To fall is not to fail

Vendég

To: Aaron J. Thompson @

Az elmúlt néhány eseménysor kellő mértékben beleégette magát az elmémbe. Emlékszem minden egyes minutumra, ahogy.. Nyelek egy nagyobbat, miként a koszos sikátor falának dőlök háttal. Remegve helyezem a számba a cigarettát, miközben óvatosan meggyújtom. Az 'édeskés' nikotin betölti a belső teret, s mint jóleső áldás, úgy gondolok rá. Az egyetlen támpontom jelenleg, azonfelül, miszerint bujkálni próbálok. A rejtekem pedig, nos nem épp' nevezhető biztonságosnak, viszont kénytelen vagyok fellélegezni, mert, ha nem teszem, akkor megfulladok a temérdeknyi vérben. Az oldalamra csúsznak az ujjaim, miközben a másik kezemben a dohányt tartom. Ez az egyetlen, ami viszonylag megnyugtat, s amelyből úgymond erőt meríthetek. Színtisztán érzem azt a fájdalmat, amely átjárja az egész testemet, azt a kínt, amitől évek óta szabadulni vágyom. Néhány röpke másodperc csupán, míg lezárom a szemhéjaimat, mélyen szívva magamba a kátrányt, s annak minden velejáróját. Léptek, azaz lépések... hallom dübörögni a macskaköves útszakaszon és ez az a rész, ahol újból futnom kell. Eldobom a bagót, meg sem várva azt, miként esélyem legyen elszívni teljesen; sőt valljuk be, miszerint nincs is már annyi időm. Így a következő percben neki iramodok és a sikátor belseje felé veszem az irányt, ám ekkor még fogalmam sincs arról, hogy egy zsákutcába szorítom önmagam.
A dal végéhez érve, vagyis helyesbítek; egy hatalmas fal elé érkezve állok meg és a hátamnál ott van az a bizonyos személy, aki... Sóhajtva fordulok meg vele szembe, farkasszemet öltve ezáltal az ismeretlen támadóval, aki csak lazán mosolyra húzza az ajkait válasz gyanánt. Oh, hogy micsoda remek kis figura.. Tesz egy lépést felém, míg jómagam hátrébb lépek, s itt nem az a baj, miszerint nem bírnám őt legyőzni, hanem, hogy egy olyan eszköz van nála, ami képes engem megsebezni. Akár még meg is ölhetne vele, ámbár ebben a tényben nem vagyok száz százalékosan biztos. Némileg aggasztónak vélem e percet, s ugyan nem érzem át, de kétségtelenül egyértelmű, miként ezt most megszívtam..
- Mi az, te korcs? - Ejti ki gúnyos hanglejtéssel, lenézően pillantva rám. - Csak nem félsz tőlem? Netán... tartasz attól, hogy most mi is lesz? - Elneveti magát a végére, ekként mulatva jót a szituáción, avagy a saját kis mondandóján, amiben egy cseppnyi humort sem találok. Eszméletlenül közel kerül hozzám, mialatt én a téglák sokaságának ütközöm. Emberként itt jelentkezhetne nálam a félelem, 'minek hevében rettegnék tőle, de így... így csak egy újabb meghalni kívánó alak, akinek a hullája nem sokára színesre festi majd a köveket. Gyönyörű látványként szolgál azután, ahogy a vörös kis vére szinte betölti az egész sikátort.
Ez a kis találkozó hamar egy felgyorsuló képsorozattá válik. Egyik cselekvést követi a másik, míg szimplán egymásnak esünk. A falhoz szorít, én lökök egyet rajta, mire ő hátrál néhányat, aztán újból támadásba lendül. A téglákba veri a fejemet, s ennyi idő pont elég ahhoz, hogy belém döfje azt az átkozott fegyvert. A találata a hasamnál ér, pontosítva; a gyomromnál. Halkabb szisszenés szökik fel belőlem, s egyúttal kirántom magamból az eszközt. Immáron az én véremmel áztatva a külső járófelületet, az utca köveit, a sikátor szegletét.. Mindenféle erőtlenség nélkül kapok utána, magammal rántva a poros felületre, aztán nagy nehezen talpra állok és megragadom az oldalára erősített pisztolyt. Nem hagyom felkelni onnan, sőt a fejére célzok; remegő kézzel tartva rá a drága kelléket. Mocskos ember.. mindegyik az! Dühtől villanó tekintet kíséretében hangzik el a lövés és itt koránt sem állok meg; az egész tárat belelövöm a csökönyös agyába. S mire bárki is a helyszínre érne, addigra már ott sem vagyok..
Nem tudom, miszerint mennyi idővel később, de egy ajtó előtt állok. Kopogok rajta erőtlenül, aztán még egyszer, miként biztos legyen a dolog. A véres kezem nyomban átszínezi az ajtót, míg a másikat a seben tartom, odaszorítva a fekete zakóm. Életemben nem ájultam még el, s most úgy érzem képes lennék rá. Ismételt kopogás, mialatt esetlenül térdre rogyok a bejárat előtt; átfestve ezzel az egész külső környezetet. Igen, próbáltam a gyógyító varázslatot magamon, viszont annyira gyenge vagyok jelen állapotomba, hogy valójából nem sokra futotta tőlem. Olyan volt ez a részemről, mintsem halottnak a csók. Na igen.. mondhatni remek! S míg ő kinyitja az ajtót - már, ha kinyitja -, akkor én beesek elé, a lábai előtt kötve ki, mint egy szerencsétlen flótás, akinek már rég elhúzták a nótáját.

♫

Tárgy: Re: To fall is not to fail 2021-12-14, 20:14

Csöndes este. Amolyan szokásos féle volt. Mivel Adeline dolgozni volt, így Flipper és én egyedül voltunk a lakásban. Kivételesen nem ólálkodtam utána, hogy figyeljem őt munka közben... jobban mondva, hogy vigyázzak rá... de átlagos szemlélőnek az úgy tetszett, mintha csak megfigyelném őt. Igyekeztem magam ahhoz tartani, hogy nem verhetem össze mindegyik részeg marhát, aki hozzá mert szólni a nőhöz, aki nekem mindent jelent.
De ma... még ezt sem tehettem, nem ólálkodhattam körülötte, nekem is volt munkám, és nem mintha nagyon rá lettem volna szorulva, de azért mégis jó volt, hogy van, mert lekötötte az agyam, legalább néha, részben, szóval meg akartam tartani. Így, néha muszáj volt azzal is foglalkoznom. Azt gondoltam, ma egész este dolgozom majd, és akkor, ha majd Adeline végez a maga munkájával, akkor én is abbahagyom az enyém, és akkor majd lehetek vele utána.
Ez volt a terv. És, bár először nehezen állt rá az agyam, hogy Adeline helyett a meló töltse ki az elmémet, de nagyon igyekeztem... ami végül olyan jól sikerült, hogy egész belemerültem a dologba... először meg se hallottam a kopogást, teljes tudatomat kitöltötték a képernyőn futó kódsorok, melyek ujjaim sebes mozgása nyomán kerültek begépelésre.
Nem is tudom, vajon hányadik kopogás lehetett az, amelyik végülis felkeltette Flipper figyelmét. Nem is az enyémet, hanem az övét. Én el voltam merülve, nem is érdekelt a külvilág, egészen addig, amíg Flipper ugatva oda nem csörtetett hozzám, és amikor a hangjára se reagáltam, elkapta a nadrágom szárát a bokámnál, és azt kezdte el rángatni. Erre már felfigyeltem.
- Mi bajod van? Menj már a dolgodra! - néztem le végül a kis idegbetegre, ahogy rángatott. Nagyon is tisztán emlékeztem, hogy mielőtt leültem dolgozni, kapott enni, meg kapott vizet is, és talán egy bő órája lehetett, hogy voltunk lent sétálni, tehát abszolút semmi baja nem lehetett neki, minden igénye ki volt elégítve, most aludnia kéne, és engem békén hagynia. De nem! Ő mindent csinált, csak nem hagyott engem békén!
Mivel nem érte el a rángatással a kívánt hatást, Flipper elengedte a nadrágom, és helyette az ajtó meg én közöttem rohangált föl s alá, és ugatott. Elképzelésem se volt, mi a fenét akar kint... de sóhajtva álltam fel végül a székemről, mikor is meghallottam... valaki kopogott! Szemöldökráncolva néztem az órára... és magamban feltettem a kérdést, hogy vajon ki a fene lehet az ilyenkor...?! Meg úgy egyáltalán, ki a fene lehet?!
De aztán megvontam a vállam, és követtem Flippert az ajtóhoz, hogy azt kinyitva végignézzem, ahogy egy totál ismeretlen fickó, szó szerint beesett azon keresztül, a lábam elé, a padlóra.
Én álltam ott egy hosszú pillanatig teljesen értetlenül, Flipper meg meg volt bolondulva, ugatva ugrálta körbe az idegen "vendégünk", kb... mintha azt magyarázta volna nekem teljesen felpörögve, hogy mozduljak már meg!
- Nyughass már! - szóltam rá szigorúan a kutyára, és legyintettem feléje, hogy eredjen innét. Én meg kicsit odébb léptem, végigmustrálva az elém táruló képet. A fickó véres volt. Meg a padló... meg az ajtó... Ez a kettő nyilván tőle, aki nem igazán ugrált.
Szuper, takaríthatok miatta... - gondoltam magamban, úgy legelőször ezt. De utána az futott át az agyamon, hogy furcsán ismerős a képe... sose láttam még, ebben biztos voltam, de mégis... volt benne valami.
Aztán arra gondoltam a következő másodpercben, hogy most akkor két lehetőségem van... vagy három... Hívhatok neki egy mentőt... végülis, nem az én gondom, és annyi emberség van bennem, hogy ne a második lehetőséget válasszam, miszerint, visszatuszkolom, ki, a folyosóra, hadd vérezzen tovább ott kint, ne itt bent... A másodikat az emberséges énem is ellenezte volna, meg az is, amelyik Adeline hatása alatt állt... A harmadik verzió volt a leginkább macerás, és a leginkább olyan, amihez nem volt kedvem. Az az lett volna, hogy felszedem a padlóról, és... beljebb viszem, aztán kezdek vele valamit, hogy ne itt lehelje ki a lelkét...
Nagyjából, negyvenhét másodpercig álltam felette, és tanakodtam magamban, mit kezdjek vele, és... és esküszöm, halvány lila gőzöm nincs, miért azt választottam, amit. Valójában... ahogy lehajoltam, a hóna alá nyúltam, és felhúztam a földről, aztán elhúztam/vonszoltam a kanapéig, közben leginkább arra gondoltam, hogy ezt most talán azért csinálom, hogy ha majd Adeline megkérdezi, milyen estém volt, akkor majd olyat tudjak neki mondani, ami miatt nem vágja rám az ajtót. Ezt egészen kielégítő érvnek éreztem, ahogy otthagytam a pasast, hadd vérezze össze a bútort, én meg lendületből becsaptam az ajtót, miközben a fürdőbe mentem, ahonnan pár pillanattal később jöttem is vissza, kezemben egy elsősegély készlettel, amit egyébként kizárólag Flipper miatt tartottam itthon, lévén, kettőnk közül csak ő tudott megsérülni...
Mikor visszaértem az idegenhez, leraktam a dobozt az asztalra, és némileg megint tanácstalanul álltam meg fölötte... sose csináltam még ilyet... Mármint, sose kellett ellátnom senkit, nemhogy egy vadidegen sérült akárkit... hirtelen azt se tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Az persze fel se merült bennem, hogy ennél volna egyszerűbb és gyorsabb megoldás is - ami ugye a mágia lett volna -, mivel... majdnem olyan sűrűn éltem a képességemmel, amilyen sűrűn sérült idegenek zuhantak be hozzám.

Vendég

To: Aaron J. Thompson @

Hosszú pillanatok múltán nyílik ki az ajtó, s én úgy esem be rajta, mintsem egy félkegyelmű részeg. Nem lehetek szívderítő látvány a fivéremnek, azonban a mentségemre szóljon, miként én sem éppen így terveztem el az első találkozást. Eddig egyetlen egyszer sem vitt rá a dicsfényes felem arra, miszerint elé álljak, vagy, ha meg is fordult a fejemben, akkor csak röpke másodpercek voltak. Úgy voltam vele, hogy, amíg él az apám... - apánk... -, addig hiába is próbálkozom nála. Szinte lehetetlenségnek tűnt kicselezni azt a démont, mert minden apró részletekbe menő lépésemről be kellett számolnom. Továbbá a megkeresésével kockáztattam volna azt, miképp' őt is elveszi tőlem. S bár én mentettem meg egy kegyetlen élettől, viszont ettől függetlenül nem kívántam a pusztulását is én okozni. Persze, persze, nem vagyok érzelgős, pusztán csak a halálom szélén tengődöm. Félkezes módszerrel támaszkodom meg a padlózaton, miközben a másik kezemmel a fekete anyagot szorítom a sebre. Rengeteg vért vesztettem, s ennek híján' elég nehézkessé válik a koncentráció. Egy-egy momentumra kiesik az előttem elterülő tér, olykor tán még meg is remegek a fájdalmi küszöb révén. Percről percre nehezebb tartanom az egyensúlyomat, figyelve a hangokra, fókuszálva az alattam elterülő szegmensre. Szemhéjaim akaratlanul is lecsukódnak, igazolva ezzel azt a teóriát, miként elájulhatok. Annyira igyekszem összeszedni magam, s nem engedi a káprázó sötétség elnyelésének. Viszont a folyamat egyszeriben megszűnik, ekként csúsznak meg az ujjaim, s végül elterülök teljes testtel a talajon. A fenébe már... Komolyan ennél kínosabban nem is festhetném színesebbre az öcsém lakását. Olyan ez, mint egy vérvörös tenger árnyalata, megspékelve némi valódisággal.
Elvesztem az idő rengetegében, megfeledkezve a helyzetemről. Megszűntek körülöttem a hangok, aztán pedig.. nem érzékeltem már semmit. Egy könnyed illúzióba ringattam önmagam, ahol nem kell ily' módon meggyalázkodnom tulajdon testvérem előtt, s ahol nem kell vérben fetrengve segítségre szorulnom. Az álomittas kábulattal folytatott harcom egyre sikertelenebbül zajlott, így meg sem érezvén valójából, miként felszednek a mozdulatlanságból, s arrébb vonszolnak egy kanapé felé. Fullasztó érzésként gyötört a kínzó sérülés, 'mely annyiféle kellemetlen velejárót okozott. Némileg félúton jártam a 'mindjárt kidőlök' és a 'maradjunk éberek' helyzetkör között. Lám, megtettem. Eljöttem oda, ahová eddig sosem mertem. Mondjuk ki azt, hogy nem ez a legalkalmasabb bemutatkozás, s mégis... mégis itt vagyok a kanapéján; összevérezve egyúttal mindent. Micsoda festő is lehetne belőlem! Halvány mosoly jelenik meg a gondolatom egy távoli pontján, míg a valóságban irdatlan hangosan csapódik be az ajtó. Rögvest sikerül észhez térnem, néhány pislogás keretébe foglalva a szituációt. Csendesebb nyöszörgést hallatok, igyekezvén valami fogást találni a bútorzaton, ekként ülve fel, avagy lehelve némi életet a testembe. Elmosódik a látókép, homályosan fogad a környezet, s fátyolként borít be mindent a milliónyi színezet. Ezek óvatosan egymásba folynak; egy hatalmas maszatot alkotva az írisztükreim elé.
Visszazártam a szemhéjaimat, próbálva összpontosítani a lényegre. Gyerünk, Axton, térj már észhez! Mintha valaki igazából is megrángatna; úgy pattannak fel a szemeim, így kutatva fivéremért a szoba jellegzetében. Könnyedén kiszúrom őt, nem beszélve az elsősegély készletről, aminek pusztán annyi haszna van, mint... elérni az égen heverő csillagokat. Halkan sóhajtok, lábaimat rögzítve a padló felületén, miként kissé előrébb dőlök. Mélyen szívom magamba a szükségtelen oxigént, majd' feltápászkodom az ülőhelyzetből. Megerőltetés -, túlságosan is sokat várok el magamtól. Lépések, alig néhány centiméteresek, mintha mit sem haladnék. Kiesik a kezemből a zakó, lehullva elém a földre. Éberfekete ingem szaggatott, kiváló rálátást nyerhet a sebemre, ami igencsak mély. A vérem alig látszik meg a szöveten, s mégis egyértelműen ott van. Közelebb kerülök hozzá, vagyis... mondhatni; megkísérlem a folyamatot.
- Az mit sem segít rajtam, hisz'.. - Suttogom a felesleges holmikra mutatva. - ..nálad sem válna be, nem igaz? - Elcsuklik a hangom, keserves élbe csapva át. Nyomban a sérülésre csúsznak az ujjaim, mialatt a tekintetem egyúttal fájdalmas csillogást ölt. Megannyi érzelem játszhatna szerepet, s mégsem érzek egyet sem; csak a szenvedést szúrom ki, s azt is a károsodás okán.
- Fogalmam sincs, hogy... - Lépek egyet, ahogy megszédülve egyensúlyozok. - ...ennyi idő után miért is jöttem ide! - Elhaló hang, megszűnni akaró lét, s ha nem kap el a padlóra hullok, mint egy magatehetetlen tárgy. Immár' semmi sem akadályozza meg az ájulást, túlhajszoltam a teljesítőképességem, mert azt akartam, hogy ne szoruljak rá másra, vagy csak... magamnak sem vallva be, nos.. nem akartam szánalmas lenni előtte.

♫

Tárgy: Re: To fall is not to fail 2021-12-17, 17:14

Talán túlzás, de ahogy néztem a pasast a padlón, az jutott eszembe, hogy mostanában olyan forgalom van a lakásomban, mint még soha... Tekintve az elmúlt éveket, melyeket magányomban töltöttem... azaz... Flipperrel... utoljára akkor jött-ment körülöttem ennyi ember, mikor még az árvaházban éltem. Meg talán a zenekar idejében, kicsit... bár, az más volt, az csak munka volt, ez meg magánélet, itthon sose mászkáltak csak így emberek nekem, csak akkor, mikor olyan helyen laktam, ami nem az enyém volt, és nem én mondtam meg, ki jöhet és ki mehet... de a lakásom eddig nyugis hely volt, most meg... már a vadidegenek is idetévednek...
Tudtam, hogy talán genyó dolog tőlem, hogy olyan "sokat" gondolkodtam, mihez is kezdjek a pasassal, bár szerencséjére épp nem voltam beállva, szóval ennek megfelelően az agyam képes volt meglehetősen gyorsan végiggondolni, meglehetősen sok mindent. És különben is, örülhetett, hogy végiggondoltam a dolgokat, mert ha nem gondolkodom el rajtuk, akkor kapásból kiraktam volna csak a lakásból, és esetleg utána ráhívtam volna a mentősöket, hogy csináljanak vele valamit... feltéve, hogy megérné még, hogy ideérjenek. Nem is azért, mert nekem féltenem kéne tőle az életem, vagy attól, aki megsebesítette, mert nemigen féltettem a saját életem... de jelenleg legalább két olyan élőlényhez volt közöm, akiknek az élete igenis érdekelt. Miattuk, gondolkodtam, mielőtt cselekedtem.
Talán az is furcsa dolog volt, hogy bár fölszedtem a padlóról, és odébbvittem, de se előtte, se utána nem éreztem szükségét, hogy megkérdezzem, ki ő, meg mit keres itt, mert hát... amúgy se voltam olyan nagyon beszélgetős fajta, meg... szerintem nem is nagyon tűnt úgy, hogy olyan állapotban lenne, hogy beszélgetni legyen kedve... az olyan ostoba kérdéseket meg, mint például, hogy jól van-e, vagy fájdalmai vannak-e, abszolút fölösleges is lett volna feltennem, mert én magam is meg tudtam mondani ránézésre, hogy biztos nem jó érzés neki, amit érez... bár én magam sose éreztem még hasonlót se, de el tudtam képzelni, hogy milyen lehet. Nyilván rossz. Tehát az ilyen udvarias és ostoba formaságokat úgy ahogy voltak, át is ugrottam. Különben is, felnőtt ember, ha mondandója van, majd elmondja magától, anélkül is, hogy kérdezném.
Mikor otthagytam, még feküdt, de mire visszatértem hozzá, már láttam, hogy próbál felülni. Ahogy elnéztem sápadt képét, szerintem jobban járt volna, ha nyugton marad, de... nekem mindegy, ha neki vándorolhatnékja van, ki vagyok én, hogy meggátoljam ebben... Gondoltam, hogy legfeljebb, ha sokáig lesz kóricálhatnékja, akkor kinyitom neki az ajtót, aztán hadd menjen, amerre szeretne, mert fogócskázni biztos nem fogok vele. De egyelőre... csak álltam, és néztem, mit csinál, várva, mi fog ebből kisülni. Addig legalább volt időm gondolkodni az ellátása kapcsán...
Hát, sikerült felállnia. Bevallhatom, nem néztem ki belőle, hogy összejön neki. Értelmét nem láttam, de azért érdekes volt, hogy megcsinálta, azt meg, hogy minek is csinálta, hát... ahogy megállt ott nekem, én annak tulajdonítottam ezt a tettét, hogy így mondjuk méltóságteljesebbnek érezhette a "beszélgetést". Max. erre tudtam gondolni, mert biztos nem azért csinálta, hogy így jobban érezze magát fizikailag, hiszen alig állt a lábán. Láttam azt a sebet, én a helyében inkább feküdtem volna, nem pazarolnám az erőm, de ő tudja...
Szemöldökráncolva hallgattam szavait. Igaza volt, tényleg... ha bármi bajom lenne... azaz, ha lehetne bármi bajom... nem használna semmit, nincs az a sebvarró tű, amivel össze lehetne ölteni rajtam egy sebet... Tudom, mert már próbáltam párszor belebökni tűt a bőrömbe, és nem működött, nem tudtam megszúrni vele magam. A drogot is ezért szoktam felszívni, vagy tabletta formájában bevenni, mert nincs egyéb mód, amivel élni tudnék.
- Honnan...? - értetlenül pislogtam rá. Zavartan ráztam meg fejem. Hiszen erről senki nem tud... De akkor fény gyúlt az agyamban! Azt mondta, nála sem működik, ahogy nálam se... ha nálam azért nem, mert... mert vagyok, ami vagyok, akkor ezek szerint neki is... valami másnak kell lennie, nem embernek...(?) Ez mutatott volna némi értelmet, azt illetően, miért nálam kötött ki, de azt még mindig nem magyarázta meg... hogy úgy amúgy, miért... és miként is köthetett ki itt nálam. Ha ő valami... valami... akkor honnan tudja, hogy én is...?!
Mikor tovább beszélt, én tovább úszom az értetlenség tengerében. Mert megerősítette, amit én gondoltam, hogy... célzottan... direkt jött ide énhozzám, de... azt továbbra se tudtam megérteni, miért jött ide... és hogyan talált meg...(?)
Amikor dőlni kezdett, milliméterről-milliméterre követte szemem amint dől, és dől... és ahogy merengve néztem, elképzeltem, hogy lépek egyet oldalra, és hagyom padlót fogni... Kezdtem azt képzelni, hogy ez egy nagyon béna és durva játéka az agyamnak, hallucináció, semmi több... talán... beszívtam, és kábultan heverek a kanapémon, Flipper hortyog mellettem, én meg... képzelődöm... azt álmodom, hogy beszédült hozzám egy ismeretlen, sérült pasas, aki hasonlít rám, és aki hasonló... dolog... mint én. Egy durva kábulat ez, semmi több!
De aztán nem moccantam. És ahogy ez az... akárki... zuhant, ösztönösen kaptam el. És furcsa érzés volt... egyáltalán nem volt ismerős érzés, csak valami... furcsa... ösztönszerű dolog... ami mintha azt súgta volna nekem, hogy tegyek valamit, amivel... segítek rajta. Például, kapjam el, hogy ne zuhanjon a padlóra, meg... tegyek valamit, hogy ne... haljon meg. Nem tudom, mert én sose voltam az a hős szerű lény... sose éreztem késztetést, hogy nagy dolgokat tegyek... egyetlen vágyam ilyen téren az volt, hogy legalább ne ártsak... most viszont... ez... ez az érzés más lett, ismeretlen, furcsa... de mégis erősen lökdösött afelé, hogy csináljak vele valamit.
- A franc bele... - morogtam, vele a kezeim közt, és kettőt lépve, egyet oldalra, egyet előre, visszaengedtem a kanapéra. Eddig se volt ereje teljében, most meg már tényleg nagyon úgy tűnt, hogy ennyi volt neki...
Mély lélegzetet vettem, ahogy álltam ott mellette, és néztem, hol az ábrázatát, hol meg a vérző sebet a hasán. Nem is azon gondolkoztam, hogy elhiszem-e magamnak azt a lehetőséget, hogy tudja mi vagyok, és ő is lehet... valami olyasmi... hanem inkább azon tanakodtam, jó-e az nekem tényleg, ha megmentem? Mert hát... akit legutóbb megmentettem, a nyakamon is maradt... és bele is szerettem... Attól persze nem féltem, hogy beleszeretnék ebbe a pofába, ez a veszély nem fenyegetett, de... de ha olyasmi, mint én... akkor talán lennének hozzá kérdéseim, hátha ő többet tud a fajtámról, mint én magam... és... ha kérdéseket teszek fel, válaszokat kaphatok, és ha válaszokat kapok... akkor alátámaszthat dolgokat, amiket már amúgy is hiszek magamról. Ami... lehet, hogy rossz lenne. Jót nem is mondhatna, valószínűleg, hiszen tudom... mindig is tudtam magamról, hogy sötétség él bennem... az is... legalább 50%-ban, és... az a kevés, amit egykor az apám mondott nekem magamról, hát az se vezetett semmi jóra... Vajon hova vezetne, ha még többet tudnék...? A fajról, amihez tartozok... bár nem akarok tartozni hozzá.
Éreztem magamon Flipper tekintetét, és amikor odanéztem, láttam, hogy a lábam mellett ül, és hol engem les, hol meg az idegent. Most bezzeg csöndben volt.
- Ezt akartad? - kérdeztem tőle, mire kissé oldalra billentette a fejét. - Itt van, behoztam, most... mit akarsz, mit csináljak vele...? - kérdeztem, bár a végén már csak mormogtam inkább, mert hát, kb. mindegy volt, nem számíthattam részletes indoklással alátámasztott válaszra a kutyámtól. Akármilyen kotnyeles is, ebbe még ő se sokat tudott beleszólni. Azt akarta, hogy csináljak valamit az ajtónkban ácsorgóval. Megtettem. És úgy tűnt, ennél tovább Flipper se jutott. Talán ő maga se tudta, kéne-e bíznunk benne, vagy...
Persze lett volna más megoldás is. Rövidre zárhatnám... Már úgyis sérült, védekezni képtelennek látszott, csak... annyit kéne tennem, hogy véget vetek a szenvedéseinek, és én... akkor megúsznám az esetleges válaszokat, meg... megvédeném magunkat attól, hogy esetleg baj legyen belőle, hogy idejött.
Újra Flipperre néztem.
- Megölhetném - motyogtam, mintha csak kósza gondolatfoszlány lenne. Tény, hogy a családom... jó vicc, dehát hogy máshogy hívjam a démont, ugye, aki nemzett... mindegy is... szóval ő... annyi sok mindent ugye nem hagyott hátra nekem maga után... egy kiadós fejfájást, csalódottság érzését, igen... és... kiutat. Vagyis, nem tudom minek hagyta ott nekem, de én gyerekfejjel, szemét módjára kihajítva az életéből, megbélyegezve a hasztalanság bélyegével, úgy éreztem, azért hagyta nekem ott azt a fegyvert, hogy ha végleg... eltölt az undor magam iránt, akkor legyen egy jegyem a Pokolba.
Gondolatban végigkövettem magam, ahogy megfordulhatnék, itt hagyhatnám kicsit megint ezt az ismeretlent, bemehetnék a hálóba, és az ágy alatti laza padlódeszkát felemelve... kivehetnék onnét egy dobozt, felpöccinthetném az azt lezáró kis kallantyút, és felnyitva a fedelét, kivehetném belőle, amit benne őrzök... kölyökkorom óta. A fura, fekete, fémesszerű, díszesen vésett markolattal rendelkező, furcsa pengéjű tőrszerűséget. Melyre vallásos szakirodalmakban úgy hivatkoztak, mint "a penge, mely végezhet a leggonoszabbak leggonoszabbjaival... a démonokkal is". Tény, hogy sohasem próbáltam megölni magam vele, de azt tudtam, hogy az... a konyhakéssel ellentétben... igenis képes bántani... ha hegyével megbököm az ujjam, vérzik... Vagyis, azzal... bevégezhetném, amit az a valaki elkezdett, aki megsebezte ezt az alakot itt előttem. Akit, gondolom, okkal szúrtak meg, nem csak úgy véletlenül... Talán azért tették, mert gonosz... Ha olyasmi, mint én, akkor simán lehetséges, hogy az... én is tudok az lenni... nagyon tudok... Talán az egész világnak nagy szolgálatot tennék, ha megölném...
Lehunytam szemeim egy pillanatra, és Adeline arca úszott elém. Elképzeltem, hogy ez a valaki épp úgy bánthatja, ahogy én is bánthatnám... És eme gondolat hatására, kapásból fordultam is meg, és megtettem pár lépést a hálószoba felé. De aztán megálltam. És visszanéztem a férfira a kanapén. Nem tudom, miért, de... magamat láttam benne, láttam... a vonásaim... és olyan érzés volt, mintha önmagam készülnék megölni...
És akkor arra gondoltam, talán nem kéne tennem semmit, csak... csak kivárni... hátha meghal magától is... hisz rossz bőrben van, eléggé vérzik, talán... így még a magunkfajta is képes meghalni, simán csak elvérezni...
De ahogy én otthagytam, Flipper úgy döntött, hogy már tudja, mihez is kezdjen az idegennel. Felugrott mellé a bútorra, és némi tollászkodás, helykeresés után, egyszerűen elhelyezkedett a pasas mellett, és még képes volt, és hozzá is simult...! Fejét a férfi véres kezén nyugtatta.
Én meg csak álltam ott, és elhűlve néztem ezt, félúton köztük, meg a szobám közt... Zavarodottság, értetlenség dübörgött a tudatomban. Szinte süvítettek a gondolatok, hogy mit kellene tennem, és mi az, amit akarok, akarhatnék, és mit nem akarok... és... aztán csak káromkodtam egy elég csúnyát, aztán visszamentem a kanapéhoz, és megint megálltam fölöttük.
- Jó, rendben, eredj innen! - szóltam rá Flipperre, mire ő felemelte a fejét, és rám nézett. - Mondom, hogy jó, megcsinálom, menj innen odébb, a végén még megfojt, ha magához tér! Vagy ha ő nem, majd én! - intettem felé, hogy elhessegessem, mire prüszkölve, nagyot szusszanva kelt fel, és leugrott a földre, majd elsétált a szemközti falig, és az asztalnál álló székre ugrott fel, amin ülve én még nemrég a munkámba voltam temetkezve.
Azt se tudtam, sikerül-e majd, hiszen még sose próbáltam... de most megráztam magam, és úgy voltam vele, legalább tudni fogom, képes vagyok-e rá, ő jó lesz kísérleti nyúlnak.
- Jól van, lássuk... - Letérdeltem mellé, és a sebéhez tartottam a kezemet. Lehunytam a szemeim, és összpontosítottam... hát, leginkább arra, hogy nem kéne megölni... majd kimondtam hangosan a kellő szavakat, újra, és újra, amíg nem éreztem, hogy... hát... nem is igen tudnám pontosan megnevezni, milyen érzés fogott el közben, de... leginkább arra hasonlított, amit úgy neveznék, hogy erő... hatalom... képesség olyasmi elérésére, amit akarok. Ahogy a levegő megmozdult a szobában, Flipper vakkantott párat mögöttem, de nem figyeltem rá oda. Ő erre aztán félősen nyüszögött. Ez a varázs nem tetszett neki, bezzeg mikor reptettem a dolgokat főzés közben...
S mire hosszú pillanatokkal később kinyitottam a szemem, és elvettem a kezem az idegenről... a vér ott maradt, de a sebnek már nyoma sem volt...

Vendég

To: My Brother @

Lassan elveszett a balansz az élet és a halál között, midőn' teljességgel elmosódtak a kiegyenlítetlen határok. Nem számított többé már a tér, nem tudtam kontrollálni a mozzanataim, s akaratlanul is zuhanni kezdtem a mélység felé. Röpke pillanatnak tűnt csupán, ahogyan a két egymásnak ellentmondó antonima közé ragadtam. Akárcsak a Nap, 'mely vakítóan bántja az íriszt, avagy a Hold, 'mi magával hozza a homályt. Kétség sem fért ahhoz, miszerint ez az egész; a nappalt és az éjszakát tükrözi. Átitatta a világosság az egyik szegmenst, míg a másik oldalt a sötétség birtokolta, s én valahol ennek a középen tengődhettem. Olyan volt, mintha kihunyt volna a fény a tekintetemből, ezáltal távozva az alvilági lézengésbe. Azonban az engem elnyelni kívánó árnyék létkérdése nem hagyta, miként végleg elkallódjak a végtelenség rengetegébe zárva. Habár sokkal egyszerűbbnek látszott a halál megélése az ájulás momentumában. Igazából talán számítottam is rá; remélve a megváltást, amelyet voltaképp' sosem kaphattam meg. Kiábrándulva néztem szembe a realitás felfogásával, ami koránt sem ígért kecsegtető jövőt a számomra. Mondhatni pengeélen táncoltam, egyre közelebb kerülve a végzet árnyalatához. Megszűnt a körülöttem zajló események kellege, ösztönösen hunytam be a szemeimet, esetlenül hullva a padlózat irányába. Minden további jelenség a fivérem tudatát gyarapította, ekként egyféle kétes rejtélyt idézve nekem elő. Bezárólag' öntudatlanul hevertem a karjaiban, eközben mit sem sejtve arról a tényről, miszerint ő elkapott.

***

Alapvetően az élet a legkegyetlenebb játszma az egész világon, hisz' a halál legalább nem kecsegtet eszményi értékek ezreivel. A létezés, mintsem elmélet megkeseríti a lényedet; kínok sokaságával töltve ki a keletkezett űrt. Kérdéseket szegez az elméd falaira, ezzel hágva át számos tiltó sort, s lám; te mégis vagy olyan naiv, miszerint újra és újra a kelepcéjébe lépj. Sínylődésre ítéled a saját valód, ama ócska remény zálogában, miként nem érhet téged több kudarc. Azonban a valóságban e illúzió mögött nem rejlik más, mint trükkök millióinak átfogó színezete. Kósza ábrándként tekintesz az igazságra; meséket szőve egy olyan sorsról, ami voltaképp' csak a könyvek lapjain tűnik elfogadhatónak. Lapozol, olvasod a sorokat, keresed magadban a válaszokat és elrévedsz a hazugságok hálójában. Azt hiszed.. mindez őszintén a tiéd lehet, megszerezheted azt, amit a szereplők, vagy, hogy van esély a reményre. De ez nem több egy üldözött álomképnél... nem több annál, miként nem is létezik. Borzalmas a felismerés, szörnyű az elfogadás, könyörtelen ez a faktum.. Szinte bele se merek gondolni abba, hogy milyen is megélni ezt; szembesülve az aggályokkal. Drasztikus az emberek rendeltetése; megszületsz valamiért, élsz valaminek a kapcsán, s meghalsz a semmiért. Tulajdonképp' nem lennék a helyükben, amiért ennyire agóniával telt a mivoltuk.
Már-már tapintható volt a levegőben keringő feszültség, ahogy elérkeztünk az adott momentumhoz. A düh és a kétségbeesés egyféle keveréke töltötte ki a teret, miként körülölelt minket az elmúlás közelgő jövetele. Érezhetően keserves esetként hathatott, miszerint a kettőnk története pusztán a befejezéshez ért. Ámbár a rossz szájíz ellenére igyekeztünk úgy tenni, mintha még volna számunkra idő. Tudtuk, hogy nincs és mégis... mégis vízióba ringattuk önmagunk. Viszont ez a varázslatos álom megtört, lerombolva a felépített látszatot, s mindazt, amit hallucináltunk. Eddig íródott a sztorink; az a história, amelyet immár' az elménk emlékként tárolt el.
- Mire vársz még?! - Töri meg a csendet a démon hangszíne, ami tele volt kegyetlenséggel. Az egész lényéből áradt az ellenvetés, s igen, ezt szánta a büntetésemként, amiért... amiért valaha is vétket mertem ellene elkövetni. Túlságosan is bántotta az önérzetét, hogy a drága fia évekkel ezelőtt elrontotta a szórakozását. Oda lett az angyalkája, a leendő gyermeke és vele együtt a félve dédelgetett kis tervecskéje.. Bizonyítani kívánta, miszerint ő a Mindenható, avagy legalábbis felettem ő maga az Uralkodó. Ehelyett sokkal komplikáltabbnak bizonyult a helyzet; nem volt tisztában mindennel.
- Ez egyszerűen őrültség! - Szólalok fel, miután közelebb lépek az apámhoz. - Mondd, mi értelme ennek az egésznek? Miért veszed el azt az utolsó dolgot is, amihez kötődöm? - Némileg megremeg a hangom beszéd közben, viszont ez érzelmek hiányában nem olyan hangsúlyos. Ha ember volnék, akkor nagyobb kaliberrel bírna; talán még sírnék is eme megválás okán. - Már mindent elvettél tőlem! Megfosztottál az anyám emlékképétől is... egyetlen tárgy maradt utána, de Te elpusztítottad azt mondván a jobbik fél hátráltat és erre tessék... itt van Ő, akire barátként tekintek és Te... - Megrázom a fejemet, mialatt mélyen magamba szívom az oxigént. - ...választásra késztetsz, miként öljem meg, avagy addig kínzod, míg bele nem döglik. Felfogod egyáltalán mit művelsz?
- Elég legyen ebből! - Csattan fel haragtól izzó íriszekkel. - Szánalmas vagy, fiam! - Ejti ki megvetően. - Erre neveltelek? Arra, hogy kifogásokat gyárts? Nyafogj itt nekem? - Megragad a nyakamnál fogva és ekként felemel némileg. - Ha erre volna szükségem, akkor az öcséd állna itt és nem Te! - Üvölt olyan éktelen indulatú skálával, miképp' a helyiség mennyezete is nyomban rezonálni kezd. Félnék tőle, ha tudnék; teljes beleéléssel reszketnék az ereje alatt. Ridegen dob le a földre, egyetlen végső figyelmeztető pillantással. Innentől tematikus a lépések megtétele; vagy én, vagy ő.
- Sajnálom, Axton... - Suttogom magam elé révedve, fel sem fogva a szituációt, így állva fel a talajról. Lassan indulok meg felé, óvatos léptekkel, akaratlanul is a vesztét okozva. Talán egy független alternatívában nem ez a végkimenetele az ügynek; nem kell kíméletlenül megölnöm azért, miként szenvedések nélkül távozhasson a túlvilágra. 'Tán valahol az univerzum egyik szegletében; nem én vagyok a gonosz.

***

Felfoghatatlan intervallummal később mozdulnak meg az ujjaim, míg a kiesett szakasz definíciója nehézkessé válik. A halál széléről való visszatáncolás jócskán messze áll tőlem, legalábbis általában nem én vagyok a rosszabbik végletben, hanem az ellenfeleim többsége. A sebek fogalma, 'bár nem ismeretlen, mégsem érzem úgy, miként átéltem volna már ehhez hasonló faktumot. Olyan, mintha gúnyt űzne belőlem a sors, s megfosztana a maréknyi önbecsülésemtől is. Most először fordul elő az, miszerint nem emlékszem úgymond semmire. Nem tudom mi történt az elmúlt periódusban, de határozottan jobban érzem magam, mintsem az ajtónál való beesésem pillanatában. Immár' finoman oldalra döntöm a fejemet, körül nézve az adott helyiségben, így térképezve fel centiről-centire az egészet, míg a tekintetem meg nem állapodik a fivéremen. Ujjaim az egykori seb felületére csúsznak, némileg el is időzöm e minutum kapcsán. S ugyan hűlt helye van már a sérülésnek, mégis... mégis valóságosan rémlik a küzdelem. Foszlányok elevenítik fel az emlékeket, 'melyek által ismételten a végzet szólama hangzik el. A hegedű lágy összjátéka juttat el a rendeltetés értelmébe, 'minek keretein belül megízlelhetővé válhatna a végső leszámolás. Apránként tisztul ki az elmémben a tény, miként ideje feleszmélni a képzelgések láncolatából és ezáltal tudomást venni az öcsémről, aki... aki voltaképp' megmentette ismeretlenül is az életem.
- Sajnálom, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel.. - Meglepő módon mondok ki olyan szavakat, amiket nem szokásom sűrűn alkalmazni. - Illetve... - Mutatok az utánam keletkezett vértócsa irányába. - ...nem szándékoztam elrondítani a lakás jellegét, szóval.. bocsáss meg a zűrzavarért, meg azért is, mert így kell megismerkednünk. - Fújom ki a tüdőmben tartott oxigént, ekként nézve szembe az igazsággal. Ideje lesz színt vallani; lerántani a leplet arról, hogy... - Köszönöm a segítségedet, hisz' nélküled azt hiszem... már halott lennék! - Suttogom elpillantva a kezemre, majd a bútorzatra, ami vérben pompázik általam, míg a vöröses árnyalat sokatmondóan sejteti az iméntieket. Ahelyett pedig, hogy bármit is mondanék neki, nos gyáván pásztázom az okozott károkat. Végül lazán kotorászni kezdek a zsebemben, ekként véve elő a cigarettás dobozt. Hetykén helyezem a számba az egyik jó minőségű szálat, majd' ugyanilyen fesztelenséggel meg is gyújtom azt. Felnézve a férfire... oh, de illetlen egy tuskó vagyok!
- Esetleg Te kérsz egy szálat? - Kínálom meg vele, hátha él az eshetőséggel, ámbár az meg sem fordul a fejemben, hogy meg se kérdeztem dohányozhatok-e. Igazából, öhm, mindegy is... úgy sem szokásom az udvarias formátumok gyakorlata, ily' módon dőlök hátra, mintsem, aki jól végezte dolgát.

♫ & ♫

Tárgy: Re: To fall is not to fail 2022-02-10, 19:25

Valószínűleg képtelen lettem volna megmagyarázni, hogy... mi a franc is történt velem ma este. Mert... nemrégiben még... teljesen biztos vagyok benne, hogy eszembe nem jutott volna foglalkozni ezzel az akárkivel, aki szétkente a vérét a lakásom előtt, meg a lakásomban... Illetve, megkockáztatom, hogy ha egy olyan pillanatban esett volna be az életembe, amikor a sötét lényem uralkodott volna, nos... akkor akár még az is lehet, hogy felkaptam volna a padlómról, kirepültem volna vele az ablakon, felrepültem volna vele nagyon-nagyon magasra, aztán nagyon jól szórakozva végignéztem volna, ahogy lezuhan a mélybe, és valahol lent nagyon erősen belecsapódik az aszfaltba, csúnya mélyedést csinálva ezáltal maga alá, meg jó nagy koszt maga köré. Aztán esetleg élvezettel néztem volna végig a halálát, ha valami rettentő csoda folytán még élt volna, mikor földet ér, de persze... igazából, ha emberként gondoltam volna rá, azt feltételeztem volna, hogy lehetetlen lett volna egy ilyen zuhanást bármeddig is túlélnie...
Most viszont, hogy már tudtam, nem is valószínű, hogy egyszerű ember, vagy egyáltalán bármilyen ember... most már gondolhattam rá bátran, hogy ilyen esetben feltételezhetően végignézhettem volna még a "lelke" kilehelését, mert az ütés, a becsapódás nem árt a magunkfajtának... vagy... legalábbis nekem csak akkor ártott, mikor apa vágott falhoz... az, ha simán a földbe csapódtam magamtól, az nem... szóval, ha őt felvinném magasra, és elengedném, az nem ártana neki, legfeljebb az, ha úgy igazán, erőből földhöz vágnám, direkt...
Kérdés, hogy tényleg ezt akarnám? Az a lényem, amelyik a sötétben lakik, annak minden mindegy, az azt élvezi, ha megkapja, amit akar, ha hatalmat érezhet, erőt, és ha vért lát, fájdalmat hall... ha kín és gyötrelem veszi körül... és ha pusztíthat... Az az énem boldogan szétkenné ennek a férfinak a vérét a lakásban, körbe a falakon... kivárná, hogy Adeline idejöjjön, és... élvezettel hallgatná, ahogy sikolt, mikor meglátja... aztán... aztán ki tudja mit tenne még vele, hogy Adeline szenvedjen, rettegjen, ő pedig ezen élősködve élvezkedhessen...
Szóval igen, a sötét énem azt akarná, hogy bárki is ez... pusztuljon, lehetőleg gyötrelmek, kínok közt, és úgy, hogy lássam, halljam... de... de volt bennem egy másik is... egy másik én... aki nem akarta senki halálát... aki nem akart vért látni, és nem akarta a fájdalom hangjait hallani, aki szenvedett a sikolyoktól, a fájdalmas nyögésektől, aki elmenekült volna a világ végére is, akár még azon túlra is, csak meggátolhassa, hogy a sötét én kitörhessen... hogy emberekre lelhessen, akiket aztán bánt... Ez az énem hallgatott Flipperre, amikor ő... úgy döntött, élve akarja ezt a valakit...
Szokták mondani, hogy az állatok megérzik a gonoszt. Flipper mindig tudta, ha velem... "baj volt"... és én sötétséget, meg valamiféle fénytelen, de erős vonzást éreztem ehhez az idegen alakhoz... mintha számítania kéne, hogy él-e vagy hal... de azt gondoltam, csak amiatt, mert épp a lakásomban akar elvérezni... és az "emberi" énem reagál erre valamiért... talán épp Adeline miatt... meg azért, mert Flipper érez benne még valamit. Flipper velem is ilyen volt... tudta, hogy sötét, gonosz lény lappang bennem, mégis szeretetet mutatott a világos felem iránt... ő talán efféle kettősséget érzett ebben az illetőben is, olyat, amit én nem tudtam belőle kiérezni.
Amikor meggyógyítottam... hát furcsa érzés volt... Leginkább ahhoz tudtam volna hasonlítani, mint amikor... szóval, amikor öltem. Csak épp ellentétesen. Az ölési vágy... kiűzte belőlem a fényt, leküzdhetetlen erővel terjesztette szét odabent a sötétet, kivonzotta a rejtekéből, s ezáltal szétterjedt odabenn, bennem, és úgy nyomta ki a világosságot, mint a kéz a fogkrémet a tubusból. Ilyen érzés volt ölni. Mintha egy nálamnál sokkal nagyobb erő vezérelt volna, ami eltöltött akkor... én voltam a tubus, amiből a fényt, a jót, erőszakkal űzte ki a harag, az ártani akarás. Viszont most, amikor meggyógyítottam ezt az akárkit... ez a dolog egészen ellenkező érzetű volt... Addig az ideig, amíg a varázslatot elvégeztem, nem éreztem magamban... rosszat... Erőt azt igen, sokat... olyat, ami képes egy majdnem halottat erőszakkal visszarántani ide, ebbe a tébolyult világba... úgy éreztem abban a pillanatban, hogy akkor sem tudnám megölni, ha tényleg meg kéne... Valami olyan erős érzés fogott el, mintha ez volna a legjobb dolog, amit valaha megtettem... és mintha ilyet kéne tennem minden nap... minden más helyett... mintha ez... a segítés volna az egyetlen elképzelhető "értelmes tett" az életben, az öröklétben, a mindenségben...
Borzasztó erők voltak ezek... nagyok... amik irányítottak engem, úgy éreztem, mert sokkal erősebbek voltak, mint én, akár a jók voltak épp, akár a rosszak... féltem tőlük... mert olyan méretüket éreztem magamban, amit, azt gondoltam, képtelenség irányítás alatt tartani...
Vagy csak én lennék képtelen?! - kérdeztem magamtól. A túl sok erő, legyen az jó, vagy rossz, képes ártani... Ha az erő irányít engem, nem pedig én az erőt... akkor bármi megtörténhet... jó is, rossz is... és akármelyik is lenne... nem érhetne annyit a világnak, se a jónak, se a rossznak, hogy azért hajlandó legyek elveszteni önmagam... még ha oly szánalmas élőlény vagyok is eme erők nélkül, mint ami vagyok, azért csak... én még én vagyok, és... én is akarok maradni... egy olyan én, aki próbált megrekedni jó és rossz között... valami olyannak, ami együtt tud élni... egy ártatlan emberi lénnyel, akit szeret...
Kóválygott a fejem, mikor véget ért a varázs... Amikor a seb begyógyult rajta, én felálltam mellőle, és hátráltam pár lépést, egész az asztalomig. Addig hátráltam, míg éreztem, hogy nekiütközöm. Akkor megálltam, és a szemem nem véve le az idegenről, az asztal szélére ültem.
Jól tettem?! - Ez a kérdés motoszkált az agyamban. Próbáltam rendezni magamban az érzéseket, amiket kiváltott a cselekedetem, és amikkel nehezen tudtam zöld ágra vergődni. Túl sok, túl erős érzés volt... túl idegen gondolatok... nem tudtam, mit kezdjek velük, tehát rendezgetni se volt egyszerű őket. Mint egy puzzle, amihez nincs útmutató... és az összes széledarab is hiányzott...
Mivel a szemem nem vettem le az alakról, rögtön észleltem, amikor megmoccant... meg ahogy kinyílt a szeme... meg ahogy rám nézett. Még abban a pillanatban is, amikor a tekintetünk összekapcsolódott, azt latolgattam, jól tettem-e, hogy hallgattam... hát, tulajdonképpen Flipperre... meg arra az idegesítő, belső valamire bennem...
Szó nélkül néztem, ahogy kereste magán a sebet, ami már nem volt ott. Ha olyasmi, mint én... akkor rájön magától is, mi történt, feltételeztem, nem szorul rá, hogy elmagyarázzam neki.
Amikor végül megszólalt... furcsa, de majdnem felnevettem... Olyan emberi volt a szitu... Kényelmetlen helyzetbe hozott, kupit csinált itt nekem, elnézést kért érte... emberi dolgok... normális dolgok... mintha bármelyikünk is az volna... Normális... Ez hirtelen szinte... vicces volt.
- Ezt... úgy mondod, mintha meg KELLETT volna ismerkednünk, mintha elkerülhetetlen lett volna, hogy valamikor ez megtörténjen... és csak az volna rendkívüli, hogy így történt meg - jegyeztem meg, gyanakvó éllel a hangomban. Mintha tervezte volna... vagy mintha szándékozott volna megismerni, és a sors vagy a véletlen fintora lenne, hogy ez most így jött össze neki. Mintha igazán tudta volna, kit és hol akar majd felkeresni... hogy engem, itt.
De mi a fenéért?!
- Köntörfalazol - mondtam szárazon, mikor azzal jött, hogy megmentettem az életét. Oké, ezt magamtól is tudtam, ő is tudja, szuper, de engem az illem körei helyett az sokkal jobban érdekelt volna, hogy ki a jó büdös frász is ő, és számíthatok-e még rá, hogy ma megtudom, honnan a fenéből tudja, hogy létezek, és itt, és hogy mi vagyok?!
De ahelyett, hogy válaszolt volna, nézett mindenhova, csak rám nem, aztán meg a zsebéből cigit vett elő, és rágyújtott. Aztán megkínált engem is.
Hahh, végre egy értelmes mondat jött ki a száján! - gondoltam, és szó nélkül nyúltam a cigiért, a számba helyeztem egy szálat, és hogy biztos ne legyenek köztünk képzavarok, a szál meggyújtásához használt tűz a mutatóujjam végéből buggyant elő. A kis lángocska, akár egy gyufa végén is hibátlanul mutatott volna, de nekem az ujjam végén leledzett.
- Hány tiszteletkört akarsz még menni, mielőtt elmondanád, hogy ki is vagy? - kérdeztem aztán, miután nagyot szívtam a cigiből, és tekintélyes mennyiségű füstöt fújtam a lakás légterébe.

Vendég

To: My Brother @

- Szánalmas vagy! - Visszhangzott a fejemben ismételten apám kegyetlenül mély hangszíne, ahogy a realitás faktumában leltem rá önmagamra. S szinte kétség sem fért ahhoz, miszerint tényleg az vagyok: kiindulva ebből az egész abszurdumnak nevezhető szituációs jellegből. Kelletlenül szívtam magamba az oxigént, igyekezvén fogást találni az ésszerűség menténél, ellenben maga ez az egész státusz sokkalta rosszabb volt. Mélyről feltörekvő képek zavarták meg az édeskés túléléssel járó ösztönt, emlékek láncolata pergett le újra és újra a lelki szemeim tükre előtt, s én magam... ezúttal végérvényesen megtörtem egy olyan szinonimába vésve, amely számomra egyáltalán nem is létezhetne. Mentségeket soroltam fel a saját javamra, halandókhoz méltó nyomorúságot lengettem meg, sőt.. valahol még nevetségesen is festhettem, amiért az általam ismertetett gonoszságnak még csak aprányi nyoma sem volt. Egy szerencsétlenül ábrázolt embernek tűnhettem, holott bezzeg közöm sem volt hozzájuk és talán épp' ez is egyben az én szerencsém. Máskülönben már holtan heverhetnék a macskaköves útszakaszon: esetlegesen annak is kellene lennem. Hullaként tetszeleghetnék itt előtte, ócska kis semmitérő impresszióként. Nem is értem őt, miként miért nem hagyott meghalni, hisz' jogosan megérdemeltem volna jutalomként, amiért.. amiért egyedül nevelkedhetett miattam, amiért nem volt senkije általam, amiért... Erőteljesen megrázom a fejemet, remegve véve magamhoz némi levegőt, mintha ténylegesen is szükségem volna erre, mintha.. mintha valójából szükségem volna bármire..
- Az eltelt három évtized alatt bőven lett volna rá esélyünk... esélyem, ha elég erőt gyűjtök ahhoz a folyamathoz, miként... - Alig hallhatóan suttogom, már-már motyogom a szavakat, ahogy lesütött tekintetekkel pásztázom a talajzatot. - Azonban nem tettem meg: nem kerestelek fel egyszer sem Téged! - Jelentem ezt ki határozottabb stílusban az előzőhöz viszonyítva, ekként pillantva rá néhány kósza másodperc erejéig. Oh, s már csupán a megemlítés maradt hátra; az a kis momentum, hogy testvérek vagyunk.. Mert azok vagyunk, akármennyire is nem tudtam hangot adni ennek. Helyette minden más annyival érdekesebbnek látszott: a sebem, a vér, a rendezetlenség.. Roppantul helyeslően veszem tudomásul az elkövetkezendőleg kiejtett szavát, ugyanis teljes mértékig igaza volt: köntörfalaztam. Egyszerűbbnek véltem a szabadkozást, a bocsánatkérést, a.. az emberséget, mintsem, hogy felfedjem előtte az igazság árnyalatát.
Végtére is lazán rágyújtok, megkínálom őt is és egyúttal élek a káros szenvedélyeim egyikével. Jóleső érzés fog közre a cigaretta nyomán, a nikotin negédes hatása alatt, 'míg könnyed varázslattal hívja elő a tüzet, mint valamilyenféle segítséget. Az arcvonásaim egyik szegletében átfut egy mosolynak titulálható reakció, majd', amilyen hamar jött, oly' gyorsan távozik is rólam, ezzel rántva engem vissza a valóság kegyetlen egzisztenciájába. A tények koránt sem mesések, ez az állapot számtalan kérdést felvet, s mégis egyetlen irány rajzolódik ki, aminek az okán muszáj színt vallanom, mert, ha ezúttal nem teszem meg, akkor sosem fogom. Ennek ellenére, viszont.. a dohánnyal járó előnyt élvezem, s azt, hogy talán... talán egyetlen minutumra nyugtom van. Tüstént felállok; fel-alá mászkálva egy kijelölt vonalon, miközben égető buzgósággal: percek töredéke eredményeképp' teszem elfeledhetővé az egykori bagót. Oké, gyerünk, Axton, hisz' a nehezén már túl vagy, nem de bár?
- A nevem... - Lefékezek a szoba egy pontján, de a hangom akaratlanul elakad. - ...nekem ez nem megy! A fenébe már! - Izzó méregtől átitatott íriszekkel fürkészem a jelenlétéből fakadó mivoltát, miként türelmetlenül túrok bele a hajfürtjeim sokaságába az ujjaimmal. Mintha egy szappanoperai dráma közepén volnánk, ahol a főhős élete legnehezebb dolgához érkezvén kiejti az izgalmas információt, amely mindent megváltoztathat a továbbiakban. Elnyomom lassan a csikket és némi időt hagyok magamnak. Lehunyom a szemhéjaimat, rákoncentrálva a zaklatottságomra, elnyomva ezt az apró volument. Nem befolyásolhat engem semmi: pusztán én! ÉN! Nem számít az apánk, nem fog... nem fog baja esni.. nem, nem engedem meg, hogy ugyanaz történjen meg vele, mint, ami...
- A nevem Axton. - Ridegül cseng az általam kimondott név. - Egy az apánk, aki egy démon és igen, mi mind a ketten félvérek vagyunk: más-más angyali nőtől származva. - Folytatom ugyancsak kiüresedett lélektükrökkel, s az iméntiekben fellelhető 'glóriás' énnek szimplán nyoma vész. - A születésedtől fogva tudok a létezésedről, ugyanis jó magam is segédkeztem anyád elfogásának kivitelezésében. Az a démon rabigába hajtotta őt annak az érdekében, hogy kihordjon téged a nem létező szíve alatt. S én meg hülye, kis naiv kamaszként részt vettem ebben a bűnben. - Félretekintek, így emlékezvén az eseményekre. - Szóval az az angyalka teherbe esett veled; én meg eleve ezzel a pokolfajzattal nevelkedtem, így... én is bűnös vagyok azért, amiért ez történt, ellenben elengedtem az anyádat és egyúttal Téged is. - Vallom be oly' kíméletlenül hideg stílusban, miszerint az egy halandónak már-már fájdalmas volna. - Nem akartam azt, drága fivérem, miszerint vele nevelkedj, vagy, hogy ugyanannyi heg karistolja a bőröd felületét, mint az enyémet. Így megszöktettelek titeket, s mire észbe kaphatott volna az a szerencsétlen, nos már hűlt helyetek volt. - Kegyetlen mosollyal színezem meg eme históriát. - Egy ideje már figyelem a lépéseidet: sok mindent tudok rólad és a körülményedről, ellenben nem ártó szándékkal teszem azt, amit teszek. Tudom, miként nehéz lehet elhinni azt, hogy a bátyád vagyok, de ez a reális tény. - Vonok vállat hetykén, így téve néhány lépést a kijárat felé. - Tisztában vagyok azzal, miszerint nem volt könnyű sorsod és hogy... hogy én tehetek erről, ellenben százszor jobb életet kaptál, mintha velünk maradtál volna. Elnézve téged és a vívódásaidat: abban az opcióban Te már halott volnál, öcsikém. - Mérem végig; felé fordulva. - Ha nem hiszel nekem: az sem hat meg.. - Tárom szét a karjaimat nevetve. - ..ugyanis már semmit sem lehet elvenni tőlem! - Kacagok tovább kínzó éllel, ameddig a falhoz nem dőlök. Oh, apropó a szoba... Erőmön felül fókuszálok a térre és annak minden kis négyzetére, ahogy ismételgetvén az igézetet: tisztává avanzsálódik újból a közeg. S miként megindulnék az ajtó tendenciájába: megszédülök a gyengeségem révén. Esetlenül kapaszkodom meg a mellettem lévő falban, s habár fizikai utalás már nincs rá, ellenben a bensőm tombol az erőtlenségtől.

♫

Tárgy: Re: To fall is not to fail 2022-07-11, 17:44

Vicces, hogy életemben... tulajdonképpen egész rövid listán tudtam volna vezetni, mik azok, amiket megbántam. Bántam, ha bántottam valakit, aki nem érdemelte meg, bántam, ha olyasvalakit sodortam veszélybe, aki nem érdemelte meg, és bántam, ha engedtem a sötétség csábításának, hogy azáltal az első két pont körülményeit létrehozzam.
De ez a mai este...
Valahogy úgy éreztem, valami sötét vonz ehhez az alakhoz... valami, amit nem tudtam sem megnevezni, sem körülírni rendesen. Csak sötétnek éreztem a dolgot. Viszont Flipperről sok minden elmondható volt, ellenben a sötét dolgokat sose támogatta... most viszont... rávett, hogy mentsek meg valakit... valakit, akiről lerítt, hogy nem épp a fény szolgája. Tehát bajt hozhat rám, vagy azokra, akik számítanak nekem... és... mégsem tudtam azt olyan egyszerűen eldönteni, hogy ez a mostani tettem, ez... akkor tulajdonképpen a hibáim listáját gyarapítja-e majd, vagy sem...(?)
Elvileg, megmenteni valakit jó... de nem mindenkinek jó, ha egyesek életben maradnak... Nem tudtam, mit gondoljak erről a helyzetről...
Még kevésbé tudtam, mikor aztán magához tért, és... annyira... hát... eddig se volt hétköznapi vagy megszokott a szitu, de ahogy ő is eszméletére tért, meg dumálni kezdett, még furább lett. Kezdtem magam úgy érezni, mint... valami hülye bohózat főszereplője, aki rohadtul nem kapta meg a forgatókönyvet, szóval francot se tud a sztoriról, amiben éppen játszik.
- Egy rohadt szót se értek - szusszantam fel, a szemeimet forgatva. - Ki a fene vagy te? És minek kellett volna felkeresned?! - csóváltam a fejem, mert kezdett bosszantani, hogy mindenről dumál az alak a kanapémon, csak azt nem tudom még mindig, hogy ki a jó fene ő, és mi a jó francot keres nálam, honnét tudta hol lakok, és miért tudta, hogy itt lakok?! És mi a jó fenéért nem tud egyenesen és egyszerűen elmondani valamit ezek közül?! Olyan volt ez az egész helyzet, mint a lökött filmekben, mikor húzzák az időt, mintha öt perc múlva egyszerűbb lenne kimondani az igazságot, mint most rögtön.
De aztán előkerült a cigi, és mivel nekem is jutott egy kósza szál, úgy döntöttem, pár perc haladékot kaphat a magyarázat előtt, míg furcsa szinkronban szívtunk együtt el egy-egy szálat. Höhh... fura érzés volt, de valahogy kielégítő is. Fogalmam se volt, miért... Olyan normálisnak tűnt a dolog. Egy vadidegen, össze-vissza hadováló akárkivel cigizve... furcsán... normálisnak tűnt, az egész tébolyult éjszaka. Amitől csak még furcsább lett minden.
De mindegy, ingyen cigire nem mond nemet az ember, főleg, ha előtte életet is mentett. Úgy vettem, ez volt a fizetség a jó cselekedetemért, egy jó pont nekem, hurrá.
Orromon fújtam épp ki a füstöt, mikor egyszerre csak felpattant ültéből, és mászkálni kezdett ott előttem. Valahogy nem éreztem azt, mikor megmoccant, hogy támadástól kéne tartanom, inkább megint várakozón lestem, meg kicsit unottan... mert már megint úgy érződött, az időt húzza. Gondoltam magamban, hogy ha még sokáig szórakozik itt nekem kukán, elgáncsolom a francba és kivágom a bánatba innét...
De még nem szóltam semmit, csak várakoztam.
Mikor végre megállt, és megmondta volna a nevét, rá néztem, bele a szemébe, de nem mondta végig... erre ismét csak szusszantam egy nagyot, de érezhetően fogyott a türelmem, szerintem látszott is rajtam.
- Kezdem bánni, hogy élsz még, csak szólok... - mondtam, miközben a cigim végére érve a csikket egy mozdulattal pöcköltem ki a résnyire nyitott ablakon, ami a hátam mögött volt, és ami úgy kb. fél perccel korábban nyílt ki "magától".
Aztán csak néztem őt... csendben... ahogy... nem is tudom mit csinált... Talán erőt gyűjtött éppen? Talán, nagyjából erre tudtam következtetni, mert aztán kis szünet után megint elkezdte. És végre... legalább a nevét már biztosan megtudtam! Már ha igazat mondott... habár... ha álnév lenne, az erősen meglepne, mert ilyen nevet ugyan ki találna ki magának? Ahhoz túl... egyedi, extrém, vagy tudom is én minek hívjam...
Aztán folytatta, és már le se szartam, igazi-e a neve, mert mondott sokkal érdekesebbet is! Mármint, hogy... mi ketten, ő meg én... hogy ő az én... Asszem kicsit eltáthattam a szám, mikor tulajdonképpen közölte, hogy a féltestvérem. És itt még nem volt vége a mesének... egy elcseszett Grimm-mese rajzolódott ki a fejemben, ahogy hallgattam a szavait...! Elképzeltem... egy gyereket, aki rá hasonlított... valami sötét zugot, ami nem is tudom mire hasonlított, leginkább börtönre... semmiképpen se otthonra... sötét sziluettek, sötét falak, ijesztően csillanó, gonosz tekintet a sötétben... egy szépséges, meggyötört teremtés angyalszárnyakkal, rabláncon... Fogalmam sincs, mennyi valóságalapja lehet a fejemben felvillanó képeknek, elmém próbálta elképzelni a legvalószínűbb múltat a hallott szavak alapján... elképzeltem, ahogy a láncok lehullanak, az ismerős-ismeretlen kisfiú keze által... és az angyal elfut, majd a szabad ég alá érve elsuhan a messzeségbe, távol a rémálmoktól... nem visz magával mást csak engem a hasában... de végül engem is hátrahagy egy bizonyos templom előtt... És most szinte éreztem, életem mint játszódhatott le őelőtte... az előttem álló alak előtt, akiről eddig fogalmam sem volt, hogy figyelt... ki tudja, miért és hogyan...
Megpróbáltam elképzelni, milyen lett volna az életem, ha velük nevelkedek... ha ott születtem volna meg, vagy ha... egykor apám mégis magával vitt volna... ha adott volna egy esélyt...
Néztem némán, ahogy a történetünk végére érve elhallgat... és most először nem tétováztam, elhittem neki, hogy nincs vesztenivalója. Abban viszont haboztam, hogy mit is mondhatnék erre. Már megkaptam a válaszokat. Szinte minden kérdésre, amim valaha volt... Szinte... Valamilyen szempontból még többet is kaptam, mint amire számítottam, vagy vágytam... azt álmodni se álmodtam soha, hogy nekem... bárkim is lehet, olyan, mint ő... testvér... Hirtelen értelmet nyert, mi volt a sötétség, ami hozzá vonzott kezdettől, amint beesett ide... az ismeretlen kötelék... Lényünk felismerte egymást... vagy nem is tudom... vér a véremből... vagyis, én az övéből, ha igaz, és ő az idősebb...
Néztem, ahogy egyszerre varázsolni kezdett, és a vére... egyszeriben csak eltűnt, tiszta lett megint minden, mint érkezése előtt... Kinyitottam a szám, hogy mondjak erre valamit, de aztán vissza is csuktam. Rájöttem, a "köszönöm" ostoba duma volna, mert hát, ő csinált dzsuvát...
Nem tudtam mit mondjak erre... az egészre. Mi a fenét lehet ilyesmire mondani?! Hogy a fenében kell arra reagálni, mikor beesik hozzánk a félholt féltestvérünk?!
De egyszer csak úgy tűnt, nem is vár tőlem tovább semmit, mert megfordult és az ajtó felé indult. Csak nem jutott el a célig. A léptei bizonytalannak tűntek, aztán a falnak támaszkodott.
- Le kéne ülnöd - mormogtam az orrom alatt, és leszállva az íróasztalomról, egy-két lépéssel mellette is voltam, aztán franc tudja minek, de a kezem nyújtottam feléje. Úgy voltam vele, nem rángatom én el a kanapéig megint, ha nem kér belőle. Az ő döntése, ha kell neki a segítségem, segítek, ha nem, akkor meg nem. Fogalmam se volt, mégis, milyen sűrűn kerülhet vajon a magunkfajta az élet és a halál határára, de ő határozottan ott volt még nemrég. Fene tudja, mennyit bír egy olyan, mint mi, de magamtól azt gondoltam volna, bárhogy is legyen, nem fog belehalni az egója, ha ül még öt percet a seggén.
Bárhogy is döntsön, valamiért úgy éreztem, némi ösztönzés nem árthat meg... így felvettem a korábbi, még el sem kezdett beszélgetés fonalát, és lassan bólintottam egyet.
- Alighanem... igazad lehet. Már halott lennék... ha veletek nevelkedek - nyeltem egyet, lassan, a kinyújtott kezemnek mondva a magamét. - Lehettem úgy kb... kilenc éves... amikor az apánk egy nap rám talált. Azt mondta, kíváncsi volt rám... de nemigen volt megelégedve, azzal, amit látott. Azt mondta, hogy emberszerű... furcsa kis valami lettem. Ebben mondjuk igaza is volt - mondtam színtelen hangon. Bár, ha figyelt engem, lehet erről ő maga is tud, fene tudja, de... nem is tudom, talán csak az időt akartam húzni, hogy még itt legyen, mikorra sikerül felfognom, hogy ha igaz, van... egy rokonom, aki elméletben legalább nem rühell...
Vagy mit tudom én, lehet hogy rühell, de ez még nem derült ki... talán csak ki akartam deríteni, rühell-e...

» Angels Fall First ~ Michael and Ella