Chloe Decker

Ritka alkalmak egyike mikor kibontott szőke enyhén loknis hajamat engedem a vállamra omolni, hiszen általában szorosan felkötve vagy egy lenti kontyban hordom. Most mégsem, égszínkék szemeim is csak úgy ragyognak vissza a tükörről miközben hozzám nem szokványos módon sminkelésre szánom magam, telt ajkaimat korall színű rúzzsal húzom ki majd egy apró mozdulattal varázsolom vissza eredeti színére. Nem akarok kitűnni. Visszanézek fáradt arcomra, és most is mint mindig megállapítom mennyire hasonlítok édesanyámra, Penelope-ra, mintha nem is lenne semmi apámból rajtam. Kisétálok a fürdőszobából folytatva a mindennapi készülődési rutinomat, s közben eszembe jutnak azok az idők mikor még sima rendőr egyenruhát aggattam fel magamra naponta, most viszont a minimalista stílust követve jelzem előléptetett státuszomat a munkahelyemen. Nem szoktam nőies ruhákat hordani, ha mégis akkor az csak különleges események alkalmával fordulhat elő. Általában a fekete, fehér és szürke árnyalataiban pompázó ruhákat választok magamnak. Nem vagyok egy magas nő, teljesen megfelelő a magasságom, súlyom és testalkatom. Talán picit izmosabb vagyok a többi korom béli nőhöz képest, de ez csak a munkámból adódik.

Mindig is egy két-lábon a földön járó nőnek tartottam magam aki csak a tényekre ad és minden ami nem bizonyítható bármiféle módon az csak kitaláció. A szabálykövetés nagy mestere vagyok, aki nem szeret és nem is tudna másféle módon dolgozni, valahogy úgy érezném megsérteném mindazokat az elveket melyeket apám is vallott egykoron. Talán emiatt van, hogy nem sokan szimpatizálnak velem a munkahelyemen, de aki nem látja bennem az értéket az nem is érdemel meg az életébe.
Egyetlen olyan ember van az életemben akinek a biztonsága, boldogsága és jövője minden körülmények között elsőbbséget élvez, Ő pedig nem más, mint az egyetlen lányom; Trixie. Imádom a Kis Majmócát és megszakadna a szívem, ha nem láthatnám felnőni. Egy csupaszív nőszemély lakozik bennem, bár igen mélyen, mégis a közeli barátaimnak és a családomnak, valamint Lucifernek már sikerült rájönniük milyen is vagyok valójában. A munkahelyemen céltudatos, precíz, figyelmes és objektív magatartást tanúsítok gyakran hagyatkozok fizikai bizonyítékokra és időnként túlságosan is makacsul viselkedek.  Munkamániás révén állandó bűntudat jellemzi mindennapjaimat, s ennek okán próbálok mindent megadni egyetlen lányomnak. Túlkompenzálás? Lehetséges, de inkább adjak meg neki mindent és ha néha bele is roskadok a megpróbáltatások miatt, de akkor is elmegyek és támogatom. Nem akarok kimaradni az életéből.

Nem gondolom és nem is véltem felfedezni természetfeletti képességeket magamon, viszont Lucifer elmondása alapján én vagyok az egyetlen akinél nem működik az igazság szérum szerű képessége, illetve – ha lehet ezt képességnek tekinteni – ha a közelemben van akkor sebezhetővé teszem. Emberi talajokon maradva viszont annál több „képességem” van, mégpedig kitűnően célzok fegyverrel, kiváló az önvédelmi mechanizmusom és egyből megérzem, ha valami bűzlik egy ügy körül vagy ha simán hazudnak nekem a körülöttem lévők.

Szőke hajzuhatagomat lágy szellők simítják arcomhoz, miközben felemelt jobb kezemmel próbálok szemellenzőt formázni, hogy a ragyogóan sütő égitest ne zavarja látásomat. Puha, langyos és kissé nedves homok rejlik a talpam alatt néha hideg víz érintve azt miközben egyre beljebb sétálok a parton. Ismerősök után kutatok, hátha megpillantok egy kedves arcot aki segíthetne abban, hogy megtaláljak valamit, jobban mondva valakit akit mostanában nem igazán találok. Hiába nézek le a lábamat nyaldosó hullámokra abban reménykedve, hogy megpillantok egy apró tükörképet önmagamról, szomorúan kell belátnom elveszettségemet.  
Már nem vagyok a régi, mégsem tudom ki is vagyok. Minden miben hittem elhalványodni látszott.
A nap lassan tér nyugovóra, a szép kék eget átfestve mindenféle meleg színre ami a legtöbb esetben nem zavarna de most nyugtalanságot ébreszt bennem. Minél közelebb kerül a bíborvörös színhez annál nagyobb pánik, nem… nem ez a megfelelő szó arra amit érzek, mintha minden rész a testemben azt üvöltené, hogy el kell mennem innen. Nem szabad itt maradnom, s mégsem mozdulok csak tovább gyönyörködöm ezzel a leírhatatlanul nyomasztó érzéssel a gyomromban és várok.
Lövések.
Lehunyom a szemem és hirtelen guggolok le, próbálva elkerülni a golyózáport amire egyáltalán nem számítottam, és hozzám nem illő módon kezdek el imádkozni. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a te országod…”
- Detektív! – egyetlen hang töri meg a golyók által alkotott zenét, mire a feszélyező érzést valami más váltja át: félelem kerít a hatalmába, mert nem szeretném ha a hang tulajdonosát valami baj érné. Lassan nyitom ki a szemeimet próbálva felmérni a körülöttem lévő terepet, elkövetőket és közben keresve Őt, Lucifer Morningstart. Miután sikerült alakját megtalálnom a naptól itt-ott már feketén pompázó ég által beragyogott tengerparton, egyszerre tör ki belőlem egy halk sikoly.
Ő áll ott s mégsem.
Hatalmas alakja csak úgy felém tornyosul miközben tovább folytatom magamban elkezdett imádságomat, hiszen, amit látok az nem valóságos. Pusztán tévképzet, az elmém alkotta bugyuta és groteszk hallucináció. Mégis ahogyan felém fordul, arcát jobban látva be kell látnom, hogy már láttam. Nem először néztem bele fekete szemébe, nem most látom először vörös és fekete színű arcát; nem először látom az Ördögöt magát. Lucifert.
Közelebb hajol hozzám, kezét nyújtja én meg csak menekülni akarok. El tőle, el mindentől és mindenkitől ki szóba hozható vele.
Bumm.
Neki ütődök a kemény fapadlónak, beverve térdemet ahogyan rémálmomból kifolyólag lefordultam az ágyról. Hangos szisszenéssel térek magamhoz, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem ébresztettem fel Trixiet. Telefonom után nyúlok, hogy megvilágítsam a padlót és megnézhessem hány óra. 3:33. Isteni tréfának is tekinthetném, hogy pont az Ördög órájában történt mindez. Feltápászkodok a hideg földről, majd a telefonom fényében kibotorkálok a szobámból egyenesen Trixie-hez megnézve, hogy az igazak álmát alussza-e. Megnyugodva csukom be lányom szobájának ajtaját miután betakartam és újabb puszit nyomtam apró kis homlokára. Visszafelé megállok a hatalmas előszobai tükör előtt és tüzetesebben vizsgálom át képemet. Szörnyen festek, ugyanazok a táskák ülnek szemeim alatt, a lélek tükrének nevezett szemeim fátyolosak, nyoma sincs annak a szép, vidám kék színnek. Elkapom tekintetem, mert mindenről csak az a nap jut eszembe, így hát visszacsusszanok szobámba majd az ágyamba.
Nem alszok vissza.
Nem merek.