Éjszakai ragadozók - Tlalocelot & Lilith

Ritkán járom a várost, általában vadra lesve próbálom kitenni a lábamat szűk menedékem rejtekéből. Szeszélyeim pedig még ezen módon is messze ritkábbak, bár adódhatnak kivételek. Teszem azt ez az éjszaka is egy ilyen lehet, mely karmaival tudatom felszínét simogatta, hebrencs gondolataim közepette. Ahogy sétáltam tekintetem arcról arcra pattant, de olyannyira érzelem mentes volt minden pillanat, hogy hamar kedvem szegte. Oly hatalmasat sóhajtottam, hogy a vállaim is nyugtázták egy apró emelkedéssel.
- Mégis mit keresek én itt? - suttogtam magamnak, miközben valami érdekességre vágytam.
Vadászni most nem volt kedvem, hiszen legalább egy hete nem találtam semmiféle mókás vagy harcias baromfit. Az utcát taposva, szemeimmel kínomban hol kirakatokat lestem, mikor is ráuntam céltalan botorkálásomra.
- Most azonnal szükségem van egy italra vagy egy-két emberi ecsettel azon nyomban megfestem az utcát veres színnel! - mérgelődtem egyre türelmetlenebbül, hiszen ennél hasztalanabb időtöltésem még a koporsómban sem volt. Betértem hát egy bárba, amely esztétikailag első pillantásra érdekesnek bizonyult. Már annyira fortyogtam, hogy bármivel beértem, amikor is egyszerre csak felpattant mindkét szemöldököm a meglepetéstől. Egy gyönyörű ébenfekete fodrokkal bíró hajkoronára, majd egy hozzá tökéletesen passzoló mesés idomokkal rendelkező testre lettem figyelmes. Kívántam valamit manapság, hogy ily csodával kényeztessék fáradt tekintetem? Saját gondolatom mosolyogtatott meg, miközben megköszörültem torkomat és egy kartávnyira a teremtéstől a pulthoz léptem.
- Bármit, ami készleten van és a legerősebbnek tituláljátok, ha kérhetem. - igyekeztem illendően ily tömegben megszólalni, miközben a mellettem várakozó hölgyre pillantva szép lassan végig görgettem tekintetem minden apró porcikáján. Miközben várom italom, enyhén közelebb lépek, hogy felkeltsem figyelmét a kisasszonynak, majd midőn tekintetem jól lakott gondoltam kiszolgálom a hangszalagjaimat is. 
- Bocsásson meg kérem, de Kegyed, egyedül egy ilyen helyen kikívánja belőlem a lovagot. Partnerévé válhatok az italozásban, ha zavarhatom gondolatai közepette? - miközben ezen mondatok kicsúsztak ajkaim közül, gondolataim egy pillanatra nyugtázták, hogy szociális képességeim nulláról egy tizedesnyit talán javulhattak az utóbbi időkhöz képest.

Tekintetem összefonódott a Kisasszonyéval, miközben nyitott tenyerembe tolta óvatosan, de egy kiváló csaposhoz mérten határozott, precíz mozdulattal italomat. Most, hogy e festői arc megmutatta előttem valódiságát, látom csak igazán, hogy természetellenesen gyönyörű. A sötét szempár, ami a lelkemig hatolna, ha egyáltalán lenne olyanom; a kacér mosoly, amivel bárkit le tudna venni lábáról valóban csodálatra méltó.
- Ön lovagiasságra, én pedig Kegyedre emelem kelyhem. - viszonoztam kedvességét halovány mosolyommal, leplezve nem éppen erős oldalamat. Kellemes rezonálást éreztetve koppannak egymásnak poharaink, majd ajkamhoz emelem sajátomat. Erős mentolos illatot árasztott a bőséges erővel bíró üveg tartalma, melyet messziről ismerek. Mondhatni kedvenc italaim egyike az Absinth, így egy alig látható, apró szippantást hagyok előzményül, majd azt követően a korty általi mardosó érzést leküzdve, szomjamat már oltva az asztalra helyezem kezem tartalmát. Mutatóujjam egy lassú kört ró le poharam száján, kellemes csilingelést hagyva hátra, hogy füleim kedvére tegyen.
- Kérem, szólítson bátran Tlalocelot néven. - majd egy alig érezhető hatásszünet után folytattam.
- Itt meg is jegyezném engedelmével, hogy igencsak furcsa nevem Közép-Amerika árnyalatait hordozza magában; mondhatni felmenőim ragaszkodtak a hagyományokhoz.
Amint kimondtam egy pillanatra megakadtak a gondolataim. Komolyan képes voltam kimondani az igazi nevem? Mily erővel bírhat eme nőszemély, hogy képes volt erre rábírni? Állatias ösztöneim súgnak valamit, mintha jeges szellő ásott volna a ruhám alá, olyannyira libabőrős lettem. Ez a nő valamilyen úton-módon a természetfeletti részese. Erőt érzek, de nem olyat, mint amit a vadászataim során tapasztalok áldozataimnál. Természetesen sugározza magából az erőt, fenségességet akár egy született arisztokrata, de annak minden negatívumától mentesen. Akaraterőm minden szilánkjával küzdök izgatottságom ellen, hogy még véletlenül se buktassam le magam tetoválásaim jelzőfényével. Látszólag ez sikerült is, jutalmul nyeltem egy aprót, majd mintha nem éppen egy komplett háború zajlott volna le bennem, folytattam:
- Lovagként miként szólíthatja nevén a Kisasszonyt? - kérdtem, miközben egy enyhén kacér mosolyt formáltam ajkaimból, s hosszas szemkontaktus közben újabbat kortyoltam a fekete folyadékból.

Egy név, egy apró érintés és az a kacaj. A név valahonnan mintha ismerős lenne, de hiába is erőltetném tekervényeimet, semmi esélye visszaszerezni elveszített emlékezetem. De az érintése során bizonyosságot nyertem, miszerint az előttem lévő teremtés nem is olyannyira félénk, mint amennyire mutatja magát. Nevemet hallva kicsit megrezzenek, hiszen bár nem egyszerű a nevem, de nem a legnehezebb. Enyhén összehúzom tekintetem, hiszen ösztönöm újfent jelzett. Szándékkal tette, de mégis mily oka lehetett erre? Fürkészem egy apró pillanatig tekintetét, majd végül gondoltam egyet és cselekedtem. Közelebb hajoltam hozzá, hogy érezzük egymás illatát; alig egy arasznyira volt egymástól arcunk, mikor ravaszul úgy tettem, mintha azt hinném, hogy a zene miatt nem volt elég jól kivehető a nevem:
- Kérem, csak simán Tlalocelot a nevem. - mondtam mosolyogva a vélt csipkelődésre, a beszédhang és a suttogás közötti tartományban elhelyezve valahol a kellemes sávon. Visszahúzódtam lassan a helyemre és mérgelődtem magamban kívülről láthatatlanul, hiszen egyetlen képességem sincsen, amit harcon kívül lehetne alkalmazni, mágikus affinitásom meg egyszerűen nevetséges. Azték mágiát tárgyak nélkül nem lehet használni, ráadásul egészen biztosan fel is hívnám magamra a figyelmét mindenkinek és nem éppen pozitív szemléletben. Marad az ösztön és a megfigyelés.
- Ugyan, kérem nem történt semmi, hiszen nem éppen emberi nyelvre teremtetett a nevem.
Kortyoltam egyet italomból, miközben vadászhoz méltóan figyelni kezdtem az esetleges visszajelzéseket, hiszen szánt szándékkal említettem az emberi jelzőt, hiszen érintésére reagáltak radarszerű érzékeim. Démonként engem mérhetetlenül megsértene egy ilyen jelző, így gondoltam letesztelem, hogy kivel is állhatok szemben. Kezdődjék a játék, gondoltam magamban és akaratlanul is egy mosoly kúszott szám szélére.
- Nos hogy mi is hozott engemet egy ilyen helyszínre? - tartva egy egészen apró hatásszünetet, közben jobb kezem mutatóujjával megérintem állam hegyét, mintha gondolkodnék a továbbiakon, majd végül folytatom: 
- Nem szokásom ily mondatot viszonzásul adni, de reméltem erre Ön tudna választ adni nékem. Mintha csak Maga miatt tértem volna be ezen meglehetősen élettel túlzsúfolt helyszínre.
Igen...határozottan Őt éreztem és miatta tértem ide be; bár egy ital is eszemben járt; de most már nem csak az Ő szándékait takarja előttem ködfátyol, hanem már a sajátjaimat sem tudom megérteni. A nők aztán mindig tudják, hogy hogyan is kell összezavarni. Nem egy életre folyó háború, ahol már ha vágynék is, se tudnék egyetlen karcolást szerezni. Felkeltette figyelmem és egyre kíváncsibbá tesz, hogy mire is számíthatok ezen kiszámíthatatlan éjszakán.
A ködös válasszal éreztem, hogy nem elégedne meg a Kisasszony, úgyhogy folytatni kezdtem:
- A napom eseménytelenül telt, így vágytam egy italra, ami kizökkenti eme érzéseimet, viszont csak most tudatosult bennem igazán, hogy rátaláltam napom csúcspontjára.  - faragtam mondatot gondolataimból, miközben végig poharam tartalmát néztem, végül mikor befejeztem reá pillantottam és egy apró, gyengéd ajakharapással, illetve az ezt követő mély szemkontaktussal jeleztem, hogy több mint jócskán érdekesnek találom társaságát. Egy kis füllentés belefért a napom színezésébe, hiszen annyira azért nem volt eseménytelen, tekintve hogy kora reggeli kocogásos edzésem közepette felidegesített egy fiatal, aki vállal való lökéssel képes lekommunikálni a 'Jó reggelt' köszönést. Kettő vagy talán három utcával lejjebbi sikátorban ketté téptem gyorsan, figyelve hogy ne zökkentsem ki a kocogásra szánt időmet az edzéseim további fázisait figyelembe véve.

Újabb kérdésekkel bombáz a tünemény, de most már egészen bizonyos, hogy tudni akar tőlem valamit, vagy ha mást nem is, de rólam információt. Megjegyzésemre, miszerint emberi nyelvre nem termett nevem, őszintén szólva más reakciót vártam. Valami nyugtalanít ezen válaszon. Szóval nem démon, ki előttem lészen, viszont akkor micsoda? Nem kap el határtalan pusztítási vágy, szóval angyal sem lehet, akkor viszont egy ember?! Sima ember abszolút nem viselkedne így. Talán érdekesnek talál, de sohasem alapoztam feltevésekre, hiszen az nem az én szakterületem. A tiszta tények alkotják meg bennem azokat a gondolatokat, amikkel tudok is mit kezdeni, a többit ignorálni szoktam. Tekintete mély és mintha egy cseppnyi ragadozói izgalmat is éreznék. Több tízezer évnyi tapasztalatom a vadászatban megmásíthatatlan, ezt biztosan nem tudják leolvasni rólam, így a hölgy sem. Csábít, de nem mágikusan...legalább is a mélyen, nadrágom alatti tokban lévő Tecpatl nem jelez semmilyen ráhatást, tehát nem óhajt védelmemre kelni. Akkor viszont ez maga a személyes vonzereje? Őrületes ereje van az bizonyos, de mégis miféle lény néz velem farkasszemet?! Ideje talán egy kicsit óvatosan játszanom, hiszen még bár bizonyítékra szükségem van, hogy megbizonyosodjak a kilétéről.
- Nos mint említettem, szüleim Amerika közepéről származnak és őrületesen megszállottjai voltak az ősi olmék világnak. Ha jól tudom, talán valamilyen istenről neveztek el hóbortból...manapság is sok furcsa név született, miken gyermekeiket szólíthatják. - csavartam oda egy mosoly kíséretében, de mégis komoly arckifejezéssel. Tudatosult bennem, hogy "varázsa" alá kerültem és túl sokat kotyogtam magamról. Ideje változtatni a meccs menetén.
- Nos Maga a legérdekesebb teremtés, akivel találkoztam, így szándékaim mindenek előtt megismerni Kegyedet. - aprót szívtam a szórakozóhely atmoszférájából, majd folytattam. 
- Mondja csak, kedves Damsel, ha már én elárultam szándékaim, meséljen kérem, hogy Ön mit óhajt? - kérdeztem érdeklődéssel telve, hiszen tudom, valamire kíváncsi. Ha átveszem a szerepet és én kérdezek, talán valamivel többet tudhatok meg. Poharam, bár bír némi tartalommal, lassú mozdulattal félretolom és jelzem, hogy teljes figyelmemet élvezi innentől. Figyelmem töredéke mégis folyamatosan pengémre tekint, mikor is válik jéghideggé, hiszen akkor mágiát akarnak alkalmazni rajtam. Mosolygok egyet, miközben szemem újra összefonódik a hölgyével, de igazából arra gondoltam, hogy mégis mitől tartok? Talán az életem lenne veszélyben? Ugyan kérlek..képességem töredékidő alatt hatályba lép és onnantól még egy démoni penge is csak cirógatna, akár egy őszi falevél. Magabiztosabbá váltam ezen gondolatmenet végén, s kíváncsian vártam, hogy milyen válaszokat is kaphatok. Bármi is legyen a játék vége, biztosan élvezni fogom.

Talán megúsztam a faggatást..egyelőre. Remélem, hogy jó válaszokat adtam és véletlenül sem szóltam el magam olyan dolgokról, minthogy valójában nem is családom szeszélyei miatt kaptam a nevem, hanem démon vagyok, vagy főleg olyanról, minthogy az a bizonyos "azték isten" valójában én voltam hajdanán, mikor haragomban kiirtottam az egész azték birodalmat. Ezek bőséggel bonyolítottak volna a helyzetemen, de most kicsit kifújhatom magam. Szülői tréfa..amint ezeket a szavakat meghallottam valahol mélyen belül egyszerre éreztem gyűlöletet és keserűséget, de emlékeim híján ennek most nem tulajdoníthattam nyomósabb gondolatokat. Főleg, miután jött egy olyan válasz, amitől életemben talán legjobban kizökkentem gondolataimból. Táncolni óhajt? Szemmel végig kísérem, amint a pulttól egyenesen a táncparkettre lép, majd mielőtt odaérne, egy apró, hívogató pillantást vet irányomba. Komolyan? Velem? Borzongásomat a pillantására reagálásként egy kacér, félmosollyal takarom, mely ugyan lepel lenne érzéseim felett, de valahol mégiscsak őszinte a hölgy reakciójára. Viszont akkor is...kerültem-e valaha is veszélyesebb helyzetbe? Démonok és emberek hadát tizedeltem régebben két ásítás között, de ez most komoly eset. Talán fordíthattam volna nagyobb hangsúlyt a szociális élet kulcs foglalkozásaira is. Még szerencse, hogy veszélyesen gyorsan tanulok, így elegendő volt pár pillantást vetnem végig a környezeten, a táncmozdulatokat leolvasva hamar rájöttem a ritmusra és memorizáltam a mozgásokat is. Áldom a tapasztalataimat, amiket hajdanán szereztem és így képes vagyok alkalmazkodni minden helyzethez szinte azonnal. A Kisasszony végül felkéreti magát egy emberrel...hallatlan! Faképnél hagyni, majd személyemet helyettesítsen egy közönséges halandó? Nyelek egy nagyot, miközben érzem, közel voltam ahhoz, hogy tetoválásaim izzásnak induljanak, de időben lehiggadtam és gondolkodtam, hogy mit is tegyek most ebben a szituációban. Nem pazarolhatom az időt, így hagyatkozok mindig arra, amiben a legjobb vagyok..leszámítva a pusztítást persze, de most az ösztönre gondoltam. Elindulok az éppen táncoló emberek irányába, lassan méregetve mindenkit és tovább fejlesztve a tánc tudományát végtagjaimban. Hamarosan eljön az elméleti sík mellőzése és a gyakorlati vizsga. Egész közel érek Damsel Kisasszonyhoz és a társaságához, de megvárom azt a pillanatot, amikor a hölgy háttal van nekem, a partnere pedig velem szemben. Arcomat ugyan nem látom, de el tudom képzelni a jelenetet, hogy hogyan is nézhettem a férfira, nagyon erősen mérsékelve a gyilkos ösztönt, hogy csak a célpontom érezze, de a nőszemély még véletlenül se. A táncos kizökken a ritmusból ijesztgetésem okán és több lépést tesz az ellenkező irányba, enyhén remegő végtagokkal. Gondolatban elmosolyodok, hiszen a szwing alapelvei alapján, minő illetlenség lett volna tőlem, ha lekértem volna a hölgyet jelenlegi partnerétől. Szerencsére most már erre semmi szükség, hiszen maga tett erről. Teszek még egy lépést, hogy Damsel mellett legyek.
- Sajnálattal látom, hogy a partnere nem éppen a táncparkett ördöge, ráadásul udvariasságban sem jeleskedik túlzottan. - jegyeztem meg gúnyolódva az emberszerzet irányába, majd odafordulok és egy mosoly kíséretében bal kezemet a derekam hátuljához emelem, jobbomat pedig előre emelem, végül pedig ajkaim szóra nyílnak:
- Szabad egy táncra, hölgyem?

Azt a széles mosolyt magam is látni véltem, tehát élvezte a helyzetet, hogy elzavartam az igazi tánc előtti lábmelegítőt. Reakciójából adódóan semmit sem érzett a ráhatásomból, így amiatt nem kell aggódnom. Mosollyal nyugtázom a kérésem jóváhagyását, majd kezdődik a táncunk. Örömmel adózom képességeimnek, hogy ily hamar képes voltam elsajátítani ezeket a mozdulatokat és nem keltek oly módon feltűnést, ahogy nem lenne szükséges. Áh, a várva várt kérdések. Vajon miért nem lep meg, hogy újfent faggat jómagamról. Egye fene, mesélek, de csak csínjával. Figyelnem kell, hogy mit mondok innentől. Érzem magunkon mások tekintetét, miközben táncra perdülünk de nem foglalkozom ilyen holmi semmiségekkel. Tisztában vagyok vele, hogy igencsak rögtönzött ötlet volt betérni ebbe a bárba, így nem volt módom felkészülni rendesen, de ha már itt vagyok, hát ignorálom eme gondolataimat. Kérdése általános és nem parancsoló hangvételű, ahogy érzem, ráadásul külön megjegyzi, hogy választási lehetőséget ad nekem arra, hogy válaszomat megfontoljam. Felettébb érdekes. Hagyok egy apró szünetet a válaszom előtt, miközben gyönyörködöm a rakoncátlan tincsekkel való hadakozásában. Nem engedi el kezem egy pillanatra sem, hogy megregulázza őket, de még a szándékot sem érzem egy pillanatra az ujjakban, hogy el óhajtanának válni enyéimtől.
- A foglalkozásom, úgy mondva érdekes manapság. Nevezzük nevén, régiségeket gyűjtök különféle korokból, elsősorban nevem nemzeti származásából adódó relikviák érdekelnek. - válaszolom a kérdésre ügyelve, hogy egyetlen alkalommal ne említsem az okkult szót, pedig majdnem kicsúszott a számon véletlenül. Reménykedem benne, hogy ezen erőfeszítésem nem ül ki arcomra. Talán a relikviák szó előtt mintha egy pillanatra megakadtam volna...mindegy. Hosszú volt a mondtad, remélhetőleg betudja annak, hogy torkomat szükségeltetett köszörülnöm. Kapok a lehetőségen, mielőtt elgondolkodna ezen és visszakérdezek gyorsan.
- Kegyed milyen foglalkozást bír magáénak? - kérdem érdeklődéssel telt arcizmaimat megmozgatva. Azon kapom magamat, hogy komolyan érdekelni kezdett a nő, de nem csak azért, mert furcsán érdeklődik irántam, hanem mert tényleg valami vonz hozzá. Érzések terén jócskán alul teljesítek, nem az én szakterületem, bár érzem, hogy a hölgy igencsak jeleskedik ezen az úton. Tisztán érezhető a játékából, de most már kicsit sem zavar a dolog, izgalmasnak vélem.
Végre a szemek lehullottak rólunk és már csak magunkéi vagyunk. Foglalkozhatunk a táncunkkal és a kérdezz-felelek játékunkkal egyaránt. Valami furcsa érzés kerít hatalmába, miközben egymást nézzük táncunk közepette. Felborzolja érzékeimet, ami miatt talán egy nagyon apró pillanatra összevonom szemöldököm, de az indokának célját és helyzetét nem tudom megmondani, olyan gyorsan történt és el is illant. Talán az ösztöneim oly élesek, hogy érzékeltem, de a hölgy arcára pillantva gondolataimból kiragadva magam, nem látom annak jelét, hogy Ő is tapasztalta volna ezt az érzést. Egyelőre nem tulajdoníthatok ennek jelentőséget, hiszen számomra első a Kisasszony és a táncunk jelenleg.

Szinte a gondolataiban olvastam, miközben arcát figyeltem, hogy végigzongorázhat éppen mindazon a tényen, amit rólam tud és a munkámról. Ha csak tudná azoknak a tárgyaknak az erejét, amiket eddig összegyűjtöttem, valószínűleg a hideg rázná ki azon nyomban. Bár akadnék végre annak a rohadt tükörnek a nyomára. Gondolataimban is hihetetlenül fel tud dühíteni ennek a tárgynak a hiánya és a saját tehetetlenségem, hogy képtelen vagyok ráakadni, vagy arra a bártulajdonosra akit azon az árverésen láttam. Szerencsére hamar megszakította a gondolatmenetem, mert felkacagtam, amikor a válaszát hallottam. A hasonlat felettébb humorosnak tűnt. 
- Indiana Jones? Ugyan kérem, a legkevésbé sem vagyok sírrabló vagy hasonló, valamint főleg nem szoktak pont engem kergetni ezen okokból kifolyólag. - kuncogok, miközben kimondom ezen választ. A relikviákat amúgy is holtak kezéből vagy zártkörű eseményeken lévő talapzatokról szerzem be, némi pénzmagért cserébe. Ezután említést tesz munkaterületéről. A munkakör neve szinte azonnal ki is szállt tudatom markából, amikor is közelebb hajolt hozzám, megbabonázva testének illatával, majd említést tett bizonyos szakterületéről. Szinte a talpam is belebizsergett minden egyes szóra, ami ajkain át távozott irányomba. Létezhet, hogy valami jobban felizgat, mint csataterek rút látványa? Ez a nő...nem is kellett volna odatenni azt az emberi szócskát. Tisztán érzem, hogy mindennemű testen szabadon tudna zongorázni, ha úgy tartaná kedve. Az erkély irányába int, majd szavakba is ölti célját, amit szavak nélkül, egyszerű bólintással és mosollyal nyugtázom, tekintve, hogy puszta magánhangzókból álló makogás mászna csak ki belőlem válaszként. Roppantul kellemes szituáció lenne az biztos, de még véletlenül sem próbálok ilyesmit, így úton a friss levegő irányába próbálom testem izzását csitítani, miközben visszanyerem hidegvérem és szavaim feletti uralmam. Most mintha határozottan máshogy viselkedne, mint kezdetekkor. Talán az alkohol tette meg a hatását, vagy talán ilyen személyiség lenne, akinek szükségeltetik némi idő, mire felszabadul. Irreleváns az ok, miként a cél a fontos. Mosolygósabb, közvetlenebbé vált és ennek örülök, talán így vagy elszólja magát valójáról, vagy pedig engem érintő céljairól. Kint a teraszon aztán szívok én is egy kisebbet a terjengő, koránt sem tiszta városi levegőből, de valahol mégis felfrissített egy csekély mértékben. Odakint aztán kérdésére elgondolkodtam egy kicsit, de csak úgy tettem, mintha tudatom mélyére ásnék éppen. Képes volt a tárgyakat kacatoknak nevezni..hallatlan, mondhatom! Nyeltem egyet ennek hallatán, de nem dühítettem fel a legkevésbé sem magam, hiszen erősen érzelmi hullámok kisajtolását érzékeltem ebben a kekeckedésben. Talán azért rándult egy arcizmom hirtelenjében, de igyekeztem minden jelét elpalástolni egyfajta gondolkodó arckifejezéssel.
- Nos ez egy igen jó kérdés, hogy mi terelt az útra. Tulajdonképpen mindig is érdekeltek eme csecsebecsék. Régi korok tárgyai, amiket vagy bálványoztak, vagy használtak, mi pedig csak elképzelni tudjuk a gondolataikat az ősöknek, miként kezükben tartották ezeket. Egyes aukciókon ki is élheti magát az ember a küzdelemben, majd fürödhet a győzelemben, amikor is átlépett ellenfelein és megszerezte hőn áhított jutalmát. Aztán a műtermében kiállítva, majd csodálva ezeket a tárgyakat szinte időutazásban részesül az egyén és megfeledkezik a világról, amiben jelenleg is tartózkodik. - mondom csillogó tekintettel, amint belelovaltam magam a kifejtésbe, majd folytattam.
- Egyes tárgyaknak semmilyen funkciója nem volt régen, pusztán dísz, de vannak olyanok is, amelyek állítólag irtózatos erővel bírnak. Ezekért a kincsekért voltak a legnagyobb küzdelmeim. - mondom büszkén, enyhén kiduzzasztott mellkassal. Rápillantok Damsel-re, aztán tudatosul bennem, hogy valószínűleg szóhoz se hagyom jutni, így egy apró másodpercet gondolkodom, majd megszólalok.
- Ó, bocsásson meg..egy cseppet elragadott a pillanat heve, de lényegében válaszoltam kellően úgy érzem.
Megerőltetem gondolataimat, hátha vissza tudok emlékezni a szakma pontos megnevezésére, amikor is felforralta tudatom azzal a kacérkodó tettével. Eszembe is jutott hamar, így folytattam is.
- Emlékeim úgy tartják, radiológiát említett Kegyed. Mesélne arról kérem, hogy miként foglalkozik az emberi testekkel? - kérdeztem rá, bár elsősorban a beszélgetést óhajtottam elterelni egészen más medrekbe, hiszen a relikviák legtöbbje, ami birtokomban van valóban szinte hasztalanok, de jelenleg birtoklok legalább három olyat, aminek az erejét jobb rejteni. Amint erre gondoltam, akaratlanul is kezem óvatosan combom külsejéhez simul, ahol Tecpatl nyugszik markolatában. Hirtelen feleszméltem odatévedt kézfejem okán, de nem tettem semmilyen hirtelen, vagy gyanús mozdulatot; pusztán nyugtáztam, hogy még mindig nyugodt állapotban van, cseppet sem lett hidegebb; majd elsimítottam nadrágom ráncait ürügyként.

Kuncogok én is a kalandor vélt sértődékenységén, bár nem teszem szóvá mindezt. Damsel tesz egy különösen érdekes megjegyzést, de hamar át is lép ezen, nem hagyva reagálásra időt nekem. Nem is feltétlen baj, hiszen arra mit is mondhatna egy férfi? Én nem részesítem a szavakat előnyben, tettekkel válaszolok. Amúgy is bármit mondhatnék, az, hogy elhiszi vagy sem, csak rajta múlik. Mondjam azt, hogy nincsenek emlékeim egyáltalán a múltamat illetően, így fogalmam sincsen, hogy normális körülmények között hogyan bánok a nőkkel? Egyetlen egyre emlékszem, egy angyalra, akivel háltam, de borzasztó ködösek az emlékeim mindezekről. A szenvedély nem kérdés...démon vagyok, ráadásul nem is akármilyen, de vajon más téren milyen lehetek? Mélyre süllyedek lápos gondolataim gyötrelmébe, miközben hallgatom a Kisasszony szakterületének alaposabb magyarázatát. A hirtelen mozdulatára aztán kiszakadok a valóságra elmélkedésemből. Feltűnt volna neki is, hogy valami figyel minket? Szép lassan megfordulok, mintha végig óhajtanék tekinteni a bárban tobzódó tömegen, közben a nő tekintetének irányába nézek, majd vissza reá. Vagy elveszett gondolataiban, vagy keres valamit. Nos jómagam sejti a választ. Nagyon elrejtett jelenlétet érzékelek, de oly ügyes, hogy nem tudom pontosan bemérni helyzetét, ráadásul azt sem tudom megmondani, hogy rossz indulat, vagy kíváncsiság. Mulattat, hogy mennyire óvatos is az a valami. Felém fordul a hölgy és oly szomorú szemekkel mosolyt vet rám, hogy kezdem azt érezni, hogy aggódik a helyzet miatt. Megszólal és jelezte, hogy távozni óhajtana, de mintha ugyanolyan érzés fogna el, mint amikor táncra invitált. Mintha egyáltalán nem akarna menni, vagy legalább is azt akarná, hogy megállítsam, esetleg elkísérjem. Nekem semmi félnivalóm nincs, bárki vagy bármi legyen az, ami figyel. Elpusztítani nem lehetséges, ameddig "az" a birtokomban van, a képességem miatt pedig kárt okozni bennem több mint komoly kihívás...de valami nincs rendben. Egy olyan érzés kerít hatalmába, amit eddig soha nem tapasztaltam. Én aggódnék? Ráadásul nem magam miatt? Ez...teljességgel képtelenség. Hogy egy démon, aminek nincsen lelke, ily módon reagáljon. De most erre nincsen idő; illendően elköszönt és indulni próbál. Valamit ki kell találnom...és teszek is így! Udvariatlanság lenne és ráadásul feltűnő, ha teljesen útját állnám, így csupán egyetlen lábbal állok meg útjában annyira, hogy reményeim szerint legalább elérem azt, hogy megakasszam indulási szándékát egy pillanatra és megszólalok:
- Sajnálattal hallom, pedig még oly fiatal az este. Amennyiben "tényleg" menni óhajtana, legalább kíséretem vegye igénybe, kérem. - ajánlom fel szomorkás tekintettel az arcomon, majd alig hallható módon, de bizonyosan annyira, hogy csak Damsel érthesse, folytatom:
- Ha valamilyen aggodalom gyötri, vagy valami sietteti innen, bennem megbízhat. - majd egy szúrós tekintettel a tető felé nézek. Ha nem fordultam volna szembe Damsel-el, akkor talán nem vettem volna észre, de mintha lenne ott valaki...

Szinte láttam, amint útját állván szétrepülnek gondolatai. Mosolyát mosollyal nyugtázom, miközben mézédes szavakkal illet engemet. Kezeivel végigsimítja az arcot, melyet viselek, ujjainak puhasága, melegsége nyugalommal tölt el. A válasz, amit kaptam tőle ugyancsak megnyugtatott, hiszen szívesen vette kíséretem ezen az eseménydús éjszakán.
- Köszönöm, hogy elfogadta ajánlatom. Ígérem, vigyázni fogok Önre. - jegyzem meg udvariasan. Damsel előtt utat török a zsibongó tömegen keresztül, hogy elkísérhessem a ruhatárhoz. Kézhez kapván a csodás ruhadarabot segítek a hölgynek a felöltésében, ahogy azt egy lovagtól el is lehet várni. Amint elhagytuk a helyszínt, mintha gondolkodóba esett volna a Kisasszony. Miközben meghatározta útirányunkat, addig én kiszélesítettem állatias ösztönömet, hogy folyamatos figyelemmel tartsam azt a féleszűt, aki képes feladni az életét ily hamar követésünkkel. Elindulunk gyalog aztán, én felajánlom karomat, amit Damsel el is fogad, majd folytatjuk utunkat. Az eső előtti időnek a jellegzetes illata csapja meg orromat, aztán mintha válaszolni akarna kérdésemre az ég, hallom halk hangját. Eh..nem hoztam magammal ernyőt, de ez nem mondhatom, hogy gondot jelentene, gondolom magamban. Előttünk éppen elhaladna egy fiatal ember, aki szintén felfigyel a morajlásra és táskájából éppen elő venné saját ernyőjét. Látva ezt széles mosolyra húzom arcomat, majd, hogy a mellettem gondolataiban elmerülő hölgyet ne zavarjam, részlegesen használom képességemet. Csak a szabad karomra koncentrálom erőmet, miközben tudatommal rejtem képességeim jelenlétét. Közel súlytalanná teszem válltól magam, majd olyan sebességgel veszem el az ernyőt az ember kezéből, hogy annak fel sem tűnik. Még látom, amint tanácstalanul kutatja táskája tartalmát és morfondírozik azon, hogy vajon hozott-e magával ernyőt. Miután megszereztem zsákmányomat, a mellettem még mindig gondolkodó hölgyre nézek és megengedek magamnak egy fél mosolyt újfent, látva, hogy nem keltettem semmilyen módon feltűnést. Folyamatos figyelemmel kísérem a mögöttünk haladót, de csak egy idő után válik hallhatóvá lépteinek visszhangja. Mikor Damsel hátrafordul megtekinteni a vélt vadászt, én is megteszem ugyanezt. Lássuk csak, mivel állunk szemben. Férfi, általános viseletben. Hirtelen semmi szórakoztatót nem találok rajta, ami miatt megérte volna hátrafordulnom, de aztán meglátok nála egy könyvet, ami miatt szúrósabbá válik tekintetem. Fújtatok egyet, de még így sem tudom leplezni mosolyom, de legalább nem nevettem el magam rajta. Komolyan azt hiszi, hogy elűzhet engem? Bolond ez a szerencsétlen...fogalma sincsen mikkel, vagy kikkel áll szemben. Finom hangvétellel megszólalok a hölgy irányába:
- Esetleg tegyünk egy kis kitérőt, valamilyen zavaró szemektől mentes utcasorba? - kérdem kaján mosollyal arcomon oda pillantva a követőnkre. Bizonyosságot nyertem már amúgy is afelől, hogy közel sem átlagos a mellettem lévő hölgy, ráadásul abban is biztos vagyok, hogy pontosan tudja mi vagyok én. Innentől már nem sok takargatni valóm van, bár még így is védett vagyok sok mindentől. Közben figyelemmel kísérem tőröm hőmérsékletét, hátha álnokul megpróbálna valamit tenni velünk a mögöttünk lévő.

Őrjítő amit művel a nő velem. Jutalmat ígér nekem, de a módja az, ami igazán libabőrössé tesz. Testem minden sejtje, tudatom minden gondolata azt akarja, hogy mihamarabb elseperjem az útról ezt a hulladékot, aki követ minket, majd megtudjam, mi jár Damsel fejében. Veszek egy mély levegőt, leplezve izgalmamat, miközben rámosolygok a Kisasszonyra. Ez nem volt elég...még kéjesen végigsimogat és karmol, hogy jobban ujjai köré csavarjon. Nem tagadom, sikerült neki. Izmaim a karomon feszülnek és ernyednek folyamatosan váltva egymást, miközben örülnek a kényeztetésnek. Körbenézek az utcán, figyelve a járókelőket. Egyelőre még nem tudom, mit is tegyek...pusztítsam el olyan gyorsan, hogy csak az eredményt láthassa, vagy csaljam el és mutassam meg neki, nem a leggyorsabb, de jóval erősebb verzióját tudásomnak? Azt bizton tudom, hogy egyik arcomat sem óhajtom megmutatni, marad tehát az a "nyers fizikai" erő. Miközben lépdelünk tovább, akaratommal felelevenítem az ördögűző képét tudatomban, hogy lássam, mire is számíthatok. Átlagos testalkat, így fog némi nyomot hagyni a ruhámon, ha nem vagyok elég óvatos, miközben elpusztítom. Tekintete viszont arról árulkodik, hogy tapasztalt. Valószínűleg sok démont küldött haza erről a világról, de hatalmas hibát követett el. Ha azt hiszi, hogy bitorlom ezt a testet és kiűzhet belőle, akkor súlyosan téved. Ez a test a sajátom, pusztán az arc, amit viselek, nem az enyém. Nagyon kevesen ismerik az azték vérmágiát, így nem is feltételezem senkiről, hogy tudatában van személyemnek. Ha pedig azt gondolja, hogy felveheti velem a küzdelmet, akkor jobban tette volna, ha fel sem kel máma. Mágiákhoz nem sokat értek, tekintve, hogy az azték varázs ezen fokát csak tárgyakkal lehet végrehajtani, de vajon tud-e koncentrálni mágiára olyan, akinek nincs elegendő ideje rá? Miközben mindezekre gondolok, szélesen elvigyorodom. Külsős szemmel ezután az látszódik, mintha lefagyna arcomról a mosoly, majd újfent visszatér. Ezután félhangon megszólalok:
- Elfogadom és megszerzem a jutalmat. Ebben biztos lehet, Kedves. Ugyanakkor vélem, hogy nem csak céltalanul követ minket. Röhejes lenne, ha csak egy cigarettát óhajtana kérni tőlünk, így valószínűleg csapdát állított fel, vagy céljában van. Engedelmével... - sóhajtok egyet csillogó szemekkel, majd folytatom - szántszándékkal szeretnék belesétálni a csapdájába, hogy láthassam arcán a vélt győzelem utáni végső elkeseredést. Máskülönben, hol az élvezeti értéke a vadászatnak? - kérdem vigyorogva, miközben karjaimban közel természetellenesen mozgolódnak az izomrostok. 
Folytatjuk lassú ütemben sétánkat, majd a szabad kezemmel intek, a hozzánk közeli elhagyatott, bár szerencsére tisztára takarított sikátor irányába. Amennyiben elfogadja döntésem Damsel Kisasszony, akkor letérünk az útról és az elhagyatott zsákutcába fordulunk be.

Amikor elengedte karomat, elsőre nem tudtam mit is szeretne, aztán ujjait tenyerembe csúsztatta és  mint akiket éppen a vágy hajt és nem bírnak tovább magukkal, elrángatott a közeli leszámolás helyszínéül szolgáló utcaterülethez. Mindez még racionális lépés volt a szememben, hiszen technikailag ennyit látott belőlünk az ellenfél, hogy egy démon kezd megkörnyékezni egy óvatlannak vélt szépséget. Ha csak tudná, amit én érzek. Ami viszont teljesen kizökkentett, az a hirtelen letámadása Damsel-nek. Hozzám bújt, simogatott, vadul csókolt és nem engedett el. Nem mintha akartam volna elfutni eme gyönyör elől...elvarázsolt teste bársonyával, céltudatos vágyaival. Tetszik ez, hogy meg akarja szerezni amit csak akar. Ez a nő...kell nekem. Egyre inkább kezd megfoganni bennem a gondolat, hogy vágyom erre az éjszakára és vele minden izgalomra. Vágyom őre és arra, amit csak adhat. Kívánom magamban, hogy soha ne érjen vége ez az éj. Ugyanakkor egyre inkább dühít annak a zavaró tényezőnek a jelenléte, aki belerondít ebbe a gyönyörbe és vadul mormolja mágiáit a sarokpontról. Azt hiszi, hogy szánalmas képességei képesek megvédeni magát tőlem. Próbálom kordában tartani tudatomat annyira legalább, hogy az élvezet okozta mámor miatt képes legyek még szabadon gondolkodni egy cseppet. Helyzeti előnyt kell szereznem, így szabaddá teszem azt a karom, amelyik a sikátor szájához legközelebb van. Ahol rajtra készen áll az ember. Vélhetően úgy gondolja az exorcista, hogy eléggé el vagyunk foglalva kettesben, ahogy egymásnak feszülünk a falak közt, így lassan mozgásba lendül. Azonban, mielőtt ezt megtehetné, kiötlöttem már magamban egy tervet, hogy szétziláljam gondolatait és harci morálját. A szabad kezemen használtam képességemet és tenyérközépig belevájtam kezem a falba és adtam egy apró extra súlyt a karomra is. A tenyeremben összpontosul olyan 700-800 kiló, így azzal nem lesz gond; a felkarba és a vállövbe pedig csupán 300-at áramoltatok, hogy ne az elején haljon meg az illető. Egy kicsit játszani akarok a jutalom előtt. Komoly koncentrációt igényel a képességem egyidejűleg különböző hatással bírása és Damsel ellenállhatatlansága elleni apró küzdelmem. Vágyom arra az ajándékra, de előbb teljesítenem kell a kérést, különben nincs jutalom. Az általam memorizált információk alapján belőttem a célpont fejének vélt irányát, de biztos ami biztos, szemmel is követni fogom az ellentámadásomat. Több tízezer éves tapasztalatom alapján tudok egyet kettőt a területi elemek felhasználásáról, illetve nem csak a meglepetés okozásáról, hanem a legjobb módokban is jeleskedem. Az ember teste végtelenül gyenge és retteg attól, amit nem ismer, illetve amit sejt, de nem lát. Arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal a fejet, vagy a szemeket ért támadás a legjobb lehetőség, hiszen azonnali ijedtséget okoz.
Ellenfelem befordult a sarkon, felvértezve mágiákkal és harcra készen, azonban arra nem számított, ami bekövetkezett. Őrületes erővel rántottam oldalra karomat, amivel a falból egy jó adag kartácstüzet szalajtottam meglepett ellenfelem arcának irányába. Védőmágiáján pokoli erővel csattantak szét a törmelék darabjai, azonban elértem célomat, hiszen oly hirtelen volt, hogy arca elé kapta védekezésképp karjait. Ezalatt a cselekvése alatt én kibontakozni óhajtottam Damsel karjaiból, ha ezt Ő is így akarta, akkor a varázstudó felé fordulva gyorsan tettem pár lépést, hogy alig legyek tőle pár méterre, majd felemeltem egyik lábamat, amibe; a jóval erősebb hatás elérése okán; közel 3-4 tonna közötti súlyt fektettem, s lesújtottam vele a földre. Darabokra szaggattam az utca azon részét, amin álltunk ketten az ördögűzővel, ezzel kibillentve őt egyensúlyából, majd nevetségesen nagy erővel ráütöttem védelmére. Először szikrázni vélt a mágia, amint sanyargatni kezdtem fizikális erőmmel, de ellenem nem működik ilyen gyermeteg védelem. Amint átszakítottam, elkaptam öltözeténél fogva az egyént és a zsákutca vége felé hajítottam a Kisasszony előtt, de ügyelve arra, hogy a közelébe se érjen.
Beharaptam ajkamat és szippantottam egy hangyányit ellenfelem félelméből, majd megszólaltam irányába:
- Véleményem szerint én megtettem a bemutatkozásomat. Tegyen hát kedvemre, ha kérhetem - ragyogott arcomon a vadászat iránti elhivatottságom egy veszedelmes mosolyban. Izmaim megfeszültek, készen állva képességem azonnali bevetése és az izgalom keveréke okán. Lássuk, mit tud ellenfelem.

Az exorcista mikor földet ért tudtomra adta, hogy most is elfelejtettem egy fontos tényezőt. A reccsenés hangereje ugyan kellemes dal volt lelkemnek, de furcsa visszhangja miatt sejtettem, hogy nem éppen egyetlen darabnak okoztam súlyos kárt. Bár észre se vettem; talán ciccegtem egyet jelezve, hogy hamar megbántam bűnömet, mily gyorsan eltörtem játékszerem. Aztán amikor feltápászkodik, igazi örömmel tölt el a látvány. Tudatosult benne saját gyöngesége, de ami leginkább szórakoztatott, hogy összezavarta az összkép látványa. A Nő irányába tanúsított érdektelensége, valamint ugyanezen okból kifolyólag látszódó "nem éppen túszhoz illő" magatartás kimutatása. Ugyanakkor elborzasztotta a tudat, hogy egy "egyszerű" démon, puszta fizikális erővel képes volt megfosztani mindennemű előnyétől, védelmétől és magabiztosságától. Sejthető volt, mi is fog ezután bekövetkezni. Amikor kilátástalannak véli a helyzetet az ellenfelem, első dolga, hogy menekülni próbál. Amikor mágiájának segítségével bejutást biztosít magának az épületbe a sikátorra nyíló hátsóajtón, megfeszülnek izmaim lábaimon. Ugrásra készen állok, amikor is eszembe jut a jutalom kecsegtető gondolata, valamint az, hogy ha üldözőbe veszem azt a semmiséget és itt hagyom ezt a Gyönyörűséget, akkor én vagyok a legszégyentelenebb démon, akit csak a Pokol fialt magának. Döntöttem és véleményem szerint a leghelyesebben. Hagytam futni a szerencsétlent, remélve, hogy utamba sodorja még az élet és kipróbálhatok rajta pár különlegességet. Talán kipróbálom rajta a dobomat, vagy lenyúzhatom az arcát, hogy később beszivároghassak az ördögűzők közé. Kuncogok magamban, bár talán egy kicsit ki is hallatszik, de hamar megszakítom eme gondolataim menetét. Keskenyre húzom ajkaimat, majd teszek egy apró megjegyzést:
- Báh, ez így cseppet sem izgalmas már, bár... ez volt a leglogikusabb lépés. - mondtam ki végül, majd sóhajtottam egyet és Damsel irányába fordultam apró mosollyal arcomon. Amit láttam, egyszerre töltött el csodálattal és elégedettséggel. Az elkalandozó és egyben csodálatos szempár társaságában évtizedeimet tölteném el. Az elégedettségem okát pedig maga a meglepett arc biztosítja. Gondolatom egyetlen tényt vetít tudatomba, miszerint én lehetek az egyetlen démon, aki ily irgalmatlan erővel hoztak a világra. Miközben beharapom alsó ajkamat, arra gondolok, hogy még csak egy apró részletét mutattam a valódi erőmnek, semmi komolyat. Midőn elszakítja tekintetét nyomaimról, megdicsér és ez valahogy különös érzéssel tölt el. Mintha vágytam volna ezen szavakat ajkairól és meglepően meleg érzéssel tölt el, hogy meg is kaptam kívánságom.
- Kérem, kedves Damsel, a harctér az én vásznam, az eredmény pedig a művészetem. Sajnálatomat kell kifejeznem...én igazán megpróbáltam izgalmasabbá tenni ezt a pillanatot, mily kár, hogy nem fejezhettem be. Habár... - mosolygok, miközben lassú lépéseket teszek a hölgy irányára és szemeimre kiülhetett szinte minden gondolatom. - kérésére eltakarítottam zaklatónkat.
A szempár ily közelről akár a legszebb árnyalatú ékkő, tükrözi rám mindazt, amire csak vágyhatok. Igéz a végtelenségig és egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Vajon akarok-e egyáltalán? A válasz oly egyszerű, oly leolvasható jómagamról. Kíváncsian várom, mivel is ajándékoz meg az előttem tündöklő teremtés.