Lilith

Vékony, karcsú test. Barna, sötét, hullámos haj. Eddig teljesen átlagos. Karakteres, szögletes arc. Már kezd egy kicsit érdekes lenni. Ám csak akkor ragad meg igazából rajta a figyelmed, ha a szemébe nézel. Mert a szeme olyan sötét, mint maga az éjszaka. Mint két gomb. Törékenynek tűnik testre, arcra szigorúnak, de a szeme... Abban van valami megmagyarázhatatlan mélység, amely misztikussá teszi a lényét. Teltajkával erről soha nem ejt szót, ó nem. Ruháival sem hívja fel magára a figyelmet, kivéve, ha az a célja. Őzike, leányka, így illetik. Egy átlagos, szépnek mondható nő, egy nagyon nem átlagos tekintettel.

Fura nőszemély, ez a Damsel. Elsőre kedves. Előzékeny. Megértő. Aztán bájos lesz, flörtöl, és csábító. Majd utána egyenesen vad, gonosz és a szívedbe mélyeszti a tőrt. Legalább is régen, ma már csak, a szó átvitt értelmében. Minél több időt töltesz el vele, annál jobban bele gabalyodsz. Minél többet nézed a szemét, annál jobban hív a sötétsége. Észre se veszed, hogy sötét aurája magához ránt, oda láncol. Pedig ő ilyen. Számító, előre tervezgető, lelketlen, kegyelmet nem ismerő. Ami számára természetes, másoknak őrültség. Mások lehúznák a WC-n azt, amit az ő méhe kiad magából. Ő nem. Ő beteges anyai szorgalommal ragaszkodik a kis csemetéihez, mindaddig, míg azok ki nem repülnek a fészekből. Utána is szereti őket, de hát egy kirepült fióka lásson jó példát. És hogy kivel, mivel áll össze, hogy ilyen szörnyeket hozhasson a világra, nem érdekli. Sőt! Kísérletezik. Fűvel-fával, mondhatni. Szereti a gyerekeket, és az ártatlan szűzleányokat. Leginkább azért, mert belőlük lehet nevelni a legkegyetlenebb gépezeteket, de főleg a gyerekekből. Nehéz elképzelni, hogy ennek ellenére orvos lett belőle nem igaz? Pedig az lett. Egyrészt az álca miatt. De Lilith semmit sem csinál ok nélkül... jobb, ha nem tudjátok, mi történik oda bent.

Talán régen átoknak számított, ma már áldásként tekint arra, amit Isten tett vele. Bármilyen lénytől is foganjon meg, gyermekei csak és kizárólag szörnyek lesznek. Erős, és hűséges szörnyek... A lelke oly sötétségbe merült már, ezek alatt az évek alatt, hogy Lucifer mágiájával, melyet megtanított neki (és amelyet szeretettel használ), maga is valami szörny lett. Egy olyan éjszakai, mágikus bestia, amely semmi máshoz nem hasonlítható a földön. Nem igazán boszorkány, nem igazán démon, és nem igazán ember sem... Egy örökéltű rémálom, akit jobb elkerülni.

Ragyogó, szemet gyönyörködtető volt az ég, amikor kinyitottam a szemeimet. A színe megbabonázott. A szívembe markolt egy boldog érzés, ahogy felemelkedtem a puha fűről. Madarak csicseregtek, állatok járkáltak a zöldellő fák között. Virágok illata telítette meg az orrom, és én éreztem, hogy otthon vagyok. És valaki már várt rám. Nem kellett beszélnünk. Tudtam, hogy én nő vagyok, és ő egy férfi. Mi is egy-egy egyede voltunk a természetnek. Vele töltöttem napot, és éjt, ám amikor többet akart, mint én, ellenkeztem.
Hang szólt az égből. Engedelmeskednem kell. Mi vagyunk az elsők. Utódok kellenek. Nem tetszett. Miben volt ő más nálam? Miért kellett volna meghajlanom az akaratának? Miért kellett volna azt tennem, amit Ők mondanak? Nem. Egyenlőek vagyunk. Vagy nem?
Hát nem. Mint kiderült, nagyon nem. Mert Isten kedvence kettőnk közül Ádám volt, nem én. Ott hagytam az otthonom. Elhagytam a gyönyörű kertet. Elhagytam, az ismeretlenért, azért, hogy úgy éljek, ahogy megérdemlem. Volt ugyan egy érzés, egy suttogás a fejem hátsó felén, hogy forduljak vissza, de nem tettem. Örökre ott hagytam őket.
Az átkot csak később fedeztem fel. Akkor, amikor megszültem első gyermekem. De ne ugorjunk előre, hisz hol van még az emberiség? A kertben. Ádám, új feleségével. Éva már könnyebben irányíthatóbb lett. Annyira azért még sem sikerült jól, mert egy nap elsötétült a nappal, és világos lett az éjszaka a mennyből zuhanó fényes lények miatt. Akkor még nem tudtam, mi történt. Sok év kellett ahhoz, hogy végre találkozzak egy olyan lénnyel, aki választ tudott adni. Egy angyal. Bukott angyal. Elmesélt nekem mindent. Az almát, a próbát... És hogy hiába próbált visszahívni engem, nem tudott. Nem hát. Határozott, és konok voltam, és részben vagyok is. Ő volt az első férfi, akit kedveltem. Tanított mindarra, amit ő tudott, míg én kihasználtam a föld adta dolgokat és megtanultam őket kezelni, használni. Akkor már kezdtek elszaporodni az emberek, én pedig amolyan "gyógyítóvá", másnéven boszorkánnyá avanzsáltam. Ebben az időszakban tapasztaltam meg a méhem átkát. Az első gyermekem csak addig volt rémisztő, míg akkori párom bele nem akarta döfni a kardját. Akkor valami sötét előtört belőlem. Egy kényszer. Egy vágy. Elsodortam, és saját kardjának markolatával vertem pépesre a fejét. Az én gyermekem nem bánthatja senki.
Úgy neveltem a szürke, nyálkás torzszülöttet, mintha egy angyal lett volna. És meg volt a hála. Oly gyorsan fel nőtt... Mennyi idő alatt is? Hetek? Hónapok? És milyen erős, és védelmező lett. Kellett is, hiszen ezek után az emberek a véremet akarták. Én pedig az övékét.
Rákaptam az ízére a dolognak. Rituálékat vezettem be. Férfiakat csábítottam el, kötöztem ki, erőszakoltam meg, majd öltem meg őket. A csemetét pedig felneveltem. Minden egyes gyereknek adtam a saját lelkemből, hogy erős legyen. Egyre több darabra törtem, míg már nem maradt bennem semmi, ami igazán emberi.
Az i-re a pontot még is egy valaki rakta fel. Lucifer.
Mert amikor már seregével gyártottam fűvel-fával a gyermekeim, meglátogatott. Felkeltettem az érdeklődését. Tetszett, hogy végre van egy férfi, aki nem a combjaim közti mannát keresi. Sőt. Ő volt az, aki felajánlkozott. És én elfogadtam az ajánlatot, mert megértettük egymást. Ritka az ilyen.

Tanított, nem is keveset. Még mélyebbre süllyedtem a saját magam által keltett sötétségben. Ittam a mágiát, mintha az volna az élet. Ittam, és tanultam, majd mikor már többet tőle se tudtam tanulni, magam lettem az, ki a Sátán oldalára áll. Gyermekek, leányok voltak áldozataim: fekete mágia. Oly mesés, oly könnyű! Öld meg azt a rovart, kövezd meg azt a tyúkot! Ereszd a rókára a kutyát, vágd el a bácsikád torkát. Lépésről lépésre. A fekete mágia pedig terjedt. Egy idő után a boszorkányüldözés is, de az ostoba népség főleg csak azokat kapta el, akiket mi dobtunk oda nekik, mint kutyának a koncot.
És éltem. Még, sokáig. Sok gyermeket megszültem. Több szolgálja lassan Lucifert, mint engem. De nem zavar. Nem a hatalom kell, Ó nem. Valami más. Valami ennél is érdekesebb. Egy gyermeket akarok. Egy gyermeket, a legerősebbet. Azt próbálom most összehozni. Hogy kit kell ehhez leterítenem... Majd kiderül. Mindent megpróbálok.