A Menedék mélyén - Ethan & Lilith

Bizalom, öröm. Ez lesz az, amelyet egymásnak nyújtunk. Biztonság, elfogadás. Minden, amire csak vágyik. Mikor kimondja azt a mágikus szót, mosolyom boldogabb, szélesebb lesz. Finoman húzom át a kapun. A templom szent aurája eltűnik. Helyére kerül valami más. Nyomasztóbb lesz a levegő, körülöttünk lények járnak. Három, szám szerint. Kettő ebből szinte Ethan arcába nyomul. Kissé vadállatiasan viselkednek még, de hát fiatalok. Kell egy kis idő, és egy kis emberáldozat, hogy intelligensebbek legyenek. Az első a sorban...
- Ő itt Romo. - állok a velem egy magas, de szélesebb, száras bőrű, csupasz, csupaszáj démonfattyam mögé. - Ő egy, a falánkság képviselői közül. Ő itt Korgog. Az emberi kapzsiság szülöttje. - lépek a legemberibb kinézetű démon mellé és teszem vállára kezem, miközben ő Ethan lábánál guggolva végig tapogatja az új fiú lábát.
- Végül, de nem utolsó sorban Maaliel. - mutatok a szoba túlsó felében, a sötétben csillogó két szempárra. Tapsolok kettőt, mire fellobbannak a gyertyák, és így fény derül a harmadik testvérre is. Bőre hófehér, hátán szárnyak, visszafogottabb, mint a többiek. Nyugodt, viszont olyan nagy, hogy kinyújtózni nem is tud.
- Őt az ártatlan vágy, és kíváncsiság szülte. Gyerekek, ismerjétek meg Ethant. Az árulás gyermekét. - elárulta őt az anyja, az apja, de a szülők nem csak őt hagyták cserben, hanem saját népeiket is. Joggal lehet Ethant az árulás gyermekének, és remélhetőleg majd a bosszú angyalának nevezni. Igen... ezt szeretném elérni. A megnevezett mellé lépek, és biztatóan megszorítom felém eső felkarját.
- Most, hogy a saját szemeddel látod, hogy én nem a levegőbe beszélek, itt az ideje, hogy kibontsuk mélyre temetett szárnyaid! - mondom lelkesen, mire Maaliel a háttérben kicsit kijjebb húzza magát. Ő egy nefilim, ám átkom miatt belőle is démoni szörnyeteg lett, angyal-ember félvér helyett. Biztos vagyok abban, hogy Ethant kedvelni fogja.


outfit@music

Lilith & Ethan ✠

Átlépem a véresen málladozó, mágiától izzó, ovális portál levegőben, délibábként merengő küszöbét. Egyszerre lépem át A Küszöböt az asszonnyal, akit csupán egy szemvillanásnyi ideje ismerek. Ő még is más, mint a többi nő, akivel eddig találkoztam. Ő hasonló hozzám, most már én is látom, pontosan, ahogyan azt megmondta. Mintha csak úgy nézett volna át rajtam, akár az ablaküvegen. Egy fekete, vértől mocskos ablaküvegen, azokkal a végtelen sötétséget tükröző szemeivel. Hasonlóak vagyunk. S nem csak azért, mert a vonzó arc maszkja egy szörnyeteget takar fekete, ámde dobogó szívvel. Ahogy körbe pillantok a különös, Grimm mesékbe illő vagy éppen valamiféle letűnt kort idéző helyiségben, végig pásztázom a különös tárgyakat és lényeket, melyek itt honolnak. Hasonlóság. Hasonlóság, mert most már értem. Rá nézek, a feketébe öltözött hölgyre, aki az új anyám. Nem ő szült, még is úgy néz rám, mintha az ő méhéből fakadtam volna. Hasonlóság, mert most már látom, ő is ugyan azokkal a "szemekkel" rendelkezik, mint én.


Mivel ő is abban látja a szépet, amiben én. Abban, amiben senki más nem, csupán pár eltévelygett, kárhozatra ítélt, beteg emberi lélek. De mi mások vagyunk, mint ők. Bennem semmi emberi nincs. Mintha ez az arc is, amivel megszülettem csupán azt szolgálná, hogy el tudjak vegyülni a halandók között, akár a tökéletes ragadozó. A Farkas a Bárányok között. Mindig is gyűlöltem magam érte. A sóvárgásért...utánuk. De nem a virágillatú, termékeny kehely után a szűk combok között...nem...csupán a haláltusájuk és az ereikben csörgedező, éltető nedű után. Ő viszont...Lilith, legyen ő bárki is valójában, megérti...nem neheztel, mi több, látja az esztétikát a művemben, a hajlamomban.


Ahogy körbe pillantok, három rém tolong körülöttem, oly közel merészkedve, amennyire emberek nem mernének. De ők nem is azok. Fejemet enyhén oldalra billentem, ahogyan Romo tekintetét fürkészem. Nem hőkölök hátra, nem rettenek vagy undorodom meg. Miért is tenném? Hiszen ezek az entitások...Lilith gyermekei...a maguk nemében gyönyörűek. Csak ezt a világ plasztik látású, könnyen befolyásolható lakói sosem lennének képesek felfedezni, meglátni. Ahogy a boszorkány tovább beszél, rozsdaszínű íriszem úgy követi a mozdulatait. A következő "kistestvér" a lábszáramnál matat, a Korgog névre hallgat és meglepő érdeklődése tettekbe is átcsap, ahogy megtapogat. Ahogy Anyám tapsol, felkapom a fejem és a sötétbe burkolózó sarokra irányul figyelem s ott a leghatalmasabb termetű testvérre, Maalielre. Lenyűgöző a termete. Különös a higgadtsága a többiekhez képest. Némán hallgatom a bemutatások sorát és a jelzőket, melyek bizonyára oly találóak ránk. Nem tudom, mit mondhatnék, az újdonság hatása. De talán nem is kell. Anyám megszorítja a karom s én le pillantok rá, majd ismét a másik szárnyas teremtményre nézek. Két lépést teszek előre, és Lilith kérésére szárnyakat bontok. Az atléta anyaga mellett előbújnak az olajfeketén csillogó, vékony vágású, ámde méretes szárnyaim. Félig-meddig a vállam felett rájuk pillantok, vagy inkább a nő reakcióját várom s újdonsült fivéreimét.

Forsaken

Nem fél, nem tart a gyerekektől se. Tökéletes. A többiek megismerkednek vele, mindenkit bemutatok mindenkinek. Ezután Ethanhez lépek, és szavaimra kitárja szárnyait. Csodálatos. Romo és Korgog visító hangot hallat a látványára. Egyszerre zavartak és döbbentek, Korgog arrébb is slisszol kicsit. Maaliel Kiegyenesedik lábaira állva, és ő is kitárja szárnyát, utánozva bátyját. Lesodor egy-két dolgot a mellette lévő asztalról, de nem foglalkozok az összetört dolgokkal, Romo úgy is megy már felkapkodni a varjúujjakat. Nekem szinte könnybe lábad a szemem a gyönyörűségtől és büszkeségtől, ahogy nézem őket. Egy anya örömei!
- Csodálatos! Milyen szép, és erős! Majd közösen elmehettek vadászni, de most, egyelőre tanulás. - mondom örömittasan, finoman megsimogatva Ethan szárnyát.
- Az első, amit meg kell tanulnod, az az önvédelem olyan lények ellen, mint az angyalok. Ők a legveszélyesebbek rád. A démonok is beléd köthetnek, de egyelőre azt majd máshogy fogjuk kiküszöbölni, hogy jobban tudj erre a tanra koncentrálni. - mondom, és oda lépek egy polchoz, amelyre hat nagyon régi könyv van feltéve. Az egyik alja barnás, a régen rá folyt alvadt vértől. Egy szintén sokat használt, vaskos példányt veszek le és oda lépve oda adom Ethan kezébe.
- Ez itt... Az angyalok anatómiájáról és mágiájáról szól. Még akkor írtam, mikor Samael arkangyal tanított. Te elfogod tudni olvasni, mert a véredben van. Ők nem értik meg, hiába az irat. Ha akarod, szerezhetünk hozzá alanyt is, hogy két kézzel lásd, mi van leírva benne. Egyébként, mielőtt elfelejtem! Van egy-két egyszerű szabály, amit be kell tartanod. Minden, amit itt találsz, vagy ide hozol, itt is marad. Nem viheted ki innen az eszközöket, alapanyagokat, könyveket. Utóbbiakról, és a Menedék helyéről beszélned is tilos idegeneknek. Idegennek számít mindenki, aki nem az én gyermekem. Senkit nem hozhatsz ide, kivétel az áldozatok és testvéreid. Ezeket leszámítva: azt olvasol el, nézel meg, eszel, iszol meg, amit csak akarsz. Próbálgathatod a mágiát, erre is van hely. - mutatok egy félig leszakadt ajtó irányába.
- Van esetleg kérdésed? - kérdezem kedvesen. Alig várom, hogy kiderüljön, meg elevenednek-e számára a betűk, olvasni tudja-e majd a könyvet, mit démon nem olvashat soha.


outfit@music

Lilith & Ethan ✠

Íme, itt állok, szemtől szembe a Fivéreimmel, még ha nem is vagyunk egy vérből valók. A három lény, kiket az emberi világ kivetne és torzszülöttnek bélyegezne. Ahogyan valahol engem is. A fejemben visszhangoznak Lucinda, a gótikus boszorkány szavai, "Nem kell hinnem, pontosan látom. Volt már dolgom a fajtáddal, tudom, mennyire elborult is vagy." Ránk néznek, és ítélkeznek. Aki Lát, mint egy boszorka, még inkább. Ez olykor hűvös közönybe taszít, míg máskor úgy éget bennsőmben, akár a Pokol kénköves tüze. Mi mások vagyunk. A fejünkben hangok tombolnak és olyan ösztönök feszítenek, amiket egy közember sosem érthetne meg. Végig pásztázom tekintettemmel a testvéreket, valóban, ha jól megnézzük, hasonlóak, hiszen a vér nem válik vízzé. És ha még szemfülesebbek vagyunk, még én sem lógok ki annyira a sorból. De ehhez már mélyebbre kell ásnunk, látnunk. Érzem Anyánk gondos kezét, megértő tekintetét a vállamon, arcom szigorú élén. És megteszem. Kitárom a hatalmas, keskeny, kecses szárnyakat, melyek kátrány színben pompáznak és hoznak pusztulást a világra. Igen. Érzem, hogy minden egyes lélegzetvétellel erősödöm, a harag útján. Eufória. Lilithre pillantok, vajon ő is ugyan azt érzi, mint én? Vajon látja az izgalmam? Tekintetem vissza tér öcséimre. Romo és Korgog jajveszékel, ahogy, talán számukra váratlan módon, kitárom a szárnyaimat. Még sem érzem, hogy az én osztályrészem lenne, hogy megnyugtassam őket. Végül, Maaliellel nézek farkasszemet, aki fölém magasodik és így szárnyainkkal szinte befedjük egymást, még ha ő terebélyesebb is, egyfajta kört formálva magunk között. Uroborosz. Ez a nyers erő és atmoszféra szinte megrészegít, Anya zökkent ki ebből a révületből, ahogy lelkesen hozzánk szól és kijelöli Az Utat. Ő az, aki vezet és útmutatást ad, felkarolva a magunkfajta bestiákat. Ahogy pedig szárnyaimhoz ér...óvatosan, gyengéden, még sose tapasztaltam hasonlót. A szülőanyám iszonyodott tőlük, másoknak pedig nem igen volt alkalma nézegetni. Így, kissé zavarba jövök. Bizsergés fut végig a tagjaimon, a tollaimtól kezdve, ahol megérintette őket. Senki sem volt még rám ekkora hatással, mint ő.
- Vadászni? Együtt?
Rebegem, itt újra Maalielre nézek, majd vissza, Lilithre. Mindez, túl szépnek tűnik, bűnösen szépnek. Mondhatni, akár egy álom, de ennyire kreatív még talán én sem vagyok, hogy mindezt megszülje az elmém. Az asszony megindul, én pedig hűségesen követem, szorosan haladva mögötte, míg meg nem áll egy könyvespolc előtt és magyarázásba nem kezd. Szárnyaim közben finoman a hátam mögé hajtva tartom, hogy ne tegyek kárt semmiben, de egyelőre nem húzom teljesen vissza őket.
- Angyalok...ellen.
Ismételem félszegen, hiszen mindez olyan "sok". Az elmém...hirtelen válaszok, eszközök, minden, és ez bár megelégedettséggel tölt el, még némiképp magamhoz kell térnem. Hallom a nő szavait, a gondos magyarázatot, a szabályokat.
- Értem.
A könyvet nézem, melyet a kezembe ad. Csak bámulok magam elé, tomboló vihar koponyám ketrece. A lapokat nézem. Nem is tudom, mikor nyitottam ki, lapoztam bele, mintha a testem magától működő gépezet lenne. Látom a lerótt, különös betűket, írásokat, még is, valamiféle korlátba ütközik a megértés.
- Ezek az írásjelek...néha...bevillannak hasonlók. Látom őket a fejemben. De...nem értem őket. Mintha el tudnám olvasni, de még sem...nem látom az értelmüket, mintha pusztán képek lennének.
Vallom be a lelkes mentoromnak, majd hozzá teszem:
- Szóval, ez az angyalok nyelve?
Kezdem össze rakni a kirakós kusza-kósza darabjait, kockáról-kockára. Végezetül pedig, ahogy ott állok mellette, és ő érdeklődésre buzdít, felbuggyan belőlem a kérdés. A kérdések kérdése.
- Miféle szörnyeteg vagyok?
Nem nézek fel Lilithre. Mintha valahol, bár mindig is tudni akartam a választ erre a kérdésre, most, hogy végre van, aki szolgálhat vele, szorongás ködös fátyla telepedne rám. Látom őt a szemem sarkából, de valahogy nem visz rá a (nem létező) lélek, hogy az arcára pillantsak. Hogy a szemeibe nézzek. Bár magam sem tudom, miért lett hirtelen úrrá rajtam a szégyen ragacsos-mocskos érzete.

Forsaken

Ethan & Lilith

Nem gondoltam volna, hogy amikor elmegyek érte velem jön majd. De repesek a boldogságtól, hogy megtette. Ő különleges, még a különlegesek között is az. A szülőanyja egyszerűen csak eldobta magától. Félt tőle, szörnyetegnek tartotta. De én... én teljesen máshogy nézek rá. Ő egy csoda, és habár jelenleg nem ezt gondolja magáról, bebizonyítom neki, hogy az. Ő is a gyermekeim közé tartozik már, és tudom, hogy büszkévé fog tenni, ahogyan kedvenc fia teheti büszkévé az anyját. Még ha nem is az én méhemből származik, ez jelen pillanatban teljesen lényegtelen. Még mindig nem adtam fel a legújabb álmomat, egy igazán különleges és értékes gyermeket nemzeni. De jelen pillanatban Ethan áll a legközelebb ehhez a dologhoz, még ha nem is vér szerinti gyermekem. Az emberek nem tudják értékelni, ők csak a szörnyet látják benne. Az angyalok nos... ők még annyira sem. Pedig ha tudnák, hogy mekkora fegyver lehet majd Ő egyszer. És ez a fegyver az én kezemben lesz, rám fog hallgatni, engem fog védelmezni. Pont úgy ahogy jelen pillanatban veszem a szárnyaim, a védelmem alá. Úgy fogom tanítani, nevelgetni, ahogy annak idején Lucifer barátom tette ezt velem. Még most is eszembe jut annak az éjszakának az emléke, amikor először tett látogatást nálam. Én... azt hittem, hogy őt is csak testem érdekli majd, de ez nem így történt. Őt sokkal inkább az asszony érdekelte aki beintett az Úrnak, aki ellen mert szegülni, és nem alá vetni magát a férfiak terveinek. Aztán elkezdett tanítani a mágiára a varázslatra, amit akkor még kezdőként műveltem, neki hála mondhatom azt, hogy én vagyok az Első boszorkány, aki él. Nálam jobban senki sem ismerheti a mágia csínját-binját, az egyszer biztos. Sőt, mi több, én szívesen adom át a tudásom annak aki megérdemli. Ez csupán a pártfogoltjaim és a gyermekeim. De ugyan ilyen szívesen alkalmazom is az ellen aki nem engedelmeskedik.
Mintegy mellékesen simítom végig újdonsült gyermekem vállát, biztatón fúrom ibolyakék íriszeim világos lélektükreibe. Biztatom, hogy engedje szabadon a képzeletét, az erejét, mutassa meg a szárnyait, pontosan úgy, ahogy a másik két gyermekem tárja szét őket. Várok, türelmesen várok, akár lehetnék türelmetlen is. De ha valami a rendelkezésemre áll, az nem más, mint a türelem, ami egy újabb fegyver a kezemben. Olyan fegyver, amit sokan képtelennek kivárni, vagy kihasználni. Rögtön akarnak mindent, és elfelejtik kiélvezni a pillanatot, minden egyes pillanatot az életben. Az emberek is csak rohannak, hogy minél hosszabb életük legyen. A pénzt hajszolják, és elfelejtenek élni, mire erre rádöbbenek, már késő. Vének és ráncosak lesznek, pedig az életet fiatalként kellene élvezniük...
Majd lassan ördögi mosoly kúszik rúzsozott ajkaimra ahogy Ethan kitárja csontos szárnyait. Majd szigorú pillantást küldök Korgo és Romo felé, hogy fejezzék be, lassan közelítem meg a fiút. Látom az arcára kiülő érzelmeket, és valahol mélyen büszkévé tesz. Ethan-ben sok potenciál van, amit eddig senki sem akart kihasználni, hát majd én a kezeimbe veszem. Gondoskodom róla, hogy olyan életet élhessen amire még a legsötétebb álmaiban sem mert vágyni. Én megmutatom neki, hogy mit is jelent: szörnynek lenni. Mert nem azt, amit belé sulykoltak és nem azt amit ő gondol saját magáról. Ezt be is bizonyítom majd neki. Elé sétálok, lassan, finoman érintem a szárnyát, majd ujjaimmal az arcélén simítok végig.
-Tudtam, hogy különleges vagy.- jegyzem meg elhaló hangon, ahogy nefelejcskék íriszeim az övéibe fúrom, tekintetemből sugárzik a büszkeség és csodálat egyvelege.
-Igen, majd később.- finoman bólintok ahogy határozott léptekkel indulok meg a könyvespolc felé,- igen, Ethan. Minden ellen meg fogod tudni védeni magad. De leginkább az angyalok ellen. Ők majd el akarnak pusztítani. Nem úgy néznek rád, ahogy én. Nem látják azt, amit én igen.- válaszolom nyugodtan. Mondandóm végére még egy lágy mosolyt is engedek magamnak, ahogy kezembe veszem az egyik könyvem. Ahogy elsorolom a ház szabályait bólint, ezen nincs is mit túl ragozni, ha megszegi tudj az mivel jár. De okos fiúnak tűnik. Nem gondolnám, hogy képes lenne megszegni. Látom rajta, neki pontosan azt jelenti ez a találkozás, mint nekem. Majd inkább arra koncentrálok, hogy ha kinyitja a könyvet, el tudja-e olvasni a lapok tartalmát.
Majd tágra nyílt szemekkel hallgatom őt, közelebb lépek hozzá, egyre biztosabb vagyok abban, hogy mennyire igazam volt amikor magam mellett akartam tudni őt.
-Az már egy jel, hogy el tudod őket olvasni, azt jelenti, hogy angyalvér is folyik az ereidben,- veszem ki a kezéből a könyvet és ejtem az asztalra, majd egyik kezét mindkét tenyerembe simítom,- Te... te,- egy pillanatra elhallgatok, -igazán különleges vagy, és most már az én gyermekem, nem számít, hogy nem a méhemből való vagy. - majd elengedem a kezét és fordulok egyet. A polcon elkezdek keresgélni egy másik könyv után is, miközben meghallom a kérdését, felegyenesedem.
Először még nem válaszolok, kikapom az öreg polcról a másik könyvet, majd az asztalról felkapom az előzőt.
-Te, drága gyermekem egy angyal és egy démon ivadéka vagy,- nyomom a könyveket a kezeibe,- ezt a kettőt tanulmányozhatod, holnapra szerzünk egy alanyt, akin gyakorolhatunk,- kacsintok rá pajkosan, majd komolyan nézek rá.- De egy percig se hidd, hogy szörnyeteg vagy, nem olyan értelemben, és megmutatom neked az igazi világot, megmutatom, hogy mit is jelent szörnynek lenni, te értékes vagy, csak ezt még nem tudják... de hamarosan megtudják, megmutatjuk mindenkinek,- nézek rá harciasan.

Lilith & Ethan ✠

Némán, mondhatni, megszeppenve állok a rejtelmes menedék közepén, fivéreim gyűrűjében. Körülöttem megannyi titok - és azok kulcsai. A mágia szövedéke hatja körül az egész termet, mi egyszerre tűnik rendkívül tágasnak és kórosan szűknek, egyfajta érzéki csalódást róva a jelenlevőkre. Tekintetemmel körbe pásztázom ezt a különös menedéket - igen, ez a kifejezés a legmegfelelőbb rá, olyannyira találó!



Megérkeztem. Ez az intuíció kábít-csábít édesen, megfűszerezve a cseppet sem poros levegőt. Egy pillanatnyi nyugalmat adva a tébolyban. Újdonsült Anyám puha érintése zökkent vissza a jelenésekbe. Felé fordulok, ahogyan ujjai végig táncolnak vállamon, játékos kedvességgel és derűvel. Ez lenne....a szeretet? Fogalmazódik meg benne, ahogyan bambán bámulok rá, hatalmas szemeimmel és telt ajkaimmal. Pislantok egyet s így a varázslat, amely az eredeti, rozsdaszín íriszeimet elfedi, elillan, mintha soha ott sem lett volna, mint egy ösztönösen, hiszen nem igazán tanultam. Puszta önvédelem volt csupán. Hiszen a vértől mocskos arany szempár nem igazán közhelyes. Ahogyan kitárom nem túl szívmelengető szárnyaim, testvéreim megrettennek, de Lilith egy szúrós pillantással megzabolázza mind félelmük, mind indulataik. Érdeklődve, tanulva mélázom a jelenetet, míg nem az Anya felém fordul ismét, legszebb mosolyával. Kezei most a tollazatomra tévednek, majd az államra. Szokatlan számomra, hogy bárki meg akarna érinteni, főleg egy ilyen gyönyörű nő - hogy nem ódzkodik. Elismerő szavaira nem is igazán tudok mit felelni, talán csupán nyelek egyet, ahogyan elmerül szemtükreimben. Nem nyugtalanítja a tekintet, amitől mindenki más hátán feláll a szőr. De nem az övén. Nem most. Követem tekintetemmel, ahogyan kecsesen egy könyvespolchoz libben és úgy magyaráz.
- Az angyalok...gyilkosok?
Kérdezem elfúló, bizonytalan hangon. Hiszen mindig oly pozitív és ártatlan lényként ábrázolják őket. Habár a Bibliában nem vagyok túl jártas, mivel nemes egyszerűséggel hidegen hagy, néhány alapvető információ hozzám is eljutott. Az ókor pusztító, harcos angyalai, mint Mihály arkangyal legendája. Ami talán nem is mende-monda. Ahogyan Anyánk közelebb lép, egy vaskos könyvel a kezében, felütöm ugyan, de nem tudom a szó szoros értelmben kiolvasni a szavakat. Bár...lehet, hogy nem is szavak.
- Inkább...olyan, mint az érzések, intuíció vagy képek.
Felelem a szőke szépségnek, mikor az írásjelekről beszélünk. Felmerül bennem, netán csalódik-e, amiért nem tudom "elolvasni" az irományt, de aggodalmam egy pillanat alatt elszáll, ahogy rakoncátlanul kapja ki a kezemből a kötetet és hajítja a súlyos faasztalra. Ez után a egyik kezem tenyereibe rejti, lelkesen, s én csak állok előtte, mint akit megbabonáztak. Súlyos kijelentések hagyják el a száját s mindezzel nem feltétlenül tudok ilyen hirtelen mit kezdeni. Minden olyan új. Szabályosan berobbant az életembe, a legsötétebb órában, hogy mint egy sugárzó feketében járjuk a násztáncot a világ hamvai feletti toron. Ekkor ismét hátat fordít egy pillanatra, ajkaim közül pedig kószán szűrődnek ki a szavak. A kérdések kérdése. Még is mi vagyok én? Íriszeim a kopott padlódeszkákat koptatják, mire az asszony vissza száll hozzám, immáron két kötettel. Felnézek rá, ő pedig némi habozás utá választ ad a rejtélyre, amelyet egész eddigi éltemben próbáltam megfejteni s egy úttal eltemetni. Magamban. Nem tudom, meddig hallgatok ez úttal. A könyveket a kezembe nyomja.
- Egy démon és egy angyal ivadéka. Még is, hogyan lehetséges ez?
Rebegem, hiszen eddig még abban sem voltam biztos, hogy efféle lények és dolgok léteznek, még ha valahol mindig is éreztem, mélyen, legbelül. Lilith égkék szemeit az enyémekbe fúrja, szilaj pillantásával adva nyomatékot látnoki kijelentésének. Így nem marad más, mint rá lépni az Útra, az ösvényre, melyet az ősboszorkány jelölt ki nekem. Meglátjuk, mennyi tudást szívhatok magamba egy éjszaka alatt, pirkadatkor majd kiderül.

Monster

Ethan & Lilith

Halvány mosoly költözik az ajkaimra attól, hogy Ethan milyen megszeppenve viselkedik és ez az érzelem az arcára is kiül. Amit megértek, mert eddig mindenki csak elhajította, és gyűlölte azért ami. Pedig igen sok lehetőség rejlik a fiúban, csak azok nem használják ki, akik hülyék. És én nyilván nem vagyok az. Később ő jó fegyver lehet, és ahhoz fog hű maradni, aki védelmezi, aki nem undorodva bámul rá, aki nem gyűlölködve beszél hozzá. Ez mindenkivel így van, legyen a világ leggonoszabb teremtménye egy kis odaadással, odafigyeléssel és szeretettel mindenkit a magunk oldalára tudunk állítani. Ennek a fiúnak családra, egy anyára van szüksége aki körbe öleli szeretetével. Útmutatásra, hogy hogyan képezze magát, hogyan tudja kihasználni maximálisan a képességét és lényének mivoltát. Én pedig ezt az utat fogom neki mutatni, a szárnyaim alá veszem. Én megvédem az enyéimet, ha nem árulnak el, jobban szeretem őket, mint Isten az ő teremtményeit. Amikor fellázadtam ellene, és megtagadtam azt, hogy igába hajtsam a fejem a férfiak akaratának, akkor megátkozott. Bár ez inkább volt a számomra áldás, mint átok. Azóta is, hiába vagyok oly termékeny, csak szörnyszülötteket tudok kihordani. Mégis a világot jelentik a számomra, és mind fontos a számomra, de én a világ legkülönlegesebb gyermekét akarom. Nem hiába is jöttem fel a Földre, ehhez régi barátom, Lucifer segítségét igénybe véve. De addig is itt van nekem Ethan, aki szinte szomjazza azt, hogy törődjenek, foglalkozzanak vele. Hogy tudja honnan származik, és hogy miért dobta el az igazi anyja magától, hogy miért nincs a földön senki aki nem szereti őt. Ez most meg fog változni, ettől a perctől kezdve nem kell egyedül szembe néznie a problémákkal, növekvő erejével, amit nem tud megzabolázni. Bár én nem is akarom, hogy megtegye, sokkal inkább azt szeretném elérni, hogy minél inkább ki tudja használni az erejét, és el is fogom érni, hogy ne féljen tőle, vagy gyűlölje magát, sokkal inkább élvezze a létét.
Még mindig figyelem apró mosoly kíséretében ahogyan lélektükrei körül elillan a varászlat, mit önkéntelenül használ, és teljes valójában csodálhatom meg borostyán színben ragyogva.
-Nem kell rejtened az igazi valódat, itt nem, önmagad lesz,- mondom neki gyengéd hangon ahogyan meghatottan cirógatja ibolyakék íriszeim az arcát, és fúrom biztatva az én büszke tekintetemet az ő ijedt pillantásába. Miután a szárnyait is kibontja a többi gyermekem ijedt sivalkodásba kezd, de egy pillantással hallgattatom el őket és zavarom a szoba másik végébe. Ők csak bámuljak a jelenetet, de pisszenni sem mernek.
Ahogyan a könyvespolcomon szaladnak végig íriszeim úgy válaszolok, hogy hátra sem pillantok.
-Elég sok köztük az.- egy pillanatra hátra fordulva mosolygok rá,- tudod az amit a Bibliában olvasni közhely. Pozitív propaganda, amivel jó színben tüntetik fel magukat. De a legtöbb információt,- amikor megtalálom a könyvet azzal sétálok vissza hozzá,- azokat elhallgatják. Az angyalok nem olyan nemes lelkű teremtmények. Tudod én voltam Ádám első felesége, de fellázadtam Isten és férjem ellen, nem akartam, hogy ők parancsoljanak nekem. Nem tetszett, hogy csak azért teremtettek, hogy Ádám szükségleteit elégítsem ki, így mielőtt elháltuk volna a házasságot...leléptem,- kacsintok rá pajkosan, ahogyan a kezébe nyomom a könyvet. Majd lágy mosolyom büszkévé változik amikor belepillantva ha olvasni nem is tudja, de értelmezni annál inkább. Vigyorogva termek mellette, egy lágy sóhaj kíséretében nyúlok az álla alá, hogy kissé felemeljem és finoman kényszerítsem, hogy rám figyeljen.
-Ez egyelőre éppen elegendő, ezzel választ kaptunk, arra amiben eleve biztos voltam. Hogy a véred, és származásod lehetővé teszi azt, hogy olvashasd, hogy különleges vagy, és képességed nem hagyjuk kiaknázatlanul. Büszke leszel magadra, és engem is azzá teszel,- hangom halk mégis meggyőző és határozott. Majd tova is illanok tőle, hogy egy másik könyvet is a kezébe nyomhassak. Újból mellette termek és egyik kezem a vállára helyezem, miközben finoman irányítom a kanapé felé.- Hát úgy, hogy az angyalnak rosszalkodni támadt kedve a démonnal,- felelem neki önfeledten,- gondolom azt a részét nem kell elmagyaráznom,- szólalok meg jókedvűen és pimaszul, amint helyet foglalunk szembe fordulok vele,- tudom, hogy sok az új információ. De minden amiről azt hitted nem lehetséges, létezik. Te maga vagy az egyik élő példa erre. De nem lényeges, hogy kik voltak akik nemzettek, majd eldobtak maguktól, innentől kezdve én, illetve mi leszünk a családod. És meglátod, hogy az élet milyen csodás, nem szabad gyűlölnöd magad, azért ami vagy. Élvezd ki minden cseppjét, pont, mint én,- újból rákacsintok,- nem vagy éhes?- váltok hirtelen témát,- holnap nehéz napunk lesz, elkezdjünk gyakorolni, addig fel kell töltődnöd és kipihenned magad- még egyszer rá mosolygok,- Ethan, mi ketten nagy dolgokat fogunk véghez vinni,- mondom végül keményen.

Lilith & Ethan ✠

Ibolyaszín íriszeibe nézek s ő ragyogó arccal mondja, "Nem kell rejtened az igazi valódat, itt nem; önmagad lehetsz". Látom, ahogy kiszélesedő ajkai mozognak. A távolból hallom a hangját. Mindezt realizálni, felfogni és elfogadni, önmagában is elég az őrülethez. A szürrealitás érzése telepszik rám. Az elmém tiltakozik, bármennyire is iszom szavait. Ahogy pedig tova halad egy könyvespolchoz, követjük tekintetemmel, én és újdonsült fivéreim. Az angyalok kapcsán hallottaktól meghökkenek, még is, valahol teljesen evidens mindaz, amit mond.
- Valóban te vagy...
Nyögöm beletörődve és ámulva. Megszámlálhatatlan sok évet látott, magát, a Paradicsomot, ami csupán mesének tűnt mindig is. Ember és még is itt van, kortalanul - és dacolva. Kinyitom a könyvet, amit a kezembe ad és pásztázni kezdem a szöveget, mind hiába, mondhatni. Vagy legalább is nem nagy haszonnal. Ő viszont, finoman megemeli az állam, ami bájosan hathat, lévén sokkal magasabb vagyok nála. Enyhén elnyíló ajkakkal bámulok rá, ilyen gyengéden még sosem értintettek meg. Ahogy ilyen melegen sem néztek rám sosem. Eddig. Szavai pedig ismét belém fojtják a szót. Némán ácsorgunk így, egy ideig, mire megtalálom a hangom.
- Nem vagyok halandó. Egy démon és egy angyal...nemzett.
Mondom ki a konklúziót, végig emésztve a súlyos szavakat, melyek szinte felszakadnak belőlem. Mindig is éreztem, valami "nincs rendjén" velem. De ez az igazság, amivel Lilith szembesít, merészebb a legvadabb elképzeléseimnél is a személyemet illetően. Újdonsült Anyám pedig, míg a szülőanyám sír, addig ő nevet. Nem csak rám, de az egész világra. Mert legyőzte azt, felül kerekedett. Csodálatos, lenyűgöző nő. Aki boszorkány lett a nyomorúságban.
- Meg tudnék enni egy steaket. Véresen.
Felelem neki, ahogy bele gondolok, valóban régen ettem. Bár nem is tudom, szükségem van-e egyáltalán táplálékra? Néha elfelejtettem enni, máskor annyi húst zabáltam, amennyit, úgy sejtem, egy ember gyomra nem bírna el. Mindez azonban irrelevánssá válik az ő személye mellett.
- Nagy dolgokat.
Ismétlem, bár képtelen vagyok ezt tovább gondolni. Mindig is saját magamnak éltem és a művészi hajlamaimnak, a "(kozmikus) nagyobb kép"
mindig is távol volt tőlem.
- Nem érdekeltem Istent sem a világot, sosem. Hát ők se érdekeltek engem. Te még is valami nagyobbról álmodsz...mi lenne az?
Teszem fel a kósza kérdést, mert érte, bizony tettre kész lennék.

Morgana

Ethan & Lilith

Látom Ethan-n, hogy még mindig zavarban van, de talán nem is ez a jó szó rá. Sokkal inkább nem érti, hogy hogyan viszonyulhatok hozzá így. Nem is értem a szülei, legalábbis az a démon hogyan lehet ilyen barom, hogy nem foglalkozik benne. Pedig ez a fiú egy csiszolatlan gyémánt. De én gondoskodni fogok róla, meg fogom csiszolni, ő lesz a következő gyermekem. Sőt, ami azt illeti már most az. Igaz, hogy konkrétan nem az én méhemben fogant, de ez igazán részletkérdés. Miközben a megfelelő könyveket keresem a régi könyvespolcon válaszolok mellékesen pár kérdésére. De sejtem, hogy a válaszaimmal meglepem őt, enyhén szólva is, így egy pillanatra hátra fordulok. Arcomra angyali mosoly költözik a megrökönyödött arckifejezését látva. Na meg a ténytől, hogy én vagyok Lilith!
-Tudod általában nem szoktak így örülni a ténynek, sokan félnek tőlem. De ha te betartod a játékszabályaimat akkor igazából nem kell tartanod semmitől sem. Sőt, megvédelek, ha kell! Most már senki sem bánthat téged.- majd amikor megtalálom a könyveket azzal térek vissza hozzá. Látom, hogy ideges amikor nem igazán tudja olvasni a könyvek tartalmát, de ez engem csöppet sem zavar. Pláne, hogy tudom, csak elő kell hívni a képességeit, és gyakorlás kérdése minden igazából. Én is így lettem boszorkány. - Tudod a férfiak általában ki akarnak használni, sőt eleve arra lettem teremtve, hogy kihasználhasson Ádám. De én ezt nem hagytam, és ma sem hagyom, sőt én használom ki őket. Nem hagyom, hogy parancsoljanak nekem,ez nem tetszett se a férjemnek, se Istennek. Isten szemében én egy kudarc voltam, túl nagy akaratot adott nekem. Mindig a választással jönnek. De ez nem így van, addig amíg alázatos vagy, addig jó teremtmény vagy. De amint ellenkezel, fellázadsz. Ezt nem hagyom, és nem is hagytam, Évűt írták le a tökéletes nőnek, de valamit rosszul csinált, hiszen Lucifer őt is megtudta kísérteni. Meg kell mondjam az Öreg elég béna,- forgatom a szemeim,- de ennyit a Paradicsomról. Nem tudod milyen unalmas volt ott, csak a virágok, a vizek hiányoznak. A Földet ezért szeretem egy kicsit hasonlít rá, legalábbis azok a részek ahol az emberek nem népesítették be, és nem irtják a növényzetet,- ekkor egy pillanatra ökölbe szorulnak ujjaim. Azt hiszik ezek a csótányok, hogy az a jó ha minél több betondzsungelt építenek. Nem értékelik a természet szépségét, odaadását, a pillanatot.
-Így van, ahogy mondod, és …. ha jó fiú leszel, kellően megerősödsz akkor megígérem, hogy kiderítjük a valódi szüleid, és bosszút állhatsz,- egy pillanatra védelmezőn simítok végig az arcélén,- tisztában vagyok vele mit jelent bosszút állni a sérelmeinken, ez minden vágyad,- nézek rá komolyan. Így is gondolom, megérdemli a bosszút és megérdemli azt is, hogy megtudja kik voltak azok akik kidobták őt. -Rendben, kérlek kövess,- indulok el a hűtőkamra felé, amint leérünk nagy zajjal nyitom ki a nehéz ajtót. Egyből megcsap a hideg levegő, egy pillanatra libabőrössé válnék a kezeim, de nem foglalkozom vele.
-Ma este innen válogathatsz, ami ínyedre való azt eszed, holnap este elmegyünk majd vadászni,- jegyzem meg csillogó íriszeikkel,- megmutatom a szobád is. Úgy jársz kelsz itt ahogyan szeretnél, most már ez a te otthonod is, úgy mint a többi gyermekemnek. De könyvet nem vihetsz ki innen,- mondom keményen,- javaslom, hogy ma éjjel vacsorázz meg, majd pihenj, mert holnap reggel nekiállunk, nehéz napod lesz,- indulok el, majd vissza fordulok,- Nem is érdekelnek minket, és hogy miről? Leigázzuk a világot, miénk lesz minden, bebizonyítom Istennek, hogy tévedett velem kapcsolatban, a világ legerősebb teremtményét szeretném létrehozni.- szólalok meg majd közelebb lépek,- Ethan, mi ketten együtt bármire képesek leszünk, ezt ne feledd el,- majd elindulok a szobám felé, hogy felkészüljek a holnapi napra.  

Lilith & Ethan ✠

Ugyan azzal a rezzenéstelen, érzelemmentes arccal meredek magam elé, míg azt igyekszem megemészteni, amit tőle hallok s ami történik velem éppen most is. A nagy és Szent Mihály arkangyalt szólítottam, az égieket bosszantottam s végül... az első embernő, az első boszorkány, az első anya volt az, aki kinyúlt értem... a sötétből. Ez az anya az, aki keblére ölel, aki nem szörnyed el lényemtől... aki mellett... önmagam lehetek és megtalálhatom önmagam.
- Tőlem is.
Jegyzem meg annak kapcsán, hogy meglepi, hogy nem félek tőle, míg mások szoktak. Én különös teremtmény vagyok. Bevallom, nem sokat tudok róla, de azt igen, hogy ha végezni akarna velem, már megtette volna. Elismerő szavai némává tesznek egy röpke időre. Meg akar védeni...
- Többnyire meg tudom magam védeni. De úgy sejtem, olyan lényekkel lesz dolgunk, akik legyőzéséhez tanulnom kell még.
Halszerű, üveges tekintetemet Lilithre emelem, aki vidáman sertepertél a varázskönyvek között. Mikor megtalálja, amit keres, oda hozza hozzám és némiképp zavarba ejt, hogy nem tudom elolvasni a különös, cikornyás szóképeket. De ő nem dühödik meg, megértő és... magáról kezd mesélni. Némán hallgatom a történetét, amivel nem igazán tudok azonosulni. Rossz lehetett neki, ezt értem, de átérezni, az egy másik dolog. Ami viszont közös bennünk, hogy mindketten csalódást okoztunk teremtőnknek. Mondhatni, sorsközösség. Tűnődésemből különösen gyengéd érintése ragad ki, ahogy végig simít az arcélemen. Újfent találkoznak túlvilági íriszeink. Elgondolkodtat, amit mond... a bosszú... még is, nem érzem, hogy le akarnám mészárolni a szülőanyám. Az apámmal meg sosem törődtem, nem tudok róla semmit. De ezekről egyelőre hallgatok.
- Ha az érdekeink egyeznek, a szerint cselekszem.
De kutyája senkinek sem leszek. Világ életemben a magam ura voltam és a szeszéjeimnek éltem. Ellenben, nem hiszem, hogy ettől sokban el kéne rugaszkodnom, ha csatlakozom a boszorkányok boszorkányához. Mikor éhségemet említem, a hűtőhöz visz.
- Szükségem van egyáltalán ételre?
Teszem fel a már-már költői kérdést. Azt mondta, egy angyal és egy démon utóda vagyok. Lehet, hogy csupán a szokás szólít az emberi táplálékért?
A hideg, ami a hűtőből az arcomba csap, nem zavar, meredten bámulok a mélyére, majd kiveszek egy kis húst és elkezdem fogyasztani állva, vagy ha találok asztalt, ami erre a célra szolgál, akkor ott.
- Vadászni... mire?
Ez felkelti az érdeklődésemet. Hiszen vadászok én, pontosabban, inkább gyűjtök, akár egy sorozatgyilkos... de én több vagyok annál, sőt, egészen más. Hiszen sorozatgyilkosok emberekből lesznek. Én pedig nem vagyok az. Szörnyeteg vagyok. Aki szép lányokra les a sötétben... Kíváncsi vagyok, mit ért "vadászat" alatt és hogy mi lesz a préda. De mindez már a holnap éneke. Megmutatja a szobámat és mikor az államat végig törlöm a zabálás után, követve újdonsült Anyámat, ő felém fordul és fennséges egyszerűséggel közli terveit, válaszul megjegyzésemre.
- A legerősebb teremtményt...
Ismétlem elgondolkodva és ízlelgetve a nem hétköznapi kijelentést. Amit ez után mond, hogy ketten képesek leszünk bármire... ezeken a szavakon még sokat fogok morfondírozni, érzem... S végül eleget téve intelmének, elvonulok én is a szobámba, hogy lemosva magamról a vén plébános vérét, immáron megtisztulva hajtsam álomtalan alvásra fejemet.
Holnap pedig új nap virrad...

Darkside