Csillagtalan, homályos éjidő: Lucifer & Michael

Midőn csend költözik a falak közé, valahol a távolban az ég dörrenése válik álmok kísérőjévé. Mint egy krónikás, ki régidők meséivel segíti elő lelkek szunnyadását, hogy aztán ama mély tudati állapotban ecsetet ragadva fessen le jeleneteket hősalakokról, megmentendő bajbajutottakról, s legyőzetésre ítéltetett szörnyekről. Egy idealizált freskó készül el így egy gigászi küzdelemről fény és sötétség között.
És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánynyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai.
Ha nem uralnám teljes mértékben az arcizmaimat, minden bizonnyal fintor torzítaná el vonásaimat a felszínre bukkanó gondolatfoszlány nyomán. Gabriel mindig szeretett túlozni, mikor az Úr szavát adta át, mégis, bármilyen hüllőhöz hasonlítani Isten egyik angyalát sosem lesz dicséretes tett a szememben. Eme tény azonban egy olyan jégbörtön rabjává válik, melyet nem melegít fel nap fénye, nem engedi lakóját szorításából, még egy elfeledettnek hitt fényforrásra is csupán dermesztő levegőjével reagál. Ez a levegő sugárzik tekintetemből őfelé, ahogy ugyanez irányítja mozdulataimat, vagy még inkább, jelen esetben azok tökéletes hiányát. Mintha megfagytak volna, ahogy érzéseim tették, zuhanásának pillanatában. Külső szemlélő számára úgy hathatok, akár egy riasztóan élethű szobor, megáldva az ábrázattal, mely az örök eltökéltségen kívül sejteni sem enged mást, és hiába próbálja bárki jobbról, vagy balról vizsgálni, tekintetem kifürkészhetetlen marad, s csak annyira válaszol meg kérdéseket, mint ahogy a felettünk elterülő égbolt válaszol az imákra. 
Egy újabb dörgés, még mindig a messzeség háborgó eleme csupán, mégis megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy noha izmaim cseppet sem rezdültek, mióta sikerült elkapnom tekintetét, nem Amenadiel fivérünk adottsága játszott közre. Az idő nem állt meg, még két arkangyalért sem.
- Beszélnünk kell.
Kijelentés, egyszerű, legalábbis, annak kellene lennie, bennem mégis szörnyű csata dúl. A nevén akarom szólítani, de oly rég mondtam már ki, hogy nyelvem talán idegennek találná a megformálását. De nem, nem ez válik gátjává az egyetlen szónak, hanem annak lehetősége, hogy éppen időtlenül ismerős volna, s épp olyan ragyogó, mint amilyennek mélyre száműzött emlékeimben őrzöm. Ajkaim összezárulnak hát mondandóm végén, kérlelhetetlenül rúgva le a homokóra szemcséjét, mi a momentumot hordozta magában, tengernyi másik szemcse közé, ahol egyedül a hideg vár rájuk és Ozymandias ledőlt szobra tartja rajtuk halott tekintetét. Én a magamét Rajta pihentetem, mintegy némasággal jelezve, hogy reakcióját várom, noha tónusom, és a megfogalmazás mellőzte az alternatívákat. Inkább volt egy tábornok ajkairól legördült utasítás, semmint kérés.
A szemkontaktust kizárólag annyi időre töröm meg, míg végigfuttatom pillantásomat a választóvonalon, az erkély, s a belső tér küszöbén, mely mögött állok. Még sötét cipőm orra sem érinti a határt, a hasadékot, mi két világ elválásakor keletkezett milliárdévekkel ezelőtt. Átívelhető még a távolság? Összeilleszthetők a világok vagy az út nem volna több ikaroszi repülésnél?
Fagyhalál vár ezekre a kérdésekre. Majd betakarom őket tollaimmal, de most szárnyaim nem mozdulnak. Kezeim azonban megteszik, hátam mögé vonulnak, hogy ott tartva őket szavak nélküli üzenetet közvetíthessek: nem harcolni jöttem.
Mindazonáltal a zsigereimbe költözött szokások nem lakoltathatóak ki onnan, figyelem tartását, arcának rezdüléseit, kezeinek mozdulatait, egy könyv soraiként raktározva el őket, hogy megtehessem a szükséges lépéseket, amennyiben ilyesmi elengedhetetlenné válna.
Ó, dörgés, mily égi háborúról regélsz éppen?
Vagy annak hangja volna, miként egy törött világ két félteke közelít egymáshoz?

Outfit: Feketébe burkolt szárnyak
» @ «
Music: String Theory by Les Friction

Csillagtalan, homályos éjidő ️️️

Hosszú, kecses ujjak siklanak játékos velleitással az elefántcsont billentyűkön. Csupán az egyik kezem táncolja a kósza, fájdalmas dallamot, kiszakítva minden hangot a hangszer húrjaiból s a bennsőmből, onnan, ahol a lelkem lakozna, ha halandó volnék. Érzem, valami készülőben van, valaminek jönnie kell... vagy inkább valakinek. Szabad karom a zongora nyugvó szárnyán pihen s felszáll ujjaim közül a dohány pőre, hamuszín füstje. Ízléses inget viselek, az öltönynadrához passzoló mellénnyel. Pontosan olyan árnyalatú inget, mint bátyám szárnyai. Micsoda véletlen! Miféle tréfája a sorsnak vagy Atyánknak. Tágas lakásomban félhomály uralkodik, midőn Los Angeles égboltját szaggatja norvég istenek pörölye s ökle, két fivér rivalizálása. Jobb lábam bal térdemen pihen, kényelmesen, könnyeden ülök a zongoraszéken, várva az elkerülhetetlent.
Csupán egy távolabbi antik állólámpa és a bár fényei világítják meg a vaksötétet. Az erkély üveg ajtaja nyitva tátong s az őszbe forduló szellő jól ismert tollak suhanását hozza felém.
- Már vártalak.
Nem pillantok fel, hiába érzem ikrem szenvtelen pillantását magamon. A szememben ő áruló, talpnyaló. Egy szolga. Szemem sarkából azonban rá látok alakjára. Sötét ruhát visel, az adott kornak megfelelőt, ahogy anno is sötét kelmékkel burkolta testét. Frizurája viszont ugyan úgy meg lett kurtítva, mint az enyém. Nincs helye angyali fürtöknek üstökeinken, főleg nem a 21. században, ahol az ateizmus és a bacchanália az úr. Arcom pedig borosta szegélyezi, nem tükör sima többé, ahogy arra testvérem emlékezhet. Nem válaszolok menten kijelentésére, a tajték, mi bennem burjánzott irányába, csillapodni látszik, rám nem jellemző módon. S hogy ez szerencsés-e, azt egyelőre nehéz lenne megítélnem.
- Szóval, most, énokok elteltével szeretnél még is szóba elegyedni velem?
Teszem fel a kérdést s a közöny maró gúnnyá válik szavaimban.
- Arra nem is gondoltál, hogy lehet, hogy én mindezek után nem vagyok kíváncsi a mondandódra?
Ekkor fordulok felé, rá emelve obszidián tekintetem. Ismét egy kérdést intézek hozzá, mivel hazugság volna bármit is állítani. Én pedig, a közhiedelemmel ellentétben, sosem hazudok.

Ezernyi izzó gömb fénye tükröződik szikrázón az egybefüggő fehérségen, csillagok óceánjának befagyott felszínén. Hiába éri el azt szavainak, egy oly szimőlának, s letisztultnak ható kijelentés, mint egy "Már vártalak" napkorongokkal felérő hője, nem ütik át a vastag takarót, ám repedéseket okoznak. Elegendőt ahhoz, hogy megengedjek magamnak egy mély levegővételt és visszanyeljem azt, mi láncait ledobva ismeretlen bugyorból mászik elő, hogy küldetésének céljául nyelvem hegyét tűzze ki. "Jó látni téged, Samma..."  
Dermesztő fényem hópelyhei bilincsként fogják vissza az őszinte megállapítást, egy pislogásommal mélyre száműzöm íriszeimből e pislákoló fényforrás születésének tényét, hogy orgánumom végül megtarthassa a tárgyilagos köntösét.
- Ha valóban számítottál jöttömre, sejtheted egyben érkezésem okát is.
Kioktatónak tűnhetnek szavaim, pedig nem többek puszta ténymegállapításnál. Való igaz, figyelmemet nem kerüli el a szemrehányás, melyet az arkangyal kérdése magába foglal, épp úgy, ahogy a szavai által felemlegetett évmilliárdok melódiája borít takarót egy kimondhatatlanul idős, sajgó sebre. Az enyhülés azonban átmeneti, nem tart tovább, mint a billentyűk lenyomása által megteremtett hangok, melyek felmelegítik a levegőt, hogy aztán egy hűvösebb szélnek fejet hajtva tovaillanjanak, s feledésbe merüljenek az idő rozsdatemetőjében nyugodva.
- Amennyiben a legcsekélyebb mértékben sem érdekelne, úgy most nem beszélgetnénk, legfeljebb elutasításodra, és nem a kérdésedre reagálnék.
A válasz verbális részéből kihagyom a feleletet azon kérdésére, miszerint a gondolat nem fogant-e meg bennem, mert mielőtt hangomat hallatnám, egy bólintás szolgál gondolatmenetem bevezetőjeként. Természetesen, gondoltam rá, és ezt a tényt felesleges volna tagadni. Nem említve azon nem elhanyagolható részletet, hogy miként ő, úgy én sem hazudok. Közös vonásunk ez. Az egyik... De ki tudja, tán a Pokol ezt már elfeledtette vele. S ezzel, el is érkezünk a legfontosabb ponthoz találkozásunkkal kapcsolatban...
- Felesleges haragod útját állnod, mert az csak akadályozhat mindkettőnket, most a józanságodra van szükségem.
Még ennyi idő eltelte után is ott lapul hangomban egy idősebb fivér útmutatása, szigorúság álcája mögé csúsztatott gyengéd rávezetés, hogy inkább adja ki magából. Ám tartásom nem változik, tagjaim mozdulatlansága által közvetített üzenet ugyanaz marad. Ha tombolni akar, nem állom útját, hadvezér vagyok ugyan, de nem ő az ellenség e kialakulóban lévő háborúban.
Érzem, súrlódni fognak a világok, s aligha tudom majd megállítani.
Egyedül nem.

Outfit: Feketébe burkolt szárnyak
» @ «
Music: Beautiful Crime by Tamer

Csillagtalan, homályos éjidő ️️️

A napszállta sötétjében, színes neonok kihívó fénye szűrődik fel a penthouse magas, mennyek felé mind untalan nyújtózó, tágas, igényes s egyben időtlen terébe. Itt, hol találkoznak évszázadok különböző stílusai és megannyi kincsei, itt vagyok otthon. Az emberek világában s még is távol tőlük, a fellegváramban. Lomhán támasztva karomat a zongora lezárt szárnyának, egyenesen a hamus fölé lógatva azt, hová a hamu finoman izzó zsarátnokként zuhan alá, míg a köd-szerű füst egyre csak feljebb és feljebb szökik. Érzékelem jelenlétét. Nem vagyok egyedül, jól tudom. S nem riaszt meg az a fekete fényesség, ami sötéten izzik a lakás túlsó oldalán. Ismerős. Hiszen iker fivérem az, 'ki olyan, mint atyánk', szokták volt mondani. Selma mosolyra húzódik ajkam, ahogy nevének jelentését ízlelgetem, akár a keserű mézet. Midőn pejoratív módon emeli hangját szólásra, vitriolos pillantást vetek rá, most először szakítva el kátrányszín íriszeimet a kopár, fekete-fehér billentyűkről.
- Bátyám, mi végre abajgatsz? Jól tudod, csupán atyánk mindent tudó.
Vetem oda fivéremnek, hiszen kár volna tagadni, bár sok mindennek tudója vagyok, mindennek azonban nem. A jövő pedig még előttünk is kifürkészhetetlen, ahogyan más, hozzánk hasonló entitások indítékai vagy szándékai. Nem úgy a halandóké, legalább is előttem ők ritka esetben tudnak titkolózni, nevezzük mennyei ajándéknak. Mikor újfent megszólal, borostával szegélyezett ajkaimhoz emelem a dohányt és mélyen bele szívok,  hogy aztán az angyalseregek felé szálló, kopár füst fél arcomat szürkületbe borítsa, hogy Mihály pusztán egy hamuszín fátylon keresztül szemlélhesse. Gomb-szerű szemeim azonban rendíthetetlenül merednek rá. Nem fűzök hozzá az ég világon semmit az elhangzottakhoz, felesleges volna. Ám, bár ami ezt követően hagyja el száját, már egy egészen más helyzetet teremt. A mennyeien kecses és ördögien érzéki ujjaim véget vetnek a cigaretta izzásának, bele döngölve a kristály hamutálcába. Továbbra is állva Michael pillantását. Lassan emelkedem fel a taburettről, hogy aztán ráérősen induljak meg felé, egyik kezemet a perkál zsebembe csúsztatva. Már-már fájdalmasan lassan közeledem felé, midőn fortyogni kezd bennsőm.
- Józanság? Apa szörnyeteget csinált belőlem!
Hangom sztentorivá válik, bár érződik, indulatom ellenére igyekszem moderálni magam. Még is, íriszeim pokolian lángolnak fel, vörösen izzva. A Sátán pillantása ez. Az Ördög néz most vissza az arkangyalra.
- Én lettem az ő szörnyszülött házi kedvence, akivel évszázadokig riogatták egymást az emberek! Én lettem minden bűnük bűnbakja! És engem kényszerített, hogy időtlen időkig kínozzam a tévútra tévedt lelkeket!
Arcomon tükröződik a kín, hiszen sorsomba rezignálni képtelen voltam mindig is. S most sincs ez másként. Ezért vagyok itt. S tán ő is.
- Tudod milyen érzés látni testvéreinket alá hullani a fellegek közül, miközben a szárnyaik porig égnek büntetésük jeléül? Az égett angyaltoll szagát még mindig érzem az orromban! Kétségbe esett arcukat még mindig látom magam előtt! Ahogy Pokolra taszíttattak, csak mert egy zsarnok ellen mertek felszólalni testvérük védelmében, még ha te ezt sosem akartad elismerni.
Megállok előtte, de nem karnyújtásnyira, kissé távolabb, dühtől tajtékzó, feketedő szívvel. Ugyan, hol volt, mikor szükségem lett volna rá?!
- Mellesleg, tudod milyen jó a Vén Bolond humora? Az én szárnyaimat, egyedül az enyémeket.... meghagyta! Kegyetlenül kímélve meg, aljas módon, midőn a többi vérünket földbe döngölte! De neki ez sem volt elég, egy átkozott koronát is a fejemre erőszakolt! Hát nem bájos?! Újra és újra levágtam a szárnyaimat a pokolban kovácsolt démonpengével, de ő állandóan vissza akasztotta őket a hátamra, így gúnyolva engem és húgainkat, öccseinket!
Már-már fújtatok, hiszen még is mi lehet az, amit képes egyáltalán felfogni mindebből?!
- Egyetlen angyalnak sem való... egyetlen égi lénynek sem szabadna lelkeket gyötörnie, rá kényszerülve, hogy nézze,  ahogy azok szenvednek! Mindezt évmilliókig! Minden áldott nap! Hát nem érted?! EZÉRT teremtettem a démonokat, mert már nem bírtam ép ésszel sanyargatni azokat a szerencsétleneket!
Ezért nincsen se lelke, se fénye egyetlen pokolfajzatnak sem, hogy a dolgukat - ami valójában az én munkám lenne -  szemrebbenés nélkül végezhessék. A hangom elcsuklik, egyszerre érzek gyűlöletet, undort és végtelen fájdalmat.
- Nem álltál ki mellettem, amikor apa miatt megszentségtelenítették a testem és a halandók örök kínzómesterévé lettem. És ezt sosem felejtem el neked. Sem a többi testvérünknek. Ne gyertek hát hozzám, én nem mondom álszent módon, hogy megbocsátok!
Szavaim jómagamnak tán jobban fájnak, mint neki, még is, ki kell mondanom őket, már nagyon régóta ki kívánkoztak.
- Egy szörnyeteg lettem... megrontott mindaz, amit atyánk rám rótt. Ne akard látni a Bestiát, nem egy embert kergetett már tébolyba...
Hangom elhalkul és lávaként izzó szemeimből kialszik a pokol tüze. Eszembe jut a fickó, akivel a nyomozónővel találkozunk, közös munkák hajnalán. Rá támadt a detektívre és én megragadtam őt, szembesítve a Sátán Ábrázatával. Az elméje szilánkosra törött, mikor Chloe meglátogatta a zárt osztályon, a fejét elkezdte bele verni a plexi üvegbe, véres masszát kenve az üveglapra, de a Másik Arcom még így sem tágított elméjéből. Hát ezzé váltam én...

Távolság, mi számomra cseppfolyóssá válik transzcendens érzékelésemnek tükrében, hogy ujjaimmal hatolhassak át eme képzeletbeli üvegrétegen, s érintésem nyomán kölcsönözzek dermedt szilárdságot egy cseppnek, mi egyszerre tetszik törékenynek és örökkévalónak, rendezettnek és kaotikusnak. Óvatosan fogom eztán kezembe eztán a kristálytiszta hógömböt, hogy idegenként, névtelen, s arctalan kívülállóként szemléljem a benne táncoló pelyheket. Egyedeket, kiknek teste e pillanatban is hasonló összehangban rezdül alig néhány emelettel alattunk, önfeledten fordítva hátat a ténynek, hogy a maguk mögött hagyott kozmikus mérföldek jóval számosabbak azoknál, mik még előttük állnak. Vakfoltjuk takaróját húzza magára a repedés, mely halovány szépséghibaként, türelmes lassúsággal választja ketté a tenyerembe puhán belesimuló golyóbist. Éktelenkedő vonala mintegy harmadik személlyé válik az épület legfelsőbb szintjén, én pedig túloldaláról szemlélem a velem szemben lévőt. Ő is a hógömb részét képezi, csupán fehér pihe helyett parázsló jelenésként izzik a tőle markánsan elütő sereg társaságában. Csillagként foglalja el helyét a legmagasabb ponton, hol bánatosan derengő fénye eléri, s beragyogja a lenti világot, anélkül, hogy a havat hőjével fullasztó óceánná változtatná. És mégis, olybá tűnik, fuldoklik. Fájdalomnak éteri ujjai zárják el levegőjének útját, s tompítják ragyogását. Én csak figyelek. Tűnődök. Ha tovább csökkentem a hőmérsékletet, megfagyaszthatom vajon a szenvtelenül szorongató, kínzó kezet?
- Való igaz. Ám nem szükséges minden isme birtokában lennünk ahhoz, hogy érezzük azt, minek eljövetele beárnyékolja a horizontot.
Válaszom erejéig lejjebb eresztem lelki szemeim elől a glóbuszt, noha még a sérülékeny búra filterének hiányában is látni vélem a tagadhatatlanul jelenlévő hasadékot. Figyelem, miként omlanak le további kődarabok határmezsgyéjéről, s azzal egyetemben, szemmel tartom lépteit. Át tudná-e vajon lendíteni lábát a vonalon egy elegáns mozdulattal? Elérheti-e valaha egy örök lángokban álló királyság lávafolyama a halandói szemmel nézve élet nélküli, megnyugvással nem kecsegtető jégpáncélt?
- A "szörnyeteg" nem több, mint egyik mérgezett rubinja saját szóhasználatod kincseskamrájának.
Megtorpan, még a választóvonal előtt, és ez keserű ürességet ébreszt bennem.
- Az pedig, amivé váltál, a forradalmad során meghozott döntéseidnek eredménye, a megtett lépéseid által hagyott lábnyomok a szabad akarat ösvényén.
Nem rezzenek, még a Vádló tekintetétől sem. A skarlát mélység színében és légkörében eltér ugyan attól, mi belém költözött bukásának szekundumában, azzal, hogy elnyel, mégsem képes fenyegetni, hiszen semmi olyan helyet nem tud felmutatni, hol ne jártam volna, oly üres szférába zárni, mit ne hívtam volna otthonomnak vagy oly levegővel illetni tollaimat, melyben ne zendült volna már fel hangtalan kiáltásom.
- Fel sem merült benned, hogy az Alvilágban betöltött szereped, s a szárnyaid visszanövése lehetőségek voltak, hogy utat mutass az elveszettek számára?
Kétség sem fér hozzá, az előttem állóra az emberiség hajnala óta jellemző, hogy a saját útját járja, és ehhez elválaszthatatlanul társul az is, hogy páratlan érzékkel rendelkezik a jelek sajátságos értelmezéséhez. Mindezek ellenére, szavai, csakúgy, mint arckifejezése, felér azzal a pillanattal, mikor fegyvereink először csattantak össze a Mennyben. Mégis, hogyan lehetséges, hogy éppen a Fényhozó az, ki képtelen átlátni az ében ködfelhőn? Mily szurok mérgezi az Esthajnal auráját?
- Nem azért jöttem, hogy a megbocsátásodat kérjem, tudom jól, hogy nincs hozzá jogom. S ki sem fogom érdemelni tán soha.
Riann a jég, és én halkulok. Leheletnyi irigység ébred bennem a kint rákezdő vihar miatt, mely tajtékzásával enyhíthet az égi testében feszítő érzéseken. Ha én egy szeletét elengedném ennek, talán az egész tömb, és a benne lévők bánnák. Fájdalom. Felgyújt. Éget. Mégis, hideg hullát hagy maga után.
- Nem vagyok ember.
Egyszerű kijelentés, mi objektív közlésmódban hagyják el ajkaimat. Nem érzem szükségét részletekbe bocsátkoznom, így kimondatlanul hagyom a tényt, hogy még haragja, megvetése ellenére is, egyazon forrás egyidejű szülöttei vagyunk. Egy egész két fele. Nem véletlen, hogy Isten engem bízott meg az Ördöggel való hadakozással, az sem, hogy bizonyos értelmezések szerint ő, vagyis, ahogy fogalmaz, a Bestia és én újra megütközünk majd. Aligha volnék jó katona, ha pusztán bíbor szemei megrendítenék a védelmi vonalat.
Nem mellesleg, az embereket említi. Az ő tudatok korlátozott. Már tapasztalásaink tömege elegendő lenne ahhoz, hogy szellemük véglegesen felmondja a szolgálatot.
- Úgy vélem, a megoldás kulcsa éppen abban rejlik, hogy ne zárd be tovább magadba, hanem kiengedd bensőd ketrecéből. Csakhogy, nem én vagyok az, kinek szembe kell vele néznie.
Fizikálisan, jóllehet, így volna. De a sötétje... azzal nem vehetem fel egyedül a harcot. Nem, ha ő már a kezdete előtt feladta.
- Tudod, mi emészti e percekben a világot?
Rá akarom vezetni, de tudnia kell. Éreznie kell zsigereiben mindazt, mi szembe megy azzal, ami a lényünket képezi. Kérdésem gyengéd noszogatás egyben: rájöttél már, mi emészt Téged valójában?
És vajon azt tudja-e, hogy nincs egyedül? A szemével minden bizonnyal érzékel engem. De érzi is, hogy már itt vagyok?
Atyám, Válaszok Ismerője, kérlek, halld kérdésemet és felelj hangomra! Egykor felruháztad egy gyermeked a képességgel, hogy járhasson a víz felszínén. Mondd, ha most felemelem törött hógömbömet, befagyaszthatom a krátert, hogy átsétálhassak rajta?

Outfit: Feketébe burkolt szárnyak
» @ «
Music: You want it darker by Leonard Cohen

Csillagtalan, homályos éjidő ️️️

Nem sápasztja tovább arcélem a színes neonok fel-fel szivárgó, tompa fénye. Hátat fordítok az ovációban tobzódó, kábító muzsikára vonagló, mindennapi életüket élő halandók világának. Most a Mennyek felé fordulok, a szolga felé, akit egykori otthonom küldött. A fivér felé, aki elárult és bármikor kész lenne ezt újra megtenni. Felemelkedem hát ültömből, hogy igazítva öltözékemen közelebb lépjek hozzá, de akár vadállatok a tűzhöz, nem megyek túl közel. Egyek vagyunk s még sem. Itt és most nem, soha már... ahogyan Poe Hollója rikácsolta a Pallas szobrán. S még is, egyek a porban, a semmiben... végtelenek vagyunk.
- Nem érdekelnek a problémáitok! Többé már nem.
Jelentem ki, mint egy félvárról véve a fenyegetést, amiről beszél. Való igaz, dacból felelek neki így. Ám valahol, mélyen, nagyon mélyen, pontosan tudom, miről hozott hírt s mitől reszket angyalsereg Ezüstváros mezsgyéjén.
- Valóban? Így gondolod?
Felszalad a szemöldököm, midőn giccses képekkel illetve bagatellizálja azt, amivé váltam. Ismét teszek egy lépést felé, hagyom, hogy az arcomat lángnyelvek kezdjék belülről nyaldosni, át-át törve az angyali arcon. Íriszem ismét pokolvörössé válik, kátrányszín tengerben. Fokozatos a változás, hogy jó alaposan megnézhesse magának. Nem csupán megvillantom a Sátánt, nem, nem leszek ilyen kegyes bátyámhoz. Had lássa csak, mivé fajzottam Atyánk gondozásában. És midőn már csak egy lépés választ el tőle, láthatja teljes valójában az Ördög Arcát. A szemet gyönyörködtető, tökéletes, angyali ábrázatot annak torz, égett-nyúzott változata váltja fel, a szemrevaló ében hajkorona nélkül. Gyűlölöm ezt az arcot. Útálom, amivé aszalódtam az időtlen kínzások révén. Azt akarom, hogy megértse. Egy angyal természetével mindez ellentétes, amit Apánk követelt tőlem. Kifacsart, egészen. Szörnyeteggé deformált!
- Mint láthatod, a Bestia, a Sátán, az Ördög, nos, valóban létezik. Nem csupán hangzatos jelzők. Minden mende-mondának van igazság alapja. Ha többet járnál az emberek között, tisztában lennél ezzel.
Vetem oda neki, akár egy font húst, had rágódjon szavaimon.
- Szabad akarat? Ő irányít, hát nem látod?! Játszadozik velünk!
Továbbra is makacsul ragaszkodom hozzá, hogy minden az Ő műve, az összes baj és balvégzet, ahogy más is. Minden egy rossz tréfa, egy elcsépelt történet a saját pitiáner kis húzásaival.
- Utat? Miféle utat, Michael?!
Össze zavarnak okoskodó szavai, de hagyok időt neki, hogy magyarázkodhasson. Skarlát dühöm ködjén egyelőre nem látok át.
- Jól tudod.
Sziszegem fogaim között, de kis időnek el kell telnie, mire megszólalok őszinte vallomása után. A meghatottságtól távol állok, ellenben már az is meglep, hogy erre a szintre eljutott.
- Nem. Sokkal rosszabb vagy, mint bármelyikük.
Mondom ki az ítéletemet fivérem felett. Kegyetlenül büntetem azokat, akik azt megérdemlik. Ő miért is lenne kivétel? Bár nem halandó lélek, ez a szememben mit sem változtat a tényeken. Tekintetem szűkül, ahogy arról kezd hadoválni, "ki kéne engednem". Vajon a Másik Arcomra gondol, vagy... arra, ami szivárog oda lentről, amiről tudok, amit érzékelek, de nem vagyok hajlandó tudomást venni róla, a mérgéről, ami mindent és mindenkit mérgezni fog, csak idő kérdése. Elhallgatok s csupán némi idő után ragálok az utolsónak elhangzottakra.
- Csak azt ne mondd, hogy Atyánk hiánya.
Vetem oda gúnyosan a féligazságot. Továbbra is tagadásba süllyedve. Sose voltam jó a megküzdési stratégiákban, ahogyan Linda szokta mondani a terápiás üléseinken. Miért pont most néznék szembe azzal, amiel mondhatni, amúgy is lehetetlen? S nem pont ő - vagy Az? - lep be immáron olybá eleven bitumenével, hogy mindehhez ily erősen ragaszkodjam?