Gabriel & YHWH - Egy pillanatnyi álom egy égi tüneménynek

Lehunyt szemek, apró rezonancia, mely végigsugárzik egész lényemen minden egyes esemény bekövetkezésekor. Fodrozódás az addig nyugodalmi állapotban lévő vízfelszínen, hullámait figyelem, ahogy egy újabb becsapódó csepp hullámaival ütköznek össze. Két erő találkozik, mielőtt elhalnának, elenyésznének a létezés emberek számára felfoghatatlan nagyságú terepasztaláról, hogy később más hullámok kerüljenek a helyükre, majd azok is tovatűnjenek. Én csupán figyelem a folyamatokat. Egy végtelen óceán történéseit. Csillagok születését és kihunyását, egyre magasodó épületek alkotását, a legkülönfélébb érzelmek kialakulását, amik lenyűgöző módon húzva meg az életutakat behálózó, láthatatlan fonalakat, alakítja a világ résztvevőinek létét, méghozzá olyan fel nem ismerhető erőként, hogy az emberek tudatában se lehessenek annak munkálkodásának. Én viszont látom.
Megfogalmazódik bennem, hogy ki kellene zárnom, mégis, látom. Látom, mert látni akarom. Megannyian közülük úgy érzik, nem vagyok velük, pedig mindőjük hangját hallom.
Nem, nem ámodok.
Nehéz egy olyan tudatnak álmodni, mely ismer, s lát mindent.
Mindent, mi volt és mindent, mi van.
A világ a változásait érzékelem. Érzékelem, de ellentétben azzal, amit évmilliárdokig tettem, tettünk én, a Másik Felem, s az angyalaink, nem avatkozom közbe. Nem úgy, ahogy annak idején büntetést szabtam ki Ádám és Éva elsőszülött fiára, vagy úgy, ahogyan a féllényektől tisztítottam meg a bolygót Lámek fiának idejében. Elengedtem az okítás és a büntetés végrehajtójának gyakran túlontúl kegyetlennek tűnő, azonban nem kevésbé törődésből fakadó szerepét, s ezzel együtt kétségkívül minden gyermekem, minden teremtésem kezét, hogy ők maguk találhassák meg az útjukat, bukdácsolásukon keresztül fejlődve leljenek rá a fény befogadó, szeretetteljes ösvényére.
A felnövés folyamata.
Meglehet, régen meg kellett volna már tennem. Lehet... lehet, hogy sosem tettem meg. Nem igazán. Hiszen most is mellettük vagyok. Így van ez minden nap. Nem láthatnak, nem engedem, hogy lássanak, pontosítva, nem láthatnak többet annál a borostás arcú férfialaknál, akinek a szemei magukba zárják és elrejtik a végtelenséget az avatatlan pillantások elől. A végtelenségben pedig eltemetve ott forgolódik nyugtalanul a szomorúság, és a magány, melyeknek jeleit nem mutatom. Lehatol egész lényem alapjaiig, addig az alaktalan ragyogásig, definíció nélküli energiáig, amit a halandó elme, ha látna is, nem fogna fel, nem bírná ki. Rusztikus pilléreim méregzöld liánjává válik, körülöleli, szorítja, el nem engedi.
Tudom, nem vagyok ezzel egyedül. Egy másik, hozzám nagyon is közel álló esszenciából, szintúgy érzem áradni a keserűséget. S miként látom, végignézem, milyen útra lép Ő, az én bánatom csupán tovább nő. Egy egykoron rendkívül fényes aurát mostanra setét foltok szennyeznek már be. Haragja, folyamatosan pulzálva, lökéshullámokban áramlik felém, érzem azt szívem minden dobbanásában, eme emberi test minden sejtjében.
Nem kívánok elbújni a dühe elől, sem lemondani a fényességéről, ami azzá tette, amivé a neve lefordítható.
- Hunyd le a szemed, Gabriel! - ebben a pillanatban, az én pillanatomban egy asztalnál ülök, nem vesz körül egyéb, mint mozdulatlan tárgyak, melyek összessége kiadja mostani álcám helyszínének, a tanári szobának a képét. Bárki számára, ha látna most, úgy tűnne, hogy összekulcsolt ujjaimnak támasztva államat, gondolataimba mélyedve meredek az előttem lévő monitorra, rajta a Murillo féle Angyali üdvözlet kinagyított képével. Az ajkak által formázott szavakat magam elé suttogom az üres térbe, már-már féltő lágysággal, hiszen tudom, hogy hangom, valós hangom, annak fejében fog szólni, akit elérni sóvárgok, látszólag beazonosíthatatlan forrásból származva.. legalábbis, az emberek ezt gondolnák.
De tudom, zsigereimben érzem, a címzettem érteni fogja. Tudni fogja, kitől érkezik az inger, mitől fogalmazódik meg a gondolat agytekervényei között. nekem pedig bűntudatom van emiatt.
Szabad akarat tiszteletben tartása vagy egy újabb gyermekem elvesztése? Ezen két opció közül kellett választanom.
S én döntést hoztam. Ahogy tettem ezt egykoron, az idő előtti káoszban:
Legyen világosság.
Most sem szeretnék mást.
Ezért, ha megteszi, amit kérek tőle, és óceánkék íriszeit elrejti szemhéjával a világ elől, szinte azon minutumban egy kép kezd majd kirajzolódni előtte. És ekkor már nem fog számítani a hang, mi megkérte rá, távolinak érződhet és elérhetetlennek, mint a holdfény látványa egy tiszta egű éjszakán, ha színtelen fátyolfüggöny mögül nézzük.
Ennek a jelenetnek a centrumában, melyben fiam általam találja magát, riadt halandót láthat. Akadozó lélegzettel és zakatoló szívverésel néz szembe egy alakkal, aki egyelőre nem több árnyékos sziluettnél, egy körvonalnál, mely ismerősnek tűnhet. Elvégre, az. Mindkettőnk számára.


Hebeg-habog. Retteg. Az alak, halálfélelmének forrása az elkerülhetetlen vég, egy baljós és megmásíthatatlan ómen kimért nyugalmával lép előre. Az események, általam, felgyorsulnak némileg. Hallani lehet, ahogyan a jólkivehetően szintén férfinemet erősítő személy mond valamit, ám szavait ezen képek során nem lehet kivenni. A múlt üvegén át szól hozzánk, s mi csak végignézhetjük, azt mi már volt. Azt, ahogyan a gyűlölet kiteljesedéseként a halandó késszúrás által leheli ki a lelkét. Az alak maga ekkor még nem, ám onnan, ahol Gabriel áll a vízióban, tisztán kivehető, ahogy a fegyver fordul egyet a testben, mielőtt elhagyná a húst. Csakis ekkor tisztítok a képen, noha nincs kétségem afelől, hogy ezen a ponton pontosan tudja, mit lát, hogy fiam láthassa önmagát.
A hűvös, rideg lényt, mi egy lelket idő előtt küldött a túloldalra.
Gabriel... hová lett a glóriád?
A kérdés sosem hagyja el ajkaimat. Hangosan nem. De apró rezzenésként érezheti. Érezheti a fájdalmat. A bánatot. A könnyeket, melyeket nem engedek útnak. Úgy észlelheti, mintha körülötte egyetlen pillanat erejéig vibrált volna a levegő, hogy azzal egyidőben megjelenjen benne a kérdés, ott motoszkáljon tudatában, szinte észrevehetetlen leheletként. Néma szavakként. Nem megvetőek. Nem bírálóak. Nem haragosak. Búsak.
Ám nem várok rá választ, ami azt illeti, teljes reakcióját sem várom meg, már változtatok is mindazon, mi előttünk van.
A férfi, a holttest és a vér eltűnik, a szoba körvonalai elmosódnak, a színek pedig összefolynak, hogy ami megjelenjen előtte, az élénkzöld fű lepte mező, fák, virágok és állatok tökéletes harmóniája, s valahol a túlontúlságban egy különálló, vastag, göcsörtös törzsű fa.
Éden.
Az Elsőket épp angyalok figyelik, egészen pontosan, három fivér.
Gabriel, Michael, Lucifer.
Ők nem látnak, nem éreznek minket, mostani valónkat. Ahogy senki.
- Hiányzik? - egyszerű eldöntendő kérdés, halkan téve fel azt, de csupán a felszínen nevezhető tényleg ennek. Értelmezheti ezt eltávolodott testvérére, az emberpárra, rám... ám én, a maga szimpicitásában mindenre kérdezek rá. Hiányzik-e, mindaz, mi volt. Mindaz, ami Ő volt.
A válaszát türelmesen várom.
Nem olvasok esszenciájában, hogy megkapjam a feleletet, és nem befolyásolom ítéletnek legkisebb éreztetésével sem. itt most azok vagyunk, amik vagyunk. Ő és én. Nincs mit és nincs miért visszafognia. Azt tesz, amit kíván, addig ízlelgeti a kérdést, ameddig szeretné.
Itt? Itt minden idő a miénk. Minden egy megfagyasztott, átmeneti látkép. A valóságban, az övében és enyémben egyaránt, közösen lehunyt szemeink mögött világunk kapcsolódásával nem telik el több egyetlen másodpercnél.
Egyetlen pillanat, míg az idő kezei megbilincseltek.