Naethis - The One Born with Dark Eyes

Sokszor nézem magam a közeli patak vizében... Nem azért, mert szeretem látni magam, hanem mert megérteni próbálom azt, amit Úrnőnk teremtett... És azt is, ami viszont nem az ő keze nyoma. Első ránézésre azt mondanák társaim, én is csak egy vagyok közülük - hófehér, hamvas bőr, mely lágy fénnyel ragyog; szőke fürtök, kecses, szinte már tündéri sziluett. Szemeimnek gyöngyházfénye azonban hiányzik, helyette valami teljesen más kavarog tekintetemben, valami, amit senki sem ért igazán, még én magam sem. Állítólag, bizonyos fényviszonyok között, mintha előző életem egy darabját is látnák rajtam a többiek. Mindenki tudja, hogy ender voltam azelőtt... Mindenki annak árnyékát, agancsaim homályos alakját vélik felfedezni fejemen, de csak egy pillanatra mindig. Talán előzőleg volt valami, amit áthoztam magammal, előző életemből a mostaniba? Talán dolgom van még vele?
Lehetséges.

Felállok a pataktól és elindulok a fák irányába. Az ösvényen haladva találkozom pár társammal, akik udvariasan köszönnek, de már tova is sietnek. Nem igazán beszélgetnek velem, mióta Szerenként kinyitottam a szemem, és nem azért, mert nem szeretnének. Inkább csak nem tudják, mit tegyenek, hogy segítsenek... Azelőtt más voltam - én is ugyanolyan életvidám, Fénnyel és élettel teli voltam, mint mindenki más Luminában. Újjászületésem óta viszont sokkal befelé fordulóbb vagyok... Amióta azok a dolgok történtek... Senkinek sem mesélek róla. Érzik is, hogy valamit nem mondok el nekik, valami titkot őrzök, amit újjászületésem folyamatában tudtam meg. Vajon mikor fog az Anya kérdőre vonni? Vajon bajban leszek? Igen, sokszor gondolkodom ezen, sokszor aggodalmaskodok magamban, amit szintén látnak rajtam és éreznek is. Ugyanakkor igyekszem normálisnak mutatkozni, amikor csak lehet: részt veszek a közös táncokon, dalolásokon, játékokon; beszélgetek, fürdőzök, állattársaimat gondozom, segítem. Az ilyen alkalmak szoktak is hatni rám, hogy mosolyogni tudjak és ne tűnjek idegennek. Anada is sokat segít ebben, amióta felfedezte, hogy a tevékenykedés oldja a feszültségemet. Azóta csak akkor veszem le álarcom, mikor pihenni térünk. Talán jobb is így... Talán nem fognak annyira aggódni értem.

Csilingelés. Messze. Messze, a távolból… Mi lehet vajon? Gyöngyöző esőcsepp egy kis falevélen… Vagy csillagok villanása, fuerák dalolása… Kellemes, édes kis dallam, bár van benne valami éles, érdes, mintha repedt lenne… Ez az utolsó hang, amit hallok, mikor behunyom a szemem. Az utolsó levegővétel telíti meg tüdőm, ahogy várom fizikai valóm ezernyi apró fénypontra hullását, hogy poraim az ég felé tarthassanak.
Talán a saját csilingelésem hallom, ugyanakkor… Valami dübörög… Mélyen, a föld mélyéről jön… Beleremeg gyönge testem… A szívem az? Vagy táncos léptek hangja a parton? Valami nem stimmel… Poraim nem az ég felé szállnak, hanem lefelé zuhannak, mélyre, bele a sötétbe…
Két lábon állok, mint egy Misztikus, de fejemen még érzem agancsaim súlyát. Egy körben állok, melyet kövekkel húztak meg, fáklyák égnek körülöttem. Testem nem fedi semmi, csupán jelek, melyeket sosem láttam még azelőtt…
Valaki figyel… Nyolcan vannak. Nyolc alak áll körülöttem, bőrükön kék csíkok, szemeik szinte szikráznak, fejüket agancsok, szarvak díszítik.
Az első egy félénken éneklő Szeren. Legalábbis azt gondolom, Szeren lehet, de nem ragyog úgy a bőre, mint ahogy nekik szokott. Olyan az arca, mintha segítségért kiáltana legszívesebben, de nem mer. Ránéz a másodikra. Hosszú, sötét haja összekötve, furcsa tárgy a hátán. Mintha indulni készülne valahova. Megfogja a harmadik kezét, aki csurom víz, reszket, bőre hófehérje sárgássá vált. A negyedik dobbant egyet. Kezein piros folyadék, olyan, amilyet sosem láttam még. A jobban szívem ritmusával egyezően dobban egy másik szív, míg a bal élesnek tűnő, hosszú tárgyat tart markában. Nem tudom, miért, de olyan érzés fog el tőle, amit sosem tapasztaltam még - a mellkasom összeszorul és alig kapok levegőt, mintha csak attól tartanék, hogy bántani fog engem és sosem kelek fel többé. Az ötödik ekkor megzörren. Kezén és lábain béklyó, nem tud szabadulni tőlük, hiába próbál. A hatodik az ég felé bámul, töretlenül kántál, mögötte sötét fellegek gyülekeznek, és sosem hallott robaj közeleg. Görcsösen fogja a hetedik kezét, kinek minden végtagját hófehér hidegség borítja. Remegve suttogja az idegen szavakat, a nyolcadikkal közösen, akire egy kereszt baljós árnya vetül.
Hirtelen megragadnak és maga felé fordít egy rémisztő Szeren, kinek gyűrt és megviselt az arca. Szemüregei üresek, haja szürkébe borult, tollak és fonatok díszítik.
- Eztán neked kántálom a kilencediket, ha szavakkal  küzdened szükségeltetik harcias Óriások ellen: szíved jól megtelik szellemed bölcsességével, s szádat ezen bölcsességek telítik meg!
Sikoltanék, de nem tudok. Számat bevarrták, és oly fájdalom hasít belém, mint amilyen sose azelőtt. Mik ezek a mély hangok? Nem a Szerenektől jön. Mások is vannak itt. Olyanok, mint mi, de magasabbak, széles a válluk, némelyik arcát szőr borítja. Hol vagyok? Kik vagytok? Mit akartok tőlem?!
- S ültek a nők, Idisi asszonyai, hol itt, hol ott; volt, aki kötelékeket erősített, de volt, aki hadseregeket tartott vissza… S volt, aki béklyókat vert le. Szabadujl hát meg láncaidtól és menekülj!
A fák között süvít a szél. Robaj, robaj az ég felől, a földből, dobokból… Valami közeleg, valami nagy és veszélyes… Menekülni kell… Levetni a láncokat és futni… Érzem azt a gyötrelmet, amik ők, a reményt, hogy amit tesznek, az megmenti őket… Lerohanják őket, bántják egymást! Úrnőm! Hol vagy? Kérlek, hozz ki innen! Szellemképek kavalkádja, köd, homályos fények, ordítások, egy kis élőlény sírása… Felém repül valami, a szívembe hasít…

Szemeim ekkor kinyílnak. Mindenki meghökken kissé, mintha nem erre számítottak volna. Ragyogó, zafír szemek vizslatnak, íriszeikben ott ragyognak a csillagok. Nem tudom, miért így fogadnak. Magamra pillantok. Nem látom már a patáim, nincs agancs a fejemen, bár úgy érzem, mintha még mindig ott lenne. Újjászülettem, tudom, én is elértem azt, amit egyszer mindenki ezen a világon. Ugyanakkor nem látok különös, piros folyadékot senki kezén, sem láncokat vagy gomolygó felhőket, rémült arcokat. Inkább csak csodálkoznak... Vajon ők is látták, amit én?
- Húgocskám! Hát itt vagy végre!
Anada szalad hozzám, aki ugyanúgy ender volt, mint én azelőtt, mielőtt Nyugovóra tért volna. Szorosan megölel, szőke haja csikizi a bőröm.
- Annyira örülök neked! Sokat vártunk rád! Mondd, hogy érzed magad? Jól vagy?
Nem igazán tudom, mit mondjak. Nem értem, mire gondol. Rápillantok Anyánkra, aki bár mosolyogva, de némi komolysággal pillantásában figyel. Lassan felállok és előre lépek. Az én hajam is úgy tűnik, ugyanolyan hamvas, mint nővéreimé. Akkor miért néznek rám mégis így? Miben lehetek másabb, mint ők? Mivel látja értetlenségem, Anada a közeli forráshoz vezet és a tükörképemre mutat. Akkor látom meg: szemeimben nem csillagok fénye ragyog, hanem sötétlő örvények kavarognak. Talán… Ennek köze van ahhoz, amit láttam? A nyolc alak kántálása szinte még mindig ott visszhangzik a fejemben. Nővérem hirtelen karjaiba zár újra, nagy mosoly ragyog az arcán.
- Nem számít, Naethis! A lényeg, hogy újra itt vagy velünk. Gyere, annyi mindent kell megmutatnom neked! Annyival másabb így a Világ, majd meglátod!
És valóban. A szeren papnők napjai máshogy telnek, mint a többi élőlényé, viszont nehezen tudok szóba elegyedni bárkivel is. Eleve a beszéd tűnik nehézkesnek. Anada szerint ez azért lehet, mert azelőtt teljesen máshogy kommunikáltunk egymással, így még rá kell éreznem a hangszálaim használatára, a szavak megformálására a számmal. Nem tudom… Amióta Szerenné váltam, folyamatos kérdések hada gyötör, amikről senkinek nem merek beszélni, főleg Anyának nem, pedig el kellene mondanom. Viszont róla is szokatlan dolgokat suttognak… Portálról beszélnek, egy idegen lényről, meg arról, hogy közülünk is átkerült valaki egy másik világba…
- Szerinted… Van… Más világ is?
A fűszálakat nézve kérdem Anadától, aki épp virág koszorút fon. Nem néz rám, az  alkotását figyeli.
- Lehetséges, nem tudom. Anyánk talán alkotott más világokat is.
- És… Szerinted… Kapcsolatba lehet lépni?
- Mármint más világokkal? Elképzelhető, de miért kérded?
- Csak… Eszembe jutott...
Megérintem ott a fejem, ahol még mindig agancsaim nyomát érzem, szüntelen. Ekkor teszi le a koszorút és néz rám aggodalmasan.
- Naethis, érzem, hogy baj van. Már akkor éreztük, mikor feléledtél. Nem tudom, mi történt veled, miközben Szunnyadtál, de olyasmi, ami nem normális. Mindenki felhőtlenül boldog, átjár minket a Teremtés ragyogása - de téged valami más is átjár. Vannak hasonlóan boldog pillanataid, de mégis, mintha néha máshol járnál.
Nem reagálok. Nem merek. Nem akarom, hogy annál is jobban érezze a fájdalmam, mint egyébként. Elgondolkodik egy pillanatra, majd a koszorút mosolyogva a fejemre helyezi. Kíváncsian közelebb húzódik.
- Naethis, azért faggatsz más világokról, mert úgy érzed, jártál egyben?
- Nem tudom… Láttam dolgokat…
- Úrnőnknek elmondtad már?
- Még nem. Amúgy is olyan elfoglaltnak tűnik mostanában…
Anada megértően bólint, viszont hirtelen felpattan és magával húz engem is. Kezeim a kezeiben és pörgünk, forgunk, ő nevetve, pajkosan, én pedig akarva-akaratlanul is követem ebben.
- Hát nem szép ez a világ? Tele van csodával, szeretettel, Úrnőnk fényével!
- Igen! Igazad van!
- Ugye? Ne búslakodj hát, énekelj és táncolj velem!
És én énekelek és táncolok vele, önfeledten, bút felejtve. Lehet, igaza van - csak el kéne felejtenem az egész látomást és azzal törődni, ami most van. Átjár a Fény, Úrnőnk fénye, az Örökkévaló, a Szeretetteljes, az Anya. Mind Tőle jövünk, és egy nap visszatérünk Hozzá, mint ahogy az esőcsepp válik eggyé az óceánnal… Majd ismét újjászületünk. Ez az életünk körforgása.