Chloe Decker

Nem büszkélkedhetek túl magas méretekkel, de azért törpe sem vagyok.  Szív alakú arcom elefántcsontszínbe vont bőr takar.  A sminkelést sosem viszem túlzásba, egy kis szemceruza, illetve halvány szájfény, a természetességet részesítem előnyben. Arcomat méz színű, hullámos, hosszú fürtök kereteznek, a hangulatomtól függ, hogy éppen kibontva hagyom vagy össze gumizom. De a munkahelyemen általában vagy lófarokba, vagy kontyban hordom rakoncátlan tincseimet.  Akvamarin színű íriszeim mindig szigorúan  csillognak, kivéve, ha  a lányomról van szó. Arcomra folyton ki ül az amit gondolok, bár megpróbálom jól titkolni valahogy még sem jön össze a dolog.  Tejfehér színű bőrbe vont tökéletes idomaim pont ott kerekednek és formásodnak ahol éppen kell. Mivel rendőr vagyok a kényelmes ruhadarabokat részesítem előnyben, mint farmer és bőrdzseki. De ha az alkalom megkívánja akkor szeretek magassarkút és szoknyát húzni.

Talpraesett, szenvedélyes, humoros, hiperaktív,  végtelenül makacs, önfejű, olykor szarkasztikus, nehezen megbocsájtó; ezek a szavak jellemeznek leginkább. Valamint eléggé racionálisan gondolkodom, mindenre magyarázatot keresek, és addig nem nyugszom, míg meg nem lelem azt. Elváltam, és bár jó barátságot ápolok Dan-el,mindig is fontos lesz a számomra, hiszen neki köszönhetem Trix-et. Valahogy még ma sem tudom teljesen elfelejteni, hogy annak idején nem mellém hanem Malcolm mellé állt. De ennek ellenére bármi áron megvédeném őt, pont úgy, mint azokat akik közel állnak hozzám. Nehezen nyílok meg mások előtt, nem vagyok egy partiarc az egyszer biztos. A végsőkig harcolok, egészen addig míg be nem bizonyítom az igazamat, sosem adom fel  a harcot. Ezt  a tulajdonságot néhai édesapámtól örököltem. Ő volt számomra a példakép, én is olyan jó zsaru akartam lenni, mint ő. Csak remélni tudom, hogy legalább fele annyira sikerült. Anyám, Penelope mindig is azt akarta, hogy az ő nyomdokaiba lépjek. Gyerek szépségversenyekre hurcolt, habos-babos ruhákba öltöztetett, amiket utáltam. De a kedvéért megtettem... de amikor egyedül maradtam rendőröset játszottam. Habár rövid ideig színészkedtem... hamar ráébredtem az nem én vagyok. A lányomért bármire képes lennék, igazán büszke vagyok rá  a kora ellenére nagyon okos és érett kislány. Luciferrel nehezen barátkoztam meg, és... nem akartam vele dolgozni, de valahogy a bizalmamba férkőzött. Nem tudom melyik pillanatban történt, hogy fontosabb lett, mint egy társ, egy barát. De megtörtént, hogy aztán vasmarokkal szorítja össze a szívem... Hogy aztán apró darabokra zúzza az igazsággal, amit most képtelen vagyok megemészteni...

Teljesen átlagos és emberi vagyok a magam természetességével. Hacsak az nem számít különlegesnek, hogy a halhatatlan és sebezhetetlen Lucifer a közelemben sebezhetővé, esendővé, halandóvá válik.

Még mindig hihetetlen, hogy annyi idő után a lakásomban találom. Hiányzott... a hiánya lyukat égetett a mellkasomba. Csak bámulom őt, de nem tudok napirendre térni a fölött, hogy Ő maga a Sátán. Lelki szemeim előtt megjelenik az arca; a valódi arca. Karmazsinvörös színben pompázó, barázdákkal teli bőre... ami rettegéssel tölt el. Félek attól  a valakitől, nem tudom valaha szembe tudnék-e vele nézni. Miközben itt áll előttem teljes valójában. A megszokott Lucifer... ében színű fürtjeivel amikbe szívesen bele túrnék ujjaimmal. Ónix színű lélektükrei amikben szívesen elmerülnék. Fanyar illata, amivel beburkolóznék. Nem tudom elhinni méh most sem, hogy a kettő egy személyben Őt alkotja. Ez nem lehetséges... Emlékeimben felrémlik a pillanat amikor megismerkedtünk. Ahogy találkoztunk, halvány mosolyt csal ajkaimra az emlék, hogy mennyire nem bírtam, és nem akartam vele dolgozni. Minden alkalommal amikor elmondta nekem kilétét én nem hittem neki. De hogy is hittem volna? Kicsit őrültnek véltem, de ő nem őrült... ő csak Lucifer. Azóta az este óta mikor megölte Pierce-t minden egyes alkalommal eszembe jut minden dolog amiről azt hittem hazugság. Teljesen össze vagyok zavarodva, és törve... ezt a terhet nem tudom megemészteni. Nézem a konyhámban ácsorgó férfit, szívem eszeveszett módon kalapál, bent mellkasom csontjainak feszülve. Vérem őrült módjára pulzál ereim falának feszülve. Tudom, a világot jelenti nekem... de ez még sem elég. Most nem, hiszen... nem szerethettem bele az Ördögbe. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy az Ördög szerelmes lehet bárkibe is.... pláne belém. De Ő mégis itt áll, és tortát készít nekem és a lányomnak. Az eszem tisztába van a dologgal, hogy ez... ez nem helyes dolog, de a szívem... ő örül, hogy újra látja. Legszívesebben a nyakába ugranék, de nem teszem, több okból sem. Arról nem beszélve, hogy tudom beszélnünk kéne, meg kéne beszélnünk ami történt. De én még képtelen vagyok erre, hónapok után is. Ha... emiatt jött ide, akkor kár a gőzért. Mert habár a maga módján bírja Trix-et, biztos vagyok benne, hogy van valami nyomós oka annak, hogy itt van.  
-Trixie!-sóhajtok fel, ez a gyerek képes kiforgatni minden szavam, pont mint az apja,- tudod jól Kicsim, hogy nem úgy gondoltam,- forgatom a szemeimet.- Igaza van Lucifernek, még sosem bántott. A nálad gyengébbeket kell megvédeni, akik rászorulnak,- jegyzem meg egy mosoly kíséretében. Lucifer reakciójára újfent csak a szemeimet vagyok képes forgatni, majd csípőre vágott kezeire csupán felvonom kérdőn a szemöldököm. Nem tudom mit vár tőlem... de akármit is nem kapja meg, nem érzem magam hibásnak, egyáltalán nem gondolom, hogy megbántottam volna Őt. Ahogy az okoskodó kislányomra nézek elfog a bűntudat... az elmúlt hónapokba nos nem igazán voltam lélekben itt. Megcsináltam azokat a dolgokat amiket kellett, de aztán ebben kimerült az édesanya szerepem. Ez nem jó így, az én Kicsim természetesen mellettem állt és áll a mai napig is. De ez akkor sem oké. Amikor viszonozza az ölelésem, egy alig észrevehető sóhaj szakad ki mellkasomból. Alig akartam elengedni, minden... szeretettem és bűntudatom benne volt ebben az ölelésben, aztán kénytelen voltam megtenni. Főleg mert vendégünk volt, akivel foglalkozni is kellett.  
-Ühüm...- hümmögök halkan amikor felel a kérdésemre, ez... olyan ijesztő és lenyűgöző egyben. -Szóval... az összes angyal a testvéred...?- érdeklődöm kicsit nagyobb kíváncsisággal a hangomban, mint szerettem volna. Majd mintegy lágy, nyári szellő érintem futólag meg a karját, hogy feltegyem a következő kérdést. Arcom kétségbeesettségről árulkodik, tényleg érdekel a válasza. Mert ha a közelemben bármi baj érheti... akkor nem tartózkodhat mellettem. Jobb tudni, hogy létezik és nincs mellettem, minthogy mellettem állandó veszélyben legyen. Nem! Annak a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy bántódása essék miattam. Akkor inkább távol tartom magam tőle.  
Lehajtom a fejem, hagyom hogy napszítta fürtjeim az arcomba hulljanak, amíg rendezem arcvonásaimat. Nem szeretném, ha rá lenne írva mit gondolok. Amikor újból éj fekete íriszeibe pillantok semmit nem lehet leolvasni róla. De hangom gyenge... megtört.  
-Úr Isten,- hüledezem drasztikus példáján,- Lucifer.... ha valóban így a helyzet, akkor... nem lehetsz itt, nem akarom.... nem bírnám elviselni ha miattam bármi bajod esne... nem bírnám feldolgozni.- suttogom halkan, majd rögtön el is fordulok tőle, hogy ne lássa íriszeimben csillogó könnyeket. Még a gondolat is valós kínnal jár.... hát még ha megtörténne.  
Amikor összeszedem magam visszalépek hozzá, pillantásunk egybeforr. Kapkodom a levegőt félig szétnyílt ajkaimon keresztül, miközben akaratlan is közelebb hajoltam hozzá. Ismerős illata teljesen megrészegít, elfelejtem hol vagyok... egészen addig a pillanatig míg a lányom vissza nem tér. Olyan hirtelen ugrunk szét, mintha pisztoly dörrent volna.  
-Igen... a csokitorta szuper Trixie, de azt hiszem azt meghagyjuk legközelebbre,- kacsintok a kislányomra. - És igen... ahhoz még el kell telnie sok évnek,- nézek rá egy pillanatra szigorúan, de arcvonásaim egyből megenyhülnek utána. Majd nézem Lucifert ahogy ténykedik a lányommal... és képtelen vagyok le venni róluk a szemem, annyira idilli és kellemes, túlságosan családias is.  
-Khhm... nem semmi, tökéletes,- pillantok félre mielőtt túl kínos lenne a pillanat,- persze, tudom.. Csak hiányzik,- jegyzem meg. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, vagy így érzek iránta, pedig ez az igazság. Aztán mosolyogva hallgatom, ahogy Lucifer újból átesve a ló túloldalára túl izgalmas dolgot mesél Trix-nek. Aggódva pillantok lányom fülig érő szájára, majd megpróbálok finoman célozni a férfinél, hogy nem szeretném ha a lányom komolyan venné őt. Hiszen még én sem vagyok feldolgozni ezt a természetfeletti dolgot.... hát még a pici majmocám.  
-Lucifer, ugye nem gondolod, hogy komolyan is vett téged,- nézek rá fedőn,- komolyan … nem tudom hogyan kezelni ezt a dolgot, de az biztos, hogy Trixie-t ki akarom hagyni belőle,- nézek rá komolyan, ugyanakkor kérlelőn gyönyörű lélektükreibe.  
-De nem tudja mit jelent!- forgatom a szemeimet miközben még lejjebb veszem a hangom, bár a lányom hamar észreveszi, hogy róla beszélünk.... hiszen Lucifer egyértelműen mutogat rá.  
Nem tudom ma hányadszorra de újból felvonom a szemöldököm, nem is tudom kéne-e reagálnom rá, de aztán inkább úgy döntök, hogy még sem fogok, úgyis kár a gőzért. Nézem összevont ahogy a férfi aki mindent jelent nekem a vicces nagyra nőtt gyerekből hirtelen komoly felnőtté válik a másodperc törtrésze alatt. Tudom... érzem, hogy komoly dologról lesz szó, a hangulat is hamar megváltozik abból a könnyed, családias hangulatból valami kemény, feszültséggel lesz tele a levegő. Kíváncsian várom a válaszát, miután Trix-et beküldöm a szobájába, ez nem olyan dolog amit előtte akarnék megbeszélni vele.  
A csönd tapintható miután visszatérek hozzá, pár pillanat erejéig engedem meg magamnak, hogy gyönyörködhessek angyali arcában, majd némán bólintok, majd szótlanul csúsztatom ujjaimat tenyerébe, enyhe bizsergés keletkezik a bőrömön ahol hozzám ér. De hiányzott már ez...  
Érdeklődve figyelem ahogy Luciferes színpadiassággal foglal helyet mellettem, egy karnyújtásnyira tőlem. Nem is tudom mire számítottam... talán, hogy ad nekem valami racionális magyarázatot magáról, az Ördögről.... De  ehelyett, még jobban kifordított a világomból. Nem tudom eldönteni, hogy képen röhögjem-e, deja vu érzés kerít hatalmába. Amikor igazságait mesélte nekem, hányszor gondoltam ezt. De... de aztán végül csak nyelek egy nagyot. Szóra nyitom ajkaim, majd becsukom, inkább várom, hogy folytassa. Mert látom rajta van még mit mondania.  
-Az... Lucifer az képtelenség, arra emlékeznék.... -kezdek bele, de közbe szól, mire felvonom a szemöldököm,- nos... oké, teljesen össze zavarsz. De az biztos, ha ismertelek volna korábban... azt nem felejtem el...- meg sem hallva azt a részt, hogy elzárta az emlékeim, az agyam képtelen befogadni ezt a mágia dolgot, egyszerűen képtelen. Mielőtt tagadásba kezdhetnék felemeli a tenyerét, pont az arcom elé... Zavartan méregetem teljesen közelről, miközben duruzsol valamit. Majd ellepnek az emlékek, az emlékek amikről eddig mit sem sejtettem, Lehunyom a szemhéjaim, ahogy felrémlenek azok a képek, amiket Lucifer elvett tőlem. Már emlékszem arra a napra. Anyu... nem tudom, hányadik szépségversenyre cibált el, Amit utáltam, meg az embereket akik ott voltak, mérges volt rám, mert direkt leöntöttem áfonyaszörppel a csipkés ruhát. Így nem vehettem részt a versenyen. Egész végig ezt magyarázta nekem, mire én csak annyit vágtam az arcába szemtelenül, hogy utálom ezt az egészet, és hogy én rendőr leszek. Majd bezárkóztam a szobába, éppen azt terveztem hogyan szoktassam le anyut erről amikor megjelent a férfi. Idegenekkel nem szabad szóba állni, de őt nem éreztem annak. Sőt úgy éreztem... mintha a legjobb barátom volna. Azóta mindig meglátogatott mesélhetem neki apuról, anyuról, az iskoláról, és ő nem nevetett ki, vagy kergetett el, hogy nem ér rá. Ő nem gyerekként kezelt.... hanem felnőttként. Ez jól esett. Amikor kellett vigasztalt, vagy támaszt nyújtott nekem, minden este mesélt nekem, úgy aludtam el, hogy vigyázott rám. Tudtam, hogy ő az én őrangyalom, aki bármitől megvéd. Még egy plüss csillagot is kaptam tőle, amire úgy vigyáztam mint a szemem fényére. Tudtam, hogy ő nem emberi, hogy nem ember, de nem féltem tőle... sőt tetszett a dolog, irigykedtem is rá. Nem mondtam senkinek sem egészen a tizenharmadik szülinapomig megtartottam magamnak Lucifert. Féltem, ha mással megosztom... akkor már nem lesz itt velem, kipukkad, mint egy lufi amit nem akartam. De ő volt a legjobb barátom, az egyetlen barátom, aki megértett, azt akartam, hogy velem ünnepeljen, szelje fel a tortát. De anyu természetesen nem hitt nekem... sőt csúnyán összevesztünk, azt kiabálta túl nagy vagyok a képzeletbeli barátokhoz. Én hiába állítottam, hogy Lucifer létezik, és ő az én legjobb barátom... az őrangyalom, anya erre azt mondta, ha nem fejezem be elvisz orvoshoz. Mire én csak rácsaptam a szobám ajtaját.  
Észre se vettem, hogy patakokban folynak krokodil könnyeim eláztatva arcomat, Elkerekedett szemekkel pislogtam Luciferre. Kézfejemmel megtöröltem az arcom, ahogy csodálkozó pillantásomból vádló lett. Mérgesen pattanok fel a kanapéról.  
-Szégyelld magad! Sziszegem ahogy bele túrok hosszú tincseimbe,- igen.... igazad volt.... önző és gyáva alak vagy. Nem volt jogod ehhez! Az én emlékeim, az én életem, nem volt hozzá jogod, hogy elvedd a legjobb éveimet az életemből. - morgom, ahogy idegesen járok fel s alá a nappaliban. Remegő kezeim tördelem, ahogy próbálok értelmet nyerni ebből az egészből. Már kislánykoromban is tudtam... és nem féltem tőle. Talán most sem félek... az igazi arcától. Hát most nem az az érzelem dominál bennem, újfent becsapva érzem magam.... dühödten ugrok elé.
-Tönkreteszel mindent, amikor kinyitottam az ajtót a szívem majd kiugrott a helyéről... meg meg akartam veled beszélni, veled akartam lenni,- sziszegem mérgesen, arcom vöröslő színben ragyog a dühtől amit alig bírok kordában tartani,- Mennyi?! Mond mennyi titkod van még rólam? - nézlek rá újból vádlón veszek egy mély levegőt, beesnek a vállaim, mikor már minden olyan jónak tűnt, azt hittem boldog lehetek....- Menj innen.... látni se bírlak,- suttogom halkan. Egyedüllétre van szükségem, még utoljára csalódottan pillantok rá, majd beviharzok a szobámba, mint egy tíz éves gyerek.