II. A koncert ~ Abi & Alex

Koptatott, szaggatott farmerem zsebébe mélyesztett kezekkel  haladok határozottan az ismerősen ismeretlen utcákon. Itt ragadtam, immáron több, mint nyilvánvaló. Hetek teltek el a születésnapom óta - azaz azóta, hogy valahogy sikerült magamat a múltba teleportálni, pontosan 2022-ben. Hogy miért éppen ebbe az évbe, ami nekem semmit sem mond? Fogalmam sincsen. Valószínű, puszta véletlenről van szó. De legalább térben nem mentem túl messzire, pár mérföld onnan, ahol még csak évek múlva fog épülni a családi fészek. Vagy inkább kúria. Hiszen, hülye lettem volna nem "haza menni". Amit viszont találtam, az egy üres telek, fás vadon, ahol még semmi sincsen. És hogy miért nem kezdtem azzal, hogy elmegyek az apámhoz? Anya, az egyértelmű, úgy se hinne nekem. Apa... ő már veszélyesebb buli lenne. Pont az a baj, hogy nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha ideje előtt tudomást szereznének a jövendőbeli létezésemről. Ki tudja, ez hogy kavarna be a jövőbe?! Sok időutazós filmet, sorozatot láttam, könyveket is olvastam, kezdve a nagy klasszikussal, H.G. Wells: Az Időgépével. De ahány sci-fi a témában, annyi szabálya és eltérése az időutazásnak... arról nem is beszélve, hogy ez nem egy film, hanem a valóság, az életem. Így, egyelőre próbálom meghúzni magam. Apa biztosan érzékel, mármint, egy nefilim felbukkanását a városában, de szerencsémre, bizonyára cseppet sem érdekli a dolog. Nekem viszont, valamiből kaját kéne venni, nem? Félig ember vagyok és életem első 20 évét átlagos halandóként éltem le - többé-kevésbé -, szóval víz, étel és fedél is kéne. Nos, ezt az előrelátást anyától örököltem, a racionális, analizáló gondolkodás, ami rögtön a szituáció megoldására törekszik. Azért jó tudni, hogy nem csak apa, de anya se tagadhatna le. Az apától örökölt bohémság mellett azért én praktikus emberke, akarom mondani nefilim vagyok. Egy szó, mint száz: meló kell, de gyorsan! Hiszen minden pénzbe kerül és a számlám még nyilván nem él ebben az időben. Hogy is élne?! Én se élek, valahol egy felhő tetején úszkál a kis csonka lelkem -  ha csonka egyáltalán, szerintem ez csak városi legenda -, akár egy barokk angyalka vagy fogalmam sincs.
Már-már sorsszerűen találtam rá arra a szűk, underground zenei "barlangra", ahol tudtam, meglelhetem ideiglenes otthonom. Csak úgy sétálgattam, és egyszer csak ott volt! Az én időmben már sajnos nincsen, legalább is nekem nem rémlik. De ez csak kapóra jön a helyzetemben. Nem is olyan messze a LUX fényárjától, van egy eldugott pincehelyiség, sötétségbe és dohányfüstbe burkolódzva, ahol Los Angeles metalhead-jei zúznak éjszakánként! Pont nekem való hely! Rögtön kiszúrtam a feketére mázolt ajtót, ami fele veszik a mellékutca szürkeségébe, de nem nekem! Csak hamar berobogtam és egy órán belül megegyeztünk a tulajjal, még bandát is kerített nekem, pont énekest kerestek! Szuper! Csupa szimpatikus srác! Azt csinálhatom, amihez értek és amit szeretek. Persze, igyekeznem kell, nehogy később összefüggésbe hozzanak az inkognitóban levő saját magammal... de remélem elég kicsi ez a kóceráj ahhoz, hogy ne terjedjen semmi futótűzként. Nem parázom túl a dolgot, figyelek, de hagyom, hogy sodorjon az ár, mást úgy sem tehetek. És bevallom, még élvezem is a dolgot. Ezen az estén is koncertünk lesz, idejében érkezem a helyszínre, bár hangom különös volta miatt nem igényel valójában bemelegítést vagy hasonlót. Csak úgy jön, akár a büfi. Legalább is, egyszer baba koromban kiborultam - anya nem engedte, hogy Maze sütijéből egyek, nos, mert füves volt - és a bömbölés túlságosan túlvilági ordításra sikerült. Emlékszem, az egész család lefagyott a hangtól, amit hallattam. Nos, a tehetségem első megnyilvánulása! De asszem' csak nekem tetszett. Most viszont itt vagyok és bizony már ebben a korban is megtalált az a réteg, akinek ez bejön! Így hát, ki sétálok a többiekkel a színfalak mögül és széles mosollyal köszöntöm a fektébe öltözött tömeget. Már a derűm kiborítja őket, de kezdik megszokni, én nem olyan vagyok, akire számítanának. Jobb lábamat megvetem a színpad elején elfekvő hangszórón és már kezdem is a ma esti műsort! Immáron teljes valómban, nem csak sóvárogva az után, aminek születtem. Hiszen ennek fényében írtam ezt a dalt, amit megosztok a mai közönséggel. Kellemes, szimfónikus dallam és kórus indít, hiszen szeretem a komolyzenét és a kontrasztot a zenében még inkább.
- "Omnipotens!
Én vagyok az Egyetlen!
Ikarosz!
Megérintem a Napot!" ♩
Ordítom a mikrofonba, hiszen végre szabaddá vált végtelen potenciálom! Büszkén kiálltva a balsorsú mitológiai alaknak, Ikarosznak, hogy bár az ő viaszszárnyai elolvadtak és alá zuhant, addig én, a saját, valódi szárnyaimmal... vajon megérinthetném a Napot? A Napot, melyet apám kezei formáltak... Teljes átéléssel éneklek hát, olyan torz hangon, amit még senki sem hallott a teremben. A vakító reflektorok, melyek megvilágítják a színpad félhomályát, obszidián függönyt hagynak maguk után a közönségen, így nem láthatjuk az össze verődött népség arcát, csupán az első két sorból pár vélhetően rajongóét. De az arcok, melyeken megakad a szemem... a vonagló-pogózó-headbenagelő tömegtől merőben eltér. Néhány alak, akiket már korábban is láttam, pontosabban, nem biztos, hogy ők, de hasonlók. Mivel ez a pár fickó, nos, ők szög egyenesen állnak, míg a tömeg körülöttük hömpölyög, akár a szeszélyes tenger. Ez a néhány egyén azonban csak áll és engem bámul, fa arccal... az utóbbi időben pedig mintha egyre többen lennének... vajon kik ők? Valami azt súgja, nem átlagos emberek. Engem még sem zökkentenek ki a nyugalmamból, inkább a kíváncsiságomat keltik csak fel. Egyenesen farkas szemet nézek velük, pár sorsnál.
- "Eme törékeny szárnyak...megérintik az eget!
S a világot fekete-fehérre mázolják...
Idézd hát elő az újjászületés tisztító tüzét!
Újra teremtve képemet a paradoxonban" ♩
Éneklem s a strófa alatt a zenész társaim néma csendbe burkolóznak, hogy csak a pokol bugyraiként fortyogó hangomat verjék vissza a piszkos falak. Én pedig egészen közel megyek a színpad széléhez és a különös alakokhoz, majd egyenesen a Mennyek felé lököm kitetovált karjaimat, így adva súlyt a szavaimnak. Senki sem tudhatja rajtam kívül, mennyire sokat jelent nekem ez a dal és ezek a gondolatok és vágyak, melyek oly régóta gyötörtek... s most végre beteljesültek. Bár megoszthatnám a családommal! De még nem tehetem. Így hát, széttárom karjaimat és ordításom bezengi a termet. A koncert után tikkadtan, izzadtan, de annál jobb kedvvel indulunk meg a backstage-be. Fél szemmel még látom, amint oszlik a nép, de az a néhány fura illető legelöl, ők még maradnak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk... a vállam felett, ahogy rájuk pillantok... ők vissza néznek rám, pislantás nélkül. Kirázhatna a hideg, de valamiért nem így történik. Kifújom a levegőt és nem foglalkozom velük, legalább is egyelőre. Jót nevetgélünk az újdonsült barátaimmal és bandámmal, ahogy a hosszú folyosót szeljük, amit ráz vidám hangunk. Megállok az öltöző ajtaja előtt és benyitok. "Aztán ne edd meg a Napot Will, van kaja a hűtőben, haver!" Szól oda nekem a dobos, én pedig jót hahotázok és oda kiabálom neki, hogy megfogadom a tanácsát. A nevemet illetően nem akartam hazudni nekik, hiszen egyenességre neveltek, így azt választottam, hogy a bérma keresztnevemen mutatkozom be - ironikus, a felnőtt nevemen a keresztségben -, azaz Jean-ként, de hamar lehurrogtak, hogy ez a franciás név tökre nem megy hozzám meg ha híresek leszünk, hogy jegyzi majd meg a közönség?! Így rám akasztották a "Will" művésznevet, mert az tökre átlagos és könnyen megjegyezhető. Én meg vállat vontam. Azt csak nem mondhattam el, hogy a LUX valóba az Ördögé, én pedig a fia vagyok. Becsukom magam mögött az ajtót, a "fő" öltöző teljes egészében az enyém. Tudják, hogy csóró vagyok, szóval a hely tulaja megengedte, hogy itt húzzam meg magam. A fiúk meg elvannak a kisebb öltözőben, aztán úgy is húznak haza. Én jókedvűen dudorászok - elég muzikálás vagyok, hiába -, miközben az arcomat bele törlöm az amúgy is lucskos pólómba. Elég meleg van a  kis bűnbarlangunkban, és elég sokan jöttek el. Jól jön az a különös "szupererőm", hogy bár leizzadok, mint bármelyik ember, még sem bűzlök úgy, mint egy döglött ló. Gondolom, apám génjei vagy ilyesmi... mondjuk az angyalok nem izzadnak és nem járnak wc-re, hallgattam erről épp elég eszmefuttatást Ella nénitől, nem jött még rá, mi történik a kajával, amit egy angyal betól. Én inkább nem is morfondíroznék ezen. Minden esetre, örülök, hogy nincs trágyadomb szagom, Maze-től meg is kaptam e miatt már tipegő koromban, hogy "Mi vagy te, egy elb*szott virág?!", mire anya megdorgálta, hogy ne beszéljen előttem így és hasonlók. Igen, rendszeresen oda jön nagyon feltűnően megszaglászni, de már megszoktam. Meg a fura képeket, amiket vág hozzá. A sógorom meg azzal szívatja, hogy gáz, hogy démon létére olyan gyenge a szaglása, hogy a nyakamban kell lihegnie. Hiányoznak. Halovány, nosztalgikus mosoly jelenik meg az arcomon, de igyekszek nem mélabússá válni. Lekapom magamról a nedves pólót és lazán ledobom a fürdőszoba padlójára, majd később össze szedem. A nadrágomnak is hasonló sorsot szánok, így, miközben megindulok a zuhanykabin belé, éppen azt gombolom ki. Fél kézzel elcsúsztatom a tolóajtót, míg a másik kezemmel éppen a sliccemmel babrálok. Nem pillantok fel, csak ösztönösen nyúlok a csap után, hogy megengedjem a vizet és az elérje a kívánt hőmérsékletet, mire megszabadulok a maradék ruhaneműtől is. Arra még véletlenül sem számítok, hogy esetleg meglepetés fogad a zuhanyban.

Abi & Alex

Amint a forró, párát csapó fürdővizet elzárom és a kezemet nyújtom felé, ő úgy kap utána, mint szomjazó egy pohár víz után. Erősen ölel magához, mintha ki tudja, miféle szörnyetegek elől menekült volna pont az én zuhanykabinomba. S titkon merem remélni, nem véletlen a választása. A gondolat és az édes kis mozzanat mosolyt csal az arcomra. Tetoválások szőtte karjaim habozás nélkül reagálnak a félénk lány ösztönös gesztusára, így óvó ölelésembe zárom őt, átadva magam a pillanat édes hangulatának.  Mély levegőket vesz, a lélegzete finoman csiklandozza a nyakamat, miközben a vízcseppektől csillogó feje búbját nézem, amíg nem távolodik el annyira, hogy íriszeink találkozzanak. Szívesen tartanám így, a kajaimban, még akár meddig, de az élet nem így megy, nem igaz? Minden esetre, Abi egy bájos biccentés után felemeli a tekintetét, hogy az én vigyorgó képemmel találja szembe magát. Remélem rám számított. Vagy legalább kellemes a meglepetés. Nem kell sokat várnom a válaszra, meglepő módon a koncertre jött, nem is csoda, hogy nem saját kútfőből, hanem egy barátnő unszolására - fejben köszönetet is mondok a titkos "jóakarómnak", akinek persze fogalma sincs erről az egészről, ami kettőnk között dereng. Abim megfogalmazására a "befogadást" illetően nem szólok semmit, inkább mélyen hallgatok, mire asszociálok erről a kijelentéséről, ami lehet kétértelmű is, éppenséggel. Végül, még is heherészek egy kicsit, mikor trükknek vélné a mutatványom.
- A templomi kórusban kezdtem prüntyőke koromban, de miután berobbant a pubertás és nem maradt kasztrált kisfiú hangom, elkezdtem kísérletezni a hangommal. A hangunk a legérdekesebb hangszer, szerintem. És így jutottam el ahhoz a hangzáshoz is, amit a színpadon hallhattál. Nincs benne trükk, valójában, olykor már kijött belőlem spontán, gyerekként, csak akkoriban nem foglalkoztam vele. De aztán megtetszett és mint kiderült, vannak még ilyen lököttek, akiknek ez bejön.
Vallom be köntörfalazás nélkül, bár egyelőre még nem vagyok tisztában vele, hogy az alvilági hangom több mint kemény zene. Valami egészen más. Erre azonban most nem is gondolok, Abigail páratlan szépségére és kellemes  természetére annál inkább, aminek nem is vagyok rest hangot adni. Akkor is elhalmoznám bókokkal, ha nem árulta volna el, hogy érzi mások érzelmeit. Lehet, zavarba kéne hoznia, hogy ismerem a képességét, de én nem csinálok ügyet belőle. Miért ne tudja, ha úgy is szeretném a tudtára adni? Főleg azok után, hogy ilyen váratlan módon ismét össze hozott minket a sors. Vagy... nagyapa? Ahogyan azt tette apával és anyával? S ki tudja még kikkel? A kósza gondolat elszáll és én csak az előttem álló leányzóra fókuszálok. Ő éppen cukin elkapja a tekintetét, hogy a tintafestményekkel kipingált lábfejemet fixírozza pironkodva. Nem hagyhatom szótlan!
- Olyan aranyos vagy, mikor zavarba jössz.
Gyónom meg finoman kuncogva. Eszembe jut, ahogy a múltkor a hajzuhatagába próbált elbújni.
- Én is így hittem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy eljössz a koncertünkre és a szobámban talállak. Főleg nem a zuhanykabinban.
Mert hát valljuk be, mennyi esélye volt ennek? Még is megtörtént. És most itt vagyunk. Késztetést érzek, hogy a tenyerembe temessem az arcát és szájon csókoljam, de nem szeretném őt ennyire lerohanni, amilyen kis nebántsvirág. Ekkor a vallomásai ismét meghökkentenek, ami ki is ül az arcomra.
- Vissza mentél oda, ahol először találkoztunk, hátha ismét arra járok?
Kérdezek vissza kissé bárgyún, hiszen evidens mindez az alapján, amit az imént mondott. Még is, kiszökik a számon. Abi pedig az ajkába harap. Bizonyára nem is tudja, milyen csábító ez az apró gesztus, hogy hogyan korbácsol fel egy hozzám hasonló, védtelen pasast.
- Én... nem igazán tudtam, hol kezdhetném a keresésed. Olyan gyorsan elröppentél... az idős úr, aki magához vett, tudja, hogy itt vagy?
Kissé elhalkul a hangom, mert valóban olyan intenzív élmény volt a vele való találkozás, majd épp oly szívbe markoló, mikor szó szerint röppent ki a kezeim közül. Mintha soha ott sem lett volna. Végül, eszembe jut a felvigyázója, akit említett. Valamiért kétlem, hogy örülne, hogy az Ördög állig kitetovált fiával lóg. Mi több, egy félmeztelen fickót ölelget.
- Köszönöm. Jól esik, hogy így gondolod. A tanáraim a konzervatóriumban nem voltak ilyen lelkesek. Nem szívlelik a kísérletező hajlamot. Pedig én szeretem a határaimat feszegetni, a hangom terén és a hegedűjátékom terén is. Kedvelem a komolyzenét, különben nem jártam volna konziba, de úttörő is vagyok. Nem értem, miért lenne ez rossz. Sokan... nem tudnak újat álmodni és haladni a korral. Hiszen Paganini-t sem fogadta el a kora zenei krémje, Az Ördög hegedűsének nevezték a rendbontó játéka miatt.
Nem is tudja, milyen sokat jelent, hogy ezt mondja. Hiszen minden művész szomjazza, hogy elismerjék a művészetét. Bár itt talán erről többről van szó... ahogy pedig szemei csillognak, midőn felnéz rám, nem tud nem kiszélesedni a mosolyom, ahogy vissza nézek rá. Tündéri, amint előadja, hogyan is került ide.
- Mert nem is vagy bűnöző. Valamiben pedig biztosan jó vagy, de talán még nem találtad meg, miben.
Próbálom vigasztalni őszintén, a folytatáson pedig ismét a fülemig ér a szám.
- Hát, biztos én lennék a menő srác, ha megtudnák, hogy egy ilyen szép lány szökött be a szobámba, csak hogy találkozhasson velem!
Biztosan ez történt volna, ha csapatostul jövünk és Abi mindenki előtt bukik le. Neki még nagyobb zavar, nekem pedig dicsőség jutott volna, hiszen melyik srác ne álmodna ilyesmiről?
- Pedig de. Nincs víz-allergiám.
Próbálom oldani a hangulatot, persze, értem én, amit mond, de én e téren is különc vagyok. Mielőtt pedig megfagyna itt, adok neki tiszta törülközőt és némi holmit. Nem sok és biztosan nem olyan, amire egy hölgynek igénye lenne, de egy legénylakás elég lekorlátolt, valljuk be. Kislisszolok az ajtón, hogy nyugodtan tudjon készülődni és a kanapén ücsörögve próbálom lélekben edzeni magam az elkövetkezendő látványra. Arra nem számítok, hogy ilyen közel foglal helyet mellettem, ami cseppet sem könnyít a helyzetemen. Valamiért azt hittem, majd szemben ül le.
- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy még fogod is hallani tőlem.
Mi tagadás, ami a szívemen a számon. Semmi túlzás nincs abban, hogy Abigail meseszép. Megkínálom itallal, amint azt illik és fel is pattanok, mikor elárulja, mit inna. Így éppenséggel kiszúrhatja, hogy a hátamat fedő tetkó az bizony angyalszárnyak. Nos, kissé szentimentális vagyok, lebuktam. Két perc és vissza is térek az ásványvízzel, amit a kezébe adok.
- Hát, izé, most igen... megengedték, hogy itt húzzam meg magam.
Azon kapom magam, hogy nem szeretnék hazudni neki. Ellenben nem is olyan egyszerű és veszélytelen közölni, hogy ebben az időben még meg sem fogantam.... Viszont, így már tudja, legközelebb hol találjon, ha ő maga továbbra is titokzatosságba kíván burkolózni.
A hajkoronát illetően pedig egyszerre mondjuk, hogy "sörény", amin jót nevetek, ismét. Vele... olyan felhőtlen minden perc. Laza srác voltam mindig is, de Abigaillel szinte lebegek. Amit pedig mond...
- Á, nem úgy festesz, mint egy őrült rajongó.
Legyintenék is, de csak köti az ebet a karóhoz, amin ismét felszalad a szemöldököm és persze a vigyorgástól kivillannak a fehér fogaim.
- Ó, szóval ezt vehetem bóknak?
Nem állom meg, hogy ne üssem le ezt a magas labdát, bár sejthető, megint zavarba fogom hozni ezzel, ellenben megállni se tudom. Ő pedig felsóhajt.
- Te valóban nem tudod, milyen hatással vagy rám, igaz?
Játékos komolysággal kérdezem meg és szembe helyezkedem vele ültömben. Balommal könyökölök a kanapé támláján és a halántékomat az öklömhöz támasztom. Mosolyogva nézek rá. Különös helyzet ez, hiszen a szavai alapján ez kölcsönös lehet.
- A képességed fegyver. A férfiak ellen legalább is. Tudod, mit érzek. Hiszen.... érzed. Anélkül, hogy kimondanám. De nem esik nehezemre szavakba önteni sem. Sose láttam olyan szépséget, mint te, aki belülről virágzik. Azt nem is gondoltam, hogy fogok. Most pedig... itt vagyunk. Te, az ingemben és én, egy szál alsóban. Egy nagy véletlen vagy éppen tervszerű jóvoltából.
Egyenesen a szemeibe nézek, az arcát fürkészve, vajon melyikünk babonázza a másikat? Közelebb hajolok hozzá, mintha csak dőlnék, de valójában tökéletes kontroll alatt tartva az izmaimat. Éjfekete íriszeim az ásványvíztől nedves ajkaira esnek. Fejemet enyhén oldalra billentem, nem kérdés, mire is készülök éppen. Viszont, pont mielőtt az ajkaim az övéhez érnének, megállok, hogy fel pillantsak a lány éteri íriszeibe. Ha nem szeretné, ha fél, nem teszem meg, amire remélem, nem csak én vágyom.

Alex & Abi©️️

Szép lassan fogom fel, hogy Vele találkoztam, és hogy Ő talált rám, így nyugszom is meg fokozatosan, hisz innen már minden rendben van, nem eshet bántódásom. Pedig Isten látja lelkem, én nem szoktam csak úgy belehabarodni senkibe, főleg nem egy találkozás után, de még én is érzem, hogy ez... más. Az ő érzései pedig nem változtak, ugyanazt érzem, mint akkor este is, ez pedig mosolyt csal az arcomra, de zavarba is hoz. Nem volt még precedens arra, hogy az ilyen érzések oda-vissza működjenek, és félek, hogy ennek rossz vége lesz.
Azonban nem sokat gondolkodok ezen, kihasználom az alkalmat, és úgy bújok hozzá, mintha ő bármitől meg tudna védeni, úgy szuszogok behunyt szemmel a nyakába, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem az.
Ahogy az se természetes, ami Alex torkából kijön, még most is hitetlenül méregetem, pedig tudom, hogy nem hazudik.
- Mintha lenyelted volna fél poklot - suttogom halkan, de kivételesen nem az ijedtségtől, hanem nem szeretném, ha avatatlan fülek is hallanák. Barátnőmből meg simán kinézem, hogy ebben a pillanatban is valamelyik ajtó mögött hallgatózik.
- Ne is mondd. Barátnőm is ilyen zenéket hallgat. Folyton csak hörögnek, meg üvöltöznek... borzalmas - nem bírom tartani magam, bocsánatkérőn mosolygok, mert olybá tűnik, nem én leszek a legnagyobb rajongója Alexnek sem.
És persze zavarba hoz, annyiszor mondja, szép vagyok, hogy már akkor is elhinném, ha nem tudnám, tényleg komolyan gondolja. Megérzek, mindent....mégis, sose fordult még elő velem, hogy ennyire tudni akarjam, más érzéseit. És még rosszul is érzem magam, hogy nem szándékosan, de kutakodom benne.
- Lehetne, hogy azt az aprócska momentumot elfelejtjük? - pislogok rá szépen, nagy kék szemeimmel, mert érzem, ha nem kérem meg, jó sokéig fogom még hallani, hogy a zuhanyzójában kötöttem ki.
- Csak....csak vissza akartam adni a tollat - még a hülye is láthatja, mennyire gyenge mentegetőzés ez részemről, hisz akkor este közöltem vele, hogy megtartom. Azt viszont mégse mondhatom, hogy csak látni akartam még egyszer. Egy csomó kiselőadást meghallgattam már arról, nő nem futhat egy pasi után, és én nagyon próbálok ennek szót is fogadni.
- Tudja. Azt is, hogy ma a barátnőmnél alszom - motyogom, de fogalmam sincs, ezt miért osztom meg vele.
- Nem rossz ember ő, csak szigorú... vagyis... az se mindig, mert hamar le tudom venni a lábáról - mesélem hatalmas mosollyal az arcomon, bár sejtem, Alex is tudja miről beszélek. Persze nem említettem őt, vagyis de, említettem, épp csak elhallgattam azt az aprócska tényt, hogy a Fényhozó fia. Ezt kegyes hazugságnak hívják, de bármibe is csomagolom, nem érzem tőle jobban magam.
- Azért valahol vicces. Minden, ami új, vagy eltér a megszokottól, az már ördögtől való - forgatom meg a szemem, még sóhajtok is mellé egy nagyot. Nem vagyok kibékülve ezzel a nézettel, de hát... csak én vagyok.
- A komolyzenét én is szeretem, zongorázok. Mondjuk konzervatóriumba nem járok, csak... hobbi - keresem a megfelelő szót, de még ezt is halkan osztom meg vele.
- Meg a Gospel... a Gospelt is nagyon szeretem - csillan fel a szemem, ahogy eszembe jut, az egyik templomban hallottam egy egész kart. Amúgy fogalmam sincs, mit énekeltek, vagy miről.... csak maga a jelenség tetszett, hogy annyi ember énekel szinte egyszerre, és mégis jól esett hallani.
- Nem... mármint nem zavar. Nem akarok jó, vagy tökéletes lenni, Így is rengeteget kell magyarázkodnom a barátnőimnek, mert nem hízok, mert fura ruhákban járok, és mert az emberek megváltoznak a közelemben - vonom meg a vállam, hisz az utóbbit a képességemnek tudom be, biztos vagyok abban, hogy akarva-akaratlan is kapnak belőle, mert még mindig nem tudom teljesen kordában tartani.
- Szentséges ég, ebbe még belegondolni is borzalmas - tényleg megborzongok a gondolattól, hogy nem Alex nyújtja a kezét, hanem vele együtt még két-három másik ember is. Talán ott süllyedtem volna el szégyenemben. Szóval én örülök, hogy így történt, hogy mi csak ketten vagyunk, nem mintha csillapodna a zavarom. Nem hagyja.
- Nem úgy értem. Egy koncert után azt hittem, isznak, buliznak és nem az az első gondolatuk, hogy de megizzadtak - motyogom, hisz innen is látszik, hány koncerten vettem már részt. Főleg hány után  szöktem olyan helyre, ahová nem kellene.
Azért száraz ruhában mégis csak kényelmesebb, hiába tudom, hogy Ő most kapna infarktust, ha így látna. Mégis csak azon tudok feszengeni, hogy Alex kint ül, és vár, szóval próbálom én sietősre venni. És amint kilépek a fürdőből, le is ülök mellé.
- Meg fogod unni ezt a látványt - mosolygok rá biztatóan, komolyan is gondolva a szavakat. Elvégre most már tudom, hol lakik. Nincs az az Isten, aki meggátolhatna abban, hogy a közelében legyek.
Hamar ki is fakadok, és csak azt a részét bánom, hogy a gondolataim így szöknek ki, nem azt, hogy vannak. Tudom, nekem is felesleges lenne bármit tagadni, hisz bár Alex nem érezheti, kiválóan láthatja rajtam minden érzelmem. Nem szoktam játszani, nem is bírom a felesleges játszmákat, húzni egymás agyát, mikor mindketten ugyanazt érezzük ezek szerint.
Nagyot nyelek, ahogy a képességemről beszél, ahogy az ő szájából is hallom mindazt, amit érez, és ez valahogy sokkal jobban esik. Hogy ilyen lazán kimondja. Az arca közelít, én pedig nem hátrálok, sőt valahol biztos vagyok abban, hogy az én ajkaim előbb kerülnek az övéire, mint fordítva. Óvatosan csókolom, talán még esetlenül is, hisz sok tapasztalatom ebben nincs. Ha lenne, akkor nem történne az, ami. Hisz a képességem elszabadul, az, hogy milyen hatással van rám, hogy mennyire akarom őt, valószínűleg még a folyosón is érződik, nem csak ebben a szobában. Nem is gondolkodok, arra már nem vagyok képes. El nem szakadva tőle egy pillanatra se, tornászom át magam, hogy ölébe ülhessek vele szembe.  

Alex & Abi©️️

Meg kell tanulnom kordában tartani. Fogalmazódik meg bennem a gondolat, mert az mégsem járja, hogy csak így kibukjanak. Az most oké, hogy Alex rendesen tudja kezelni, de sajnos többen vannak, akik nem.
Ebben a pillanatban azonban az sem zavar. Érzem ahogy a légzésem egyre egyenletesebb lesz, hogy megnyugszom, és csak ölelem őt. Elmosolyodok, mikor látom a libabőrt a nyakán, és engedve a kísértésnek, még egy apró puszit adok a helyre, de az is mint a szellő, mintha hozzá se értem volna. Valahol azért ijesztő, hogy minden ennyire természetes, holott... ennyire közel még senkihez nem kerültem, és vele is egyszer találkoztam ezelőtt. Mégis azt érzem, ez így van jól. Ennek így kell lennie.
- Úgy nézel ki, mint aki egyáltalán semmit nem eszik - mosolygok fel rá, húzva egy kicsit az agyát, de persze pont én mondom, akire már orvost hívtak, nem anorexiás-e. És hát... nem, csak ilyen az alakom.
- Hála égnek, szép számmal vannak, akik szeretik, és attól még én vagyok a legnagyobb rajongód - mert hogy abból nem engedek, ahogy abból sem, hogy a kezeim ne a derekát öleljék. Félek attól, hogy megint eltűnik, és kereshetem, aztán meg törődhetek bele, hogy nincs meg. Nem azok voltak életem napjai, és ami a legszomorúbb, még csak el se mondhattam Neki, mi bánt.
- Azt amit először? - pislogok szépen, kicsit szerényebben kérdezve, mert tény, segített benne, hogy megmutassam magam, és most itt lehessek. Nagyot kell nyelnem, mert egyből az is eszembe jut, ahogy rajta feküdtem, ahogy az a pár pillanat lezajlott.
A tekintete is zavarba hoz, soha senki nem nézett rám így, és szeretnék eltűnni, mert... mert nem tudom én ezt pír nélkül, megfelelően kezelni, főleg, hogy még a javaslatomra se vevő.
- Akkor csak ne cukkolj vele. Nem helyes amit tettem, tudod... rendőrt is hívhattál volna - és még csak nem is okolnám emiatt, a fejem viszont leszegem, mert tényleg nem vagyok büszke arra, amit tettem, de a kíváncsiság győzött. Tudni akartam, biztos akartam lenni benne, hogy ő az.
- Nem is rossz, de nem... Nem is akarom amúgy visszaadni - mosolyodok el végre, hogy van egy pillanat, mikor nem hoz zavarba, de ugye tudjuk, hogy ez nem maradandó.
A mosolyától kihagy egy ütemet a szívem, és igen, még a szám is elnyílik, mert egyszerűen fogalmam sincs, hogy csinálja ezt. Persze jöhetne a felvetés, hogy vajon hány lányra mosolygott már így, de az agyam az valahol már nagyon rég viszlátot mondott, és csak úszom az árral.
- Nem tehettem... majd... fogok, de most még nem - szomorúan nézek rá, de neki nem fogok hazudni. Főleg hogy mint látszik, teljes mértékben tisztában vele Alex is. Akármennyire is... érzem azt, amit... még mindig Lucifer fia, akitől Ő aztán a végletekig tiltott.
- Én se szeretek. Pocsékul is érzem magam, de ha ez kell hozzá, hogy veled legyek - hunyom be a szemem, és a mellkasának döntöm a fejem. Nagyot sóhajtok, mert nem egy egyszerű eset ez, de... próbálom inkább kiűzni a rossz érzéseket, amik szép lassan a fürdőn is elhatalmasodnak.
- Te tényleg ennyire szépnek látsz? - kapom fel a fejem, és őszinte kíváncsisággal a szememben nézek rá. Mert érdekel, hisz én láttam már nálam sokkal szebb lányt... nem is egyet. Tőle viszont meg se tudom mondani, hányszor hallottam már, mióta itt vagyunk.
- Szerintem csak te látsz többet bele - önt el újra a zavar, és inkább a nyakán lévő tetoválást rajzolom körül a körmömmel, épp csak hozzáérve Alex bőréhez. Mosolygok persze, de akkor is furán érzem magam, és zavarban, amiért ő így köntörfalazás nélkül kimondja a gondolatait. Most épp azt, hogy lát engem.
- Az orgona is szép... csak szomorú... legalább is én mindig csak szomorúan hallottam szólni - osztom meg vele, el nem véve a kezem a nyakáról. Muszáj megérintenem őt, muszáj újra és újra bebizonyítanom magamnak, hogy ő most valós, és nem csak ideképzelem.
- Emberek, az irigység és féltékenység beléjük van kódolva - mosolygok elnézően, mert valahol tudom, hogy ez nem személyes, és a barátnőimnek legtöbbször zsigerből is jön.
A mosoly azonban hamar lehervad, és teljesen elborzaszt még a gondolat is, hogy nem csak Alex de a társai is rám találhattak volna. Az élő példa arra, hogy ezt tényleg nem gondoltam át.
- Akkor szeretnél esetleg te is? - pislogok rá, zavartan téve fel a kérdést, mert én nem akarom ebben meggátolni.
- Mármint úgy értem egyedül - hadarom gyorsan, ahogy leesik, kicsit félreérthető volt itt a kérdés.
Én azonban gyorsan rendbe szedem magam, és csak addig kényelmetlen Alex ruháiban lenni, míg le nem ülök mellé. Ahogy néz, elfeledteti velem a tényt, hogy alig van részem, ami el van takarva.
- Olyanokat mondasz, amivel zavarba hozol - motyogom most már lesütött szemmel, mert a szavai hallatán még a torkom is kiszárad. Gyorsan iszok is pár kortyot, de csak ezután tudom meg, milyen jól tettem. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el aközött, hogy leültem, és most óvatosan csókolom. Tapasztalatom az nem sok, sőt szinte semmi, így hát az ösztöneimre hagyatkozom. Igen, akkor is, mikor pozíciót váltva, a kanapé helyett az ölébe ülök. Hirtelen szeppenek meg, és hajolok el tőle, csak annyira, hogy megnézzem az arcát, hogy lássam, ami történt, és amit érzek, az teljesen rendben van.
Aztán már azzal sem törődök, bátrabban csókolom, indomulok hozzá, és közben a képességem is elszabadul. Mocorogni kezdek, hogy megtaláljam a kényelmes pozíciót, beletúrok a hajába, és még a mellkasom is hozzápréselem, amennyire csak tudom, mégis... még mindig túl távolinak érzem őt. Fogalmam sincs, mi az, amit ennyire akarok, de abban biztos vagyok, Alex tudja. Mert ő azt is tudja, mikor hogyan kell hozzám érnie. A számból olyan sóhajok, és nyögések szakadnak fel, amik létezéséről sem tudtam, nem hogy arról, képes vagyok ilyen hangokat kiadni.
Akkor rezzenek csupán össze, mikor elfektet, és ő kerül fölém. Elkerekednek a szemeim, és elnyílik az ajkam.
- Alex...nekem nem...izé... én még soha - suttogom teljesen megsemmisülve, mert hogy eddig ez nem zavart, most meg.... inkább behunyom a szemem, csak ne lássam, hogy néz rám.
Kezeim persze megindulnak, mert nem tudok nekik parancsolni. Óvatosan simítanak végig a fiú hátán, szépen feltérképezve minden apró területét. Egy idő után pedig a szemem is kinyitom újra, hogy láthassam. Aztán az ajkamba harapva fojtom el az újabb nyögést, mikor a kezét a mellemen érzem.
- Fogalmam sincs, mit csinálsz velem, de nem elég - abban sem vagyok biztos, hogy a szavak elhagyják a szám, annyira nem megy a beszéd se. Egyik kezem a tarkójára csúsztatom, hogy megpróbáljam lejjebb húzni, hogy most én kezdjem éhesen falni az ő ajkait.

Alex & Abi©️️

Szép lassan tűnik el a zavar, és nem érzem magam furcsán sem, amiért itt állok csurom vízesen valakinek a zuhanyzójában. Egyszerűen csak élvezem, hogy Alex itt van. Meg tudom érinteni, játszhatok a hajával és érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Én csak...látni akartam, abban még csak reménykedni sem mertem, hogy ennyire közel leszünk egymáshoz.
- A kitűző még oké, de a kis zászló már túlzás, nem? - húzom össze kicsit a szemeim, de mosolygok, hisz csak belemegyek a játékba, mert ha ő húzhatja az én agyam, akkor én is az övét, nem?
- Szeretem a hangod... vagyis... már amikor nem fél poklot idézed elő... az félelmetes - osztom meg vele, hogy igazából nekem az egyetlen bajom azzal, hogy ijesztő. Nem is igazán tudtam élvezni, mert közben azt figyeltem, mikor tűnik fel a közelemben egy démon, hogy átvágja a torkom. Nos, ők sem kedvelnek túlzottan.
- Szegény nő. Képzelem milyen fejet vághatna - húzom el a szám, mert ha én anya lennék, tuti nem tudnám profin kezelni a látványt, ahogy a kis fiam egy lányt ölelget. Igen, jobb is, hogy nem hív. Jobb is, hogy én se szólok Neki, sőt még csak említést sem teszek Alexről, mert kitérne a hitéből. Tudom én.
- Hmmm... ismerek egy boszorkányt, majd megkérdezem, lehet molytalanítani - gondolkodok el hangosan, mert azt semmiképp nem szeretném, így is úgy vigyázok rá, mintha egy régi, de értékes kincs lenne.
Az ajkait nézem, ahogy játszik velük, szerintem a szám megint résnyire nyitva marad a csodálattól. De Isten a tanúm rá, nem szoktam én ilyen lenni, és nem is Alex az első férfi, akivel beszélek, de ez annyira más, hogy képtelen vagyok normálisan és a helyén kezelni a dolgokat. Nem megy.
- Nem, semmiképp nem szeretném, Őt is szeretem - sóhajtok fel, mert ezt a helyzetet kevésbé. Könnyebb lenne az egész, ha Alex nem a Fényhozó fia lenne, akitől már eleve tiltva lettem. Csak sejtem, nem repesne az örömtől, ha a kanapénkon találná, főleg, hogy szerinte fura dolgok történnek.
A jó kedvem is elpárolog hirtelen, hisz képes vagyok magamat emészteni, csak mert életemben talán először önző vagyok. Túl fontossá vált nekem ez a fiú ahhoz, hogy csak úgy kimenjek innen. Még hazudni is képes vagyok miatta.
- Ez más... mindig érzem, amit mások. Igen, tapasztaltam már, hogy tetszem valakinek, de te... te ezt ki is mondod, és nem kezdesz el a szavakkal játszani, még csak zavarban sem vagy - emelem rá nagy szemeim, mert szerintem én helyette is. Hallani az ő szájából meg sokkal jobban esik, azt sose szerettem, mikor teljesen más hangzott el, mint amit én leszűrtem. Jó, nyilván nem vághattam a fejükhöz, hogy engem ne próbáljanak meg átverni, felesleges... csak utána az érdeklődésem is elveszett, nem úgy, mint most.
Csak egy apró mosoly kúszik az arcomra, mikor érzem, Alex megfeszül, de nem hagyom abba a tetoválása körbe rajzolását, csak keresek egy másik motívumot, hátha attól majd még libabőrt is látok. Mert igen, nem csak ő játszadozhat velem, a mivel már kezdem komfortosan érezni magam, hát csak megtorlom azt a sok percet, amivel engem hozott zavarba.
- Egy kolostorban születtem. Persze nekem sok emlékem nincs, de... a nevelőm ott volt. Anyu már alig tudta elrejteni a terhességét, és egyszer csak, egy mise alatt, miközben az Omnes unanimiter szólt megszülettem, ő meg meghalt.... lehet pont ezért nem tudom nem szomorúnak gondolni az orgonát - sosem meséltem még igazán senkinek arról, hogy kerültem én a világra, pedig megérne az is pár fejezetet, tekintve, hogy anyám az Istent szolgálta..
- Csak félig... te meg valóban egy kis ördög - próbálok én szúrósan nézni, de nem megy. Túl jó érzések ezek, és az én karomon tényleg ott lesz a libabőr, ahol csak hozzám ér. Őszintén, fogalmam sincs, mit művel velem, de túlságosan tetszik ahhoz, hogy le akarjam állítani. Lehet már akkor sem tudnám, ha akarnám.
Egyetlen kósza megjegyzés, és megint lángba borul az arcom. Én.. hogy vele zuhanyozzak? Félek, az túl sok lenne, szóval még jobb is, hogy most egy kicsit magamra maradok, csak hogy össze tudjam szedni magam, meg kezdeni valamit a fejemen lévő sörénnyel, ami a párának köszönhetően önálló életre kelt.
Eleinte nem értem azt, ami az arcára ül, mikor kilépek, mégis jobbnak látom nem firtatni, mert félő, én húzom a rövidebbet, így inkább csak leülök mellé, simogatva egy-egy tincset, mert nem tetszik ahogy áll.
- Érzem - biccentek aprót, ahogy az arcát vizslatom közben - mindig érzem, de...ez most teljesen más, mert pontosan azt is mondod, amit érzek. Nem szokták. Hárítanak, vagy erőszakosak lesznek, vagy nemes egyszerűséggel hazudnak - sóhajtok fel, mert ezen a ponton már nem érdekel. Nem érdekel, mert Alex őszinte, és én is ugyanazt érzem. Ahogy a tenyerem a mellkasára kerül, érzem ahogy dobog a szíve, és valami kikapcsol. Annyira, hogy mire legközelebb észbe kapok, már az ölében ülök, hozzápréselem magam, amennyire csak tudom, és falom az ajkait. Ha tudnék gondolkodni, most biztos kiakadnék magamon, de csak arra tudok gondolni, mennyire jó őt csókolni, és hogy ez nekem nem elég, én többet akarok belőle. Egyedül csak akkor szeppenek meg kicsit, mikor eldönt a kanapén. Összeszedem minden bátorságom, csak hogy közöljem vele, ez nekem ismeretlen terep, de megnyugszom, mikor csak egy mosolyt kapok, lesajnáló szavak helyett.
- Szeretlek Alex - kicsúszik, és talán még csak suttogás is, meg az is lehet, hogy korai, de nem tehetek én erről, amint a szemeibe nézek, ez az egy gondolat, ami nem száll ki a fejemből. Ebben ezen a ponton biztos vagyok, és még bólintok is egy aprót, hogy azt tesz velem amit akar.
Sóhajok szakadnak ki belőlem, a szemeim másodszor is lehunyódnak, de most nem azért, mert elbújni akarok, hanem mert ezek az új érzések, túl intenzívek.
Zavarban kellene lennem attól, hogy az ing rajtam szétnyílik, de mégsem. Most már hevesen kapok Alex ajkai után, kicsit talán magabiztosabban, és ott simítom, ahol érem. Még a vállába is belekapaszkodok egy ponton.
Alex elhelyezkedik egy ponton, és mire szólhatnék, hogy mire készül, kiszalad a számon egy sikoly. Ívbe feszül a testem, és hamar önálló életet kezd élni a csípőm is. Kezem belemarkol a hajába, míg a másik a kanapé sarkát szorítja, és én úgy érzem, mindjárt szétorbbanok, ha ezt nem hagyja abba. Ficánkolni kezdek, és talán még a haját is megtépem, miközben a nevét zihálom, de az ép, normális kommunikáció jelenleg az, amire egyáltalán nem vagyok képes.