Abigail Stalevey

Ha anorexiásnak nézed, senki nem fogja ezt felróni neked, hisz a magasságához képest is durván sovány. Mégse látszik rajta, hogy beteges lenne, talán az arca sápadtabb az átlagnál, de az úgyse fog feltűnni, hisz cián tekintete egyből rabul ejt. Vagy ha az nem is, a fenekéig érő világos barna loknik biztos. A hiúsága a hajában merül ki, arra irtó büszke, és igényes. Mindig úgy szánt rajta végig a kefe, hogy egyszer nem akad meg, a benne lévő hullámok pedig anyja hozadéka, állítólag.
Öltözködését tekintve nagyon szolid. Sőt, barátai szokták azzal cukkolni, hogy kort tévesztett, mert sokszor jár-kel úgy az utcán, mintha egy régi festményből lépett volna ki. Minimalista, se sok ékszer, se sok smink, mert nem is érezné jól magát benne.  

Csillapíthatatlan tudásszomjjal rendelkezik, és kíváncsisága határtalan. Annak ellenére földhöz ragadt, hogy világ életében el volt kényeztetve. Mára már tudja, hogy csak a gyerekkorát akarják kompenzálni azzal, hogy jóformán mindent megkap, hisz hiába fedte el a mágus az emlékeit, ma már tisztában van azzal, szülei mekkora áldozatot hoztak azért, hogy ő élhessen, noha apjára még mindig haragaszik, mert azóta se látta.
Szelíd teremtés, aki szeret emberekkel lenni, ugyanakkor utálja, ha a figyelem központjában van. Állítólag vicces is, és cuki, mikor megmakacsolja magát, vagy morcos lesz valamiért.
Egy bizonyos mértékig nyílt, noha általában kreált információt oszt meg magáról. Van azonban egy bizonyos pont, miután befészkeli magát a csigaházba, és harapófogóval se lehet belőle kihúzni semmit. Szeretteiért a végletekig képes elmenni, és olyankor sose saját magát nézi, így gyakran előfordul, hogy bajba keveredik miattuk, mégse rója ezt fel nekik, sőt újra és újra megteszi, ha arra van szükség.
Idegenekkel szemben bizalmatlan, elvégre nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy felmérje, ki fajtárs, ki démon, vagy épp ki ugyanolyan, mint ő.

Empatikus manipuláció: képes érzelmeket átadni, vagy épp csillapítani. Egyelőre embereken tesztelte csupán, és még van hová fejlődni, mert amint nem tudja a saját érzelmeit kontrollálni, azok elszabadulnak, és akár kisebb katasztrófa is kerekedhet belőle.

Az utolsót zengi a harang, jelezve, egy napnak vége, és egy új kezdődik. Az ódon falak között lévők még csak nem is sejtik, már nem lesz ugyanolyan nap, mint a többi. A korosodó nővér aggodalmasan ráncolja homlokát, olykor behunyja a szemét, mikor az ágyban vajúdó testvére egy nagyot ordít. Fél. A szobában mindenki fél, hisz a terhességet is alig tudták rejteni, nemhogy egy szülést.
Azt meg csak az ott élők tudják igazán, hogy mi lesz a csecsemővel, aki a Vatikán falai között lát napvilágot. Az a hely rengeteg kegyetlenebbnél kegyetlenebb titkot rejt magában, azt pedig még egy laikus tudja, nem csak a papok esnek meg olykor olykor. Mégis a nők, a nők sose látott kegyetlenséget élnek át akkor, ha nem figyelnek, ha nem rejtik el bűnük, és a főbenjáróságok fülébe jut.
Sokszor még csak meg érinthetik a gyermeket, akit kilenc hónapon keresztül hordoztak, az igazán bátrak, akik meg akarják akadályozni, szembe akarnak szállni, még végig is nézik, ahogy a percek előtt szült gyermeket vízbe fojtják, ne adj Isten tűzbe hajítják. Minden csak a kreativitáson múlik.
És ezt tudja Ginger is, ahogy azt is, nincs már sok neki hátra. Nem kapott megfelelő ellátást, nem mehetett orvoshoz, nem járhatott terhes gondozásra, hisz már azelőtt megölték volna, hogy a gyermeke, kinek még csak a nemét sem tudja, megszületett volna. Mégse tud bánni semmit, hisz a férfi, akit annyira szeret, hogy az életét is odaadja érte, most is a kezét szorítja.
- Kislány – hallja élete utolsó szavát, és boldog mosollyal az arcán hunyja le a szemét, amit aztán soha nem nyit ki.  


- Elment az eszed te lány?! Még a végén meglátnak – az ötvenes nő siet az ablakhoz, ahogy csak tud, bár a lábai már rosszak, bottal kell élnie. Sybill akkor, mikor magához vette Abigailt, nem is gondolta, ennyire nehéz lesz egy gyermekkel, hisz neki sose volt. Ezért is volt annyira önzetlen, meg akarta tapasztalni az anyai örömöket, és Ginger a barátja volt, nem is gondolkodott egy percig sem, holott tudta Vatikánvárosból megszökni szinte lehetetlen, neki….nekik mégis sikerült.
- Jajj kérlek, de hát olyan szépek – a hat éves kislány, hatalmasra nyílt szemeit mereszti nevelőjére, aki a sötétítőkkel küzd, eszébe sincs odamenni, és segíteni neki, a tükörben álmélkodik a szárnyain. Nem tud betelni velük, képes órákon keresztül csak nézni, vagy épp játszani velük. Tudja, hogy különleges, tudja már azt is, hogy a nőn kívül senkinek nem mutathatja meg, mert megint bajba kerül.
Megint…. sose értette, hogy miért megint, hisz nincsenek rossz emlékei, Sybill egy mágusismerőse gondoskodott róla, hogy ne árnyékolják be a szörnyűségek, amiket olyan fiatalon már át kellett élnie, és ami miatt ennyire fiatalon előbújtak szárnyai.
- Az apámé is ilyen, ugye? Vagy nagyobb? Mikor láthatom már, azt mondtad, eljön majd értem, de még a szülinapi bulimra se jött el – lebiggyeszti a csepp lány az ajkát, hisz most is azt kívánta, láthassa az apját, ha már az anyukája a Mennyországból nézi őt.
- És anya miért nem tud jönni? Ha ő is angyal lett, mint apa, akkor, miért nem….? – mint kiderült, Abigail meghaladja a korát, már értelmi szinten, hisz kiválóan össze tudja rakni a morzsákat, amiket nevelője olykor hint. És kiválóan bele tud kérdezni a dolgok közepébe, Sybill viszont még nem áll készen. Folyton azt mantrázza, a gyerek kicsi még, de valójában ő nem tudja elmesélni neki, milyen körülmények között született, mi mindent kellett átélnie anyjának, csak hogy ő most itt tépázza az idegeit.
Sok borzalmas történetet hallott ő maga is, mégis… meg sem közelítik a borzalmat, amit emellett a csöppség mellett élt át, és aminek talán sose lesz vége.
- Aki kíváncsi….
- Tudoooom, tudooooom, mindig ezt mondod, de olyan uncsi már… - a kislány a szemeit forgatja, és durcásan rejti el a szárnyait, hogy aztán a hatalmas ágyba pattanjon, elvégre alvásidő van.
- Ma mit mesélsz?


- Ez most a valóság? Tényleg elment? – tinédzser lány áll a friss sír mellett, el nem apadó könnyekkel, miközben a középkorú férfi a vállát szorongatja.
Már csak ők ketten vannak, de amúgy sem voltak sokan Sybill temetésén, amiért dühös is. A nő nem ezt érdemelte, hisz annyi embernek segített.
- De boldog élete volt, ott voltál neki, és tudod, hogy lányaként szeretett – nagyot biccent, hisz ő is anyaként gondolt rá, akinek bármit elmondhatott, és hiába csinált rosszaságot, hiába fedte meg annyiszor, sose fordult el tőle. Nem úgy mint apja, akit már látni se akar, noha éveken keresztül más vágya se volt.
- Abigail, biztos el akarsz menni? Itt is megvan mindenünk….
- Tudod, mit pletykálnak Los Angelesről, ha nem én vagyok az egyetlen….ilyen… akkor azt nekem tudnom kell – bár tini, hangja ellentmondást nem tűrő, és egy felnőtt komolyágával néz fel a férfire, akit szinte alig ismer, de megbízik benne, hisz tudja, Sybill nem bízná olyasvalakire, akire nem bízná a  saját életét is.


- Hogy haladsz? – nyílik az ajtó, minek egyből egy vaskos könyv csapódik, kicsalva a nevetést a férfiból.
- Elegem van, nehéz… nem kell nekem a hülye egyetem, annál a…meg úgyse lehet jó dolgozatot írni – kifakad a lány, aztán fel is szisszen, mikor megint sikerül a hajára ülnie. A hosszú haj átka, de a világért nem válna meg tőle, mert úgy sejti, emiatt nézik meg, és emiatt olyan népszerű a fiúk körében. Bezzeg az, akiért odavan mióta átlépte az egyetem kapuját, még csak rá se néz.
- Tarts szünetet, és meséld el, mit kérsz a szülinapodra, csak egyszer leszel nagykorú, úgyhogy jól fontold meg – Abigail szemei felcsillannak, mert tudja, ez az alkalom, a most vagy soha, így a durcás vonások eltűnnek, helyette előkerülnek a boci szemek.
- Bulizni akarok… ne, csak hallgass végig, elterveztem mindent. A barátaimmal mennék, és biztos vagyok benne, hogy legyenek bármilyenek is démonok, nem fognak egy tucat ember előtt nekem esni. Ahogy szorul a hurok, meg meg is lépek, és amúgy sem maradnék sokáig – hangom könyörgő, közelebb is araszolok a padlón hozzá, hogy aztán a térdein támaszkodva bírjam jobb belátásra.
- Mindig azt mondod, legyek ember, tapasztaljam meg azt, amit ők. Iskolába járatsz, templomba, de az emberi élet nem csak a kötelezettségekről szól, kell szórakozni is, különben elfáradok, és nem leszek kítűnő… meg ott a képességem is, eleget gyakoroltuk már, nem? Most már nem félek tőle – mindent, de mindent bevetek, és látom, hogy megtörni látszik, amiért mosolyognék, mégse teszem.
- De… annyi hely van ebben a városban, miért pont a LUX?