Gábriel

Göndör, vörösesszőke, dús, füléig érő haj. Markáns, kiugró arccsontok, nap cserzette bőrén szeplők százai, amik ellepik mindkét orcáját, az orrnyerget, és megülnek haragos szeme körül.
Az íriszek a fényre zölden ragyognak fel, aranyos pettyek szegélyezik. A homloka kiugró, szemöldökcsontja szinte “Apa” majmainak prototípusára hajaz. Az arca egyesek szerint betegesen beesett, őszerinte pont megfelel; ajkai húsosak, szájszéle lefelé biggyed.
Széles, szálkás izmokkal csomagolt alakja  nem hagy semmiféle kívánnivalót maga után; megjelenése mindig kifinomult, még ha épp a retrósabb irányvonalat tűzi ki maga elé az adott napon. Ruhatárának választéka igencsak kiterjedt, megtalálható a szűkre szabott öltönytől kezdve az egyszerű, kötött garbóig kopott farmerral és tweed zakóval együtt minden, amire épp ingerenciát érez. Magassága becsapós: saccolván olyan egy-nyolcvan körül van, talán a cipők sarka csal két-három centimétert, de ha haragra gerjed, könnyűszerrel mászik bele mások intim szférájába (ugyan pipiskedve), legyenek azok a szerencsétlenek bármilyen méretűek.
Bal csuklóján fonott bőr, kézműves karkötőket hord, jobb mutatóujján ezüstözött ötvözetű, kereszt díszű gyűrűt forgat.

A kezdetekkor, amikor az első fény végigfutott a frissen teremtett Földön - aminek létrehozásában tisztes szerepet játszott -, még lelkes volt. Akár egy emberi gyermek, aki valami újat, izgalmasat tanul.
Azóta cinikus, hirtelen haragú, temperamentumos rohadék lett. Száznyolcvan fokos fordulatot vett a viselkedése, miután szembesült a szomorú ténnyel, hogy leszorult azon a bizonyos szamárlétrán.
Haragja kiolthatatlan lánggal lobog, amint szikrát vet; azonban olyan hirtelenséggel alszik ki, ahogy begyulladt. Nem egy bosszúálló típus... csak bizonyos személyekkel szemben. Gyengéje a csokoládé, amit azok az istenver... elnézést, mocskos emberek megálmodtak, és szereti az állatokat, amit a képességeinek tulajdonít.
A pszichiáterek vért pisilnének, ha felállíthatnának róla egy diagnózist, ami nagy valószínűséggel a bipoláris személyiségzavar lenne, ami ötvöződik egy fincsi, jó, zaftos apakomplexussal.
Dacos, gyűlöli a parancsosztogatást, és azokat is, akik ezeket a parancsokat kiadják.
Neki ne mondja meg senki, mit csináljon!

Intésére elburjánzanak a növények, egyetlen suttogó szavára szelídül meg a legveszettebb vadállat, ami valaha teremtetett. Egy mozdulatára utat tör magának a flóra és fauna a legmeredekebb betondzsungelben is, elég egy gondolat, és a szomszéd papagája máris napi beszámolót tart tűpontos időpontokban minden alkalommal a gazdája összes lépéséről.
Bomlasztott már fel belülről maffiacsapatokat egy nyomorult patkány segítségével, és szivárogtatott államtitkokat egy csótány információi alapján a sajtónak.
Kell ennél több részlet?

Ő teremtette az állatokat, mikor Atyja megálmodta a Világot. Különös műgonddal, szeretettel formálta a macskák, a vidrák, a kacsacsőrű emlősök lábait, az izmokat, a csontokat, bár utóbbi esetén humoránál volt.
Minden lélegző, bundás, pikkelyes, ízeltlábúra külön odafigyelt, alaposan megfontolta, melyik fogyasztja melyiket, a tápláléklánc, a hierarchia jelentette számára a legnagyobb élvezetet.
Aztán előléptek az emberek...
A majmok, akik csupaszok, idétlenek, Isten gúnyolói, és egymás farkasai.
Mit láthatott bennük Apa? Mi az, amiért mindent eldobott, és piedesztálra emelte ezeket a kellemetlen, büdös és gusztustalan, bőrbe csomagolt káromlásokat?
Egy tisztes zuhanyt nem tudnak venni! Képesek úgy tömegben járni, hogy a kipárolgásuk megfesti a levegőt!
A Teremtés korában még nem tudta, mennyire gyűlölni fogja ezeket a... nincs rá jobb szó: pondrókat.

Apa eltűnt, nem hagyott hátra búcsúlevelet, még egy cetlit sem, hogy hova a bánatba megy.
Ő, Gabriel pedig évszázadokon át kereste, minden szikla, apró kavics és homokszem alá benézett. Hiszen Apa humorérzéke páratlan, biztos most is csak éonokon átívelő bújócskát játszik, aztán egyszer csak kibújik a nádasból egy kicsinyke mocsár szélén, és ő jót nevet majd, hogy megviccelte az öreg.
De az öreg nem került elő.
Gabriel éktelen haragra gerjedt; kapukat döntött, lángoló kardot lóbált, ordításától még a Bronzváros oszlopai is berezonáltak. Úgy érezte, becsapták, átverték; sebzett lelkű kisfiúként zokogott és toporzékolt, az Atyja nevét mantrázta, abban reménykedve, hogy ezzel visszacsalja majd.
1945-ben jött rá, hogy valószínűleg az Apa nem hallgat majd a szavaira, és dühében pusztítani kezdte a lényeket, amiket olyan nagy lelkesedéssel kreált. Istenkereső útját tigrisek, elefántok és aligátorok vére tette síkossá, vállára kibelezett, kapkodva lenyúzott leopárdbundát kanyarított, és befészkelte magát Európába, Olaszországba.
Róma volt a székhelye, és undorodott az emberektől. Gyűlölte a hangjukat, a mimikáikat, mert vonásaikban az Atyját vélte felfedezni, és imádta, hogy rettegni kezdtek tőle. Hogy összerezzennek, ha a hajába túr, hirtelen mozdulatot tesz, vagy váratlanul megköszörüli a torkát.
Nem egyszer megpróbáltak puccsot elkövetni ellene: le akarták taszítani arról a nyomorult trónról, amit kijelölt magának, mérget kevertek a kávéjába, fejbe, mellkason, gyomorszájon lőtték, változó kaliberű fegyverekkel.
Egyszer az egyik ostoba kölyök még arra is rávetemedett, hogy a torkát elnyesse egy svájci bicskával álmában, a párnái közt szuszogva. Megpróbálták letaszítani a hídról, a firenzei csatornába fojtani, de mindannyiszor visszajött.
Vértől, izzadságtól, csatornaszagú víztől csöpögve sétált be az aulába, királykék színű tollai megrebbentek a haragtól. Nyomában kóbor kutyák, éhező macskák loholtak, éhes tekintetükben az ő tekintete villant, és háromnegyed óra alatt végzett mindahány mocskos, büdös emberrel, amennyit csak az épületben talált.
Az elmúlt húsz évben legalább tizenkétszer cserélte le a komplett bandát, és mostanra érte el azt, hogy rettegve ugyan, de megszállottjai lettek. Minden lépése mögött ott visszhangzik egy másik pár talp puffanása, élő árnyéka követi őt rendíthetetlenül, és a legelvetemültebb küldetést is végrehajtja.
Hogy mi a célja?
Terrorizmus. Népirtás. Hogy az Apja felfigyeljen rá. Rémuralom, vérontás, erőszak.

Amikor a fülébe jutott, hogy testvére, Lucifer az Államokban van, hosszú percekig csak ült bársony karosszékében, és maga elé meredt. Pillantása kiürült, aranypettyes íriszét elnyelte tág pupillája, száraz bőre ráfeszült a bütykeire, ahogy ökölbe szorult mindkét keze. Lábát eddig hanyagul átvetette a másikon, és most maga alá húzta, előredőlt, a térdére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta, mélyet szusszant.
Ez most egy jel, ugye? Talán az Apja játszik vele ócska játékot?
Beszélnie kell vele. Ha maga mellé állíthatná...