A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Este tíz óra felé járhat. LA már az éjszakai díszkivilágításában úszik, színes neonok fullasztó, kábító fényében, ami a különféle klubokba és ivókba csalogatja a fiatalságot. De nem engem. Egy elhagyatott raktárépületben vagyok. Pár napja bukkantam rá és megtetszett. A belváros szívében, egy félreeső kis utcából tévedtem el ide. Már régóta így lehet, ha van is tulaja, nem sűrűn jár erre. Engem viszont egészen megbabonázott a hely. Más nem látja a szépséget mindabban, amiben én igen. Egy lepusztult épületben, egy rozsdás konténerben, egy szétfolyt sminkű nő fájdalmas arcában, egy haláltusáját vívó emberben...és még sorolhatnánk. Őrült vagyok vagy ínyenc. Talán mindkettő. De felépítettem erre az ízlésre egy modellügynökséget, van azért, aki értékeli a művészetemet. Kevesebben, mint az átlag, de jóval többet tejelnek. Engem pedig csak az érdekel, hogy csinálhassam, amit szeretek. Hogy életre keltsem az elmúlást a képeken, az atmoszféra...a hobbim a munkám, az emberek ilyesmiről álmodnak, ha minden igaz. Az pedig, hogy amivel dolgozok nem festék és kukoricaszirup, nem kell tudnia senkinek. Két kezemben egy-egy fémvödörrel slisszolok be a résnyire nyitott raktárba. Senki sem látott meg, aki pedig még is, az az alkohol vagy kokainmámorban úgy sem törődött vele. Ilyen az Angyalok Városa...első ránézésre talán valóban rá szolgál erre a névre, de ha mélyebben megnézzük, inkább a Démonok Városa névvel illetném. Hiszen nem én vagyok az egyetlen szörnyeteg a környéken, de még mennyire, hogy nem. Éppen ezért érzem ilyen jól magamat itt. Elvegyülve, alá merülve a sötétségben. Leteszem a terheim, a fémes koppanás visszhangja megrázza az üres falakat. Körbe pillantok, megfordulok a tengelyem körül, ahogy átadom magam a múzsáknak. Közben ledobom a könnyed kabátot, amit viselek, így egy fekete atlétában és szintén fekete nadrágban végezhetem a dolgom. Nem éppen vezérigazgató külső, de az ilyesmi most nem érdekel, a Főnök Maszk most a szekrényben pihen, jelenleg a Művész Maszkot viselem. Talán...nem is létezem ezek nélkül a maszkok nélkül - ha leveszem az egyiket, automatikusan rakom fel a következőt. De most csak én vagyok, én és a művész képzeletének vászna...Oda sétálok a kapcsolóhoz és kellemesen csalódok, hogy az áramot elfelejtették kikapcsolni az épületben. Felvillan egy himbálózó, terebélyes tányérú lámba, vakító fényével éppen annyira világítva meg a belső teret, hogy az pont kellemes legyen. Vissza megyek a vödrökhöz. Féltérdre ereszkedem és így az egyik karomat az egyik, a másikat a másik kannába merítem - könyékig. Ahogy felállok, enyhén viszkózusan folyik a kezemről a hígítókkal kevert emberi vér. Ha megalvad, nem lehet vele rendesen dolgozni. Az évek során már kikísérleteztem a saját, legmegfelelőbb receptemet a "festékemhez". Megállok a fal előtt és alkotni kezdek, egyik ecsetvonást a másik után. Hosszú ujjaimmal, tenyeremmel, alkarommal, ahogy éppen adja magát. Képek villannak az elmémben, akár valamiféle szimbólumok. Egyiket festem fel a másik után. Mit jelenthetnek? Mik ezek? És miért látom őket a fejemben? Hátrálok néhány lépést, úgy nézem a félkész összképet, homlok ráncolva. Miféle angyali vagy ördögi nyelven íródhattak?
Ethannak Hátrafogott, sötétbarna haj. fekete pulcsi és farmer. Hátizsák, és zsebben kulcscsomó, melyet ha az ember hozzávág valakihez, az ottmarad egyből, gond nélkül. Leginkább ezek jellemzik a mai, ma esti öltözetemet. Nem mintha bárki ki akarna rabolni, nem vagyok pénzesnek tűnő, se olyan, akivel megérné egy menetet kockáztatni. Táskámban pár könyv, melyet otthonról hozok. Otthonról, fura még bele gondolni is, hogy az én otthonom itt van, egy év alatt nem sikerült megszoknom. A főnökömtől több szeretet kaptam eddig, mint a szüleimtől, ami azért nagyon nagy szó. És, ha jobban belegondol az ember, nagyon is ijesztő ez. mert akkor vagy a főnöknek van valami gikszere, vagy a szülők voltak képtelenek a szeretetre, esetleg mindkettő, bár itt csak a középső feltételezés igaz, szerencsétlenségemre. Nem nagyon viselték jól a jöttetömet, fiút akartak, ezt jelzi a Charlie is. Ők fiút vártak, lányt kaptak, és mivel nem hisznek abban, hogy létezik Ő, aki többre képes az embernél, így szerintem nem is kéne panaszkodniuk, hanem örülni annak,, hogy egészséges vagyok, okos, és van munkám, bérem, lakóhelyem. Sok kortársammal ellentétben nekem összejött ez, mire büszke vagyok. Nekem sikerült, míg másnak nem, még ha óriási szerencsével is. Lehet, kelllene zseblámpa, nyúlok is a zsebembe, hogy előszedjem, de meggondolom magam. Nem lesz rá szükségem, ma úgyis, azzal csak felhívom magamra a figyelmet, én meg gond nélkül akarok végigjutni, hogy keressek egy helyet, hol gyakorolhatok. raktárépület a, raktárépület b, és még sorolhatnám, egy elhagyatottabb kell. Vagy legalábbis ami annak tűnik, ha van i bent ember, azt megoldom, hogy elmenjen. Nem azért vagyok képes arra, mire más nem, hogy ne használjam fel egyszer-kétszer a saját céljaimra is, nem csak másra. Mosolyoga baktatok, utam végéhez ért és ne már. Fény szűrődik ki onnan. A francba is, nem azért tettem meg gyalog a távot, hogy most visszaforduljak, benyitok. Nézem, valaki épp fest. Összeráncolt szemöldökkel sétálok közelebb hozzá, hogy ez mégis, mi a jó édes isten nyila lehet, és miért nem gondoltam meg magam és fordultam vissza időben? Kérdések, melyekre nem ma fogok választ kapni, főleg, mivel már itt vagyok és el nem mehetek. Megszólítsam? Meg kellene. Úgyis észre fog venni, nem néz ki hülye gyereknek, csak nagyon, nagyon furcsának. - Jó napot! Megzavartam volna önt esetleg? – Hülye kérdés, tudom, de attól még felteszem. És csak várom a reakcióját, hátha nem küldd el egyből, vagy épp hívja rám a rendőrséget. Nézem a szimbólumokat is, hátha rájövök a jelentésükre. Baljóslatú vörössel írtak, nem akarom tudni, hogy az vér vagy nem vér. Én ehhez még ártatlannak érzem magam, meg naívnak és gyermekinek, mint hogy kiderüljön, hogy valaki ezért meghalt. Az túl ijesztő lenne,legalábbis nekem. El kellene innen mennem.
Fémes nyekergést hallatva himbálózik a terebélyes lámpatest a fejem felett. Kívülről emberi hangok szűrődnek be, rekedten, alkoholtól elcsukló szófoszlányok. Karcos heherészés, erőszakos nyögés, minden olyan távoli és még is mintha éppen a fülembe suttognák. A létezés abszurd ovációja. Mindez aláfestés. Az életem háttérzaja. Nem értem önmagam, hogy hogyan is illenék bele ebbe a hatalmas festménybe, ami a "világ". Képeket látok, pontosabban, inkább valamiféle szimbólumokat. Nem értem, nem tudom elolvasni őket, így nem is írom, inkább rajzolom őket...fel, egyenesen a raktár falára - vérrel. Mintha csak ösztönösen tudnám, hogy így "kell", így "hatásos". De mit jelent mindez? Bámulom a sigileket, kábán, miközben festem őket. Olykor, meg-meg állok az alkotásban. Lomhán csepeg ujjaim végéről a már éppenséggel elhűlt, éltető nedű. Ekkor lép be a raktár lustán, résnyire nyitva hagyott bejáratán egy lány. A hangjára, ahogy megszólít, némi tétovázás után felé fordulok. Arcom, mint egy suhancé. Többnyire kamasznak néznek. Gyermeki, már-már lányos vonások, szokták volt mondani. A termetem viszont akár egy wendigóé; égimeszelő. Talán ezért üt meg ilyen igen csak udvarias hangnemet a leányzó. A bőre és a haja kávé színű. Talpig feketébe burkolózott, mint én. Milyen esztétikus egy véletlen. - Este van. Csúszik ki a számon a banális megállapítás, nem mintha inzultálni szeretném, egyszerűen csak...különös. Álmosan pislogok rá, bár szemernyit sem vagyok fáradt, pusztán ilyen az arcszerkezetem. Ő kérdez, én pedig elengedem a fülem mellett. Egy ideig álldogálunk egymással szemben, jócskán távol. Aztán, megindulok felé. Ráérősen. A művemet kémleli, fel-fel pillant. Ahogy oda érek hozzá, fölé görnyedek, akár a már korábban említett wendigo. - Te nem félsz tőlem. Kérdezem vagy mondom, nehéz eldönteni, minden esetre hangom kellemes. Igen, ezt szokták mondani, "kellemes". Az arcába bámulok. Majd követve a pillantását a falra. - Nem tudom mik ezek. Úgy érzem...valamiféle betűk, egy nyelv, amit nem értek... Vissza sétálok a falhoz, megérintem azt, véres ujjlenyomatokat hagyva, mint egyfajta bizarr, véletlenszerű szignót. A lány pedig, talán hozzá tud szólni mindehhez.
Elhagyatott gyárépület, raktár, vagy mi a fene, valaki fest, én nem szeretek festeni. Anya mindig azt mondta, hogy borzalmasan festek, szóval már csak külső szemlélőként nézem. Túl magas, túl más, túl sok minden. - Relatív. Mi számít estének? - Ez az Licsi, bonyolódj csak az őrült idegennel egy filozófiai vitába, hátha lemészárol még a végén, színtiszta kedvességed, felajánlod egy esetleges sorozatgyilkosnak, mert a vérszag már megcsapott, hogy tessék, itt van a következő hullája, ki se kell mozdulnia innen. Persze, sétáljon csak ide, én meg lefagyva állok, zsebembe nyúlok, megdobhatom egy kulcscsomóval és sikítva elrohanni, az talán sikerülhet is. De kitudja, lehet pokoli lény a srác, akor meg semmi esélyem sincs ellene. - Az azért enyhe túlzás – jegyzem meg, ki nem félne ilyen helyzetben. Nem, én csak nem fagytam le, kezdtem el rohanni, helyette csak gondolkozom, hogy hogyan tudnék ebből a helyzetből kiszabadulni. Közben persze rájövök, hogy ezzel elárultam, igenis félek tőle, százalékok a túlélésre csökkentek. Felnézek rá, igazi égimeszelő, na mellé kéne igazán egy létra. Én tudom mik ezek. Mi vezérelheti azt, hogy ezeket írja fel a vérrel? Valami megszállta vajon, mert akkor ördögűző kell ide, nem én. - Nem vagyok valósidejű enochi-angol fordító, el kell hogy keserítselek – nézek rá faarccal – de ki tudom silabizálni és megfejteni a megfelelő eszközök mellett jövőhétre – legalább elsétál tőlem, így legalább csendben nézhetem. Mi legyen, mi legyen, kattog az agyam, talán elköszönni és elmenni, talán besegíteni neki? Valahogyan az egész összhatás nem több, mint egy bajba jutott kiskutya, ki tanácstalanul tekintget a nagyvilágba, hogy most mi legyen vele, ki fogadja be. Kiveszem a zsebemből a zseblámpát, majd bekapcsolva megvilágítom a falat. Jelek, nem sok, de vannak, rátekintek, próbálom megfejteni, honnan jöhetett. - Esetleg majd lefotózhatom? - Elrakni a bizonyítékot, megnézni otthon, mit jelent, utána pedig kitalálni, hogy mi legyen vele, mit tegyek vele, és elérni, hogy ne legyen semmi bajom.
Hatalmas, bágyadt, üveges szemeim a füsttől és ipari olajtól megszürkült fal mocskos vásznát bámulják, melyre élénkvörös, immáron jéghideggé váló, nyákos vérrel mázoltam fel ki tudja miféle jeleket. Telt ajkaim enyhén elnyílnak, midőn gondolataimba merülök. Ekkor lép be egy lélek, megérzem, akár kopó a vér szagát. Meghallom, akár ragadozó a vad lépteit az avaron. Pedig, noha, azt hinné az ember - s azt hittem volna én magam is -, hogy teljesen a varázsa alá hajtott mindaz, amit a szennyes épületfalra festettem. Lomhán fordulok hát a lány felé, mikor az megszólít. Különös találkozás? Még különösebb párbeszéd? Az ilyesmi számomra sosem volt meghökkentő. Néha úgy érzem, a józan ész elpárolog az elmémből és a téboly járja vitus táncát. Olykor meg, ez tűnik a "legnormálisabb" állapotnak. Valójában, nem feltétlenül realizálom, mi "fér bele" és mi nem, a halandók bonyolult és még is, talán paradox módon túlságosan is egyszerű világába. - Igen... néha éjszaka uralkodik bennem. Olykor nappal. Állapítom meg, bár a megjegyzés nem erre vonatkozott, én még is tovább gondoltam azt. Rá emelem tekintetem. - Érzem benned. A varázslatot... a csontjaidban. Felelem neki, mikor azt feleli, túlzás volna kijelentenem, hogy nem hozok rá frászt. S még is, szóba elegyedett velem. Ösztönösen? A mágia miatt, az ereiben? Érzem... ő is más. Nem egészen úgy, mint én, de nem is átlagos, mint a legtöbb emberi lény. Még nem tudok kiigazodni az élet ezen oldalán. A másik oldalon. Mágia? Mi létezik és mi nem? Annak látok mindent, ami? Vagy csupán az elme játéka mindez? Anyám könnybe lábadó szeme... - Enoch? Ez... ismerős... Deja vu? Mintha hallottam már volna ezt a kifejetést és még sem. De a barna segíthet. Ő maga mondja és valamiért nincs okom kételkedni benne. - Szóval te meg tudod fejteni ezeket. Tűnődöm, miközben vissza sétálok a művemhez, amit továbbra sem értek. Mintha... távoli emlékek lennének, de nem feltétlenül az enyémek. Tudás, amit nem én tudok vagy tudtam. Vajon ilyesmi terjedhet vérrel? Öröklődhet...? Nem ráncolom a homlokom. Csak némán bámulom a falat, mint aki transzba esett, bár józan vagyok. - Rendben... fejtsd meg...nekem.... Nyögöm oda neki háttal, mikor pedig a fotót említi, ismét felé fordulok. Először csak féloldalasan, egy rendkívül hosszúnak tűnő percig hallgatva s csak meredve az arcába. Majd teljesen szembe fordulok vele és olyan váratlanul bontok szárnyat, hogy az talán még engem is meglep. Keskeny, méretes, olajfekete szárnyaim eleven festménnyé válnak a véres háttér előtt. - Senki sem hinne neked, ha arról fecsegnél, amit ma itt láttál. Emlékeztetem - vagy figyelmeztetem? - nemes egyszerűséggel, szemtől szembe állva a kis boszorkánnyal.
Kezdőlap
