet boldogsággal. Hogy kinőtte magát az én édes kicsi kincsem! Lucifer szabadságra engedte, és még mobil számokat kínálgat. Halkan elnevetem magamat.
- Nem, köszönöm. Régies vagyok, magam fogom felkeresni őt. A telefonszámát majd tőle elkérem, további kapcsolattartás céljából. Behemót is fent van veled? Oh, micsoda buta kérdés. Persze, hogy fent van. Majdnem annyira imádod azt a macskafajzatot, mint Mazet. De hogy tűnhetett el? Csak nem űzték... - az a furcsa, ha Lucifer szemelől veszti egyik kedvencét. Én minden kis szeretetbogaramat szemmel tartom - vagy szemmel tartatom. Csak néhány gyerekem van, aki ez alól mentesül. Saját kérésre, vagy kivitelezhetetlenség miatt, vagy esetleg azért, mert szükségtelen. Mint mondjuk Mazekiin esetében. Lucifer lelkessége az új kor iránt kuncogásra késztet.
- Jó látni, hogy ilyen élénk vagy. Ezúttal tovább maradok, szóval majd jól megnézem magamnak a lehetőségeket is. - mondom. Persze a hosszított vakáció titka az, hogy keresem a megfelelőt egy új porontynak. Ezt szóba is hozom, Lucifer arcán pedig szokás szerint kiül a döbbent undor. "Gyerekek". Mondja ezt az, aki minden (na jó, majdnem minden) démon atyja. A költői kérdésén elnevetem magam.
- Ugyan Lucifer, nincs a gyerekekkel semmi gond, amíg úgy neveled, hogy neked jó legyen. Behemót is a gyermeked, a te erődből fakad, és lám, mindenhova magaddal hurcolászod. Nem olyan rossz dolog ám ez. A kötődés néha elképesztő tudatossággal, határozottsággal és akarattal tud felruházni. Nálad ez nem biztos, hogy fontos, de egy boszorkány ereje nagyrészt ezekből fakad. Ezért tartom magam a mai napig. Amíg van miért küzdenem és élnem, amíg csak annak a gondolata is feldühít, hogy valaki bántsa az én kicsikéimet, addig erős maradok. - mondom, és bele hörpintek a poharamba. Közben végig hallgatom az apák sorolását. Atyánk említése fintort hoz az arcomra. A többieket is ismerem. Lucifer arca Uriel és Raphael említése során felhívja a figyelmemet. Láttam már ilyet sok ezer halandó arcán, amikor megbántak valamit. Összekötve ezt a témával, nem nehéz kitalálni, hogy valami nagy bűn nyomja az ark szívét. Gabriel hasonló úton jár már egyébként a hírek szerint, mint Lucifer.
- Igen, hallottam Gabrielről. - mondom, de kivételesen el is hessegetem a témát. A fekete özvegyeknél a nőstények szokták megölni a hímet, és nem akarom a fordítottját. Gabrielt még megpróbálom majd felkeresni, hátha, de ha nem akarom ott hagyni a fogam, óvatosnak kell majd lennem. A félvérek talán megérnek egy próbát.
- Akarsz beszélni róla, Lucifer? - kérdezem oly gyengéden és lágyan, ahogyan csak egy anya tud egy bántott gyermekkel beszélni. Látom rajta, hogy nincs jól. És egy démonnál alapvetően nem érdekelne. A negatív élet éltet minket. De van egy bökkenő. Habár a Sátánnal beszélek, ő nem egy démon. Ő egy angyal. S mint így, más a lelki világa. Ha gyermekeimnek kell, pislogás nélkül leölik egymást. Az angyalok  - és köztük az arkok - kötődése más. Lucifer melletti sok évezred azért sokat tanított nekem ezzel kapcsolatban. Amikor a félelmemről beszélek, Lucifer arca egyértelműsíti bennem a dolgot. Eddig sejtéseim voltak. Olyan sejtések, amit nem akartam elfogadni, és elhinni. Oda lent is éreztem már, de ez... Ez más. És most a barátom reakciója elegendő ahhoz, hogy a félelmem bizonyságot nyerjen.
- Akarsz tenni ellene valamit? - más inkább azt kérdezné: mit fogsz tenni ellene? De nem én. Lucifer komplexebb annál, mint hogy egyből a biztos dolgokra kérdezzek rá.


outfit@music

A Lux fénye ️

Egy ital egy jó baráttal. Mint a régi, szép időkben. De azért a világ már előre haladt, és ez kimondottan kedvemre való. Egyre érdekesebb és különlegesebb. Az emberek felszaporodtak és színesre festik ezt a szürke porfészket! A kürénéi hedonizmus futótűzként terjed, Arisztipposz büszke lehet oda lent, a Pokolban. És én is az vagyok, éppen ezért szeretem az újabb századokat egyre jobban. Az emberek rájöttek, hogy nem csak az Apámtól való félelemből áll az élet. És ez rohamosan viszi előre kedvenc halandóimat. Nem csoda, hogy a Földön mindig is jobban és otthonosabban éreztem magam, mint a Mennyben vagy a Pokolban. Szóval, kissé furán nézek a nőre a kőkori módszerei miatt.
- Lilith, ez már a 21.század. Csodálatos vívmányok vannak, ilyen a mobil is. Szinte már el sem tudom képzelni nélküle a mindennapjaimat! Nem csak telefonálni lehet vele, de fotókat készíteni, üzenetet küldeni és persze internetezni! Mágia nélkül is menten elérhető bárki! Sőt, minden, egy apró készülékkel! Zseniális!
Igen, megint rám tör az ember-rajongás, bele sem gondolok, hogy apai hagyaték lehet ez nálam, még csak az kéne! Lilith már amúgy is megszokhatta, hogy sokat beszélek az emberekről és nagyrészt ezt egy rajongólány lelkesedésével. Persze, ismer már, így azt is tudja, ilyenkor nem őt minősítem a hagyományőrző életvitele miatt, pusztán odáig vagyok (szinte) mindenért, ami emberi.
- És képzeld, már nem akarnak bezárni a pszichiátriára sem, mint pár évszázaddal ez előtt. Fejlődnek!
Lelkendezem, mert az azért csúnya volt, mikor a viktoriánus korban nagyon kedvesen rávettek, hogy elkísérjek egy bizonyos Dr. Henry Maudsley professzort, mint utóbb kiderült, a bolondokházába. Ez az után történt, hogy váratlanul megkérdezte tudós beszélgetésünk során, hogy hallok-e hangokat. Én pedig lévén sosem hazudok, meg is mondtam neki, hogy az összes ember hangját hallom a fejemben, de ezt a képességet szerencsére ki tudom iktatni, mert olykor zavaró egy bolygónyi hang a koponyámban a sajátomé mellett. A kórházban árulta el, hogy szerinte nekem "skizofréniám" van és ezért diszkréten be is zárt abba a cseppet sem lepukkant szanatóriumba, ahová nemes emberek járnak kezeltetni magukat és elzáratni rokonaikat. Ez, bármennyire is volt segítőkész a doktor, nem volt ínyemre. Így már nem jutott időm arra, hogy megkérdezzem, mi is az a "skizofrénia" és azóta se jutottam el addig, hogy ennek utána nézzek, minden esetre, mivel rühellem a bezártságot, távoztam az ablakon. Mélységesen csalódtam a professzorban, olyan jót beszélgettünk! Erre azt hitte meghibbantam! Miért hiszik ezt rólam folyton az emberek?! Angyal vagyok, már hogy lehetne nekem bármiféle halandó nyavajám? Gondolhattam volna, hogy túl hamar elfogadja annak tényét, hogy én vagyok az Ördög. Azóta tudtommal már egy klinikát is elneveztek róla Londonban.
- Szeretem a macskákat, megnyugtat ha tutujgathatom őket.
Vallom be, hiszen a boszorkány előtt nem szoktam szégyenlősködni, ahhoz túlságosan régóta ismerjük egymást és túl jóban vagyunk. Jobban megért, mint a testvéreim együtt véve, szégyen. Rájuk nézve, nem Lilithre, természetesen.
- Nem hinném. Bizonyára iszogat valahol vagy operába ment. Esetleg a dolgát végzi.
Jegyzem meg kissé unottan Behemoth kapcsán, rajong a Keringőkirályért, így bármikor képes beszabadulni egy operaházba. Bár, mostanság komolyan veszi a megbízást is, amit tőlem kapott, a nyomozó ivadékának felvigyázását.
- Semmi gond? Élősködőként növekszenek a nők hasában, hogy aztán kis híján megcsonkítva másszanak ki belőletek! Ez több, mint horror! Apám le se tagadhatná a hímsovinizmusát azok után, hogy így alkotta meg ezt a vissza taszít rendszert.
Épp rá gyújtok, a tűz fölé hajolok, mikor barátném anyai előzékenységgel próbálja elmagyarázni nekem a lehetetlent. Fel is kapom a fejem, a bagó lóg az ajkaim közül, ahogy kiborulásomnak hangot adok. Ahogy pedig tovább beszél, csak még inkább elszörnyedek és ez látszik is ábrázatomon. Azt hiszem, Lilith szeret húzni ezzel a témával. Tudja, hogy iszonyodom a gyerekektől. Bár, amit magyaráz, meg kell mondjam, már-már zavarba ejtő.
- Behemót a macskám, nem a kölyköm. Ahogy egyik démon sem az ivadékom! A teremtményeim, se több, se kevesebb!
Kínosan ódzkodom és ellenkezek a dohányfüstbe burkolózva. Egészen más, hogy ő maga nemzi és szüli a porontyait, én csak össze tákoltam a démonokat, semmi közöm hozzájuk, nem a véremből valók. Igen, tudom, hogy Apám az embereket is a gyermekeinek tekinti, de az ő és nem én. Mellesleg, ha ez így lenne, akkor elég beteges tréfa lenne tőle Chloet a karjaimba lökni, hiszen akkor a "húgom" lenne. Meg is borzongok, hiszen szexuálisan vonzódom hozzá, ráadásul megannyi emberrel szűrtem már össze a levet. Ha a "testvéreim" lennének, akkor az...szavamra! Kis híján felfordul a gyomrom, szóval gyorsan elhessegetem a gondolatot.
- Szerencsém, hogy hímneműre sikerültem, még csak az kéne, hogy teherbe essek.
Így is kínosan ügyelek, nehogy véletlenül megnemzek egy kis szörnyeteget bárkinek. Mélyen beszívom a toxikus füstöt, ami persze rám abszolút nincs hatással, az ízét viszont szeretem. Értem én, nagyjából, amit Lilith ecsetel. Atyám gyökeresen ültette a halandó asszonyokba a gyermekek iránti szeretetet és ragaszkodást. Sokszor másról sem tudnak beszélni. Ami meglehetősen félelmetes. Igen, az utódaik miatt a legveszedelmesebbek. Anyám is kis híján lakatlanná varázsolta ezt a világot hasonló megfontolásból.
- Gabirel...
Rebegem, az én csendes, ártatlan kisöcsém, aki pelyhes-bolyhos élőlényeket gyúrt erre a világra. Még is, mivé lett? Csak remélni tudom, hogy a pletykák túloznak. Még ha a üszkösödő szívem mélyén érzem is, hiú ábránd ez. Talán, őt is pontosan az érintette meg, ami engem. Össze szorul a bennsőm, ahogy az egykori, tökéletesnek tűnő családi idill eszembe jut a Mennyeknek országában. Ezüstvárosban. Aztán az éles váltás, a Halál Pengéjének markolata a kezemben, testvérem vére pedig a tenyeremen. Lilith kellemes hangja simogat vissza a jelenbe.
- Megöltem.
Ennyit mondok, magam elé meredve és épp a hamutálcában elnyomva a cigarettacsikket. Sosem öltem embert, sem angyalt. Ezt bár a halandók nem sejtik, de a hozzám olyan közel álló személyek, mint az ősboszorkány is, tudják. Legalább is így volt. Sokáig.
- Fogtam Azrael pengéjét, kicsavartam a kezéből és leszúrtam vele.
Lehajtom az italom és egy intéssel kikérek valami erősebbet. Mondjuk whiskeyt. És már rá is gyújtok a következőre. Egy angyalt cseppet sem könnyű eltenni láb alól. Elméletben halhatatlanok vagyunk. A földi fegyverek nem fognak rajtunk, bár pokoli s mennyei acél megsebezhet. Na de ahhoz sokkal több kell, hogy az isteni fény teljesen s vissza fordíthatatlanul kihunyjon. A legtökéletesebb erre a célra az említett fegyver, mely pusztításra született.
- Tudtad, hogy Apám valójában azért rúgott ki otthonról, mert attól tartott, Azrael Pengéjével az életére török majd?
Ezt én is csak nem is olyan régen tudom, hiszen nekem eszembe sem jutna hasonló. De neki igen. Pontosan ezt feltételezte rólam. Hogy haragomban majd eltulajdonítom a húgom fegyverét, amivel, elméletileg még Ő maga is elpusztítható. A Mennyben pedig igen csak közel voltam ugyebár a Lángoló Kardhoz, hiszen Azraellel is kimondottan jó viszonyt ápoltam. Amíg Ő, meg nem mérgezte kapcsolatomat fivéreimmel és nővéreimmel. Még Azrael is hátat fordított nekem, gyávaságból. Szóval, az az anyaszomorító gazember elérte, amit akart. Hogy mindenki gyűlöljön s megvessen a Mennyben, a Földön és az Alvilágban.
- De nem én tulajdonítottam el, hanem Uriel. Két évvel ez előtt. Én...nem akartam őt megölni, hiszen az öcsém volt. Mintha...nem tudtam volna tisztán gondolkodni abban a percben. Köd borult az elmémre s mire észbe kaptam, a vére már kifojt, a penge pedig eltűnt a testében.
Mesélem higgadtnak tűnő hangon, de annál zaklatottabban. Ahogy ujjaim a kristálypohárra kulcsolódnak, látom ahogy finoman reszket a rozsdaszín fluidum.
- Meg akarta ölni az anyámat. És nem csak őt.
Nyelek egy hatalmasat, zihálva tüdőzöm le ismét a kátránygőzt, hogy aztán ki okádjam a nagyvilág tompa neonfényébe.
- Egy embernőt is. Aki túlságosan fontos nekem.
Magam is meglepődöm, hogy ezt ki tudom mondani. De a hosszú terápia Lindával nem haszontalan, többek közt képes voltam ezzel is szembe nézni és megvallani. Először magamnak és most már bizalmasabb körökben is. Már csak a nyomozónak kéne. De a tény, hogy képes voltam megtenni, szó szerint gondolkodás nélkül...meggyilkolni a saját fivérem, leölni, mint egy állatot, hogy mentsem Anyám és Chloe életét....nem tudom, hogy mennyire leszek képes ezzel a tudattal együtt élni. A dolgok pedig, egyre rosszabbra fordulnak. Talán pont attól a perctől, mikor a halálhozó kiszívta az életet a kisöcsém porhüvelyéből. Vagy már korábban kezdődött? Nehéz volna pontosan meghatározni, még nekem is. Mint egy óra a falakban, ami egyre hangosabban ketyeg. Korábban nem tettem hasonlót. Az égi lázadásom során sem öltem meg egyetlen testvéremet sem! Még csak nem is okoztam nekik súlyosabb sérülést, pedig megtehettem volna, de nem akartam őket bántani. Tudtam jól, csupán Apánk elvakult, önző parancsait követik. Most még is eljött az idő. Végeztem vele. Egy arkangyallal. Így már csak hatan maradtunk az Elsők közül. De más is történt.
- Megöltem Káint is.
Vallok színt, egyik gyilkosságot a másik után. Én, aki korábban sose tettem (volna) ilyet. Hiszen én a rosszat voltam hivatott büntetni. Ez azonban már a múlté. Testvérgyilkos lettem. Mi lehet ennél nagyobb bűn? Úgy hírlik, egy angyal számára a legrosszabb, legbűnösebb, amit tehet, ha embert öl. S én ezt is megtettem. Immáron áthágva minden szent szabályt, melyet Apa kőbe vésett.
- Mivel ugyan annak a nőnek az életére tört.
Egészítem ki. Kettős gyilkos lettem, nem másért, mint a szerelmemért. S ebben semmi hősies vagy vadromantikus nincs. Nem kérem, hogy bárki is megértsen. Nem kérem a megváltást, mellyel Atyám hiún kecsegteti a halandókat. Az én bűneimre nincsen bocsánat. És minél mélyebbre csúszok, annál jobban hatalmasodik el...annál inkább tárja ki pókháló-szerű karjait.
- Tenni?
Kérdezek vissza s hosszú idő után most először nézek ismét a nő szemeibe, göcögve. Bár az enyémek, azok a végtelenül fekete szemek...nem nevetnek. Vissza fordulok a poharamhoz és meghúzom azt. Kísértetiesen hagyva lógva a fenyegetést a levegőben.

Annyira aranyos Lucifer lelkesedése a modern kor vívmányai iránt. Csak nézem azt a sugárzó arcot, ahogy magyaráz nekem a mobilról, mintha számítana is neki valamit, hogy mivel keresem fel a gyermekemet. Én a személyes kontaktust jobban szeretem, de nyilván, ha erre nincs lehetőség, akkor ez a "mobil", jobb, mintha levelet írnék, és elküldeném az első bagollyal, aki megjelenik az ablakomban.
- Rendben, a kedvedért veszek egyet. De csak ha megtanítod, hogyan használjam. Tudod, hogy utálok bénázni. - kuncogok halkan. Hallgatom tovább áradozását ezen korról, hogy már annyi hite sincs az embereknek, hogy ha valaki boszorkánynak, vagy Sátánnak állítja magát, akkor féljenek, vagy az egyházhoz forduljanak. Ó nem, ők akkor mennek a zárt osztályra. Milyen vicces. Annyira elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy Atyánk terve semmibe vész. Hogy a világ, amelyet ő akart uralni lassanként túlnövi őt.
- Igen, ez valóban csodálatos ebben a korban. Nem kell félned a megtorlástól, ha senki sem hiszi el, amit mondasz. - mosolygok, és kortyolok az italomból. Amikor Behemótékra, és a gyermekekre kerül a szó, akkor Lucifer bevall egy olyan dolgot, ami igazából általános a népesség között.
- Nem csodálom, a macskafélék gyönyörű, nemes, és vad teremtések. Gabriel mesterművet alkotott, mikor megteremtette őket. Legalább is, nekem is ők a kedvenceim. Olyanok, mint te, és én. Megzabolázhatatlan, de kellően hűséges, veszélyes állatok. - fejtem ki a véleményemet a cicákról, aztán szinte elnevetem magam, amikor Lucifer lefesti nekem szavaival, ő hogyan látja a szülés-születés kérdését.
- Tény, hogy nem tiszta, nem fájdalommentes. De a fájdalom, a trauma, és a vér köti össze az anyát a gyermekkel. Hónapokon át érzed magadban dobogni a szívét. Helyette éhezel... Talán ezek hiánya miatt nem ragaszkodnak annyira a férfiak a gyermekeikhez születéskor, csak amikor már nevelik őket. - merengek el. Nem nyomom én a témát Luciferre, így is látom a szemeiben a döbbent undort. Ha elmondanám neki, hány gyermekem van (mert egészen biztosan nem számolta), akkor szerintem itt helyben el is ájulna. Ha nem inkább hányna. Szóval inkább egy intéssel elhessegetem a témát.
- Különbözőek vagyunk, de ezt tudtuk is, maradjunk ennyiben. - mosolygom, de a komoly témához, és Lucifer vallomásához érve lelohad a mosoly az arcomról. Ahogy elkezdi mesélni, hogy miért lett valójában kitaszítva, ahogy mesél arról, miért kellett elvennie egy testvérének az életét, sőt Káinét is, kicsit ráncolni  kezdem a homlokom. A kérdés felvetül: miért? Miért akarták megölni azt a nőt? Azt nem kérdem, hogy az Istennőt miért. Nem vagyok jóban az égiekkel. De egy ember? Talán Lucifert akarták ezzel gyengíteni? Vigasztalóan átkarolom, és fürkészem az arcát.
- Ó, drága Lucifer... - sóhajtok megértően és kicsit megsimogatom a hátát.
- Nem hibáztathatod magad. Uriel és Káin is tudhatta, hogy milyen kimenetelei lehetnek annak, hogyha ellened fordulnak. Különben is: ők fordítottak neked hátad! Azokra támadtak, kiket a legközelebb érzel a szívedhez, és nyilván tudták, hogy így van, különben nem ők lettek volna a célpontok. Alapvetően én is ez a fajta vagyok, ha másnál célt akarok érni. De én tisztában is vagyok azzal, hogyha egyszer elkapnak, minden, amit tettem, visszafog szállni a fejemre, és teljes mértékben "megérdemlem". Tudatában vagyok a tetteimnek. És Ők is abban voltak, ebben biztos vagyok. Tudom, Uriel a testvéred volt, akit szintén szerettél... de látod, ő miként szeretett téged? Csak annyira hogy összetörjön. Semennyire. Egy testvér, egy gondoskodó, jó testvér, mint te, nem ezt érdemli. Megvédted azokat, akiket szeretsz, azoktól, akik fájdalmat akartak okozni neked. Ebben semmi rossz nincs. - van különbség Lucifer és köztem. Nem csak azt, hogy ő angyal, én meg "ember". Hiába a sátán, ha nem illik lelki vonulatához a gyilkosság. Én, ellenben erre fejlesztettem magam. Engem már nem visel meg a holtak, és a vér látványa a pengémen.
- Remélem eltetted a pengét, nehogy más is kárt tudjon okozni neked. Vagy benned! - mondom enyhe anyai szigorral. Az a penge nagyon veszélyes. És ha Lucifer ellen használnák, akkor... Nos, nagyon-nagyon nem örülnék. Ezután rátérek "látomásom", érzékeim témájára, és Lucifer megerősíti bennem a félelmemet. Egy olyan dolog kezd a világra szabadulni, ami ellen tenni kell, ha mind élni akarunk. Legalább is... bennem van ennyi életösztön. De egyedül kevés vagyok. A kérdésemre, hogy akar-e tenni valamit, csak visszakérdez rámnézve, úgy, mintha kinevetné a kérdést. Én azonban halálosan komoly vagyok. Még azt is eltudom képzelni, hogy ez Isten kis terve, hogy megint lesöpörje a romlott emberiséget a földről.
- Igen, tenni. És lehet, hogy viccesen hangzik, de egészen biztos vagyok benne, hogy lehetséges tenni valamit. Az előbbiek alapján képes vagy bármit megtenni a szeretteidért. Hát, én is. Nem fogom hagyni, hogy a gyermekeim, és te, meg én is a semmibe vesszünk, csak mert "véletlenül" szivárog a gáz a csőből. Senki sem érhet az én kicsikéimhez. És a szavaidból azt vettem ki, hogy te sem hagyod a sajátjaidat hátra. De akkor is ez a kérdésem. Az első. akarsz tenni valamit, vagy csak ülsz majd, mint Rozi a moziban, és te leszel a deus ex machina, aki a szarvihar legrosszabb részénél jelenik meg, hogy mentse, ami menthető? - fürkészem arcát komolyan.


outfit@music

A Lux fénye ️

"I was raised
in a deep, dark hole
A prisoner with no parole
They locked me up
and took my soul
Ashamed of what they made"

Oly felhőtlennek indul eme viszontlátás. Régi-új találkozás. Kuncogok Lilith megszólalásán, mintha minden rendben lenne. Mintha semmi sem romlott volna el, már réges-régen.
- Hát persze! De meglásd, semmi ördöngősség nincs benne!
Nevetek halkan, mindig is szerettem az efféle szójátékokat. És persze segítek neki, amiben tudok. A nőnek, aki az első tanítványom volt.  Az én kis padavanom, aki már emberöltők óta mester lett. A víg mosoly azonban leolvad mindkettőnk arcáról, akár a folyékony szurok. Tekintetem emlékeimbe vész, ahogy a gyalázatos rémtetteimről mesélek neki. Sok mindent látott s hallott már, megannyi fűződik személyéhez s ivadékaihoz. A Sátán dolgai sem idegenek előtte, most még is oly véráztatta vallomást hall, melyre korábban nem kerülhetett sor. Még sosem voltam...ennyire mélyen...bele süppedve...mibe is? Valamibe, ami mindig is ott volt. A felszín alatt, ragadós feketeséggel. Lilith karja átkígyózik a vállamon, hallom vigasztaló szavait, de oly távolinak tűnnek, mintha nem is itt ülne, mellettem.
- Nem tudhatták. Hiszen...sosem öltem. Nem az vagyok, akinek az emberek elképzelnek. Én büntetem a gonoszt...legalább is így volt.
Hangom oly bágyadt és melankólikus, ami cseppet sem vall rám normális esetben. Indulatos, temperamentumos vagyok, mindig is hajtott a vérem, a szenvedély, ezért is néztek rám a fentiek rossz szemmel. Most azonban árnyéka vagyok önmagamnak. A gyász súlyos vasfátyolként ereszkedik rám. Ó, bár csak ennyiről lenne szó! A hamuszürke füst időnként könnyed maszkot fest fél arcomra, miközben szabad kezemnek hosszú ujjai a pohár peremén lassúznak.
- Ennek nem így kellett volna lennie. Semminek...
Suttogom elfúló hangon, üveges szemekkel meredve, valahová, a poháron túlra. A boszorkány önértékelő szavai pedig fémszegekként verődnek belém. Minden vissza száll...minden, amit tettünk. Minden, amit Chloéval tettem. Minden...halál, amit okoztam. Két kezemmel vagy puszta lényemmel. Eszembe jut a férfi a tetőn, akit a nyomozóval üldöztünk. Én értem fel először. A férfi, a bűnös pedig...mikor meglátta a jól megérdemelt büntetéseként az Ördög kárhozottaknak tartogatott arcát - levetette magát. Mire Chloe feltépte az ajtót, már csak a kétségbe esett ugrást láthatta és az aszfalton elterülő tetemet. Ez a Méreg vagyok én, ezért bélyegzett meg az Apám a Samael névvel, mely ezt jelöli? Vagy mindez...annak a Másiknak a...?
- Felszakítottam vele a realitás szövetét. Darabjaira szedem s magát a penge részét az így hasadt portálba hajítottam. Szóval...valóban bármit képes volt átszelni, magát a valóságot is. De többé nem lehet egész, így senki sem okozhat vele nagy pusztulást.
A Lángoló Kard részei különböző dimenziókban vannak, ezek közül az említett penge maga egy végképp elérhetetlen helyen, a Semmiben vagy abban az új világban, melyet Anyám oda teremtett, ha megfogadta a tanácsomat. Nem akarok háborút. Nem akarok áldozatokat. Nem akarom, hogy a Föld lángokban álljon. Sosem akartam ezt. Most még is, oly vészesen közel vagyunk ehhez, melynek súlyát egyelőre talán csak én magam érzékelem.
- Minden...Apa...hibája. Bezárt. És nem csak engem.
Mindenki, aki fenyegetést jelent számára vagy egyszerűen csak nem táncol az Ő ritmusára, így végzi. Dear, old Dad...valóban azt hihette, hogy ez hosszú távon megoldja a problémáit? "Elzárom, nem látom, nincs is probléma!" - nevetséges. Keserű rándulás gyűri meg egy pillanatra angyali ábrázatom. Gondoskodó szavai azonban még így is elérik elmém. Halovány, merőben vérszegény mosollyal pillantok rá a szemem sarkából.
- A nő mellett egy egyszerű konyhakéssel is végezni lehet velem.
Nyögöm be eme sokkoló tényt oly könnyedén, mintha csak az időjárásról állapítottam volna meg valamiféle közhelyet. Köszi, Apus! Ahogy pedig a keserűség fodrozódni kezd bennem, Lilith hangot ad különös megérzésének. Felé fordulok. Néhány másodpercig szobor-szerűen bámulom ecsetelései közepette, majd ismét elfordítom a fejem a bárpult irányába, lehajtva a kotyvalékot, melyet szorongatok. Tévedés lenne azt hinni, elengedem a fülem mellett mindazt, amit mond.
- Mindenhol ott van, bekúszott a bőröd alá, az ereidbe, a fejedbe...és még csak észre sem vetted. Egyikőnk sem vette.
Az utolsó mondat súlya tekeri vissza kobakom a nő irányába. Van valami ebben a mozzanatban, ami legalább olyan bizarr és velőt rázó, mint az, amit most elárultam neki. Az íriszeim ez úttal a szokásosnál is feketébben és fénytelenebbül ragyognak, mázolmányhoz hasonló, groteszk mosolyom kíséretében.

A limonádé témáknak vége. Kiveséztünk minden jó dolgot. Az új világ, telefon, Lux, fényűzés, boldogság. Tudnánk hova részletezni a dolgokat, de az idő az, aminek a hiányában vagyunk jelenleg. Mert hiába vagyunk halhatatlanok, sajnos az így is folyik a maga medrében. Hát rá térek a nehezebb témákra.
Nehéz elképzelni Lucifert gyilkosként, de annyi angyalt láttam megbukni, hogy egyszerűen nem tudok meglepődni rajta. Lucifer természete egyébként is lázadó volt, de ő az a fajta lázadó tinédzser volt, aki jót akar. Nem rosszat. Rossz érzés így látni. Nehéz elmagyarázni, miért is esik rosszul. Alap esetben nem gondolom magamat rossznak. És Lucifert sem. De egyes szemszögből annak vagyunk beállítva. A semlegesség a mi zónánk. Azért teremtek démonokat, mert erre kárhoztatott Isten, nem azért, mert jól esik. Ha démonok helyett angyalokat potyogtatnék, azokat is ekkora hévvel és szeretettel nevelném. Ám ezt kaptam. És ezért élek vele. A többi embert pedig inkább korcsnak vélem. Játékszerek, amikkel "Apánk" játszik, és ha valami nem tetszik neki, durcás kisgyerekként bevágja a hisztit. De minden negatív tapasztalatunk ellenére, se Lucifer, se én nem tagadjuk meg a segítséget, ha kérik. Ha őszinte, és rászoruló, még nem is kérünk érte semmit. De a legtöbb ember önző, egoista érdekekből kér minket bármire, azok jussa pedig büntetés. Így vagyunk hát semlegesek. Ezt tanultam tőle. Ezt tanultam a mestertől.
Emiatt nehéz egyáltalán felfognom, hogy két életet is kioltott. Kívülről nézve jogos, de persze ezt hiába mondom neki. A bűntudat nem logikán és objektivitáson alapul. Ezért is kell előbb saját magának megbocsátania, mert más nem tud neki. És nem is fog.
- Tudod. Habár a papa egy síró, gügyögő seggfej, az biztos, hogy egy valamihez ért: megmutatja, hogy pozitív, vagy negatív a jellemed. A szárnyaidon könnyen láthatod, hogy van-e okod a búslakodásra a két élet miatt, vagy nem. - szögezem le. Aztán bólogatok egyetértően, mikor a "semminek nem így kellett volna történnie" alaphangulatot felhozza. Hát, szerintem sem. Már az elején bukta volt a dolog, hogy az angyalok fellázadtak. És azóta csak egyre rosszabb és rosszabb a helyzet. Amikor a kard esetéről beszél, rá pillantok.
- Hát.. legalább szét tudtad szedni, és angyalfeletti erő nélkül elég nehéz lesz bárkinek is összeszedni. - biccentek elismerősen, majd a konyhakéses dologra ráncolom a szemöldököm.
- Várj, azt hiszem, nem értettem jól. Mintha sebezhetőséget említettél volna egy női tényezővel. - terelem vissza oda egy pillanatra a gondolatot, ám azután történik valami. A "tenni akarással" kihoztam Luciferből valamit. Vagy valakit. Csak bámulom az üresen csillogó szemeket a saját fekete árkaimmal. Hol egyiket, hol másikat nézem, a vigyor szinte nem is számít, bár az is hátborzongató. Furcsa, de nem tudom eldönteni, hogy Lucifer kettyós lett az alatt az évtized alatt, míg ide fent volt, vagy tényleg mással nézek jelenleg farkasszemet.
- Luciferrel beszélek még? - teszem fel teljesen egyértelműsítve bizonytalanságom e tekintetben, ám egy pillanatra se nézek el, vagy pislogom, és mutatnám bármiféle gyengeség jelét. Ha két ragadozó összeméri erejét, először csak a méretekkel próbálkoznak elriasztani a másikat. És én, habár tartok attól az erőtől, amely csörgedezik ezek szerint mindenki ereiben, félni, nem félek tőle.


outfit@music