It Snows In Hell ~ Lucinda & Thomas

A hópelyhek lomhán szállingóznak a mész-fehér égbolt sűrűjéből. Talán kora délután lehet, de ebben a melankólikus, egyhangú időben nehéz volna pontosan megállapítani. Valamikor december közepe táján járhatunk, a tél enyhe, s már hosszú-hosszú évek óta nem látott fehér karácsonyt a város. De ez az év most más. Talán még a Pokolban is havazik. Jut eszébe a fiatal arcú férfinak, egy régi Lordi sláger után. Egy padon ücsörög, nem messze a templomtól. A háta mögött magasodik, tornyait erélyesen lökve a Mennyek felé, nyújtózva emberek feje felett, szinte önálló életre kelve, aligha veszve el a fehérségben.

"I'm on my way
Naughty children be afraid
One at a time
I'll take you all away
(Na-na-na-na-na-na)"

Nyöszörgi a füles halkan a fiú mellkasán himbálózva. Mondhatnánk, hogy olyan a táj, mintha finom cukorral hintették volna, de ez nem volna igaz.
Az alak a padkán egy halottian sápadt ifjú. Ránézésre középiskolás korú és fájdalmasan kék szemű. Nyaka köré hanyagul oda vetett, ébenfekete sál, a vége fehérrel hirdeti, hogy 'The Nightmare Before Christmas', az ikonikus remekmű után. Egy fekete-szürke csíkos pulóvert visel s éppenséggel egy sötét kabátot. Arcán halovány mosoly, elvadult bozontján pedig az ég hófehér könnyei. Mindez azonban szemmel láthatóan nem zavarja. Térdeire könyököl, amint előre görnyed és egy papírtasakból eleséget szór szurokszínbe bújtatott lábai elé.


Dalolja tovább egy szenvtelen női hang az apró hangszórókból, melyekre fittyet hány az a néhány vészmadár, akiket éppen a különös jelenés etet. Arca az üdvözülteké, mintha csak egy gyönyörű gyermeket, netán szépséges műalkotást szemlélne...de az ő tekintete varjak fekete seregét kémleli, már-már groteszk látványt nyújtva az erre tévedőknek. De az utcán nincs senki, a tér és a park mezsgyéje kihalt. Pusztán ő van és a rekedt károgás a síri tájban.

"Watch out
The animal
Coming to get all the children
Faster
You've got to hide
Can't run away from the darkness
Everybody wants to be good at Christmas
'Cause nobody wants to be dragged by the Krampus
Everybody better be good at Christmas
Na-na-na-na-na-na-na-na-naughty Christmas"

Tom & Lucy

Futó lépteim zaja visszhangzik a szűk sikátorok falain, elnyomva a hangos lihegés és felboruló kukák hangjától. Már meg sem tudom állapítani, hogy túl sűrűn vagy a körülményekhez képest elég kevésszer történik meg velem az ilyesmi. A sok-sok éves tapasztalat és a meglehetősen erős védő sigillumok megteszik a magukét, hogy megvédjenek a legtöbb bajtól és a józan eszem szerencsére megmondja, mikor kell szépen lelépni a balfenéken. Ahhoz képest, hogy egy élő céltábla vagyok, akit ráadásul még az általános balszerencse is üldöz bizonyos tevékenységei miatt, meg kell valljam, jól kerülöm el a felbőszült és megvadult celestimeket, az ártani vágyó voodoo papokat, vagy éppen a bosszú vágyó szellemeket és hasonló szépségeket. Ja igen, mert épp egy ilyen istentelenség kezdett követni pár utcával ezelőtt és amikor sietősebbre vettem a figurát, egyenesen rohanni kezdett felém, amit persze nem akartam bevárni. A profanitások és terveinek irányomba köpködése csak később jött, néhány saroknyi szlalom sprint után pedig már varázslatok is záporoztak a fejemre. Meglehetősen erősek, ami azt illeti, nagyon kitanulhatta anyucitól vagy apucitól a drága a mágia tudományát. Ki gondolta volna, hogy ekkora szerencsém lesz? Legalább emberek nincsenek ilyen időben az utcán, hogy rájuk is vigyáznom kelljen.
Hosszú kabátom csak úgy röpköd utánam, miközben már a plébánia térre nyíló sikátorból vágódom ki lendületesen. Minden templomot, imaházat, voodoo szertartás helyet és egyéb bármilyen vallás által kicsit is szentnek tartott helyet nyilván tartok a városban pontosan az ilyen esetekre. Ki tudja, mikor kell az embernek pár éjszakára a közeli templomban meghúznia magát, mert egy dühös démon elől bujkál. Már keresném a kaput, ahol beslisszolhatok a megszentelt területre, amikor észreveszem a madarakat etető valakit. Bassza meg! Hogy egy tininek is ilyenkor van ideje itt kornyadozni és nem otthon netezik.
-Fuss! Menekülj, menj már! A templomba! -kiabálok és integetek a kölyöknek, remélem elég gyors felfogású és megérti, mit akarok, mielőtt túl késő lenne. Ha meghal miattam, nem leszek boldog és végképp elrontja a napomat.

Outfit@Music

Lustán pottyannak a magvak a szűz hóra a lábaim előtt. Fekete madarak gyűrűjében ülök, csak ők emelik rám a tekintetüket a Teremtőn kívül. Hűvös van, de messze sem túl hideg. A színek és világok eme kontrasztja mindig kielégíti az esztétika-éhségem, így halovány mosoly játszik kisfiús arcomon. Ekkor a ropogós hóban súlyos bakancsok dübörgésére leszek figyelmes, melyet egy női hang intenzív zihálása fűszerez meg. Felkapom a fejem, a hang irányába meredek. Fájdalmasan kék szemeim egy különös jelenés szemtanúi lesznek. Szurokfekete hajzuhatag táncolja körül a porcelánfehér arcot, melyre különös érzelmek kavalkádja van festve, gótikus csipkekeretben. Egy lány robban be a kis, szent világomba. Minden fehér körülötte, csupán ő burkolózik feketébe, akár a varjak, melyek közeledtétől felröppennek és némán vesznek oda a kopasz fák sűrűjében. És én, ahogy ajkait szólásra nyitja, már mozdulok is, elemelkedve a padtól. Szembe fordulok vele és megindulok a templom irányába. Azon a ponton, ahol össze találkozunk a hóban gázolva, megragadom a kezét és úgy szaladok vele tovább. Ki tudja, mióta menekül vélt vagy valós démonai elől. Ilyen esetben jól jön, ha az ember fiát hosszú lábakkal áldotta meg az Isten - na és ha éppen nem acélbetétes bakancs több kilós súlyával kell a gravitáció ellen küzdenie. Viszont így, hogy a lányt magammal rántom, egy szempillantás alatt elérünk a plébánia kétszárnyú kapujához. Vállal csapódok neki, így szinte szó szerint beesünk a súlyos ajtón, amit nem habozok becsukni magunk mögött. Most ismét a különös teremtés felé fordulok, némiképp csatlakozva zihálásához, a bejáratot támasztva. Pár másodperc múlva kedvesen rámosolygok és  elrugaszkodok az ajtótól.
- Micsoda szerencse, hogy már megy a fűtés!
Jegyzem meg szórakozottan és megindulok a pácoltfa padsorok felé. A templom tágas, de hiányzik belőle a több száz éves, európai katedrálisok jellegzetes illata. Azok hangulatát azonban lefesti a belső tér, válogatott, színes üvegablakaival, melyeken angyalok és szentek sorakoznak. Na és a szemrevaló oltárkép, amin Szent Mihály arkangyal győzedelmeskedik a Sátán felett, széttárt, lélegzetelállító szárnyakkal és hűvös fegyelemmel arcán. Beülök az egyik hátsó padba, tikkadtan a nagy sietségtől. Bal kezemmel pedig igyekszem lerángatni vagy legalább is meglazítani a sálamat. Fejemet hátra vetve szuszogok, hogy ihassam a hely szent levegőjét, kémlelve a csodaszép freskókat. Úgy festhetnünk mi ketten, mint két goth suhanc egy zs-kategóriás tinifilmből. Újra a leányzóra nézek.
- Hogy hívnak? Én Tom vagyok, Tom Serafin.
Mosolygom a bájos idegennek, mintha mi sem történt volna. Mintha nem pár perce ordított volna rám azzal, hogy "meneküljek". Mintha a legszebb, legbékésebb helyen lennénk a világon. Vagy éppen egy álomban.

Tom & Lucy

Miért van kint ilyenkor bárki is? Mármint rajtam kívül, mert én mindig azt csinálom, amihez másnak nincs kedve és mindig mindenki mocskát takarítom fel. De ha egyszer jól fizet, hogy kopogó szellemektől szabadulok meg gazdag emberek házából. Ebből van a legtöbb, de azért néha találok izgalmasabb munkákat is, különben halálra unnám magam.
A fiú elég fiatalnak tűnik, serdülő suhancnak, de ahhoz képest gyorsan reagál és nem kérdezősködik vagy értetlenkedik a kiáltásaimra. Szeretem a gyors felfogást, bárcsak mindenki elsőre azt tenné, amit mondok nekik, sok fejfájástól meg tudnának menteni. Bevár és úgy ránt magával, mintha ez megszokott lenne a részéről és már régről ismerne engem. Nem mondom, hogy nem imponál vele, hogy így viselkedik, de azért valahol érdekel is, hol tanulta. Mert nem mindenkinek van ennyi esze, akinek az ilyesmi nem része a mindennapjainak. Ketten egyszerre feszülünk neki a kapunak és szinte a padlóra esek, amikor végre hajlandó kinyílni a nehéz ajtószárny. Gyorsan pattanok talpra, hogy a kedves kis celestim barátunk arcába csapjam a kaput. Zihálva tapasztom a tenyereim az ajtószárnyakra és hallgatózom, hogy mit csinál a csávó a túloldalon. Úgy tűnik csak dörömbölni tud, de azért elmotyogok egy gyors védelmező imát, amivel megerősítem a zárat. Ahogy rám pillant a srác, aki berángatott ide, visszanézek rá és.... Oh, hogy rohadna meg, odáig vagyok és vissza az ilyen nagy és ártatlan szemekért. És nem is annyira fiatal, mint elsőre gondoltam volna. Hagyom menni, amikor megindul, én még egy kicsit hagyom magam levegőköz jutni és nem akarom széthordani a havat az egész templomban. Annyira tisztelem azért valaki otthonát, meg valaki másnak a nagyon is valós munkáját, aki kitakarította a templomot. Gyorsan leverem a havat a bakancsaimról és én is beljebb sétálok. Kicsit nagyon érdekel, kivel is vetett össze így a véletlen.
Végigpillantok a hajón és egy kicsit a festményeken is elidőzöm. Nem olyan régi templom, mint amikhez legutóbb Európában szoktam, de ez is megteszi  és a festmények itt is elég gondosan meg lettek csinálva. Mihály... Remélem nem kell vele sosem élőben találkoznom. Közelebb sétálok az oltárhoz, térdet hajtok és csak utána fordulok a gyerekhez, aki... Pap? Hm... Ez elgondolkodtató és egyben sok lehetőséget rejt magában. Talán tudom majd őt hasznosítani valamilyen formában?
-Lucinda Loft, Atyám. Mondja csak, minden magára kiabáló lánytól szó nélkül fogadja el az utasításokat? -nyújtom a kezemet és kicsit közelebb is hajolok, hogy lássam minden egyes kis rezdülését. Nagyon fiatalnak tűnik, de szinte biztos vagyok benne, hogy nálam valamivel idősebb. Nagyon nyugodt és mosolygós annak ellenére, hogy hogyan találkoztunk az imént. Kigombolom a kabátomat és kirázom a hajamat az arcomból.

Outfit@Music

Csak egy pillanatra látom az arcát. Az alakját. Ahogy felpillantok, már-már álmosan ezen a téli napon. Jégkék szemei vannak, de még sem árasztanak hidegséget. Minden olyan gyorsan történik s még is, mint a lassított film. Nézem ahogy szalad, sötét ruházata gomolyog körülötte akár a füst, de ezen a ponton még nem gondolok bele, hogy talán valami egészen más sötétlett, mégpedig mögötte. Dübörög a zene a fülemben, de ami eszembe jut róla, az egy másik, sokkal régebbi dallam. Give her two lips like roses. Azonban nincs időm eszmefuttatásokra. A lány rám kiállt, felém szalad, és én ösztönösen tudom, hogy mennem kell, mozdulni az ő irányába. Nem habozok, felpattanok és varjak felröppenő seregén át rohanok felé, hogy aztán egy határozott mozdulattal ragadjam meg a kezét és juttassam el a megszentelt menedékig. Hiszen a templom nem egyszerűen Isten háza, de hitemből fakadóan tudom, hogy védelem is a Gonosz erőivel szemben. Együttes erővel és az Úr segedelmével időben elérjük a kaput és beesünk rajta. Ismét időben reagálok és ahogy félig el-vagyis be-esik, felrántom erélyesen. Ahogy betuszkoljuk a súlyos szárnyas ajtót, ismét egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Különös találkozás ez. Hatalmas, babakék szemeimmel őt nézem, ahogy mindent megtesz, hogy kint tartson valamit. Tekintetem a dörömbölés szakítja el Hófehérkémtől, meghökkenek, de talán nem eléggé. És az entitás, ami kint űzte őt és engem...elhallgat. Nem akarja többé ránk törni az ajtót, amit nem is tudna. Milyen különös, tűnődöm ismét és halotti nyugalommal indulok el a templom belseje felé, hogy megpihenjek. A szenteket nézem, a vérszegény napsugarakat, ahogy áthatolnak a festett üvegablakokon. A festményeket a falakon. Nem tudom mikor tévednek szemeim a fiatal nőre, vagy éppen mikor kezdtem elidőzni rajta. Nézem, mint cselekszik. Hívő lehet. Egy új bárány a nyájamban, egy fekete? Felém fordul és én rá mosolygok.
- Örvendek, Lucinda. Szólíthatlak Lucynak?
Szemeim is rá nevetnek, ahogy kezet nyújt és én erősen rá fogok. Ahogy pedig folytatja, szemmel láthatóan meglepődöm és csak még jobb kedélyű leszek.
- Honnan tudtad, hogy pap vagyok?
Érdeklődöm játékos élénkséggel, valóban felkeltette az érdeklődésem...hiszen nem viselek kollárét. Csak egy szürke-fekete sávos, kissé megviselt pulóvert. A sálamtól közben sikerül megszabadulni és a kabátomat is leteszem magam mellé.
- Általában még felnőttnek sem néznek, nem még papnak!
Vallom be a fekete, különös szépségnek és jóízűen elnevetem magam.
- Esetleg a nevem miatt kell szabadkoznom.
Egészítem ki a válaszom, megnyílva Lucindának. Nincsenek titkolnivalóim. Ő pedig valóban más, mint azok az emberek, akikkel eddig dolgom volt. Egyelőre nem tudom pontosan, miért, de van egy ilyen határozott érzésem vele kapcsolatban, amit nem igazán tudnék szavakba önteni. Közelebb hajol és én nem távolodom el. Barátságosan fürkészem az arcát.
- Gyere, ülj csak le mellém.
Invitálom megpaskolva a vörös bársonyt magam mellett a padon. Megjegyzésére ismét bájosan elkuncogom magam, de még véletlenül sem jövök zavarba. Ilyen az alaptermészetem.
- Csupán egy úrnak szolgálhatunk, Lucinda. És én az Úr parancsait igyekszem követni. Ebben az esetben is így tettem, a szívemre hallgattam.
Mellkasomra teszem a  kezemet, utalva szavaimra és eszméimre. Ebben a kinyúlt pulcsiban elég véznának tűnhetek, nem mintha ez távol állna a valóságtól. A sok mosás ereje, a pulóver még kamaszkorom ereklyéje.
- Isten szeretete vezetett, mikor a segítségedre siettem. Ez a feladatom. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy Isten nem válaszol a világban levő rosszra, hogy szavak nélkül hagyja, némán. Pedig valójában beszél, és válasza Krisztus keresztje: olyan szó ez, amely szeretetről, irgalmasságról és megbocsátásról beszél.
Teljes meggyőződéssel mondom neki mindezt, őszinte mosollyal arcomon.
- Nem ember volt az, ami elől menekültél, igaz?
Olyan hirtelen és derűsen kérdezem ezt a lány szemeibe meredve, hogy attól a többség hátra hőkölne. Az gondolják, az édes, a cuki, aztán pedig a frászt hozom rájuk az ehhez hasonló dolgaimmal.

Tom & Lucy

Az adrenalin egy remek dolog, nem igaz? Megrövidül tőle a természetes reakció idő, ezért pár pillanat is a végtelenségnek tűnhet. Akárcsak most. Alig néztem a fiú irányába, és mégis vissza tudnám idézni pontosan milyen kék a szeme, vagy hogyan mozdult, amikor megragadta a kezemet és berántott a templom kapuján. Már majdnem elesnék, amikor megragadja a karomat és kissé erélyesen, de felsegít a talpamra. A bőröm túl érzékeny mindenre, így biztosan nyomot fog hagyni, de kit érdekel. Úgysem látja senki azt. Még elmotyogok egy védő varázslatot, hogy biztosan ne tudjon a drága démonivadék ránk törni, csak aztán megyek beljebb és adom meg a megfelelő tiszteletet a ház tulajdonosának. Számomra egyszerre minden szent és semmi sem az. Inkább legyünk jóban és megadom a kellő tiszteletet mindenkinek, akinek kell. Csak ezután lépek közelebb a megmentőmhöz és veszem rendesen szemügyre.
Fiatal, de nem annyira, amennyire tűnik. Talán idősebb nálam egy kicsivel. Haha, úgy értem mostani életemben idősebb nálam. Gyanúsan a templomhoz köthető az energiája, tehát vagy egy nagyravágyó sekrestyés vagy az itteni pap. Egy vad feltételezés alapján inkább tennék a papra, ilyen korban nem a kisegítő szerepet szokták választani, ha már lehetőségük van másra. De akkor is sok kérdés merül fel bennem, hogy ezt szépen letisztáztam magamban.
-Ahogy tetszik -hagyom rá, hiszen annyi néven hívtak már, néha elfeledkezem magamról és simán válaszolok még férfi névre is. Nagy ritkán az is szoktam lenni, bár olyankor magamat is meglepem. Néhol nehéz követni, mikor és mi van, vagy volt, ezért keveredhetnek dolgok.
-Egyszerű statisztika. És senki más nem tudja, hogy mikor megy a fűtés a templomban -blöffölök, mert hát nem ebből találtam ki, mégis kicsoda-micsoda. Nem kellene rögtön kiadni a titkaimat, abból sosem jöttem ki jól később. Könnyen találok ellenségeket és általában gyorsan, jobb vigyázni.
-Pedig elég egyértelműen idősebb nálam, Atyám -jegyzem meg, lehet hogy ez másnak nem lenne rögtön nyilvánvaló, de nekem az volt. Jó vagyok az ilyesmiben, rögtön megítélni, kiről mit érdemes, nem egyszer mentette meg a bőrömet ez a képesség. Kérésének engedelmeskedve lehuppanok mellé a párnára, de egy kis távolságot hagyva kettőnk között. Figyelmesen hallgatom, miközben az arcát fürkészem. Magamban nagyot sóhajtok, már kezdtem reménykedni, hogy talán be tudom őt hálózni a segítőim körébe, de egy elvakult vallásfanatistával nem tudok mit kezdeni. Aki csakis egy dologra tud mindent visszavezetni és nem látja a mögöttes igazságot vagy nem tud befogadni egy új valóságot, az nem az én emberem. Ettől függetlenül a végtelen szeretet, ami a szavaiból árad, valahol megfog. Aranyos, hogy ennyire bízik valamiben. Valaha, nagyon régen én is ilyen voltam, de be kellett látnom, nem tudok ekkora bizalmat adni valaminek, aminek a saját szabályai ellen megyek és nem ad magyarázatot, miért van ez így. Kiábrándultam, de még mindig az életemet bízom rá. Furcsa egy kapcsolat ez.
A kérdésére felkapom a fejem és összehúzott szemöldökkel próbálom megfejteni, tényleg rájött valamire, vagy valami más van itt? A legtöbb ember agya a saját védelmében kiszűri a természetfelettit, mintha nem is létezne, azonnal elfelejti a jeleket. Talán még sem olyan veszett ügy a srác?
-Kicsit sem volt ember. De állat sem. Mire gondol Atyám, mit látott? -kérdezek vissza reménykedve, hogy azt látta, ami ott volt és nem csak félreértem a dolgot.

Outfit@Music

Ahogy a vész elűzetik, szendén húzódom be az egyik, kopottnak éppen nem mondható padba. A nyakamról fityegő fülhallgatóból közben Chris Harms hangja kérdi nyöszörögve, halkan szivárogva-párologva a templomi csendben; "Will I meet Morgana soon?" A zsebembe mélyesztem a kezem, hogy rányomjak a Stop gombra, így szakítva meg a Lord of the Lost mesterművét. A lány közben hozzám lép és szemrebbenés nélkül futtatja végig rajtam a szemét. Milyen különös is ez, szokatlan, ahogy maga a találkozás is és biztosra veszem, a nő személye is. Ámbár állom a tekintetét, ami valahogy gyanakvó. Méregető. Egyértelműen más, mint ahogy az emberek nézni szoktak rám. Ha nem ismernek, átnéznek rajtam vagy csak úgy pillantanak rám, mint bármelyik kamaszra. A nyájam pedig hajlamos a túlságosan odaadó szemrebesgetésre - ahogy az lenni szokott. De Lucinda más. És ennek fényében, érezhető, hogy a nézése is, valahogy különös. Bár nem mondanám kellemetlennek. Hallgatom egy ideig amit mond, nem meglepő módon, mondandójában is van valami, ami az egész teremtésre jellemző és amit oly nehéz szavakba önteni.
- Te mit szeretnél? Hogyan szólítsalak?
Kérdezek vissza a válaszára, amit kissé személytelenül vetett oda. Mintha neki mind egy lenne, hogyan szólítják. Hogy ki ő a másik szemében. De én azt szeretném, ha úgy szólíthatnám, ahogyan neki kedves. Olyan néven, amivel azonosulni tud. Hogy elérhessem, megérinthessem vele. Mert ez a lány...olyan különös. De valójában inkább a 'különleges' jelző lobbant fel írói elmémben, de csak nem méltó Isten szolgájához, hogy bárki halandó lélekkel kivételezzen. Így módosítom a gondolatot, ami megfogant, az érzést, ami bimbót hajtott, még mielőtt virágba borulna. Had legyen Lucinda egy, a számomra kedves bárányok közül.
- Csak nem matematikus vagy? Szerintem bárki tudhatja, aki jár az adott temploma. Vagy fűtenek, vagy megfagy és így a kérdés irrelevánsá válik.
Nevetgélek egy jót, a fekete humoromat nem tudom mindig otthon hagyni, de a hívek előtt azért igyekszem, hiszen nem riogatni szándékozom a népeket, hanem pont ellenkezőleg, terelni a helyes úton vagy a felé.
- Hát, ezt nehezen hiszem. Néztem már tükörbe.
Ismét nevetek egy jót, lehet, hogy csak kedves akar lenni, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért tíz évet lazán letagadhatnék. Nem feltételezek mást vagy rosszat. Ha a fogást keresném az embereken, nem mentem volna papnak. Örömmel konstatálom, hogy a javaslatomra letelepszik mellém. Így még is csak kellemesebb, mint ácsorogni a hideg templomkövön. Lucy pedig ismét legelteti rajtam a szemét, noha természetesen nem azon a módon, ahogy azt ennek hallatán gondolnánk. Inkább, mintha földönkívüli lennék vagy ő lenne az. Vagy mintha én lennék Mulder ő pedig Scully az X-aktákból. De van valami benne, és amikor már éppen lemondana rólam - amiről persze mit sem sejthetek -, köntörfalazás nélkül térek vissza a korábbi kis kalandunkhoz. Felkapja a fejét és meglátom a szemeiben a csillogást, a reménységet, amit a hívők arcán is látni a feszület előtt. Én pedig eltépem tőle tekintetem, elrévedve a templom falain, gyermekien vagy akár egy autista.
- Azt nem tudom, mit láttam. Túl gyorsan történt. Inkább...az érzés. Mint egy sugallat. Egyszerűen az tűnt helyesnek, hogy megfogjam a kezed és ide rohanjunk. Mert valahogy tudtam, ami elől futsz, bár távolról embernek látszik, semmi emberi nincs benne...
Megpróbálom szavakba önteni, mindazt, ami bennem lejátszódott abban a pillanatban. Azt gondolhatnánk, hogy egy regényírónak mi sem könnyebb ennél, de valójában ez egy tévhit. Nincs, aki jobban küzdene a szavakkal, mint egy író. Mondandóm végén egy halk sóhaj szakad fel tüdőmből, ezt követően állapodik meg a tekintetem Lucy-n.
- Mit láttam?
Valóban tudni akarom a választ? Az emberi énem biztosan, a kíváncsi. De szabad-e tudnom? Látnom? Amit ő tud és lát(ott). Ki tudja, hogy mi a jó az emberi pszichének és léleknek. Rend szerint a azok rombolják leginkább, melyek után legjobban áhítozik.

Tom & Lucy

Mikor már biztonságban tudom magamat és a sors szülte társamat az istentelen lénytől, már van egy lélegzetvételnyi időm megnézni magamnak a fiút. Oh, nem is fiú, ahogy eredetileg gondoltam, hanem nagyon is férfi már. De mintha nem csak én próbálnék belelátni a papocska fejébe, hanem ő is igyekszik engem megfejteni, amihez nem vagyok hozzászokva. A legtöbb ember magához hasonlónak tart és ezzel le is rendezi a dolgot a mindennapi kis életében, mások meg inkább megijednek attól, amit látni vélnek belőlem, ha túl sokáig igyekeznek fejtegetni. Olyannal ritkán találkozom, hogy valaki tényleg a lényem mélyére igyekszik ásni már az első pillanattól. Egészen... új.
A kérdésére elgondolkodom, csak egy pillanatra. Hogyan szeretném, hogy szólítson? Annyi nevem volt már és szinte sosem én választottam őket, mindig csak azzal éltem, amit az aktuális szüleimtől kaptam, ahogyan a normális emberek szoktak. Nem vágytam máshogy hívni magam, hiszen az illett a környezetembe, nem ütöttem ki jobban, mint kellene. Mondhatnám az elsőt, amire emlékszem, az első egyiptomit, de az sem adna jobban vissza, mint a Lucinda, hiszen akkor még csak egyszer éltem, azóta rengeteget éltem és még többet tapasztaltam. A tapasztalattal pedig változás jár, tehát nem lenne jobb, mint bármelyik másik. Egyik név sem fed le igazán, és nincsenek preferenciáim sem, hogy minek nevezzenek.
-Lucynak -válaszolok végül. Sokan hívnak Vándornak, mint Aragornt a Gyűrűkurás felhang nélkül, vagy Utazónak, esetleg Reinkarnálódónak, ha különösen egyértelműek akarnak lenni, de ezek inkább státusz megnevezések, mint igazi nevek. Így szoktam magam azonosítani a hosszútávú ügyfeleimnek, de nem akarom, hogy ő is így hívjon. Talán majd idővel ezt is elmondhatom neki, de előbb hadd lássak belőle egy kicsit többet.
-Csak sokat tapasztalt. Bár igaz, fagyott hívő nem jó hívő -vonok vállat, nekem nem okoz nehézséget fekete humorra fekete humorral válaszolni. Jobb is, ha ejtjük a témát, mielőtt még kiszedi belőlem, hogy az ügyes kis energia trükkjeimmel ennyi mindent ki tudok találni egy emberről, még mielőtt különösebben a közelébe érnék. Titoktartó vagyok általában, de valahogy ő kiszedi belőlem, amit nem akartam elmondani.
-Pedig számomra egyértelmű -Tényleg fiatalnak tűnik, azt elismerem, messziről menekülés közben még nekem is suhancnak tűnt, de innen már tisztán látszik, hogy minimum velem egyidős. Hogy idősebb, azt már csak a sokéves tapasztalat és a kis trükkjeim mondták meg, de magamtól sem neveztem volna tinédzsernek.
Ahogy elkezdi azt a vak keresztényekre nagyon is jellemző szöveget, már lemondanék róla. Még egy elvakult hívővel nem tudok mit kezdeni, helyzet közben kell a nyitott gondolkodás, ha azt sem hiszi el valaki, amit lát, az az én szakmámban halott. De látom megcsillanni a reményt, amikor visszakérdez és felpillantok rá, hogy megbizonyosodjak, tényleg tudni akarja vagy az általános kíváncsiság beszél belőle. De ha már csak kíváncsi is, többet ér nekem, mint az első szembejövő ember.
-Ebben végtelenül igaza van, Atyám -bólogatok egyetértően, nem lehetett volna ennél jobban megfogalmazni, tankönyvi definíció is lehetett volna. Ha el akarom most neki ezt magyarázni... Azt hiszem készülhetek egy hosszú napra és egy kisebb világösszeomlásra.
-Úgy hívják a fajtáját, hogy Celestim. Ők... Angyalok és démonok gyermekei, hibridek úgymond. A természükből adódik, hogy agresszívak tudnak lenni, akár egyik pillanatról a másikra. Éppen csak elsétáltam előtt és elkezdett üldözni és nem voltam felkészülve egy támadásra, ezért fogtam menekülőre. Lehetséges haláltól mentett meg Atyám, köszönet érte -hajtok egy pillanatra fejet előtte régi szokás szerint. Talán nem haltam volna meg, de nem úsztam volna meg ép bőrrel, ha utolér a démonfajzat. Nem lett volna szép és nagyon nem akarom a fogaimat szedegetni az utcakőről, amikor megunta. Érdeklődve pislogok Tom arcába, próbálom kivenni, mire gondolhat. Nem könnyű elfogadni rögtön, hogy a vallása misztikus alakjai köztünk járnak.

Outfit@Music

Kerubok és szeráfok táncolnak a mennyezeten, amin szemeim pihentetem.A padnak vetett háttal ülök, most már egészen higgadtan. Többé-kevéssé egyenletesen veszem a levegőt. Az arcomra lázrózsákat mart a hideg, majd ahogy beléptünk a menedékbe, a kellemes melegség kontrasztja. Lassacskán olvad csak le az arcomról, ahogy a testem megszokja a hőmérséklet különbséget. Kedvesen mosolyodom el, ahogy azt az egyszerű kérdést felteszem, hogy ki szeretne lenni a számomra. És ő, az ébenhajú lány - valahogy így festhet a Grimm fivérek eredeti Hófehérkéje is, ha emlékezetem nem csal - , eltűnődik azon, mit is feleljen. Az arcát fürkészem. Különös. Ez talán az egyetlen kérdés, amire az ember kapásból szokott tudni felelni, ő még is, morfondírozik. Így lesz számomra percről percre vonzóbb - érdekesebb. És így válik egy hétköznapi nap cseppet sem átlagossá. A rutinszerű, már-már unalmas napok között berobban az életembe ez a gót hölgyemény. Halvány mosollyal nyugtázom a kósza gondolatot, miszerint ha kamaszkoromban futunk össze, megnehezítette volna a pályaválasztást. De az élet már csak ilyen, szeret megtréfálni minket, pont, mint a halál. Így hát hallgatom őt, a döntés, amit gondos mérlegelés után hozott meg és bólintok.
- Rendben, Lucy. A latin lux-ból, igaz?
Ízlelgetem a nevet, bársonyosan hangzik. Az eredetére pedig csak következtetek korábbi latin nyelvű tanulmányaimból.
- Az idősebb generációk hajlamosak azt hinni, hogy a mai "fiatalok" élete gondtalan és csupa szórakozás.
Jegyzem meg a tapasztaltságát illetően. Nem vonom kérdőre vagy teszek gúnyos, szkeptikus megjegyzést. Bár még csak most ismertem meg, találkozásunk körülményei egyöntetűen sejtetik, nem túloz a kijelentéssel.
Elütünk némi fekete humort, de ez mit sem változtat. A találkozás ugyan olyan groteszk marad és elgondolkodtató, a sötét kis tréfálkozás csak kellemes hab a tortán. Lucy olyan bölcsen nyilatkozik - túl bölcsen - és olyan érett következtetéseket von le, amit nem gondolnék a látszólagos kora alapján. Minden mondatával növeli kíváncsiságom, mágnesként vonzva magához, szépen, lassacskán - de határozottan. Ki is lehet "ő", ez a nő, akivel a sors össze hozott? Ezen a ponton még nem tudom, hány álmatlan éjszakát okoz majd nekem. Az csak később jön. Evezzünk hát még ennél is sötétebb és bizarrabb vizekre. Nem köntörfalazok, rákérdezek, amire nem igazán számított a reakciója alapján. Ha pap vagy, ráadásul árvaházban nőttél fel, megtanulsz jó emberismerő lenni. Hasznos, ha példának okáért a nagy darab, erős fiúk el akarnak verni. Többet ésszel, mint erővel.
Lucinda pedig bele is kezd a magyarázatba. Úgy gondolom, hogy érett felnőttként jól fogadom a hihetetlen dolgokat, amiket mond. Persze, egészen más beszélni róla és megtapasztalni. Egyelőre úgy gondolom, megbirkózom vele.
- Szóval az apokrifok is tartalmaznak igazságot.
Állapítom meg a hallottak alapján, majd egy idézet is elhagyja a szám, ha nem lenne elég ez a megjegyzés egy katolikus paptól.
- " És amikor az angyalok, az egek fiai látták őket, kívánkoztak utánuk, és így beszéltek egymás között: „Menjünk és válasszunk feleségeket magunknak az emberek lányai közül, és legyenek gyermekeink tőlük.” "
Énok könyve 6-2, elbeszéli, hogyan kívánták meg a hímnemű angyalok a földi emberlányokat. Feltételezem ez is igaz, a nefilimek léte.
- "Ők, és a velük lévő többi angyal feleségeket vettek magukhoz, mindegyik azt, akit választott magának, elkezdtek bejárogatni hozzájuk, és velük háltak. És megtanították őket varázslatokra (mágiára), bűvöletekre..."
Eltűnődöm, emésztem néhány percig a hallottakat, a szentek szobrain és a színes üvegablakokon járatva tekintetem. Elidőzök Mihály arkangyal dicső alakján az oltárnál, majd ismét Lucyra nézek.
- A story szerintem mindig is az apokrifekkel együtt adott ki egységes egészet. Még ha sok különös dolog is szerepel bennük.
Vallom be őszintén, amiért a Vatikán bizonyára minimum csúnyán nézne rám. A gyóntatóm megverne a rózsafüzérrel, vagy fene tudja. De én mindig is ilyen voltam. Fekete bárány, emberek és papok között egyaránt. Az ismeretekre éhezve, kíváncsian. Miért lenne baj, ha nyitott szemmel járunk a világban?
- Angyalok és démonok...bizonyára nem erőszak szüleményei az ilyen lények.
Fogalmazom meg diplomatikusan, de nem tudom nem elképzeli a szerelmi jelenetet, hiszen attól, hogy pap lettem, nem szűntem meg férfi lenni. Mind a két fél hatalmas, erős, azt gondolhatnánk, gyűlölik egymást, és lám, csak egymásba szerettek valahogy. A fantáziám el is kezd dolgozni a problematikán. Bár egészen más, ha könyvírás közben engedem szabadjára, vagy ha valóságos, csak éppen abszurd tényeken rágódik.
- Fel lehet rájuk készülni?
A kérdésemet eredetileg költőinek szánom, bár engem is gondolkodóba ejt. Ha az exorcista fel tudja venni a harcot a démonokkal, az efféle ivadékokkal miért ne lehetne?
- A démoni teljesen eluralkodik az énjükön?
Fogalmazódik meg bennem a következő kérdés, hiszen még is csak félvérek, a kép, amit Lucym lefestett és amivel tulajdonképpen szembesültem, még is zord.
- Nincs mit, Lucy, ha pedig meghaltál volna, feladom az utolsó kenetet, ne aggódj.
Biztatom és kiszélesedik mosolyom, a morbid humorom pedig elő buggyan, nem mindig tudom - vagy akarom - visszatartani. Lucinda pedig fejet hajt, mintha egy high fantasy-ban lennénk vagy legalább pár száz évvel korábban. Esetleg Ázsiában. Félmosoly ragyog arcomon, mire ismét rám emeli tekintetét.
- Különös lány vagy, mondták már?
Jegyzem meg játékosan, még én beszélek, aki világ életében csodabogár volt. Ismét visszatér pillantásom az alakokhoz a falakon.
- A szemináriumban a záródolgozatomat zsidó okkult szimbólumokból szerettem volna írni, de sajnos nem engedték. Szóval az ördögűzést választottam témámnak, bár ezt sem fogadták túl sokkal jobban.
Hitetlenek a hívők között? Különös jelenség, miért feledkeznek meg előszeretettel a Vatikánban erről a témáról.
- Amorth atya az Un esorcista racconta (Egy ördögűző tapasztalatai) című könyvében említi, hogy Szent Atanáz arról írt, hogy az angyalok is Krisztus vérének köszönhetik az üdvösségüket. Talán azokra a bizonyos botlásokra gondolt...
Elmélkedek hangosan, az ilyen és ehhez hasonló témákat nem igen tudom vagy szoktam kivel megbeszélni. Inkább kiírom magamból.

Tom & Lucy

-Igen, abból származik. Nem tudom, miért pont ezt a nevet kaptam -vonok vállat félig, a nevemet nem magamnak döntöm el, csak ha valami kivételesen borzalmasat kapok a szüleimtől valamiért vagy álnévre van szükségem, mint megesett már párszor. Fontosabb volt a testi épségem, azért én sem szeretek meghalni, ha lehet, még ha újra is születek egy idő után.
-Oh nem, dehogy. Minden generációval nagyobb a nagyobb a nyomás -Én magam is érzem, bár én egy kicsit másért. Én a saját múltamat és emlékeimet is nyögöm, legyen az egy elszúrt élet, hosszú századok megbánásai vagy rossz döntések tömkelege. És ezen felül kell még megbírkóznom az aktuális életemmel is törődnöm, mert sem a semmittevés sem a folytonos küzdelem nem vezet sehova. Ennek a generációnak bár nem kell ugyanazokkal a problémákkal vesződnie, mint az előzőnek, de cserébe rengeteg elvárásnak kell megfelelniük, amihez nem kapnak megfelelő támogatást és ez a szorongás megbetegíti és tönkreteszi őket.
Egy kissé meglep, hogy nem átlag ember módjára elfogadja a vélt tényt, hogy csak valami furcsát látott, hanem a tényleges igazságot akarja tudni. Én pedig mindig is a fájdalmasan szókimondó fajta voltam, szóval nem kertelek nagyon.
-Több igazságot tartalmaznak, mint a Biblia teljes egészében. A technikai részleteket, csak azokból lehet kibányászni -Természetesen mikor rá kellett jönnöm, hogy nem találok semmilyen értelmes magyarázatot az egyiptomi kultúrkörben a létezésemre, elkezdtem másokéban kutakodni és végül a való világ bebizonyította, hogy a zsidó és keresztény szörnyek nagyon is léteznek a többivel ellentétben. Így adatok után kutatva jutottam el az apokrif iratokig, amiktől sokkal több értelme lett mindennek.
-Áhh, Énok, igen. Az ember-angyal és ember-démon ivadékok is léteznek, akárcsak a Celestimek. És mindegyik tud varázsolni, még emberek is tudnak -bólogatok, ahogy idézi a sorokat, általában Énok az alvilág kapudrogja, sok vallásos és nem vallásos nagytudású okkultista vele kezdte a tanulmányait. Érdekes, hogy ő máris túl van az olvasásán, nem kell ezt is az olvasó listájára tennem. Kíváncsi vagyok most már, mennyit tud magától.
-Többnyire nem erőszak szülte őket, de ebben nem lehetek biztos. Ők nem tudják a fogantatásuk körülményeit a legtöbb esetben, angyalok és démonok pedig nem állnak le velem megbeszélni az ilyesmit -húzom el a számat kicsit, de hát még mindig embernek számítok nekik. Volt már rá példa, hogy összebarátkoztam egy alacsony rangú angyallal, de még akkor sem árult el mindent.
-Lehetséges. Az emberek között elbújva léteznek a mágusok, és egyéb varázstudók, akik ismerik a természetfeletti világot és fel is tudják vele venni a harcot, ha úgy hozza a szükség. Én is... ilyen vagyok -piszkálom az egyik medálomat, aminek az lett volna a feladata, hogy megvédjen a támadástól, de naná, hogy lemerült és elfelejtettem ellenőrizni.
-Mondhatni igen. A lényük két fele harcban áll, és nem tudják harmóniába hozni a kettőt így hajlamosak az agresszióra -Ők egészen érdekes faj, ritkább a tapasztalataim szerint, mint emberi féltestvéreik.
-Hálás vagyok, de az rajtam nem segít -nevetek fel, de azért lássuk be, jobb így, hogy inkább megmentett, mint utólag adná fel a kenetet. Így is ritkaság, hogy valaki megment, míg szentségek folyamatos jelenlétében vagyok, az előbbi sokkal különlegesebb számomra.
-Sokszor és sokan, mondj valami újat -mosolyodom el, hogy ezt pont egy hozzá hasonló alak mondja nekem. Ő sem sokkal kevésbé fura, ha már itt tartunk, mint én.
-Az Egyház nem szereti, ha nem Jézus és a szeretet a téma, ne is csodálkozz, ha ferdén néznek rád, ha bármi mást hozol fel, mint ezt a kettőt -teszem el laza mozdulattal a hajamat az útból, miközben beszélek. Tapasztaltam már, hogy elég beszűkültek tudnak lenni, amivel nincs is baj, ha nem lenne
-Amorth atyától is olvastál? -képedek el, ezt aztán végképp nem gondoltam volna. Ő nem szokott az átlagos papok kötelező olvasmányai között szerepelni, általában elfoglaltak a sokadik Biblia elemzéssel, hogy megismerjék a vallásuk kevésbé kedves részét is.

Outfit@Music

Kedvesen elmosolyodom, ahogy ismét félvállról beszél magáról és a névről, amit visel. Nem ítélkezem felette, - ahogy azt az emberek sokszor hiszik a papokról - megérteni szeretném.
- Talán a jelentése miatt, talán csak szépen csengett. Engem Aquinói Szent Tamásról neveztek el.
Különös, ahogyan ő, úgy én is angyali-démoni ügyletekbe keveredtem. És ahogy őt Angyali Tamásnak is hívták, engem is előszeretettel neveznek páran Angel-nek. Nem hiszek a véletlenekben. Szerintem Isten mindent okkal tesz, még ha eleinte nem is tudjuk a miérteket vagy éppen valamiféle rosszként élünk meg valamit. Kevés az ember ahhoz, hogy átlássa az efféle dolgokat.
Ahogy a generációnként halmozódó terhekről beszél, figyelmesen hallgatom és finoman biccentek. Úgy érzem, nem csupán nagy általánosságban beszél.
Minden ember olyan, akár egy könyv. És én szeretem a könyveket.
Mikor azonban az apokrifek jelentőségét említi, felszalad a szemöldököm. Meghökkenek ugyanis azon, hogy ennyire hiteles forrásnak tekinthetők.
Ismét fel pillantok, a freskók színes tengerére, ahol angyalok szállnak és szentek nyújtják karjukat az éhes lelkek felé. Szinte hallom a szívverésem.
- Akkor a lények...amelyekről a Biblia és az apokrifok írnak...valóban léteznek? A Leviatán...a Behemót?
Elmerengek, fuldokolva az igazság egyre súlyosabb habjaiba, melyek el akarnak sodorni. Léteznek angyalok, ezt a keresztény emberek többsége alapvetően hiszi, ahogyan a démonok létezését is, többnyire. Na de minden más, amit oly könnyű lenne átvitt értelműként felfogni, a Fenevad, az Óriások vagy a kettő, ami elsőnek eszembe jutott és rá is kérdeztem... mind fantasztikusnak ható szörnyeteg, ami nem létezhetne, csupán könyvek hasábjain és kreatív elmékben. Énok felemlegetésekor emelem újra a tekintetemet Lucindára.
- A mágiáról tudunk, az iskolázott papoknak mesélnek erről. Elég hosszúak a tanulmányaink, így mindenféle érdekesség is helyet kap. Így például az is, miért olyan szigorú az Egyház álláspontja ebben a témában. Pont azért, mert a klérus tudja, hogy a mágia egy létező jelenség. És veszélyes, ezért tiltja annyira. Akkor is balul sülhet el, ha a használója jót akar. Talán pont azért, mert az ördög fejéből pattant ki. Nem egy esetet dokumentált a Vatikán, mikor templomba járó asszonyságok úgymond "fehér mágiát" űztek, még is csak rontottak azok helyzetén, akik felkeresték.
Gondolkodtam már ezen és ehhez hasonló, kényes témákon. Talán túlságosan is sokat. Olvastam is róluk, persze, a gyakorlatban, a valóságban minden más. És még ha úgy is gondoltam, hogy igen, elhiszem mindazt, amit ezekről írnak biztos források, ez a fakó hit összehasonlíthatatlan a pillanattal, mikor Lucy révén mindez megelevenedik. Ellentmondásos érzések viaskodnak bennem ennek hatására. Újra a lányra nézek, ahogy bájosan elhúzza a száját - elégedetlenkedve, hogy az efféle szerzetek nem avatják be magánügyeikbe -, ez az apró, önkéntelen gesztus még is valamelyest gyógyír az igazságtól megtépázott bennsőmnek. Kellemes langymeleg a mellkasomban. Mintha a tudtán kívül olyan sebeket gyógyítana bennem egy-egy mosollyal, a puszta jelenlétével, melyekről még talán én magam sem tudtam. Ki vagy mi ő? Nekem? Vajon csak az érzékeim játszanak velem? Csúnya tréfát (járva)? Vagy szép táncot (űzve)? Miért nem lehet ő egy a Bárányok közül, mint bármelyik? Miért tudom ezt oly mélyen? Miért érzem így, ha rá nézek?
- Boszorkány vagy.
Nehéz eldönteni a hanglejtésemből, hogy kérdezem vagy mondom. Boszorkány. Ez a szó olyan ártatlan és jelentéktelen, mindenhol fellelhető az interneten, még a regényemben is. Még is, ott motoszkál a fejemben ennek a fogalomnak egy sokkal sötétebb oldala. A jelenség negatív tartalma. A hitem, a hivatásom. Tudom, Lucy sosem ártana az ártatlanoknak, nem tudom honnét, ahogy oly sok minden mást sem értek. Azokat az álmokat. Teológiai tételeket. Világi dolgokat. De vannak dolgok, amiket egyszerűen csak "tud" az ember. Vagy érez. A szívem nem ver hevesen, nem kalandoznak el a gondolataim, még is, ilyen rövid ismeretség után is túl nagy hatással van rám. Az értelmem pedig viaskodik azon, hogy ez vajon mit jelent, mi lehet és milyen veszélyeket tartogathat. Megpróbálom ezt a belső küzdelmet háttérbe szorítani és folytatni a beszélgetést, egyszerűen csak "Tom"-ként.
- Hát...ahogy bele gondolok, ez azért érthető. Az lenne a furcsa ha nem így lenne. Akkor...a két fél egyenlő, ezért nem uralkodik el rajtuk egyik sem?
Az angyalok és a démonok talán egyforma erőviszonyokat képviselnek? A démonok gyengébbek kéne legyenek, erre következtetek a tanulmányaimból és az exorcisták dokumentációiból.
- Próbáltad?
Kapom fel a fejem az utolsó szentséggel kapcsolatos megjegyzése hallatán.
- Jaj, ne haragudj, elég morbid tudok lenni.
Szabadkozom, mert azért tény, a fekete humor nem áll távol tőlem, de ebben a kontextusban már elég durván átcsúszott a dolog az ízléstelen kategóriába.
- Az emberen sokszor csak az segít, amiben hisz.
Eszembe jutnak Máté sorai, mikor Jézus a két vakot meggyógyítja. Aki hisz, üdvözül. De nem kell a fellegekig menni. Ha elhisszük, hogy képesek vagyunk valamire, sokkal nagyobb eséllyel sikerül. Különös világ ez. Ahogyan ő maga is az. Meg is mondom neki, mosolyt csalva a bűbájos arcára. Szavain felnevetek.
- Jogos.
Adok neki igazat. Talán újat is mondhatnék, mindazt, ami bennem kavarog. E helyett viszont csak vissza mosolygok rá, némán, eltemetve titkomat.
- Ne hidd. Néha azt sem szeretik, legalább is kicsiben. Papolnak róla, de a többség nem érti és van aki nem is akarja.
Félmosollyal ámde szemrebbenés nélkül közlöm ezt vele. Ha tudná...talán tudja is. Számos kolléga nem fektet elég súlyt erre az üzenetre vagy csak pampog róla. Így hamar ellentmondásba keverednek. Mondhatni bort isznak és vizet prédikálnak - papok és hívők egyaránt. Pedig ha nincs a gyakorlatba ültetve, értelmét és értékét veszti. Amíg a négy fal között utálják a melegeket és bevándorlókat, amíg rühellik a zsidókat vagy a négereket, akár csak ha haragot tartanak olyan apróság miatt, hogy a felekezetből valaki nem "megfelelő" öltözéket viselt vagy hangos volt a gyereke a misén. Pap vagyok, nem vak. És sajnálatos, hogy ezt látom. De nem is hagyom ennyiben. A reverenda nem dísznek van.
- Persze, mert az ember fél attól, amit nem ismer. Fél, hogy elveszíti a kontrollt.
Azt hiszem, elég jól átlátom ezt. Értem és megértem. Esendők vagyunk. Éppen ez a lényeg, fejlődhetünk, hitben, emberségben, bármiben és mindenben. De nem választják elegen ezt az utat. Nemes egyszerűséggel azért, mert könnyebb az kevéssé komplikált utat választani: nem tudni és gyűlölködni.
- Szóval ilyen, amikor lenyűgözök egy nőt?
Nevetem el magam a reakcióján a híres ördögűzőt illetően, elviccelve a komoly témát.
- Igen, nagyon kedveltem és tiszteltem őt. Bár valahogy mindig az Amon Amarth jutott eszembe róla elsőként, de amilyen jó humorú volt, talán még ő is nevetett volna ezen. Minden ördögűzést azzal kezdett, hogy gúnyolódott az ördöggel és a démonaival. Beszólt a Vatikánnak, ha a lelkiismerete úgy diktálta, nem hallgattatta el. Az igazság és az igaz vallás fontosabb volt neki, mint egy rakás piros ruhás csuhás. Erősen inspirált a pályaválasztásomban. Addig viszont még nem jutottam el, hogy megnézzem
a filmjét a Netflixen.
Mesélek lelkesen és őszinte mosollyal, kezd csillapodni a vihar bennem, bár azt nem tudom meddig.

Tom & Lucy

Mi olyan érdekes ebben az emberben? Nem átlagos, ezt már most látom, általában nem akarnak ennyire hamar ennyire a mélyre ásni a lelkembe. A legtöbben megelégednek vagy éppen megrettenek a felső rétegekről, de ő mintha... Maga is ilyen lenne.
-Nem tudom, a szüleim sosem mondták, miért választották. Azt hiszem volt egy dédmamám ezen a nevén, talán ezért -Igazából nem igazán izgat, kivételesen tetszik a nevem és amúgy sem egy állandó dolog nálam. Hiszen én... Én csak én vagyok.
-Oh, az Angyali Doktor. Híres volt és meglehetősen okos is -Vele nem találkoztam személyesen, de ismertem olyanokat, akik igen és adtam a szavukra. Vajon hasonlít a hirtelen kapott papom a druszájára? Reméljük igen, akkor értékes emberrel bővülhetne a belső köröm.
Figyelmesen tanulmányozom a vonásait, ahogy igyekszik feldolgozni a hallottakat. Ezt nem szokta mindenki gyomra csak úgy bevenni. Olvasni vagy hallani róla egy dolog, hiszen akkor még távolságot tarthatsz magad és a tények között, mert nem láttad még a valóságot. Ha pedig csak látod, az elméd a maga érdekében letagadja. De amikor ez a kettő összeér... Nem olyan biztos, hogy ugyanaz az ember leszel, aki kijön a végén, mint aki bement. Meg tudom érteni, hogy nem könnyű befogadni.
-Pont ezeket a szörnyeket nem tudom. Ha lehet hinni a leírásoknak, csak a végítéletkor fognak előkerülni, és jobb nem is felébreszteni őket álmukból. De a legtöbb... Meg lehet őket találni, ha nyitott szemmel járunk -bólogatok finoman, ahogy próbálom a szemeiből kiolvasni, mennyire nehéz is lehet most neki. Nekem nagyobb törést okozott a saját pszeudo halhatatlanságom felismerése és elfogadása, mint a biblia lényeinek létezése, neki viszont fordítva kell ezzel megbírkóznia. Már ha úgy döntök valaha elmondom neki a titkomat. Óvatosan teszem rá a kezemet az övére bátorításként. Nem lehet ez most könnyű és ismerem a szenvedést. Ha ezzel könnyebb, akkor legyen.
-Ma is tanultam valamit. Igen, a mágiának ára van és sokszor többet kell fizetni érte, mint megérné, főleg a tapasztalatlanoknak. Sok év gyakorlat kell, hogy egyáltalán úgy sikerüljön valami, ahogy elképzelte az ember. És még akkor is megtörténhet, hogy valami rosszul sül el -sóhajtok. Varázsolni önmagában nem nehéz, bárki meg tudja csinálni, aki csak egy kicsit is érti a dolgát, de itt kezdődik csak a játék. Mint belépni a deep webre. Alaposnak kell lenni, elővigyázatosnak és nem kevésbé óvatosnak. Amint rájöttél, hogyan tudsz hozzáférni, azonnal meg kell tanulnod megvédeni magad, mert hamarabb utolérhet a végzeted, mint azt sejted. Nekem is időbe telt, megszenvedtem a tudatlanságomat.
A következő kijelentése váratlanul ér, elképedve pillogok rá egy pár pillanatig. Ilyesmit főleg a modern időkben nem szokták csak úgy valaki fejéhez vágni. Nem is tudom, mit válaszoljak, hiszen én nem boszorkányként tartom magam számon és kultúráról kultúrára más a boszorkány szó értelme. De feleletet kell adnom.
-Igen. Igen, az vagyok -súgom a templom csendjében. Ilyesmit kimondani egy ilyen helyen egy pap társaságában... Bár a boszorkányüldözések kora régen elmúlt, a félelem még bennem él, hogy elkaphatnak és nincs menekvés. Nem csak az Egyháztól kell félni ebből a szempontból. Hogy mégis beismertem ilyen egyszerűen, elég felfoghatatlan a korábbi biztonsági szabályim tekintetében.
-Igen, ez így van -bólogatok, kicsit azért elismerendő, hogy ilyen gyorsan megértette a logikát. Az egész világról alkotott képét rengettem meg alig öt perc alatt és mégis képes a logikus gondolkodásra.
-Japp, próbáltam már és nem működött. Semmi baj, a tiéd még nem is olyan rossz -legyezem el, mintha csak semmiség lenne, de számomra az is. Hányszor hallgattam végig egy-egy démon viccesnek közel sem mondható trágár stand up comedyjét, ez még egészen jó azokhoz képest.
-Van, hogy az sem -vonok vállat, én és a hit... Elég se veled, de nélküled sem kapcsolatban állunk egymással.
-Észrevettem, hogy sosem volt erősségük azt is csinálni, amit folyton-folyvást ismételgetnek. Alig találni valakit, aki aszerint is él -Bár nem szoktam papok után járni, de néha nagyon hasznos tud lenni a jelenlétük, ha valami kifejezetten keresztény problémával állok szemben, amit nőségemtől fogva nem tudok megoldani.
-Tessék, most már ezt is lehúzhatod a bakancslistádról -nevetem el magam, ez azért jó volt. Ritkán találok jó humorral megáldott csuhást.
-Az egy jó banda és igen, jó ember volt -bólogatok, valahogy jó nézni, ahogy lelkesedik, olyan tiszta és kedves, amit ritkán látok.

Outfit@Music

Nem tudhatom, mi játszódik le Lucinda elméjében, én csupán haloványan, melegen mosolygom rá. Párszor már mondták, hogy megnyugtató a pillantásom, úgy látszik ez a szupererőm. Nem is rossz. Ezzel az angyali ábrázattal szerencsére senki sem feltételezné, hogy soft-erotikus, okkult regénysorozatot írok női álnéven. Azért néha próbálkoznak meghívni a szervezők Con-okra, de ezeket a kíváncsiskodóan lelkes leveleket csak megmosolygom. Bár...hazudnék, ha azt mondanám, nem játszottam el a gondolattal, hogy felfedem a kilétem, vicces lenne a közönség feje. Persze, másnap páros lábbal rúgnának ki az Egyházból, szerény véleményem szerint, de amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik. Amíg végzem a dolgom, miért is ne írhatnék mellette? Vagy éppen beszélgethetnék szép, titokzatos lányokkal, hogy furcsa kérdésekkel hozzam zavarba őket?
- Ezt mondják róla, igen.
Jegyzem meg, bár Lucy úgy beszél, mintha ismerte volna. Ami persze nem lehetséges, így bizonyára csak a képzeletem játszik.
Magam is meglepődöm, milyen könnyedén kapcsolódom a hallottakhoz. Mintha mi sem volna természetesebb, vagy éppen ezer éve ismernénk egymást. De egy dolog viszonylag könnyedén reagálni - főleg, ha fantasy írók vagyunk vagy mi a szösz -, és egészen más mélyebben tudatosítani mindezt. Valójában magam sem tudom, mennyire alkalmazkodás vagy mennyire valami más ez, amit csinálok. Az alapjaiban kéne megrengetnie a hitemet annak, amit ez a fiatal hölgy magyaráz. Még is...még is mi?
- Nem hangzik túl jól megkeresni őket...de ez miért is tartana vissza bárkit is?
Az emberi természet már csak ilyen, szeretünk veszélyesen élni, hajt a vérünk. A kíváncsiság, a megismerés és kalandvágy. Van aki valóban a tettek mezejére lép s van aki ezt könyvek hasábjain vagy videó játékokban éli ki. Amint ezen morfondírozok, Lucy megfogja a kezem. Ez némiképp kiszakít gondolataimból és ismét a feketével keretezett szemeibe nézek, hogy egy újabb mosolyt ajándékozzak neki. A szabad kezem automatikusan mozdul, hogy az övére tegyem, langyosan, egészen finoman szorítva meg az ő törékeny kézfejét. Hallgatom, amit mond, és ismét az a különös érzés fog el. Úgy beszél, mintha tapasztalatból tenné...noha, egészen fiatalka még. Legalább is ránézésre. De ennek semmi értelme, hacsak... Boszorkány. Hagyja el a számat ez az egyszerű, de annál súlyosabb fogalom. Arcomra nem ül ki az égvilágon semmi ennek kapcsán. Pontosabban, ugyan azt a sztoikus nyugalmat árasztom, mint eddig. Ő viszont nem. Megszeppen, talán zavarba hoztam?
- Felzaklattalak? Nem ez volt a szándékom, csak szeretem a fantasyt.
Kiszélesedik a mosolyom, még a fogaim is kivillannak. Bizarr figura vagyok, az már biztos. Óvatosan közelebb hajolok hozzá.
- De nem kell aggódnod, már nem vagyunk a középkorban és az Inkvizíciót is feloszlatták a '70-es években!
Persze, ezt nem a szemináriumon mondták, de szeretek utána nézni dolgoknak, melyek felkeltik az érdeklődésemet. Rá kacsintok, remélem oldom a feszültségét. Hogy a bennem levővel mit kezdek vagy mikor kívánja felütni a fejét, az viszont jó kérdés.
"Bizony vannak vérszomjas fenevadak, vannak vámpírok, kísértetek, s élnek a puszták titokzatos rémei. A szörnyek halhatatlanok." - visszhangoznak Stephen King szavai a fejemben. Léteznek. És ha ez így van, kell lennie valamilyen erőnek, ami felveszi velük a harcot. Mint...a boszorkányság. Még ha ez meghasonlott gondolat is. A leány, aki mellettem ül, még nem is olyan régen mágián égett volna. Na nem mintha engem nem átkoztak volna ki a letűnt korokban...nem félek tőle, de nem is ítélem el. Aztán, ismét valami rendhagyót mond. A "jappogására" finoman kuncognom kell, nagyon bájosnak találom, de az ezt követő vallomás annál zavarosabb. Egy pillanatra meg is fagy az arcomon a mosoly és megráncolom a homlokom.
- Tehát...már meghaltál?
Távolinak tűnik a saját hangom. Hiszen a kezem, amit az övén felejtettem, olyan elevennek érzi a selymes bőrét, a testének melegét. Akkor még is...mi? A nekromancia az első, ami eszembe jut, a könyveimben is nagy szerep jut a fekete mágia ezen rút ágának. De még ha a valóságban lehetséges is lenne és nem oly módon, mint a kitalált történetekben, valahogy el kell vetnem. Szellem? Ahhoz túl élethű...enyhén oldalra billen a fejem, ahogy a porcelánszerű arcát fürkészem, válaszok után. Több dolog is elhagyja ugyan az ajkait ezt követően, de a többségre nem igazán tudok felelni. Talán, most kezd beérni mindaz, amit eddig mondott?
- Ebben a kérdésben a protestánsokkal értek egyet: törekednünk kell a jóra, arra, amit helyesnek vélünk, még ha a tökéletességet itt, a földön nem is tudjuk elérni. A szándék számít, a jóakarat tartja össze a világot, különben darabjaira hullana a Gonosz kezei között.
Nem titkolom nézeteimet, a katolikus hit szerint lehetséges a földi megszentelődés és tökéletesség, de ezt csak régi szövegek téves értelmezésének vagy középkori naivitásnak tudom be. Nem vagyunk hibátlanok, csak Isten tökéletes. De megvan a lehetőségünk a helyes utat választani, még ha meg is botlunk rendszeresen, nem veszítünk, amíg önként fel nem adjuk.
- Mindenkinek van gyengesége, legalább egy. II. János Pál pápa nyilvánosan is bocsánatot kért az Egyház évszázados vétkeiért.
Sosem tartoztam azok közé az elvakult papok közé, akik tévedhetetlennek tartják az Egyházat vagy az aktuális pápát. Butaság lenne. Főleg a tények ismeretében. És veszélyes. Gondoljunk csak VI. Sándorra, a Borgia pápára. Az Egyház maga ettől, természetesen nem lesz rossz, ahogy a másik véglet képviselői tartják. Sajnos minden eszmére igaz, hogy ha hatalomra kerül, kiforgatják és a vezetők saját céljaikra alakítják és használják. Hiszen ha ez nem így lett volna, akkor az Egyház nevében nem lehetett volna évszázadokon átívelő vérfürdőt rendezni. A Sátán ténykedése. De végül nem győzhet, a Szűzanya a fatimai jelenései során elárulta, "Végezetül is az én szeplőtelen szívem fog győzedelmeskedni!"
Ő pedig felnevet a kis tréfámon, így ismét oldódik a hangulat. Én pedig örülök, hogy megnevettethetem, főleg a boszis intermezzo után, na meg, hogy elnézhetem milyen csodaszép, ahogy kacag. Nyugtázom ezt az apró megállapítást, ennyi még csak nem számít bűnnek...

Tom & Lucy

Nem is tudom, hogyan jutottam ide. Mármint azon túl, hogy egy különösen vicces kedvében lévő celestim fogta magát és megkergetett, amire egy templomba menekültem a helyi pappal egyetemben. Nem tudom, miért akarok ennyire bízni a férfiban és miért nyílok meg neki jobban, mint kéne. Pedig nem szoktam szeretni a folyton mosolygó figurákat, általában valamilyen titkot rejtegetnek, én meg nem akarom utólag megtudni, hogy csak egy női fehérneműt próbálnak a világ elől eltitkolni vagy éppen emberrabló stricik. Egyik kevésbé kellemes, mint a másik és voltak már vele rossz tapasztalataim. Reméljük ő nem valamelyik lesz ezek közül.
A szent emlegetése után rá kell jönnöm, hogy jobban kellene figyelnem körülötte, miket is beszélek. A legtöbbeknek fel sem tűnik, hogy miket beszélek össze, vagy csak simán ellegyezik, mert fel sem fogták igazán, mit is mondtam az imént. A társadalom csodája, annyira akarja, hogy része legyél és úgy viselkedj, ahogy nekik tetszik, de amikor meg mondani akarsz valamit, mintha észre sem venne, vagy direkt hagy figyelmen kívül. Ő persze viszont túlságosan is figyelmes, amihez őszintén nem vagyok hozzászokva.
-Csak az tartja vissza, hogy nincs semmilyen feljegyzés a hollétükről és nem lehet őket lekövetni mágikus módszerekkel. Ezekre nincs éppen műholdas helymeghatározás -magyarázom, de valahol azért igaza van. Ha lenne rá bármiféle mód, akkor már valószínűleg lettek volna olyan hülyék, akik megpróbálták volna megkeresni. Nem akarom tudni, mi lett volna a világgal, ha véletlenül megtalálja valaki és elkezdi megfelelő tudás nélkül piszkálni. Lehetséges bármilyen tudást összeszedni egyáltalán róluk? Talán érdemes lenne utánanéznem.
-Semmi baj. Ezzel... nem is olyan régen még meg lehetett volna öletni és még bennem van a félelem -fújom ki a levegőt, úgymond megnyugtatásul. Nagyon kellett vigyáznom az ilyen gyanúsítgatásokkal, amit az imént csak úgy a fejemhez vágott. Nem olyan egyszerű a sokáig magammal hurcolt elővigyázatosságot csak úgy levetkőzni, amikor még most is sokat tartok a mai napig. A saját magam védelme előkelő helyen szerepel az életemben, hiszen magamon kívül semmi sem állandó az életeimben.
-Csak akkor? Addig még működött? Jézus Krisztus -akadok ki egy kicsit. Belegondolva, hogy egy élettel korábban is elítélhettek volna boszokányságért, kicsit kiráz a hideg. Minden évtizedben van valami, amiért megvet és gyűlöl az általános közízlés, azon már meg sem lepődöm és fel sem veszem, de akkor gyilkosság járt érte. Nem is tudtam, hogy olyan sokáig élt még az Inkvizíció, sosem ellenőriztem, miután elcsitult a nagy felbojdulás.
-Igen. Már meg. Sokszor. És mindenre emlékszem -adom meg végül a választ. Nem nézek rá, nem nézek a szeméme. Nem akarom látni, mit gondol rólam. Hogy hülyének néz, megrökönyödik, elkönyvel teljesen begolyózottnak vagy csak egyszerűen feje tetejére a teljes világa. Így is jobban megráztam, mint kellett volna, jobb lenne minél előbb távoznom és előtte még az emlékeit is elnyomnom. Bármennyire is vonz egy barát lehetősége, nem akarom belerángatni. Ártatlanság védelme. Még egy szabály.
Érzem, hogy kellemetlen hosszú csönd telepedik közénk, aminek sosem lett volna szabad megszületnie. Nem lett volna szabad elmondanom. Így is elegen vannak, akik ismerik a titkom, még ha nem is tudják felhasználni ellenem. Talán nem ez lesz a vesztem, de akkor sem kell tudnia. Olyan szégyene vagyok a természetnek, amit el kellett volna már régen pusztítani, ha lenne rá mód.
-Senki sem jó. Még nem találtam senkit, aki feddhetetlen lett volna, még ha sokáig azt is hittem róla -vannak rossz tapasztalataim, mondhatjuk úgy is. Napestig el tudnánk vitatkozni az ilyesmin, és bármennyire is élvezném, már nem igazán szeretem csinálni. Rengeteg és még annál is több időm volt gondolkodni és véleményt alkotni mindenféle dologról mindenféle témában. És persze a legtöbb időt a vallás és a moralitás kapott, pár egyéb egzisztenciális kérdés mellett.
-És milyen jól tette. Bírtam az öreget, ritka alázatos volt -Bár őt nem ismertem közelről, követtem a publikációit és nyilvános megszólalásait nagy vonalakban és tetszett, amit tőle tapasztaltam. Kár volt, hogy meghalt, de szép hosszú uralkodása volt. Végre fel kéne ismerniük azoknak az öreg fehérruhásoknak, hogy a hatalmukkal jól kéne bánni.
-Azt hiszem ennyi elég volt belőlem mára. Talán még sok is. Nem akarok benned túl sok kárt tenni és ahogy hallom, a celestim is feladta -jegyzem meg, ahogy készülődök felállni. Feltett szándékom hamarosan távozni és csak egy kósza érzést hagyni magam után. Nem fogom bevonni a köreimbe, ha nem muszáj. Ahhoz túlságosan megkedveltem, hogy kitegyem ennek a veszélynek. Inkább felejtsen el és éljen boldog életet.

Outfit@Music

Csendben hallgatom Lucinda beszámolóját, ahogy telt ajkai a valóság talaján elképzelhetetlen szavakat és történéseket mesélnek. Valahol a realitás és fantázia mezsgyéjén próbálom befogadni mindazt, ami történik. Hiszek neki, de ezt érezni könnyebb, mint értelemmel felfogni az elhangzottak súlyát. Talán csak azért megy ilyen könnyen az elfogadás, mert a fantasy és misztikum mindig is közel állt hozzám. Mert olyan élénk a fantáziám. Még is, mindezt, mint tényt és valót elfogadni, befogadni...
- A félelem természetes ösztön, mind félünk olykor. De nem lehet örökké félelemben élni, Lucy. Mert közben elfelejtünk élni. Az embert örökösen hajtja valami, keresi-kergeti a békét, amire vágyik. A többség nem találja meg ezt. Kutatják ebben-abban, többnyire anyagiakban és szexben, esetleg szerelemben, befolyásosságban. Azt hiszik, ez az, amire annyira ácsingóztak. De a nyugalom, amelyre a lélek éhezik, még sem jön el. Mert az nem ilyen természetű.
Haloványan, kedvesen mosolygok a gótikus szépségre. Minden egyes szavamat komolyon gondolom, nem egy teológiai tankönyvet mondok fel neki.
- Hát, ő biztosan nem, de igen, az intézmény még megvolt. Bár, hogy mit csináltak pontosan, azt nem tudom. Egy lexikonban találtam ezt az információt az "inkvizíció" szócikknél.
Elnevetem magam a Megváltót illető felkiáltásán, nem veszem káromkodásnak, inkább jót derülök rajta. Nos, Jézusnak semmi köze nem lehetett az efféle ördögi egyházi gyakorlatokhoz, a nevét használták fel szentségtelen célokra. Vétkes az a pap, aki ezt tagadja, mondjon bárki bármit. Az Egyház folyamatosan ki van téve a gonosz erők ostromának, de ez nem jelenti azt, hogy szemet hunyhatunk a botlásai felett.
A kacajom lassan halkul el, ahogy a téma még komolyabb fordulóhoz ér. Halott. Többször is...meghalt. Ez az az információ, amit még nekem is emésztenem kell. Elkapja a tekintetét, de én nem veszem le róla a szememet. Talán szégyell valamit? Vagy attól tart, mit gondolok ezek után róla? Ahogy ezek az általános lelkészi - és emberi - kérdések megfordulnak a fejemben, elillan a pillanatnyi sokk és zavar; helyette a lányra összpontosítok.
- Nem kell elfordítanod a tekinteted, Lucinda.
Jelentem ki neki határozottan, mint egy kinyilatkoztatást és közben egészen finoman a hátára teszem a kezemet, hogy érezze, vele vagyok. Ha ez nem volna elég, egészen óvatosan magam felé fordítom az arcát, ha engedi.
- Nem tettél semmi rosszat. Nem mondtál semmi rosszat, nekem pedig nincs jogom megítélni téged és nem is szándékoznék hasonlóképpen cselekedni, ha tehetném sem.
Egyenesen a szemeibe nézek, szeretném, ha érezné a szavaim súlyát és azt, hogy igaz, amit beszélek.
- A lelked...valamiért nyughatatlan. Nem tud tovább lépni a túlvilágra. De ez nem minősít téged. Ez egy állapot, amire talán csak Isten tudja a választ, de cseppet sem biztos, hogy nincs a Földön olyan, aki segíthetne.
Abban nem kételkedek, hogy az Úr tudja, mi történik vele és hogy valószínűleg az Ő keze van a dologban. Viszont szeretném megvigasztalni és segíteni neki. Az én képzelőerőmbe bele fér egy megoldás számára. Hiszen látom rajta, mennyire bántja a helyzete. Leengedem a kezem a hátáról és neki dőlök a pad támlájának. Hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül a titka miatt, úgy döntök, én is megosztom vele a sajátomat. Persze, a nagykönyvben nem így menne a forgatókönyv, a pap egy passzív figura, aki csak hallgat. De én az interakciókban bízom, az emberi kapcsolatokban hiszek.
- Írok egy regénysorozatot, ami miatt valószínűleg eltiltanának a hivatásomtól.
Nyögöm be, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Ha rám néz, ugyan azt a meleg mosolyt látja, mint eddig is.
- Még senkinek sem mondtam el.
Fűzöm hozzá sietve, így talán megkönnyebbül kissé. Most már ő is tud rólam valami kínosat, és az az igazság, hogy nem is bánom ezt.
-  'Egy előkelő ember megkérdezte: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerhessem az örök életet?” Jézus ezt válaszolta neki: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten." '
Lukács evangéliuma, 18.fejezet, 18-20. Ezzel próbálom feloldani a romantika korának eszméihez illő, mélabús gondolatot, ami a beszélgetésünk közepette ránk telepedett. Senki sem "jó", ha ezzel tisztában vagyunk, könnyebb az élet és embertársaink súlya. Hiszen ott a vigasz, hogy tehetetlenek ez ügyben, ellenben az Atya mag a Jóság. Lehet erről papolni, prédikálni, de amíg valaki nem jut el arra a lelki fejlettségi szintre, hogy ezt valóban megértse, addig nem lehet önfeledten boldog a földi életben. Ez lehetne egy poros közhely, de az igazság az, hogy mivel van szerencsém megtapasztalni, így sokkal több annál.
- Nekünk kell változnunk, olyanná, amilyenek lenni szeretnénk és amilyennek a világot látnánk. Ahhoz, hogy jobb hely legyen, nem várhatunk arra, hogy a többiek változzanak körülöttünk. Csak a saját sorunkra van ráhatásunk.
Pál levele a rómaiakhoz, "Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával", 12. fejezet. Az ember magányos és csalódott, ha azt várja, a többiek maga körül tökéletesek legyenek és csupa jóság. Az emberi természet gyarló, esendőek vagyunk. Tökéletlenek. Ellenben, ha mindenki dolgozna magán, hogy a világ ezáltal jobb hellyé váljon, akkor már Utópiában élnénk. Talán lehetséges, talán nem. De addig is, megtehetjük, ami tőlünk telik és kereshetjük a valódi megnyugvást, amire annyira mélyen és intenzíven vágyunk. Szavaimmal természetesen megnyugtatni szeretném, balzsamként hatni felzaklatott, örökké bolyongó lelkére.
A pápát illető megjegyzését derűsen nyugtázom, mire pedig észbe kapok, már menne is. Ahogy azonban felkel, hirtelen megfogom a csuklóját vagy a kézfejét ültemben, amit éppen érek, és felnézek rá.
- Nem vagyok cukorból...a látszat csal.
Mondom elsőre, ami eszembe jut, bájosan sunyi mosollyal, majd a lényegre térek.
- Nem akarlak feltartani, de szeretném, hogy tudd, ide...hozzám bármikor jöhetsz. A plébánián megtalálsz. Vagy a mellettünk levő árvaházban. De...
Hirtelen eszembe jut még egy dolog ennek kapcsán, előkapok egy tollat a zsebemből és egyenesen az elkapott kezének tenyerébe írom a számomat. Persze, utólag magamon is kuncogok, mintha egy elcseszett romantikus film vagy randi klisés jelenetét játszanánk le. De nincs névjegyem, nem vagyok én olyan nagy ember, szóval ez tűnik legkézenfekvőbbnek. Szó szerint is.
- ...fel is hívhatsz, akár éjjel is, ha más merre jársz vagy csak beszélgetni szeretnél valakivel.
Széles, derűs mosolyomban részeltetem, majd nehézkesen, de elengedem a kezét. A sajátom vissza esik az ölembe.
- Van vendégszobánk is, ha szükséged lenne rá.
Fűzöm hozzá, ahogy távolodni kezd s követem tekintetemmel.

Tom & Lucy

Éppen egy amatőr legkínosabb bakiját követem el, ahogyan egy külsősnek mondok el általában mélyen titokban tartott dolgokat, de valahogy mégsem tudom befogni a számat. Az átható, de mégis kedves tekintete és a megfoghatatlan jósága elvette a maradék elővigyázatosságomat is. Ha nem vigyázok, még pórul járohatok ezzel, jobb lesz legközelebb figyelnem erre.
-De sokszor az is tart életben. Többször, mint meg tudnám számolni. De igazad van, most nem tartanék itt, ha nem vetkőztem volna már régen a legtöbb gátlásosságomat -bólogatok egyetértésem jeléül. A személyes békéről alkotott képe és meglepő bölcsességről ad tanúbizonyságot, ami egészen meglepő a fiatal korát tekintetbe véve. Nem is tudom hova tenni, hogyan lehet valaki ilyen, nem szoktam hozzá, hogy a mostani korosztályom ennyire értelmes dolgokat mondjon. És érzem, hogy ez az őszinte véleménye, amin rengeteget gondolkozhatott. Ez... új.
-Uhh, hogy olyan sokáig létezett még... -gondolkozom el, de vele együtt kuncogok kicsit. El kell ismernem, egészen jó humora van annak ellenére, hogy milyen sótlanok tudnak lenni bizonyos papok. Ezt is felírom neki jó pontnak. Na nem mintha tartanék magamnál pontgyűjtő füzetet, de talán miatta meggondolom.
Nem is tudom, miért fordítom el a tekintetem előle. Nem tudom, miért tartanék még bárki véleményétől vagy megvetésétől. De mégis megteszem, mintha nem akarnám, hogy pont ő bármiféle rosszat gondoljon rólam. És nem tudom hova tenni ezt az érzést. Ha valaha szerettem is valakit, ami természetesen megtörtént az életeim során, még sokkal jobban meg is válogattam a partnereimet, közel sem töltöttek el ennyi megilletődöttséggel. Minden alkalommal csak közeledtem minden félelem nélkül, hiszen úgysem volt veszteni valóm, de vele valamiért ez nem így van. Mégis mi ütött belém?
-Valamit mégis tehettem, ha ezt érdemlem -motyogom magam elé. Szavaiból sugárzik a megértés és a vigasztalás, de ezen már nagyon sokat gondolkoztam és még többet kutattam, mi is lehet az állapotom oka. Minden alkalommal, ha találtam is valamilyen nyomot, a végén kiderült, hogy semmi köze a helyzetemhez.
-Nagyon köszönöm, sokat jelent, hogy nem ítélsz el -pillantok végül rá, látom a tekintetében, hogy minden szava őszinte és minden rosszakarattól mentes. A keze pedig olyan támogatást éreztet, amit régen tapasztaltam és szinte sosem kértem. Akik már régebb óta ismernek, ezalatt azt értem, már nem csak egy élet óta, pontosan tudják, hogy engem nem szabad sajnálni vagy vígasztalni, nem szeretem, ha sajnálnak. Erős vagyok és megoldom magamnak a problémáim, csak akkor kell bármi, ha kérek, semmikor máskor.
Nem is hiszem el könnyen, hogy ilyesmi létezhet. Túl szép, hogy igaz legyen, mindig volt valami kis apróbetűs rész az ilyenekkel kapcsolatban. A következő megszólalására felkapom a pillantásom. Meglepő, hogy cserébe az én titkomért egy sajátot ad. Mások inkább kihasználnák, hogy elárultam magam és nem követnék el ugyanezt a hibát maguk is szánt szándékkal. Ez megmelengeti magányos lelkemet, talán a tekintetemben láthatja is a hálát. Ennek ellenére nem maradhatok tovább, így is elég információt borítottam rá, amivel megdöntöttem a világról alkotott képét. Másoknak ez idegösszeomlást is okozhat, ha nem elég erősek és nem akarom nagyon feszegetni a húrt. Meglepődve fordulok vissza az elkapott csuklómra. Nem sokan mernek hozzám érni.
-Lehet, de sokkal gyengébb is vagy, mint hiszed -sóhajtok, mert bár abban igaza van, hogy meglepően jól bírja a dolgot, nem tudja megvédeni magát olyan szinten, mint nekem kell magamat. És kitettem egy bizonyos szintű veszélynek ezzel, hogy már tudja, mi megy a háttérben. Talán jobb is, ha nem kap velem járó veszélyből többet.
-Köszönöm. Tényleg hálás vagyok neked -Hajolok le hozzá, ahogy elengedi a kezem és egy hirtelen mozdulattal teszem a jobb kezem tenyerét a szemeire, hogy eltakarjam őket. Elsuttogok néhány ősi szót és ráfújok a kézfejemre, ami az arcán nyugszik. Érzem, ahogyan a varázslat felkavarodik és kifejti a hatását. Ezek után, amilyen hatással volt rám, nincs szívem tőle elvenni minden emlékét, ahogyan eredetileg terveztem. Csak... elhalványítom őket, hogy ha megpróbál emlékezni vagy valaki az elméjében kutatna, csak egy megfoghatatlan figura legyen a helyemen. Így megóvom őt másoktól és magamtól is. A világnak jót tesz egy hozzá hasonló jótét lélek, aki nem fél más lenni, inkább maradjon a része, mint szakítsam ki belőle.
Kell egy-két perc, hogy magához térjen teljesen a varázslat okozta kábulatból, addig én is elhagyom a templomot, hogy menjek tovább a dolgomra. Engem is várnak a kötelességeim, őt is valószínűleg.

Outfit@Music