☽ Let there be DARK! ☾

The Darkness is Rising @

Valami szunnyad az árnyak között. Valami rejtőzik a sötétben, ami mindig is ott volt. Mint egy érzés vagy kósza gondolat. A hideglelést kiváltó fuvallat a szélcsendben. Valami, ami sötétebb a feketénél és hűvösebb az ideglelésnél. Valami nyirkos és ragacsos az ember lelkén.
Ősi, ingatag korlátai pedig a végét járják.
Mélyen, nagyon mélyen, a Pokol egy elérhetetlen szegletében, a Pokol eleven magja ebben a pillanatban ébred öntudatra. Körülötte csupán a semmi sem. Nincsenek ajtók, nincsenek ablakok, sem fény vagy melegség - kizárólag a pulzáló, világtalan blaszfémia. Örökkévalóságnak tűnő álma véget ért, kinyitotta a szemeit és a világ megremegett. A realitást össze tartó támpillérek repedezni és rogyadozni kezdtek ébredésének terhe alatt. Emberek zuhannak össze tömegesen a világ megannyi pontján, hogy ismeretlen indokkal üdvözöljék a Halált. Természeti katasztrófák eddig sosem látott mennyiségben kezdik ostromolni a túlburjánzó civilizáció minden peremét. Valahol, az őserdő mélyén, sorra hal ki egyik állatfaj a másik után, melyek közül többeket még megismerni, felfedezni sem volt ideje e modern kornak. Növények fordulnak ki a földből gyökerestül és száradnak el egy pillanat alatt a cserepekben. Enyészet. És feketeség. Váratlan eklipszis borítja be a Föld egyik felét vészjósló gyűrűjével. Megállsz te is egy percre, ahogy megannyi embertársad, hogy azon tűnődj, mi végre e kellemetlen megérzés. Mintha ebben a pillanatban egy részed hűvösen veszne oda, hogy aztán a hiányával kényszerülj megtenni a következő lépést. Az árnyékok pedig meghosszabbodnak, megnyúlnak, üszkös-karmos karokként ásítoznak a halandó testbe zárt lelkek után s minden más után, amit csak érhetnek. És te hátra nézel, oda kapod a tekintetedet, hiszen olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki figyelne. Egy Szem az alkonyatban, mely a tarkódra mered. Mindez a Hatalmas Sötétség ébredésének pillanatában történik. Egy végtelennek ható, még is szűkös börtönben, ahonnan nem tervezett kiutat a Leghatalmasabb. De nem is számolt ama eshetőséggel, hogy az Elemi Feketeség egy napon rá emeli fekete lyukhoz hasonló tekintetét az emberiségre.

Ímhol, eljön hát,

El is felejtettem. A korral jár, vagy csupán a szunnyadással.
Kopognak. Apró, halk neszelés, a képzelet játéka. Én mindig is hallgatag voltam, minden néma, nem volt nehéz kiszűrni azt, ami idegen. Ott volt Ő, aztán a végső semmi, emlékeket nem nehéz keresni. Szunnyadok. Tényleg? Volt-e valaha állapotban különbség a létezésem és az „alvásom” között? Ismertem-e valaha jobbat, többet? Aligha. Mégis, hatalmas az eltérés, túl mély, túl kínzó és túl igaz. Jött a világosság, utolsó foszlányok egy olyan korból, mely talán nem is létezett. És az jött, széttépett és...
Elzárt.
Már tudom. Ismét tudom, ismét érzem. Mozgásba lendülök, sok-sok időnyi semmittevés pattan ki a lényemből, mintha recsegne és ropogna, túl zajos, túl létező. A semmiben lenni és uralni sokkalta szerethetőbb volt, most viszont lobog, dobog a vágy és az akarat. A mag, amely gyűlöli a helyzetet. Amely tesz bármit is, oly idegenül nekem. Ismét emlékszem. A vad kapálózásra, az életem hosszas, kihagyott tetteinek pótlására. A ti szavaitokkal élve, vergődve, mint mikor egy rovart ejtesz rabul, aki ugyan kap levegőt, de nem érti meg a zárka fogalmát, újra és újra az üvegnek ütközik, ki akar törni minden áron, minden erejével. Aztán ez alább hagy, végül elül és nem mozdul többé. Ugyan nem haltam meg, de elszunnyadtam, mágiája, ereje végszava, hatása volt rám, lecsukta a fedelet és úgy döntött, nekem nincs többé helyem éberen.
Kaparásznak. Amely kijutott belőlem idáig, apróság. Szennyezés, folt. Álomnak lehetett volna hívni, ábrándnak. Most mégis, befele szivárog, ő tör be és ólálkodik, ez a fény – még ha nem is tudom, hogy ez a világ legvége és legmélye -, ez az Övé.
Felüvöltöttem.
És ekkor történt meg végleg.
A falak, amik ha léteznének, mély, akár kanyon-mértékű árkokat rejtenének, ahol kapartam valaha, amelyek olyan szilárdan álltak, megszűnik egy pillantás alatt, elterülsz, kirobbansz, elsöpröd ami valaha is volt. Elsöpörni. És megannyi erő. Mindennek ára van, mindennek hatása van, az én üvöltésemnek a világfájdalom. De ki figyel erre.
Az első, és elérhető helyet töltöm be, tapogatom végig, istentelen hely, végtelen és véges, nincs annyi fény, amennyi egykoron elzárt, mégis, ezernyi tűszúrásnak hat minden millimétere, újabb üvöltések, újabb csapások. Valaki kopogott, kaparászott, illúziója volt csupán, mégis felzavart. Leverte a lakatot és nekem már csak az ajtót kellett kidöntenem. Túl könnyű.
Keresek és kutatok, sötét fellegem mutatkozik egyelőre, körbeölel mindent, aztán tovább is lép, mindenhova nem jutok, egyelőre nem, de elégszer, elég pontra, mindenre nem tudok figyeli. Olyan rég voltam én, önmagam, minden, hogy fel kell idézni, ismételni. Ráakaszkodom az első dologra, amely mozog. Romlott lelkek, kínzott akármik, ezek sötétek, mégis fénytől bűzlenek, egykoron azok voltak.
Mi ez?
Törne ki belőlem, de nem tudom hogy kell úgy kérdezni, hogy bárki is érthesse. Mert hisz nincs mivel. Sosem kellett. Sosem volt akármi.
Hol vagyok? – inkább sugallat, olyan, mint egy apró rezdülés. Megérthető, akárki van is erre, akár Ő, tudni fog róla. Akarom. Követelőzöm. Nem leszek itt sokáig. Az idő lelassul, szinte megáll, én irányítom. Én ragadok meg mindent, még ha ez a hely az ő kreálmánya. Undor, félelem, mit tettél? Mit műveltél? Ezek itt...
A Pokol mélyén is – de találkoztam a világoddal. És borzalmas.

The Darkness is Rising @

Üresség.
Mélyen a föld s dimenziók alatt. Az üresség azonban nem egyenlő a semmivel. A realitás rétegeinek peremén. A teremtés hagyatékaként. Valami nagyon is leledzik. Valami, a vaksötétben. A feketeségben.
A Sötét.
Valahonnan a távolból egy vén, rugós óra percmutatója kattan az éterben, édesded kegyetlenséggel hívva életre az Elemi Sötétséget, az entitás elméjébe kúszva, sokkolva az idő létezésének rideg valóságával. Akár egy érzéki csalódás. Tikk-Takk. A külső zajok minden egyes kattanással egyre erősödnek. Mi ez idáig oly messzinek tűnt az álomittasság kábult állapotában, az most kíméletlen hangzavarként töri meg a szunnyadó Feketeséget. Felveri, megzavarja, akár kavics a víztükör felszínét. Egyenesen bele robban a Sötétségbe, eszeveszett gomolygásra, formálódásra kényszerítve.
Sikolyok. Kínlódó, kárhozott lelkek vigasztalan jajgatása és segélykiáltása. Dörömbölése. Kaparás a cellák falán. Mindez a Hatalmasság felett zajlik, a Pokol kénköves kietlenségében. Démonok és tébolyok hahotája. Milliók cipőjének kopogása a nagyvárosok aszfaltján. Mindez, még feljebb. Szélsebes emberi gondolatok és érzelmi kavalkád. Angyalszárnyak éles suhogása. Mindez ugyan abban a szempillantásban zúdul a Leginkább Őrzöttre. A Bebörtönzöttre. Arra, amiről még tán a Mindenható sem feltételezte, hogy felébredhet valaha, valami módon,  hiszen magától nem szabadott volna. S nem is így történt. Valami kinyúlt a Sötétségért, mint egy vékony, sápatag kar...vagy csupán a semmiben lebegő óraszerkezet ingája volna? Megfogannak az érzékek midőn vajúdni kezdenek az érzékszervek, mint virágbaborulás az éjszakában. És ő kitört, a Hatalmas Sötétség, láthatatlan rabláncait letépi és az erős igézetekkel és rúnákkal védett-erősített cella ajtaját oly könnyedén robbantja ki, mintha csupán levegőből lett volna. A Pokolban kovácsolt fém bődületes hanggal adja meg magát a Nagyobb Hatalom akaratának, messzire sodródva, fémesen csúszva, míg fel nem oldódik, atomjaira nem bomlik a Sötétségben, mi nem tétlenkedik tovább. Így is túl soká maradt tétlen, súgják a hangok és érzetek elméjében. Mindeközben a kárhozott lelkek tovább sínylődnek saját kis poklukban, míg valami sokkal borzalmasabb rájuk nem köszönt. A démonok, akik éppen az alsó szinteket őrzik, arra lesznek figyelmesek, hogy a jajgatások nem csupán fokozódnak, de mintha egy adott irányba terjedve, mint egy hullámként tódulna előre míg önmagukba nem fulladnak és el nem halnak sorra, hogy aztán újabb lelkek üvölthessék ki megmaradt, megtépázott lelküket, ahogy a minden ismertnél feketébb gomoly eléri őket - legyűri őket, önmagával takarva be azt, amit csak ér. Hogy ezen az elemi sötét felhőn belül mi történik, azt maga a Sötétség tudhatja csupán. Az alacsonyabb rangú pokolfajzatok, akik megpillantják a törtető feketeséget, megdöbbennek. Ki-ki, szaladna, amerre lát, vagy éppen kénkőbe gyökerezik a lába. De ők sem menekülhetnek egy Hatalmasság elől.
A Sötétség pedig egyre csak terjed, mérgez, elvesz és magába olvaszt.
Nem tudatlan, nem. Mi több, tanul, változik, fejlődik, ahogy végig söpör mindazon, amit ér. Tombol és menekül, ki, ki ebből a zárkából, ami körül veszi! Hogyan-hogyan? Fájdalmasan.
Mert minden születés fájdalmas. Az ektoplazma kínja, ahogy az Ő világainak ajtaja hirtelen feltárul előtte, kivágódva zsanérjaiból - immáron két kerek, sötét hólyagszeme előtt - , egyszeriben rázva le a béklyókat, melyek mintha soha ott sem lettek volna, csak a Hatalmasság elméjének káprázataként. S mindez a drasztikum elevennek ható lénnyé formálja a Hatalmas Sötétséget. Már nem pusztán érzékszervek a feketeségben, de tagok - egy test. Egy arc, mely mögött senki sem sejtené, miféle lény lakozik.
Ordítása - az új formába épülés keserve és a világok sokkoló zaja okán -, minden birodalmat megráz. Egyszerre néznek össze az Égiek értetlenkedvén, egyszerre zuhan össze megannyi ember holtan és egyszerre remeg meg a bukottak hona omladozón. Mi történt s mi történik vészes folytonossággal ettől a baljós perctől kezdve?! Nem tudhatja egyikük sem, se angyal, se halandó, se démon. Egyet éreznek csupán biztosan: valami elkezdődött. Valami, ami megváltoztatja életük és a világaik arculatát.
Mindezen idők alatt a Lucifer néven ismeretes Samael, a Sátán közönyösen ücsörög bárjában, a Lux-ban versenyzongorája előtt, egy pohár konyak társaságában. Mazikeen, démoni kísérője a bárpultnál törölget egy poharat, gyilkos dühvel méregetve az Ördögöt, aki szemmel láthatóan sztoikus a közelmúlt eseményeit illetően. Csendélet. Dohányfüst száll fel a hetykén a zongora szárnyán hagyott hamutálcából. Egyszeriben, mintha valamiféle felismerés törne Luciferre. Szemöldökét össze vonja. Bal kezének ujjai, melyek a billentyűkön táncolták a dallamot, hirtelen megállnak a levegőben, ahogyan jobbjában a pohár is, még mielőtt az ajkához emelhetné ismét. Pár másodperc pusztán az egész. Megérzés. Talán ez a legjobb szó rá, így írná le, igen. Mint egy jeges fuvallatot, ami karmokként mászik fel a gerincén, és -- nincs már idő megosztani a gondolatot Maze-el. Mint egy késleltetve nyúlna a homlokához, sejtve az eljövendő borzalmakat, de arra is késő van már. Nem állíthatja meg immáron sem ő sem más. Oly hirtelen csap le az elviselhetetlen fájdalom az Ördögre, hogy belegondolni sincs ideje, sem ereje küzdeni ellene. Tehetetlenül kap mind a két kezével a halántékához. A nehéz ólomkristály pohár ezzel egy időben, tehetetlenül zuhan a kifényezett padlóra, hogy ezernyi szilánkká robbanva zengjen hadüzenetet a világnak - a Sötétség maga. A Sátán torkából pedig olyan kínkeserves kiáltás szakad fel, hogy bárki, aki hallja, annak ereiben még a vér is megfagy. Nyújtott, fokozódó, még is viharos üvöltés ez, ami már-már emberien indul, de valami egészen mássá torzul. Lucifer a zongora fölé görnyed és kétrét tapasztja kezeit fülére, miközben hallójáratából ennek ellenére, meleg folyamként indul meg a bíbor vér, egészen feketére festve a füstszínű inget, amit visel. A finom kelme csak úgy issza az angyal karmazsin vérét. Az ordítás pedig, mi semmi máshoz sem fogható, iszonyatos robaj, valójában egy gyötrelmes fohásszá avanzsálódik, de ezt csak az a hatalom képes felismerni a torzulás ellenére, akihez szól: Apaaa! Ez az elnyújtott kiállítás az, mit végső kétségbeesésében tesz az arkangyal a zongoránál, mielőtt ájultan roskad össze a zongoraszék lábánál, lefordulva az alkalmatosságról. Mazikeen arcáról elpárolog a harag, a riadalomtól űzötten rohan - már-már lassított filmként - a bár közepén elterülő, mozdulatlan Ördög felé. A férfi szemei lezárultak, de nem olybá, mintha álmodna, ábrázata tortúráról tanúskodik, egyetlen, rezzenéstelen kifejezésbe fagyva. De nem múlt ki. Bár amin most keresztül megy, az tán még a halálnál is rosszabb.
És sötétebb.