At First Sight - Derek & Daisy

Már sokan elmondták nekem... hogy nehéz dologra vállalkoztam. Valójában... egy idő után már mondaniuk se kellett, mert amikor szóba került, már tudtam az arcukról, hogy ezt gondolják. Az első alkalmakkor még "váratlan" volt, ha mondták, akkor még meg is fontoltam a dolgot, hogy hát nehéz, igen... dehát, mit tehetnék, ha egyszer ez a helyes lépés, és az a lépés... az az egyetlen féle lépés, ami mellett ember tudok maradni? Mármint hogy a magam szemében. Mert még az újságban is azt írták, emlékszem, mikor olvastam, "helyes, de nehéz lépés", így írták, mikor egy magazinban erről a dologról írtak, hogy én egyedül vállalok gyereket, az anyja nélkül. Akkor írtak rólunk először ezügyben. És még ők is ezt mondták, nehéz. Én meg csak gondoltam magamban, hogy nehéz, nehéz, persze, hogy nehéz, megcsinálni könnyű a gyerekeket, gondolhatja bárki, aztán nehéz értük a felelősséget vállalni... pedig... igen, azt tudtam, hogy nehéz lesz azzal a kis csöpp lénnyel, de... az nem volt nehéz, hogy így döntsek, mert nem tudtam máshogy. Átgondoltam a "más lehetőségek"-féle lista minden pontját, direkt végigböngésztem, milyen megoldások vannak erre, ne mondhassa senki, hogy csak úgy ész nélkül döntöttem... de egy megoldás se tetszett. Az abortusz még csak szóba se jöhetett volna, gondolni sem bírtam rá... és az örökbeadás meg... hogy más nevelje őt, én meg úgy éljek, hogy ő valahol van a világban, és nem is tudom mi van vele, nem látom... nem védhetem meg a világtól... nem... ez még, ha lehet, az abortusznál is rosszabbul hangzott, pedig az is éppen eléggé rosszul hangzott... nagyon nem tetszett egyik verzió se... Úgy éreztem, nem volnék ember többet, ha lemondanék a gyerekemről... igen, egy gyereket felnevelni nehéz, meg egyedül főleg nagyon nehéz... de... nekem nem lehetett kifogásom, hogy mi a nehéz, annyi nehéz dolgot túléltem már, sose adtam fel, nem futamodtam meg, hát hogyan tehettem volna ezt a gyerekem ügyében? A gyerekem... az én gyerekem. Én kell hogy gondoskodjak róla, vigyázzak rá... minden eszköz, ami ehhez kellhet, van is... mert mondják, hogy egy gyereket szeretni kell... az nem baj, én nagyon fogom szeretni, már onnantól nagyon szerettem, hogy először láttam őt az orvosnál a képernyőn, mikor az orvos ultrahanggal megmutatta... még gyereknek se nagyon nézett ki, de már szerettem... Meg, mondják, hogy egy gyerekhez pénz kell, az se baj, nekem van, van bőven pénzem, a lányom nem szenved majd hiányt semmiben, amire csak szüksége lesz, az meglesz! Meg kell egy gyerekhez idő, sok idő kell rájuk... ami kicsit nehéz, mert nekem sokat kell utaznom, mikor úgy van, de... de erre is jó a pénz. Azt gondoltam ki, hogy veszek fel segítséget, valakit, aki vigyáz a kislányra, mikor én el kell hogy menjek. Egy kedves valakit. Tudom, mondták, nem ez kéne hogy a fő szempont legyen... de nekem nagyon fontos volt. Erre gondoltam rögtön, mikor a segítségre gondoltam. Hogy kedves ember kell. Mert az én kislányomra vigyáz majd. Helyettem lesz a gyerekkel, kedvesnek kell lennie, mint amilyen én vagyok, vagy még kedvesebbnek... Ez volt 100%-os fontosságú nekem, és aztán jött az, hogy megbízható kell hogy legyen, de ez se maradt le nagyon, ez olyan 99 és fél százalékosan volt fontos. Mikor ezt mondtam, mindenki nevetett, pedig én nagyon komolyan gondoltam a dolgot. Olyan emberre volt szükségem, akiben teljesen bízhatok. Akinél nem kell gondolkodnom, hogy bízhatok-e majd benne, mert úgy éreztem, rögtön kell tudnom az illetőről, bízhatok-e benne. Éreznem kell, hogy igen, rá merhetem hagyni a lányom. Hiszen nem úgy hagyom itt rá, hogy a város másik felébe megyek, és pár óra múlva jövök, én sokszor messzire mentem el, nemhogy másik államba, hanem másik földrészre, napokra, vagy akár egy hétre, vagy kettőre... az kellett tehát, hogy ha elmegyek... teljesen biztos lehessek benne, hogy az a valaki, akire itt hagyom az életem értelmét... vigyázni fog majd rá, nagyon, de tényleg nagyon, annyira, amennyire csak emberileg lehet, annyira, amennyire én tenném, ha énvelem volna...!
Úgyhogy, kerestem egy ügynökséget, olyat, akik már úgy reklámozták magukat, hogy megbízható dadusokkal szolgálhatnak, akiket előtte már ellenőriztek, persze, ez nem tartott vissza attól, hogy én is leelenőriztessem majd azt, akit beengedek az otthonomba. Nem akartam én paranoiásnak tűnni, bár volt, aki annak hívott... de én úgy gondoltam, hogy a múltam, és a jelenem is indokolttá teszi nekem, hogy aggódjak, és hogy a lehető legjobbat akarjam, aki mellett a lehető legnagyobb biztonságban tudhatom a kislányt. Úgyhogy annyi kikötést szabtam az ügynökségnek, amennyi csak eszembe jutott, a beszélgetés végén az intézkedő hölgy arcára volt írva, hogy megőszül, mire olyan embert talál, aki nekem meg fog felelni... de... nem szándékoztam megkönnyíteni neki a dolgát. Az én dolgom nehéz, hát azoké se legyen sokkal könnyebb, akiknek segíteniük kell nekem. És különben is, épp eleget fizettem ahhoz, hogy olyan válogatós lehessek, amilyen csak lenni akarok. Mindig azt mondták, a pénz kapukat nyit meg, és a kapcsolatok is. Hát én sok embert ismertem, és én sok embert érdekeltem, és sok pénzem is volt, hát úgy voltam vele, hogy mindent amim csak van, felhasználom, hogy nyugodt lehessek, amikor elmegyek dolgozni, és a kislányom itt hagyom valakivel. 
Aztán eltelt némi idő, míg az ügynökség keresgélt nekem. Volt, hogy időnként oda ajánlottak nekem egy-két illetőt, de én mindig találtam bennük valami kivetnivalót, volt, hogy találkoznunk se kellett, már az önéletrajzuk böngészése közben elbuktak. És bár, már nincsen sok idő, mire meglesz a kislányom, még mindig nem sikerült találnom mellé senkit, tudtam, hogy most már muszáj lesz valakivel megelégednem... csak hát, tényleg nagyon nem akartam alább adni az elvárásaimból. Persze, fontolgattam már, hogy egy-két dologban engednem kéne talán, de még arra nem szántam rá magam, hogy meg is tegyem. 
Ekkor aztán, a minap megint kaptam egy telefont, és egy üzenetet, benne egy önéletrajzzal. A hölgy azzal hívott fel, hogy nézzem át ezt, amit kaptam, mert szerinte ennél a lánynál jobbat nem fogok találni, ha ő nem felel meg nekem, akkor senki nem fog. Kíváncsivá tett ez a kijelentés. Úgyhogy, úgy tettem, megnéztem azt az önéletrajzot, és... tulajdonképpen egészen korrektnek is tűnt. A leírtak legalábbis meggyőzőek voltak. Úgyhogy, úgy döntöttem, találkozom a lánnyal. Felhívtam az ügynökséget, és mondtam nekik, hogy küldjék őt el hozzám egy beszélgetésre, mert szeretném megismerni, mielőtt döntök.
Úgy is lett, ők leszervezték, majd megkaptam üzenetben, mikor érkezik hozzám a lány. Az időpont nekem körül-belül meg is felelt. Előtte volt még egy kis dolgom a városban, de mire jönni fog, én is itthon leszek. 
Aznap, a dolog jól is ment, végeztem amivel kellett, utána indultam haza. Gyalogoltam, nem volt nagy táv, és volt még pont időm. Úgy számoltam, épp időre érek majd vissza. Már csak pár méter volt vissza, mikor a járdán sétálva, zajt hallottam. Mármint, nem odaillőt. Errefelé mindig zsivaj volt, a part miatt nagy volt erre a forgalom, autóval és gyalog is, meg más módokon, sokan jöttek-mentek errefelé. Azt már megszoktam. De általában nincs fékcsikorgás és dudaszó, ezért volt jó a közlekedési lámpa a zebránál, mert ritkán "vesztek össze" az autósok meg a többiek. De most megtörtént. Láttam.
Ahogy hallottam a zajt, odakaptam a pillantásomat, és láttam, ahogy a dudáló autó próbál fékezni, de ennek ellenére csak sikerült fellöknie a lányt, aki éppen megpróbált átjönni a zebrán erre az oldalra. Bár nem értettem miért csinálta, mert piros volt a lámpa neki...
De ahogy megláttam ezt, ahogy a lány a földre esett, és csak feküdt ott, a lábam nem is kérdezett semmit, automatikusan mozdultam, arra fordultam, és sietős léptekkel mentem oda hozzá, aztán térdeltem is le mellé. Tudnom kellett, hogy jól van-e... Finoman simítottam hátra a haját, és próbáltam meg magamra vonni a figyelmét, óvatosan érintve meg az arcát a másik kezemmel.
- Héj... ha piros a lámpa, meg kell állni... akkor mehetsz át, ha neked zöld - mondtam kedvesen, bár okoskodón... mintha csak az én dolgom lenne kioktatni őt, vagy mintha most az volna a legnagyobb baja, hogy milyen színű volt az a lámpa. Csak, nem tudom... hülyeség, ez jutott eszembe elsőnek... annyiszor mondták már nekem is el... én még rosszabb voltam nála, én gördeszkával és biciklivel mentem így, vakon... Mindig mondták és mondják nekem is, hogy egyszer még közlekedés közben fogok meghalni. 
- Máris hívom a mentőket! - kiáltott oda nekem az autós, aki fellökte őt, én meg csak legyintettem neki, hogy jó, de a szemem nem vettem le a lányról. Vártam tőle valami reakciót, bármilyet... igazából...

Őszintén szólva... sose voltam híve a katasztrófa turizmusnak, bár, ha onnan néztük, én magam is egy amolyan katasztrófa voltam, amit az emberek szerettek nézegetni... szóval, lényegében, állandó része voltam a dolognak, csak hát, mindig a másik oldalon álltam, hogy úgy mondjam. Kivéve most... mert most én láttam egy balesetet, és ez úgy általában igazából ritkán esett meg velem... egész pontosan, olyat még sose láttam élőben, hogy valakit épp elüt egy autó. A tévében láttam, meg láttam más dolgokat, baleseteket, hogy valaki elesett, vagy ilyesmi, de ilyen még nem volt.
Ez is lehetett akár az oka, annak, hogy rögtön arra gondoltam, hogy oda kell mennem, megnézni, jól van-e a lány, és tudok-e neki segíteni...? Nem a bajában akartam én gyönyörködni, szó se volt róla, az érdekelt, hogy történt-e baja, és tudok-e valahogy segíteni a baján... Ha mást nem, majd legalább vele leszek, míg valaki segít neki, ha történt vele olyasmi, amin segíteni kell, mert tudom, hogy rossz egyedül, míg várjuk a segítséget. Ezért mellette akartam lenni, még ha emiatt el is kések.
Tény, hogy fogalmam sem volt, mi a teendő valakivel, ha ilyesmi van, de... azt úgy összeraktam már, hogy az a jó, ha veszteg marad az illető, meg orvost hívunk. Gondoltam, ha a mentőt intézi az autós, akkor én meg majd nyugton tartom a lányt, míg jönnek.
Elsőre, ahogy letérdeltem mellé, és megérintettem őt, még abban se voltam biztos, hogy magánál van-e, mikor megszólaltam, nem tudtam, érti-e amit mondok neki... mert a tekintete nem igazán úgy nézett ki, mintha tudná, hogy hozzá beszélek, vagy nem is tudom... talán tudta, de nem értett...
Aztán viszont mégis megszólalt, és... tudom, csúnya dolog, de majdnem elnevettem magam a válaszán. De aztán gyorsan inkább válaszoltam, mielőtt szégyenszemre tényleg nevetni kezdenék.
- Hm... igen... neki zöld volt - intettem fejemmel a sofőr felé, aki, ha jól értelmeztem, a mobilját kereste a kocsiban. - Tudod, ez olyan váltogatós lámpa, hol zöld, hol piros... hol neked, hol az autósoknak... látod, most megint zöld, át szabad menni az úton - magyaráztam türelmesen... és nem egészen gúnyolódási célzattal, mert igazából, úgy vettem észre, az arca, meg a szeme alapján, hogy nem nagyon figyel rám, szóval, gondoltam, ha beszélek, majd csak rájön lassan, hogy hozzá, és talán visszakapcsol a figyelme a jó programra. Arra gondoltam, esetleg beverte a fejét, meg kicsit sokkot kapott, és hát, akkor talán jobb, ha beszéltetem, míg jön segítség, az biztos jobb, mint ha elájul, vagy valami...
Az autós közben megtalálta a telefonját, és mondta is ugye, hogy hív segítséget, mire úgy tűnt, ez volt a varázsszó, mert a lány egyszerre csak rám nézett, de úgy tényleg rám, és beszélni kezdett újra. Már épp kezdtem volna örülni, mikor megkapaszkodott bennem, mert ahogy fel akart kelni, a dolog sajnos kudarcba fulladt. 
- Hopp, hopp, héj, hooo... nyugalom... szerintem maradj még kicsit, jó? - kértem őt, és szabad kezemmel nyugtatólag kezdtem el simogatni a vállát, hátha hajlandó lesz rám hallgatni. - Kéne neked egy orvos... az interjú szerintem megvár. Nem hiszem, hogy jó vége lesz, ha így elindulsz - mondtam, mert bár nem vagyok épp képzett ezügyben, de arra a nyakamat mertem volna tenni, hogy ha így nekiindul, és megint elesik, és mondjuk beveri a fejét, az nem fog neki jót tenni... Nem nagyon kéne kockáztatni, a végén még elájul, és kizuhan az úttestre, aztán megnézhetem, ahogy a végén még át is megy rajta valami autó, nem csak fellökik majd... Nem nagyon szerettem volna ennek a tanúja lenni, de már magára se hagyhattam, meg... amúgy se mondhattam volna, hogy inkább nem nézek oda, csinálja, ahogy akarja... mert én nem olyan fajta ember voltam.
- Nézd... itt lakok közel, hazaviszlek magamhoz, onnan felhívhatod azt a munkahelyet, ahova menni akarsz, biztos... megértik majd, hogy késel kicsit. Összeszeded magad nálam, és aztán utadra engedlek, ha menni akarsz, jó? Ígérem, hogy csak akkor hívok mentőt, ha nagyon elkezdek miattad aggódni, mit szólsz, áll az alku...? - vetettem fel neki, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Tény, hogy nekem is épp dolgom lesz mindjárt, de úgy voltam vele, hogy talán ebben a helyzetben most mindkettőnket meg lehet érteni. Meg, most kivételesen engem kell valakinek lenyűgöznie, nem fordítva, úgyhogy, ha én viszek magammal valakit haza, vagy kések, azért nekem senki nem szólhat be. Az ő dolgát meg majd megoldjuk, de... nem igazán gondoltam, hogy ezt itt az út közepén kéne... talán neki is jobb lenne, ha a kanapémon feküdne, és nem az úttesten, meg... talán a bámészkodókra se vágyik majd, ha felfogja, hogy vannak amúgy bámészkodók körülöttünk, és... hát, nekem már az is eszembe jutott, hogy reménykedjek, hátha épp nem jár erre egyetlen kósza lesifotós se, vagy ha mégis, ne ismerjen rám, mert ha mégis, akkor tuti, hogy szegény lány az újságban látja majd viszont önmagát, és erre se hiszem, hogy nagyon vágyik most... 
Közben intettem az autósnak is, hogy várjon még a mentő hívásával, de úgy voltam vele, ha a lány nem hajlandó hazajönni velem, és hagyni, hogy segítsek, akkor hagyom a fickónak, hadd hívja őket, és majd ők ráveszik a lányt az együttműködésre.

Felsóhajtottam.
- Azt ugye tudod(?)... hogy ezek az állítások ütik egymást... - igazítottam ki egy kósza hajtincset a lány arcából, miközben hozzá beszéltem, és az arcát vizslattam. Nem kell neki orvos, de szédül... persze, én meg hülye vagyok, és majd elengedem... Na nem. Nem megy sehova, míg nem látom... nem is tudom, például, hogy tud egyenesen menni... vagy legalább egyedül fel tud kelni. Ha nem is látja orvos... Tény, hogy az én orvosi tudásom kimerült a ragtapasz felhelyezésében és a levételében, na jó, meg... meg ha vérzik valami, el kell állítani a vérzést... ha a torkán akad valami, ki kell szedni azt a valamit... ezeket tudtam... de... azt még én is össze bírtam kötni, hogy aki szédül, miután fellökte egy autó, annak talán mégis kéne orvos... de minimum nem kellene ugrálnia.
Ezért nem akartam a lányt magára hagyni, és azt se, hogy... nem is tudom, mondjuk négykézláb másszon el arra az interjúra. Felfogtam én, hogy fontos neki. Voltam már én is interjún... értem én, hogy az fontos, gondolom... nagyon akarja azt a munkát, vagy nagyon kell neki, de... az ég áldja meg, az élete azért fontosabb, én azt gondoltam!
Vártam, és vártam rá, hogy reagáljon nekem valamit az ajánlatomra, de őszintén szólva, nem akartam idegesíteni, őt se, meg magamat se, mégis... azt gondoltam, ha ennyi ideig gondolkodik azon, amit mondtam, tényleg beverhette a fejét... ezt is hozzá csaphattam a szédülés ténye mellé, mint rossz jel és bizonyíték... Valójában, kezdtem úgy lenni vele, ha nem válaszol már lassan valamit, nem várok tovább, csak felveszem majd a karomba, és viszem, nem érdekel, majd kisakkozza otthon, hogy kér-e a segítségemből... és legfeljebb, ha nem kér, akkor hívok neki egy orvost, és lebirkózza azzal.
De aztán bólintott. Én pedig elmosolyodtam.
- Oké... nem fogom azt hazudni, hogy elhiszem - csóváltam meg a fejemet válaszom mellé. De nagyon örültem, hogy nem akar velem harcolni. Megnyugtatott, igazából, hogy hajlandó elfogadni a segítségem. Jó érzés volt azt gondolni, hogy valakinek a segítségére lehetek, szerettem ezt az érzést. Most főleg, mert szemtől-szemben voltam azzal, akinek segíteni akartam. Így még sokkal jobb, mint mikor az ember csak pénzt ad segítségül, például szervezeteknek.
Közben az autós is odalépett hozzánk, kezében a telefonjával, és feltette a kérdést, hogy akkor szükség van-e mentőre, megsérült-e a hölgy? Én előbb a lány arcára néztem, aztán lentebb, a karomat szorító kezére, és végül vissza az autósra, és megráztam a fejemet, azután mondtam neki, hogy nem kell mentő, nincsen nagy baj, megoldjuk a hölggyel, menjen nyugodtan a dolgára. Ő bólintott, nem ellenkezett velem, bár láttam rajta, hogy egy kicsit habozott, mielőtt belement a dologba, s végül azért még a névjegyét átnyújtotta nekem, hogy ha mégis van valami, szóljak már neki... Gondolom, azt hihette, hogy ismerjük egymást a lánnyal. Én is bólintottam, nem álltam neki megmagyarázni neki a szitut, főleg, hogy nem is biztos, hogy épeszűnek nézett volna, ha elmondom az igazat... így inkább csak csendben a nadrágom zsebébe süllyesztettem a kis papírlapocskát, és hagytam, hadd menjen, én meg újra a lányra pillantottam.
- Nem tesz semmit, szeretek segíteni - válaszoltam, és közben már azon kezdtem gondolkodni, mennyi lehet vajon az esélye, hogy jó vége lesz, ha hagyom őt sétálni... Persze, nem megyünk messze, de az előbb is majdnem kiterült... nem szerettem volna, ha elájul, vagy még jobban megüti magát a szédülés miatt.
- Na jó, figyelj... szerintem az lesz a legjobb, ha viszlek - vetettem fel lassan, ahogy végiggondoltam a lehetőségeinket, és végül a legegyszerűbbet választottam. - Ha gondolod, kulcsold át a nyakam a kezeddel, de nem kell félned, nem ejtelek el. Nem szeretném, ha elesnél - mondtam, előre tisztázva, hogy nem akarom én őt fogdosni, meg tolakodni se akarok, semmi ilyen, és direkt azért is szóltam előre, hogy mit fogok csinálni, nehogy megijedjen, és kapálózni kezdjen, aztán baj legyen, mert elejtem. Nem akartam zűrt. Épp ezért, még ha esetleg ezen is hosszabban gondolkodott is el, nem zavartam bele én a dologba, megvártam, hogy engedélyt adjon nekem, és esetleg, ha akar, belém kapaszkodjon. Ha megtette, akkor felemeltem finoman, és lassú, megfontolt léptekkel indultam el vele a karomban hazafelé.

Valójában, igaz, hogy én először nagyon vártam, hogy hamar határozzon, abban, eljön-e velem, és aztán örültem is, hogy döntött, és belement, de ha rászántam volna az időt a gondolatra, valószínűleg elgondolkodtam volna rajta, hogy a lány élni akarása azért valahol nagyon el lett rontva... mármint... előbb kisétál az úttestre, mikor piros a lámpa, utána meg, tulajdonképpen simán beleegyezik kérdés nélkül, abba, hogy elviheti őt egy vadidegen ember a lakásába. Életképtelen létforma vagyok, de azt még én magam is nagyon jól tudtam, hogy ilyesmiket nem szabad csinálni... jó, az előbbi nekem is szuperül megy, utóbbit meg ugye hagyjuk, de... szóval na, igen, én megbízható vagyok, és az volt a célom, és a legjobb, amit most tehetünk, hogy velem tart, de azért... mégis... előtte legalább megkérdezhetné, nem-e vagyok baltás gyilkos... Nem mintha megmondanám, ha az lennék, hiába is kérdezné, de legalább én most láthatnám, hogy élni akar. Így annyira nem láttam, de... nem is nagyon gondolkodtam most ezen, ha meg megtettem volna, valószínűleg abban maradtam volna, hogy talán látja rajtam, hogy nem vagyok gyilkos őrült fajta... Inkább ez tűnt valószínűnek, mint az a lehetőség, hogy látott már, mert úgy láttam, fogalma sincs róla, ki vagyok, ami, bevallom, valahol mélyen belül tetszett nekem...
- Igaz. De rosszat is jelenthet, nem? - És igazából, nem azért tettem fel a kérdést, hogy őt meggyőzzem, hanem azért, mert én is csak a sötétben tapogatóztam. Arra tudtam gondolni, hogy a szédülés nem jó dolog, amikor én utoljára szédültem, engem előtte jól fejbe vágtak... Ő meg nemrég az aszfalttal találkozott. Nyugodtabb lettem volna, ha ledől, ha kicsit pihen, vagy valami... ha már egy orvossal ennyire nem akar találkozni.
Vicces, (vagy talán annyira mégse, de...) úgy érzékeltem, hasonló ideig gondolkodott azon, hogy felvehetem-e őt, mint azon, hogy hajlandó-e velem jönni. Ebből, mertem remélni, hogy alaposan átgondolta, és nem az a baj, hogy ilyen rosszul érzi magát...
- Oké, menjünk - bólintottam, amint beleegyezett, és miután a kezei a nyakam köré kerültek, óvatosan és lassan emeltem őt fel. Nem igazán tudtam ugyan sokat az állapotáról, az érzéseiről, hogy hogyan is van, de próbáltam kiindulni a saját tapasztalataimból, amik azt súgták nekem, hogy legyek vele óvatos, és... gyengéd, és... vigyázzak rá. Szépen, lassan, ne tegyek vele hirtelen, meg gyors mozdulatokat. Szerettem volna nem rontani a közérzetén, meg ilyenek... Meg, örültem, hogy bízik bennem, és nem szerettem volna ezen se rontani. Jobb, ha bízik. Akkor engedi, hogy segítsek. Én meg nem szeretném magára hagyni ilyen helyzetben. Úgyhogy, az óvatosság biztosan nem árt meg.
- Dehogy vagy nehéz - csóváltam meg a fejem, és rámosolyogtam menet közben. Nem ő volt az első lány, akit a karomba veszek, a többiek se voltak nehezek, a modellek könnyűek általában, ő meg nem is modell, és mégis könnyűnek tűnt. - Mondtam, hogy nem ejtelek el, igaz? - kérdeztem vissza, még mindig mosolyogva. - Nyugi, elbírlak. - Azért viccesnek találtam, azon aggódik, elbírom-e, még mindig nem azon, vajon baltás gyilkos vagyok-e. Jó, ez valahol jó, tudom, de akkor is mulattatott a helyzet. Érdekesnek találtam ezt a lányt. Kicsit furcsának. De főleg érdekesnek.
Felnevettem a kérdésén... meg, ahogy rám nézett közben.
- Kérdezhetsz tőlem bármit, amit szeretnél, hiszen tulajdonképpen elraboltalak - mutattam rá a tényre, végülis, momentán épp szó szerint magammal vittem, még talán nagyon meggátolni sem tudna a dologban, ha akarna se. Nem mintha az akarata ellenére el akarnám hurcolni, távol álljon tőlem ilyesmi, viszont, ha akarnám, nem hiszem, hogy meg tudna állítani, hacsak nem kezd el sikítozni, és más valaki nem jön a segítségére. Úgyhogy, kb. elraboltam. De ő képes ilyen szépen nézni rám, és arról érdeklődni, megkérdezheti-e a nevem. Hát... ő tényleg érdekes lány. És kicsit vicces.
Mondjuk, abban igaza volt, hogy még nem is tudjuk egymás nevét. Én se tudtam még meg az övét, eddig valahogy más dolgok foglaltak le, eszembe sem jutott megkérdezni... 
- A nevem Derek. Derek Bliczart - mutatkoztam be neki. - És téged hogy hívnak? - kérdeztem vissza kíváncsian, miközben befordultam a házamhoz vezető kis pár méter hosszú, köves ösvényre, ami az ajtóig vitt. Ahol is, újabb feladattal szembesülhettem, mégpedig azzal, hogy mind a két kezem foglalt...
Mivel a biztonság nálam mindig is elsődleges kellett hogy legyen, mert úgy szerettem hazaérni, hogy biztos nem vár odabent senki olyan, akit én nem akarok az otthonomban látni... nem sajnáltam a pénzt rá, hogy biztonságossá tegyem a helyet, amennyire csak lehet. Szóval, hozzám nem kulccsal lehetett bejutni. Az én ajtóim kóddal nyíltak. Ha a biztonsági rendszer aktív volt, a bejárati ajtó és a teraszajtó is csak úgy nyílt ki, ha be lett pötyögve egy kód, és az ember a leolvasó lapocskához érintette az ujját. Kód és ujjlenyomat. Állítólag, a legjobb megoldás, ami létezik a piacon. Én elhittem, és jobban is tetszett, mint a kulcs. Keveseknek volt bejárása az otthonomba, de akinek volt, az a saját kódjával, és a mutatóujja birtokában jöhetett csak be, ha én nem voltam itt. Ha itthon voltam, az más tészta volt, olyankor általában nem élt a rendszer, hiszen legtöbbször a teraszajtó eleve nyitva volt, ha itthon voltam, mert szerettem ha mozog a levegő, meg a tenger zúgását, meg a kutyák is szabadon jártak olyankor ki-be. 
Most viszont, mind a két kezem foglalt volt. A kódomat pedig, bármilyen ártatlan lánynak is tűnt ő, nem szándékoztam csak úgy megmondani. Hiszen pont az volt a lényege a kód-dolognak, hogy a sajátomat csak én tudom, azért volt sajátja mindenkinek, hogy követhető legyen, ki, mikor jön-megy. 
- Itt most leteszlek kicsit, jó? Muszáj, ha be akarunk menni. Kapaszkodj belém nyugodtan, és én is foglak - mondtam, és ha a lány nem ellenkezett, akkor finoman a lábára állítottam őt, de fél kezemmel tartottam a derekánál fogva, nehogy nekem bármi baj legyen, esetleg összeessen, vagy ilyesmi.

- Jó... nem hívok, de ha ijesztő történik, hívni fogok egyet, és nem fogunk ezen vitatkozni... - sóhajtottam, majd dorgáltam meg kicsit finoman. Próbáltam határozottnak tűnni. Arra gondoltam, ha elkezd furákat beszélni, vagy elájul... vagy nem is tudom mi történhetne még, amiért beverhette a fejét, de... ha ilyesmi dolgok történnének, ami fura, vagy ijesztő, akkor csak simán hívnék egy orvost, nem kérdezném meg többször, hogy szeretné-e. Mert nem szeretném megvárni, hogy baj történjen vele... se úgy, hogy még nálam van, se úgy, hogy már mondjuk elmegy a dolgára. Elvileg épp felelősségtudatra nevelem magam, úgyhogy nem lehetek felelőtlen valakivel, akit baleset ért, és épp velem "találkozott össze" az utcán... főleg így, hogy elhozom magammal haza.
- De, mondtam... Az előbb. De nyugi, nyugi, futni is tudnék veled, ha akarnék, csak nem fogok, nem hiszem, hogy élveznéd - feleltem somolyogva, ahogy jobban próbált szorítani, amint felvettem őt, és elindultunk. Persze nem volt túl erős, nem okozott kellemetlenséget, ami, nem tudom, hogy azért volt-e, mert nem akart azt okozni, vagy azért, mert most ennyi erővel rendelkezett, de azért igyekeztem, hogy én meg azért úgy fogjam, hogy ha egy mód van rá, akkor biztonságban érezze magát. Nekem tényleg nem volt nehéz, nem volt olyan nádszál, mint a legtöbb nő, akivel dolgozni szoktam, ő viszont legalább nyugton volt, nem ficánkolt, mint ahogy azok a lányok szoktak, mikor fotózáson vagyunk, vagy reklámot forgatunk, olyankor ők azért nem maradnak veszteg a karomban, mert nem az a dolguk, de most ő szépen nyugiban volt, nem volt izgés-mozgás, így azért kevésbé tartottam tőle, hogy bármi okból is elejteném őt.
Kicsit felvontam a szemöldököm, amikor meghallottam a kérdését, majd felsóhajtottam, és megcsóváltam kicsit a fejemet.
- Csak akkor, ha nincs ellenükre - feleltem, hasonlóan komolyan, majd megeresztettem feléje egy biztató mosolyt. - Sose tennék veled olyasmit, amit nem akarsz te is, és eszembe se jutna bántani, ha esetleg ettől félsz. Nem vagyok olyan ember. De mondom, ha akarod, hívhatok neked orvost, itt maradhatunk kint, ahol szem előtt vagyunk, amíg megjönnek, itt vannak térfigyelő kamerák, meg emberek, akkor se tudnálak bántani, ha akarnálak, nem muszáj velem kettesben maradnod, ha félsz... - ajánlottam fel újra, közben hangom végig higgadt volt, és igyekeztem bizalomgerjesztő fejet vágni, mielőtt még tényleg megijed tőlem. Nem akartam én megijeszteni, vicceltem, hiszen tényleg sose tennék vele olyasmit, amit ő nem szeretne, ahogy mással se tennék semmi olyat, amit az illető nem akar. Nem tartanám erővel magamnál, ha menni akarna, ahogy fel sem vettem volna, ha nem engedi meg nekem. És azt is tudtam, hogy teljesen igazam van, ha idekint akarna maradni, itt akkor se lehetne bántani, ha bárki akarná, mert ez amúgy jó környék... van pár hülye, aki nem tud vezetni, de az mindenhol van... amúgy jó hely, hiszen... ide családok járnak strandolni, meg sok a turista, meg drága házak vannak errefelé, szóval pénzes emberek élnek itt, mint én... szeretjük a biztonságot, szóval vannak kamerák, meg szoktak többször is itt járőrözni a rendőrök, de még a szomszédok közt is vannak olyanok, akik felérnek egy térfigyelő kamerával. Egy papírpoharat sem lehetne úgy elejteni, hogy ne legyenek szemtanúk. Valakit bántani meg főleg nem lehetne itt, úgy, hogy nem kapja oda rögtön legalább húsz ember a szemét. És akkor még nem beszéltünk az időről-időre idetévedő paparazzikról, akik lekapnak minden olyan embert, aki kicsit is híres valamiért... plusz az átlagos emberek is sokat fotóznak itt, egymást, a tájat, stb... szóval ez egy jó hely... nehéz volna azért itt valakit bántani, úgyhogy akinek van egy kis esze, nem is nagyon próbálkozik itt, ha ilyen szándéka van.  De azt gondoltam, ezt nem adom elő neki rögtön így elsőre... még a végén azt hinné, hogy ez azt jelenti, hogy más helyen már bántanám... pedig nem.
- Ha-ha... akkor egy tipp, szökés előtt karmolj meg, vagy tépd ki pár szál hajam, akkor meglesz nálad a DNS-em, és tudnak azonosítani simán, megvan a mintám a rendszerben... bár, a helyi rendőrök többsége amúgy is ismer... - méláztam el egy pillanatra, de aztán eszembe jutott, hogy ez most nem biztos, hogy a legbizalomgerjesztőbben hangzott, ezért gyorsan folytattam. - Nem vagyok rosszfiú, mielőtt arra gondolnál, volt már ügyem a rendőrségen, de én a másik oldalon álltam, nem a rossz voltam. Ha elmész a rendőrségre, és elmondod, hogy Derekkel van gondod, és elmondod hogy nézek ki, esélyes, hogy találsz az ott levők közt legalább egyet, aki felismer. De amúgy is hamar megtalálnának, sokat mászkálok a környéken, ha itthon vagyok, úgyhogy ha gubanc van, nem nehéz rám találni. - És ahogy ezeket elmondtam, direkt nem tettem szóvá, hogy az újságosnál találna meg a legkönnyebben, vagy boltokban... na, nem engem személy szerint, hanem a képeimet... khm... de direkt nem mondtam ezt, mert viccesnek találtam, hogy a jelek szerint fogalma sincsen róla, hogy ki vagyok... Tetszett. Bár, ő egyelőre attól fél leginkább, nehogy elraboljam... de ettől eltekintve, jó érzésnek találtam, hogy olyannal beszélek, aki nem az alapján ítél meg, hogy látott például a tévében, vagy az újságban... Mondjuk, lehet, hogy nem a legjobb jel, hogy így ismeretlenül rögtön emberrablónak néz, de... elismerem, ez részben az én saram, én poénkodtam vele. - Szia Daisy, örülök, hogy megismerhetlek - mosolyogtam rá kedvesen, hátha javítok az imidzsemen, és nem csak rosszat fog rólam gondolni. A habozása viszont nem tetszett, amikor bemutatkozott, aggasztott kicsit, de nem akartam izélgetni a dologgal, egyelőre... mert azt se akartam, hogy ideges legyen amiatt, vagy miattam. Azt gondoltam, várok kicsit, hogy összeszedje magát, de ha utána is zavartnak látom, akkor lépéseket fogok tenni, és felhívok valakit.
A házhoz érve, ugyebár, támadt egy pici technikai problémám, de sikerült hamar megoldást kieszelni rá, és így Daisyt ideiglenesen a lábára állítottam.
- Ne félj, nem esel el, vigyázok rád - biztosítottam, és ahogy köszönetet mondott, csak egy mosollyal feleltem, mert... mert én úgy éreztem, semmi különlegeset nem tettem, egyszerűen... az tűnt a normális, emberi viselkedésnek, hogy segítek neki. Természetesnek hatott.
Mikor biztos lehettem benne, hogy minden oké, és így megtartva megáll a lábán, az ajtó melletti számlapocskán benyomkodtam a megfelelő gombokat, figyelve azért rá közben, hogy Daisy ne lássa, miket ütök be, ugye, fő a biztonság, utána pedig az ujjamat hozzá érintettem a kütyün levő lapocskához, mire hallható volt, ahogy halkan kattant a zár. Ezután még a kilincsért nyúlva kinyitottam résnyire az ajtót, és újra Daisyre néztem.
- Elviszlek a kanapéig, nehogy a kutyáim fellökjenek, ha például játszópajtinak néznek... de ne félj tőlük, nem harapnak ők se - mondtam még a végén sietve, biztos, ami biztos, mert nem tudtam, hogyan áll amúgy a kutyákkal, meg az enyémek ugye mindig lelkesek, ha jövök... és hát, amúgy nincs bajuk a vendégekkel, de azért leellenőrzik az újakat, hogy biztos nem-e veszélyesek... és nem akartam, hogy ha nagyon fellelkesednek, vagy valami, akkor Daisy megijedjen, vagy elessen véletlenül, mert ők néha még engem is a földre terítenek, ha nagyon örülnek. Jobb az óvatosság most, nehogy baj legyen vele. 
Szóval, ha nem ellenkezett a dolog ellen, akkor újra finoman felemeltem, és miután a lábammal belöktem egészen az ajtót, a karomban vittem be őt a házba. Mikor bent voltunk, szintén a lábammal rúgtam vissza az ajtót a helyére, hogy becsapódjon, és úgy indultam el vele a folyosón, majd elhaladtam a konyha mellett, át a nappaliba, ott is egészen a kanapéig. Ott meg is pillanthattuk egyik barátomat, Debby ugyanis a kanapé végében hevert, élvezve a teraszajtókon és ablakokon át besütő napot. Persze amikor meglátott, karomban egy idegennel, rögtön felkapta a fejét, és gyanakvón lesett fel ránk, de mielőtt bármit is szólhatott volna, én megelőztem.
- Nincs baj, Debby, legyél jó kislány, ő Daisy, és barát - mondtam, nagy komolyan neki, és közben Daisyt letettem finoman a kanapéra. Debby erre persze mindjárt le is döccent a földre, és odaóvatoskodott a lányhoz, hogy megnézze magának. 
- Ha hagyod magad megszaglászni neki, utána nincs már gond. Velem jöttél, nekem elhiszi, hogy valaki rendes. Majd eljátsszuk ugyanezt Demonával is, ha előkerül... szerintem ő fent van nálam, az ágyamban szeret aludni... de előbb-utóbb felébred a hangomra, akkor majd lecammog. - Miközben magyaráztam, tekintetem felfelé siklott az emelet felé, de egyelőre nem hallottam mozgást. Demona is jó házőrző, de ha alszik, az én hangom alapvetően nem érdekelte... tényleg olyan volt, mint a gyerek, aki a szülője hangját kizárja, ha alszik, nehogy fel kelljen rá kelni, meg kikelni a puha, meleg ágyból... De aztán majd csak felébred, és jön a szeretetért.
- Oké, hát... ha orvost nem szeretnél, hozhatok neked valamit inni, vagy ilyesmi...? - kérdeztem óvatosan, és azért végig pillantottam rajta, hátha kell, nem is tudom, például sebet kezelni, vagy borogatást hozni, vagy bármi...

- Oké. Egyelőre hiszek neked - bólintottam rá az állítására. Végülis, ő érzi, hogy mi is van vele pontosan, ha ő úgy érzi, hogy nem fog ijesztő történni, én elhiszem neki, mert hát, ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki saját magával kapcsolatban. Egyelőre hiszek neki. Ha meg később mégis olyat látnék, ami nem tetszik, majd akkor fogom magam, és csak azért is hívok neki egy orvost. Elvégre, beszél, magánál van, nem ömlik a vére, amíg ezek így is maradnak, nincs nagy vész. Gondolom.
- Hát... mást is mondtam mellette, lehet épp arra koncentráltál, és azért nem jegyezted meg ezt a részt - vetettem fel, mint lehetőség, végülis, idegen volnék neki, és érte egy baleset, úgyhogy talán egyes részek jobban megmaradnak neki, amiket mondtam, más részeket meg el kell mondani mondjuk kétszer is, mert az ember néha ilyenkor kicsit figyelmetlen. Persze, van aki amúgy is tud az lenni, ha túl sok az információ egyszerre. Én is szoktam az lenni. Az ügynököm azért ír le nekem mindent, mert szerinte, ha csak elmondja a dolgokat, akkor a felét elfelejtem, mire kiérek az ajtón. Ez mondjuk általában igaz is. Nem azért persze, mert nem érdekel amit mond, vagy nem fontos, érdekel is, meg fontos is, csak hajlamos vagyok egyes részeken elidőzni gondolatban, meg megrágni az infót, és így ami utána hangzik el, az néha kimarad... Ha le vannak írva a dolgok, az jobb, akkor csak arra kell emlékeznem, hogy meg kell néznem, mi van leírva, és akkor elvileg minden infót tudok, amit tudnom kell.
Ő azért csak kapaszkodott, gondolom amolyan "biztos, ami biztos" alapon, de ezzel nem is volt baj. Az lett volna az egyik cél, hogy biztonságban érezze magát, úgyhogy teljesen rendben volt, hogy nem hisz a szavamnak vakon, meg hogy a saját kezeiben jobban megbízik, mint az enyémekben. Szerintem ez így volt normális.
Valójában... előbb gondoltam volna, hogy azt választja, maradjunk idekint, mint hogy elfehéredve hevesen kezdjen ellenállni az orvos ellen megint, majd a végén beismerje, hogy... hát, tulajdonképpen jobban fél egy orvostól, mint attól, hogy én emberrabló lehetek... na persze... tulajdonképpen meg tudtam őt érteni... nagyon is...!
- Ohh.. értem már...! - bólintottam egy nagyot, olyan megvilágosultan, és rámosolyogtam. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy akár a leheletemet is érezhette az arcán, miközben megszólaltam, mintha csak valami titkot súgnék meg neki. - Én se szeretem őket. Csak akkor megyek dokihoz, ha rám parancsolnak, vagy ha visznek. Csak egy doki van, akit kedvelek. De ő nem olyan doki, hanem dilidoki. Ő azért is jó, mert nem bökdös... nem bírom, ha előkerül a tű... rosszul leszek tőle - meséltem neki somolyogva, de sejthette, hogy ez csak így elmesélve ilyen laza dolog, élesben bezzeg... a-a... nem szeretem, nem jó, az orvosok amúgy is mindig túl... szóval... nem és kész. A meló miatt néha muszáj elmenni, meg amikor béna vagyok... mondjuk mikor nagyon bénán esek le a gördeszkáról, de... amúgy nem megyek, nem, köszönöm, jó nekem nélkülük, fél életemben remekül megvoltam orvosok nélkül, most már nagy baj nem történhet, úgy voltam vele. 
- Uuuu... most már gyilkos és emberrabló is vagyok, jobb lesz, ha megborotválkozok, ha hazaérünk... Vagy fésülködjek meg...? Csak mert az bajos lesz, de... ha kell, megpróbálom. Melyik javítana a fizimiskámon? - érdeklődtem ártatlan vigyorral, miközben magamban egyébként roppant büszke voltam, hogy az utolsó szót ki tudtam mondani. Új szó volt a szótáramban, eddig nemigen ismertem, főleg nem használtam. De a tanárom azt javasolta, próbáljak meg minden nap megtanulni, és használni egy új szót, olyat, amit előtte nem ismertem és főleg nem használtam, hogy ezáltal bővítsem a szókincsemet. - Hát, filmben még nem szerepeltem, de ezek szerint, ha egyszer szóba kerül, nyugodt szívvel pályázhatom meg a rosszfiú szerepét. - Úgy egy pillanatig még húztam szegényt, de aztán csak megcsóváltam a fejem somolyogva. - Nyugalom, nem mondtál semmi rosszat. Nem vettem magamra. A filmekben tényleg szoktak ilyet mondani. A valóságban nem tudom szoktak-e... - vontam meg kicsit a vállamat elgondolkodva. Először gondoltam rá, hogy elmesélem neki, hogy engem egyszer akartak megölni, és az illető nem mondta előtte, hogy nem fog bántani, és hogy ő nem rosszfiú... bár... hiába is mondta volna, mert tudtam, hogy rosszfiú... Ha azt mondta volna, hogy nem az, nem hittem volna neki akkor sem. De aztán nem mondtam, mert nem akartam őt megijeszteni ezzel is.
Kis csúszással a bemutatkozást is megejtettük. Megtudtam, hogy Daisy a neve. Amin mosolyogtam. Megint csak. Mert tetszett. A neve is, meg hogy D betűvel kezdődik. Szerettem ezt a betűt. Valószínűleg ezért is vesz körül. Ezzel kezdődik az én nevem is, és a kutyáim neve is, és ezzel fog a kislányom neve is. Ezek után már csak az kellett volna, hogy elköltözzek egy olyan helyre velük, ahol a város neve is D-vel kezdődik. Az volt a vicces, hogy Los Angeles nevében bárhol máshol se volt ilyen betű, nemhogy még az elején.
Mikor hazaértünk, és nagy ügyesen bejuttattam magunkat a házba, illetve, Daisyt a kanapéra ültettem, örültem, hogy Debby nem akadékoskodott. Néha túlfélt engem. Reméltem, hogy látni fogja Daisyn, hogy nem potenciális ellenség, hanem barát. Azért is mondtam neki, hogy tudja, hogy szerintem Daisy barát. Ha látja, hogy én úgy viselkedek valakivel, hogy barát, akkor ő is hamarabb bízik benne. Hiába, ő az én leghűbb védelmezőm.
- Naná, hogy kedvel... szereti a magunkfajtákat. Fél perc, és azon fog töprengeni, hogyan segítsen rajtad - feleltem mindentudóan, hiszen engem is úgy szeretett meg anno... mikor bajom volt, és segítségre szorultam... Debby már csak ilyen volt. Számomra... ő volt az elesettek védőszentje. Mintha úgy lenne kódolva benne valami, hogy ő arra van kitalálva, hogy segítsen, védelmezzen. Azt is tette, amióta csak ismerem. Nála jószívűbb lényt keveset ismerek, pedig ismerek pár jószívűt.
- Oké, az még menni fog, a víz nem tud kigyulladni... - vigyorogtam, és már fordultam is meg, hogy a konyhába masírozzak, közben tovább mondva a magamét -, sebtapasz meg mindig van. Folyton próbálom összetörni magam, úgyhogy annak mindig lenni kell a közelemben. Én meglennék nélküle, de... másokat valamiért zavar, ha nem ragasztok be egy sebet - vontam meg a vállam, miközben kivettem egy tiszta poharat a szekrényből. - Ásványvíz, csapvíz, buborékos, mentes, vagy mindegy? - soroltam kérdőn, miközben megálltam félúton a vízcsap és a hűtő között, kezemben a pohárral. Az én részemről ez így mind tök mindegy volt, de tudom, hogy az emberek többsége nálam válogatósabb szokott lenni, úgymond... hisz van, aki nem szereti a buborékot, van, aki nem szereti, ha nincs buborék, és van, aki fél a csapvíztől... néhány ember bonyolultabb, mint én, ez ilyen dolog, úgyhogy jófej vagyok, megkérdezem, ki mit akar.
Utána, amint megmondta milyen vizet szeretne, olyat vittem is neki, s amint elvette a poharat, és megbizonyosodtam róla, hogy meg tudja tartani, visszamentem a konyhaszekrényhez, és előkerestem onnan egy elsősegély készletet. Szerintem nálam legalább 3-4 ilyen doboz biztos volt, eldugva a ház különböző pontjain... a konyhában azért, mert ha bemerészkedek, tuti volt, hogy baj ér... általában mindig, ha mondjuk a kések közelébe megyek, és például az ügynököm parát kap, ha nem vagyok lekezelve az ilyenek után, mondván, hogy ha nem kezelem le, lassabban gyógyul, és nehezebb lesminkelni, ha szükséges egy munkánál... Azért megható, hogy így aggódik értem.
Mikor meglett a doboz, azzal a kezemben visszamentem Daisyékhez.
- Oké, sebkezelés... öhh... amíg nem szúrunk beléd tűt, nekem nem lesz bajom, te hogy vagy vele, magadat szereted megkínozni a fertőtlenítővel, vagy csináljam én...? Csak mert ha esetleg káromkodni akarsz közben, vagy ilyesmi, tudd, hogy nyugodtan, szidhatsz érte engem is, ha csíp, én is magamat szoktam szidni - vigyorogtam rá, és közben megpaskoltam Debby hátát, hogy kicsit tegye magát odébb, hogy én is odaférjek Daisy mellé. - Én a "hülye barmot" használom sűrűn, mikor fertőtlenítés van, más mondjuk még nem mondta rám, de sosincs késő elkezdeni, nem igaz? - kérdeztem, őszinte mosollyal, mert ez amúgy igaz is volt, meg... reméltem, hátha ezzel kicsit segítek is, hogy jobban érezze magát. Állítólag a nevetés gyógyító erejű.

- Nem baj, semeddig se tartott újra elmondani - feleltem, egy kedves mosoly kíséretében. Végülis, nem is az volt a legfontosabb, hogy hallja, és megjegyezze, ha azt mondom, hogy elbírom őt, elég az is, ha bízik bennem annyira, hogy kivárja, míg megtapasztalhatja, hogy tényleg nincs zűr, szóval nem akarna inkább kiugrani a karomból, meg ilyenek. Mert, akkor meg biztos, hogy ha sikerülne neki, akkor meg megint csak elesne, ha nem tudnám időben megfogni, mert nem tudna egyedül megállni szerintem még a lábán. És azt se akartam, hogy elessen, de azt se, hogy féljen attól, hogy leejtem.
Nagyon úgy tűnt, hogy hasonlóan fóbiásak vagyunk, ami az orvost illeti, meg a tűket, meg az ilyesféle dolgokat. Jó volt végre olyan emberrel beszélni, aki nem csodálkozott a hallottakon, hanem egyetértett. A legtöbben meglepődnek, kicsit talán nevetnek is a dolgon, esetleg megpróbálnak együttérezni, meg azzal jönnek, hogy nem kell tőlük félni, de úgy azért nem az igazi, hogy ők nem érzik át a dolgot. Nincs a tűkkel semmi baj, amíg nem szurkálják belém, vagy másba előttem, de ha meg igen, akkor csak arra tudok gondolni, hogy annak nem ott van a helye, és húzzák már ki...!
- Nekem egyszer adtak infúzión át gyógyszert, és utána nem is az eredeti dolog miatt voltam rosszul napokig, hanem azért, mert előtte ott volt egy napig a kezemben az a tű... Ha egyedül ki mertem volna húzni, megszöktem volna inkább... - meséltem, és még az emléktől is borsódzott a hátam. Egyszer ért egy kis baleset munka közben, mikor Mexikóban voltam egy fotózáson. Egy skorpió a cipőmben akart aludni, és nem szólt előre... egyikünk se élvezte azt a napot, én főleg nem, mert tűt böktek belém utána. Az egész helyzetben az volt a legrosszabb, de tényleg, a skorpiónak még el is néztem volna a dolgot, ha utána nem kell gyógyszert kapnom, de kellett, úgyhogy gondoltam is akkor magamban, hogy kész, ennyi, ez örök harag. Ha hozzá mertem volna nyúlni a tűhöz, és ki mertem volna húzni, szívem szerint leléptem volna inkább a kórházból, bár... lehet, hogy az sokkal valószínűbb lett volna, hogy ha megpróbálom, és hozzányúlok a cucchoz, attól ájultam volna el, és nem mentem volna én aztán onnan sehova még egy ideig.
- Hát... azért de, egy kicsit... - ellenkeztem, és nem tűnt el az arcomról a vigyorom. - Csak azért mondod, mert nem láttál még megfésülködve. Nagyon jól fésült tudok lenni, ha muszáj. Mondjuk, azt sose én csinálom magamnak, nekem jó így - vontam meg kissé a vállamat, miközben pillantásom egy pillanatra felfelé irányult, a hajam irányába. Én szerettem, úgy, ahogyan volt, kissé kócosan, mindenfelé állva, göndören, ahogy magától áll, mikor kikelek az ágyból. Csak akkor voltam rendesen megfésülve... vagy bárhogy megfésülve, ha a munkához meg kellett fésülni, az meg nem az én feladatom volt, megcsinálták mások. Én elégedett voltam az eredeti állapotokkal magamat illetően, de nem ellenkeztem, ha a munka miatt változásokat akartak rajtam, mentem én az utasítások után, csak ne nekem kelljen vele bajlódni, bajlódjon az, aki ért is hozzá... és érti, mit szeretnének kihozni belőlem. Mert én néha azt se értettem, amit mondtak, hogy mit szeretnének, milyen legyen a hajam, vagy akármi, ha például olyasmihez hasonlították a vágyukat, amit én nem ismertem, olyankor jól jött, hogy Noo vagy az ügynököm, amelyikük épp ott volt, elmagyarázták nekem, mi a cél, hogy én is értsem. - Azt hiszem, ezt dicséretnek veszem - mondtam nevetve. A reklámokban, amikben eddig szerepeltem, sose kellett túl komoly "szerepet" eljátszani, gyilkost sose kellett még például, bár szerelmi háromszögben a harmadik felet egyszer el kellett, az fura volt, de az se volt hosszú vagy túl nehéz történet, úgyhogy azt hiszem, sikerült jól eljátszanom. De megjegyzem majd, ha sikerül, és ha egyszer jönnek nekem egy filmszereppel, majd megmondom, hogy állítólag én jófiús szerepre vagyok jó, ezt mondták nekem.
Örültem, mikor hazaértünk, hogy Daisyt mosolyogni látom, és hogy Debby meg ő láthatóan jól kijöttek egymással. Debby nem volt undok, sőt, hagyta, hogy Daisy simogassa őt. Arra gondoltam, nem is kéne csodálkoznom, hiszen Debby ismeri minden rezdülésem, és láthatja rajtam, hogy én is kedvelem Daisyt, vagyis neki sincsen oka azt gondolni, hogy rossz ember. Ő és én együtt már tán csak ki tudunk szúrni egy jó embert.
- Az, védelmező. Én az őrangyalomnak hívom. De néha olyan, mintha az anyukám lenne. Nagyon szeret vigyázni másokra - helyeseltem, és közben szeretettel néztem a kutyámat, aki most a vendégünket őrizte. Már láttam a szemében, hogy úgy nézett a lányra, mintha egy elveszett, sérült kiskutya lenne, akit most szedtem össze az utcáról, és emiatt most neki kell rá vigyáznia... Ilyenkor tényleg olyan anyukás volt a nézése.
- Hát... hogy is fogalmazzak... mondjuk úgy, hogy amikor utoljára a tűzhelyen akartam valamit megmelegíteni, nyolc napon túl gyógyultam, és az ügynököm a haját tépte, miközben a kórházban vártuk, hogy ellássanak, szóval... meg van tiltva, hogy a közelébe menjek, főleg, hogy használni próbáljam. - És miközben beszéltem, a vállam felett a tűzhely felé böktem. Igazából, néha az lepett meg, hogy még nem vitették el a közelemből, a csajokból kinéztem volna ezt az óvintézkedést, és hát... mivel én nem használom, eddig sok haszna nem volt. De, talán, ha meglesz a dadus, ő majd használja... nálam csak ügyesebb lehet majd vele, mert én ön- és közveszélyes vagyok ezen a téren, de a legtöbb ember nálam ügyesebb ebben (is) . - Szóval vannak gyerekeid? - kezdtem rögtön kíváncsiskodni, mikor azt említette, mennyiszer kellett ellátnia már neki is a gyerekeket. Ebből rögtön arra következtettem, hogy akkor vannak neki gyerekei. Így még jobban örültem neki magamban, hogy nem törte még jobban össze magát, és elvileg nem lett semmi nagyon komoly baja a balesetben.
A kérésének megfelelően vittem neki vizet, simát, a csapból. Óvatosan adtam a kezébe, és igen, picit még néztem utána egy-két pillanatig, nem-e fogja elejteni, vagy valami. De nem volt vele gond. Ezt is felírtam magamban jó jelnek, hogy nincsen vele komoly baj, és ha nincs komoly baj, akkor megússzuk a dolgot orvos nélkül, mindkettőnk nagy örömére.
- Nincs mit - feleltem neki, és visszamosolyogtam rá, majd kicsivel később leültem hozzá én is, a dobozt az ölembe téve, és felnyitottam a fedelét.
- Oké, akkor csinálom én - bólintottam rá a dologra, és magamban őszintén reménykedtem, hogy egyikünk se lesz rosszul a dologtól. Szépen néznénk itt ki... de mindegy, végső esetben, max. majd Debby vigyáz ránk, míg majd összeszedjük magunkat. - Inkább sehogy se szeretném, hogy szenvedj, de ha már muszáj, legyen úgy, ahogy neked jobb. A többség énrám rám szokott szólni, ha csúnyán beszélek, dehát, ha fáj, akkor fáj, ezért mondtam, ha akarsz, nyugodtan lehet, de ha nem szeretnél, miattam nem kell, csak miattad mondtam, hátha mégis akarsz - magyaráztam nagy bölcsen, habár, a kelleténél talán kicsit kacifántosabban. De azért én biztosra akartam menni, hogy csak miattam ne fogja vissza magát, ha akarna káromkodni, viszont ha meg nem akar, nem is muszáj, az legyen, amitől neki könnyebb a dolog.
Mikor ő elkezdte magát nézegetni, az én szemem is követte őt, néztem, és vártam, hogy rábólintson, hogy kezdődhet a dolog, vagy ilyesmi, így kicsit meg is lepődtem, mikor egy kérdést intézett felém. De mivel láttam, hogy tényleg aggasztja a kérdés, így először meggondoltam a kérdését, mielőtt válaszoltam. Saját magam tapasztalataiból tudtam kiindulni.
- Szerintem jobban járunk, ha a naggyal kezdjük. Jobb a nagyobbon túlesni előbb. Utána már talán a kisebb még kisebbnek érződik majd. És jobb érzés lesz, ha a nagy után már csak egy kicsi van, mint ha a kicsi után még ott a nagy. - Esküszöm, ma sziporkáztam, előbújt valahonnan belőlem valami fura bölcs okostojás... Viszont tényleg azt gondoltam, jobb így a sorrend, mint fordítva. Reméltem, hogy ő is egyetért majd velem. Nem akartam neki rosszat, dehát, nemrég ő is pont azt mondta, hogy muszáj ellátni a sebeket, és tudom én is, hogy utána jobb lesz majd... csak túl kell esni most ezen. - Majd igyekezni fogok nagyon ügyesen és óvatosan, meg gyorsan csinálni, hogy hamar túl legyünk rajta - bizonygattam, és közben kedvesen, és együttérzőn néztem bele a szemeibe. Ő pedig kisvártatva rá is vágta, hogy csináljuk, amire rábólintottam.
Miután ezt kimondta, a dobozból előhalásztam egy kis üveget, amiből fura szagú folyadékot juttattam egy ilyen kis pamacsbigyóra, amivel lehet pacsmagolni ezt a szert a sebre. Még egyszer Daisyre néztem, és ha nem ellenkezett, akkor a kis pamaccsal elkezdtem kitisztítani a nagyobbik sebét, és tényleg próbáltam ügyes, meg gyors lenni, meg persze óvatos is. Amikor kész lett, ugyancsak óvatosan kentem a sebre egy kis krémet, ami arra volt való, hogy hamarabb meggyógyuljon, meg ne ragadjon a sebbe a kötszer, meg ilyesmik, utána pedig szépen beragasztottam neki.
A kisebbik sebbel is pontosan ugyanígy jártam el, és amikor az is készen lett, felnéztem Daisy szemeibe, és rámosolyogtam. Azt hiszem, mindkettőnkre büszke voltam, ügyesen túléltük a dolgot.
- Érzel még valahol valamit, ami ellátásra szorul? - érdeklődtem kedvesen, hogy esetleg akad-e még ellátnivaló, vagy elpakolhatom a holmikat?

Éreztem, mikor a beszélgetés közben kirázta őt a hideg, és... nem is tudom, valahogy ösztönösen kicsit jobban szorítottam magamhoz... nem is tudom, talán azért, hogy egy kellemetlen érzést elűzzek magunktól, hisz ettől az egész orvosi témától nekem is borsódzott a hátam.
Bólintottam aztán Daisy szavaira, majd a vállamat megvonva feleltem rájuk.
- A minden más nálam is igaz, de én a vizsgálatokat se szeretem. És az orvosokat is inkább kerülöm, ha lehet, nekem amúgy is túl okosak... túl sok okos szót használnak beszéd közben, és mellettük hülyének érzem magam. Azon kívül, a felét se értem, annak, amit mondanak. A va-zo-va-gá-lis ájulást három országban magyarázták el nekem, mire megértettem miről beszélnek... - sóhajtottam, a fejem csóválgatva közben kissé. A "vazovagális" még mindig egy meglehetősen bonyolult szó volt, szóval csak szótagolva mertem nekilátni a kimondásának. És még mindig nem találtam viccesnek, hogy az orvosok úgy használják, mint más a köszönéseket, mintha mindenkinek érteni kéne... pedig szerintem tutira nem érti ám ezt meg mindenki. Én nagyon nem értettem, és nem is szerettem volna érteni. De végül itthon, a dilidoki magyarázta el érthetően. Ő bezzeg rendes szavakat is tudott használni!
- Nem is muszáj, meg tudom mutatni fényképen, ha érdekel. De köszönöm, én is így szeretem legjobban - feleltem, és visszamosolyogtam rá. Általában a legtöbb munkámhoz meg is felelt ez a hajam, szóval sok esetben nem is nagyon kellett piszkálgatni. Kicsit állítgatták itt meg ott, fújkáltak rá dolgokat néha, de nem volt vele nagy gubanc, szerették, hogy ilyen mindenfelé álló, és... ööö... merész... igen, meg vad... mindig azt mondták, hogy egyedi. Mondjuk, tény, a legtöbb srácnak körülöttem rövidebb haja volt, voltak extrémebb, meg érdekesebb frizurák, de vagy jóval hosszabbak, mint az enyém, vagy jóval rövidebbek. Ilyesmi, legtöbbször, csak nekem volt.
- Kedves tőled - feleltem, még mindig mosollyal az arcomon. Én mindenkit kedvesnek találtam, aki engem valami jófej módon ítélt meg, és nem lököttnek. Na jó, lököttnek ritkán neveztek, általában inkább azt mondták rám, hogy naiv. Ami meg azért vicces, mert megint mások gyanakvónak tartottak. Vajon lehet az ember egyszerre gyanakvó és naiv? Nekem úgy tűnik megy. Dehát mit tehetnék, én ilyen vagyok, hiszek az emberi jóságban, de néha képes vagyok kicsit ok nélkül parázni, mint mikor olyan nagy a tömeg körülöttem, és úgy érzem tőle magam, mintha összenyomnának... tudom, hogy nem fognak és hogy az ott lévő emberek nem rosszak, mégis olykor belém mászik az a gyanú, hogy mindjárt össze leszek nyomva, és hogy a sok ember jó, az oké, de mi van, ha van köztük egy, aki nem jó? Ezért se feltétlenül voltam oda a bulikért sem, ha menni kellett rájuk, mert sok ember volt ott, és sok volt az idegen ember, viszont az megnyugtatott, hogyha több olyan arcot is láttam közöttük, akiket már ismertem. Az ismerős emberekkel a bulikat is jobban tudtam élvezni.
Ezek után felmerülhetett a kérdés, miért is hozom magammal haza ezt az idegen lányt akkor? Hát azért... mert még mindig naiv is vagyok. Idegen ember, viszont ránéztem az arcára, láttam a szemeit, sőt, az orvososditól való félelmét, és arra gondoltam, hogy ő rossz ember még véletlenül se lehet... még azon is meglepődtem volna, ha... ha a tejet a dobozból issza, vagy ha a szennyes mellé esett zoknit nem veszi fel azonnal, hogy a helyére dobja... Úgy éreztem, Daisy olyan fajta ember, akiben meg szabad bízni... és akit beengedhetek az otthonomba, anélkül, hogy attól kéne tartanom, hogy gond lesz belőle.
És ebben láthatóan Debby is egyetértett velem, mert nem akarta kiűzni Daisyt a házból. Örültem, mert a múltkor eléggé haragudott, mikor egy lesifotós a teraszról akart a nappaliba befényképezni, az illető elég hamar is távozott, mikor rájött, hogy Debby nem fogja hagyni neki, hogy ott észrevétlenül álldogáljon. Persze én azt se értettem, mit remélt, mit fog látni az a férfi a nappalimban? Nem sok izgalmas dolog szokott történni itt... ha elég ügyes lett volna, maximum azt fotózhatta volna le, ahogy Debby és Demona hevernek a kanapén, esetleg velem együtt... de kétlem, hogy ebből kijönne egy cikk.
- Mhm, egy elveszett ártatlant láthat most benned. Szerintem elsőre bennem is azt látott, mikor találkoztunk - meséltem, hangomban szép nagy adag szeretettel Debby iránt, hiszen... ha ő nincs, én már nagyon nem élnék, az tuti. Csak neki köszönhetem, hogy most is lélegzek még. Így hajoltam le hozzá, és adtam négylábú barátom fejére egy puszit, majd hozzá intéztem a következő szavakat. - És azóta is vigyázol rám, igaz-e? Megvédesz mindenkitől? - kérdeztem vidáman, mire Debby nagy farokcsóválás közepette vakkantott kettőt, helyeslés gyanánt.
- Egyetértünk. Főként, mert orvoshoz se akarok ilyen miatt menni. Az a biztos, ha én nem piszkálom a tűzhelyet, ő se piszkál engem, és mindenki boldog! - helyeseltem lelkesen. Még mindig kellemetlen emlék volt, mikor legutóbb hozzányúltam, és nagyon nem vágytam megismételni a dolgot. Én őszintén csodálattal adóztam mindenkinek, aki tudott a konyhában "zsonglőrködni", de én nem tartoztam közéjük. Isteni szerencse, hogy a hűtővel még sose vesztem össze... és hogy olyan környéken laktam, ahol sokféle, kajálásra alkalmas hely volt megtalálható, és hát, a kiszállítás is egy nagyon klassz kis találmány, így már éhen aligha fogok halni!
- Óóóóó, így már értem! Mások gyerekére vigyázol! - állapítottam meg nagyon okosan. Ezt a szót már megtanultam. A dada is egyike volt azoknak a szavaknak, amiket a gyerekvárás miatt tanultam meg. Meg tudtam állapítani, hogy dadát találni nem könnyű dolog... bár lehet, hogy csak én voltam nagyon válogatós... A közvetítős hölgy szerint biztos bennem van a hiba... de én egyszerűen nem tudtam elfogadni egyik javaslatát se, akiket eddig lehetőségnek ajánlott. Én egészen konkrétan meg tudtam mondani, milyen emberre akarom itthon hagyni majd a kislányt, és eddig olyan nem jött velem szembe. Talán... Daisy volt eddig a legközelebb hozzá... pedig tessék, ő nem is nálam akar dolgozni... de ő az első dada, akit megismertem, és kedvelek. - Átérzem a gyerekek helyzetét, erre én is képes vagyok, simán - nevettem, elképzelve, hány ostoba helyzetből kerültem már ki kisebb sérülésekkel... Azt ugyan sikerült elérnem, hogy a gördeszkám nem került tiltólistára, de a rámpától már el vagyok tiltva... és attól is, hogy gördeszkával menjek le a lépcsőn... pedig olyat amúgy is csak egyszer csináltam... igaz, akkor lehorzsoltam a fél arcomat, de... hé, legalább nem tört csontom!
Oké, hát... fennállt a lehetősége annak, hogy érdekes vége lesz ennek az egész sebkötözős, ellátós dolognak, de én amondó voltam, ketten vagyunk itt, szóval ezt most kettőnknek kell megoldani, és ő a sérült, így nekem kell a "doktor bácsi" szerepét magamra ölteni, ezért próbáltam minél ügyesebb lenni, meg... izé... "támasz a bajban", vagy mi a szösz.
Rábólintottam a szavaira a káromkodást illetően. Úgy gondoltam, én elmondtam a saját álláspontomat, szóval innentől tényleg rajta állt, hogyan gondolja jobbnak a dolgot ilyen téren.
Igazából, lehet, hogy nem ez volt tőlem a legkedvesebb gondolat, amit adott helyzetben gondolhattam, de azért volt bennem egy olyan rész is, ami azért annak örült, hogy nem engem kell ellátni. Persze sajnáltam én Daisyt, és együtt éreztem, nagyon is, de azért... ismerve magamat, és azt, mennyire nem könnyű engem ellátni, azt gondoltam, jobban jártam vele, mint ahogy ő járt volna velem mondjuk fordított esetben. Mert amíg én elláttam neki a sebeit, ő nem káromkodott, nem húzta el a tagjait, nem kiabált, nem szaladt el, sőt, el se ájult... épp csak nem mert idenézni, és néha fel-felszisszent, amitől én még óvatosabban próbáltam aztán tovább csinálni a dolgomat.
De végül sikerült szépen megcsinálni mindent, és ő maga is azt mondta, hogy nem érez több olyan pontot magán, amit el kellene még látni, szóval összességében azt mondhattuk volna, hogy sikerrel teljesítettük ezt a küldetést! Elláttuk a sebeit, és egyikünk se ájult el, vagy efféle. Esküszöm, ezt meg kellene ünnepelnünk! Talán illene meghívnom őt egy sütire, ha már jól lesz, annak örömére, hogy ilyen jó csapat vagyunk!
- Szerintem ügyesek voltunk, nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem azok voltunk - mondtam büszkén, miközben elkezdtem szépen visszapakolni mindent a dobozba, amiket kiszedegettem, illetve, ami olyan volt, azt félreraktam, hogy majd kidobom.
Először úgy tűnt, Daisy is vidámabb hangulatban van már, megkönnyebbültnek tűnt, nekem legalábbis, és azt gondoltam, most már minden oké lesz, de mielőtt elkiabálhattam volna, neki lehervadt az arcáról a mosoly. Ami meg engem megijesztett kicsit, az az igazság. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, mi baj van, és hívjak-e mégis mentőt... amikor ő kimondta magától is hangosan a pánikolós nézése okát, hogy neki interjúra kellett volna sietnie éppen.
- Ohh... értem - feleltem tétován, és néztem közben, ahogy a táskájában kezdett keresgélni, és hamarosan a telefonját húzta ki belőle. - Ja, nem, persze, nyugodtan - siettem a válasszal, de ő így is már a fülére tartotta a kütyüt, mire végigmondtam az én kis sietős mondatomat. Abszolút meg tudtam érteni, én egy ilyen közvetítős hölgyet ismertem, na, vele nekem se volt egyszerű a viszonyom, pedig én a munkáltató szerepét töltöttem be a képletben... Mondjuk, akkor se mindig volt egyszerű, ha én voltam a munkavállaló, de nekem olyankor ott volt segítségnek az ügynököm is, aki tudott abban tanácsokat adni, mi az amit nem kéne elvállalni, és mi az, amit nagyon is el kéne, meg hogy meddig mehetek el egy-egy tárgyalásban, ha valami nem tetszett nekem, vagy épp a megrendelőnek... és persze, ő ügyelt mindig arra is, hogy egy-egy megbeszélésen időben ott legyek, mert én képtelen voltam kezelni a naptáramat...
Amíg Daisy telefonált, én csendben felálltam és visszavittem a konyhába az elsősegélydobozt, a szemetet pedig kidobtam a kukába. Közben igazán próbáltam nem hallgatózni, dehát... egy légtérben voltunk, úgyhogy ez kb. lehetetlen volt.
Visszasétáltam közben hozzá, és amíg ő telefonált, én Debbyt simogattam. De mikor vége lett a hívásnak, és Daisy úgy pattant fel, mint aki rugóra ült, én is felegyenesedtem.
- Nincs mit köszönnöd, de... hé, várj kicsit, veled megyek, ideges vagy, még a végén megint baj ér, ha... - kezdtem el válaszolni a szavaira, ahogy indulni készült, én meg úgy voltam vele, hogy tutira nem mehet egyedül. Lehet hülyeség, de olyan idegesnek tűnt, én meg aggódni kezdtem, hogy ha így áll neki mondjuk rohanni a célja felé, a végén kitöri a nyakát, mielőtt odaér... azt meg azért én igazán nem akartam, szóval inkább sétálok egyet vele, és vigyázok majd rá, amúgy is úgy tűnt, az is késik, akit én vártam, szóval legfeljebb majd vár egy kicsit ő is, én is vártam, így mindketten várunk majd a másikra kicsit.
De miközben beszéltem, a zsebemben az én telóm is zizegni, majd zenélni kezdett.
- Egy pillanat, bocsi... - kezdtem én is és közben kihalásztam a zsebemből a lapos, zümmögő-zenélő kütyüt, és a kijelzőjére néztem. A közvetítős hölgy neve állt ott. - Lehet, hogy az én találkozómmal is zűr van - töprengtem el félhangosan, Daisyre pillantva, majd fülemhez tartottam a mobilt. Tényleg a közvetítős hölgy volt, és azt mondta, hogy a dadus, akit várok, késni fog, mert állítólag baleset érte, de kéri a hölgy hogy ne haragudjak a kellemetlenségért, és már azóta feltehetően úton van, mert nagyon akarja ezt a munkát. De miközben beszélt, eléggé érezni lehetett, hogy nem örül, amiért fel kellett hívnia... azt már kevésbé tudtam eldönteni, hogy most ez a "harag" ellenem, vagy a dadus ellen irányul-e... Viszont nem is nagyon töprengtem ezen a kérdésen, mert valami más ütött szöget a fejembe, nevezetesen az, hogy amiket a hölgy a telefonba nekem mondott, azokat kb. Daisy is ugyanúgy mondta el a telefonjába, kevesebb, mint egy perce...
Megmondtam a hölgynek, hogy nincs baj, meg fogjuk tudni oldani a helyzetet, aztán elköszöntem, megköszöntem a tájékoztatást, és kinyomtam a hívást, majd Daisyre néztem.
- Öhm... Daisy... szerintem van egy jó és egy rossz hírem - kezdtem el, még eltöprengve, de közben kezdtem egyre biztosabb lenni, ami azt illeti. - Szerintem mégsem fogsz elkésni az interjúról... Nem fogsz elkésni, mert nagyon is jó helyen jársz. De azt gyanítom, hogy a közvetítős hölgynek tele van velünk a hócipője... - mondtam, kicsit felnevetve a végén. - Neked, meg nekem, egymással van találkozónk szerintem... - mutattam, előbb rá, majd magamra az ujjammal, még mindig kicsit nevetgélve közben. Ez azért kezdett elég vicces lenni...

- Igen, igen, nálam az ez a végső eset, amikor küldenek. Magamtól nemigen... vagyis... így meggondolva, magamtól még sose mentem. Vagy vittek, vagy küldtek. - Beszéd közben gondoltam bele, hogy technikailag sosem találtam még ki én, hogy megyek, erről mindig mások határoztak eddig... én legfeljebb megadtam magam az akaratnak. Sose éreztem még akkorának a bajt, hogy én magamtól azt mondjam, hogy jó, akkor irány a doki. Vagyis... ez igaz a rendes orvosokra, de a dilidoki az más, oda néha magamtól megyek, például amikor biztossá vált, hogy igen, apa leszek... akkor azért elkélt némi támogatás... szóval akkor például én döntöttem el, hogy menni kell... csak hát, arra sosem úgy tekintettem, igazából, mint rendes orvoshoz járásra. Az inkább ilyen baráti dolog volt érzetre... tanácsadás... és nem orvoslás, legalábbis az én olvasatomban.
Kicsit elnevettem magam.
- Hát lehet... de azt hiszem, ha nem állna jól, akkor is így hagynám, mert... én szeretem ezt... úgy érzem, ez olyan, mint... én. Nem tudom, ennek mennyire van értelme... - magyaráztam, kicsit nevetgélve, kicsit zavartan, kicsit pirulva. Ez olyan bonyolult dolog volt. Mármint, én. Ez olyasmi volt, hogy... tetszik vagy sem, mármint másoknak, de én olyan vagyok, amilyen. És nem is akartam megváltozni. A hajam is ilyesmi volt nekem. Jó, vagy sem, illik-e vagy nem, hozzám való-e vagy nem... akkor is ez van, és ez maradjon, mármint, magánügyileg ez maradjon, munkán kívül, mert... szerettem így, jó volt nekem így, és... ez volnék leginkább én.
És egyébként... örültem neki, hogy ez nem csak nekem tetszik... de Daisynek is. Ez valahogy... jó érzésnek tűnt.
Mosolyára válaszul én is vissza mosolyogtam rá. És annak is örültem, hogy szemlátomást most már tényleg nem tart attól, hogy elrabolnám vagy efféle. Azt hiszem, kezdett bízni bennem, és... ez jólesett. Aranyos lánynak találtam őt, és jó érzéssel töltött el, hogy nem fél tőlem, hogy enged segíteni... pedig tényleg szinte csak annyit tudott rólam, ami így kívülről látszik... plusz a nevemet, és kb. ennyi. És talán fura gondolatnak tűnhetne, de mindezzel együtt is, úgy éreztem, talán szereztem magamnak egy új barátot...
Daisy nem mondott semmit, de láttam a szemem sarkából, ahogy mosolyog ránk nézve. Hát igen... Debby és közöttem különleges kapcsolat van az első perctől fogva... megjártuk együtt a poklot, bántak velünk úgy, mint a szeméttel, és akarták a vesztünket... de harcoltunk vállt vállnak vetve, és győztünk... mi együtt. Ha ő nincs, megadtam volna magam a sorsomnak, de... ő emlékeztetett engem, hogy még nincs vége a mesének. És nagyon örülök, hogy úgy döntött, velem folytatja az útját, hogy egyikünk se legyen többet magányos.
Felnevettem kicsit.
- Hát nem tudom, még nem találtam ilyen vállalkozó szellemű és bátor embert... de ha ismersz ilyet, feltétlenül add meg nekem a telószámát! Szerintem az ügynököm egyenesen jutalmat ígérne a sikerért cserébe! - mondtam lelkesen, nagy mosollyal, mert valóban, még soha senki nem volt olyan bátor, hogy azt mondja, na, majd ő megtanít engem! Nem... a többség inkább a vajazó kést is kivette a kezemből, biztos, ami tuti. Pedig állítólag azzal tényleg nem lehet kárt csinálni, habár, lehet hogy nekem még azzal is menne...
Igazából, amilyen kis lüke vagyok, bennem fel sem merült, hogy Daisy ezzel magára célzott volna esetleg, de... bevallom, nekem azért önállóan is eszembe ötlött a vicces kép, hogy elképzeljem, ő a közlekedés hőse, én meg a konyháé, és mit le tudnánk művelni együtt a konyhában sürögve! Utána ő láthatna el engem... és nem biztos, hogy velem is olyan könnyű dolga lenne, mint nekem vele... habár, lehet, hogy az ő kedvéért mellőzném a káromkodást, és a menekülést, ha akkor is ilyen szépen nézne rám... 
- Hűűű... ez klasszul hangzik! - lelkendeztem, kicsit talán irigykedve is. Na nem azért, nem sajnáltam én senkitől a normális gyerekkort, fiatalkort, és szerettem a saját felnőttkorombéli életem, de azért olyankor kicsit mindig irigykedtem az emberekre, mikor arról hallottam, hogy mennyire... normális életük volt kamaszként, és hogy azért választottak maguknak egy bizonyos hivatást, mert az olyan jól bevált nekik, kipróbálták, vágytak rá, vagy efféle... hiszen, az én kamaszéveim meg sem közelítették a normálist, mint olyan, és... persze, szó se róla, én nagyon szerettem kezdettől fogva a munkámat, komolyan, de... amikor elvállaltam először, hogy ilyet csináljak, nem azért vállaltam, mert tudtam mi az, tetszett, és arra vágytam, hanem simán csak azért vállaltam, mert olyasminek tűnt, amit meg tudok csinálni, és amiért cserébe pénzt kapok, amiből élhetek, és amiért nem kellett szenvednem, nem okoztak fájdalmat... Az már csak a szerencsémen múlott, hogy ezzel olyan hivatást találtam, amit tényleg megszerettem, és amit szívesen csinálok, meg jó is vagyok benne... és hát na, a kifutón sétálva vagy a fényképezőgép előtt állva az is mellékes, szerencsémre, hogy én azért még mindig nem írok és olvasok minden esetben pont olyan szépen, mint a többiek... és az is biztos, hogy inkább vállalok el bármilyen modell munkát, csak a matekkal hagyjanak békén...
- Igen, igen, főleg azért, mert ha aztán meglátnak nélküle, de sérülten, akkor kikapok... - forgattam meg a szemeimet nevetve, arra gondolva, mit szoktam olyankor kapni, ha nincs valami szépen lekezelve rajtam. Én leéltem volna az életem ilyen tapaszok nélkül is, vígan, dehát... voltak ugye akik ebben annyira nem értettek egyet velem, én meg szeretem a békességet, inkább megadom magam az akaratuknak.
De ha már sérülések, és sebkötözés, szerintem jól vizsgáztunk a feladatból, hogy oldjunk meg önállóan egy szükséghelyzetet, hiszen megoldottuk, ahogy kell, és senki nem sírt közben, nem ájultunk el, nem vesztünk össze, nem lett semmi vész. Összességében, sikerként könyveltem el a dolgot, máris volt értelme ma felkelni, kiderült, hogy erre is képes vagyok! Elláttam egy sérült embert!
- Igen, persze... legközelebb várd meg a zöldet, rendben? - kérdeztem tréfásan, mosolyogva, emlékeztetve a lámpa azon színére, amikor szabad az út, és elvileg nem jönnek az autók. Abszolút úgy voltam vele én is, hogy lehetőleg ne legyen azért több ilyen alkalom, máskor inkább kávézzunk, vagy ilyesmi... feltéve persze, hogy lesz még olyan, hogy találkozunk. Bár, ha errefelé keres munkát, akkor megvolt az esély, hogy látom még...
Aztán huss, felgyorsultak az események egy pillanat alatt! Daisy ráébredt, hogy jelenése van, és a telefonjával igyekezett intézkedni, hogy még legyen neki esélye a vágyott munkára, de közben olyan nagyon felpörgöttnek tűnt, hogy én meg így nem akartam útjára engedni, szóval vele készültem tartani, hogy kicsit még odafigyeljek rá... Bár ő persze próbált finoman lekoptatni, hogy nem kell vele mennem. És ez volt az a pillanat, mikor az én telóm is megszólalt, és nem is akárki hívott, hanem a kedvenc közvetítős hölgyem... Amiket pedig mondott nekem, hamar olyan fura érzést is keltettek bennem, hisz... pont ezeket hallottam pár pillanattal korábban, élő szóban elmondva... Daisytől. Így sikerült végül összeraknom fejben, amit vele is közöltem, vagyis, hogy gyanúm szerint, mi bizony ugyanarra a találkozóra vagyunk hivatalosak. 
Szóval, ő mégis nálam akar ezek szerint dolgozni... - gondoltam magamban, ami, egyébként, furcsa módon, valahogy rögtön örömmel töltött el, mint gondolat... hiszen ő az első jelentkező, aki szimpatikus úgy tényleg.
- Igen. Az a helyzet, hogy én keresek dadust egy újszülött mellé, aki nemsokára lesz nekem - bólogattam helyeslőn a kérdésére. Még mindig nehezen tudtam a vigyorom féken tartani, dehát... nem tehettem róla, ez a helyzet azért tényleg mulatságos volt. Pont az interjúalanyomba botlok bele egy baleset kapcsán, és... minden interjús hangulat nélkül jövök rá, hogy ő az első kedvelhető dadus, aki szembe jött velem... és ráadásul, tessék, sajnálkoztam, hogy nem ő akar nálam dolgozni, de mégis, mert pont ő akar nálam dolgozni, és a jelek szerint nagyon szeretné! Legalábbis egyelőre... 
Aztán persze rögtön stílust is váltott... amint ő is megértette a helyzetet.
- Öhm... ezt nem kell - céloztam kicsit zavartan, arra, hogy elkezdett magázni. - Én még mindig csak Derek vagyok... és szerintem kb. egyforma korúak lehetünk, szóval... így elég fura. Nem kell magáznod. Attól csak még furcsább lenne, ha együtt is fogunk esetleg élni... - vetettem fel, mert gyanújával ellentétben, én azért még nem írtam le őt ilyen szempontból. Érte őt egy baleset, na bumm, engem számtalanszor szokott, mert béna vagyok... akkor ez alapján nekem se való a gyerek... Az elődei sem ilyesmiken buktak el.
- Figyelj, szerintem... üljünk le, és... beszélgessünk kicsit, oké? - kérdeztem, némi éledező lámpalázzal, és a kanapé felé intettem, ahol még az előbb sebeket kezeltünk együtt. - Ha mesélek ezt-azt, simán lehet, hogy te se akarsz már itt dolgozni majd. Nem véletlenül van rám kiakadva a közvetítős hölgy... - túrtam a hajamba kicsit zavartan, és pironkodva sütöttem le a szemem egy villanásnyi időre. Jó, na, tudom, kicsit válogatós vagyok, meg... ööö... Megrögzött? Azt hiszem, ezt a szót használta rám a dokim... Meg hogy konok... Rögtön azután mondta ezeket, hogy tisztáztuk, véleménye szerint túlaggódom a témát a baba kapcsán... én meg ugye felfogom, hogy túlaggódom mások szerint, csak ezzel ettől még nem tudok mit csinálni, akkor is... biztosra akarok menni, és éreznem kell, hogy jó kezekben hagyom itt a kislányt, ha például Párizsba repülök dolgozni... Muszáj és ennyi, kész, passz. Ha fejre állok és ketyegek, ez akkor is így marad.