Alexander & Abigail

Alexander & Abigail

"Mr. Sandman, bring me a dream
Make her the cutest that I've ever seen
Give her two lips like roses and clover
Then tell her that her lonely nights are over"

Boldogan konstatálom, hogy a lány egészen könnyen oldódni látszik a társaságomban. Bár fél, még is megérezheti, hogy nincsenek rossz szándékaim. Csupa virág, lepke meg szivárvány, a legártalmatlanabb értelmükben.
- Lehet. Én elég különc vagyok.
Enyhén megvonom a vállam, igazán nem szoktam ügyet csinálni ebből. Persze, olykor érnek atrocitások, de alapvetően egyszerűen ignorálom azokat, akik a külsőm vagy furaságom miatt rosszallnak rám, minden épkézláb  indok nélkül.
- Mellesleg fekete. Mármint a hajam. Teljesen fekete.
Fűzöm hozzá egy játékos félmosollyal. Igen, ezek a külső jegyek mind apától jönnek, Trixie és én is ilyenek vagyunk. Ha valaki nem tudná a korkülönbséget kettőnk között - hogy történetesen én a gyerekeivel vagyok egy idős -, akkor rá vághatnák, hogy olyanok vagyunk, akár az ikrek. Ezt már párszor mondták is, idegenek, persze. Mondjuk anya eredeti hajszíne is barna, de festi szőkésre többnyire. Az égkék szemeit nem sikerült örökölni. Ördögien fekete mindkettőnk tekintete. Nem is szereti mindenki. Az emberek olykor bizalmatlanok, ha olyan fekete íriszekbe bámulnak, ahonnan látszólag csak a feketeség néz vissza rájuk.
- Nekem tetszik a szőke. És a rózsaszín is. Egyszer a nővérem befestette a hajamat óvodás koromban, még csillámport is szórt a fejemre, tök durván néztem ki! De mikor anya haza jött, kis híján elájult, mikor meglátott. Felkapott és próbálta lemosni a zuhany alatt, mert hogy halálba fog cikizni a többi fiú. Nem értettem, miért kéne a többi fiúnak, az óvónéninek vagy bárkinek tetszenem. És most sem értem. Vagyok, aki vagyok. Szeretem a zabolázatlan hajamat, a rengeteg tetkómat, nem érdekel, hogy másoknak nem tetszik, nem muszáj engem nézegetniük.
Én, a kis lázadó - igazán nem mondhatják, hogy nincs a családban! Valójában nem haragszom senkire, aki csúnyán vagy zavarodottan néz rám. Szívük joga. De nem is fogom rosszul érezni magam miatta, többnyire.
- Sokszor úgy gondolják, csak azért nézek ki így vagy viselkedek úgy, ahogy, hogy bosszantsak másokat. Pedig ez eszembe se jutott. Nem is értem nekik miért jut. Nekem csak így tetszik.
Egészítem ki mondandómat, mert ez sok félreértést szül. A tetkókon anya kitért a hitéből, ellenben Ellának tetszett, na meg Mazenek. Láttam anyu arcán, a "miért teszed ezt szegény anyáddal kisfiam?!"-nézést. De én nem "vele" teszem ezt, hanem magammal. Ez vagyok én. Szerencsére a családnak már volt ideje megszokni engem, többé nem háborognak az orruk alatt.
- Jól teszed. Ne hagyd, hogy rábeszéljenek, ha neked így tetszik. Szerintem csodaszép.
Kiszélesedik a mosolyom, ahogy a hajáról mesél és igézően végig húzza két ujját a tincsen. Követi a pillantásom a mozdulatot. Vajon milyen lehet a tapintása? Milyen érzés lenne, ha az arcomhoz simulna ez a fátyol-szerű hajzuhatag?
- Akkor nem angyal vagy.
Erősítem meg, mert ez is egy opció lett volna, bár akkor ismerős lehetett volna. Mondtam is apának, hogy igazán lehetne egy angyalszárny-kódex, amiben benne van, melyikőjüknek milyen színű a tolla, tökre hasznos és érdekes lenne. Ahogy pedig elkezdem bontogatni a szárnyimat, a hölgyemény hátrálni kezd. Ezt ki is szúrom elég hamar.
- Én nem foglak bántani.
Adok hangok ennek a ténynek, mert sajnos szemmel látható, hogy meggyűlt a baja a lényekkel, amit nagyon sajnálok. Vajon ki és miért akarhatta bántani? Netán csak azért, mert más? Minden esetre, fenséges szárnyaim előbújnak és pontosan azt a reakciót váltják ki, amit első alkalommal belőlem is és ami apa szárnyai úgy mindenkiből ki szoktak. Amint ezen morfondírozok, mintha csak a gondolataimban olvasna, szólal meg. Én pedig elmosolyodom, ismét. Egy pillanatra a földre nézek, dús hajam előre tódul, majd felnézek rá, félig-meddig az angyali fürtök mögül.
- Nem csak voltak. Most is vannak. Kevesen tudják, de nem veszítette el a szárnyait a zuhanáskor. De a szövetséges testvérei igen, az övék elégtek, mind egy szálig.
Mesélem neki, mint egy nagy mesemondó vagy krónikás. Mindig is szerettem az izgalmas, érdekes történeteket, és ez is az. Bár apa nem szeret beszélni róla, amit meg tudok érteni.
- Egy mód van rá. De köszönöm. Büszke is vagyok.
Elvigyorodom. A Sátán Fiának lenni egyszerre áldás és átok. Minden esetre, elég különös fordulat lehetett a születésem. Apa, ahogyan én ismerem, amikor én ismerem, merőben más lehet, mint előtte. Mint ahogy az emberek emlékeznek rá.
- Neked is káprázatos szárnyaid vannak. Mennek a szemed színéhez.
Szinte pontosan ugyan az az árnyalat, mutatós.
- Ezzel egyet érte. Mikor először bújtak elő, eltartott egy ideig, mire sikerült vissza dugni őket.
Helyeslek szavaira szinte kuncogva. Most rajtam a sor, hogy két ujjam közé fogjak egy - rendkívül göndör - hajtincset és finoman morzsolgatni kezdem, az ujjam köré tekerem, szeretek játszani vele. Azért szép kis hossza lenne, ha megpróbálnánk kivasalni! A kis intermezzo után felsejlik az elmémben, mire is jó egy angyali eredetű toll. Oda nyúlok hát és óvatos kirántok egyet. Apró fájdalom, semmiség, főleg ha segíthetek vele máson. Így szocializálódtam. A közhiedelemmel ellentétben az én családom a jóban és az igazságba hisz, na meg az őszinteségben. Csupa erény. Ahogy azonban oda fordulok hozzá, ismét befeszül. Szomorúan látnom, hogy valaki, hozzám hasonló ennyire megfélemlítette. Ellenben udvariasságból nem kérdezek rá. Egy pillanatra megáll a kezem.
- Az angyaltoll gyógyít. Had segítsek.
Magyarázom közeledésem. Nem érek hozzá, csupán a hosszú toll selymes oldala és hegye. Gyerekkori emlékek elevenednek meg benne, hányszor láttam apát, amint a tollával gyógyít minket. Vagy éppen, mikor a nővérem engem. Szerencsére a mi tollunk nem bocsát ki akkora vakító fényességet, mikor gyógyít, mint apáé. Alig jár fényjelenséggel, ami kapóra jön most.
- Nagyon szívesen. Igen.
Mikor a fényesség vissza húzódik és rendeltetését betöltötte, a toll hegyével játékosan megcirógatom a leányzó orra hegyét. Ez csak úgy jön. Most látom először derűsnek, ahogy felkel az aszfaltról, immáron gyógyultan és ez engem is feldob. Elfogadom a kezét, mikor azonban felállnék a méretes szárnyaimmal - nem mintha nem próbáltam volna vissza húzni őket, nem túl nagy sikerrel -, azok vissza húznak! Minő meglepő... Szóval, ahogy érzem, hogy dőlök vissza felé, megpróbálom elengedni gyorsan a kezét, nehogy magammal vagy magamra rántsam, de nem tudom ez mennyire sikerül. Én minden esetre először a fenekemre pottyanok, majd hátra vetődöm. Ezen persze röhögök egy jót.
- Hát, úgy látszik ez másodjára se megy jobban, mint elsőre!
Vallom be szórakozottan heherészve. Veszek egy mély levegőt és legalább felülök, óvatosan, kissé dülöngélve. Az imént a guggolásban elég jól tartani tudtam az egyensúlyom, na de most?!
- Pedig eskü, nem ittam!
Szabadkozom viccelődve. Mikor valamelyest sikerül normálisan ülni, biccentek a bemutatkozásra. A kézrázás után a karjaimat a térdemen pihentetem, pont ott, ahol ki van szaggatva a térdemnél. Az ingem ujját pedig feltoloma  könyökömig.
- Örvendek Abi. Aranyos név. Én Alex vagyok.
Pillantok fel rá, a fülem mögé fésülve a huncut séró egy részét.
- Nem vagyunk ám túl sokan. Az angyaloknak nem szabadna huncutkodniuk. Aztán az élet néha bele szól a kis cölibátusukba.
Hát igen, tőlünk rettegnek. Az erő, amit képviselhetünk. És a létünk blaszfémiája...
- Logikus, hogy ők többen vannak, mint mi. A démonok szeretnek bujálkodni és az embereket sem kell félteni.
Nem ítélkezően mondom, csak szerintem ez egyértelmű. Mikor az arkangyalokat említi, kissé felszalad a szemöldököm, ahogy apámnak szokott, ha nagyon meglepi valami. Egy ark...
- Lucifer. A város kellős közepén, szenvtelenül. És kívánságokat teljesít. Egy alku az Ördöggel...
Mintha csak a mondandóját folytatnám, a jelen állás fényében. Persze, eszembe sem jut, hogy netán nem rá gondol Abigail. Ahogy azonban tovább beszél, az meglep.
- Lucifert kétlem, hogy érdekelnék a nefilimek.
Nézek rá furán, a kép nem áll össze. Viszont ha efféle összetűzésbe került, akkor érthető a zaklatottsága.
- Sajnálom, hogy valaki rád támadt. Ha szeretnéd, szívesen meghallgatom.
Fogalmam sincs, ki törhetett rá. Minden esetre, ha szeretne beszélni róla, én itt vagyok. És egyelőre ha akarnék se tudnák máshová menni, vissza, az én időmbe... Bár őt látva, nem is biztos, hogy annyira sietnék.

Alexander & Abigail

"You're just like an angel
Your skin makes me cry
You float like a feather
In a beautiful world
But I'm a creep
I'm a weirdo
What the hell am I doin' here?
I don't belong here"

Egy apró, mély hümmögést hallatok a kellemes "csalódás" jeléül, mi szerint úgy gondolja, különcnek lenni jó.
- Ezt nem sokszor hallom. De örülök, hogy így gondolod és érdekelne, miért?
Valamiért jó érzés tölt el a véleménye kapcsán, bár nem értem egészen, miért lett hirtelen fontos ennek a lánynak a véleménye. Ellenben, kíváncsivá is tesz. Mikor az eredeti hajszínem jön szóba, a megjegyzésére felszalad a szemöldököm, olyan Luciferesen, és persze félmosoly is megjelenik az arcomon.
- Igen, pontosan olyan. Ezért vannak, akik kellemetlennek találják. Hamar bontják a szemkontaktust vagy az első pillantásnál elszörnyednek. De te elég jól bírod.
Ki kell ezt emelnem, mert amilyen kis finom és törékeny a külseje, az ember fia nem is gondolná. Na de, én nem embernek fia vagyok, legalább is apai ágon. És nem is szokásom külső alapján hosszútávú következtetéseket levonni. Az elég álszent dolog lenne.
- Az eredeti sérómmal már túl sötét a megjelenésem, én viszont szeretem a színeket. Valamint, apámra is túlságosan emlékeztetem azokat, akik ismerik. Egy részt imponáló, más részről nem szeretném, hogy csak hozzá hasonlítgassanak, hogy az ő fényében alkossanak rólam véleményt. Én nem ő vagyok. Sok mindent adott át nekem, de különálló egyéniség vagyok, nem az ő fiatalabb kiadása.
Félreértés ne essék, szeretem az apámat és tisztelem is őt. Lenyűgöző teremtmény és stílusa is van. Van, amiben felnézek rá, de nem mindenben. Ez nem feltétlenül azért van, mert megítélném a korábbi tetteit, ahhoz nincs jogom és nem is szeretném. Egyszerűen csak mások vagyunk. Kettőjükből gyúrtak össze, Chloe és Lucifer fia vagyok, de a személyiégem és a csonka lelkem a sajátom. Nem az ő részük vagyok, hanem valaki, aki belőlük fejlődött ki. A következő kérdés pedig cseppet sem akaszt ki.
- Az apám. A haja, a szemei, a szárnyai, elég sok minden tőle van. Azt hiszem, nem is csoda, hogy hasonlítok rá.
Az élet rendje, a szülők furcsa, keverék tükörképei vagyunk - de csupán egy pontig. És ott kezdődik az egyéniségünk. A nemzőink és nevelőink meghatároznak, de mi magunk önálló entitások vagyunk.
- Én el tudnálak képzelni. Egy pár tetovált szárnnyal, a lapockádtól a derekadig. Lélegzetelállító lenne. Már annak, akinek volna szerencséje megcsodálni.
Mindennemű zavar nélkül mondom neki mindezt, hiszen nem vagyok az a zavarbajövős, pironkodós fajta. Talán a környezet miatt, amiben nevelkedtem? Fene tudja, de nem is fontos.
- Akkor rajtam lenne mit nézegetned.
Ez a kis hozzá toldás sem éppenséggel pikáns éllel hagyja el a szájamat, pontosabban, nem így szánom, de ettől még kissé sikerülhet így, hiszen elég lazán csevegek ilyesmiről meg minden.
- Köszönöm, hát én is nehezen képzelném el magam a tetkók meg a fültágító és a piercing nélkül. Alig vártam, hogy kivarrathassam magam és végre úgy nézhessek ki, ahogyan szeretnék. Mondjuk anyu annyira nem volt elragadtatva.
Somolygok az orrom alatt. De hát ez van, túléli, asszem' már megszokta a látványt. A titokzatos hölgyike mosolya az én ajkaimra is vissza csalogatja azt. Én pedig figyelem, ahogyan ő sasolja a bőrömet. Kigombolom a két mandzsettámat és fel is tűröm a fekete inget, amit viselek könyékig, hogy még többet láthasson az eleven vászonból. Rengeteg motívum van rajtam, de ami szembe tűnő lehet, hogy elég sok a természetkép, főleg virágok, hüllők, ilyesmi.
- Pontosan. Az viszont nem is olyan biztos, hogy annyira különbözünk, hiszen még nem ismerjük egymást.
Jegyzem meg, hiszen pont azért lehet ez a kérdés érdekes, mert bár a külsőnk alapján egymás mellett elég furán festünk, de a belsőnket nem lehet ez alapján megítélni.
- Én egy csomó csaj között nőttem fel, ez elég domináns élmény volt. Lehet, ezért vagyok kissé bizarr a többi sráchoz képest. Szeretem a rózsaszínt, nincs bajom a pónikkal, szívesen sütök cuki sütiket meg ilyesmi.
Én mindezt nem szégyellem, és nem is hiszem magam lánynak miatta, nekem nincs semmi bajom, csak ilyen vagyok és kész. Más, mint a többség, de nem bánom. A zengő kacaja kellemes melegséggel tölt el, olyan csilingelő, akár a szélcsengők.
- Ezzel egyet értek. De nekem is az, pedig nem vagyok nő.
Jelentem ki és komikusnak szánva lóbálok egyet a dús hajzuhatagomon, persze a végét elröhögöm, annak rendje s módja szerint.
- Ilyen pompás hajzuhataggal lehet is mit kezdeni. Szabad?
Kérdezem és már lelkesen nyúlnék is két kézzel a sörénye felé, de út közben megállnak a kezeim a levegőben és csak akkor érek hozzá, ha rá bólint. Nem tudom, ki riasztotta meg, amiért tartott tőlem is, mikor meglátott, minden esetre, nem szeretném ezt tetézni.
- Nem vagy a nagynéném, ez a lényeg.
Poénkodok az angyal-nem angyal kapcsán, mert hát csak más lenne a helyzet, ha apu tesója lenne, de szerencsére nem az. A következő megszólalására egészen elkerekednek a szemeim, mintha csak hatalmas, fekete lyukak lenének. Megdöbbent, amit mond. Még nem hallotta férfi szájából, hogy ne akarná bántani?! Ez nagyon szomorú. A férfi erő erőszak- és durvulás szintű kiaknázása teljesen téves szerintem, éppen, hogy a gyengébbek védelmét kellene megcélozni. Óvó szeretet. Nem pedig eluralkodni a másikon.
- Hát... sajnálom, hogy ilyen fickókkal hozott össze a sors előttem. Nem mind vagyunk ám tuskók.
Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon. Szerettem volna, ha ezt hallja.
Kieresztem szárnyaimat, akár szellemet a palackból és bevallom, fene jó érzés, ahogy látom az arcán a csodálatot.
- Ennyire nyilvánvaló?
Kérdezek vissza kissé félszegen. Nos, ezt lehet nem szabadott volna elárulnom. Sőt, itt sem kellene lennem. Fene tudja, milyen hatással leszek így a múltra, hiszen ezen a ponton még csak kósza gondolat sem vagyok. Ki tudja, nem változtatok-e túl sokat vagy nem alakul-e ki egy alternatív idővonal?  Még is, mindez most nem tud annyira foglalkoztatni, mint kellene.
- Ha ismét az útjába akadnál... kérlek, ne említs engem, rendben?
Valamiért meglep, hogy találkoztak, de a vészharang zúgása most hangosabb. Biztosan katasztrofális lenne, ha ideje korán megtudná, hogy van egy fia! Pontosabban, hogy lesz. Ezért kissé nyögve nyelősen, de megkérem Abit, hogy még véletlenül se beszéljen rólam.
- Nagyon egyszerű a válasz, Abigail. Én nem vagyok az apám.
Olyan könnyedén és nemes egyszerűséggel fogalmazom ezt meg, hogy az már-már zavarba ejtő lehet. E mellett, apa más a családjával, mint másokkal, ami talán magától értetődő.
- Sajnálom. Biztosan nehéz lehetett. Én el se tudom képzelni az életemet a népes család nélkül.
Őszintén mondom ezt neki. Ha az anyja apáca volt, az apja úgy tűnik elég szemét, hogy ezt kihasználva - a hitét - környékezte meg. Kellemetlen, hogy míg az ő édesanyja ebben a modern korban is képes volt bele halni, hogy világra hozza, addig az én anyám két nefilimet is kihordott és megszült különösebb gond nélkül. A nővérem pedig egy rakat nefilim-démon hibridnek adott életet. Remélem nem esik neki rosszul, amit mindehhez hozzá fűzök. Nem szokásom hazudni vagy kertelni, ezt mind a két részről hozom. Az egyenesség anyuék mottójának is tekinthető, míg a család másik fele már huncutabb, a démonok, hiába. De nem lehet ezért haragudni rájuk.
Amint a szárny-használatról hallgatom, megállapítom, hogy úgy látszik nem bennem van a hiba, hogy nem tudok velük rögtön bánni. Más, ha valaki velük együtt születik.
- A keresztgyerekeim már bébi koruktól röpködnek össze-vissza. Egészen ösztönösen jött nekik, hamarabb repültek, mint jártak szerintem.
Ennyit tesz, hogy mi utólag kezdtük őket használni, mint mikor az ember felnőtt fejjel próbál biciklizni tanulni, vagy ilyesmi.
- Miért vagy szomorú, ha ez a valaki melletted van?
Hirtelen nem egészen értem a gyors hangulatváltását, picit közelebb is hajolok hozzá. Ahogy felszisszen, az emlékeztet rá, hogy még mindig fájdalmai vannak, hiszen még is csak lezuhant röptéből. Nem is habozok, kiszedek egy tollat a szárnyamból, némi ügyetlenkedéssel, de nem sokkal, majd felé nyújtom. Hatalmas, akár egy hattyú toll vagy még annál is hosszabb. Amint a mennyei fényt kibocsátja magából, azt szavakkal szinte lehetetlen leírni. A fényjelenség néhány másodper múlva el is oszlik, Abi jobban lesz és én lassan fel pillantok rá, buja fürtjeim az arcomba lógnak. Játékosan megcsiklandozom a pisze orrocskájának a hegyét és egy apró mosoly huncutkodik a képemre. Remélem így már nő a bizalma és belátja, ha valakitől, hát tőlem nem kell tartania. Szemmel látható a gyógyulása, felugrik és nyújtja a kezét, hogy engem is felsegítsen. Ami tök jól hangzik elméletben, de a gyakorlat tökre más. Én még annyira se vagyok ura a szárnyaimnak, mint ő. Így, a nagy súlyuk - ami a testem méretéhez képest biztosan tök normális, csak hát szokatlan így hirtelen -, bizony hátra húz. Mint a téglákkal teli iskolatáska. Mikor megérzem, hogy ebből megint elvágódás lesz, igyekszem menteni a menthetőt, azaz elengedni a szépség kezét - nem nagy sikerrel. Ő sikkant, és már zuhanunk is, a gravitáció csúnya játékot űz mindkettőnkkel. Először csak a fenekemre esek-/ünk, ahogy próbálom azonban megtartani a kettőnk súlyát, az nem igazán válik be, hála az ügyetlenségemnek, így végül vízszintesen kötünk ki. Nem tudok nem jót nevetni az egészen! Mikor már láttam, hogy ennek taknyolás lesz a vége, ösztönösen öleltem magamhoz fél kézzel, nehogy megüsse magát, így is tompítva az esést. A vége így is, úgy is az lett, hogy rajtam kötött ki. A felhő-szerű, könnyed haja pedig fátyolként terít be minket. Nem tudom, milyen lehet a felhők érintése, de már nagyon kíváncsi vagyok rá, elképzelni pedig addig is el tudom. Érzem, amint a tejeskávé árnyalatú fürtök az arcomat simogatják, ösztönösen csukom be a szemem, átadva magam a váratlan, de annál kellemesebb pillanatnak. A jobb tenyerem a hátán pihen, a balom pedig egészen automatikusan indul meg az arcom felé, pont oda, ahol folyékony karamellként omlik az arcomba a hajkoronája. Néhány ujjam a tincsei közé szökik, midőn az arcomhoz nyomom még inkább őket. Kell néhány pillanat, hogy az eufóriából magamhoz térjek - persze, végig olyan széles a mosolyom, amit még nem látott tőlem, noha, valóban nem direkt csináltam ezt az egészet -, és kinyitom a szemeim. Az arca csupán néhány centire van az enyémtől, érzem a meleget, amit a lángoló orcája áraszt. És az apró, zakatoló szívét az enyémen, ahogy a mellkasa puhán az enyémhez préselődik. Némán bámuljuk egymást egy ideig, fogalmam sincs, meddig, az időérzékem kikapcsol, mintha soha nem is lett volna. Úgy hiszem, én szólalok meg először.
- Olyan az illatod, mint a tavaszi mezőnek, megannyi virággal. Szeretem a virágokat.
Valamiféle kábulatban mondhatom neki mindezt, de ami a szívemen, az a számon. Mivel a haja elfed minket, így még intenzívebben érzem az illatát, mint egy búra alatt tartott, illatos virágét. Ő pedig, mozdulni látszik, a szemem sarkából látom, hogy az ujjai a séróm felé igyekeznek, de csak akkor fogom fel, mikor már érzem, ahogyan a fejemet szántják bizsergetően. A kellemes érzés végig szalad a fejbőrömön és le, a gerincem mentén. Igazán el bírnám viselni, ahogyan a hajammal még tovább játszik! És azok a piros pozsgás ajkak és arc, megkísértenek, hogy csókot leheljek rájuk, illatos nyakával együtt. De nem teszek semmit, uralkodok magamon és inkább csak fürdök a látványban és az érzetek egyvelegében. Abi pedig zavarában fel pattan rólam, a csontjai és izmai a korábbi zuhanást már régen elfelejtették. Én két kezemmel nyomom fel magam, így sikerül ülve maradni, csak egy pillanatra inog meg a vállam a szárnyak súlyától.
- Ne haragudj, nem akartalak magammal rántani. Tudod, még csak tegnap bújtak elő először a szárnyaim, ezért vagyok velük ennyire ügyetlen.
Szabadkozom, noha nem szégyellem magam, azért szükségét érzem, hogy erről tudjon. Ahogy pedig a nevemet ejti... legszívesebben könyörögnék neki, hogy újra és újra tegye meg, ejtse ki, szólogasson, azon a tündéri hangján, ami valamiért túl nagy hatással van rám... de nem teszem meg, hogy is tenném? Még a végén elszaladna! A lányok nem úgy működnek, mint mi, ezt jól tudom.
- Vadásznak ránk?
Ez így, ilyen erős kontextusban azért meglep, remélem kifejti. Valamiről lemaradtam?
- Erősek vagyunk, nagy bennünk a potenciál. Mondhatni, omnipotensek lehetünk. Ezért elképzelhető, hogy vannak, akik tartanak a fajtánktól vagy fel akarnának használni a saját céljaikra.
Teszem még hozzá ezt a kis gondolatot. Mikor engem kivon a mondandójából, az egy egészen kicsit rosszul érint.
- Ha a nefilimekre vadászik valaki, akkor rám is vadászik.
Jelentem ki, mert hát ez a meggyőződésem. Kétlem, hogy az illető különbséget tenne. Főleg, mert az erős nefilimeket akarhatja igazán kiiktatni, így pedig a nővérem konkrétan a lista élére kell kerüljön. Mikor Abi legyintve mondja apám nevére, hogy "ja, ő IS", az újdonságként hat, hiszen biztosra vettem, hogy rá gondol.
- Michael? Találkoztál vele?
Meghökkenek. A bácsikám, nos, ő valóban kemény dió. Rettegett harcos.
Abigail pedig tovább mesél és én valóban átérzem, irtó nehéz lehet.
- Ez nem hangzik túl jól. Megérdemelnél egy óvó környezetet, ahol kibontakozhatsz és önmagad lehetsz.
Valójában ennek szerintem alapnak kéne lennie, mindenkinek. Halandóknak és halhatatlanoknak egyaránt. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha így alakulna. Elnézem, ahogy kitárja a szárnyait és a karjait, valóban esztétikus látvány, egészen festői, ahogy a színek harmonizálnak a szépségével.
- Természetes, hogy így érzel, hiszen nem vagy teljesen ember. Egyikőnk sem az. Az lenne a fura, ha nem így lenne.
Erősítem meg, mert úgy gondolom, most erre van szüksége.
- Talán csak rossz helyen csöppentél a világba. Nekem nagyobb szerencsém volt. A családunk tele van fura fazonokkal, így pont, hogy bele illek.
Halvány mosoly játszik ajkaimon és megpróbálnék ismét felállni, de persze nem sikerül.
- Öhm, hát, lehet, hogy itt kell ücsörögnöm még egy ideig...
Vallom be, megvakarászva az üstökömet és jót heherészek.

Alexander & Abigail

"I don't care if it hurts
I want a perfect body
I want a perfect soul
I want you to notice
When I'm not around
Whatever makes you happy
Whatever you want"

Elnézem a bájos kis mosolyát, ahogy le pillant a megnyilatkozás pillanatában és ez az én suhanc képemre is derűt csalogat.
- Akkor már ketten vagyunk, engem is csodabogárnak néznek az emberek. De jobb, mint átlagosnak lenni.
Ingatok egyet üstökömön, fürtjeim ettől úgy táncolnak, mintha megannyi, apró, barokk - pufók - angyalka ugrálna a fejemen. Egyelőre nem söpröm tova a szőke tincseket a szememből. Különcnek lenni király.
- Valahol szerintem mindenki egyéniség, csak sokan nem fedezik ezt fel magukban, mert túlságosan görcsösen akarnak beilleszkedni, hogy elfogadják őket.
Fűzöm még hozzá a gondolathoz, mert ez is egy olyan dolog, amiről nem szokás beszélni, de én az ilyesmiből sose csináltam gondot. Mikor Abi azt mondja, ő csal, ismét felszalad a szemöldököm a nagy érdeklődéstől és várom a folytatást. Ami, valljuk be, cseppet sem kellemes!
- Hú, ez elég kemény volt...
Megborzongok, de aztán kuncogok is egy jót, mert az élmény az nem volt hétköznapi, az fix!
- Nem semmi képesség. Akkor ez neked afféle radar is egyben. Minden esetre, örülök, hogy érzed, amit én érzek.
Szélesen mosolygok rá, nem érzek zavart vagy sebezhetőséget, amiért képes átvenni, letapogatni az érzelmeimet, a hangulatomat. Szerintem ez menő dolog. Nincs mit szégyenlenem. Elég érzelemdús családban szocializálódtam, annyi indulat és szenvedély még a latinamerikaiakba sem szorult, mint belék, szóval volt mit felszívni és alkalmazkodni a helyzethez.
- Ebben van valami. Szeretem a családom, büszke is vagyok rájuk. De ahogy korábban is fogalmaztam, azért szerintem az az igazi, ha önmagamért ítélnek meg, ha nem csak a családom kontextusában vagyok valaki. A kettő nem zárja ki egymást. Morningstar vagyok, Decker is vagyok, de elsősorban csak Alex.
Szét tárom kitetovált karjaimat, hiszen lehet, hogy ez a gondolatmenet csak nekem olyan világos.
- Értető... én mondjuk sokáig gondolkodtam rajta, már kezdtem azt hinni, sose bújnak elő.
És éppen ezért, legalább a hátamra festve lehettek volna szárnyaim. A sóvárgás utánuk, a lényem szunnyadó fele iránt. De most egy csapásra minden elillant. A korábbi életem és a dilemmáim úgyszintén.
- Szerintem csak ugratnak, jól áll ez a feminin, vintage stílus. És a lényeg, hogy jól érezd magad a bőrödben.
Mondom neki, mert így is vélekedem, na meg, igazán ne érezze rosszul magát az öltözködése miatt. Egy részt, magának kell tetszenie, másrészt, még jól is áll neki.
- Elárulok valamit. A férfiakat minden korban megérinti, ha egy hölgy kiemeli a nőiességét. Tudom, erről nem trendi beszélni, idejét múltnak hat, még sértőnek is, egyesek szemében, de nem érdekel. Én ezt látom. Én ezt érzem. Egy nő bármiben lehet szép. De fontos a kisugárzás, a bájos arc. Ha ezekkel és a ruháival is arról dalol, hogy szereti önmagát és elfogadja, megéli a valódi, belső szépségét, akkor úgy sugárzik, mint egy atomreaktor! Na, ez az, ami a legtöbb férfi érdeklődését azonnal felkelti. Az ilyen lányok. Mondhat bármit a média. Egy ork képeket vágó, morcos és túlságosan maszkulin csaj, hát... nehéz nem riválisnak, hanem nőnek tekinteni, maradjuk ennyiben. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a modern, laza lányok nem lehetnek pompásak a maguk nemében, farmernaciban meg pólóban, csak azt, hogy többnyire még is a nőiesség felvállalása és nem elrejtése fogja vonzani a férfiakat. Tudom, mert én is az vagyok.
Intenzíven gesztikulálok, miközben ecsetelem mindezt neki, hol magamra, hol meg csak úgy a világba mutogatva. Egy karmester se csinálhatná jobban! Hú, pont abba a korba csöppentem, ahol a vad post-feminizmus és gender-szabadság meg egyenlőség a legforróbban izzik, szóval tuti szétszednének az ilyen beszédért... az én időmben ez már lecsengett és beállt egy békés, normális hozzáállás és természetes elfogadás, valamint szabadság. Már nem kell habzó szájjal nekimennek senkinek, ha másként gondolja, mert a többség teljesen átlagosnak és okésnak veszi ezeket a dolgokat, így nem is szül a téma indulatot többé senkiben. Szóval, ha én azt mondom, hogy szerintem a szoknyás lányok nőiesebbek és nekem jobban tetszenek, igazán senkit se fog meghatni, vállat vonnak és ennyi, rám bízva a dolgot. Amíg nem bántasz a nézeteiddel senkit, addig nincs gáz. Ezt szerencsére megérti majd az emberiség. De vajon az angyalokat, démonokat és féllényeket is ilyen nagy empátiával fogadnák-e? Az egy másik kérdés.
- Mellesleg, a divat mindig vissza tér. Senki se fog a jövőben olyan fura cuccokban flangálni, mint a Sci-fikben!
Nevetek egy jót a dolgon, hiszen ki akarna borzalmas egyen-kezeslábasokban mászkálni, amik mind egyszínűek, egyformák és senkinek se állnak jól. Na ugye!
- Szerintem a tetkó nem üti a retro ruhákat. Ismered a goth/rockabilly stílust? Tulajdonképpen tetovált lányok, akik full retroban nyomják, a hajuk, a ruháik, minden "idéjét múlt", de ezt felturbózták néhány vagány színnel, mintával na meg tetkókkal!
Nagy magyarázásban vagyok, noha nem azért, hogy meggyőzzem vagy rászedjem bármire is, csak csevegünk, hiszen van ilyen is. Ettől még neki nem kell ilyennek lennie, de érdekességként megemlítem. Mikor felcsillag Abi szeme a tetkóim kapcsán, egy jót hahotázok és már tűröm is fel neki könyékig az inget, amit viselek. Felé nyújtom a két karom. Az egyiket fekete-fehér tetoválások borítják - néhány nagyobb kép -, sok feketével, míg a másik ennek szöges ellenkezője, irtóra színes és a minden is van rajta! Hagyom, had nézegesse, esetleg fogdossa. A kézfejem is ki van tetoválva, ugyan így megoszlik a monokróm és a szivárvány szín. Az ujjaim pedig betűk. Ha kinézegette magát, kigombolok két gombot a nyakamnál, felemelve a fejemet, majd jobbra-balra forogva, hogy megcsodálhassa a torkomon/államon és a nyakam két oldalán is a képeket. A többi tetoválást már a ruha takarja.
- Szeretem a virágokat. Káprázatosak és illatosak. Valamiért "lányosnak" tartják, hogy valaki szeresse őket, de ez szerintem elég szexista gondolat. Hiszen ha valakinek van esztétikai érzéke, elég vak lenne, ha nem tűnne fel, hogy a virágok barók!
És ennyi, szépérzék, nem több, de nem is kevesebb.
- Bele trafáltál.
Erősítem meg anya reakciója kapcsán, mikor meglátott a fültágítóval meg az első tetkóval, na meg félig leborotvált fejjek. Mondjuk akkor se vágott vidámabb képet, mikor Trix össze rajzolt unikornisokkal és tele szórt rózsaszín csillámmal totyogó koromban. Emlékszem, ott ültem egy pelusban a gyerekszoba közepén, tündérke szárnyakat is aggatott rám, a tütüt szerencsére már nem találta meg. Minden esetre, szerintem kb az összes csillámport rám kente, amit csak hirtelen talált és amik még az övéi voltak. Közben az ikrek körülöttünk mászkáltak, az egyikőjük bundás popsija kilógott a lego-s dobozból, a másik a csillár körül repkedett, a harmadik vadul mászott négykézláb anyuhoz, a negyedig meg csak mocskosul röhögött azon, ahogy az anyja engem pingál. Éppen hátra esett a pelenkás hátsójával a nagy nevetéstől, mikor anya benyitott és - elszörnyedt. Ördögi egy bagázs vagyunk, nem vitás. De legalább jól szórakoztunk. És mikor véletlenül befaltuk öten Maze füves sütijét, amit cseppet sem nekünk szánt, de kint hagyta hülni a pulton... jó volt az illata! Ellenben nem sok mindenre emlékszünk az esetből. Anya ennek se örült. Azthiszem, ennyi ördögfiókával nem lehet megszokni az életet egy embernek. De ő azért igyekszik és elég jól csinálja!
- Máshonnan jöttünk, más családból származunk. De ez nem feltétlenül rossz dolog. A világ egy színes hely, nem vagyunk egyformák és a családjaink sem azok. Mindben megvan a nehézség és a szépség. Téged a nevelőapád óvott, mint meséled, joggal. Én ellenben fiú gyerek voltak, nem is elsőszülött, rám nem kellett hímestojásként vigyázni. Ok, anya jó néhányszor dobott egy hátast már csak attól is, amik oda haza, az ismerősökkel történtek velem, mármint, amiket megcsináltak velem, akik nem értettek a babákhoz vagy kisfiúkhoz. Apa egyszer például töményet kezdett belém önteni, hátha attól megnyugszom. Anya kis híján kinyírta miatta. De még itt vagyok!
Vidáman mesélem mindezt, hadonászva a kezemmel, nehezen maradok nyugton, a sok energia! Rengeteg ilyen storym van, ránk esteledne, ha mindet előadnám itt Abigailnek.
- Az igaz, a szüleim ismert személyek, se halandók, se halhatatlanok nem akarnak ujjat húzni velük, így már meg is lett a személyes kis "tanúvédelmi programom." Ellenben, nekik megfelelni és felérni hozzájuk... azért volt egy kis láthatatlan nyomás, maradjunk ennyiben.
Kósza mosolyt villantok Abinek, majd a hajam kapcsán ismét heherészek.
- Hát, az én hajam szinte önálló életet él! De a megfelelő fésű aranyat ér!
A netes gyöngyszemek kapcsán csak bólogatok, nem tudom és nem is akarom megcáfolni. Jó, hogy modern korban élünk! Több lehetőség és szabadság egyaránt, minden téren. Annak kapcsán, hogy szerencsére nem a néném, szintén kacagok; én is örülök neki! Az eszembe se jut, hogy a kora miatt ne lehetne a néném, hiszen az agyalok kortalanok, így kissé elbeszélünk egymás mellett ezen a szinten.
- Nem minden démon aljas. A sógorom is démon.
Nyögöm be lazán, na meg Maze is az és még sokan mások. Egyrész meg persze a keresztgyerekeim is.
- Á, értem! Szemfüles!
Szóval a szárnyaim buktattak le, mondjuk nem is kéne ezen meglepődnöm.
- Hm, ez fura. A bűnösöket szereti csak riogatni az Ördög arcával.
Meglep, amit mond. A nők inkább ájuldozni szoktak tőle meg ilyesmi. Ha egy légtérben vagyunk, a "gyengébbik" nem őrá kezd tapadni és nem rám, még a korosztályom is... elég bizarr, de már megszoktam. Ja, meg az "erősebbik" nem is, mindenki, szinte mindenki. Mintha vonzaná a halandókat. Ha nem tudnám, azt mondanám ez az egyik speciális képessége, a szuper szexuális kisugárzás. Talán az is, fene tudja.
- Lehet, idővel adni fog. Beszélj vele.
Ezt tudom tanácsolni. Linda megtanított, hogy a kommunikáció kincset ért, ahogyan Raphael bácsi is. Linda úgy is olyan mint egy harmadik nagyi.
- Hát, akkor ne csodálkozzak, hogy egy nap alatt nem lettem profi szárnyhasználó!
Kis önirónia. Ha ő gyerek korától repül és még most is szenved olykor balesetet, akkor én igazán ne akadjak ki magamon.
- Meg kellett volna... ölnie? Hát... rendes ember lehetett, hogy nem tette.
Hú, ez durva! Ennyire?! Nem tudom, ki a fickó, aki vigyáz rá, de mázlija van vele, az biztos! Ezek után nem csodálom, hogy ennyire óvja és rövid pórázon tartja. Nem faggatom a téma kapcsán, majd mesél, ha úgy érzi.
Közben meg is gyógyítom, ha már telik erőmből. Mikor pedig a tollam nem világít tovább, ő hirtelen lecsap rá, ami bevallom, meglep.
- Ha szeretnéd, persze. Vissza rakni úgy se tudom, gondolom.
Megvonom a vállam kedvesen. Még senki se akart megtartani tőlem semmit, különös egy szituáció, az biztos. A rá következi pedig úgyszintén, hiszen együtt pottyanunk egyet, szerencsére nem ütjük meg magunkat. Inkább mókás és kellemes, legalább is részemről. Neki már talán kevésbé.
- Semmi baj. Csak elvesztetted te is az egyensúlyod.
Felelek neki, mikor szabadkozna, mert hirtelen erre gondolok, nem pedig arra, ahogy érzékien szaladtak hosszú ujjacskái a hajkoronámban. Minden esetre, aranyosnak találom, ahogy lesüti a szemét és kipirul az orcája.
- Még talán nem is. De ott a lehetőség. Ami elméletileg végtelen. Különben nem paterolta volna az elődeinket nagyapa egy kis Özönvízzel a Föld színéről.
Pusztán józan paraszti ész, szerintem. Persze, értem, amit mond, de ez a Noés story már akkor is nagy hatással volt rám, mikor Ella először mesélte.
- Semmi gáz, értelek. De ha megtanulod megvédeni magad, akkor már nem kéne annyira óvni.
Vetem fel, habár a gyakorlatban ez cseppet sem ilyen egyszerű, mint ahogy hangzik, de hirtelen nem tudok másra gondolni. Ahogy pedig a születésének körülményeiről beszél... az kemény. Nem is tudok neki igazán mit mondani. Egy angyal, aki teherbe ejtett egy apácát, akit a vallási fanatikus társai nem engedtek orvoshoz, még kétszínűek is. Az ilyen emberek minek lépnek lelki pályára?! Pont, hogy nagyon nem így kellene viselkedniük... borzalmas még hallgatni is, amit mesél. Még emésztenem kell. Csak azzal nyugtatom magam, hogy remélhetőleg legalább nem erőszak áldozata volt az anyukája. Remélem legalább szerette a bácsikámat, nem pedig valamiféle vallási blablával hülyítette el.... megborzongok. Gondolataimból Abigail kinyújtott keze szakít ki. Fel mosolygok rá, ahogy ismét segíteni próbál. Én meg igyekszek jól megvetni a lábamat, enyhe terpeszben, hátha így könnyebb, pont, mint mikor járni tanulam! És igeeeen!
- Siker!
Kiálltom el magam, égbe lökve kezeimet, majd ösztönösen ölelve magamhoz a lányt.
- Köszönöm Abigail. Jobb vagy, mint a kedvenc járókám!
Nagyon szerettem azt a járókát! Még bele se gondoltam, hogy netán azért emlékszek ennyi mindenre baba koromból, mert félvér vagyok. Hiszen sosem jött szóba, hogy a "normális" gyerekek ezzel ne így lennének.
- Oh, hány óra van...?
Lep meg a takarodó ténye, mert nem érzem, hogy olyan késő lenne. Na meg, élvezem a társaságát. Olyan természetes, ahogy a kezemet fogja, hogy észre se veszem, hogy így, "össze ragadva" maradtunk, csak midőn azt a bizonyos puszit kapom az arcomra, majd bontja a köteléket s ujjai kicsúsznak az enyémek közül. Nem szeretném, de megtörténik. Ha Abi tudná, hogy még az én túlontúl szabad életemben sem lehet mindig, minden úgy, ahogyan szeretném... mert akkor most nem kellene látnom, ahogyan elröppen a szemeim előtt. Haja még lágyan arcon csap az indulás szelétől, szoknyája széle pedig körbe táncolja a mellkasom, ahogy felröppen. Még érzem ajkán puhaságát a sima arcomon. De ő már régen tova reppent...