Gabriel The Ark

Magas vagyok, és sportos, de nem olyan lufi izmokkal rendelkező barom, akiket utálok. Nem rejtem véka alá amit gondolok. Nem vagyok azonban egy kiemelkedő alak, magasságom is csak amolyan átlagos, mégis magasnak neveznek, és tudom hogy tetszetős vagyok a nők szemében. Rövid hajam, vagy tüzes óceán kék szemeim, esetleg örökös borostám teszi? Fogalmam sincs, de amíg tart élvezem, hiszen ki ne tenné? Gyakorlatilag bármit felveszek ami a kezem ügyébe akad, de azért a farmer és a póló a legjobb párosítás, a szerencse nyakláncommal, és az egy gyűrűmmel amit hajlandó vagyok viselni, de csak azért mert tetszik. Na meg jó jegygyűrű helyett is, így nem zaklatnak annyian, mintha akkor tennék ha nem viselném. Na még ilyet nem? Bár az is igaz hogy az a legjobb, ha egyáltalán nem látsz. Nem vagyok valami szerencsehozó ómen.
Ez emberek nem látják angyali valómat, amit nem is bánok, mrt mindehhez annyi jönne még hogy egy pár királykék szárny. Gyönyörű színű tollak, a festő sem festhetne jobbat a vásznára.  

Vagyok aki vagyok, nem tudom letagadni a saját jellemem. Nem, nem vagyok éppen arkangyali angyal, mert már kikopott belőlem a jóság, vagy az amiért az Úr megteremtett és aztán magamra hagyott. Mindannyiunkat magunkra hagyott. Nem érdekel ki mit mond erről, mert nem fog meggyőzni ugyanis elég makancs természet vagyok és amit a fejembe veszek, azt véghez is viszem, még ha ez másoknak - főleg a testvéreimnek - nem igazán tetszik. Nem mondanám hogy sok barátom lenne, és nincs olyan aki igazán ismer a testvéremen kívül. Én tipikusan az a magányos típusú ember vagyok, aki akkor érzi a legjobban magát ha mindenki békén hagyja. Vannak ilyen emberek a világon. Nem vagyok egy szociális alkat és jó sem, nem az én tisztességem hogy mintapolgár legyek. Nem nevezném magam éppen mindennapi személynek. Kellően határozott vagyok, és kellően gátlástalan hogy megtegyek mindent, amit talán mások nem tennének. Nem riadok vissza senkitől, és nincs olyan ember aki elmondhatná hogy ragaszkodik hozzám, vagy a barátom lenne. A stílusom nem igazán segít rá hogy az emberek szeressenek, de nem érdekel, engem szinte senki nem kedvel, az éles nyelvem és morbid humorom miatt, mindig kimondom mire gondolok, és sosem tudhatod hogy kinek az oldalán állok, és mi válik nagyobb hasznomra, az életed vagy a halálod. Ha eldöntök valamit, abban senki nem ingathat meg és megvan a magam értékrendszere, ami alapján cselekszem, de nem várom el senkitől hogy ezt megértse. Az élet nem tündérmese. Szeszélyes vagyok, és a szemem nem egy lélektükör, sosem tudhatod mi van ott, és mire gondolok. Nemrég valaki azt mondta olyan vagyok mint egy megvert kutya akibe a kelleténél többször rúgtak bele és most nem enged közel magához senkit. Talán van benne igazság. Mindenesetre nem vagyok kiszámítható, és lehet hogy az egyik pillanatban nevetek és vállon veregetlek, aztán rémülten nézel rám, mert nem érted miért áll ki egy kés markolata a szívedből. Nem szeretem, ha untatnak. Kegyetlen volnék? Néha. Legtöbbször okkal, de előfordul hogy elkap a gépszíj és összeroppantok pár  koponyát. Miért? Mert megtehetem. Képes vagyok hideg fejjel is gondolkodni, de általában forrófejjel cselekszem, és először ütök. Aztán a hulla felett elgondolkozok én az élet nagy dolgain is.

Arkangyal vagyok, és mint az egyik legöregebb angyal a földön és égen, igen jártas vagyok a hatalmam használatában. Ha nem is vagyok éppen legyőzhetetlen, én állok hozzá az egyik legközelebb, és ezt jó lesz ha minden nyomorult ember, a rövid eszébe vési. Az erőm túlmutat az övéken, és mivel én teremtette meg a földet beborítő környezetet, a mai napig kedvem szerint tudom befolyásolni. A növény megfojt, az állat megharap. A lábamhoz dörgölőzik a legvadabb puma is. Mindenütt vannak kémeim, és minden állat és növény engem szolgál, ezt ne felejtse el senki.

Figyelem, az előtörténet helyenként erőszakot, káromkodást és túlzott agressziót tartalmazhat!


Reccsen a parketta a lábaim alatt, ahogy a félhomályos, dohos szagú pince helyiségben közelebb lépek. A férfi reszket, és a kötelékei a húsába vájnak. Orromba kúszik a félelem szaga, a bizonytalanságé ami vörös szemű patkányként rágja a belsőjét, hogy mit fogok tenni vele. Vagy mit akarok, ez már részletkérdés. Előrehajolok, semmit nem láthat a szemeimben a végtelen feketeségen kívül, nem ismerek kegyelmet, és megbocsátást. Az a gyengéknek való, és én nem vagyok az. Minden érzelem nélkül figyelem ezt a szerencsétlent, aki hamarabb cselekedett mint kellett volna. Bántotta az egyik "angyalom". Megbocsátok-e? Nem hinném. A klubomnak mennie kell, és a lányaimnak dolgozniuk. Nem tűröm el ha valaki kárt tesz az egyikben is.
- Szóval, fogalmad sem volt róla hogy akit meg akartál késelni az hozzám tartozik. És szerinted ezt én, mint egy arkangyal el fogom hinni, és elengedlek téged... - szólalok meg, hangom kicsit sem hasonlít a megjelenésemre, még egészen lágy dallamos. Elgondolkodó képet vágok, hosszú ujjaim az állam támasztják.
- Én... kérlek... nem tudtam hogy...hogy a te.... alkalmazottad... én...hogy... - szabadkozik, de nem segít semmit. Persze ő ezt nem tudja, én meg nem sietek a tudtára hozni hogy az egész helyzetnek mindössze egy lehetséges kimenetele van.
- Hogy mit? Hogy ki vagyok én? Az egész világ tudja ki vagyok én! A lázadó, szentségtörő... egészen ötletes neveket használnak rám. Már akik ismernek, tudják hogy jobb velem nem újat húzni. Hogy miért? Isten az égben - aki eltűntél vagy nem - tényleg ennyire tökkelütött vagy vagy ezt tanították neked? Nem hallottad még a nevem, és itt vagy...40 évesen? Itt, az életed közepén? És nem tudod ki vagyok? Hát legyen. Elmesélem neked az életem, ez legyen az utolsó sztori amit hallani fogsz nyomorult életedben szóval jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Egyetlen, egyszer - mosolyodom el, jéghidegen. Óceán kék szemeimben végtelen nihil tükröződik, nincs remény, nincs kegyelem. Járkálni kezdek a poros, recsegő padlón. Amolyan berögződés hogy mesélés közben járkáljak, végig simítok borostás arcomon ahogy elkezdem.

- Egyszer volt, hol nem volt. Minden mese így kezdődik nem? Csak hát kinek mi a kezdet és honnan számítjuk? Az én kezdetem már elég régre nyúlik vissza. Gabriel arkangyal vagyok, a teremtéssel egy idős, és Mennyei Atyám egyik legerősebb angyala. Mind a mai napig az vagyok, csak már nem az emberiséget védem, nem az olyan patkányokat mint te, akik csalódást okoztatok a Teremtőnek! Elkorcsosult faj lettetek, megérett a kihalásra az emberiség. Na de, arkangyal vagyok, tehát az ember azt feltételezné, joggal amúgy, hogy szeretem az embereket, és megvédem Apám nagy művét melyet létrehozott, és még hárfázgatok is egy felhő szélén ülve, és lógatom a lábaim a mélybe. Rengeteg időm volt nézni, hogy az emberiség fejlődött, és magamat is fejlesztettem, hiszen a képességeim adottak voltak, egyszerűen csak meg kellett tanulnom velük bánni és nem volt könnyű de mára már nem okoz gondot. A háborúban nem lankadhat az ember figyelme nem igaz? - mesélem ahogy lusta léptekkel sétálok ide-oda a szűk helységben és néha megállok, a kezemben lévő angyali pengémet forgatom. Hosszú tőr, kézreálló és éppen a feldobom elkapom játékot játszom amíg beszélek. Miért mondom el egyáltalán mindezt? Nem tudom, talán egy halálra ítélt embernek nincs választása mint hogy végighallgassa a szavaimat, nem igaz?

- Voltaképpen illene beszélnem arról is hogy miért lettem mégis az emberek ellensége, igaz? Hogyan lett az arkangyal, a szép, szelíd erő vérszomjassá... - sóhajtok fel, mire a szerencsétlen nyomorult nyöszörögni kezd.
- Van valami hozzáfűznivalód talán? - kérdezem.
- Ne-Nem dehogy... Bi-Biztosan volt o-o-okod rá - dadogja és félelme szaga szinte undorító. Ilyenkor mindig megerősödöm a hitemben, hogy ráfér a kihalás erre a féreg népségre. Rontják a levegőt és szennyezik a környezetet, és semmi nem szent nekik, Atyám akarata meg aztán végképp. Mérhetetlenül haragszom.
- Egykor régen, én is szerettem az embereket, akár a testvéreim, és védtem őket, alkalomadtán tanítottam is, és voltak emberek akiket még meg is kedveltem, annak ellenére hogy alig pár évet élnek. Nézd az én szemszögemből, nekem száz év meg sem kottyan, az ember közel hatvan évig él átlagosan. Pillanatok csupán az én létemhez képest, és mégis... Vannak kellemes emlékeim az emberekről is, de sokkal több az, amikor keserű szívvel néztem ahogy ármánykodnak, és a hatalomért fúrják egymást. Azért a hatalomért, amit megszereztek, és aztán képtelenek voltak megtartani mert mindig jött egy erősebb, okosabb aki kiforgatta őket a helyükről. Először szomorúan néztem, aztán keserűen végül angyali mivoltomhoz nem illendően már enyhe gyűlölettel hogy mit művelnek egymással Apám teremtményei, akiket szeretett, mindennél jobban és nekünk is azt tanította hogy szeressük az embert - folytatom, és egészen elkap a nosztalgia, hiszen egykor régen tényleg ilyen angyal voltam, aztán később változott meg minden, ahogy láttam mennyi de mennyi gonoszságra képesek egymással. Miféle lény az ilyen? Elragadni a másik életét, mintha az semmit sem érne. Más ember tulajdonára szemet vetni, szembe menni minden törvénnyel...

- Lett volna még remény. Azonban az ostobák... ott vesztettem el az egész emberiségbe vetett hitemet hogy láttam Dávidot amikor Góliát ellen harcolt. Abban a pillanatban hogy legyőzte, büszke voltam rá, mert én neveltem fel a fiút és megtanulta a leckét hogy többet ésszel mint erővel. Szerettem őt, kiválasztottnak tartottam és foglalkoztam vele, apja helyett apja voltam. Remek férfivá serdült de az akkori király.... az az álnok féreg megölette Dávidot és egy kiköpött olyan férfit állított a helyére. Hogy miért? Szerinted miért? Ha? Mert nem tudta irányítani, nem volt hatalma felette és ezt nem bírta lenyelni, ezért megölette a fiút. Akit fiamként szerettem. Azt hiszem talán akkoriban kezdődött, de megvetésem nőttön nőtt, és egyszerűen kivontam a kardomat, a pengét amit az emberiség védelmében kellett volna forgatnom, és lemészároltam a királyt, az imposztort, az egész vérvonalát kiirtottam az utolsó fattyúig bezárólag. Minden rohadékot megöltem, akinek romlott vér folyt az ereiben. És miért? Hogy aztán újra megtörténhessen mindez, másik korban, más emberekkel... Háborúk törtek ki, és értek véget, hatalom, pénz és eszmék miatt... - hangomba mély gyűlölet és tehetetlen düh csendül. Nem tartom magam gonosznak, de ami sok az sok, és az emberiség rászolgált erre a végre, amit elhozok nekik. Magam hozom el az ítéletet, mert a vég napja itt van. Michael nem fog mindörökké kitartani az erőm túlmutat rajta, nem tud megállítani engem. Egyszerűen túl sok érzelem fűt engem, túl sok harag és düh ami felhalmozódott a lelkemben, és ki fog robbanni. Innen már nincsn visszaút.

- Nem sokkal ezelőtt a Teremtő eltűnt. Az én mennyei Atyám, aki annyira csalódott bennetek, hitvány földi férgekben, hogy elbújdosott még előlünk is. Tudod te micsoda fájdalom ez nekünk, angyalodnak? Persze, honnan is tudhatnád... Megfogadtam hogy eltörlöm a földről az emberiséget ezzel békét hozok Apám haragvó és szomorú lelkének. Meg fogom tenni érte, és már a lakosság nagy része az enyészeté, már nem kell sok hogy befejezzem ezt a háborút a testvéremmel - gondolkozok el, és aztán újra a fogolyra emelem sötét tűzzel égő szemeim.
- És ezzel végigvettünk minden izgalmas állomást, ami az életemben volt, szóval... - tárom szét a karom, benne az a bizonyos tőr.
- Ér..értem uram. Én... - habog megint egy sort, jah igen, úgy hiszi most fogom elengedni, és megúszta ennyivel. Én nem vagyok megbocsátó, soha nem voltam az.
- Most jön az a rész, hogy te átadod üdvözletem az ördögnek, ha már én magam nem kerülhetek elé, mert ezer jobb dolgom van annál hogy Luciferrel csevegjek - vigyorodom el, és megpörgetem a tőrt. Feldobom, elkapom. Remek játék, a pillangó bicskával is remekelek. Ám most ez van itt. Elhajítom, laza csuklómozdulat, ezen múlik minden, a hajítástól. A szívébe fúródva áll meg, és kitágult szemei rám szegeződnek. Elé sétálok, és előrehajolok.
- Én nem bocsátok meg, én vigyázok arra ami az enyém, és nem ajánlatos tönkretenni - ezzel a végszóval forgatom meg benne a kést, és húzom ki. Megtörlöm a szakadt ingében és letisztítva elteszem. Hiszen vigyázok arra, ami az enyém.