Park Minjoon

A test mindig is magasnak számított a saját fajtája között, túlnőtte a 180 centimétert is. A magasságához mérten csöppet sovány, de ezt a kevés ételfogyasztás és a folyton mozgó életmód számlájára lehet írni. Nem izmos, inkább arányos, amolyan pont kellemes, ha nem nézzük a bőrét változatos helyeken szabdaló sebhelyeket. Abból mindenfelé található rajta, kisebb-nagyobb vágásnyomok szépen egymás után sorban, néhol égés vagy egyéb módon felszakadt bőr utólagos jelei. A legtöbb elég régi már, de újabbak is megjelennek néha a bőrén.
Arca kedves és nyílt, fekete szemeiben valami megfoghatatlan bölcsesség és nyugalom ül, mintha tudná, hogy lehet akármilyen rossz, ő már túlélte a saját maga poklát. Lélek tükrei időnként változtatják árnyalatukat aranybarna, mélybarna és fekete között.
Eredetileg fekete haját néhány éve festék segítségével világosítja, indőnként színekkel tarkítva, mint lila vagy szürke. Általában röviden hagyja és egy kis választékot leszámítva hagyja a homlokába hullani.
Ruhái általában egyszerűek, de tiszták és hétköznapian elegánsak. Igyekszik ápolt kinézetet nyújtani, amit a munkája is megkövetel. Legtöbbször fehéret, feketét és szürkét hord, mert azokat könnyű kombinálni és nincs szükség kifejezett divatérzékre, hogy összeszedettnek tűnjön. Találni a szekrénye mélyén szoknyákat, fűzőket és egyéb érdekes ruhadarabokat is mindenféle színben, amiket szinte sosem vesz elő utcai viselésre, azok csakis a négy fal között kerülnek használatra.

Az esetünkben nem lehet csak egy személyiségről beszélni, hiszen nem csak én vagyok ebben a testben, és mindegyikőnknek megvannak a maga jellemvonásai. Vannak hangosak, félénkek, bátrak, visszahúzódóak, agresszívak és szelídek, bármi amit csak akarsz, nálunk megtalálod. Igazi Jack of all Trades.
Ahhoz túl sokan vagyunk, hogy mindenkit bemutassunk, de idővel úgyis találkozni fogsz mindenkivel. Addig is, türelmet kérek, vannak közöttünk olyanok, akiknek több idő kell megnyílni. Bizalmatlanok az idegenekkel szemben és elutasítók lehetnek az változásokra. Kérlek, ne neheztelj ránk, folyamatosan tanuljuk, hogyan lehet magunkkal és velünk együtt élni.

Van egy sejtésem, ki lehetett a test valódi apja, következtetve a képességemből. Amennyire ki tudtam deríteni, Shamsiel, vagy neki egy magasabb rangú alárendeltje lehetett a természetfeletti szülőm és meglátszik rajtunk.
Az adottságom tulajdonképpen a fény ajándéka. Átlátok mindenféle illúzión, jobban látok a sötétben, mint bárki más, és bár nem vagyok képes irányítani a fényt, mégis tudok egy enyhe derengést vonni magam köré mágia használata nélkül.
A fajtámból kifolyólag fogékony vagyok az okkultizmusra, igaz nem foglalkoztam vele eddig mélyrehatóan, sőt igyekszem távol maradni tőle, de ismerek egy-két fogást, amik inkább olcsó bazári trükkök, mint valódi varázslatok. Valószínűleg, ha odatenném magam, többre is képes lennék, de amíg nem hozza a szükség, inkább csak védelemre használom.
Minden alter a rendszerünkben képes a gyógyításra, de csak páran szokták használni, többek között Minjoon, Bernadette, Emilia és Myung Hee. Ez utóbbi egy kifejezett angyal szerepét vette fel a rendszerben. Angyalnak is néz ki, olyan hidegen is viselkedik. Az ő feladata az okkult dolgokkal foglalkozni.

Szeretem reggel nyitni a boltot, ilyenkor még alig vannak és a környék is csak ébredezik még. Persze LA sosem áll meg és folyton pörgés van, de ilyenkor egészen nyugodt.
Kissé megugrok, ahogy a csöndet az ajtó feletti harang csilingelése zavarja meg, de el is mosolyodom, köszöntve az első vevőt. Gyorsan kiszolgálom és hagyom is menni. Szép sorban elkezdenek szállingózni a vendégek és megindul a nap.
Ebből állnak a napjaim. Legtöbbször én ébredek a testben és vagyok elől a legtöbbet, én gondoskodom a munkával kapcsolatos dolgokról, intézem az élet nagy részét. Én nézek ki egyedül teljes mértékben úgy, mint a test, ha tükörbe nézek, nem egy idegen testet látok, mint a többiek. Utánam legtöbbször Soo Hyun vagy Bernadette szokott következni, ha valami történik, ők szoktak váltani engem.
Kimegyek szünetre, amit képregény olvasással és ebéddel töltök. Elég fanboy tudok lenni, de szeretem az ilyesmit, játszani és olvasni is szoktam, egyedül még asztalizást nem próbáltam még ki, de egyszer azt is szeretném. A többiek naívnak néznek, talán valahol igazuk is van. Ehhez képest szeretem a horrorokat és sötétebb témákat, akárcsak Bernadette. A humorom elég fura és kaotikus, legtöbbször nem is vicces, de nem is én szoktam a vicces lenni közöttünk. Na, lejárt a szünetem, ideje visszamenni dolgozni.

Végre hazaértem, jessz... Szeretem azt a kávézót meg minden, de most már tényleg fáradt vagyok. Maradnom kellett takarítani és feltölteni a hűtőt, ami általában nem az én dolgom. Most hogy hazaértem végre, épp itt az ideje egy kis takarításnak és filmezésnek.
Amint bezártam magam után az ajtót, meg is szabadulok a nadrágtól és egy szoknyát túrok elő a szekrényből. Mindenkinek vannak külön tárgyai és ruhái, amikhez senki más nem nyúl, enyémek a fekete szoknyák és a fűzők. Nagyon szokott zavarni, hogy nincsen saját testem, valljuk be, goth lányként elég zavaró előre jőve egy férfi testébe kerülni. Segíteni akarok Minjoon-nak és vigyázni rá, de jobban érzem magam olyan ruhákban, amikben kicsit nőiesebb vagyok, még ha nem is mehetek ki bennük.
A laptopból áradnak a Blutengel lágy dallamai, miközben már a konyhában mosogatok, hogy holnap tudjunk főzni valamit. Mára még van vacsora, holnap viszont már muszáj lesz. Én gondoskodom mindenről, amiről Minjoon esetleg nem tudna, vagy elfeledkezne magától. Macskaalom beszerzés, gyógyszer szedés, valaki beszólt, vagy Joon beijedt, én veszem át a helyzetet. Nem én vagyok a fő védelmező alter, az Soohyun, és ha a testet kell megvédeni, akkor lép elő Penge. Ja, Penge, majd róla is lesz szó.
Egy jó darabig jártam bulikba és sokszor részegedtem le a sárga földig, de mostanában már nincs rá ingerem, mióta rendes munkánk van. Az volt a rebellis időszakom, de már nem lázadozom, fölösleges.

Bernadette befejezte a takarítást és valahol a film közepén, éppen egy öldöklős jelenetnél csatlakoztam be. Tekertem is rajta pár percet, annyira nem vagyok oda érte, de megkért, hogy fejezzük most már be, én meg persze nem tudok nemet mondani a könyörgő szemeire. Ez fog egyszer a sírba vinni, hogy mindenkinek segíteni akarok, minden problémát és fájdalmat átvállalni, folyton megjavítani valamit.
Sokáig én voltam a legszorongósabb, olyan szinten, hogy a lakásból sem tudtam kilépni, megtörtént olyan is, hogy más sem miattam. Aztán valamikor Emilia javasolta, hogy segíthetne rajta, ha én segítenék a többieknek. Emilia és a vele folytatott beszélgetések rengeteget javítottak a helyzetemen, ő a felelős mindenki megnyugtatásáért. Én koordinálom a rendszert és tudom, mikor kinek és hol kell lennie, de ő az érzelmi védelmező.
Nem vagyok az a szószátyár fajta, inkább elmerülök a kis műhelyemben való szöszmötöléssel, ha éppen nincs rám szükség. Ezzel vezetem le a stresszt, amiből még mindig fel tud gyűlni bennem túl sok. A rendszer segítése elfoglal, így kevesebbszer robbanok le.
A rendszer apafigurája vagyok, a kicsiké leginkább, de még Minjoon és Bernadette is szokott hozzám fordulni, amikor sok volt nekik valami. Nem sokszor jövök előre, de akkor sokáig maradok, csak ellenőrizni dolgokat.

Soo ment tegnap aludni, ma pedig szabadságon vagyunk, ezért Minjoon hamar átadta a helyet, hadd csináljak, amit akarok egy kicsit. Ilyenkor ő is pihen belül, így hagyja nekem, hogy egy kicsit foglalkozzak a kinti dolgokkal. Ritkán vagyok kint, mert nincs rám kint szükség, inkább bent teszem a dolgom.
Ha éppen a lakásban vagyok, akkor dekorálni szoktam és varrni. Először mindig a ruhákat varrom meg, aztán pedig valamilyen projekten dolgozom, például új függönyöket készítek vagy ruhákat varrok magamnak.
A hosszú színes szoknyák és kardigánok a szekrényben hozzám tartoznak, azokban érzem jól magam. A belső világban én felelek mindenki békéjéért és az általános érzelmi és spirituális jólétért. Mindenkivel beszélek és én vagyok az összekötő kapocs.
Otthonom a belső világ városának temploma. Egy kisebb boszorkány templom, főként fából, olyannak kell elképzelni, mint egy boszorkánykunyhót, csak nagyobbat. Ott lakom Myungheeval kettesben. Kristályok, gyertyák, füstölők és szőnyegek mindenhol. Én felelek az emlékek archívumáért a múzeumban. Csak én férek hozzá az összes emlékhez, tehát minden traumáról tudok, mégsem hatnak rám. Már régóta beolvadhattam volna egy másik alterbe, de nem tettem, hogy segíthessek a többiek eljutni erre a pontra.

Ha már rólam volt szó... A függönyvarrás után valamikor estem be a különösebb akaratom ellenére, szóval feltételezem, valamilyen természetfeletti van a környékben. Én vagyok a legkevésbé emberi és legfogékonyabb az okkultizmusra. Belül még csak nem is embernek nézek ki a legtöbbször, bár van egy majdnem emberi formám is. Szívesebben vagyok a hat pár szárnyas, sok szemes, tűzzel égő kinézetemben, azt tükrözi az enyhe derengés, ami a testben körül szokott venni.
Akkor szoktak kívülre hívni, ha megérzünk akár egy erősebb félvért vagy mágust, esetleg igazi démont vagy angyalt. Ilyenkor igyekszem a jelenlétünket elrejteni és megvédeni magunkat a lehetséges veszélytől.
Bár a többiek is képesek gyógyítani, én tudok a legjobban és többi okkultizmussal kapcsolatos dologért is én felelek. Nincs nagyon más dolgom és nem is akarok többet, nem érdekel igazán a többiek nyomora sem. Csak arra vagyok, hogy a félig angyalságunk okozta gondokat megoldjam, amíg máshogy nem lesz és kész.

Miután elmúlt az érzékelés, én maradtam itt. Láttad valaha a Penge filmeket? Na, én vagyok az. Se több, se kevesebb. Ugyanaz a szótlan, sótlan, tettre kész és megbízható karakter, épp csak ennek a rendszernek a szolgálatában, nem vámpírokat öldösve. Én felelek a test védelméért, ha bármiféle fizikai veszélybe kerülne, én kerülnék előtérbe. Megvédem magunkat bármi áron, éppen ezért csak akkor jövök elő, ha végszükség feltétlenül szükség van rám. Én tudok egyedül verekedni és megfélemlítő lenni, de ebben a világban nincs is feltétlenül szükség erre. Miután megbizonyosodtam, hogy minden ajtó és ablak zárva van, átadom a helyemet Bluenak. Úgy tűnik, ma mindenki előkerül, aki nem szokott.

Hiába van még csak késő délután, többre más nem vagyok képes, csak fekszem az ágyban és próbálom a gondolatokat eléggé lecsendesíteni, hogy aludhassak, de nem megy. Sosem megy. Nincs értelme, csak szemét vagyunk az utcakövön. Senki sem keresne, ha egyszer csak eltűnnénk. Senkit sem érdekelne, hiába az egész. Anya sem akar, apa meg... Miatta még pokolra is kerülünk, és még csak nem is érdekeljük őt. Fölösleges próbálkozni.
Majd talán a szokásos módszer segít... Csak egy kicsit...

Végre itt az én időm, kiharcoltam és indulhat a banzáj! Tegnap este után kijár nekem és mindenkinek, hogy egy kicsit aktívan, emberek között szórakozzunk némi tánccal, zenével, piával és legfőképpen ágytarsasággal. Mert hogy én ezt csinálom, szocializálódom! Az is kell, még ha néha kicsit túlzásba is viszem. Najó, nagyon. De én ettől érzem jól magam, még ha mindenki utál is néhanapján, amikor megint ismeretlen helyen, másnaposan és egy idegen mellett ébredtünk. Mert hogy én mindenkit szeretek, főleg részegen, ami most nagyon kell Blue tegnapi felbukkanása után.
A zene hangos és már lecsúszott feles, egy-két csókolózás után pedig a ma esti partneremet is megtalálom. Csendben lépünk le, hogy a lakásán folytassuk, amit a klubban elkezdtünk. Az akcentusom és Minjoon arca mindig megteszi a hatását.

Itt megint Minjoon, szörnyű fejfájással, de sikeresen otthon biztonságban. A kicsik ki akarnak jönni, mert éppen mese megy a tévében, de nem engedem most ki egyiküket sem. Jobb nekik belül az óvodában most, inkább, minthogy a rosszulléttel kelljen küzdeniük.
Négyen vannak jelenleg, Kwan Suk, Flora, Min Ji és Fox. Van, hogy előkerülnek, de akkor mindenki belül nagyon vigyáz rájuk, hogy ne essen semmi bajuk. Hat, nyolc, kilenc és tíz évesek, nem ebben a sorrendben. Vannak, akik emlékeznek a múltra, mások csak úgy léteznek, hogy az ártatlanságot őrizzük.

Így élünk mi, félig a való világban, félig pedig a belső világunkban. Mindenkinek megvan a maga háza a városunkban, a templom, a múzeum és az óvoda mellett. A főtéren történik a közösségi élet és ott szoktunk találkozni, ha valami kell.
Mindannyian arra törekszünk, hogy megkönnyítsük egymás életét, segítsünk a barátainknak és persze, meggyógyuljunk. Mert bár jelenleg a rendszerünk működik és egészen jól funkcionál, de még mindig ott lebeg felettünk a múlt árnyéka, kit jobban elborítva, kit kevésbé. De egyszer... egyszer talán ezt is magunk mögött hagyjuk.