A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
You look for me Inside the dark I am the ocean You are the shark
Bizonytalanul és megszeppenve nézek a végtelenül sötét szemeibe, egyszerre veszve el és lelve meg önmagamat. Kapaszkodót keresve a világ ezen új arculatában, valahol, de minden olyan sikamlós. Ott van s még sincs ott. Vagy akár a futóhomok. Egyelőre még nehezen igazodom ki Damienen, de remélem ez idővel meg fog változni... Mikor pedig kellemes, mély hangján a tudtomra adja, hogy a szárnyai alá vesz, iránytűként a káoszban, mandula vágású szemeim kitágulnak, ösztönösen. Hogy képes megbabonázni? Vajon tudatosan teszi? Fogalmam sincs... csupán bámulok a feneketlen íriszeibe és hagyom, hogy a hangja, szavai megnyugtassanak és bebalzsamozzanak. Bizonyságot és biztonságot nyújtva. - Köszönöm. Nyögöm ki, miután egy nagyot nyeltem és igyekezvén legyűrni zavaromat, eltépni tekintetemet a mennyei arcról, ami lehetetlennek tűnik. - Attól még lehet igazad. Különös, hogy ezt mondja. Eddigi civakodásainkból egyértelműen azt éreztem, szereti, ha nyeregben van és ha tűzön-vízen viheti át az igazát. Netán megtévesztő volt mindez? Mások a motivációi? Szóvá tenném, de tudom, úgy sem felelne, legfeljebb duzzogna egy sort, így hamar elvetem. Ahogy megemeli a szemöldökét, súlyt adva kijelentésének, megremegteti a szívem. Már-már ironikus, hogy szinte semmit sem kell tennie, hogy bele remegjek... Nem tudom, hogy fogom kibírni vele egy fedél alatt. Karnyújtásnyira. Vagy hogy hogyan bírnám ki nélküle, a régi életemmel. Vagy hogy létezik-e jó válasz bármelyik kérdésemre vagy érzésemre. - L'art pour l'art. Felelem a kubisták kapcsán. Közhely lehet, ellenben találó. S midőn a rendhagyó kápolna cseppet sem kopár vagy rideg falai elnyelnek minket, elmosolyodom. - Azok. De mesélhetnek. Megvan bennük a potenciál, amivel a művész ruházza fel őket. Egy darabka belőled... ott van a falakban. Ahogy hozzá érek egy domborműhöz, másik kezemmel megérintem a férfi mellkasát. Rá simul a tenyerem, alig érezhető, pille súllyal. Majd, midőn a műalkotásról ismét reá emelem ártatlan tekintetem, fel pillantok azokba a cápa-szemekbe, melyek szinte felfalnak. És én még is szeretem őket. A már-már elviselhetetlen pillantást, mely a bőrömön izzik. Had izzék tovább! Ahogy lecsúszik a balom a kőről, a saját szívemhez vándorol, míg jobbomat az övén felejtem. - Az alkotásaink veszendők. De igen, meg lehet őrizni és restaurálni őket. Elhelyezve egy darabot önmagunkól a történelemben. Apró, bájos mosolyra húzódik a szám. Kifejtem, mit látok a művei kapcsán, a hely kapcsán. Damient pedig ez netán... meglepi? Ajkát finoman beszívja, nem tudok nem oda pillantani s kényszerítenem kell magam - újfent -, hogy ne meredjek már ennyire rá s főleg ne ilyen zavarba ejtő módon és momentumokban. Bár az én ajkaim között lehetne az övé... és fordítva. Nem kéne erre gondolnom, még is ezt a képet szüli az elmém mozzanatára. Végül sikerül és ismét a szobrokra vetem tekintetem. Ajkaimról a szavak rebegni kezdenek. - Vezeklés. Megbocsátás. Akár egy kálvária... de az oltár más. Újra rá pillantok, nem olvasok az elméjében, nincs ilyen erőm, így hát nem is tudhatom, mennyire eltalálom azt, amit mondok. Egyelőre nem tudom, helyesen gondolom-e. Abból indulok ki, amit látok és aki mellettem van. Inkább művészi érzék és érzelmi kapcsolódás, ami révén megfogan bennem mindez. Vajon ez úton mit látok majd az arcán? Az eloszló pillant után előre megyünk, vezetem őt, a saját házában, bár ebbe bele sem gondolok. Csak szeretném látni, mit alkotott és szeretném, ha közben minél közelebb lenne hozzám... éhezem az érintését, bőrének tapintását, hajának és szakállának cirógatását az arcomon. Leülünk. Mi nem blaszfémia itt? Mi nem blaszfémia bennünk?! Sovány vigasz, mellyel önmagamra próbálok hatni. Ujjaim az övéire fonódnak. Nem szeretném elengedni. Rá tekintek, és ő éppen a kezeinket nézi. Vajon mire gondolhat közben? Felgyorsul a szívverésem, a vér a dobhártyámon dörömböl, körülöttünk még is csend uralkodik. Ekkor valami történni kezd, valami meleg, dédelgető és csodálatos. Ahogy feleszmélek, fehéres fényárban úszik a helység, szinte pulzál, szinte tapintható. Lassan elkezdek körbe tekinteni. Érzem, hogy erősebben fogja a kezemet. Érzem, hogy hátulról átkarol és össze olvadunk. Rendkívül intim pillanat és érzés ezt megtapasztalni, átélni. - Ez... gyönyörű. Egyszerre értem a látványra, de főként az energia-szintű jelenségre. A kettőnkre. Ami történik és ahogyan. Bár nem értem talán pontosan a mikéntjét, még is érzem. - Érezlek. Magamban. Még sosem éreztem hasonlót. Zavarba ejtő és még sem az, olyan természetesnek hat és kívánatosnak, szakrális módon, mindennemű szenntyől mentesen. Muszáj rá néznem, pilláim remegnek, elöntenek az érzések és az egész, ami velünk történik. Annyi mindent szeretnék mondani! De még sem szükséges semmit sem...
Egy biccentéssel kísért hümmetnéssel veszem tudomásul, hogy értette, mi lesz majd. Addig is, velem fog lakni és élni, mert nem fogom engedni, hogy valaki csak úgy rátaláljon, s maga kedvére használhassa fel az erejét. Veszek egy levegőt válaszára. Mindig igazam van, de nem mondom ki sosem hangosan, mert felesleges. Természetes, hogy igazam van. Az emberek kiismerhetőek, nyitott könyvként ácsorogonak előttem. A kifejezésre csak felvonom ismételten a szemöldököm. Unamolig csépelt kifejezés. Csak veszek egy mély levegőt, aztán végül csak kiszusszantom. Nem akarom, hogy meséljenek rólam, gyenge pont, ha megismernek. Ezért sem járhat más a ház egyes részein. Márpedig nem szeretek se gyengének lenni, sem pedig, hogy megtalálják a gyenge pontjaimat. Érintésére némulok el igazából, ahogy megérinti a mellkasom. Belül finoman megremeg valami. Az érintése mindig... lenézek a kezére, majd vissza rá. Miért csinálod ezt? Figyelem, ahogy másik keze lecsúszik a faragásról, keblére helyezi. Máskor csak unottan arrébb lépnék, ha nem kívánom kijátszani ezt a helyzetet, most azonban... nem kívánom kijátszani. Szemeim visszavándorolnak tekintetéhez, újra befogom pillantását. - Emberek - mosolyodok el féloldalasan, némi gúnnyal a hangomban. Elveszett a pillanatnyi hangulat. - Röpke éltük okán örökké kívánnak létezni emlékekben - halk a hangom. - Ha tudnák, hogy száz év sem szükséges, és nevük örökre a feledésbe merül? Hogy kik voltak, mit tettek. Meglepetten pillantok rá. Vajon tud gondolatot is olvasni? Nem fordítom el a fejem, az beismerése lenne annak, mit olvasott ki belőle. - Nincs szükségem egyikre sem - a kálváriát már megjártam, megbocsátást úgysem kapok, és angyal, meg isten sem vagyok, imádjanak. Van abban valami fájdalmasan csodálatos, hogy bár két oldal létezik bennem, azok mind "tiszták". Angyali énem fénye és energiái tiszták, fényesek, minden démoni energiát megszüntetők, mint mikor kinyitva az ablakot, esélye sincs semmilyen árnyéknak elbújnia, mert a fény mindenhová elér. Energiái azonban olyan erővel hatnak rám, hogy képtelen vagyok elválasztani magam az övétől, egyre jobban egybefonódik. Vigyáznom kell, hiszen az elválás fájdalmas is lehet, legfőképp számára. Ugyan hogyan tudhatnám, hogy ami egyszer összefonódik, szét nem választható, még ha láthatatlan is? Energiáim pedig éheznek utána, rá, az energiájára, fényére. Kinyitom a szemeim, s már nem csak az energiáimmal érzem, hanem látom is. Ledöbbenek. Ilyet még nem éltem, sosem. - Csodálatos - szakad ki belőlem a sóhaj. Újra behunyom szemeim, s amit mond, én is érzekelem. Már nem ketten vagyunk. Egy valaki áll itt, kiknek összefonódtak energiái. Megérintem arca élét, tenyeremmel végigsimítok rajta. Szükségtelen lenne, nagyon egynek érzem magunkat, mégis, fizikai ujjaim érinteni akarják. Ahogy végigsimít rajta ujjam, szemeibe tekintek. Nem tehetem vele, démoni énem be fogja szennyezni. Hirtelen szakítom meg a kapcsolatot, energiáim részét nem visszavonva, hanem fényem átadva Arlene számára, hogy az elválás ne legyen fájdalmas a számára. Nem tehetem vele. Nem szennyezhetem be.
Lift, oh lift me out Of my own skin Of all my doubt Oh, and take, take from me Leave nothing left Take everything
Ő lesz hát a mentorom... most először tudatosodik ez bennem igazán. Ahogyan mélyen a szemeimbe fúrja tekintetét. Ó, miért teszi ezt? Nem tudja, mekkora hatással lehet az olyan csitrikre, mint jómagam?! De, bizonyosan, ahogyan már korábban is célzott erre. S ez miért is lepne meg, ha egyszer emberöltők tapasztalata és mágiája van a háta mögött. Csak azt nem tudom eldönteni, szándékos-e, vagy csupán lényem kapcsán eszébe sem jut, hogy bizonyos értelemben ugyan olyan vagyok, mint bárki más. Letaglóz puszta jelenléte, közelsége, az aurája szinte felfal... de ez cseppet sem kellemetlen érzés, inkább zavarba ejtően intim és hívogató. Nem szabadna az arcába néznem, ezekbe a megbabonázó szemekbe... tán varázslat sem kell neki hozzá, hogy ezt tegye velem. Össze kell szednem magam! Koncentrálnom kell, főleg a mentorálásom során. Azon kapva magam, hogy nem szeretnék csalódást okozni neki. Bele pirulok a gondolatba, egyszerre érzékenyülök el és jövök dühbe. Ironikus, e téren még jobban hasonlítunk, mint gondolnánk...? Ismét íriszeibe meredek, felemelve az államat a művészien megmunkált padló részletgazdag mintázatáról. Egyszerűen képtelenség, hogy ne nézzek rá, meg kell szoknom a - vészes - közelségét, önfegyelemmel, ráadásul minél előbb. Midőn a kápolnába érünk, a belső építészet ragad magával, akár egy titokzatos krónika, csupa felfedezendő és megfejtendő motívummal. Bejárom a padsorokat és az oszlopokat, végig pásztázva a falakat és a mennyezetet egyaránt. Élénk érdeklődéssel vizslatok minden részletet, még ha ilyen röpke idő alatt nem is lehet mindent felmérni, de azért áttekintésnek kiváló. Izgalommal tölt el, ahogy egy-egy mozzanatban Damien egy szilánkját fedezhetem fel, a "Shayel várúr kirakós" egy újabb darabkáját, mely segíthet megérteni az egészet. Meglátni a képet... s azt, ai mögötte van. Amint felsóhajt, ösztönösen fordulok felé. Nem tetszik neki, amit mondtam, mert... túl közel vitt a tűzhöz. Néhány másodpercig hallgatok, őt fürkészve, végül, még is megszólalok, bár pillantásom a munkáját pásztázza. - Fontos, hogy meséljenek, a műveid. A műveink. Örülök, hogy így tesznek. Van, amit nehéz szavakba önteni, de nem úgy kőbe és olajfestékbe. Szeretném... ha nem lennénk idegenek egymás számára. Michelangelo életrajzi kötete jut eszembe, a Kőbe zárt fájdalom, Karel Schulz tollából. Madár-szívem kolibriként verdes a mellkasomban, felfelé röppenve, a torkomig szárnyalva. Könnyebbség, hogy tekintetem nem veszem le az oszlopokról, bár érzéseim iránta íriszeimet az ő irányába fordítanák, akár Nap a napraforgó fejét. Ujjaim még is egy domborműre siklanak, gondolkodóba ejtve lényem. Szabad kezem pedig megtalálja Damien sziklaszilárd mellkasát. Tenyerem az alatta dobbanó szívet. Síri csend van, mintha lélegzetvétel sem létezne, csupán a tapintás révén érzékelhető szívdobbanások rapszódiája. Mogyoróbarna szemeim saját tenyerem fixírozzák, s midőn fel pillantok arcára, ő csupán egy másodperccel később tesz így, hiszen szint úgy érintésem kémleli. Kérdő a tekintete, netán kissé zavart? Ez valamelyest zavarba ejt. De bátyám ismét elhidegül, a rá jellemző, drasztikus módon. - Nem kell, hogy csak erről szóljon. A művészet orvosság is, önmagunk számára. Nem lehet leegyszerűsíteni vagy lebutítva beskatulyázni. Feltételezem vagy nem fog egyet érteni vagy csupán lepereg róla az ilyesmi. Ezek túl érzelgős dolgok... de mi a művészet, ha nem a komplex érzelmi világunk kivetülése? - Nem mindenki akar halhatatlan lenni. De van akinek a neve fenn marad, keveseknek, ez igaz. Az azonban fontosabb, mit hagyunk magunk után. Jobbá tettük-e egy szemernyit is a világot? Vagy csak romboltunk. Tűnődöm s kibukik eme ponton ismét a keresztény szellemiségem. Különös paradoxonként művészi munkásságommal, amihez egyértelműen a nevemet adom. Mikor ismét megszólalok, majd újfent felnézek rá, ismét változást vélek vonásain felfedezni. Csak nem... jól sejtem, amit látok? - Meglehet. De akkor mi az, amire szükséged volna? Van, amit nehéz még magunk előtt is beismernünk. Úgy sejtem, rátapinthattam egy hasonló pontra. S válasza hozza magával a következő kérdésem, mi egy úttal saját magamnak feltéve is választ lel, koponyám falai között. Ösztönösen szülve meg a feleletet önmagam számára. Amire nekem szükségem van... vagyis... akire. Finoman, de határozottan fogom hát meg a kezét, hogy előre haladjunk, had lássak még többet ebből a bennsőséges, fenséges remekműből. Lehuppanunk az első padra s én megfeledkezem arról, hogy netán el kéne engednem a kezét. De valóban szükséges volna egyáltalán? Pillantásunk ismét találkozik s én érzem, ahogy láthatatlanul, kezei nélkül simogat, cirógat, ölelget...?! Olyan különös érzés! Energiái a pőre bőrömön siklanak s én egészen álomittassá válok ettől, amit megszeppent arcom valószínűleg tükröz is. Ő hívja fel a figyelmem a jelenésre, ami izzó glóriaként fon össze minket, s én ámulattal szemlélem. - Valóban... az... ez... Keresem a szavakat, a gondolatokat, de mindez oda s tán nem is baj ez. Ekkor fizikai érintést érzek, bár egy-két pillanatba telik, mire képes vagyok érzékelni, felfogni, hogy valóban hozzám ért. Ujjainak finom érintését, tenyerének melegét érzem az arcélemen, akár a legdrágább selyemkelméét. Vajon ilyen, ha hipnózisba esünk? Apró, cseresznye-ajkaim elnyílnak, de csupán leheletnyire. S az én mozdulataim ösztönösen másolják az övéit, mintha egymás egyfajta különös tükörképei lennénk. Én is megérintem arcának élét, ujjaim szinte játszanak az erős borostával vonzó arcán. Nem szakítom meg a szemkontaktust, hiszen teljesen elkábultam... csupán egyetlen pillanatra történik még is meg, bár nem kéne, tudhatnám, de mentségemre szóljon, különös állapotba ringatott, valahol, a józanság puszta mezsgyéjén csupán... ajkaira pillantok. Fel sem fogva, hogy ezt pontosan láthatja, hiszen csupán pár centire vagyunk egymás arcától és ahogy energiáink, úgy szivárványhártyáink is egybe forrtak. Kissé kábán emelem pillantásom ismét az ő szemeire, szinte nem is érzékelve az iménti kis "tévelygésem". Ekkor azonban valami hirtelen szakad meg. De nem fájdalmasan, inkább váratlanul és még több melegséggel töltve el, mint egyfajta energiatöbblet...? Felocsúdom ettől, mint akit óvatosan kólintottak fejbe. Két kezem mellkasomhoz emelem, mintha oda ment volna az a bizonyos többlet, akkumulálódva vagy nem is tudom... különös érzés... ismét rá nézek, de kissé szédülni kezdek, nem tudom, pontosan mitől, de meg kell kapaszkodnom valamiben, ami éppenséggel Damien felkarja. Másik kezemet a homlokromra helyezem, küzdök az ájulás ellen.
Elmosolyodom, de abban semmi öröm, és semmi bánat nincs. Lenézés annál inkább. - A művek sosem az alkotóról beszélnek, hanem arról, aki nézi őket. - tényleg nem érti az embereket, mert mint minden ember, ő sem látja magát kívülről. - Érdektelenek számomra, mint ahogy az is, hogy meg akarnak ismerni. Emberi gyengeség, ami semerre sem visz. Nincs mit bennem megismerni. Fény és Sötétség. Kész. Ennyi. Semmi több, semmi magasztos baromság, amivel fel akar ruházni bárki is. Nincs. S mivel érdektelen számomra, mit is akarnak, nem fogok fáradozni azzal, hogy erről meggyőzzek bárkit is. - Ha valóban orvosság lenne, akkor már minden lélek, mely művészettel foglalkozik, már Atyánk színe előtt lenne. Ott vannak? Nincsenek. És hogy mit teszek és mit nem, azt nem te mondod meg nekem. - szinte becsapom előtte a mentális ajtót a sértésre. Tegyen, sértsen meg, ezt kapja vissza. - Nem mindenki? - élesen, hidegen kacagok fel. - Még angyalnak is túl naív lennél, hogy ezt mondjad. - éltem már pár emberöltőnyi életet ahhoz, hogy lássam, mennyire is ostobák. A teremtő túlzottan nagyvonalú velük. Mint ahogy kegyetlen velem. Vele. A Pokol lakóival. Ha így akarta az egyensúlyt megtartani, azért köszi, Teremtő, ebben azért nekem is lett volna szavam. - A Semmire sincs szükségem. Akitől már semmit sem lehet elvenni, és semmire sem vágyik, azzal semmit sem lehet kezdeni. Már a dac és düh is semmivé foszlott bennem, ahogy fokozotason ráébredtem, semmi adja meg a megváltásomat, a Teremtő már a fogantatásomkor hátat fordított nekem, mintha nem is léteznék. Magam vergődtem végig a létemen, építettem fel mindent, és nem a házról, birtokokról beszélek. Önmagamról, az életemről. A legnagyobb szabadságot kaptam meg ezáltal, csak éppen azt nem, amitől minden, de minden cselekedetem, létem minden másodperce a bűnnel egyenlő, s leredukálja a jótetteimet. Hátat fordítottam hát én is neki, s ő is nemlétezővé vált számomra. - És neked? Neked mire van szükséged? - önzően csak engem faggat, és kezd felettébb dühíteni. Ilyen érzés ritkán érint meg, mint amiben most vagyunk. Egyszerre lélegeznék mélyet, s állnék meg a vételében, ahogy megérzem az érintését. Az idő megszűnik, fényünk összekapcsolódik, mintha teljesen egyek lennénk, s akármennyire is kívánnék óvatos lenni, mintha ez elrendeltetett lett volna, még jobban egybeolvadnak. Nem tehetem vele, hiszen hozzám tartozik még valami más, valami nagyon sötét, nagyon szennyezett, és be fogja mocskolni. S valóban megtettem vele. Aggódón tekintek rá, s két kezem máris a hátára simulva, közeleb vonom magamhoz, fényem és sötétségem mélyen magamba temetve. Mit tettem, én ostoba? Még ennyi életév után sem vagyok képes tanulni? - Arlene... minden rendben lesz. - suttogom neki. - Vegyél mély levegőt. S lélegezz ki.
When you close your eyes, what do you see? Do you hold the light or is darkness underneath? In your hands, there's a touch that can heal But in those same hands, is the power to kill
Halovány mosoly játszik apró ajkaimon, ahogy kioktatóan szól. Fel pillantok rá és hozzá fűzöm azt, ami a saját véleményem e téren. - Két külön perspektívára világítasz rá. A kettő nem zárja ki egymást: a művek mesélnek az alkotóról és a szemlélőről is. Főként az elvont művészeti ágak képviselőire lehet igaz, hogy a szemlélő a mérvadó. Én például sokszor az álmaimból merítek, így már hogy is ne szólnának rólam? Már-már kuncogok, egy pszichológus bizonyára tüzetesen tudna ezekről a dolgokról magyarázni. Nem akarom hát megsérteni, de ha ennyit sem lát be, az azért elég fura lenne. - Lehet, hogy csak azért tartod ennyire alantasnak az emberi érzéseket és dolgokat, mert nem érted őket? Talán költői a kérdés és bizonyára vérig fogja sérteni, de ez a gondolat fogalmazódott meg bennem. Hiszen oly régóta járja a világot és még se lenne képes látni az összefüggéseket? - Ha az emberek oly gyengék, miért uralják ezt a bolygót és miért ők Isten kedvencei? Ismét egy, az előzőhöz hasonló kérdés. Vajon mi ketten mindig így egymásnak fogunk feszülni? Tűnődöm s finoman megbillen fejem, a hajdísz fémesen csilingel a mozdulat játékára. - Úgy gondolom, semmivel sem vagyok gyengébb, mert szeretnélek megismerni. Az idegenekkel szemben ösztönösen bizalmatlanok vagyunk. Engem... boldoggá tenne. De ha beszélsz, ha nem, minél több időt töltünk együtt, annál jobban kiismerlek. Bosszantani szeretném? Talán... egy egészen kicsit! Így nem tudok nem huncut módon mosolyogni rá, ha tekintetünk ismét találkozik. - Nem azt mondtam, hogy csodaszer, csupán gyógyír lehet. Mondom mentegetőzően, míg ő puffog magának, s én még így is sármosnak találom, mikor duzzog, akár egy gyerek vagy kiskirály. - Én igen is egyéniségnek tartom magam. Nem csak az vagyok, aminek születtem, a fajom és nemem szerves részeim, de nem korlátolhatnak be, több vagyok mint puszta címkék, amiket rám akasztanának. Gondoljon, amit csak akar. Tudom, hogy az erőmmel azonosít, ezért lát csak fennköltnek, hát had köpjek drága bátyám ábrándjának eme levesébe! Igyekszem én jó keresztény lenni, de attól még lázadó maradok, aki nem tűri a béklyókat. - De te így szeretsz. Tör fel belőlem ösztönösen a megjegyzés naívságom kapcsán. Mikor tudatosodik bennem, mit is mondtam, a szívem hevesen kezd kalapálni és persze zavarba is jövök. Gyorsan elkapom a tekintetem, most aztán nincs akkora szám, mint még pár perccel ez előtt is. Remélem átsiklik felette, ahogy szokott! Még is, a szükségleteit illetően felkapom ismét a fejem és rá nézek. - Akkor miért vagyok itt, Damien? Ha nincs szüksége semmire, akkor a jelenlétemre sincsen. Az erőmre. A védelmemre. Az unaloműzőjére. Vagy nevezzük bárminek. Bosszantom kérdéseimmel, de nem maradok csendben örökké, csak mert neki úgy kényelmesebb volna. Azt választotta, hogy egy érző, élő lénnyel kíván egy fedél alatt élni. Még egy polipnak is kell interakció, játék és kérdések. - Gondolkodtál már azon, mit csinálnál másként, ha a Mennybe juthatnál? És hogy mi tévő lennél? Váratlanul jöhet a filozofikus kérdés, aminek meglehet, semmi értelme, hiszen nem válhat soha többé, mint puszta gondolatkísérlet, még is uralkodó gondolat ez fejemben. Mikor engem kérdez, pillogok párat, mert most ő az, aki engem meglepni látszik. - Hát... nem is tudom, azt hiszem.... Ráncolom homlokom és valahogy nem jön a megfelelő válasz ajkamra, egyre csak ő maga tölti ki elmémet és már-már a kétségbe esésbe taszít, ahogy ezzel az ártatlan kérdéssel falhoz szegez, miről valószínűleg mit sem sejt. Végül, ahogy a pillanat súlya szinte szétroppan, még is kinyitom a számat. - Talán pont rád. Gombóc van a torkomban, még is könnyedén ejtem eme három szót. Először nem nézek fel rá, képtelen vagyok, végül viszont, gondolataim megszilárdulnak és én újfent a szemeibe pillantok. Nem létező lelkének fekete tükreibe. És ő megfogja a kezemet - vagy én az övét? Immáron olyannyira össze folynak az események, hogy többé magam sem tudom, hogy hol kezdődök én és hol ő, de nem is fontos... Érzem, ahogy energiáink kínai selyemnél is lágyabb, finomabb módon fonódnak össze és terítenek be, cirógatva egy úttal külsőm és belsőm. A mennyei érzékelés még sem tart soká, Damien leválik tőlem és ez megrendít. Olyan zűrzavart és különös hiányérzetet kelt, hogy egészen forogni kezd velem a világ. Megkapaszkodom a vállába és érzem, hogy ő magához von. Erős keze átkarol és stabilan tart. Hallom a hangját, de távolinak tűnik. - ...rendben lesz... lélegezz... Próbálom ismételni, jelezvén, hogy figyelek, de olyan nehéz... Jobbom a karját markolja erőtlenül, míg balom a ruhába kapaszkodik a hátán, csupán a mélysötét szövet tartja ott. De az illata... az kellemes... ennyit tudok bizonyosan.
Látom mosolyát, és nemigen értem... én csöppet sem éreztem szavaimat mosolyra fakasztónak, erre ő mosolyog... és nem először reagál rám ilyen különösen... mint aki minden alkalommal belemagyaráz valamit viselkedésembe... amit én magam nem szántam bele. Vagy csak nem tudok róla... Ám ez frusztráló, hisz ki tudja, miket láthat bele szavaimba, amikről ő tudni vél, én pedig még csak nem is sejtem, és nem is kívántam sugallni...! - Hm... - Első pillanatban mindössze ennyit kap tőlem válaszul, ám néhány töprengéssel töltött pillanat múltán folytatom is. - Alkalomadtán odaállítalak majd néhány festmény elé a kastélyban. Meglátjuk, mennyire változik a jelentésük, ha te, mint szemlélő, elmondod, szerinted miről szólnak. Fogadjunk, hogy egyiknek a történetét sem találod majd el, egész mást látsz majd beléjük, mint az igazság! - javasolom, s szavaimból, azt hiszem, elég hamar rá is jöhet, hogy ezzel arra utaltam, hogy olyan festmények elé tervezem odaállítani, amik tőlem származnak, mint alkotótól. Én magam nyilván tisztában vagyok vele, mit kívántam festeni egy-egy mű esetében, és mennyire is adtam vagy nem adtam bele magam valamibe, úgyhogy, íme aztán egy teszt, miben változnak e képek, ha ő nézi őket, ahhoz képest, mint mikor én tekintek rájuk. A kápolna díszítését szemlélve meglepően ügyesen belelátott lényembe, igen, elismerem, így meglátjuk hát, mit sikerül produkálnia majd, ha ezeknél némileg bonyolultabb feladványokkal kerül szembe. Hiszem, hogy ő egész mást lát majd beléjük, mint amit én lefestettem. És egészen biztosan nem talál majd meg bennük engem! De szavai nem kerülték el figyelmemet. Az álmai... a festményei... Persze, emlékszem szavaira, mikor álmai szóba kerültek nemrégiben. A sötét férfi, az arany leánnyal... s különös, igen, mintha csak mi lennénk, pedig az lehetetlen... hacsak más bele nem akart piszkálni gondolataiba, vagy... Létezhet vajon, hogy lénye megérzett engem? Talán túl közel merészkedtem...? Hisz akkor hiába hiszi... vagyis... ha erről, ha rólunk készültek festményei, akkor nekem van igazam, nem róla szólnának, hanem inkább rólam... a néma szemlélőről... Ki-tudja, mit érezhetett meg, mit festhetett le, ha... én ostoba túl közel merészkedtem... Először tekintetem sötét villanása szolgál reakcióul a kérdésére. Majd fejemet kissé oldalra billentem, és alsó ajkam megnyalva nedvesítem meg az említett területet némileg. - Vagy lehet, hogy sokkal többet láttam már belőlük, és ezért jobban értem őket, mint maguk az emberek? - kérdezek vissza. Láttam már megannyiszor, mire is jók az érzelmek. Sosem lett még jó végük. - Isten csak azért adott érzelmeket az embereknek, hogy imádják és féljék őt... minden egyéb érzelem pedig... a bűn hozadéka. Romlásba taszító adalékok, nincs rajtuk mit szépíteni. Te és én a romlás édes gyümölcsei vagyunk, Arlene. Te még talán kevésbé, ám én... - megcsóválom a fejem, és kissé felnevetek, de hangomból minden vidámság hiányzik. - Elhiheted, nincs bennem olyasmi, amit érezni vagy érteni szeretnél. Ami pedig van bennem, azt képtelen volnál ésszel felérni, vagy érzelmileg elviselni. Mint már mondtam... te túl tiszta vagy. A szivárványt keresed a vaksötétben - mondom, és tekintetem elfordítom, magunk elé meredek. Túl tiszta, túl naiv... emberek közt nőtt fel, de fogalma sincs, milyen a valódi emberi természet. Annyi helyen jártam már, ahova az emberek érzelmei és "dolgai" miatt jutottunk... és ahol az emberek problémáit, hibáit próbáltuk helyrehozni... hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Ismerem az emberi dolgokat... épp ezért, tudom, hogy azoknál nincs is nagyon veszélyesebb ezen a világon. A művészet megpróbálja jóváírni, kimagyarázni az emberi érzéseket, "dolgokat", tetteket, de... én abba nem kívánok belefolyni. Ezért is van, hogy az én műveim pusztán... a tiszta igazságot örökítik meg. És nem vágyom rá, hogy bárki beléjük magyarázzon engem, vagy legalábbis megpróbálja, mondjuk ezer év múlva. - Nos... azt gyanítom, hogy Istennek mentális problémái lehetnek. Talán az agyára ment, hogy egy nővel élt együtt - vetem fel, és nem, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy tréfálkozzak, egészen komolyan ejtem ki ezeket a szavakat, abszolút komolyan gondolva mindet, a legapróbb mosolyra sem rándul közben a szám. Cseppet sem tartom lehetetlennek, hogy Isten megbolondult, míg a feleségével élt, ezért lettek az emberek a mániái, a magunkfajták pedig talán némileg ezért is akkora szálkák a szemében, mert belerondítottunk a szépséges, csillivilli játékaiba. Nem lehetetlen, én is kezdem talán már érezni magamon, mintha változnék, mióta Arlene itt van... pedig alig tette be a lábát az otthonomba... Ennyit nem beszélgettem már... nos... rettentő régóta. Főleg nem emberekről és érzelmekről... egek...! Nem tehetek róla, szavai hatására egyszerűen nevetés tör ki belőlem. Habár, csak röviden, mert hamar visszafogom magam, de első hallásra... egyszerűen fékezhetetlennek tűnt az esemény. A gondolat, hogy a puszta jelenlétével kiismerjen... - Jól van, Miss Kíváncsiság, szerencsédre, a türelem nagy erényem, úgyhogy... Tudod mit? Kivárom. Meglátjuk, kiismersz-e engem, ha nem segítek benne. Nagyon meglepődnék, ha sikerülne. - Igen, azt hiszem bevallhatom, hogy előbukkant belőlem megint kicsit a démoni oldal, miközben beszéltem... dehát, az az igazság, hogy Arlene húzogatja a bajszát... mikor nem kéne. Nem, nem kell megismernie, nem is akarom, és nincs is miért megismernie, vagy mit megismernie rajtam. És igen, valóban nagyon meglepne, ha menne neki, úgy főleg, hogy én nem akarom, de míg ezen erőlködik, legalább nem akar távozni... így biztosabb, hogy biztonságban marad. Persze biztosan lesz elképzelése róla, miért nem akarom elősegíteni, hogy megismerjen, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem jár majd az igazság közelében sem. Ő talán nem érzi magát gyengébbnek, mert meg akar ismerni, ám én tudom, hogy én gyengébb volnék, ha ő megismerne. Ő, vagy bárki más. Hiszen tudható, egy-egy titok akkor maradhat meg úgy titoknak, amennyiben már ketten is tudnak róla, ha az egyik közülük halott. Ám én életben akarom tartani Arlene-t, és magam sem kívánok a halálba menni, így a titkaim... maradjanak csak titkok. Különben is, mindenki, aki valaha is jobban ismert a kelleténél, már halott... és mindig csak a baj származott belőle, minél többet tudtak meg rólam. Nem kívánom, hogy Arlene is csatlakozzon hozzájuk, így jobb mindkettőnknek, ha megmaradok a rejtélyes idegennek, akiben nem is baj, ha nem bízik meg egészen. - A gyógyír is legalább a gyógyulás jeleit feltételezné, ám nem rémlik, hogy láttam volna effélét megmutatkozni a világban - mutatok rá a tényre, elvégre, ő oly fiatal még... s ifjú évei nagyobb részére nyilván nem is emlékszik már, vagy ha mégis, csak részleteiben. Én viszont az egész életemre emlékszem, sőt, azt is tudva tudom, hogy a világ már a születésem előtt is milyen volt. És akkor még ott van Isten is... Ha a fa rohad... a gyümölcs sem lehet egészséges, ez az emberiség legnagyobb problémája. Isten a maga képére teremtette őket, persze, hogy annyi baj van bennük... És nem hinném, hogy létezik erre gyógymód. A művészet sem az. A művészet csupán... élhetővé próbál tenni egy élhetetlen világot. Na jó... egy nagyrészt élhetetlen világot. - Nem is állítottam az ellenkezőjét, és tény, hogy nem láttam még hozzád hasonlót - bólintom, és talán hangszínemből nem is egészen egyértelmű, hogy ezt most pozitív vagy negatív értelemben kell-e venni. Valójában én sem vagyok egészen biztos benne. Lényem egy részét mágnesként vonzza tiszta ártatlansága, tiszta szíve, és túl jóságos felfogása, de közben... tudom, hogy a világ egy zord hely, ami felfalja az olyanokat, mint ő... veszélyes, az, hogy olyan, amilyen, és ezért rossz is, hogy ilyen. De a világ rosszabb hellyé válna, ha ő nem olyan volna, amilyen, ez is tény... - De akkor is túl naiv vagy. Ha nem tetszik, hogy angyalhoz hasonlítlak, rendben, akkor így mondom: olyan vagy, mint egy kis gyermek - teszem hozzá, némi igazítás gyanánt, habár, egészen biztos vagyok benne, ez a hasonlat sem lesz ínyére. Bár ez is igaz. Mióta az életem része lett... mintha egy soha fel nem növő csecsemőre kellene vigyáznom... aki már attól megbízik valakiben, hogy mosolyog, és nyugodt, egyfolytában egyszarvúakat lát és madárdalt hall, és... sokkal jobbnak akarja látni a világot, mint amilyen, az embereket pedig... mentegeti... mint Isten. Pont mint ő. Egyikük sem akarja látni a fától az erdőt. De csak azért, mert látnak egyetlen szép fát, attól az erdő még beteg marad, és a saját halálát okozza lassanként. Az emberek nagy része ma már menthetetlen... kapzsik, gonoszak, önzőek, akaratosak, erőszakosak, kegyetlenek, és a listát még hosszasan lehetne folytatni... Ha feltennénk a kérdést tíz embernek, mi a leghőbb vágyuk, ha bármit kérhetnének, a pénz lenne a leggyakoribb kívánság, azután szokott jönni a halhatatlanság... majd a testi szépség... és így tovább. A világbéke milliárdokból egynek ha eszébe jutna... és az is csak a látszat kedvéért mondaná, nem pedig szívből. De Arlene-nak igaza is van, talán tényleg hiba, ha az angyalokhoz hasonlítom... hiszen ő kétségtelenül jobb az angyaloknál, közülük is magasan kiemelkedne. Ám mondata meglepetésként ér. Kissé kérdő tekintettel billentem oldalra a fejemet, és úgy szemlélem az arcát. Most bezzeg nem néz olyan dacosan rám. - Én senkit sem szeretek, Arlene. Legfeljebb jelenthetnek valamit számomra. De az nem szeretet. - Hangom tárgyilagos, és én őt nézem, miközben beszélek. Komolyan is gondolom, amit mondok. És nem azért mondom, hogy megbántsam, vagy leszóljam a gondolatát, értem én, hisz normális, emberi dolog, azt gondolni, ez az érzés él testvérek közt... ő emberek közt nőtt fel, emberi dolgokra oktatták, azt hiszi, nyilván, hogy ez szerves velejárója a rokoni viszonyoknak. És nem akarnám én összetörni a szívét, de... áltatni sem fogom. Úgy vélem, észrevettem volna, ha bárkit szerettem volna életemben. Hittem, egyszer-kétszer, hogy esetleg megszerettem valakiket, de... buta ábránd volt részemről, nyilván mert akkoriban én is túl sokat voltam emberek között... de én talán arra az erős, tiszta, ártatlan érzésre nem is vagyok képes, amire ő gondol. Úgy hiszem, a szeretni tudást tanulni kell, és nekem sok mindent tanítottak fiatalon, de nem efféléket. Talán az öröklét is kevés volna számomra, hogy megtanuljam, ha egyáltalán akarnám, de... nem is igen akarom... elég az, amire képes vagyok, nem kell még az is, amit a történelem során annyiszor használtak fegyverként. A szeretet veszélyes. És Arlene-nak tiszta fejjel van rám szüksége, hogy megvédjem! Az érzelmek mindent csak összezavarnak, befolyásolják, azt, aki érzi. A védelmezőjeként kell csak gondolnom rá... nem szabad őt szeretnem sehogyan sem! Talán kissé meglep a kérdése. Vagy legalábbis váratlanul ér. Nem gondoltam, hogy képes ezt is magára venni. Ahhoz kötné ittléte szükségességét, hogy nekem nincs szükségem semmire és senkire? A két téma... számomra oly messze volt egymástól, habár... persze, nézhettem volna akként is, hogy rendben, egy dologra szükségem van... szükségem van arra, hogy ő életben maradjon. Bár nem szükség kérdése feltétlenül, elvégre, nem halnék bele, ha ő nem lenne, épp csak... egyszerűen arról van szó, hogy jobban szeretem a világot, ha ő benne él. Több értelmét látom, hogy holnap is felkeljen a nap, ha ő itt van ebben a világban. Hiszen ő megérdemli a fényt... a meleget... az életet. Nincs rá szükségem... de akarom, hogy létezzen, és látni akarom, jelen akarok lenni, miközben éli az életét, hogy biztosan élhesse. Nem szükséglet, hanem akarat fűz hozzá. Ám ezt nem kívánnám neki részletekbe menően kifejteni... - A biztonságod érdekében vagy itt, hisz tudod - felelem neki, mintha teljesen egyértelmű volna a válasz. Valahol az is... és igaz is, épp csak... nem a teljes igazság. Mondhatni, ez az igazság egy része. Az a része, amit jó, ha az eszébe vés, mert fontos. Homlokom ráncba szalad, újabb kérdése hallatán. Először gondolkodás nélkül vágnék rá egyszerűen egy "Nem!"-et, de aztán nem teszem, csak becsukom újra a szám, és némán nézem őt egy pillanatig. Igazat mondtam volna, mert nem kívánnék efféle álomképekről ábrándozni, de... ha erős feltételes móddal kezelve felvetődne bennem eme kérdés... a válasz nyilván összetettebb lenne, amibe nem ártana neki is belegondolni, talán... Habár, naivitása okán bizonyára nem fog, túl jó "lélek", és túl sokra tartja Istent is... - Nem akarok a Mennybe jutni, Arlene. Nem vágyom olyanok közé, akik gyűlölnek, megvetnek, a Pokolba kívánnak, vagy épp arra vágynak, bár meg sem születtem volna, és sokuk boldogan tenne is érte, hogy ne szennyezzem létezésemmel a világukat. Élükön Istennel. Nem vágyom fel a Mennybe, sem vissza a Pokolba. Egyszerűen élni akarok, és kész. - Hangom csendes, és nem nézek feléje, miközben beszélek. A környezetemet szemlélem inkább. Nem akarom, hogy azt érezze, beléje erőltetem a magam véleményét, az én "meggyötört lényemből", mert nem, engem nem bánt a helyzet, már rég nem. Ezek csak tények. A valóság, amiben élek. De képes vagyok elképzelni, hogy őt ez bántja. A kitaszítottság... Hisz a Mennyországot épp az olyanoknak találták ki, mint ő. Ám mi sosem juthatnánk oda. Más kérdés, hogy én nem is akarok, de ő... bizonyára igen. Szegény, nem tudja, hogy az életében tapasztalt megkülönböztetés, kiközösítés, megvetés, lenézés... semmi, ahhoz képest, amit a Mennyben kapna, vagy... ami még utolérheti bármikor, ha Isten egy nap úgy dönt netán, hogy előbújik a patkánylyukból és megint megpróbálja lesöpörni a sakktáblát, miattam, vagy miattunk, vagy... csak úgy. Bár, ha Isten, vagy valamelyik tollas kis kedvence megpróbálna kárt okozni Arlene-ban... azért keservesen megfizetnének, ezt garantálhatom! Kérdésemmel, reméltem, kizökkenthetem kicsit abból a mániájából, hogy rólam akarjon megtudni dolgokat, s megismerni engem. Ha választhatok, inkább ő meséljen, az sokkal egyszerűbb és veszélytelenebb, mint ha bennem vájkálna. Ám a pisztoly visszafelé sül el, ahogy mondani szokták... mert a válasza visszaüt, és bár tudom, hogy magam is nemrég boncolgattam a tényt, hogy kettőnk közül ő szorul rám, nem én őrá, de... teljes bizonyossággal állíthatom, ő nem a testi épségére gondolhat ezzel... Bizonyára... ő megint botor módon családi és érzelmi kötelékekben gondolkodik, amikben nem igazán kellene... nem kellene azt hinnie, hogy normális család lehetünk... Nem is tudom, mit felelhetnék neki erre. Szomorítsam el, mondjam meg az igazat? Vagy tegyek úgy, mintha válaszáról is csak az élete megóvása jutna eszembe? Többet nem kaphatna válaszomként, s ezeket valahogy... nos... nem akaródzik mondanom. Nem tudom miért... Így csak figyelem őt, nézem csillogó szemeit, és próbálok nem úgy tekinteni rá, mint buta gyermekre, aki túl sokat remél... És azt hittem, túlléphetünk ezen, mikor imára kulcsolta kezeit, de... aztán a helyzet más irányba kanyarodott, miként összeolvadtunk... a legtisztább, legelemibb módon, ahogy csak tehettük... és sosem éreztem még ennél teljesebbnek magam, pedig sokat megéltem már... sok mindenre képes vagyok, de ő... ő az egyetlen, aki által ilyesmit valaha érezhettem... A baj csak egyedül az, hogy amennyire tiszta ő, én épp annyira nem vagyok az... Mert attól még, hogy lényem megbékélt önnön kétféleségével... az még nem azt jelenti, hogy egy másik angyali "lélek" is képes elviselni eme szennyet... Igazam is lett. Csak túl későn jöttem rá... Kezeim úgy ölelik őt körül óvón, mintha nem bensőjében okoztam volna a bajt én magam, hanem külső fenyegetéstől kellene megvédelmeznem... Pedig a baj én vagyok... miattam történt... - Bocsáss meg nekem, az én hibám... - hagyják el a szavak a számat, és a hangom esdeklő. Ezredévek óta ő az egyetlen, ki ilyesmit ki tud belőlem hozni... Bocsánatért esedezem... Dehát mit is tehetnék, ha egyszer az én hibám?! Teste testemnek simul, érzem kezeit magamon, amint erőtlenül kapaszkodik belém, mint stabil pontba... Egyik kezem körülöleli hátát, tartja őt, erősen, de gyöngéden, míg a másik kezem óhatatlanul is arcához siklik, mi oly sápatag lett hirtelen... és lágyan simítok végig selymes bőrén, orcáját tenyeremben tartva. - Nem lesz baj... vigyázok rád... elmúlik nemsoká! - mondom, mint egy mantrát, nyugtatni kívánva őt, s magamat, hogy nagyobb bajt nem okoztam. Aztán csak... mint kósza, vágyott gondolat, ösztön, hogy segítsek neki... kezem arcáról elhúzom, és finoman nyúlok kezeiért, egyikért a másik után, melyeket aztán óvatosan húzok a nyakam köré, akár áldott köteleket. - Pihensz egy keveset, és minden... rendben lesz. Ha tudsz, és szeretnél, csak kapaszkodj belém, visszaviszlek a hálószobádba, rendben? - kérdezem őt, mintha egész idáig nem úgy cselekedtem volna meg az érdekében tetteimet, hogy elmulasztottam kikérni véleményét a szóban forgó dologról előtte. Hát... ne mondhassa, hogy nem tanulok, s nem figyelek oda a kívánságaira... az ajtón talán nem kopogtatok, de tessék hát, beleegyezését kérem, mielőtt a karomba venném törékeny testét.
Every time I close my eyes It's like a dark paradise No one compares to you Your face is like a melody It won't leave my head
Mosolyom egy leheletnyivel szélesebbé válik, amint felfedezni vélem éjszín szemeiben az értetlenséget. Túlságosan nagy hatással van rám, állapítom meg ismét - s minduntalan - , miközben íriszeimmel iszom minden egyes rezdülését. Mintha a kettőnk beszélgetése egy hosszú, időtlen idők óta tartó párbeszéd lenne, ami elringat, míg a gyertyák csonkig égnek. Az időérzékem egészen feloldódni látszik ebben a pillanatban. Vele... minden annyira más. Ahogy pedig elnézem töprengésében, újfent kacérkodom a gondolattal, hogy megérintsem arcának a maga szigorúságában is tökéletes élét. Damien azonban megszólal és igyekszik fölém kerekedni intellektusban, hogy rám cáfolhasson, így bizonyára hideg zuhanyként éri majd a reakcióm. Hiszen ajkaim szinte a fülemig szaladnak, úgy kiszélesedik vigyorom. - Meglehet. De legyen, állom a fogadást. És... mit kapok, ha még is eltalálom, mire gondoltál, mikor azokat a képeket festetted? Tündéri bájjal és játékossággal libbenek még közelebb hozzá, s bár talán bosszantani akart megjegyzésével, még is felhőtlenül érzem magam és alig várom, hogy az alkotásait láthassam. Nem is kell sokáig várnom, hiszen a következő utunk abba a kápolnába vezet, amit szintén ő maga alkotott. Kőbe zárt élet(ek)ről énekel a márvány, midőn végig futtatom puha ujjbegyeim a domborműveken és szimbólumokon. A szobrászat és építészet egy egészen másik szintjét képviselik a művészetnek és önkifejezésnek. Mindig is lenyűgözött, ahogy egy-egy a Nagyok közül oly élethűen volt képes kifaragni mesterműveit, hogy még az alakok végtagjainak inai, az erek és apró ráncok is páratlanul megformálásra kerültek. A szemlélő azt várná, megmozdulnak és nemes egyszerűséggel lépnek le az állványokról, amelyeken megalkották őket. Mosolyom ez úttal úgy hullik le, akár a ruha. Meglep szavaival, s be kell valljam, bele sem gondoltam, hogy netán az ellenkezője állhat fenn feltételezésemnek. És nem is szeretném ezt elhinni, ahhoz túlságosan "idealista" vagyok. Vagy nevezzük akárminek. - Ezt Ő maga mondta? Kérdezek vissza szkeptikus éllel hangomban, evidensnek véve a választ. És bizony nem hagyhatom szótlan, amit hinni vél. - A szeretet is a bűn hozadéka volna? Vagy az együttérzés? Ez így elég ellentmondásosnak tűnik. Szerintem... sok mindent az határoz meg, milyen szándék vezérel minket. Így hozhatnak tettek és érzelmek gyümölcsöt vagy taszíthatnak éppenséggel romlásba is. Mintha ugyan annak az éremnek a két oldalát néznénk. A gonoszság burjánzik a világban, bele rágta magát az emberi társadalomba. De én látom a szépet is benne. Egy-egy Teréz anyát. Mind ugyan azt nézzük, de mást és mást láthatunk. Ez sok mindentől függhet. A romlás virágai sokszor hangosabbak, de csupán látszólag fojthatják el azt a sok jót, ami körülöttünk történik. Vajon képes leszek valaha is megértetni vele magamat? Jutunk-e egy nevezőre vagy nevetséges még a feltételezés is? Tűnődöm mindeközben. S ahogy magára vonatkoztatja kijelentését és csóválni kezdi a fejét, egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy hozzá ne érjek és kizökkentsem eme sivár ál-valóságból. Kezem ösztönösen nyúl a vonásait szegélyező, végtelen, fekete erdőséget idéző arcszőrzet felé, hogy tekintetét vissza csaljam mogyoróbarna íriszeimhez. Hahotája pedig édesen bizsergető fuvallatként halad át rajtam. Fájnak a szavai... hogy ennyire gyengének tart. De még sokkal inkább, hogy így vélekedik magáról. - Nem hiszek neked. Dacolok vele, igen, rögtön az első kijelentésére. Mert bár sejtem, szörnyű dolgokat tett és kívánt hosszú, megannyi emberéletet átfogó léte során, még is, ott az a "de", ami szinte ordít bennem, hogy e téren megyőzzem a saját igazamról. Áhítva, hogy úgy lássa magát, ahogyan én látom. Nem tudom és nem is értem, miért vonzódom lényéhez ilyen erősen, az első pillanattól, még is, valami nagyon mélyen azt súgja, nem téves, amit érzek. Nem tévedés. És nem lehet bűn... szeretni. Őt. - Pont ellenkezőleg... csak ilyen van benned. Amit érezni és érteni szeretnék. Ismét teljesen elbűvöl, mintha álomittas volnék, megrészegít a közelsége. A pillantása, a fájdalma, a nevetése, hangjának mély búgása, a hajának az illata, bőrének puhasága és szakállának érdes durvasága. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki ekkora hatással van rám, mint Damien Shayel. A szívem olyan vehemensen zargatja a mellkasomat, hogy alig hiszem el, hogy más nem hallhatja, csupán jómagam. - Akkor segíts megérteni. Segíts elviselni. Ismét rám tör a minden mágiát nélkülöző, természetes varázsa, ami ellen minden erőmmel küzdenem kell, hogy ne tegyek valami olyat, ami... ami mi? Ami talán mindent elront. Ami széttöri a szép, szent képét rólam, a tudtára adva, hogy még sem vagyok olyan tiszta és ártatlan, mint amilyennek fantáziál. A lényem másik fele pedig pontosan az ellenkezőjét követeli dühödten, az arcába ordítva, hogy már hogy is volnék én "tiszta" ha még a gondolataim és vágyaim is a legtisztátalanabbak?! Hiszen vonzódom hozzá, igen, pontosan hozzá, aki a féltestvérem, és ha ez nem volna eléggé bűnös, szemérmetlen és szentégtelen, de még elvileg valamiféle szennyes, sötét félvér is egyben. Úgy megnézném a képét, amint mindezt a fejéhez vágom! De még ez sem fedné pontosan a valóságot, hiszen nem csupán fizikai vonzalom az, amit érzek, azt könnyebb lenne elnyomni. Még is, inkább az ajkamba harapok, lakatot téve rebellis énem szeszélyeire. Hiszen nem őt, teljes valójában elviselni volnék kevés, hanem azt, ahogyan csalódást vagy megvetést látnék tükröződi a tekintetében, ha megtudná, hogy hogyan érzek iránta. Látni az arcán, hogy a végső mentsvára a Fény mellett, én magam, valójában szennyes vagyok, nem pedig patyolat. Az... valóban elviselhetetlen lenne. Az elemi szintű elutasítás, amire ő ítélhet. És éppen ez az a gyengepont, amit az ember féltve őriz, a teljes megsemmisüléstől tartva. A hasonlata megmosolyogtat, hangja visszhangzik a fejemben, "A szivárványt keresed a vaksötétben." Valóban azt teszem. Csak azt nem veszi észre, hogy az emberi borzalmak és pokoli szörnyetegek sötétjében éppen ő az én szivárványom, akkor is ha feketébe burkolódzik. Éppen időben szakítja el tőlem a pillantását és mered elénk, így bűvköréből én is "fellélegezhetek", erőt gyűjtve, hogy tartsam magam. A feltételezése pedig, mi szerint Istennek mentális gondjai vannak, váratlanul ér. Sok mindent mondtak már róla, de ez... el is kerekedik mandula vágású szemem. - Szóval, szerinted Istennek megzápult az agya? Fogalmazom meg és egy úttal némi fojtott kuncogás is kicsúszik a számon, de igyekszem beszívni az alsó ajkamat, hogy némiképp moderáljam magam. - Reméljük, neked ez nem fog az agyadra menni. Vonok finoman vállat, bele sem gondolva a freudi elszólásba, jókedvűen oldva a hangulatot. Jól érzem magam vele, tagadhatatlan, és egyre kevésbé lehetne leplezni. Ahogyan pedig tovább beszélgetünk, dolgokról, amiről valószínűleg senki sem beszélget ilyen kötetlenül az ég adta egy világon, mit ad Isten, most belőle tör fel hahota. Én pedig széles vigyorral fürdök a nevetésében, mintha csak napfürdőt vennék, még akkor is, ha éppen rajtam szórakozik ilyen jól. - Ne tessék alá becsülni engem, Mr. Shayel, kicsi a bors, de erős! Persze... azt se felejtsük el, hogy van néhány évszázad előnyöd velem szemben. Incselkedem vele, némiképp paradox válasszal reagálva le a jóízű piszkálódását. - Vannak jelek. Sokak számára a művészet terápia, segít feldolgozni a valóságot, az életüket. A művészet veleje és értelme épp olyan sokszínű lehet, mint egy impresszionista festmény. Vágom rá a borús meglátására. Kíváncsi vagyok, mellettem meddig marad ilyen karót nyelt. Majd én megmutatom neki, hogy nem olyan rossz hely ez a világ! Ironikus célkitűzés? Meglehet. De nekem tetszik. - Nem arról van szó, Damien, hogy ne tetszene az angyali jelző, hanem arról, hogy egyetlen, kurta kifejezéssel nem tudsz leírni egy komplex lényt. Így engem sem. Naivnak titulálsz, miközben nemtetszésedre van, ha azon puffogok, hogy elraboltál és nehezen látom meg ebben a jó és tiszta szándékot. Most akkor hogy is van ez? Csípőre tett kézzel pörlekedek vele, igen, az oroszlán bajszát ráncigálom, mert valahogy úgy érzem, megengedhetem magamnak. Ez pedig nem veszélytelen. De szeretem őt piszkálni, mert nemes egyszerűséggel ezzel is jobban megismerem és közben rá is mutatok a saját ellentmondásosságaira.Ahogy saját magam egy kevéssé ismert fele is feltárulkozik. Ki is csúszik ismét valami olyan, rózsabimbóhoz hasonlító ajkaimon, aminek talán nem kéne. Mert így szeret. Bárcsak így lenne... hogy szeretne, de nem úgy, ahogyan az ember a húgát szereti vagy a gyermekét, netán a barátját. Nem... én valami másra vágyom, többre, amivel tökéletesen rácáfolok arra az áhítatos képre, amit rólam alkotott. Reakciója egyértelműen jelzi, hogy megzavartam az elméjét a számára bizonyára furának ható megjegyzéssel, így próbálom legyűrni a zavarom és nem olvadozni azon, milyen édes arcot vág, miközben értetlenkedik. Honnan is tudhatná szegény, hogy miféle perverz dolgok burjánzanak koponyám falai között. A kellemetlen szituációból hűvös kijelentése zökkent ki, ami igazán szíven üt. Úgy szakad rám, mint éjszaka a vakvilágra. Megszeppenek, játékos derűm elillan, hiszen közben egyenesen a szemembe néz, rezzenéstelen arccal. Szükségem van egy lélegzetvételnyi időre, hogy feldolgozzam azt, amit hallok. Így némi szünet után szólalok meg ismét. Nyugodt, kisimult arccal, bár hangomban a komolyságon túl érződik valami más is. - Akkor van még mit tanulnod a gyarló emberektől, Damien. Valamit, ami hasznos lehet a számodra, mert erősebbé tehet. Olyan dolgokat szabadíthat fel benned, amelyekről talán nem is tudsz, hogy vannak, akár egy rejtett erőforrás, ha tetszik. És ki tudja... talán így még én is taníthatok neked valamit. Egészen decens mosoly játszik enyhén ovális arcomon. Nem szakítom meg a szemkontaktust, hiszen úgy vonzz, akár a mágnes. Nem tudok és nem is akarok elszakadni ettől a szempártól. Tőle. - Sokan azt hiszik, a szeretet egy érzés, de tévednek. Legalább is a keresztény felfogás szerint nem egy érzelemről van szó, hanem egy döntésről. Az érzések szeszélyesek, jönnek és mennek, de a szeretet, ami központi a vallásomban, Istentől származik és így lehet paranccsá. Az érzéseknek nem lehet parancsolni, de a döntéseket szabad akarattal lehet meghozni. A törvény pedig nem azért van, mert Isten unatkozik és ezzel akar vegzálni minket, hanem mert nekünk lesz jobb, ha betartjuk. A szeretet is ilyen. Építi a világot, ami hanyatlik a romlandó döntések miatt. Én szeretlek téged, Damien. Nem azért, mert a vér összeköt minket vagy mert meg akarsz védeni. Hanem mert így döntöttem. És ez őrültségnek hangzik, anyám szerint is az és mindenki szerint, aki nem érti a keresztény felfogás velejét. Még más keresztények számára is, akik halomra ölték egymást és másokat az évszázadok során, teljesen szembe menve a vallásuk egyetlen és legfőbb parancsával is, a szeretettel. Nem azért szeretlek, mert ebből előnyre számítok, haszonra, esetünkben tudásra vagy védelemre, mert az önzés volna. Hanem azért, aki vagy. Azzal az oldaladdal együtt, ami olyan szörnyűségeket tett, amiket talán el sem tudok képzelni, legyek bármilyen kreatív. Azért, mert Isten nekem ezt tanította. És talán pont ezért érzed Őt te is őrültnek, mert ez az eszme szembe megy a józan ésszel. De valójában, ha elkezdünk elmélkedni ezen, meglepő dologra juthatunk. Magam is meglepődök, hogy ilyen könnyedén hagyják el ezek a gondolatok a testemet. Hogy ilyen egyszerűen és természetesen mondom a szemébe, hogy szeretem. És igen, szeretem, mert ez katolikusként a kötelességem. De én, csakis én tudom, hogy ennek van egy mélyebb és romantikusabb értelme is. Nem tépem el íriszeimet tőle, higgadt pillantással nézek az arcába, kémlelve annak rezdüléseit, várva, mit felelhet minderre egy lény, aki talán ősibb, mint sejthetném. Valóban taníthatok neki valamit ( a szeretetről)? Vagy ez is csak egy gyermeki gondolat és neki van igaza? Valami azt súgja, nem így van. Hiszem, hogy taníthatok neki valamit, hogy megérinthetem. Mintha csak egy víztükör feszülne közöttünk, de ezen a vízfüggönyön át tudnék nyúlni... hozzá. - Hát persze. Sóhajtom, de nem teátrálisan. Egyszerűen bele törődve a falba, amibe ismét ütközöm a személye kapcsán. Ebben a pillanatban, a korábbi témánk okán tán, nincs erőm most ezt firtatni. Ha csak azért vagyok itt, mert nincs jobb dolga, mint hogy megvédjen, hát legyen. Még is, egy következő, nem kevéssé filozofikus témát hozok fel. Szeretek vele beszélgetni, szeretem az intellektusát és éhezem a személyisége fondorlatait. Egy szóval, őt magát. Kivárom hát a megfontolt válaszát és értékelem a fájdalmasan őszinte válaszát. - Értem. Bár... te abból indulsz ki, hogy ezek a lények mind pálcát törnek feletted. De ezt nem tudhatjuk, hiszen minden teremtmény egyéniség, nem igaz? Lehet, vigasztalásnak hat, amit mondok és valahol az is, de nem csupán erről van szó. Ez egy komoly pont a kérdésben és úgy vélem, nem árt emlékeztetni őt erre a cseppet sem apróságra. Semmi sem egyszerűen fekete vagy fehér, az túl egyszerű lenne. Habár Damien nem néz rám, én azért őt fürkészem. És szeretném megölelni, mert gyötör, hogy őt így látom. Gyötrődik ő is, de talán nem is tudja vagy inkább, nem akarja tudatosítani. Milyen emberi! Elzárni azt, ami fájdalmat okozhat, az érzéseket, a kötelékeket... így sokkal könnyebb, valóban. De ez csak látszat, egy téveszme, amibe túl sokan ringatják magukat. Végül, a tényleges, fizikai ölelés helyett egy másik módot választok arra, hogy kinyúljak hozzá. - Élni akarsz. De nem mind egy, hogyan élünk. Te, valamiért éppen velem akarsz élni. Kedvelsz engem, valld csak be. Magad sem tudod, hogy miért, de így van. Tele vagyok emberi gyengeséggel és a hitemből fakadó naivitással, idegesítelek a kérdéseimmel, még is, valamiért ezt választottad. Kiszélesedni látszik mosolyom és talán a pillantását is sikerül vissza csalogatnom. - Viszont, ha tényleg ennyire utálnának minket a Mennyen és a társadalom meg zakkantnak tartana - legalább is engem -, akkor maradjunk itt, együtt. Teszem hozzá hirtelen jött megfontolásból, hiszen, többnyire ami a rebellis kis szívemen, az a számon. Mindezt újfent olyan lazán mondom, mintha nem is ólom súlyú lenne a javaslat, amit az imént kijelentettem. Ahogyan azt is bevallom, akár egy gyóntatószékben, hogy talán éppen rá van szükségem. A feltételes módot pedig pusztán a tény tompítása érdekében csempésztem oda. Ő pedig valóban ismét rám néz, ébenfekete tekintetét az enyémbe fúrja , ismét meglódítva a szívemet, had pumpáljon eszeveszetten. És ő kinyúl értem, a kápolna fényes derengésében, össze olvadunk. Egyek leszünk, a lehető legfurább módon, ami korábban eszembe nem jutott volna. Így csak nézem a ház urát, enyhén elnyíló ajkakkal, kábatagon és sosem szeretném, hogy ez a momentum véget érjen. Ellenben, túl szép volna, ha örökké tartana... az elszakadás pedig túl hirtelen tör rám, bármely finoman is próbálkozott Damien, lényének távozása egyszerűen megsebzett, és ez nem is történhetett volna másként, hiszen olyan elemi szinten vágyom őt, ahogyan a fizikai testem az éltető vizet. Így, mikor vissza vonul, az olyan, mintha kiszakítottak volna egy darabot belőlem, erőszakkal távolítva el valami nagyon fontosat, amit nem szerettem volna oda adni. Pedig oda kellett, hiszen csak nem maradhattunk volna így itt, a padon, egymás kezét fogva. De ezt a belső entitásom nem akarja tudatosítani, számára a földies dolgok nem léteznek, ösztönök, mint evés vagy ivás, nem érdeklik... csak Damien után vágyakozik. Így hát, porhüvelyem is megérzi az energiák efféle elszakadását, rongybabaként dőlve fivéremnek. Ha nem ülne ilyen közel hozzám, bizonyára a márvány padlón terülnék el. De itt van. És erős karjaival tart, tudom, biztonságban vagyok. Próbálok kapaszkodni belé, akár a kősziklába, gyenge ujjaimmal ruhája szövetét és izmait markolászva, miközben illata, testének melege, kelméjének puhasága tovább kábít önkívületbe csalogatva. Még hallom hangját, ami túlságosan távolinak tűnik... harcolnom kell az ájulás ellen, hiszen vele akarok maradni s nem a sötétségbe sűllyedni. A hangja... kétségbe esett? Valamit mondani próbálok, amiből eleinte pusztán motyogás szűrődik ki. De végül, ahogy kezeiben tart és az arcomat cirógatja, egy alig észlelhető, aprócska mosolyt csal ki bágyatag lényemből. Mintha egy úttal a szelleme átnyúlva a bőrömön a lelkemet is simogatná. Bár tekintetem elhomályosodik, még is igyekszem tartani a szemkontaktust. - Mint egy... Sötét Éden... Persze, hogy összefüggéstelen, ami kicsusszan a számon, hiszen az öntudatlanság mezsgyéjén egy régi dal jut eszembe. - Semmi... rossz...at... nm... tettl... Próbálom tartani magamat a végsőkig, pislákoló erőmből harcolva ki a szavakat. Mikor arról biztosít, hogy minden rendben lesz - pontosan, mint abban a Lana Del Rey dalban, a "Dark Paradise"-ban. Különös véletlen. - Tu...dom. Immáron suttogok csupán, mikor azt mondja, vigyáz rám, hiszen hogy is lehetne másként? Nem is ismerek mást... míg a közeljövőben Mr. Darwin el nem jön majd értem, míg Damien házon kívül lesz. De minderről egyelőre még mit sem sejtek. Most csak ő van és én. S hagyom, had tegye, amit tenni kell, karjaimat a nyaka köré fonva, félig lezárt szemem sarkából lesve a mozdulatot, igyekezve utolsó csepp erőmből a segítségére lenni és némiképp kapaszkodni a nyakába. Arcom pedig, ahogy a mozzanat révén közel kerül az övéhez, - ajkaink szinte súrolják egymást -, finoman nehezedik az ő orcájához, erőtlenül billenve hozzá. Ében tincseim közül néhány finoman csiklandozhatja az orrát. Én pedig teljes bizalommal kapaszkodom a nyakába, hajamban az ék fémesen csilingel a mozdulattól. Selyem ruhámon érzékien csúsznak ujjai, de túl gyenge vagyok hozzá, hogy ez különösebben zavarba hozhasson. Utolsó mondataira már csak bólogatni tudok, amit érezhet, hiszen az arcunk össze ér. Szemhéjaim már elfüggönyözték íriszeimet. Karjaim pedig lassacskán ernyednek, midőn önkívületbe süllyedek. Abban a tudatban, hogy Damien majd vigyázza álmomat.
Kezdőlap
