Left in the Dark ~ Gabriel and Jasmin

Jasmin & Gabriel

A cipőm talpa halkan koppan-dobban, akár Poe Hollójának csőre és karmai az ajtó fáján vagy az ablak üvegén. A vidék kietlen, az utca kihalt és én nem tudom, hogy ennek furcsának kellene lennie. Hogy fel kéne tűnnie... Haladok előre, a nyirkos aszfaltot szelve. Nem messze egy üres konzervdoboz pottyan ki egy szemetesből, fémes hanggal gurulva egy utcamacska mancsa nyomán. Oda pillantok a neszre, a cirmos pedig vissza néz rám. Engem néz. Szemei villannak a sötétben, de nem állok meg, miért is tenném? Neszek szűrődnek innen-onnan.  De én csak megyek, haladok tovább. Nem érzek félelem, inkább csak enyhe diszkomfort érzésem támad, magam sem tudom, miért. Egy patkány szalad el a csizmás bokám mellett, fel szökve egy kisebb magaslatra. Mintha ő is engem nézne. De én vissza nézek rá. Nem iszonyodom sem rágcsálóktól vagy csúszó-mászóktól. Ennek az állatnak sem állok meg, lefordulok egy mellék utcába, ahol egy sikátorban találom magam. Csodás. Eltévedtem volna? Egyszer, csak egyszer lógok el otthonról apám tudta nélkül - bárki tudta nélkül - és annak rendje s módja szerint éppen most tévesztem el az utat. Pedig biztosra vettem, hogy erre jöttem a koncert előtt. Megcsalhatott a tájékozódó képességem? Különös. És még csak nem is sejtem ezen a ponton, hogy sokkal több történt, mint utcatévesztés... hogy az a fickó azzal az ördögi hangjával valami mást is csinált, nem pusztán énekelt. Hanem kiszakitott a saját időmből... De ennek még nem vagyok tudatában, igy amiről nem tudok, az nem is fájhat, ahogy a közhelyes mondás tartja. Meg akartam őt nézni a saját szememmel, mert már hallottam az alvilági hangjáról és énekestanoncként igen csak felkeltette az érdeklődésemet. Mi baj lehetne belőle? Hát ez. Kicsit sietősebben szedem a lépteket, a lakkozott fekete bőrkabátot kissé jobban össze húzom a mellkasomon, mivel csak hetykén dobtam a vállamra. Éjszaka van, mindent körülölel a feketeség. Ekkor pedig... megtorpanok. Érzek valamit, vagy inkább... valakit. Előttem, messze, de nem túlságosan távol... van valaki. Egy szempár néz rám, de én egyelőre nem látom őt. Ráncolom a homlokomat, hogy jobban lássak, midőn az alak egyre csak közeledik felém. Egyelőre nem látom pontosan, de érzem a tekintetét és a hideg mosolyát a tagjaimon. Mibe keveredtem?!

Jasmin & Gabriel

Napok teltek el, mióta először megérezte a lány erejét. Azóta ezen törte a fejét, hogyan történhetett ez.
Először csak egy apró villanás volt. Mintha a távolban villám reppent volna. Mint amikor a horizonton lecsap a közelgő vihar első nyila.
Azután ismét belé nyilallt, most már erősebben; elakadt a lélegzete, apró nyögés mozdult a torkában.
Nem tudta mire vélni ezt az erőt, jelenséget. Valaki bizonyára a bolondját járatja vele. Másról nem lehet szó.
Nem tellett neki sok időbe, mire megtalálta a forrást.
Nem személyesen ment oda; egy őz szemével kémlelt, azután egy bagoly pillantásával követte minden mozdulatát, bár az állatok nemigen foghatták fel a lány mivoltát, sugarát.
Ajkait mosolyra húzta, amikor meglátta a fekete fényben ragyogó lányt. Sápadt bőr, fekete hajkorona... Az ostoba emberek a halál angyalaként emlegetnék.
Tudja, milyen hatalmas erejű az apja, de a lány talán rajta is túltesz. Igazi mix, dobj bele mindent saláta, vegyesvágott. Ízleli benne a démoni vért, az emberi szálat és az angyali vonalat. Igazi játszótéri kavalkád, mondhatjuk úgy.
Felnevet a gondolatra, és belelapoz az ölében tartott újságba.

- Ha nem akarsz megdögleni, azt csinálod, amit mondok - duruzsolja a démon fülébe. Az nyüszítve bólint.
Ő elereszti, összeveri két tenyerét, mintha valami koszt söpörne le róluk, és int, hogy a démon távozhat.
Remélhetőleg képes véghez vinni a feladatát, és súg egy-két szót a lánynak az ő érdekében. Látnia kell a saját szemével, miféle lény ő. Egyszerűen muszáj.

Megáll a sikátorban, hanyagul a kövezett falnak veti a vállát, súlyát a bal lábára helyezi, a jobbal pedig keresztezi a másikat.
Úgy döntött, kicsit ráijeszt. Hogy érezze a kipárolgó adrenalint. Vajon megédesedik a vére tőle?
Vajon megijed tőle?
Tudata a macskáéba furakszik, a mozdulatai már a négylábúé, és a macska a szemétben turkál. Belefúrja magát az ételmaradékok, használt zsebkendők és toalettpapírok masszájába, a feje egy konzervbe szorul. Az állat megrémülve kezdi el rázni magát, mélyről jövő morgással felborzolja a gerince vonalán a szőrt, aztán egy határozott rántással lelöki a fejéről a dobozt, ami a kövön csattan, és elgurul. A macska szemén át Gabriel meglátja a közeledő lányt, kecses alakját, hollószín zuhatagját és éles arccsontját.
Elméjével azután egy csatornapatkányba hatol, izmaival elrugaszkodik, és a rágcsáló elrohan a keverék bokája mellett, egy pillanatra megáll, a levegőbe szagol. Éhesen kordul a gyomra, a svédasztalos szemét felé húzná őt falánksága, ám az arkangyal nem engedi. Kíséri őt, a patkány a lányra néz, apró bajuszszálai az ég felé merednek, hosszú, csupasz farkát a teste köré kanyarítja, két apró mancsát összeérinti a mellkasa előtt, mintha imádkozna.
Végül Gabriel elhagyja a patkányt, és mosolyogva várja be a lányt. Tekintete a feszes testet pásztázza, a fényesen fekete hajszálakat regisztrálja, melyekkel a szél játszik.
Ugyanaz a mosoly játszik a száján, mint napokkal korábban.
- Helló, kedves - köszönti őt, hangjába némi gúny bújt meg.

I don't paint dreams or nightmares, I paint my own reality@

Jasmin & Gabriel

Nesztelen a világ. Csupán platformos bokacsizmám tompa zaja verődik vissza a nyirkos aszfaltról és cipzárának fémes fityegése hirdeti, még sincs teljesen kihalva az utca. Különös. Mintha az állatok lélegzetvisszafojtva várnának valamire, odúikban megbújva a város kövei alatt, a csatornák rejtekében. De még egy rovar sem? Még a növények is elnémultak volna? Tény, hogy elzárva élek a külvilág nagy részétől, de lovak között nevelkedtem, apám már egészen pici koromban kivitt hozzájuk és lovagolt velem, tudom, milyen egy élő, eleven állat... és az nem ilyen halott, mint ez a negyed. Nyugtalanság lehetne úrrá rajtam, de inkább a kíváncsiság az, ami emészt. Netán tévedek és az ilyen nagyvárosi sikátorok ennyire néptelenek? Ekkor pillantok meg egyetlen szál cirmost. Nem rezzenek össze a konzervdoboz váratlan, fémes csattanásán. Össze nézünk. Salétromsárga és kátrányfekete szemek találkozása. Nem torpanok meg, az egyik lépést teszem a másik után. Egy patkány suhan el a lábam mellett és úgy szalad fel, akár egy hegymászó. A magasba emelve tekintetét, úgy imádkozva angyaloknak vélt denevérek felé? Az égre pillantok, nem látok denevéreket, sem mást. Fekete az égbolt. Az utca újra hangtalan és én lefordulok a széles sikátor mellékutcájába. Még egyszer hátra pillantok, ott kukázik-e még a macska, de már ködbe veszett. Amint ismét előre merednék, hirtelen látok s érzek meg egy alakot. Árnyak között, a távolban, de nem eléggé messze. Ez úttal megtorpanok. Fókuszálok, hogy kivegyem az idegen vonásait, amihez nem is kell annyira megerőltetnem a szemem. Hiszen nem vagyok ember, csak egy egészen kis részem az. A férfi alakja kirajzolódik előttem. De ő már ez előtt elkezdett végig pásztázni engem. Érzem... a tekintetét a testemen, akár hideg ujjbegyeket siklani a bőrömön. Ahogy a fekete csipkeharisnyába bújtatott hosszú lábszáramon fel kúszott az írisze, a feszes bőr mini szoknyáig. Ahogy feljebb halad, húzom össze ösztönösen a lakkozott motoros dzsekit a vállaimon. De nem áll meg, felmászik a nyakamon és végig tapogatja az arcomat. A hófehér bőrt, az apró, de annál teltebb, borszínűre festett ajkakat, amik az éjszaka sötétjében az alvadó vér árnyalatában játszanak. Az ében hajamat. Mintha hirtelen egyszerre megannyi szempár meredne rám, mintha az egész, eddig bujkáló élővilág engem lesne. Érzéki csalódás volna? A fickó pedig elmosolyodik.
- Kedves volnék?
Buggyan fel belőlem a szenvtelen kérdés, már-már flegmán. Nem ezt kellene kérdezni vagy mondani egy ilyen szituációban, én még is így teszek. Állom a sármos szőkeség hideg, éhes tekintetét, talán nem is pislantok hatalmas, baba-szerű szemeimmel, melyek már talán nem is őrzik anyám ázsiai vonásait, arcszerkezetemmel ellentétben. Számított-e erre? Tette-e ezt más, mikor így cserkészte be? Mert valamiért... határozottan efféle megérzésem támad. Nem tudom, hogy pontosan mit akar tőlem, de téved, ha azt hiszi, teljesen védtelen vagyok.

Jasmin & Gabriel

Felnevet a csitri hetyke válaszán, és a fejét csóválja, alsó ajkát beharapva. Szinte egyből meg tudta tippelni, hogy nagy szája van a pimasznak, mint ahogy minden más vele egykorú kamasznak.
Egyedül csak azért nézi el tőle, mert a jelleme, az ereje jobban érdekli őt, mint a flegma szavak.
- Ne aggódj, én sem gondoltam komolyan - feleli, és marha jól mulat a helyzeten.
Tekintete issza a lány látványát, bőre szivacsként szívja magába azt a forró energiát, amit a kamasz talán akaratlanul pulzál magából; van benne valami kifinomult és egyszerre barbár, az a nyers, lefoghatatlan hatalom, melyet minden ember vágyik titkon, és ez a kevert mindenféle erőfeszítés nélkül, pusztán születése jogán megkapta azt.
Félrebiccentett fejjel viszonozza az éteri kék, már-már ártatlan pillantást, és szembogara mélyén meglátja a démoni hajlamot. Ellöki magát a faltól, a derékszíjára tűzött penge megcsörren tweedzakójának egy rejtett gombján, elegáns cipőjének sarka csikordul a kövön.
- A nevem Gabriel - mondja, hangja szinte duruzsoló, ajkai mögül kifehérlenek tökéletes fogai, kis gödrök mélyülnek el orcáján, ahogy elmosolyodik.
Nincs abban a szempárban semmi barátságos. Hideg, akár a sarki, éjszakai, fagyos szél.
- Kegyedben ms. Youngot tisztelhetem, ugye? Vagy esetleg ms. Shayel-Young? - kérdi, és hangsúlyozván, felvonja a szemöldökét. - Ismerem apádat - teszi hozzá, sejtetvén, hogy tájékozott családi helyzetét illetően.
Még nem döntötte el, mihez kezd a lánnyal.
Az ereje egy atombombáé, a jelleme egy ostoba, elkényeztetett kamaszé, de lát benne potenciált. Ha maga mellé tudná állítani... akár erőszakkal is...
A sikátor minden állata őket, őt figyeli, az ark utasítására várva. A forgalom zaja elhalkult, a világ lélegzetét visszafojtva figyel.
- Talán egymás hasznára lehetünk - mondja hűvös mosoly kíséretében.
Apró mozdulat, nem több: ránt egyet a vállain, és királykék szárnyai kibomlanak rejtekükből.
A sejtelmes, halványan szűrődő fény végigcsordogál tollainak selymes szálain, finom suhogással súrlódnak össze, ahogy enyhén előregörbíti őket, mintegy kupolaként maga köré kanyarítva.
Állát felszegi, pillantása egy villanásnyira sem ereszti a csitriét; kezét lazán akasztja a zsebeibe, kissé beljebb rejtve zakója alá a pengét.
Egyelőre nem áll szándékában a lánynak ártani; bár ha igazán szájaskodik, talán egy kis gatyába rázáshoz megjöhet a kedve.
Ha haragja nem lobban fel hamarabb.

I don't paint dreams or nightmares, I paint my own reality@

Jasmin & Gabriel

Lépteim lassulnak, míg tisztes távolságban meg nem állok a sikátor tövében lakozó árnyalaktól. Valami van ott, vagy inkább valaki. Aki figyel. Sötétben láthatatlanul izzó szempár égeti a bőrömet. A csend pedig megtörik és az idegen kilép az éjszakai félhomályba. Az utcalámpák beteges, pislákoló salétrom-fényébe. Jó kiállású férfi, stílusos öltözékben, angyali arccal. Már-már festői és bizonyára a legtöbb nő őzike lábait megremegteti. De én egyenesen a szemeibe nézek, az égkék íriszek mögé, ahol úgy sejtem, egy dúvad lakozik. A mosoly, amit felém küldd, az is olyan, mintha csak az ábrázatára kenték volna, mechanikus ecsetvonásokkal. Valami nincs rendben vele... nem tudom micsoda, de az ösztönöm ezt súgja és valamiért kétlem, hogy csupán a zárt neveltetés okán lenne. Túlságosan csinos arc és túlságosan tökéletes mosoly. A megjegyzésére néma maradok. Csupán bámulok az arcába, hátha felfedezem titkait, bár nem biztos, hogy annak örülni fogok. A fiatalember - noha meglehet, túlzás volna az emberi jelzővel illetni - elrugaszlodik a faltól s a távolság kettőnk között csökken. Harcolj vagy menekülj! Csengg a halandók tudata mélyén, felszínre verekedve magát ősidők óta. Az a parányi rész, ami emberi bennem, bizonyára az súgja az izmaimnak a mozzanat láttán. De én még sem teszek semmit. Tovább fixírozom a férfit. Amikor a nevét mondja, finoman összevonom a szemöldököm.
- Mint az angyal?
A kérdés automatikusan megfogalmazódik bennem és különösebb fontolgatás nélkül tör utat magának. A következő megszólalása legalább annyira meglep, mint a bemutatkozása.
- Nem említett téged.
Szavaimnak lehet némi szkeptikus felhangja. Megjegyzése egyszerre zavarba ejtő, de az érdeklődésemet is felkelti. Vigyázzak, ezt már gyerek korom óta alaposan a fejembe verték. De vannak olyan helyzetek, amelyekre nem lehet felkészülni.
- Talán.
Visszhangzom finom kis felvetését. De meg nem erősítem.
- Még is... mit nyújhatsz nekem, Gabriel?
Teszem fel a merész kérdést szenvetelenül bájos hanglejtéssel, állva acélhideg pillantását. Még sosem kerültem hasonló szituációba. Nagy és nehéz döntések elé, amelyek cseppet sem veszélytelenek. Hiszen a fickóból előttem érződik a fenyegetés, a mázas képe ellenére. Már nem vagyok gyerek, de még egészen felnőtt sem. De az ehhez hasonló helyzetek teremtik - vagy szilárdítják - meg bennünk az érett ént. Érzem, ahogy a szívem ritmikusan kalapál az adrenalin tengerében, de igyekszem ennek semmi látszatát nem adni. Ekkor mozdul Gabe válla és csak úgy, mindennemű szemérmeskedés nélkül bont szárnyakat előttem. Ahogy kibújnak tollai, finom szellő suhint végig az arcomon, megtáncoltatva enyhén hullámos fürtjeimet. Valahogy... számomra mindig is kissé intimnek hatott a szárnyak feltárása, de hogy ez csupán az én fejemben van-e így, azt nem tudom. Sok minden van, amin töprenghetek és szoktam is, de a tényleges tudás ködbe vész. Mellkasom ketrecét rázza a vérrel teli gépezet, gondolataim egyszerre cikáznak és toporognak egy helyben. Mi tévő legyek? Most először bontom a szemkontaktust. Enyhén lesütött szemem a saját vállam fölé siklik, ahogy óvatosan elkezdem kinyitni szárnyaimat. Tollaim nagyrészt feketék, mint az éjszakai égbolt felettünk, de alsó szegélye mintha égkék festékbe lenne mártva. Terebélyes, de nem annyira, mint az arkangyalé. Hiszen ezen a ponton biztosra vehetem, nem véletlen ez a név, bele trafáltam. Kissé megszeppenve nézek fel a másikra. Még senki sem látta a tollazatomat a családon kívül.

Jasmin & Gabriel

Tetszik neki az, hogy a lány ennyire bátor, ennyire nagyszájú és rendíthetetlen. Nem retten meg tőle, nem hunyászkodik, mint az egyszeri halandók; kihívást jelent a számára, akivel érdemes interakcióba lépni, és nem egyből a sarokba vágni, mint egy tehetetlen rongybabát.
A mosoly az arcáról nem tűnik el, fixírozza a sokvérű teremtmény gyönyörű, már-már földöntúli vonásait, ében üstökét és űrfekete szempárját.
Nem horgad fel benne a vonzalom, mint más egysejtű, hozzá hasonló elsődleges nemi jegyekkel rendelkező egyedek, de mégis moccan benne a birtoklási vágy: kell nekem.
- A cica elvitte a nyelvedet? - incselkedik magában mulatva, röpke pillantást vet négylábú barátja felé, és a macska odasurran a lány lábához, törzsét a lábszárához dörgöli, apró mellkasából dorombolás tör fel, ahogy törleszkedik a félvérhez. - Tessék, vissza is hozta neked. - Az állat otthagyja őt, hogy az arkangyal felé vegye az irányt, pár szökkenéssel terem mellette, lekuporodik a lábához, a dorombolás elhal, ragyogó szemekkel figyeli Jasmint, azután Gabrielre pillant, majd vissza Jasminra. Ahogy az ark tesz egy lépést a lány felé, a macska úgy követi, egy centire sem marad le tőle, már-már elegáns cipőjére telepszik, mire Gabriel egy hesselő mozdulattal elküldi, és a négylábú eltűnik a sikátor fényemésztő homályában.
- Pontosabban arkangyal, de ne vesszünk el a részletekben - feleli egykedvűen. Reményei szerint még sikerül véghez vinnie terveit, mielőtt bukott arkangyallá válna, bár a folyamat sebességét tekintve van hátra még pár hónapja addig. Fogalma sincs, mi lesz azután, hogy ő elbukott, és nem is igazán akar még ebbe belegondolni.
A szkeptikus felhang megüti a fülét, nem kétséges: felhúzza vállait, szinte bocsánatkérőn mosolyog - ez kissé idegennek hathat a vonásairól, oda nem illőnek  -, és látja az érdeklődés szikráját gyúlni Jasmin szemében.
- Talán említésre sem vagyok méltó - mondja egyszerűen. Azt nem teszi szóvá, hogy a démon, akinek szálai Jasmin családfájában húzódnak, az ő, Gabriel áldozata volt még sok-sok évvel ezelőtt, és mielőtt az enyészeté lett, elregélt minden fontos információt.
A következő kérdés most már őszinte mosolyra húzza az ark száját, megvonja a vállát.
- Hatalmat és szabad akaratot, kedvesem - feleli némi hallgatás után. Tisztában van vele, hogy ez talán nem elég vonzó a lány számára. Tudja, hogy egyáltalán nem fogja beérni ennyi indokkal, többre lesz szüksége, hogy az arkangyal az ő erejét maga mellett tudhassa.
Egyelőre nem számít más, csak az, hogy vele legyen; senki más nem birtokolhatja a félvért, csak és kizárólag ő. Nem engedheti meg, hogy Jasmin képességeit más is felfedezze és megkaparintsa.
Mikor szárnyat bont, egyetlen királykék tollacska billeg a földre a huzatban, egyenest a lány lába elé. Az ark nem veszteget rá pillantást, úgy tesz, mintha észre sem venné az árulkodót, mely bukásának előhírnöke; figyeli a lány reakcióját a kitárulkozásra, és a válasz nem marad el.
Gyönyörű szárnypárt lát kibújni, az égszín aljú, fekete tollak látványára száját eltátja meglepetésében. Nem biztos abban, kinek a szárnyai lehettek hasonlóak az övéhez, kinek a jegyeit hordozza magában a lány, de tudja, hogy látta már őket valahol, és alighanem hamarosan eszébe is fog jutni.
- Gyönyörű szárnyaid vannak, Jasmin - jelenti ki őszinte csodálattal, de a folytatást nem teszi hozzá: remekül néznek majd ki a falamon. - Egy ilyen hatalmas erejű lénynek csakis lenyűgöző tollai lehetnek. - Visszahúzza szárnypárját, azt az egyetlen tollat nem követi másik.

I don't paint dreams or nightmares, I paint my own reality@

Jasmin & Gabriel

Állom a férfi fürkésző pillantását, akár egy régi, poros westernben, ahol a felek szemtől szemben állnak, ujjaik pedig incselkednek a pisztoly agyával. Ciánkék íriszeit úgy vájja belém akár fürkészdarázs a fullánkját. Pilláim viszont meg sem rebbennek, nem hagyom, hogy jégkék szemeivel lyukat üssön a védelmemen. Noha ő mosolyog, az én porcelánbaba-szerű arcom rezzenéstelen. Ahogy kóstolgatni próbál a kérdésével, mire a macska a lábamhoz simul, villám-szerűen ér a felismerés.
- Te figyeltél engem. Te hoztál ide...
A szemek, melyek pásztázták a testemet, a bőröm alá bújva, nem csupán érzéki csalódás volt... Egy újabb adrenalin löket árad szét az ereimben, de íriszem olyan obszidiánfeketék, hogy a többség számára észrevétlen marad, ahogy pupillám kitágul ennek hatására. A cirmos mindeközben lustán lejt át az arkangyal térfelére, mintha csak zsinóron rángatná. A hideg felismerés egy lépés hátrálásra késztét, amiért kegyetlenül átkozom magam fejben, hiszen a végtagjaim nem voltak szívesek megvárni az ösztönös magatartás felülbírálását.

"Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelemmel. Hagyom, hogy áthatoljon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam."
(Frank Herbert)

Egy pillanatra behunyom a szemem, míg a pulzusom megzabolázom és hagyom, hogy a rémület elillanjon. Apám szavai visszhangzanak a fejemben, ahogyan már gyerekkoromtól a fejembe verte, hogy nem szabad rettegnem. A pánik megbénítja az erőt, ami bennem lakozik és kiszolgáltat a veszedelemnek. A megaláztatottságról nem is beszélve. Így hát egy mély elegáns levegővételt követően, pontosan, mikor Gabriel is megteszi az első lépést, megindulok felé. De én nem érem be egyetlen lépéssel. Pontosan előtte állok meg s fel pillantok rá, hiszen jóval magasabb nálam. Ez azonban nem tántorít el. A négylábú elszalad, ezt azonban csak a szemem sarkából látom.
- A patkány. Az is te voltál.
Állapítom meg, szinte bizonyossággal. Nem eresztem tekintetét, ne higgye, hogy a gyeplő csak az ő kezében lehet.
- Azt kétlem. Nem terem arkangyal minden bokorban.
Vágom rá élesen s menten, ahogy ál-szerénykedni próbál. Fiatal vagyok, de cseppet sem olyan naív, mint amilyennek feltételezhet. Apa nem beszédes, még is, Gabriel kapcsán továbbra is disszonáns érzés nyomaszt. S lám, csak nem kiugrasztottuk a nyulat a bokorból?
- Hatalmat bármikor szerezhetek. És még csak az erőm sem kellene hozzá feltétlen. Elég ez az arc.
Nem hiúság az, ami a szavaimban cseng, hanem puszta számítás. Veszélyes játszmát űzünk, de már nincs vissza út, bele keveredtem. Ahogy pedig válaszolok neki, ujjaimmal finoman végig simítok az egyik, majd másik orcámon. Kislány korom óta hallgatom, micsoda fenyegetést jelent rám nézve, hogy nem csak erősnek, de szemrevalónak is születtem. "A szépséged vetekedik anyádéval. És ez sokaknak szemet szúrhat." Köszönnek vissza a Shayel birtok urának szavai a koponyám mélyén. Sokan akarnak nyerészkedni nagyhatalmú lényeken, mintha csak műtárgyak lennénk. A birtoklási vágy... megkaparintani és bezárni, az erőéért, az esztétikáért. "A férfiak már csak ilyenek, nemde?" Látom magam előtt nagyi keserű mosolyát, miközben ezt mondja. Túlságosan fiatalok a vonásai ember létére... nem csoda, hiszen boszorkány. A nagyapám egy angyal volt, aki őt is elcsábította, egy szép és erős varázslónőt. Az apám pedig elrabolta az anyámat, hogy csak az övé legyen, hogy mindenáron megszerezhesse magának, legalább is nagyanyám így fogalmazott, mikor a szüleim történetét elmesélte. Anya szerinte szépíti a dolgot, mert apa elcsavarta a fejét, az angyal- és démonvér érzéki szépsége révén. És minél idősebb lettem, annál inkább hajlottam arra, hogy nagymama verzióját fogadjam el igaznak. Megfogadtam, hogy én nem járok így. Nem hagyom, hogy bárki az akaratom ellenére tegyen a magáévá, legfeljebb... ha én ezt elhitetni kívánom a félkegyelművel. Mert ami miatt a szüleim féltenek, mindaz a fegyveremmé válhat. Szóval, nem szorulok rá egy ark segítségére a boldoguláshoz. A szabadságra vonatkozó megjegyzését pedig egyszerűen elengedem a fülem mellett. Ekkor bont szárnyat Gabriel előttem, karnyújtásnyira. Finom libabőr szalad végig a karomon, közel vagyok a tűzhöz. "Figyeld a Poklot, de ne kerülj bele." Bölcs mondás egy hollywoodi filmhez képest, már csak be kéne tartani. Ahogy pedig kitárulkozik, én magam is előbújtatom rendhagyó tollaim. Feketék, akár egy celestimé, akit a démonvér megrontott. Még is a nefilim félangyal-vérétől kissé dúsabb és élénk, színes szegénnyel díszített, az újabb angyali erőtől vérfrissítve. Szárnyaink már-már gubót képeznek körülöttünk. Tekintetem az ő tollaira emelem és ujjhegyeim óvatosan indulnak meg feléjük.
- Te sem panaszkodhatsz.
Kontrázom halovány mosollyal, miközben királykék tollazatát szemlélem és érintem, már amennyiben ezt engedi. Végül ismét a szemeibe nézek és amint ő, úgy én is vissza bújtatom kincseimet. A megjegyzése pedig egyszerre imponáló és zavarba ejtő. Fenyegető.
- Talán ezért nem akarja Isten, hogy keveredjünk. Az erő miatt. A szárnyak miatt.
Szólalok meg végül, legyűrve az ismételt nyugtalanságot. Valójában nem ezt akartam mondani, egy kérdést akartam feltenni, de egyelőre túlságosan tartok a nyilvánvaló választól.

Jasmin & Gabriel

Kissé komikusnak találja, ahogy farkasszemet néz ő, és a fekete szemű szépség, egy lepukkant sikátor szűrt fényében, a város visszafogja lélegzetét, a végkimenetelt várja, és patkányok hadának világító szeme ragyog fel a félhomályban.
Örömmel regisztrálja, hogy a kishölgynek lekoppant a tantusz, és megvonja a vállát.
- Meglehet - mondja közömbösen, ráhagyva a tippelést. A macska bábként mozdul az arkangyal szótlan parancsára, mire a félvér hátrál egy lépést; Gabriel követi a mozdulatot a tekintetével, az állat szintén, mintegy tükrözve minden cselekvését. Már nem mulat a lány rosszul leplezett riadalmán, inkább beissza azt, hagyja, hogy leülepedjen benne a félelem, melyet az a fiatal, kevert vérű test pulzál, immár egyre erősebben, ahogy a felismerés gyökeret vert benne: talán mégse a véletlennek köszönhetően keveredett ide, ebbe a mocskos, elhagyatott sikátorba, mint valami rossz horrorfilmben.
Azután a lány uralkodik érzelmein, egyetlen pillanat csupán, és a félelem vegytiszta kipárolgása tovaillan, az arkangyal legnagyobb ámulatára. Őszinte elismeréssel adózik Jasmin felé, ahogy ő kontrollálja az érzés eme kicsapódását, szeme követi a kevert fajú lépését, tartja a szemkontaktust, amikor Jasmin megáll előtte, karnyújtásnyi távon belül. Érzi a rugalmas testből áradó hőt, az erőt, amely megbújik a finom izmokban.
- Mivel én teremtettem őket, így én is parancsolok nekik, ha kedvem úgy tartja - közli nemes egyszerűséggel, lélegzete súrolhatja Jasmin ében tincseit a homlokánál, és a fényt elnyelő sötétségű szempár megigézi az arkangyalt. Nem a szépség - sokkal inkább a pusztító hatalom, mely megbújik a szembogarakban, a finom, kordában tartott őrület, amely világokat rombolhat porig akár egyetlen szárnycsapással.
- Valóban, a bokrok inkább lángra gyúlnak, mint arkangyalokat hoznak - nevet, egy pillanatra bevillan az égő bokor, és azután az angyalok közti vita, hogy ki gyújtotta fel poénból. - Csak heten voltunk, mint a gonoszok. Mára már talán fele annyian vagyunk. - Nem szakítja meg a farkasszemezést, állja azt a gyönyörű, rejtélyes pillantást, és a gondolat érverésként lüktet a fejében: akarom, akarom, akarom. Nem ismeretlen előtte a szexualitás, de ezt határozottan nem annak tulajdonítja; a birtoklási vágy az, mely most motiválja, de nem sok választja el a felaljzottságtól, csupán egy paraszthajszál. Taglózó hatást gyakorol rá a félvér, ám igyekszik azt rejtve tartani előtte, nehogy a lény elbízza magát a tudattól.
- Olyan védelmet nyújthatok neked, melyre még apád sem képes - mondja. - Hidd el, inkább a csinos kis pofikádért repülnének rád, hogy apáddal fizettessenek váltságdíjat, mint az energiádért, erődért. Olyan biztonságot nyújthatok neked, amelyet senki más. - Nyomatékosan ismétli magát, és nem blöfföl: a sztriptízbár, melyet elfoglalt, már nem az a lepusztult kóceráj, mint annak idején, sokkal inkább hasonlít egy palotára, hűséges csatlósokkal, akiknek a fejében még véletlenül sem fordul meg az árulás gondolata, különben újraélnék megformálódásuk pillanatát, 4D-ben, zenei aláfestéssel.
Kupolaként zárják körbe a szárnyak kettejük alakját, egybemosódik a királykék és fekete kavalkádja, mint amikor az éjszakai horizont csókot vált a ragyogó tó felszínével, melyet apró csillagok miriádjai fényesítenek.
Ahogy a celestim végigsimít ujjaival az ark tollain, borzongás fut végig a gerincén, jeges érintés a csigolyákon, és a királyi, fenséges tollak összezörrennek, mint falevelek az őszi szellőben. Az arkangyal halk sóhajt ereszt ki, pillantását alig tudja távol tartani az áruló tolltól, mely a földön pihent meg, miközben visszahúzza repülő ékességeit, elrejtve azt a külvilág számára.
- Megóvnálak Atyánk haragjától - mondja halkan. - A celestimek nincsenek biztonságban tőle, ezt jobb, ha tudod. Nem tűri, hogy angyalok és démonok nászából szaporodjanak ezek a lények, mert retteg tőlük. - Ebben nem teljesen biztos, csak mendemondákat hallott, többnyire olyan személyektől, akik mindenhol a veszedelmet látták. Talán igaz, talán nem.

I don't paint dreams or nightmares, I paint my own reality@

Jasmin & Gabriel

Megfigyelt. És még most is figyel. Éhes szempárok ezrei nyaldossák szemük világával tagjaim. Megvillannak a sötétben, salétromsárga fénnyel. De többnyire a vak éjszakába vesznek. Immáron egy szempár fókuszál rám igazán, azok a hideg, angyali szemek. A többségnek az angyal szóról valami kellemes, bájosan pufók, szárnyas kisbaba jut eszébe a barokk festészet nyomán vagy legalább is valami határozottan pozitív. Nekem ellenben az Egyiptomban lemészárolt kisdedek és Sodoma meg Gomora. Semmi megnyugtató nincs abban a pillantásban, amelyben Gabriel arkangyal részeltet. Kegyetlen éhség, ami benne tükröződik. Tudom. Mert a saját íriszeimben is olykor ugyan ezt látom, ha tükörbe nézek. A felismerés hideg zuhanyént ér, jeges ujjakként a gerincem mentén. Ő akarta, hogy ide jöjjek, hogy erre vezessen az utam... nem véletlenül tévedtem el hazafelé menet, nem a különös, pokoli - vagy éppen angyali? - koncert zavarta meg a fejemet. A Bleeding Angels találó név a bandának, azt meg kell hagyni, és bizony kétlem, hogy ez a név csupán képletes lenne. A tagok, és az a démonokat megszégyenítő hangú fiú... Mi történt pontosan a koncerten? Tudatalattim egy kósza bugyrából köszön vissza a kérdés, de csak hamar vissza sűlyed, hiszen sokkal égetőbb helyzettel nézek éppen most szembe. Hátrálok, de csak annyit, amennyit feltétlenül szükséges. Kitérő válaszára pedig - a saját szavaival élve - elviszi a cica a nyelvem. Még is, mit mondhanék? Tudom. Selma  mosolya árulkodik. Az én szívem pedig gőzgépként vergődik, de csak míg meg nem zabolázom. Hosszú pilláim fátyolként borulnak szemeimre, s amíg mély levegőt veszek, a litániát magamban elrebegem, a remegő térd pedig a múlté. Érzem, ahogy erőm akkumulálódik, minden egyes kecses lépéssel, amit platformos cipőmben felé teszek. Mintha csak kifutón sétállnék. Leheletnyire állok meg tőle, az orrunk is össze érne, már ha az arcunk egy szintben lenne. De nincsen, a magasított sarok ellenére sem. Én viszont veszedelmesen közel jöttem, zavarba ejtően közel. Nem az a kis nebántsvirág vagyok, akinek mindenki hinni szeretne. Ahogy azonban a macska irányítása kapcsán vallomást tesz, ismét borzongás fut végig a hátamon, bár arcom rezzenéstelen marad. Nem csak a macskákra gondol, egyből megértem, hanem mindenre. Immáron elengedem a kabátom szegélyét, nem szorongatom magam körül óvón. Feltárul a feketébe hajló, sötétzöld, kígyóbőr korzett, ami felső testemre feszül, tökéletesen kiemelve homokóra alakomat, szemrevaló keretbe foglalva bájaimat. Macska és kígyó. Lehelete a homlokomat legyezi, illata egészen körbe leng. Előre tudom, ha egyszer ebből a sikátorból élve haza érek, az apám első kérdése az lesz, miféle férfié ez a parfüm, amit rajtam érez? Ez lesz a legfőbb gondja. Ironikus. Halovány, játékos mosoly játszik ajkam szegletében a röpke elkalandozás révén. Ellenben nem hagyom, hogy elmém tévutakra vigyen, az összpontosítás most mindennél fontosabb. Hatalmas, fekete lyukat idéző íriszeim Gabriel arcába bámulnak, magasan ülő, szúrós tekintetébe.
- Az állatok neked szolgálnak. Mindegyik.
Inkább kijelentés ez, mintsem kérdés, de szívesen venném a megerősítést. Amit persze megtehet egy puszta pillantással vagy azzal a bizonyos mosollyal, amellyel engem is hajlamos vizslatni. Vajon a paripámat is felhasználja, hogy meglessen rejtekemben? Most pedig felkacag, ami enyhe meglepetéssel tölt el, de nem képes kizökkenteni. Figyelem a vonásait, miközben hahotázik. Az enyhe, világos borostát az arcélén, az erős nyakat, s az állat, melyet felszeg a mozzanat során. Ahogy pedig a hetes számot említi, akaratlanul is elmosolyodom.
- Én is éppen erre gondoltam: pont, mint a gonoszok.
Van valami bizarr abban, hogy ebben a kósza pillanatban ilyen jól szórakozunk egyetlen számadaton és szófordulaton. Az embert a hideg is kirázná tőle. De mi nem vagyunk emberek. Tekintetünk újfent egymásba fonódik, akár a kötélhúzás, melyben egyikünk sem enged. Ahogy pedig belém fúrja azokat az égkék szemeket, mintha beszélne hozzám a tekintetével... ezek a szavak azonban úgy érzem, semmi jót nem sejtetnek. Ami pedig ez után hagyja el ajkát, valóban felkelti az érdeklődésemet. Egészen enyhén, de feljebb vonom egyik szépen ívelt szemöldökömet.
- Az apám erős. Nagyon... erős... uralkodik fényen és sötétségen, de ezt már úgy is tudod. Az anyám pedig a Nap erejével bír.
Kezdek bele, ami meggondolatlanság lenne, ha nem hinném szentül, hogy mindez nyilvánvaló előtte, ahogyan azt sejteti. Miközben beszélek hozzá, leheletem finoman cirógatja az ádámcsutkáját, ahogy pedig felszegem a fejem, az arcát simogatja, langyosan, míg vérvörös ajkaim járnak. Igen, tovább cukkolom, meséljen még, győzködjön csak. Felébred bennem a démon-vér, ami valójában sosem alszik igazán: azt akarom, hogy akarjon, küzdjön - hogy aztán letörhessem a szárnyait. A felismerésre libabőrös leszek a kabát alatt, de ez úttal nem a nagyhatalmú arktól való riadalmamban, hanem a saját, igen csak sötét vágyamtól. Valóban puszta kézzel tépném le valaki szárnyát? Vagy képletesen szülte a gondolatot a tudatom? Mert túlzás volna abba ringatni magam, hogy ez csupán a tudat alatti. Annyira... mindentől védenének... bele sem gondolva, hogy mi van, ha tőlem kéne őket megvédeni?
- Ki ezért, ki azért. Van aki az arcomért, más a testemért, a szárnyamért vagy magáért az erőmért. Azt hihetnénk, a külsőm csak az embereket érdekelné, de ez valószínűleg tévedés lenne.
Rezzenéstelen arccal beszélek úgy magamról, mintha csak egy tárgy volnék, egy fene értékes műtárgy. Egyszerűen csak elvonatkoztatok, így könnyű szerrel megteszem. S eszembe jut apám, aki nagyi szerint elsődlegesen az erejéért rabolta el anyát, még is szemet vetett rá. Előbb-utóbb megeshet, hogy a hozzánk hasonló is primitív késztetések rabja lesz. Ki tudja, hány és hány szörnyeteg lakozik a Pokolban, a Földön vagy a Mennyben, akik rám fenik a fogukat, nem csak hatalmi értelemben. A nagyanyám egyszer azt mondta a szépségemet illetően, hogy pont olyan vagyok, mint Hófehérke a Grimm mesében. De vajon kinek az almája akadhat a torkomon? Gabriel utolsó szavai pedig visszhangzanak elmém falai között, "Olyan biztonságot nyújthatok neked, amelyet senki más." Ezt a kijelentését nem hagyhatom szótlan.
- Miért akarsz engem ennyire megvédeni? Egy senki vagyok neked.
Látom a tekintetében, hogy elhiszi azt, amit mond, vagy pedig zseniálisan hazudik. Fürkészem az arcát, mert most rajtam a sor, hogy így tegyek.
Szárnyaink nyíló rózsaként burjánzanak, toll-szirmokat bontva. Egészen fennséges látvány... mondhatni, megbabonázza még a magunkfajtát is. Pupilláim a mélykék tollazatra siklanak, őket kecses zongorista-ujjaim követik. Végig simítanak a szárny felső peremén, a csont mentén, hogy aztán ujjbegyeim az evezőtollakra simuljanak, beszívva lágy puhaságukat. Jelentősen nagyobbak, mint a sajátjaim. Ha nem tévedek, anyám tollainál is nagyobbak. Gyönyörűek. Ámulok szépségükön, káprázatos színükön, és ujjaim kíváncsian fúrják bele magukat a tollazatba, csak hogy még jobban érzékeljem, milyen is egy arkangyal szárnya. A kósza tollat közöttünk, a földön nem veszem észre, legalább is egyelőre nem. Figyelmemet leköti a szárny maga és Gabe fixírozása. Így, amire felfigyelek, az apró, felszakadó sóhaj, amit a férfi hallat. Íriszeim közben a vonásait pásztázzák. A szárnyaink pedig vissza bújnak. Amit mond, az viszont gondolkodóba ejt.
- Nem celestim vagyok. Az apám az. Az anyám nefilim. Hogy én mi vagyok... arra eddig nincsenek szavak.
Ismét hagyom, hogy elvesszen szurokfekete tekintetemben. A nehéz út. A felnőtté válás ösvénye. Az igazság.
- Én... néha úgy érzem, ez az arc, amit viselek, csak egy váz. Egy porcelán burok, ami próbál bent tartani. De én magam sokkal nagyobb vagyok ennél az apró, törékenynek tűnő testnél. Érted, mire gondolok, Gabriel?
Fogalmam sincs, miért beszélek neki erről. Hogy miért említem egyáltalán, ha egyszer sose tettem előtte. Orcámat bal tenyerembe fektetem, mint egy különös nyomatékot adva szavaimnak.