Nooriya & Derek

Ez az egész kész őrültség volt, még mindig nem akartam elhinni, hogy ez valóban igaz lehet. Pedig egyértelmű volt, hogy az a kisgyerek a húgom kisfia. A húgomé, aki életében talán egyszer se tarthatta a kezében, vagy vajon legalább még láthatta és utána ragadta el a halál őt? Keserűség járt át, ahogyan arra a lányra gondoltam, akivel ott volt velük, mert nem neki kellene ott lennie, hanem az angyali kicsi húgocskámnak, aki mindig mindent megtett volna másokért, erre nem pont őt fosztották meg attól, amire leginkább vágyott? Szomorú sóhaj bukik ki ajkaim között és csak ekkor tűnik fel az is, hogy annyira szorítom a kormányt, hogy az ujjaim már teljesen elfehéredtek. Sietve engedek a szorításon és közben próbálok az útra is koncentrálni, mielőtt még netalán egy balesetet részesévé válnék. Tényleg, már csak az hiányozna a mai napra.
Hogy voltak képesek erre a szüleim? Hogy mondhat le egy ember az unokájáról ennyire könnyedén? Miért nem szóltak, talán akkor én… én magamhoz vettem volna. Képes lettem volna inkább visszavenni a karrieremből és megadni neki mindent? A legszörnyűbb az volt, hogy magam sem tudtam erre egyértelmű választ adni. Talán én se vagyok különb, mint a szüleim. Önző vagyok, mert a munka számomra nem csak munka volt, hanem menedék is. Oda elbújhattam a múltam elől, az árnyaim elől és szép lassan megtanultam azt, hogy miként hitethetem el másokkal, hogy egy gondtalan élet áll mögöttem. Hazugság volt részben mindig is az életem, de még mindig jobb volt, mint szembe nézni az igazsággal. Az igazsággal, ami szintén itt kopogtatott már a szomszédos szobában.
Hamarosan szabad lesz.
Ez hirtelen túlzottan sok volt. Úgy éreztem, hogy megfulladok, pedig még víz alá se merültem. Csodálatos. Dudaszó térített észhez és még éppen időben, hogy beforduljak egy másik utcára és végre a megfelelő ház felé vegyem az irányt. Útközben beugrottam még a boltba is, mert ma még az se érdekelt, hogy nem nagyon szoktam inni. Sörre vágytam és egyébként is ez egy olyan beszélgetés lesz, ami nem éppen vidám.
Az ajtó előtt állva újra rádöbbentem, hogy talán nem is itt kellene lennem, hanem valahol máshol. Végül mielőtt még meggondolhattam volna magam erőteljesen elkezdtem ököllel verni az ajtót, majd vártam, hogy végre kinyissa előttem az „öcsém”.
Már magam sem tudom, hogy melyik volt az az év, amikor barátokká váltunk, majd kicsit olyanná vált, mintha a soha meg nem született öcsém lenne. Mosolyt villantottam, amikor megláttam, de ez őszinte volt, hiszen mindig örültem neki. – Szia! – búgtam kicsivel jobb kedvvel, mint ahogyan korábban a telefonban csendülhettem a hangom. Sietve léptem be a lakásba, ami gyönyörű volt. Én is élhettem volna hasonló helyen, de egyedül a tenger vonzott ebben a lakásban, egy embernek – legalábbis az én szememben – túlzottan nagynak hatott és inkább éreztem volna magam egyedül, mintsem jól. – Milyen napod volt? Hoztam italt! – lengettem meg előtte a hatos csomagolású sört. Kibújtam a cipőmből, ami inkább volt megszokás, mert jobb szerettem mezítláb lenni, mint bármit is a lábamra húzni. Majd egyszerűen elindultam a víz felé. Hallanom kellett a hullámok játékát, éreznem a homok durvaságát és lágyságát egyszerre, vagy éppen azt, ahogyan a nap a bőrömet cirógatja. Miután kellő távolságba kerültem a háztól egyszerűen lehuppantam a homokba és vártam, hogy utánam jöjjön. Ismert már annyira, hogy tudja ha én itt karok ülni, akkor itt fogok ülni és a világért se fogok bemenni a házába. Ja, makacs egy teremtés tudtam lenni olykor.
- Remélem nem rosszkor jöttem. Ugye nem zavartam meg semmit se? – néztem rá kicsit aggódva és bűnbánóan, hiszen meg se kérdeztem, hogy ráér-e. Egyszerűen csak beállítottam, de évek óta ő volt az egyetlen ember, akiben igazán megbíztam és közel éreztem magamhoz, mint egy jóbarát, de még ő se ismerte minden titkomat. – A húgomnak volt egy fia, vagyis van… - bukott végül ki belőlem miután nagyot húztam az egyik sörösüvegből és figyeltem a napfény játékát a végtelen, gyönyörű kékben pompázó víztükrön. A fiú még él, de a húgom évekkel ezelőtt meghalt. Még mindig mardosott belülről a bűntudat, hogy nem voltam itt és csak az újságokból értesültem róla.

Eléggé meglepett, mikor megcsördült a telefonom, de mivel épp a fejemet ütögettem az asztal lapjához, mert nem akartak benne maradni a tetű évszámok, így a meglepettség mellett még valami mást is éreztem: hálát. Azt gondoltam magamban, bárki is az, baromi hálás vagyok a hívásáért, mert neki hála végre nem kellett tovább úgy csinálnom, mintha tanulnék.
Nooriya volt az. Első pillanatban még örültem neki, és hálás voltam, hogy megmentett a hívásával, de utána már kicsit aggasztani is kezdett... mert a hangjából már előre éreztem, hogy valami nem oké vele... Nem ilyen szokott lenni, úgyhogy még nem mondott semmit, de már gyanús volt, hogy gubanc van vele, és hát, azt is sejtettem, hogy a dolognak a családjához lehet köze, mert mostanában képbe kerültek megint az életében, az anyja miatt, és már a múltkor se tetszett ez, amilyen hatással voltak rá, mert nem volt jó a viszonyuk... Most pedig, Noo azzal hívott fel, hogy tudnánk-e beszélni... Ezzel, és ehhez hasonlókkal, én szoktam őt hívni, nem fordítva, úgyhogy éreztem, hogy valami tényleg nem jó. Nem is gondolkoztam egy percig se, mondtam neki, hogy jöjjön át nyugodtan, és beszélhetünk.
Ahogy letettük a telefont, el is hajítottam a könyvem, és már nem is próbáltam úgy csinálni, mintha érdekelne a lecke. Míg vártam, inkább átmentem a nappaliba, lehevertem a kanapéra a kutyákhoz, és a nyitott teraszajtón át a hullámzó vízben gyönyörködtem. 
Mikor Noo megérkezett, a dörömbölése zavart fel a henyélésből, és már ugrottam is fel, hogy beeresszem. Amikor megláttam őt, bár a mosolya olyan volt, mint mindig, a tekintete mégis árulkodó volt, láttam a szemében, hogy nincs rendben. És ez nem tetszett, furdalta az oldalamat már, hogy mi a baj.
- Szia! - köszöntem neki én is, és félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessen. - Milyen? Eddig uncsi, úgyhogy örülök, hogy jöttél - vallottam be, és bármi is legyen, már jó előre eldöntöttem, hogy ma már a tanulnivaló közelébe sem megyek, és Nooriya lesz a kifogásom, ha bárki kérdezi. - Látom, hogy hoztál... Így most már még jobban érdekel, miről is van szó? A családoddal van gubanc? - kérdeztem, a homlokom ráncolva, miközben becsuktam mögötte az ajtót, és néztem, hogy leveszi a cipőjét. Én már eleve mezítláb voltam, hisz jó szokásom szerint idehaza se öltöztem túl magam sose, ha nem volt muszáj, és ennek megfelelően, cipő nélkül mindig jobban éreztem magam. Különben is, a strandon lakom, a strandra meg nem kell cipő, a logikám kikezdhetetlen.
Noo viszont, mielőtt válaszolt volna, neki is indult, ha már strand, ki a házból, le a homokra. Ezt én először csak néztem, de aztán, ahogy láttam, hogy milyen rendíthetetlenül haladt innét elfele, inkább utána mentem. Vettem a lapot. Nem akar idebent beszélgetni. Nekem se volt ezzel gondom, én is szerettem odakint lenni, minél közelebb a vízhez, mert az valahogy mindig jobb érzéssel töltött el, bármi gubanc is volt.
Én is leültem a homokba Noo mellé, és ahogy megszólalt, már megint a homlokomat kezdtem el ráncolni. Lassan vártam is, mikor fog rám szólni érte, mondván, hogy csúnya, ráncos öregember leszek.
- Szoktál te rosszkor jönni? - kérdeztem vissza, és kicsit meglöktem a vállammal a vállát, és rámosolyogtam. Hiszen tudnia kell, hogy sose zavar. Jó, most külön kiemelhetném, hogy full jókor jött, mert már nagyon unatkoztam, és ő a kifogásom, hogy ne kelljen tovább unatkoznom, de máskor se szokott sose zavarni. - Na, elmondod, hogy mi a gáz? - kezdtem közben most már kicsit noszogatni, mert egyre csak furdalt a kíváncsiság. De, mázli, úgy tűnt, nem is kellett sokáig húzogatni belőle a választ, a következő pillanatban már ki is bökte. De ezzel együtt is, kb... egy mondatban el is intézve, hogy tökre elveszítsem a fonalat.
Mert, azt tudtam, hogy volt neki egy húga... meg azt is, hogy már nem él. Olyan testvérem nekem ugyan sose volt, mint neki, mármint... vér szerinti, de... azért eléggé voltak elképzeléseim, hogy mit érezhetett, amikor elvesztette. Olyasmit én is éreztem már, de... de ez most egy nagyon új infó volt. Hogy a húgának volt egy fia. Vagyis, van neki egy fia. Vagyis, hogy a húga meghalt, de a gyereke meg akkor... él. De hogy-hogy van... és hogy-hogy eddig nem mesélte ezt Noo?
Aztán úgy egy perc gondolkodással, azt hiszem, megértettem a dolgot, vagyis azt gondoltam, hogy talán megértettem... mármint, azt, hogy miért nem hallottam még arról a kis csákóról, és miért van Noo ilyen hangulatban.
- Ezt... most tudtad meg? - kérdeztem meg tőle óvatosan. Lehet, hogy ez másoknak egyértelmű lenne, hogy ha most mesél erről, most tudta meg ő is, de nekem ehhez kellett egy kérdés. Meg, jobb biztosra menni... - Ezért vagy kiakadva? Mert látom, hogy ki vagy akadva... - Gondolom, mások nem így kezdenék a beszélgetést, ha ilyesmit hallanak, de nekem mindig is kellett két-három plusz kör, másokhoz képest, hogy megértsek egyes dolgokat, vagy, hogy biztos lehessek benne, jól értem mások dolgait. De mivel Noo már ismert, és tudta, hogy nem mindig vagyok könnyű eset, talán nem akad ki rám is, mert lassan veszem fel a kiakadása fonalát... mármint a gyerek kapcsán. Mert ha így van, ahogy gondolom, akkor tényleg érthető, hogy kiakadt, ha a tesójának gyereke volt, és ő eddig nem tudta... mondjuk, kíváncsi is voltam, hogy honnét derült ez most ki...(?)

Az emberek többsége mindig azt gondolta rólam, hogy gondtalan, vidám és kicsit őrült nőszemély vagyok, de akkor is mindig legyintettek, hogy Noo élete könnyű, pedig mindannyian hordozunk titkokat. Olyan titkokat, amikről csak az égbolton ragyogó tengernyi csillag tudna csak mesélni. Az én titkaim is megvoltam, a családomról, a férjemről és nem nagyon akadt olyan, aki részletesen ismerte volna a történeteket, vagyis hát az utóbbiról igazából senki se tudott, csak a szüleim. A húgom sírba vitte ezt a titkomat, ahogyan még megannyi mást. A titkok amik szép lassan felemésztenek minket, akár elhisszük, akár nem, de akkor is így van. Megtanulunk élni velük, de valójában soha nem feledjük el ezeket a dolgokat, csak szeretjük azt hinni, hogy már nincsen hatással az életünkre, pedig nagyobbat nem is tévedhetnénk. A láncainkat nem rázhatjuk le magunkról, ha nem is nézünk velük szembe, én pedig hosszú évek óta ezt tettem. Mélyre temettem magamba a dolgokat és úgy tettem, mintha soha nem létezett volna és a szüleim pontosan ezt tették a húgommal és a fiával kapcsolatban.
Még is mérhetetlen dühöt érzek irányukba. Nem csak megfosztottak a végső búcsútól, mert a temetésről se értesítették, de elvették tőlem azt az édes kisfiút is. Nem tudom feledni azt az arcot, ahogyan a húgom vonásait is, amiket néha felfedezni véltem, de talán nem is volt igaz egyik se, csak a képzeletem szüleménye volt. Kész csoda, hogy nem karambolozom és nem hajtok át egynél több piroson véletlen, mert fejben teljesen máshol jártam. Úgy érzem, hogy hirtelen elmerültem az érzelmek tengerében, de magam sem tudom, hogy miként is mászhatnék ki belőle. Miért most? Miért érzem úgy, hogy hirtelen a múltam apró darabkái megállíthatatlanul száguldoznak felém és esélyem sincs többé kitérni előle? Mintha csak ott állnék az omladozó ház nappalijában és várnám azt, hogy rám zuhanjon a tetőstül az épület.
Sietve rázom meg magam és próbálok visszatérni a jelenbe, amikor megérkezem az egyetlen emberhez, aki részben ismeri a múltamat. Akivel kölcsönösen segítettük egymást az elmúlt évek, de még is belém mar a bűntudat, hogy még ő se ismer igazán. Vajon, ha tudná minden titkomat, akkor is képes lenne a barátom maradni, vagy elfutna? Szeretném hinni azt, hogy tudom, de oly sokszor tévedtem már, hogy nem tudom elűzni a kételyek suttogását, amivel félelmet öntenek a lelkembe. Nem veszíthetem el őt, mert túlsokat elvett már tőlem az élet. Még is mindennek ellenére mosoly terül el az arcomon, amikor megpillantom őt.
- Tudod, néha úgy érzem, hogy csak nem mered azt mondani soha, hogy rosszkor toppanok be. – játékosan ugratom őt, és viszonozom a vállon lökését. Természetesen csak játékosan, de aztán el is indulok a kedvenc helyem felé, vagyis a part felé. Nem csak a kilátás gyönyörű, de a tenger dallama is annyira gyönyörű tud lenni, mint a legszebb melódiák egyike lenne.
Soha nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lehet tényleg kimondani néha az igazságot, pedig az. Borzasztóan nehéz tud lenni, mert olyankor még inkább valóságossá válik az egész és már nem hunyhatod le a szemedet és nem tehetsz úgy, mintha nem létezne. Nem temetheted el és nem futhatsz el. Ott van és nem tágít többé, mintha csak a rózsa tüskéje lenne, pontosan úgy mereszti beléd az igazság a tüskéit, hogy mindig emlékez rá.
Kérdésére először csak bólintok és újra ajkamhoz emelem az üveget és iszom pár kortyot, majd a messzeségbe bámulok. Mintha csak keresnék és kutatnék valamit ott, s talán pontosan így van. Bármit megadnék azért, ha a húgom egyszer csak megjelenne és felém szaladna, újra a karjaimban tarthatnám és elsuttoghatnám neki azt, hogy mennyire szeretem és mennyire sajnálom, hogy nem voltam vele azokban az időkben, amikor szüksége lett volna valakire.
- Pár napja, édesanyám szólta el magát a betegágyán. Eleinte nem akartam elhinni neki, azt hittem félrebeszél, de aztán újra azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem volt az unokája mellett és tudod… - elcsuklik a hangom, de megrázom a fejemet és kifújom a levegőt, hogy utána úgy folytassam, mintha nem történt volna semmi se. – Láttam a szemében azt, hogy igazat mond és tényleg fáj neki az, hogy ez történt. Ezek után képzelheted feltúrtam a lakást, apám kiakadt és tagadott persze mindent, aztán megtaláltam a papírokat, az orvost is és azt mondta, hogy emlékszik a húgomra, mert soha nem feledi azokat, akiket elveszített. – lesütöm a pillantásomat, majd a homokba fúrom az üveget és idegesen babrálni kezdek a gyűrűimmel. Rossz szokás és soha nem tudtam kinőni, de talán nem is próbáltam, mert titkon tudtam, hogy a percek múlásával már csak egy bizonyos gyűrűt piszkálok és olyankor olyan, mintha ott lenne velem és soha nem is hagyott volna magamra. Tinédzser álom, de soha nem múlt el.
- Már értem miért mondják olykor, hogy hasonlóak vagyunk és lehet megrontottalak, te se szeretsz kertelni. – pillantottam felé cinkos mosollyal az arcomon, majd könnyedén a csuklómon pihenő hajgumival felfogtam a hajamat és ledőltem a homokba. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a napsugarai felmelegítsenek és melegséget próbáljanak csempészni a lelkembe, míg próbáltam összeszedni magam, hogy folytatni tudjam a mesélést. – Igen, azt hiszem. Ma elmentem és láttam őt az apjával, meg egy másik nővel, aki talán… - de nem tudom kimondani. Ha tényleg a féltestvérét hordja a húgom kisfiának, akkor még inkább elönt a szomorúság és a féltékenység, mert nem neki kéne ott lennie velük, hanem a testvéremnek. – Édes, életvidám kisfiú és azt hiszem picit hasonlít a húgomra is, de… - sóhajtok egyet. – nem tudtam odamenni, csak ültem a kocsiban és figyeltem őket. Félek, hogy csak bajt okoznék. – rántom meg a vállaimat, de továbbra se mozdulok meg. Csak fekszem a homokban és hagyom, hogy a természet „csodái” megnyugtassanak, vagyis a vízmorajlása és a napsugarak.

Kettőnk közül mindig is Nooriya volt az, aki rendben volt... ő volt az észszerű, az összeszedett, a talpraesett, a higgadt... és azt már szóba sem kell hozni, mennyire vagány, hiszen elég csak ránézni... s akkor is, sőt, különösen akkor, mikor nálam elfogyott a cérna valamiért... ő mindig toppon volt. Nagyon nem sűrűn szoktam így látni őt, és a nagy beszélgetéseink is fordítva szoktak zajlani, nekem van olyankor elvonulhatnékom, és nekem van kibeszélni való gondom... most viszont felborult a rend. Ővele volt gond, és nekem kellett a segítőkész barátnak lenni. És ez ebben a formában nem is volt baj, mert szerettem volna neki segíteni, és persze egy percig sem gondoltam tehernek, hogy meghallgassam őt, csak... abban nem voltam biztos, hogy biztos én vagyok-e az ideális barát, aki majd az okos lehet köztünk... megértő vagyok, azzal nincsen gond, csak... nem tudtam, vajon elég okos leszek-e hozzá, hogy jó tanácsot adjak neki a gondjában...
- Ohhh, ugyan kérlek, ezt már buktad, amikor megismerkedtünk, és lelőtted a poént, hogy nem is vagy olyan félelmetes, mint amilyennek tűnsz. Szóval, nem félek tőled. És különben is, sose hazudtam neked. Ha azt mondom, hogy jókor jöttél, akkor úgy is van - mosolyogtam rá Noo-ra. Azért nagyon reméltem, hogy nem gondolta komolyan. Tényleg nem volt ellenemre, hogy jött, és... még ha úgy tényleg zavart is volna valamiben, akkor is mindegy lett volna, mert bármit félretettem volna a barátom kedvéért. Ő a barátom, és sokat köszönhetek neki, mindegy milyen helyzetben toppanna ide a küszöbömre, nem mondanám azt neki, hogy "nem alkalmas, gyere vissza később"... és végképp nem, olyankor, mikor még én is látom rajta, hogy baja van.
Bólintott a kérdésemre, és én... hát, nehezen tudtam kitalálni, mit lehet egy ilyen szituval kezdeni. Mármint... egész biztos, hogy az ő helyében én is ki volnék akadva. Elég volt csak arra gondolnom, mit éreztem volna vajon én akkor, ha nem rögtön az elején tudtam volna meg, hogy gyerekem lesz, hanem mondjuk csak később, esetleg jóval később, vagy ha meg sem tudtam volna... És ez a helyzet igazából eléggé hasonló dolog volt, mindegy, hogy nem Noo gyerekéről volt szó, ez akkor is nyilván nagyon fontos lett volna neki, vagyis... még nem késő, mert gondolom, hogy most is az neki, ezért is akadt ki...
Aztán tovább beszélt, és kiderült, hogy az anyjától tudja a dolgot. Fura, mert kicsit számítottam rá, hogy lesznek zűrök köztük, mikor a szülei megint a képbe kerültek, de azt viszont sose gondoltam volna, hogy majd ilyesmiről lesz szó... Kinek is jutott volna eszébe ilyesmi? Mert szerintem ez biztosan nem egy hétköznapi családi titok... ez... ez annál sokkal több.
- Pffff... basszus. Ez durva... - És lássuk be, ha én mondom, akkor tényleg. Mert én aztán tudom, milyen az, ha egy szülő durva dolgot tesz. Megfosztani valakit a családtól, a szeretettől... az durva, nagyon. Jó, a kis srácnak nem olyan gáz, ha jó helyen van, és ott szeretik őt, amit azért reméltem, de... Noo felől meg nagyon is durva volt ez a helyzet, mert tőle elvették még az esélyt is, hogy szerethesse a kis srácot. Persze, Noo szülei nem a szeretet mesterei, az nem akkora baj, hogy nekik nem kellett az unokájuk, de így Noo tökre meg lett fosztva a szeretettől, és a szeretés lehetőségétől is, így, hogy ő nem is tudott a gyerekről. Úgyhogy, ez durva... eléggé durva.
- A megrontásomról brutál módon lecsúsztál - forgattam meg a szemeimet, és közben megcsóváltam a fejemet is. Igaz, tudtam jól, hogy ő egészen másra gondolt, mint én, de... vicc akart lenni, igazából, hátha bejön a dolog. Talán durva vicc, de... a mai témánk sem hétköznapi. Gondoltam, megpróbálom, hátha... - Különben is, szerintem jó hatással vagy rám, mondjon bárki bármit - kacsintottam rá egy féloldalas mosoly kíséretében. Lehet, hogy nem mindig tetszik talán mindenkinek, ha eltanultam ezt-azt Noo stílusából, de nekem viszont tetszik, szeretem, hogy ő szókimondó, és... én meg különben se értem, mire jó, amikor mellébeszélnek... Engem érdekel, hogy mi a helyzet vele, és hogyan segíthetek neki, és ezeket most akarom tudni, nem húsz perc múlva.
Ledőltem én is Nooriya mellé, de én az oldalamra fordultam, a fejemet megtámasztottam a tenyeremben, a könyökömet meg a meleg homokos talajon, és úgy figyeltem az arcát, miközben tovább hallgattam őt, bár a vége felé már eléggé ráncoltam megint a homlokomat.
- Milyen bajt okozhatnál? - értetlenkedtem. Azt még csak-csak értettem, hogy megrázta őt a szitu, és parázik az első találkozástól, de azt már kevésbé értettem, hogy mivel tudna bajt okozni, ha megismerkedik velük. - Talán... attól félsz, hogy az apja se engedne a gyerekhez, ahogy a szüleid se akarták hogy lásd őt? - Még úgy ez tudott eszembe jutni, hiszen ilyesmi nálunk is szóba jött, hogy majd én nevelem a lányom ugye, de ha az anyja meg akarja ismerni, én nem tiltanám-e el tőle... de nálunk ugye az lett a dologból, hogy ő az, aki egyáltalán nem akarja megismerni majd a kislányt, és azt mondta, hogy nem is fogja akarni sose. Csak hát, Noo nem lett megkérdezve, hogy meg akarná-e ismerni az unokaöccsét, és lehet, hogy a gyerek apja nem is tud Nooriyáról... és ha nem tud róla, ő meg odaállít, akkor ja, abból lehet gubanc... Nem tudom, milyen lehet a kis srác apja, lehet, hogy nem akadna ki, ha Noo megjelenne náluk, de lehet, hogy igen... Bennem is felmerült már, hogy vajon évek múlva, ha a lányunk már nagyobb lesz majd, vajon ha az anyja egyszer csak gondolna egyet, megjelenne itt, és azt mondaná, hogy látni akarja őt mégis, akkor mi történne? Ha egyszer csak megjelenne itt nekem, lehet én is betojnék, hogy talán el akarja vinni, el akarja venni... és arra én is biztos rosszul reagálnék, nagyon is. És biztos megijednék, hogy milyen esélyekkel indulnék vajon az elhelyezésben, ha bíróságra kellene mennem a kislányért... Talán, ha Noo odamenne az apához, az unokaöccse kapcsán, és a pasas azt hinné, hogy ő el akarja venni a gyereket tőle, ő is kiakadna. Ahogy én is tenném a helyében...
- Te csak látni akarod a kiskölyköt, nem? Nem akarod elvenni az apjától - néztem őt puhatolózón, és kíváncsian. Nem gondolnám, hogy Noo elvenné az apjától azt a gyereket, ha jó ott neki, és ha boldog, de... pont ez az, hogy ezt az a férfi nem tudhatja. - Gondolom... ebből a kérdésből lehetne zűr, ha odamennél hozzájuk. Viszont, ha ezt tisztáznád az apával, mármint, hogy nem akarod elvenni a fiát, akkor... szerintem nem lehetne már utána baj belőle, ha elmennél hozzájuk megismerkedni. Szerintem, az a gyerek csak nyerhet veled - mondtam még a végén, az utolsó mondatot már mosolygós hangon, és játékosan megböktem Noo oldalát az ujjammal. Én teljesen biztos voltam abban, hogy Noo egy főnyeremény lesz a számára, amint megismerkednek egymással.

- Arra esetleg nem gondoltál, hogy csak jól elrejtettem eddig előled az ördögi énem? Lehet a pincében egy kész hullaház van, vagy ki tudja. – sejtelmes mosollyal ajándékoztam meg, mert bármennyire is éreztem jelenleg úgy, hogy darabokra fogok hullani, mert attól még igyekeztem tartani a látszatot és úgy tenni, mintha még se lenne akkora gáz. Azt meg magam is tudom, hogy a legtöbb embernek mi a véleménye rólam, ha meglátnak. Még manapság is sokszor megvetik azokat, akiknek tetoválásuk van, nekem meg jó pár akad. Lassan szerintem inkább az üres felületeket egyszerűbb lenne összeszámolni, mint az összetetoválásomat, de nem érdekel. Soha nem érdekelt mások véleménye, én jól érzem magam a bőrömben és nem változtatnék semmin se ilyen téren.
Lábamat belefúrom a forró homokba, de nem érdekel. Kezeimmel szintén a homokba markolok és próbálom elereszteni a bennem lévő dühöt, mielőtt netalán vulkánként törne a felszínre a többi dolog. Vajon ha anya betegsége nem lenne, akkor soha nem derült volna fény erre a dologra? Tényleg képesek lettek volna úgy meghalni, hogy az unokájukat kitaszították és miért? Azért mert a fiú nem egy vagyonos családból való, ennyire többet ér nekik a pénz és a hírnév, mint a vér? Még mindig felfordult a gyomrom attól, ha erre gondoltam, mert ilyenkor még inkább azt éreztem, hogy helyesen tettem azt, hogy egykoron hátat fordítottam a családomnak. Egy dolgot sajnáltam csak, hogy azzal együtt elveszítettem a testvéremet is. Ő jobbat érdemelt volna ennél.
- Van ennél durvább dolog is, még pedig az, hogy más nő van a gyerek közelében. – dühösen csendült a hangom, pedig kicsit hálás voltam azért, hogy van olyan nő, aki képes szeretni másnak a gyermekét, de akkor is egyszerűen égetett belülről. – Ez annyira nem fair. Nem annak a lánynak kéne ott lennie, hanem a testvéremnek!!! – újra a felszínre törtek a könnyeim. Soha nem bocsájtottam meg magamnak azt, hogy magára hagytam és még a temetésére se tudtam eljönni, mert az újságokból értesültem egyáltalán róla, mert a szüleim erről is elfelejtettek szólni. Tudom, hogy nem illik ilyet kívánni, de azért részben reméltem, hogy a szüleim megbűnhődnek mindazért amit tettek. Nem lesz tejesen békességük a halál után. Túlzottan fájt az, amit ezzel a családdal tettek és elvakított a düh irányukba. Lassan kifújtam a levegőt, majd hagytam kifolyni az ujjaim között a homokot.
- Tudod, a szüleim mindig azt mondták, hogy csak a baj van velem és rossz hatással vagyok a saját testvéremmel, meg úgy mindenkire. – szomorúan csendül a hangom. Mindig is fájt, hogy soha nem voltam elég jó nekik, a lázadásaimat meg csak úgy fogták fel, mintha értelmetlen dolog lenne, pedig csak a szeretetükre vágytam. Soha nem mutattam ki, hogy mennyire fáj az, hogy így éreztek irányomba és ennek köszönhetően olykor elbizonytalanodom, hogy tényleg érek-e valamit. Idegességembe és zavaromban újra azt a gyűrűt kezdtem elpiszkálni, hiszen ő is elküldött. Neki se voltam elég jó, ő se akart többé látni. Erősen harapok belülről a számba, mintha így képes lennék visszatartani mindazt a félelmet, amit az évek alatt remekül. Az erős, a megállíthatatlan, a nagyszájú és mindig pörgős Noo-t ismeri mindenki, de senki se láthatta soha se a bennem lakozó félelmet, bizonytalanságot, amik olykor éjszaka előszeretettel bénítottak meg.
- Nem hiszem, hogy túlzottan rajongana a családomért. A testvérem esélyesen nem szólt neki arról, hogy babát vár, majd a szüleim csak a srác kezébe nyomták a gyereket és kész. – miért kellett egy ennyire elcseszett családba születnem? Miért fontosabb még mindig az embereknek a pénz, mint esetleg a szeretet és az, hogy van egy unokájuk? Miért nem tudtak az élete része lenni? Az a szegény gyerek nem tehet semmiről se és annyira édes. Miért vette el tőle az édesanyját az élet? Nem értettem, hogy lehet ennyire kegyetlen Isten. Képtelen voltam felfogni és megbocsájtani azért, hogy elvette tőlem és a fiától őt.
- Elvenni? Jesszusom, dehogy! Nem hiszem, hogy jó szülő lenne belőlem, én inkább csak a rosszba vinném bele a gyerekeket. – végre egy huncut és kicsit ártatlan mosoly jelenik meg, ahogyan rápillantok, mert ez vár az ő gyermekére is. Biztos vagyok benne, hogy sok fejtőrést fogunk mi még neki okozni. Régebben talán hittem abban, hogy szeretnék családod, de manapság? Igazából még arra se vagyok képes, hogy tartós kapcsolataim legyenek, nem akarok kötődni, mert bármennyire is utálom, még mindig egy emberhez húz a szívem és mindegy mit csinálok, vagy teszek, mert ezen nem tudok változtatni. Nem tudom kitörölni a férjemet, pedig esélyesen könnyebb lenne az életem, hiszen ő már megtette évekkel ezelőtt, amikor közölte velem, hogy többé ne menjek. És hamarosan szabad lesz, vajon hamarosan válási papírokra is számíthatok, vagy inkább csak anélkül lép tovább? Idegesen túrok a hajamba, majd pár pillanat erejéig a gyűrűre nézek, amit soha nem vettem le azóta a nap óta, most még is úgy érzem, hogy legszívesebben a vízbe hajítanám, de még se vagyok rá képes. Nem húzom le az ujjamról, nem szabadítom ki a többi gyűrű fogságából, inkább csak próbálom tovaűzni minden gondolatot, ami hozzá köthető. Egyszerre elég csak egy dologra koncentrálnom. – Nyerhetne velem? Még is mit? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, majd hangosan kifújom a levegőt. – Tudod, szerintem ha bemutatkozom, akkor egyszerűen el fog küldeni a melegebb éghajlatra. Nem hiszem, hogy képes lenne végighallgatni, vagy érdekelné az, hogy nem is tudtam egészen mostanáig az unokaöcsém létezéséről. Vagy ha el is hinné, akkor lehet csak elítélne azért, hogy még a családommal se törődőm. – szomorúan rántom a vállaimat. – Nem értem, hogy miért kellett ezt megtudnom. Nem tudom, hogy mit kéne tennem és ne nevess ki, de azt hiszem, hogy most először félek megtenni a kezdőlépést, egyedül meg pláne. – soha nem fordult elő még milyen, de ez az igazság. Felülök, felhúzom a lábaimat és a térdemre hajtom a fejemet, miközben figyelem a végtelenségbe nyúló vizet és a hullámokat, amik a partot nyaldossák. – Tudod, néha eljátszadozom azzal, hogy elfogadom a világ másik végén ajánlott munkát. – megfutamodnék, de nem az unokaöcsém elől, hanem a férjem elől, akivel félek szemben találni magam. Félek attól, hogy mi fog történni, mert bármennyire is szeretem olykor előre látni a jövőt, most képtelen vagyok és még mellé itt van az unokaöcsém ügye is. Mintha az égiek összefogtam volna ellenem, hogy minden egyszerre kezd maga alá temetni és a magabiztosságom hirtelen kezd elillanni, ami az elmúlt évek alatt remek páncélként szolgált a világgal szemben.

Egy bő pillanatig várakozón lestem rá, aztán nem tudtam tovább visszatartani, és elnevettem magamat.
- Ördögi... ne viccelj már - ráztam a fejem közben. - A legrosszabb napjaidon se neveznélek ördöginek, és... és mióta van neked pincéd, amúgy? - kérdeztem vissza nevetgélve, mert egyszeriben nem emlékeztem, van-e neki egyáltalán, vagy én láttam-e, vagy mondta-e, hogy van. Természetesen, igen, megfogtam a lényeget az ügyet illetően, hullák és pince, én megragadtam a pincénél. De ez már csak azért is volt így, mert nagyon jól tudtam, hogy nincsenek hullák nála... se csontváz a ruhái közt, vagy hogy is szokták mondani...  Noo nem olyan. Nekem ezt... nem kellett bemutatni. Hittem, hogy csak azért mond most ilyeneket, mert maga alatt van... én is szoktam magam alatt lenni, olyankor ő is azt mondja, hogy ne beszéljek hülyeségeket. Ez is olyan helyzet volt most, csak szerepet cseréltünk. 
Néztem őt, ahogy a homokot turkálja a kezével meg a lábával, és azon gondolkoztam, vajon szeretné-e, hogy megfogjam a kezét, vagy ilyesmi... Az embereknek néha jólesik az ilyesmi, tudom... bár, máskor meg nem akarják, hogy hozzájuk érjen valaki, amikor nincsenek jól. Néha engem is inkább csak feszélyezett, ha hozzám akartak érni, hogy megnyugtassanak, ha nem voltam jól... Én sem mindig akartam ezt. Meg... szerettem én eldönteni, akarom-e az ilyesmit. Néha nem segített a dolog, csak rontott rajta. Én sem akartam olyat tenni, ami rossz lehet Noo számára.
Mikor folytatta, majdnem megkérdeztem, miért baj az, hogy másik nő van a gyerek mellett, mert nem értettem elsőre, hogy ezzel mi is volna a gond, úgy egyébként. Végülis, jó, én nem keresek párt most még magamnak, de gondolom egyszer lesz majd, mármint, állandó, és akkor az a valaki majd itt lesz a gyerekem mellett nekem is, nem gondolom, hogy távol tartom majd őket egymástól...
De, szerencsére, mielőtt még kinyithattam volna a szám, Noo mondta tovább. És a kiegészítéssel kicsit világosabb lett. Vagyis, hát, nem teljesen, de részben. Mert hasonló volt az én helyzetem, meg azé a férfié, részben, de fontos különbség volt, hogy az én gyerekem anyja csak nem akar gyereket még, és nem vesz részt majd az életében, de annak a kisfiúnak az édesanyja meghalt...
- De... azt ugye tudod, hogy... még ha élne is a testvéred, akkor sem biztos, hogy ő meg az az ember együtt lennének, és együtt nevelnék a kisfiút? Lehet, hogy ha élne is, akkor is ott lenne az a másik lány a férfi mellett, és ők együtt gondoskodnának a gyerekről, mikor náluk van. Akkor talán két anyukája lenne neki, így meg... legalább egy maradt... az is jobb, mint ha egy sem lenne... - vetettem fel csak óvatosan, mert nem voltam biztos abban, nem-e kap le a tíz körmömről az ötletért. Nem tartottam kizártnak. De akkor is így gondoltam a dolgot. Egy olyan anya, aki nem a vérszerinti, még mindig jobb, mint mikor semmilyen nincs az embernek... Szóval, ezt is lehetett nézni, hogy nem kell olyan rossznak gondolni, hogy az a másik lány ott van, mert legalább van egy anya ott, aki szereti a kiskölyköt, meg... ugye, lehet, hogy amúgy is ott lenne. Hiszen, ha jól értettem, Noo húga nem volt úgy párban, azzal a sráccal. Vagyis, így az a lány nem sérti meg senki emlékét azzal, hogy ott van... Én legalábbis ezt gondoltam.
Rossz volt Noo-t sírni látni, így döntöttem végül, és kicsit közelebb húzódva hozzá, óvatosan átöleltem a vállai körül, csak finoman, hogy ha nem akarja ezt, akkor simán lerázhassa magáról a kezem, és ne kelljen még csak csúnyán se néznie érte, hogy ilyet tettem. Ha nem akarja, csak jeleznie kell, és érteni fogom, nem erőltetem az ügyet.
- Hm... be kéne mutatkoznom nekik, és el kéne mesélnem, hogy nekem megmentetted az életem. És ha te nem volnál, valószínűleg a lányom sem születne meg hamarosan. Ez máris két élet, ami neked hála nem csak jobb lett, hanem úgy egyáltalán van. Ezt kéne inkább tudniuk rólad, ahelyett, hogy azt hiszik, csak a baj van veled. - A hullámzó vizet lesve, persze magamban tudtam, hogy Noo szülei valószínűleg nem sokra tartanák az én életemet, ha egyáltalán bármire is... és azt meg már ugye tudjuk, mennyit ér nekik egy gyerek élete. Viszont, amit mondtam, az akkor is úgy volt. Ha Noo nincs, fogalmam sincs, mi lett volna velem, és ha ma nem volnék az, aki, akkor a lányom talán, sőt, szinte biztos, hogy sosem fogant volna meg. Nemhogy nem lennék most itt, de... nem, egyszerűen tényleg nem tudtam, és nem is akartam elképzelni, hová jutottam volna, ha ő anno nem segít rajtam. Talán nem tudja úgy igazán, hogy mekkora szerepe is volt az ő konkrét személyének az életem alakulásában, pedig nagyon komoly szerepe volt. És van a mai napig is. Ő az egyetlen barátom, aki úgy igazán, de igazán a barátom. És mindezt annak is köszönhetem, hogy ő az, aki, és olyan, amilyen. Mikor Isten kitalálta őt, egy csodát alkotott, aki megtanított engem a fényben élni. Jó, nem egyedül csinálta, de nagyon nagy szerepe volt benne. Nekem ő sokat jelentett.
- Hát... jó, én se rajongok a családodért, aztán ezért mégse teveled veszekszek... meg nem is veszekszek érte senkivel. Mert én tudom, hogy nem te vagy a rossz - ráncoltam a homlokom, még ha talán nem is egészen voltam versenyképes az ügyben. Én ugye nem találkoztam a családjával, és... őróla is azért tudtam, hogy milyen igazából, mert már megismertem. Az a pasas nem ismeri... de gondolom meg fogja, és akkor majd ő is tudja, hogy ebben a buliban nem Nooriya volt a rossz. Ő a környéken se volt, mikor ez a biznisz lement, nem az ő hibája, hogy eddig hazudtak neki. És mentségére legyen mondva, amint megtudta, hogy van az a gyerek, rögtön meg is szerette, és akarja is látni, meg ismerni is... én úgy voltam vele, ez elég jól mutatja, milyen ő, és milyenek a szülei.
- Előre féltem a lányom... - sóhajtottam viccelődve, mikor azt mondta Noo, ő csak a rosszba vinné bele a gyerekeket. Kétségem se volt afelől, hogy ő lesz a legmenőbb nagynéni a világon... és őmellette a lányom lesz a legmenőbb kiscsaj már az oviban is! És lehet, hogy Noo extrém csaj, de... gondolkodás nélkül rábíznám az életem, vagy a lányomét, ha kéne. - Mit? Téged - feleltem, és... talán tömörnek és egyszerűnek tűnhetett ez így elsőre, hogy mit is lehetne vele nyerni, de... de igazából, ahogy én most Nooriya szemeibe néztem, reméltem, hogy tudja, és... érzi, hogy amikor azt mondom, hogy őt nyerné meg magának az a kisgyerek, akkor én valaki olyan embert látok itt magam előtt, akinél kevés ember ér többet a szememben. Ez így volt. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány olyan ember van a világon, akit igazán sokra tartok, akit igazán ismerek, és becsülök. És ő az elsők közt volt, határozottan. - Figyelj csak... az az ember nem ismer téged. Meg te se ismered őt. Igen, lehet elsőre elküld a fenébe, és... talán rád csapja az ajtót, de szerencsére neked jó nagy hangod van, és szereted is hallatni... - kacsintottam rá -, úgyhogy, ha rádvágja az ajtót, vagy elküld, majd túlkiabálod, és igenis elmondod neki, amit tudnia kell, akár meg akar hallgatni, akár nem. Mert te vagy Nooriya, aki eléri, amit akar. Mindig. És előbb-utóbb nem lesz más választása, mint megérteni, hogy te jó ember vagy, és hogy nem tettél ellenük rosszat, úgyhogy jogod van az unokaöcsédhez! - A nagy érvelésemben még az öklömmel meg is csapkodtam a homokos talajt magam mellett, hogy nyomatékosítsam az állításaimat. Kétségem sem volt afelől, hogy ha Noo azt akarja, hogy valaki meghallgassa őt, na, akkor azt ő el is fogja tudni érni, vita nincs. Én már csak tudom, engem is mindig rá tudott venni, kb. akármire. - Mh... akarod, hogy elmenjek veled? - kérdeztem meg, és reméltem látta, hogy még véletlenül se nevettem. Nekem megvolt a véleményem, arról, hogy azért kellett ezt megtudnia, hogy az élete része lehessen az a gyerek, meg ő a gyerek életének. Szerintem azért, mert ez mindkettőjüknek jót tesz majd... és ugye, ezt már Noo számára is felvázoltam, mint vélemény... tartottam is magam ehhez, csak hát... ezt neki kéne éreznie, mert nem az számít, amit én mondok, hanem amit ő érez.
Ahogy hallgattam szavait, most örültem, hogy ő ült, én meg feküdtem, így nem láthatta az arckifejezésem, mikor azt mondta, képes volna elmenni... Megijesztett a gondolat, hogy elmenne, és én itt maradnék... jó, azt nem mondom, hogy egyedül, nem az volna a baj... hanem, hogy nélküle. Sosem szerettem nélküle dolgozni sem... és úgy amúgy az életem se akartam úgy elképzelni, hogy Nooriya a világ túlsó végén éljen. Még ha úgy is volt, hogy sokat utaztam én is, akár a világ túlsó felére is... az nem ugyanaz, mint ha ő mindig ott volna, én meg itt lennék úgy amúgy, és csak néha ott. De... azt is tudtam, hogy mint barátja... nem tehetem meg vele, hogy én akadok ki, azon, hogy ő elmenne, ha esetleg azt érezné, hogy neki már nem jó itt... bár reméltem, hogy ezt most csak a félelem miatt mondja, és nem menne el tényleg... Ha mást nem, legalább az unokaöccse miatt nem, hiszen a kiskölyök is itt él. 
- Te nem vagy az a megfutamodós fajta... - mondtam aztán végül, mintegy mentőövként. Ez is igaz volt, és legalább nem kellett azt mondanom, hogy maradjon miattam. Az ő érdekét kellett néznem, és nem a sajátomat, még ha úgy is éreztem, hogy az ő érdeke is és az enyém is az ő maradása lenne, ebben, barátként, nem érvelhettem saját magammal. Rá kellett gondolnom... meg arra a gyerekre. Neki is kell Noo, még ha nem is tud még róla.

Sokat sejtető pillantással nézek rá és elmosolyodom sejtelmesen. – Mindig is volt, csak nem léphet be oda mindenki. Tudod, valakinek vörös szobája van, másnak meg pincéje. – ártatlanul megrántottam a vállaimat, pedig biztosan volna benne, hogy míg mások kapásból elhinnék ezt, addig benne azért kétely ébredne, vagyis reméltem, hogy ennyire már ismer. De az legalább igaz volt, hogy tényleg volt pincém, mert különben hol tároltam volna a sok holmit, amire már nem volt szükségem? A padlásoktól mindig is jobban kirázott a hideg, mint a pincéktől, pedig azt hiszem a filmek alapján utóbbi a veszélyesebb hely.
Lábujjaimmal és a kezemmel újra, meg újra a homokba túrtam, ahogyan a gyerekek szokták. Néha meg egyszerűen belemarkoltam és figyeltem, ahogyan a homokszemek visszahullnak, miután szabadjára engedtem őket a kezemből. Nem tartottam magasra, mert nem akartam, hogy a szellő is véletlenül bármelyikünk arcába, vagy szemébe fújja. Egyszerűen csak arra volt szükségem, hogy valami kicsit csillapítsa a bennem háborgó tengert. Annak meg örültem, hogy nem próbált megölelni, mert még ha egy részemnek jól is esett volna, akkor se voltam benne biztos, hogy abban az esetben képes lennék eltitkolni a látogatásom valódi okát és mi az, ami valójában teljesen felzaklatott.
- Igen, lehetséges, de az is lehetséges, hogy együtt lennének és a kisfiú ismerhetné a csodálatos anyukáját, mert az volt az anyukája. Olyan volt, mint egy angyal, nem csak kívülről gyönyörű, hanem belül is az volt. Ártatlan és túlzottan nagy szíve volt. – dühösen rúgok bele a homokba, mert ez dühít. Nem értettem, hogy miért ennyire kegyetlen az élet, hiszen míg más nők önként lemondanak a gyerekükről, addig pont azokat fosztja meg az élet az anyaságtól, akik büszkén azok lettek volna és minden nehézséget vállaltak volna. S talán pontosan erről akart velem beszélni egyszer a húgom, mert talán a szüleim kirakták volna őket és segítségre lett volna szüksége, de én nem értem rá, rohannom kellett. Úgy volt később beszélünk, de az a később soha nem jött el. Most pedig van egy fia és ezt is véletlen tudtam meg. Egy élettel teli kisfiú, akiben édesanyja vonásait még én is képes voltam felismerni.
Picit összerezdültem, amikor megéreztem az érintését, de nem azért, mert rosszul esett volna, hanem annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel se tűnt, hogy közelebb jött. Fejemet a vállához hajtottam és hagytam, hogy a könnyeim szabadútat leljenek maguknak, mert már többé nem akartam elrejteni mindenki előtt. Egyébként is néha egy kis sírás sokat tud segíteni, legalábbis ezt mondják azok, akik értenek a lélekhez és a testhez.
- Azért ne túlozz, nem vagyok én akkora megmentő és egyébként is, szerintem nem lehet azon az emberen segíteni, aki nem vágyik arra, hogy valaki kedvesen forduljon felé és segítsenek neki. Te pedig igazi kincs vagy a mai világban és örülök annak, hogy sikerült révbe érned. – miközben beszélek letörtem a könnyeimet, majd a táskámban kutakodva elővettem egy zsebkendőt is. Kicsit elfordulva megtöröltem az orromat, miután visszaraktam a táskába, halovány mosollyal az arcomon fordultam Derek felé. – És egyébként is én vagyok a szerencsém, mert nem kívánhattam volna nálad jobb fiútestvért. – azzal a lendülettel egy puszit is nyomtam az arcára. Ő nem csak egy „ügyfél” volt már számomra, mint a legtöbben az évek alatt, hanem ő olyan volt számomra, mint egy családtag, pontosabban, mint egy testvér. Egy testvér egy másik anyától.
Bólintottam arra, amit mondott. Igaza volt ebben, de azért az emberek olykor tudna furán viselkedni. Elég csak arra gondolni, hogy mennyiszer megkaptam én is, hogy bűnöző vagyok, vagy maga a sátán szállt meg csak azért, mert sok tetoválásom van. Nem is értem az embereket, hogy miként gondolhatnak ilyeneket, de míg eleinte kicsit zavart, addigra manapság csak mosolyogva fogadom a hasonló „bókokat”, vagy ha túlzottan bolondos kedvemben vagyok, akkor képes vagyok kicsit rá is játszani a dolgokra, hogy még biztosabbak lehessenek abban, hogy az ördög megszökött leánya vagyok.
- Jajj, ugyanmár. Vagány lány lesz, aztán majd minden pasi őt akarja megkapni, de addigra megtanulja a feneküket is szétrúgni. – kuncogok jókedvűen, mert tényleg kitelne tőlem és amúgy azon is elgondolkodtam, ha már elég nagy lesz és tetszenek neki a tetoválásaim és egyszer netalán meglepne azzal, hogy rajzolt nekem egy tetoválást, akkor azt magamra varratom, ha olyan lesz. Egyáltalán nem bánnám meg, mert igazán édes emlék lenne évekkel később is és biztosan ő is örülne neki, ha megtenném. Persze, azért nem mindegy mit ábrázol, de az nem gond, ha nem tökéletes. Nem kell mindennek annak lennie.  Meglepett a tömör válasza, de ha szavakkal nem is a pillantásommal megköszöntem neki és egy kicsit még az ajkam is mosolyra húzódott. Hálás voltam azért, hogy most jelenleg itt van velem és segít újra feltápászkodni a földről, még ha nem is ismeri a teljes igazságot arról, hogy miért is fogtam padlót. Pedig azt hittem már túl vagyok RAJTA, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
- Fogalmam sincs, hogy honnan veszed. Szerintem soha nem bizonyítottam ezt a tényt, ahogyan azt se, hogy mennyire jól tudok ajtókat verni. – kuncogok sokkal jókedvűbben, mintha pár perccel korábban nem is sírtam volna. Ezért is szeretek vele beszélgetni, mert mindig képes jobbkedvre deríteni, vagy ha csak ülnénk itt és bámulnánk a vizet, akkor se lenne kínos, mert vannak olyan emberek, barátok, akikkel még a csend se kínos, hanem kellemes és ő pontosan ilyen. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egykoron keresztezték egymást az útjaink. Meglepetten pillantok rá. – Tényleg? – erre a felajánlásra nem számítottam, mármint tudom, hogy mindig ott lesz nekem, de akkor is meglepett ezzel a felajánlással. – Akkor is, ha az újságok megint megkongatnák a nagy harangot, hogy újra együtt vagyunk és már van egy eltitkolt gyerekünk is, akit mások nevelnek? – forgatom meg a szemeimet, mert biztosan ez lenne a következő cím valamelyik pletykalap címlapján, ha pont kifogunk valami idegesítő paparazzit. És amilyen elvetemült állhíreket képesek az emberek néha gyártani, ami egyszerre vérlázító, de mulatságos is… - Biztos vagy benne? De az is lehet, hogy jobb lenne, ha egyedül mennék, mert akkor nem éreznék azt, hogy totálisan rájuk töröm az ajtót? Vagy lehet inkább ki kellene derítenem, mit dolgozik a pasas és ott beszélni vele, nem pedig elmenni a házához, mert az túl fura lenne? – sietve hadarom el a sok-sok kérdést, amit eszembe jut. Ez történik akkor, ha túl pörgök. Túlzottan gyorsan kezdek el beszélni, néha munka közben is rám szólnak, hogy lassítsak, mert nem mindenkinek megy a kódfejtés ilyenkor, hogy mit is akarok.
- Biztos vagy ebben? – a kéklő horizontról rápillantok és lassan kifújom a levegőt. – Egyszer már megtettem, elfutottam az életem, a családom elől. Ennek köszönhetően találkoztunk mi is és lett belőlem fényképész. – soha nem beszéltem túlzottan sokat a korábbi időkről, ő pedig nem faggatott és ez így volt jó. Mindig is hálás voltam, amiért nem kell újra élnem azt a múltat, amit néha legszívesebben eltöröltem volna, vagy aminek köszönhetően örökre összetört a szívem és tudtam jól, hogy soha nem lesz már olyan senki ölelése, mint azé a bizonyos személyé. Ő nem tudott arról, hogy mi történt a múltban. A házasságomról, a tárgyalásról, a börtönről, a nagypapám tettéről, amibe végül belehalt, vagy arról, hogy miként csukták le a szeretett férfit, miként lökött el magától, a családom miként érvénytelenítette a házasságomat. Aztán pedig egy este puszit nyomtam a húgom homlokára és egyszerűen elsétáltam. Így vette kezdetét a nagy kaland, az új életem, ami végül ehhez az élethez vezetett, most pedig úgy érzem, hogy megint minden kezd felborulni. – Volt már, hogy azt kívántad, hogy bárcsak elfelejthetnél valamit, de közben igazán nem is akarod elfelejteni? –pár perces hallgatás után törtem meg a csöndet és kíváncsian fürkésztem őt, miután törökülésbe ültem és szembe fordultam vele. A kezem az ölemben pihent, miközben az ujjamon lévő gyűrűket babráltam. Nem volt benne tudatosság, egyszerűen csak sokszor cselekedtem így, egyedül annyi volt a különbség, hogy újra és újra egyetlen egy gyűrűhöz tért vissza az ujjam, mintha az láthatatlanul is vonzana. Mintha hirtelen sokkal nehezebb lenne, mint minden más.
Miért tartottam meg?
Mintha direkt kínozni akartam volna önmagamat, vagy csak emlékeztetni magamat arra, hogy miért ne szeressek soha többé egyetlen egy férfit se annyira, mint ŐT szerettem egykoron. Mintha ez a gyűrű egyszerre képviselte volna a boldog pillanatokat és a legrosszabb pillanatait az életemnek, mint egy intőjel.

Mosolyogva tanakodtam magamban egy fél pillanatig, utána megvontam a vállam.
- Jó, akkor van pincéd, de hullák nincsenek benne. És te se vagy ördögi - jelentettem ki, mintha legalábbis ez azon múlt volna, hogy én mit mondok. De nekem akkor se tudta ezt bemagyarázni. Én azt se értettem sose, hogyan lehettek vele olyanok a szülei, és miért nem látták soha, hogy Noo egy kincs?! Azt értettem, hogy ezt ők nem látják, de hogy hogy tudták nem látni, azt nem értettem sose, mert nekem teljesen az volt meg róla, hogy ő egy nagyon nagyszerű ember, és aki ezt nem látja, az bolond. - Különben meg... miért érdekes az, ha valakinek vörös a szobája...?! - kérdeztem aztán meg, ami még úgy bennakadt nálam, mert az azért még ott motoszkált, mint kérdés, vajon miért érdekes, ha valakinek vörös színű a szobájában a fal? Az talán rosszat jelent? Van valami jelentősége, hogy valakinek az a szín tetszett, mikor festette a szobáját? Nem tudtam kitalálni, ezért gondoltam, hogy inkább akkor megkérdezem, ha ő már ezek szerint tudja, akkor árulja már el nekem is...
Mivel azt nem tudhattam, hogyan viszonyulna Noo egy érintéshez, jobb ötletem nem lévén, az egyenes utat választottam. A beszédet.
- Ha szeretnél egy ölelést... vagy valamit... akkor én itt vagyok, oké? - kérdeztem meg, és kissé félre billentve a fejem, néztem az ő arcát. Azt gondoltam, igen, kicsit talán furán hangzik ez így, viszont... ez tiszta beszéd. Mivel nem tudhattam, hogy ő szeretne-e egyet, de akartam, hogy tudja, hogy szívesen megölelem, vagy megfogom a kezét, vagy bármit megteszek, amit szeretne... így az volt a legtisztább, hogy megmondtam ezt neki, hogy tőlem kaphat ilyesmit, ha akarja, de ha nem akarja, akkor nem erőltetném én a dolgot.
- Én hiszek neked, hogy ő ilyen volt, és... az is biztos, hogy nagyon jó anyukája lett volna a kisfiúnak, de... nem így alakult sajnos a dolog, viszont... ha már ő nem lehet ott... szerinted ő bánná, hogy valaki ott van a fiával és azzal a férfival, hogy szeresse őket? - kérdeztem meg óvatosan. Nehezen tudtam kigondolni, mit is feleljek neki ezekre a dolgokra. Én nem is ismertem a testvérét, és azt a férfit sem láttam soha, meg a másik lányt se, de... abból kiindulva, amilyennek Nooriyát ismertem, és amilyennek ő mesélte a húgát, szerintem az a lány nem bánná, hogy van valaki, aki helyette is szereti a kisfiát. Ő szereti a túlvilágról, és az a másik lány meg szereti itt. Így ketten együtt is tudják szeretni, ami csak jó a gyereknek. És ha már Noo is azt mondta, hogy a húgának olyan nagy szíve volt, és olyan volt, mint egy angyal, én úgy gondolnám, egy ilyen ember biztos örülne neki, ha a hátrahagyott szeretteit minél többen szeretik... Az a lány talán boldoggá teszi őket, és biztos Noo húga is ezt kívánná nekik... hogy legyen nagyon boldog életük, benne sok szeretettel.
Mikor Nooriya megrezdült az érintésemre, először el is akartam húzódni azzal a lendülettel, mert azt hittem, nem jó neki, hogy megérintettem, de mikor a vállamra hajtotta a fejét, akkor meg úgy tűnt, mégis csak jó neki így, ezért hát maradtam ott mellette, és nem mozdultam el onnan. Azt kívántam, bárcsak tehetnék érte többet... valamit... hogy jobban érezze magát, de nem volt ötletem, mivel tehettem volna jobbá a helyzetet... 
Kicsit zavartan elnevettem magam.
- Ne mond már, még zavarba jövök - legyintettem, és megcsóváltam kicsit a fejem. - Hidd el nekem, egy magamfajta... aki úgy pottyant az életbe, mint egy partra vetett hal... nem is kívánhatott volna nálad jobb útitársat a világ felfedezésében. Nekem nagyon sokat számítasz, és örülök, hogy a barátom vagy. Komolyan nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled, de nagy szereped volt abban, hogy most... itt vagyok - mutattam fél kezemmel körbe magunk körül, nem csak úgy erre a partra gondolva ezzel, hanem úgy az egészre... a város, az ország, a meló, az életem, mindez vele kezdődött el nekem, és nem biztos, hogy nélküle egyáltalán bátorságom lett volna belekezdeni mindebbe... Hiába is tagadtam volna, bár nem is akartam tagadni, igazából, hogy... lépten-nyomon olyan nőkbe botlottam életemben, akiknek hála a feje tetejére állt az életem, és minden ilyen nő után jobb lett. Debby, Noo, a doki, a kislányom anyja, ők mind egy-egy fordulópont voltak, és minden fordulat után jobb lett, mint volt, és ha ők nem csöppentek volna az életembe, hát... nem az volnék, aki, talán már nem is volnék, ki tudja... Szóval, én nagyon hálás voltam mindnyájuknak, azért, hogy betoppantak, és jobbá tették az életem.
Direkt nem tettem szóvá, hogy Noo sírt... Mivel tudtam, hogy szeret kemény csaj lenni... meg hát, az is volt, nem csak úgy csinált, mint aki kemény csaj... szóval, azt gondoltam, nem hozom zavarba, azzal, hogy szóba hozom, hogy sírt... különben sem volt abban semmi, teljesen érthető is volt, hogy most így jött ki rajta, hogy feszült lett a történtektől. - Úúú, mondom, hogy ne hozz zavarba... még hogy én... áh, egy igazi fiútestvérrel se lenne annyi bajod, mint velem - nevettem, és rákacsintottam, miután megpuszilt. Szegénynek néha annyi fejfájást tudtam okozni, talán egy igazi tesó se lehet ilyen nyűg, mint néha én, mikor rajtam van az öt perc, és nem akarok buliba menni, amibe meg muszáj menni néha... olyankor is mindig ő rugdos el az ilyen helyekre... ő, meg az ügynököm... de inkább ő, mert ő hatásosabb volt mindig is. 
Ő bólintott, én meg kicsit megérintettem a vállát a kezemmel, hogy biztosítsam róla, tényleg komolyan is gondoltam, amit mondtam. Mert úgy gondoltam. Bíztam az igazamban. Talán nem régóta vagyok ebben az ügyükben beavatott személy, de Nooriyát már azért ismertem pár éve, ezért mertem biztosra mondani, az olyan dolgokat, amit róla, és vele kapcsolatban gondoltam. 
- Jobb is, ha megtanulja, mert én egyiknek se adom a lányom, és jobb az, ha ő rúgja szét a seggüket, és nem én - mondtam nagy-nagy komolyan, de azért nyilván Noo is levágta, hogy viccelek... Az biztos, hogy nem adnám semmilyen suttyó kezére a lányom, de nyilván csak idő kérdése lesz, hogy majd egy idő után már ne legyen nekem abba beleszólásom, hogy ő kivel mit csinál. Egy nap az orromra csapja az ajtót, és közli, hogy ne szóljak a dolgaiba... Bár... ha Noo vagányságát eltanulja menet közben, akkor nem is lesz okom úgy amúgy félteni olyan nagyon, mert akkor biztos is, hogy meg fogja tudni védeni magát, és nem kezd olyannal, aki nem érdemli meg, és aki nem megfelelő neki. Na, ezért is lesz jó nekem, hogy Nooriya itt lesz velünk "pótanyának" például amikor már tini lesz a lányom, mert tuti csomó olyan lányos dolog lesz az életében, amihez nem akarja majd, hogy én hozzászagoljak, mint például a fiúi... Azokat jobb lesz rá és Nooriyára hagynom, mindnyájunk érdekében.
- Mhm... hát persze - bólogattam, halálosan komolyan, de a végén csak elnevettem magam kicsit, szóval nem voltam túl hiteles. Közben a vállam felett a viszonylag távolban levő ajtóm felé böktem ujjammal. - Így belegondolva, csoda, hogy az ajtóm még a helyén van, de tényleg, igazad van, még nem bizonyítottad. - És tovább bólogattam, de a mosolyt nem tudtam levakarni az arcomról. Örültem a kedve javulásának, és annak, hogy már nem sírt... Rossz volt szomorúnak látni, igazán rossz, és igazán bármit megtettem volna érte, hogy elfújhassam a rosszkedvét, mint egy szülinapi gyertyát. Innen nézve tehát, az, hogy vele menjek, akár oda is, ahol az a férfi, a lány, és a kisfiú laktak, hát... ez igazán tényleg semmiség volt a részemről. - Persze! - vágtam rá, gondolkodás nélkül, és amikor folytatta, csak türelmesen hallgattam szavait és közben kitartóan bólogattam végig. - Könyveket kéne írnod ilyen fantáziával... vagy titkon súgsz nekik, hogy miket írjanak(?), mert tényleg ilyen bolond dolgokat szoktak kitalálni... - Persze én elvidámkodtam ezen, mert sose zavart különösebben, miket irkálnak össze az újságban. Szokták mondani, hogy vannak, akiknek szelektív a hallásuk, hát, nekem meg az olvasási képességem volt olyan, meg a látásom, szóval láttam ezeket a címoldalakat, végigfutott rajtuk a szemem, megvontam a vállam, és mentem tovább. Mivel úgyis tudtam, hogy kamu, amit írnak az ilyenekben, és hogy akik ismernek, többségében úgyse hiszik el, illetve, mikor ültem egy-egy interjún, és rákérdeztek ilyenekre, meg is mondtam az igazat, ami után így a cikkek írói kerültek kínos helyzetbe, mert hazugságot írtak, így... sose zavart, mit irkálnak össze a lapok rólam, az életemről, bármiről. Noo meg én pedig... igen, párszor megkaptuk, hogy tuti titkon együtt vagyunk... amit olykor rájuk is hagytunk, mert olyan jól elvoltak a sztorijaikkal... némelyiken rendesen fekve röhögtem, mert annyira abszurd ötletek voltak... és hát, végülis, ők ezért kapnak fizut... fura egy munka ez, de végülis, nem volt furább, mint az enyém, engem is azért fizettek legtöbbször, hogy álljak mozdulatlanul, vagy sétálgassak fel és alá, esetleg azért, hogy lányokat ölelgessek, nevessek velük, meg ilyesmik. Hát, az ilyen pletykalapok íróit meg azért fizették, hogy meséket találjanak ki. Néha úgy tekintettem ezekre, mintha viccújságokat írnának... mert sokuk tényleg vicces volt. - Én biztos vagyok... és... áhh, ugyan már, tőlem nézne úgy ki, mintha rájuk törnéd az ajtót? - vontam össze a szemöldököm, és kérdőn pislogtam. Nem vagyok én faltörő kos, hogy így reagáljanak, ha ott vagyok. Ha megkérdezné a pasas, mit keresek én is ott, vagy én ki vagyok, nekem nem fájna megmondani, hogy Noo barátja vagyok, és őt támogatni vagyok ott. Sose voltam mellébeszélős fajta, meg szerettem is az igazságot mondani, ha kérdeztek tőlem valamit, úgyhogy... neki is megmondanám. És ha úgy beszélne Nooriyával, akkor is megmondanám neki, hogy Noo ezt nem érdemli meg, mert ő márpedig egy jó ember! - Hát, először is, vegyél közben levegőt is, és... másrészt, nem mintha titkos dolog lenne, de ha például valami nyilvános helyen dolgozik, biztos jó volna az, ha közönség előtt beszélnétek meg a történteket? Mármint... ha felkapja a vizet, mert nem tudja miért mentél oda, lehet rosszul sülne el, mert kínosan érezné magát, hogy váratlanul megjelensz a munkahelyén... - Találgattam csak, de én arra tudtam gondolni, én a férfi helyében biztos zavarba jönnék, ha munka közben valaki odalépne hozzám, hogy a gyerekem rokona, és beszéljünk... én a fickó helyében jobban örültem volna, ha nyugis helyen áll elém egy ilyen emberke, ahol lehetőleg ketten vagyunk, vagy csak úgy szűkebben... Persze ebbe beletartozott az is, hogy nem tudtam, hol dolgozhat az a férfi, például... ha kertész egy parkban vagy ilyesmi, ahol kb. nyugi is van, akkor ott jó, de... ha meg mondjuk valami irodában dolgozik, ahol sokan vannak, na, ott nem annyira jó... De ez Noo döntése volt, neki kellett tudni. Én csak tippelgetni tudtam segítségül...
Felültem én is, és úgy néztem Noo arcát.
- Biztos vagyok benne. Mert... egy olyan élet elől futottál el, amit nem te akartál, hanem ők akarták neked. A szüleid nem érdemelték meg, hogy maradj, és tovább erőltethessék rád magukat, meg az akaratukat. Nem menekültél, csak... önmagadat választottad. Ami meg nem bűn - feleltem, és... igaz, nem tudtam túl sokat Noo életéről, múltjáról, sose mentünk úgy bele a részletekbe, azt tudtam, hogy a szülei nem voltak jófejek... és hogy azt akarták, hogy Nooriya és a testvére is úgy éljenek, ahogy ők akarják. De nekem ez elég is volt, ahhoz, hogy tudjam, Noo szülei hibát követtek el, és nem voltak jó szülők. Ismertem már Nooriyát, a szokásait, a viselkedését, őt magát, és abból tudtam, hogy ő teljesen jó volt, úgy, ahogy volt, nem szorult rá, hogy mások megmondják, mit csináljon, vagy mit csinálhat. Ő szabad madár volt, és én mindig irigykedtem ezért rá. Mert ő egyedül is bátor volt. - Hát... igen. Volt hogy el akartam felejteni dolgokat. De aztán rájöttem, hogy már épp elég dolgot elfelejtettem a saját életemről... úgyhogy nem akarok többet is elfelejteni. A dolgok, a múltam, meghatároznak engem... mert formáltak, azok, amik voltak, és amikre emlékszem, meg azok is, amikre nem, de azokról nem is tudom, hogy formáltak, csak a végeredmény van itt nekem magamban. Így néha kicsit furcsa, mert olyan, mintha magamat felejtettem volna el. Vagy legalábbis darabkáimat. Úgyhogy igen, volt, hogy szívesen elfelejtettem volna dolgokat, de aztán mégse, mert azok is számítanak. Tudod, a kirakós játékban is kell az összes darab, akkor is, ha tízezer van belőlük. Nem elég ezer, amik tetszenek, mert akkor nem lesz kész a teljes kép - magyaráztam, de közben kérdőn pislogtam rá a végén, majd meg is kérdeztem. - Te mit szeretnél de közben mégse szeretnél elfelejteni? Nem a kisfiút, ugye? - Mert reméltem, hogy nem róla van szó. Én biztos voltam benne, hogy jobb így, hogy már tud a kiskölyökről, és... jobb lesz, boldogabb lesz, ha megismeri... Noo és a kisfiú is boldogok volnának, ha ismernék egymást... Igaz, hogy későn tudta meg Noo, hogy létezik az a gyerek, de legalább megtudta. Még nincs túl késő, hogy ők is egy család legyenek. Reméltem, hogy azok lesznek.