A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Szimatot fogok, akár a véreb. A lány, akit megszállottan keresek, mióta megláttam azon a téli délutánon, itt volt. Nem is keveset. Érzem energiáinak mágikus lenyomatát a templom kopár falain, mint vad a friss vér szagát. Tombol a (bukott) Angyalok Városában a kánikula ezen a nyár végi napon. Én pedig tekintetem a patyolatfehér falakra emelem fel. Szent földön állok, zsebembe dugott kezeimmel. Mit kéne éreznem? Kéne egyáltalán valamit? Semmi. Az égvilágon semmit sem jelent nekem ez a kőrakás, felszentelt vagy sem. A lányt akarom. Noha, nem olyan indíttatásból, mint a többség gondolná. Be lököm a hatalmas, súlyos ajtót - tömör fa és vas, de nem tarthat kint. Ez úttal nem! Nincs itt a gótikus boszorkány, aki egy ügyes ráolvasással megakadályozta, hogy rá és a papocskájára törjem a kaput. Az könnyedén adja hát meg magát akaratomnak, feltárva az áldott menedéket. Egy ideig ácsorgok a küszöbön, fogalmam sincs, miért. Csak állok ott, ahogy a már-már kellemes hűvösség megcsap bentről. Aranyló napfény hatol be a meglepő módon világos építménybe a hátam mögül, ikonná emelve megjelenésem. Csakhogy...én minden vagyok, csak nem szent. Belépek. Elhagyom a kopott küszöböt, hiszen, természetesen be tudok lépni az imaházakba, az nem okoz semmiféle rosszullétet sem. Ironikus. De nem állok meg. Haladok végig a padsorok között. Egy lélek sincs itt, csupán egyetlen vén csuhás. Az öregember a szentségház előtt serénykedik az oltár mögött. Nem állok meg, csak mikor az oltár elé érek. Arra számítottam, itt találom a fiatal papot, akivel meglógott a lány, de tévedtem. Nincsenek itt, egyikőjük sem. Nyugtázom, miközben a belső teret pásztázom. Mosolygós szentek és szüzek, pufók kisgyermekek, minden aranyba foglalva, mi másba? Az öreg megkérdezi, segíthet-e valamiben. Gépiesen fordulok felé a reszelős hangjára. Semmit sem sejt. Semmit sem feltételez. Nem tudja, hogy az élete csupán percekig tart már. Mondhatnám, hogy a düh kerített hatalmába és azért tettem. A csalódottság, amiért a kettőt nem találtam itt, vagy legalább az egyiket...hogy elvezessen a másikhoz. Bármi. De, mindez csupán féligazság lenne. Az az igazság, hogy az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, midőn a pap megszólított, hogy vajon más-e a szent vér, mint a többi? Enyhén oldalra billentem a fejem, amint ezen töprengek. Hirtelen hangulatossá válik a templom, pontosabban annak ötlete, hogy a vér valóban kiontatik és a kehely felfogja - vagyis az én ajkaim. Nem kérdezek hát semmit. Szemrebbenés nélkül lépek fel a szentély területére. A plébános arca zavart tükröz, majd eltorzul és megálljt akar parancsolni, azt karattyolja, ide nem tehetem be a lábam csak úgy. Igen, ki mondja? Felkapom az oltárról a szentségmutatót - oda se nézve -, ahogy elhaladok mellette, hogy a férfihoz lépjek. Még a lélegzete is eláll, többé nincs is alkalma megszólalni, hiszen egy rutinos, precíz mozdulattal felnyesem a torkát a monstrancia éles peremével. A torkához kapna, de már késő. Oly hevesen lövell ki halandó testéből az azt éltető fluidum, hogy az még engem is meglep. Hogy szorulhatott ennyi vér egy ilyen aszott vénségbe? Hát így. Az aranyozott fém úgy látszik nem csak egy ponton metszette el a verőeret a nyakában, de végig vágta, hosszában. Elmosolyodom a felismerésen. Elkapom a fickót, nehogy elessen nekem és kárba menjen az a sok vér! Hátra vetett fejjel élvezem ki a vérfürdőt, amiben ez a szent hely fürdet, szentségtelenül. Adrenalin dübörög az ereimben. A templom hűvösében forrón öntöz végig a felszentelt vére. Ráng, fuldokol, kivérzik. A karjaimban. A végjáték után az arcába nézek. Ugyan olyan, mint bárkié. A szent halott is halott. A szent vér is vér. Csalódnom kell. Elengedem a tetemet, ami puffanva zuhan az amúgy is bordó szőnyegre. Minden, ami szakrális ezen a helyen...most felszentelt ember vérével áztatott. Végig járatom művemen a tekintetem. Minden...sokkal szebb, ha véres. A szekrényke, a hófehér oltárterítő, a pap. Hátat fordítok neki és le sétálok az apró lépcsőfokon. Még is megtorpanok és vissza fordulok. Ácsorgok, mint korábban a bejárati ajtóban. A hatalmas oltárképet nézem, Szent Mihály arkangyal ledöfi fivérét, a Sátánt, győzedelmeskedve fölötte. Gúnyos félmosoly kúszik arcomra. Hol vagy most, Mihály? Hol a te győzelmed, arkangyal? Itt ez a szent hely, melyet az imént szentségtelenítettem meg és te még sem vagy sehol. Sosem láttam az arcod, pedig megannyi ártatlan vére tapad a kezemhez. Hirtelen jött indíttatástól fogva leülök az oltár elé, egészen elöl. Kezeim a térdemen össze fonom, ahogy a hatalmas festményt bámulom. Az egyik szememből egyetlen könnycsepp indul útjának, feltisztult ösvényt hagyva fél arcomon. Vér émelyítő szaga terjeng a nyári hőségben.
A mai nap csodálatos. Világos, fénylő, és jó hírekkel szolgál. Befolyásosságomnak hála, percek alatt hírt szerezhetek a fontosabb dolgokról. Például, ha egy angyal elbukik, mert démonnal hált, az elég fontos információ. A kettejük gyümölcse a természetfelettik egyik legerősebb utódja. Nem csoda hát, hogy konkrétan vadászom, gyűjtöm ezeket a lényeket. És ez nincs másképp ma se. Csak egy jel kell mindig, egy megfelelő pillanat. És ma, az egyik démon, akit ráállítottam az utódra, szólt. Vér folyt, jelezve, hogy az illető tökéletes irányban van a "sötétség" felé. Így hát felöltöztem, és a mágiának hála kisvártatva megjelentem a helyszínen. A félig leszakadt, behajló ajtóból, titokban el is kaptam még a jelenet végét: hogyan vergődik egy percig még a pap, hogyan nézi a fiú, hogyan ízleli a vért. Ajkamon, az elégedettség mosolya pihent. Igen, gyermekem! Ízleld! Végül leült, és én úgy gondoltam, ideje a színre lépnem. Lassan, nyugodtan sétáltam előre a padsorok között, nyugodt tekintetemet a halotton tartva. - Ó, mily pazarló. - mondom közelebb lépve a holttesthez. Lehajolok, kezem a vérbe mártom, és magam is megkóstolom. - Pedig ők a legjobb áldozatok. - nézek a fiúra és elmosolyodom. - Mondd, mi a neved, ifjú? - lépek hozzá közelebb, arcomon a kissé szét kent vérrel, és azzal a ravasz, kísérteties mosollyal, ami általában az arcomon szokott pihenni. A vér, amely beteríti a lényt egy cseppet sem zavar. Az se, hogy magam is vérben gázoltam, és hogy hosszú, földig érő fekete szoknyám vége nedves lett az éltető nedűtől.
Perzselő, rozsdavörös tekintetemmel szinte felégetem az oltárképet, melyre meredek. Nincs különösebb oka, miért pécéztem ki pont ezt a közkedvelt szentet, arkot, egyszerűen csak "rosszkor volt rossz helyen" (a képe). Görcsösen markalom karjaim, ujjaim szinte karmokká torzulva vájnak a húsba. Ülök, ücsörgök a cseppet sem hideg, szőnyeggel borított kövön, elmerülve a saját kis véres, szentségtelen világomban. Ekkor azonban egy nő tűnik fel a színen. A lépteire először nem figyelek fel, puhán lejt a kárpiton. Pusztán bőrhatású szoknyájának lenge érintése hívja fel rá a figyelmem, amint elhalad mellettem. Némán figyelem, ahogy egyenesen az oltárt célozza meg, a testét körüllengő öltözék idejétmúlt, alakja tekintélyt parancsoló. Ráncolom homlokom a jelenésen, arcom zavart tükröz, ahogy kémlelem, mit tesz. Fellép a szentély területére és...a kezét bele mártja a megszentelt vérbe. Mintha egy különös filmet szemlélnék...midőn végig nyalja rőt ujjait. Felém fordul s megindul. Egyenesen előttem áll meg, én pedig felnézek rá. - Ki maga? Hagyja el telt ajkaim a kérdés megdöbbenve. Értetlenül. Elképzelésem sincs, ki ez az asszony, de az biztos, hogy nem átlagos ember. A tekintetében szemernyi félelem sincsen, mi több, határozottság tükröződik benne. A megjegyzéseit figyelmen kívül hagyom, most sokkal jobban érdekel, ki is ő valójában. Hogy hogy kerül ide. Egyik kérdés a másik után ver gyökeret elmémben, miközben farkasszemet nézünk. A véráztatta szoknyája terebélyesen öleli körül a lábszáram. Államról kövéren csöpög a pap vére. - Ethan. Ennyit mondok, a titokzatos nő válaszaira várva, állva tekintetét.
Ahogy nézem a fiút, egy kérdést habog felém. Ki vagyok én? És ő kicsoda? Kérdésemre elmondja nevét is. Hatalmas, dülledt kis szemeivel úgy néz fel rám, mint egy ártatlan kis bárány. Egy bárány, mely harap. Egy elhagyatott bárány. Látom szemében a magányt. De hát a félvérek erre a sorsra ítéltettek, ha nem rosszabbra. - Én a démonok anyja, Lilith vagyok. A legtöbbek számára átok. És kevesek számára áldás. Pedig bárki kiérdemelhetné, hogy áldása legyek. Csak épp nem tesznek érte semmit. - fejtem ki neki miben létem, ám ez egyben figyelmeztetés is számára. Csak akkor leszünk jóban, ha nem próbál elgáncsolni, mint ahogy sokan mások. Hangszínem egyébként nem fenyegető, sőt, lágy és barátságos. - Szegény gyermek. Senki nem tanított meg arra, hogyan kamatoztasd ezt a vágyat, ezt az erőt? Hol van a démoni szülőd? - kérdezem anyai együttérzéssel, leguggolva elé, és oda nyúlva finoman kisimítok egy tincset a homlokáról, leheletnyien végig simítok arcán. Annyi lehetőség rejlik az ilyen gyermekekben... és van, aki ezt csak úgy elpazarolja? Megrónám azt a démont, aki hagyja, hogy egy ilyen különleges gyermek csak úgy az angyalok, vagy démonűzők áldozatává legyen. Mert itt, így veszélyben van.
Komor, vértől mocskos arccal bámulok fel az erős és veszedelmes kisugárzású nőre. Úgy sétált be ide, mintha már ezerszer járta volna végig ezt az utat. Ezeket a köveket. Ezt a szőnyeget. Vagy - mintha pontosan ide tartott volna. Nyugalma vetekszik bármivel, olyan könnyedén teszi meg ezeket a lépéseket. Különös jelenség, talán a legrendhagyóbb azok közül, akikkel találkoztam, pedig láttam már egy s mást, ha mást nem, a munkámból kifolyólag. De ez az asszony, van benne valami...a szavakat nehezen találja elmém, hiszen többnyire képekben gondolkodom, már egészen kicsi korom óta. Motívumok, színek, intuíció. Felteszem hát a kérdést, ki is ő valójában? Az Árnyak miféle Hölgye? És ő nem habozik megválaszolni ezt a kérdésemet. Fel is szalad a szemöldököm, amitől kissé kábának tűnök, akár egy drogos. Nem mintha hatna rám az a sok vacak különösebben, így nem is igen pazarlom rájuk a pénzt, kivéve ha éppen "olyanom" van, de most nincs. Hiszen az én szerem valami egészen más...semmi szintetikus. Csak és kizárólag ez bódít el kellő képen, a vöröslő vér, amit a halandók szíve pumpál oly lázasan. - Démonok? Mármint..szörnyek? Kérdezek vissza menten, valóban nem ugratom, fogalmam sincs, miről hablatyol. A démonoknak nevezett entitásokat a közismert horrorfilmekből ismerem. Azonban...meg kell hagyni, felmerült már bennem, hogy ha az anyám az, aminek gondolom, akkor bizonyára valamiféle ellenpólusnak is léteznie kell a puszta emberi gonoszságon túl. Valaminek, ami miatt olyan "aberráltak" is létre jöhetnek, mint én. - Az én anyám nem hozzád hasonló, még is szörnyeteg lettem. Talán a rokonom vagy? Merül fel bennem a talán kissé szokatlan kérdés és kontextus. Hiszen így első ránézésre ez a hölgy nem is lehetne anyám nagyobb ellentéte. Ahogy a véres ruhájára esik a pillantásom, úgy hozza be az agyam az emlékképet. A hófehér, lenge nyári ruhát, a rémülettől eltorzuló arcát, a viharos mozdulatot, ahogy le guggol hozzám, a szomszéd teteméből terjeszkedő tócsába, ami skarlátvörösre festi a ruhája szegélyét. Magához szorít és felkap kétségbe esetten. A langyos folyóvíz alá tesz, a kádba, ruhástól. Alig lehettem öt éves. Hogy mit vétett a szomszéd? Az ég világon semmit. Vagy ha tett is, arra már nem igazán emlékszem. Az, ami kifolyt belőle jobban érdekelt. Ellenben ez a nőszemély, talpig feketében, nehéz kosztümben és rettenthetetlen mosollyal néz most le rám. - Lilith...még sosem hallottam ezt a nevet. Vonom össze a szemöldököm, de csak a mondat erejéig, ahogy a nevét kóstolgatom. Nos, nem vagyok az a bibliaolvasós fajta, sem okkultista, így szégyen vagy sem, fogalmam sincs, kicsoda ő. De ez ellenben a hasznára válhat, akár egy új vászon, amire maga festhet a rámázolás helyett. A burkolt fenyegetés-féle hallatán csak szótlanul nézem, akár egy kisgyerek. Egyelőre nem értem, mit akar vagy éppen mire megy ki a játék. Ahogy pedig tovább beszél, egyre jobban össze zavarodok. Ismét a homlokom ráncolom. A szám sarka meg-meg rándul. Ki ez a nő? És miért mond nekem ilyeneket? Dolgokat, amikhez hasonlót nekem sose mondana senki? - Az anyám nem mondott semmit. Csak a fájdalmát láttam, ha rám nézett. Az "angyalkájának" szólított, de a hangja és a szeme nem nevetett közben. Sokat imádkozott, de akkor is csak sírt. Nem vagyok otthon a témában, de annyit még én is tudok, hogy minden vagyok, csak nem szent, mint egy angyal. Ezekről a dolgokról nem igen szoktam beszélni, most még is, a rég áhított és egyben átkozott válaszokat várva fürkészem Lilith arcának vonásait. - Démoni...m-i? Önkénytelenül csusszan ez ki a számon, ahogy mérlegelni próbálom a hallottakat. Démoni szülő. Ezt mondta. Azt persze mindig is sejtettem, hogy az apám nem lehetett éppen egy álompasi, ha én magam is egy ilyen szörnyeteg vagyok. Legalább is, az anyám némely pillantásából arra következtettem, hogy ha valami ehhez hasonlót kiműveltem, rá emlékeztettem. Sokszor felmerült már bennem, miért nem ölte meg magát vagy engem? Esetleg mindkettőnket. De ő...túl jó, túl ártatlan még az efféle gondolatokhoz is. És túlságosan törékeny. Jobb neki nélkülem. Közben a démonok anyja leguggol elém, erősítve az ellentét-párhuzamot és végig simítja az arcom egy kósza, gondoskodó mozdulattal söpörve el egy hajtincset. Tovább cirógat, egy anya lágyságával és én továbbra sem értem őt. Íriszeim az egyik szeméről a másikra cikáznak ide-oda, de semmi. Akár a fekete víztükör, ami bármilyen mély lehet a felszín alatt.
Semmi. Ez a fiú semmit nem tud még arról, mi folyik körülötte. Hogy mi folyik benne. Úgy tűnik, az apai fél a démoni, és az anyai az angyali. Egyik sem végez túl jó munkát. Az anyja nem tudja kontrollálni, az apja pedig nem is akarja. Ejnye. Tehát azt se tudja még, miért hívja őt angyalkának az anyja, vagy hogy miért hívja őt ilyen sikeresen mások vére. A bemutatkozásom is kérdéseket hagy benne, de legalább nem kimondatlanokat. - A szörny némely esetben megállja a helyét, némelyben nem. Nagyon-nagyon távoli rokonok lehetünk. Sok gyermekem van. Meg vagyok lepve, hogy anyád, annak ellenére ami, egy szót nem szólt neked az igazságról. Pedig megérdemelnéd. Nem vagy már kisgyermek, és ha nem mondja el neked, akkor ártatlan tetteidtől sokan az ellenségeddé formálódhatnak. Ezt nem hagyhatjuk. Egyébként is megérdemli az igazságot mindenki. - mondom, miközben pislogás nélkül állom fürkésző tekintetét. Lassan felegyenesedem, mosolyom töretlen. Ártatlan gyermek még. Még. Felé nyújtom a kezemet. - Akarod tehát tudni, Ethan? Hogy miért sír az anyád, miért nincs apád, és hogy miért is vagy oly kíváncsi mindarra, amely ebben a vörös nedvben rejtezhet? Hogy miért hasonlítasz rám jobban, mint anyádra? Ha velem jössz, megmutatom neked mindazt, amit feleslegesen eltitkol előled. Megmutatok mindent, amire kíváncsi lehetsz. - ajánlom fel neki a lehetőséget, kezemet töretlenül felé tartva. Nem baj, ha egy percig is eltart, míg eldönti, mit akar. Én türelmesen várok. Szegény, semmit nem tud a való világról. És amíg nem tud semmit, addig nem is tudja kitárni képzeletét, szárnyait, képességeit. Márpedig a cél ez: kiteljesíteni őt, úgy, hogy lehetőleg a mi oldalunkat képviselje.
Merev tekintettel állom az asszony pillantását. Szeme se rebben, arca se rezzen...miközben a tetteimet ártatlannak nevezi. Pedig mi sem állhatna távolabb tőlem, legalább is a jelenlegi pillanatban. Hiszen lemészároltam egy vén papot a saját templomának oltáránál, hiába szentelték azt a hatalmas arkangyalnak. Levágtam, akár egy disznót, szentségtelen véráldozatul, semmiféle istenségnek vagy hatalomnak. Megtettem, mert meg kellett tennem, mert azon a ponton meg akartam tenni és mert a fiatal padre nem volt semerre. Elcsalta előlem a gótikus kis boszorkányt, de az öreget semmiféle bűbáj vagy boszorka nem védte meg. Az efféle megnyilvánulások...az előttem magasodó nőszemély szemében...ártalmatlanok? Próbálom össze rakni a képet, melynek mozaikos, sötét és véráztatta darabjai kaotikusan hevernek szanaszét. Az sem segít, hogy a hangok a fejemben most sem kímélnek, miért is tennék? - Nagyon keveset beszélt és akkor sem a származásomról. Közlöm közönyösen, félelmetesen nagy szemeimet le nem véve róla. Némi tétovázás után hozzáteszem: - Egyszer említette, hogy az apám egy "szörnyeteg". Azt gondoltam átvitt értelemen érti, természetesen. Vallom be Lilithnek, bár ezt már akkor sem hittem el önmagamnak. Valami mindig "bűzlött" és nem az áldozataim bomló vérének szaga. - Még is mit mondhatott volna? Hogy lezuhant egy felhőről és egy kéntől bűzlő fenevad megerőszakolta? Düh csap fel hangomban, bár nem emelem azt fel, az egyik szemöldököm annál inkább. Nem, nem kapom el a tekintetem, pedig most jól esne. Vannak hangok, melyek ezt tanácsolják, de a többiek nyernek, akik vadul ordítják a dobhártyám belső falán, hogy most legyek erős. - Többé nem mondhat nekem semmit. Elhagytam. Keserű szájízzel formálom a szavakat, már-már nyögve, mintha valami megakadt volna a torkomon. Ő még sem adja fel, még sem retten el - e helyett jobbját nyújtja, határozott mozdulattal és tekintettel. Érzem, ahogy szavai felkorbácsolják a pulzusom. A vér ott dübörög a fülemben, bár kibuggyanni még sosem láttam. Nem szólok semmit, üveges szemekkel fixírozom, de szinte gondolkodás nélkül fogom meg a kezét. Póklábszerű ujjaim erősen fonódnak a törékenynek bizonyára csak látszó kézfejre. Elrugaszkodom és felállok a bársony-vörös szőnyegről. Fölé magasodok, közel két méteres termetemmel, wendigókat megszégyenítő testtartásban görnyedve fölé. A kezét azonban nem engedem el. Sőt, egy ügyes kis rántással közelebb húzom magamhoz, még mindig szorongatva a kacsóját, akár fuldokló a mentőövet. Egészen az arcába mászva mondva ki a megfelelő szavakat, szoborszerű ábrázattal: - Akarom.
A szavaimra látom az ifjú arcán - csak nagyon haloványan - a változást. Mi lehet ez. Értetlenség? Döbbenet? Csodálkozás? Bárhogy is, erre nem reagálok. Csak továbbra is mosolygok, nézek rá, mint Teréz anya, egy szeretett gyermekre. Kérdéseim megválaszolja. Az anyja csak haloványan ejtett szót bármiről is, és ha egyszer is mondott konkrét dolgot, azt se hitte el neki. Nem csodálom. Emberi szemmel csupán sértésnek tűnik, hogy szörnyeteg volt az apja. Egyetlen egy dologtól változik a mimikám: a haragtól a hangjában. Élvezettel teli vigyor terül el az arcomon pár másodpercre, hangjának lejtésétől. A keserű pillantást figyelem, ahogy az angyal elhagyásáról beszél. Ez majd változni fog. Később. Ha majd megtapasztalta, mi is az igazi szeretet, mit is jelent fejleszteni, tanítani a gyermekünket, majd akkor, már nem lesz keserű. Sőt. Talán ismét olyan haragos lesz, mint az előbb. A kezem nyújtom, és ő gondolkodás nélkül megfogja azt. Felkel, magához húz, az arcomba hajol. Most végre megnézhetem termetét. Fekete, üres tekintetem csak most kezd csillogni. Másnak ez a "mánia" a tekintetben vészjósló lehet, de csak azoknak, kik nem gondolják komolyan, amit mondanak. Ethan, nagyon is komolyan gondolja. Látom arcán, hangján. - Majd leszek anyád helyett anyád. Ő nem értékelte mindazt, ami benned rejlik. Pedig egy csoda vagy! Egy csoda. A csodákat pedig szeretni, és értékelni kell. - mondom, majd elengedem a kezét. Ismét lehajolok egy kis vérért, majd arrébb lépek az oltár elé, és a padsorok felé fordulok. Ujjammal rajzolni kezdek a levegőbe: a vér pedig, mintha csak láthatatlan falra rajzolnék, megmarad, úgy ahogy akarom. Hasonló ez a világokat átszelő varázslathoz, amelyet a nagyon tehetséges és erős mágusok tudnak használni. Ez azonban nem a Pokolba, vagy a Mennybe vezet, csupán a föld egy másik részére. Varázsszavakat suttogok a mozdulatokhoz, amely suttogás, és még is visszahangzik a templom falairól. Amint az ige végére értem, a vér, akárha csak lecsurogna a láthatatlan falról, útja nyomán feketeséget hagy a levegőben. Természetellenesen gyorsan, és egységesen folyik le, egy hatalmas, ovális lyukat teremtve így a levegőben. A túl oldalon sötét van. Mintha egyetlen egy gyertya apró lángja pislákolna hátrébb. A kapun a halál és füvek illata szállingózik ki. A sötét viszont mintha mozogna. Ropogások, halk vinnyogások szólnak át. Valami mintha átakarna jönni, ám sistergő hangot követve visszahúzódik a démoni lény az árnyak közé. Nem tud szent helyre lépni. Hátra pillantok a fiú felé, a megszokott mosollyal, és kezem nyújtom neki, hogy megfogva átvezethessem őt a túl oldalra. - A többiek már várnak minket. - szólok lágyan, csalogatóan.
Ahogy az anyám kerül szóba, bájosnak mondható arcom eltorzul s a harag savként maróan tör fel bennem. Megrándul a szemem sarka és rá förmedek a nőszemélyre. Ő pedig...kiszélesedő mosolyával válaszol, csillogó, végtelenül mély, szakadék-szerű tekintetével. Csak egy pillanatra vonom össze a szemöldököm, teljes értetlenségemben. Nem így szoktak reagálni az agressziómra, a lényemre. A nők rettegnek tőlem - okkal. Hiszen a vérükre éhezem, amióta csak létezem. Asszonyok vére, amit újra s újra ki akarok ontani. Míg más férfiak egészen más gondolatokat dédelgetnek a szebbnél szebb hölgyekről, addig engem csak az érdekel, hogyan fulladnak a saját vérükbe. Lilith azonban más. Ő nem retten meg tőlem. Ő nem ítél el. S meglepve tapasztalom, hogy nem akarom őt bántani. Nem képzelem el, ahogy felmetszem a torkát, hogy aztán megvalósítsam azt. Immáron fölé magasodva kémlelem az egyértelműen elégedettségről tanúskodó arcvonásait. Magamhoz rántottam, de ettől sem rettent vissza. Vajon mi az, ami a szemeiben csillog? Nem tudok rájönni, bár hallom a szavait, még is, oly hihetetlenül csengnek. Képtelen vagyok reagálni a hallottakra, zavartság lesz úrrá rajtam. Valóban...létezhet valaki, aki anyám helyett Anyám akar lenni? Aki nem csak tolerál, de egyenesen rajong azért a bestiáért, ami vagyok? A nőkre éhező wendigóért? Mi több...szeretni...egy magamfajtát? Felgyorsul a lélegzetem és nyelek egyet, de észre se veszem, ahogy megugrik az ádámcsutkám. Érzem, ahogy ujjai kicsúsznak a kezeim közül, ahogy elenged s valamiért engedek a szorításon, mint egy reagálva a kézfején érzett izmok ellazulására. Tekintetem egyenesen a mozdulat felé irányul, figyelem, mit cselekszik, ahogy a vérbe nyúl, ahogy elmerülnek hosszú ujjai, akár testek a sötét tengerben. Lenyűgözve bámulom mindazt, amit véghez visz. Mágia...miért is ne? És most ismét felé fordulok, egy időben az ő felém tett mozdulatával. Ismét a kezét nyújtja s én újra elfogadom azt. De most nem rántom magamhoz barbár módon, nem. Úgy fogom meg a kezét, mint egy igazi úriember. Mintha csak bálba mennénk. - Anyám. Ejtem ki számomra is szokatlanul gördülékenyen eme szakrális szót és belépek vele a fekete fénybe, az új családomhoz. Azon szörnyetegek közé, ahol sosem lehetek kívülálló, megbélyegzett.
"Sikolt a zene, tornyosul, omlik Parfümös, boldog, forró, ifju pára S a rózsakoszorús ifjak, leányok Rettenve néznek egy fekete párra.
„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk. Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben Téli szél zúg s elalusznak a lángok. Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve Rebbennek szét a boldog mátka-párok."
Kezdőlap
A mai nap csodálatos. Világos, fénylő, és jó hírekkel szolgál. Befolyásosságomnak hála, percek alatt hírt szerezhetek a fontosabb dolgokról. Például, ha egy angyal elbukik, mert démonnal hált, az elég fontos információ. A kettejük gyümölcse a természetfelettik egyik legerősebb utódja. Nem csoda hát, hogy konkrétan vadászom, gyűjtöm ezeket a lényeket. És ez nincs másképp ma se. Csak egy jel kell mindig, egy megfelelő pillanat. És ma, az egyik démon, akit ráállítottam az utódra, szólt. Vér folyt, jelezve, hogy az illető tökéletes irányban van a "sötétség" felé. Így hát felöltöztem, és a mágiának hála kisvártatva megjelentem a helyszínen. A félig leszakadt, behajló ajtóból, titokban el is kaptam még a jelenet végét: hogyan vergődik egy percig még a pap, hogyan nézi a fiú, hogyan ízleli a vért. Ajkamon, az elégedettség mosolya pihent. Igen, gyermekem! Ízleld! Végül leült, és én úgy gondoltam, ideje a színre lépnem. Lassan, nyugodtan sétáltam előre a padsorok között, nyugodt tekintetemet a halotton tartva.
