Alexander & Naethis - Can you hear the beats of my hoofs?

Már majdnem kész.

Ahogy a csillagok lemosolyogtak rám Lumina mindig mágikus egén, tudtam, hogy eljött végre a nap. Oly sok gondolkodás, fejtörés, emlékezés után megérkezett hozzám a bátorságom. Soha senkinek nem beszéltem erről a tervemről, s bár bizonyára érezte mindenki, hogy valamit rejteget magamban, nem tudott eltántorítani ez a tudat. Meg kell próbálnom, muszáj. Addig lelkem nem tud megnyugodni, amíg nem jövök rá az igazságra.
Tudnom kell, tényleg vannak-e más világok.

Kövek, virágok, ágak, levelek... Fáklyák... Csend és nyugalom, csupán patakcsobogás...

Van egy hely, egy viszonylag távol eső kis erdei tisztás, ahova nem sűrűn szoktak járni a Szerenek. Ez az én kis búvóhelyem, nyugvóhelyem, ahol megpihenek, ha az Élet bármilyen módon is megterhel. Vajon tudják az itt élők, mit is jelent ez? Megfáradni a sok tehertől? Mind olyan felhőtlenek, mintha soha életükben semmilyen fájdalom vagy bánat nem érte volna őket. Mi tagadás, ez igaz is - még rám is, hiszen egyik életemben sem értek olyan sorscsapások, amik örök sebeket tudtak volna ejteni legbelső énemben.
És mégis... Azon a napon, mikor agancsos fejem a Nagy Fa egyik kiálló kis gyökerére tettem, minden megváltozott. Nem az én fájdalmam volt, nem az én félelmem... Másoké. Sok hozzánk hasonló lényé. Azóta se tudok mit kezdeni az emlékkel, olyannyira furdal, mar, a bőröm alá bekúszva kísért, mintha ténylegesen én magam álltam volna ott. Lehet, így is volt? Mi történt velem akkor, ott, azon a teliholdas éjszakán, mikor dobok ritmusára kántáltak, táncoltak vadul, a tűz árnyékában állva meredtek rám, mintha csodát vártak volna?
Meg kell tudnom. Tudnom kell, mi történt ott.

A kövekből nagy kört rakok ki, a négy fáklyát négy pontján helyezem ki. Az ágakból még egy kört rakok ki, a leveleket és a virágokat szétszórom a legbelső körben. Középen tüzet rakok. Valahogy így nézett ki az a kör, amit láttam a látomásban. Talán, ha megpróbálom leutánozni, amit ők csináltak, sikerül felvennem velük a kapcsolatot. Nincs más módja, tudom, érzem.
A fejemen koszorú díszeleg, amit én fontam. Anada tanította, hogyan kell csinálni. Mély levegőt veszek. Próbálom felidézni a kántálást, amit hallottam. Nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem minden szavát, de talán lehet, nem is számít. Lehet, nem volt értelme azoknak a szavaknak, csak segítettek abban, hogy a mögöttes szándékot közvetíteni tudják.
A kapcsolatteremtést.

Athilr rikithir ai
Erilidi uha ifalh Fahd tiade elifi an it
Athilr rikithir ai
Landawariar ano ana Fahd tiade elifi an it...

Tenyereim ritmusosan összeütöm, annak ütemére indulnak messzi útjukra szavaim, hogy rátaláljanak egy ismeretlen fülre, amely talán meghallja őket. Egy idő után lábaim elindulnak és lassan táncra perdülök a tűz körül. A szavak már teljesen önkényesen hagyják el számat, talán már nem is azok, amiket akkor ott hallottam. Talán vidámabbak, de ugyanolyan keresők. A ritmust elengedem, nem kellenek már tenyereim hozzá. Szíveim ritmusára figyelek.

Aelwao
Anoana tuwatuwa
Tau liu
Anoana tuwatuwa
Aelwao
Anoana tuwatuwa
Tau liu
Anoana tuwatuwa

Lelkem szinte felragyog. Olyan tánc ez, amit még talán senki nem látott Luminában. Vijjogok, csicsergek, kántálok, énekelek. Nem tudom, mi ez, mi ez a nem e világi dolog, ami hatalmába kerít, de azt érzem, szárnyalok, repülök, messzi, messzi innen.
Bárkit is talál meg az üzenet, elsőnek valószínűleg olyan élményben lesz része, mint nekem volt, mikor legutóbb Álomra borultam. Szinte elképzelem, ahogy koponyája hátulsó szegletéből előtör egy először kicsinyke hang, egy suttogás, amely nem tudja, kitől származik. Talán zavartan fog körbenézni, ki beszél hozzá, de ahogy egyre csak erősödik, érezni fogja, hogy ez egy teljesen más dolog, egy sosem tapasztalt valami, ami hirtelen teljesen hatalmába keríti.
Vagy lehet, pontosan tudni fogja, mi ez? Lehet, ugyanazt az idős "Szerent" fogom megtalálni, aki engem szólított? Vagy egy idegent? Igazából nem számít. Már itt vagyok. Érkezem, lelkem fényével, szemem sötétjével, egy más világba, mint illékony jelenés.

Valami szólít álmomban.
Vagy inkább...valaki?
Álom ez... egyáltalán?


A dala pedig... egyszerre csilingelő és olyan, akár erdei vadak dobbantása.
Egyszerre kábítóan lágy és felzaklató. Egészen más hang, mint az enyém. Az én torkom olyan...mintha egy Szörnyetegnek adna otthont. Nincs benne semmi csengő, sem pedig oly közeli a természethez. Sokkal inkább minden, ami ennek az ellentéte. Akkor még is... mi ez az érzés?
Egy különös erdőt vizionálok, körben alakok vibrálnak fáklyák fényében. Patákkal dobbantanak és agancsos fejük úgy mozdul, akár egy szarvasbikáé. Vagy csak a szemem káprázik az álombéli lángok csalóka fényében? Szimbólumok. És vonalak, akár a patak, kéken csörgedezik tagjaikon.
Hirtelen felriadok. Felülök az ágyamban és hallom, ahogy a szívem úgy vágtat, akár egy vadló. Olajfekete szemeimmel bele bámulok a semmibe. Az üres szobába. A feketeségbe. Csupán a saját zihálásom hallom. A póló, amit viselek csurom víz. Felkelek és oda sétálok a pőre falhoz. A bal tenyeremre pillantok - nyirkos. Víz volna, vagy inkább... vér? Érdeklődve-tűnődve szemlélem, mígnem elkezdek leírni vele egy kört a csupasz falra. Valamiféle jelekkel egészítem ki, a szegélyét és a belsejét. Szimbólumok. Kő körben, stilizált szövétnek. A sötét vér pedig, mellyel mindezt felvázolom, mintha nem apadna. Becsukom a szemem. Nehéz függönyként nehezednek le szemhéjaim. Dőlök? Átzuhanok egy másik álomba? Kör, immáron gallyakból. Elhullott falevelek és törékeny virágok szőnyege. Mindez egy máglyát ölel körül vagy tábortüzet. Valamiféle... sarló-forma sejlik fel lelki szemeim előtt. Egy félkörív, ami körül öleli az alak üstökét. Együtt mozognak. Mindenféle hangot vélek felfedezni az énekben, az emberin túl különös módon, kisebb-nagyobb állatokét és mintha... növények neszével lenne fűszerezve. Minden hangszer a lány hangszálai. Egyre tisztábban látom... transzban lenne? Valamiféle pogány rítust vélek felfedezni? Ismerősen idegen, riasztó, még is csalogató és szemet gyönyörködtető jelenet. Közeledem hozzá. A lábaim maguktól indulnak el. Érzem a talajt a talpam alatt. A rögös földet.
Képszakadás.
Kipattannak a szemeim. Az ágyon fekszem. A mennyezetet bámulom. Nem tudom, meddig fixírozom, míg nem lassan felülök. Ez úttal nem úszom verejtékben. A szívem pedig űzött paripa helyett csupán lassú ritmusú dob. Tompa, akár a frissen cserzett őz bőr. Bele túrok zabolázatlan tincseimbe, az éjszaka sötétjében, mikor szokatlan érzés fog el. A tarkómnál kezdődik... és mintha hosszú hangjegy-ujjak siklanának... de nem a göndör fürtjeim között csúszva, hanem közvetlenül az agytekervényeimen. Megborzongok. Ahogy pedig egy pillanatra lezárom íriszeimet, mire újra feltárul előttem a világ... látom. Egyenesen a szemeibe nézek, mintha csak karnyújtásnyira lenne. Ugyan olyan obszidiánfekete szemei vannak, mint nekem.
- Ki vagy te?
Szólítom meg a koszorút viselő hajadont, mindennemű ellenséges szándék nélkül. Vajon most is álmodom? Morpheus birodalmában járok, az álmok fejedelménél? Vagy...?

Athilr rikithir ai
Erilidi uha ifalh Fahd tiade elifi an it
Athilr rikithir ai
Landawariar ano ana Fahd tiade elifi an it...


Lassan-lassan szédülni kezdek a sok forgástól, pörgéstől - mintha kis falevél lennék, amelyet sodor magával a szél, s ki tudja, hova fog eljutni általa. A tűz melegét hol nagyon közel, hol távol érzem magamtól, és ahogy a világ forog, a szavak, dallamok szárnyán repülnek a sóhajok, óhajok...
Nem tudom, mióta tart, de mintha már hosszú napok óta járnám táncom, fáradhatatlanul. Senki nem keres, nem hallom, hogy szólítanának. Talán már el is feledtek? Oly régóta próbálnám felvenni a kapcsolatot más világokkal, hogy az idő szövetébe veszve meg is szűntem volna létezni Luminában? Ki tudná megválaszolni ezt a kérdést... Talán csak az Úrnőnk. Még Őt is távolinak érzem most, s lehet, Ő sem érez engem. Az egész ragyogás, csillogás, bűvölet, mind-mind egyre csak haloványodik körülöttem, mintha illúzió lett volna csupán, mely szép lassan ködbe vész.

És ekkor, ebben a már sötétedő, elporladó közegben... Megérzem valaki pillantását a tarkómon.
Hátrafordulok... És még mielőtt megláthattam volna, zuhanni kezdek.


Aelwao
Anoana tuwatuwa
Tau liu
Anoana tuwatuwa
Aelwao
Anoana tuwatuwa
Tau liu
Anoana tuwatuwa...


Még hallom hangszálaim utolsó rezdüléseit, ahogy testem tehetetlenül a feketeségben esik. Nem látok mást, csak sötétséget. Nem érzem a tüzet, a természet illatait, minden egy szempillantás alatt eltűnt körülöttem - még a talaj is.
Egyszer csak valamiféle fénylést vélek felfedezni, mintha közelednék egy tó felszínéhez. Arcom elé kapom kezeim, hogy védjem a becsapódástól, ám testem zuhanása lassulni kezd, míg nem teljesen megáll, lebegve a víz felszín felett. Ahogy elveszem kezeim és lepillantok, meglátom magam benne, de... Kicsit olyan, mintha nem is én lennék az. A test, amit látok, hasonlóan gyöngyházasan ragyog, mint a Szerenek bőre általában, kivéve a szememnél, ami ugyanúgy feketén örvénylik, mint korábban. Vonalaim azonban nehezen felismerhetők a fénytől, különösen arcom vonásainál, amely inkább hasonlít egy ender pofájához, még a füleimnél, szemeimnél is. A hajam úszik, lebeg, kavarog, és a koszorún kívül ágakhoz hasonló agancsok díszítik, amelybe bele-bele akad egy-egy fürt. Így szemlélem magam sokáig, tűnődve azon, hogy valóban a testem vagy a lelkem az, amit látok, ám a tavacska szertefoszlik lassan, és egy teljesen más kép tárul elém.

Egy másik fekete íriszpár...

Mozdulatlan fekszik, engem bámul. Kérdez, de nem felelek rögtön, hisz alig ocsúdtam fel, mintha csak egy furcsa álomban lettem volna eddig.
Vagy lehet, most álmodom?
Várjunk csak, hiszen lebegek! Ő felette lebegek, mintha csak a tükörképe volnék! De ki az az ő? Hasonlít valamelyest hozzám, de biztosan nem Szeren - a bőre azokéhoz hasonlít, akiket a látomásomban láttam, de vonásai markánsabbak, a haja is furcsa. A hangja mélyebb. Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék. Egyszerre érzek izgatottságot, látva, hogy működött a varázslat, itt vagyok, valahol máshol, egy másik világban, de félek is... Igen, félek is. Nem szabad, hogy ez bármit is tönkretegyen. Ez egy fontos momentum.
- Bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni.
Bár nem feltétlenül tűnik ijedtnek, de ezt jobbnak látom tisztázni. Nem akarok semmi rosszat. Hangom egész halkról vált erőssé, majd halkul el ismét. Érdekesen hullámzik.
- A nevem Naethis, Luminából érkeztem. Téged hogy hívnak?
Egy leheletnyit próbálok közelebb menni, így "lépek" egyet a levegőben, kicsit sikerül is lejjebb ereszkednem hozzá. Milyen érdekes... Tényleg lehetne akár Szeren is, de... Nem olyan tiszta. Talán ez a jó szó rá. Különös aura öleli körbe, bár nem érzem olyan tökéletesen őt. Lehet, tényleg csak a lelkem van itt, testem pedig eszméletlenül fekszik az avarban, a körön belül, egy másik birodalomban.

"Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
(...)
S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy."

Felnyílnak szemeim, elmém pedig Edgar Allan Poe egyik versét zengi, már-már dúdolva-suttogva, önnön hangomon. Álom. Álom? Ébredés, verejték, vér és zuhanás. Újabb ébredés. Vajon más világokban járunk, ha álmodunk? Számít-e téren, hogy lényem egy része, történetesen a fele nem "e világi", hanem egy arkangyal esszenciája, fénye? Oly eleven képsorok, ismerősek és még is teljesen idegenek. Egy szalmaszőke lány, fürtjei hullámokként csapkodnak arca és alakja körül, miközben különös transzot jár, valamiféle rítus gyanán...? Eszembe jut egy történet, amit anyám mesélt... álmodott egyszer, réges-régen, évekkel a születésem előtt egy különös, ábránd-szerű képet-álmot. Fantáziadús volt, ami nem igazán vallott a racionális természetére. Túl romantikus is volt, irodalmi értelemben. Más volt a saját külseje - és apámé. A történet pikantériája, hogy ugyan ezt az "álmot" apa máskor álmodta. Sokkal-sokkal korábban... az emberiség hajnalán, paradicsomi időkben, ki tudja hány évvel, talán évmilliókkal anya születése előtt... ugyan azt az eleven álmot... teret és időt szelt-e át elméjük? Ezen tűnődöm, kótyagosan. Álom ittasan. Ahogy a ritmusok dallam, az ének és a neszek elringatnak, míg teljesen el nem hallgatnak - midőn zuhanni kezdek. Nem tudván, párhuzamosan a női alakkal, aki koponyám falai között délibábként dereng fel. Ki ő és mi zajlik éppen? Amit tudok, hogy nem ittam lefekvés előtt, drogokkal pedig nem élek, egy kis zöldet leszámítva olykor-olykor. Tiszta elme szülhet-e effélét? Nem értek az agy biológiájához, csak az ösztöneimre és érzéseimre hallgathatok. Vajon mindennek köze van a pislákoló nefilim-képességeimhez? A szüleim különös, eleven, még is fantáziába illő álma, az, ahogyan ebbe a korba kerültem, utazva téren és időn át, megmászva a realitás szövetét, átnyúlva a szövedéken...?
Ismét felpattannak szemhéjaim és éjfekete szemeim a semmibe merednek. A pőre falakra. A feketeségre. Ekkor nyúlnak vékonyka ujjak a tarkóm felől az elmémbe és mintha megrántanának, mindennemű kényszer nélkül, paradoxon módon, úgy zuhanok vissza a párnák közé.
És farkasszemet nézek vele. Az ifjú lánnyal.
A szívem meglódul a mozzanattól, de amint megszólal, újra lecsillapodik. A neve... éppen köszönteném, mikor megemlíti szülőhelyét és elkerekednek szemeim.
- Lumina?!
Ötlik fel bennem a kérdés ösztön-szerűen. Hiszen ismerem a helyet, amiről beszél. Nem idegen számomra, a szituáció még is az. Hirtelen olyan éber leszek, hogy egyértelművé válik előttem: ez nem lehet pusztán álom.
- Naethis... te... Szeren vagy?
Érdeklődöm, s közben eszembe sem jut, hogy netán illetlen vagy tolakodó, hogy még csak be sem mutatkoztam neki.
- Én, én... a nevem Alex.
Szedem össze magam kissé és kinyögöm végre a keresztnevem. Mindenféle cikázik az agyamban, az viszont pont nem jut eszembe, hogy nincs hímnemű a fajtájából, így valószínűleg ő még jobban meg van lepődve a látottakon, mint én magam. Ahogy egy "lépést" tesz felém, lévén fekszem az ágyon, óvatosan elkezdem kinyújtani a kezem és mutatóujjam mintha a láthatatlan "tükröt" szeretné érinteni, ami a világok között feszül.

Tudatom még mindig nem tudja felfogni azt, amit szemeim közvetítenek felé. Egy "Szeren", aki... Mégsem tűnik annak, pedig olyannyira hasonlít. Másabbak az arcvonalai, a mellkasa, a testének bizonyos részletei... Olyan... Nincs szavam rá, nem tudom egy szóval kifejezni, miért más. Látom, hogy nem ragyog a bőre, érzem, hogy lelke nem azt a tisztaságot hordozza, mint én vagy más társam Luminában. Határozottan jobban hasonlít azokra, akiket anno láttam álmatlan látomásomban, de még őhozzájuk képest is másabbnak látszik. Más az öltözete, a haja, a környezete... Lehet, hogy itt az idővel ilyen drasztikusan változnak az élők? Nem csak ők maguk, de minden más is, ami körbeveszi őket? Lehet, hogy több párhuzamos világ van, és mindig tovább lépnek, mikor eljön az ideje?
A sok-sok kérdésemre egyelőre nem érkezik válasz, ám a "Furcsa Szeren"-nel szóba elegyedünk. Érdekes, hogy érteni értjük egymást. Talán ez a mágikus szertartás hatása. És lám - lehet, hogy ő ismeri Luminát? Meglepődöttséget látok rajta, de szemeiben határozottan ott csillog egy olyasfajta tudás, amivel én nem rendelkezem az ő világa kapcsán.
- Igen, az vagyok. Ismered a világom? Jártál már ott?
Izgatottá válok, szinte vibrálni kezd a levegő körülöttem, ám egy pillanatra elborít a sötétség is, majd ismét kivilágosodik. Óvatosnak kell lennem - nem engedhetem érzelmeimnek a túlzó kitörést, mert úgy tűnik, veszélyezteti a kapcsolódást.
- Alex...
Ízlelgetem ezt a furcsán csengő nevet. Nem bírom, muszáj megkérdeznem tőle.
- Alex, te... Te mi vagy? És hol vagy?
Hangom még mindig távoli, hullámzó, hol erősebb, hol halkabb. Vajon meddig tudok ebben az állapotban maradni? Bármeddig is, igyekszem minden percét élvezni és kihasználni.

Felnyílnak szemeim, éjfekete íriszeim pedig meglátják a különös teremtés arcát. Ki tudja, hányszorosan álom ez az álomban? Mindig is kreatív voltam és álmodtam már furcsaságokat, de ez a különös, többszörösen érzéki csalódást idéző, kábulathoz hasonló, még is józan állapot ez idáig idegen volt tőlem. Tekintetemmel körbe pásztálom az újonnan elém táruló környezetemet, majd egészen fekete szemeim megállapodnak a lányon, akinek számlátomást éppen annyira különös ez az egész, mint nekem. Nem zavar a pásztázása, megszoktam már, hogy a rendhagyó külsőm magára vonzza a pillantásokat. Az éji látogató pedig megszólít, bemutatkozása pedig villámcsapásként ér, hiszen ekkor válik egyértelművé, hogy valóban nem csupán a fantáziám játéka ez a jelenés, Naethis valóságos, csak éppen (ő is) egy másik világból kukkantgat át éppen. Legalább is, úgy hiszem, nem én csináltam valamit, amivel ezt a találkozást előidézhettem volna. A dimenziókapu nyitás a nővérem szuperereje, nem az enyém. Minden esetre, érdeklődve felelek neki, mély hangom, ami a nemem velejárója, talán furcsa lehet neki. És akkor még nem hallott énekelni! Könnyed mosoly jelenik meg az arcomon, amint fellelkesül.
- Igen. Ismerem és jártam nálatok, még jó régen, kisfiú koromban. De... mindez csak később fog megtörténni.
Hiszen ezen a síkon még nem szabadna léteznem, hiszen a fogantatásom gondolata is távoli, nem még a világra jövetelem. Ekkor viszont egy pillanatra mindent beborít a végtelen feketeség, de csak hamar elillan, mintha csak a lámpát kapcsolták volna le.
- Huh, ez mi volt?
Kérdezem kószán, mert elég fura volt. Talán a kapcsolattal történt valami? Anyáék mesélték, hogy a születésem előtt volt, hogy "gyenge volt a wifi", így nem volt stabil net meg az áram is olykor kimaradt, ami az én időmben már teljesen abszurdumnak hatna. Mindig, minden van. Ezért is volt gyanús, mikor átkerültem ide, hogy nem volt hálózat. Előtte sosem tapasztaltam hasonlót, ezt is csak hallomásból. Utólag bele gondolva, nem csoda, hogy a mobilom nem érzékelte a még nem is létező szolgáltató jövőbeli hálózatát.
- Én nefilim vagyok, és a halandók világában tartózkodom.
Felelek neki könnyedén, valahogy nem érzem úgy, hogy titkolóznom kéne előtte, ami üdítő, hiszen itt, a (számomra) múltban igyekszek vigyázni, nehogy bekavarjak bármivel a saját időmbe. De Naethis egy másik dimenzióból származik, így talán nem lehet akkora baj ebből. A hangja hol erősebben, hol gyengébben hallható, én pedig kíváncsian kinyúlok a világa felé, mintha valóban átnyúlhatnék Luminába. Fogalmam sincs, elérhetem-e a képet, amit látok, de ha nem próbálom ki, nem is tudom meg.