Chloe Decker

Sokszor hallom, hogy külsőleg teljesen anyámra ütöttem, de persze csak miután a testvéremnek gondolják. 167 centiméter magas, sötétszőke haj és kék szemek, röviden így tudnám jellemezni külsőmet. Sportos testalkatom a munkám miatt tartom fontosnak, hisz néha szó szerint futnom kell a gyanúsítottak után, ha ki akarok csikarni belőlük egy vallomást. Nem hordok tipikusan nőies ruhadarabokat a szakmai életemben, hisz nem szeretek nőiességemre hagyatkozni életem ezen területén. Ha ezt tenném, azt hiszem távolról sem tartanék most itt, ahol vagyok. Na meg persze ott van az a tény is, hogy van egy lányom, akinek példát szeretnék mutatni (vagyis nem szeretném, ha huszonévesen abból élne, hogy a cickóit mutogatja egy ZS-kategóriás filmben).

Ha külsőleg anyám vagyok, akkor belsőleg az apám, aki ugyancsak nyomozóként dolgozott, amíg élt. Máshogy viselkedem a munkámban, anyaként, ex-feleségként és barátként, de úgy gondolom ez mindenkinél így van az életben. A lényeg viszont mindegyiknél ugyanaz: határozott nőt formáltak belőlem az évek, aki talán kissé makacsabb a kelleténél, de ahhoz pont elég, hogy ne tudjon senki sem lenézni a nemem miatt. A szkepticizmus belülről fakad, mindenhez így állok hozzá először, kell egy kis idő, mire meg lehet győzni valamiről, de észérvekkel bármit képes vagyok elfogadni. Precíz vagyok és kitartó, de mind ezek előtt egyenes. A hazugságokkal a sírba lehet vinni, és nagyon nehezen tudok megbocsátani valakinek, ha ez megtörténik. Jó konfliktuskezelőnek tartom magam, habár a makacsságom itt sokszor nekem tesz keresztbe, mintsem erősségem lenne. Trixie, a lányom, a legfontosabb személy az életemben, ez sosem fog változni és mindig magam elé rakom az ő igényeit.
Persze, ha ezeken a rétegeken túllát valaki, akkor láthatja, hogy igazán törődök az emberekkel az életemben, és bármit megtennék értük. A személyes életemben barátságos személynek tartom magam, előítéletek nélkül (hisz én is tettem pár érdekes lépést fiatalkoromban). Nagyjából egy kezemen megtudnám számolni azokat az embereket, akiknek jelenlétében igazán el tudom magam engedni, és ők ki is érdemelték azt, hogy láthassák a gondtalanabb, humoros lényem.

Egyszerű ember vagyok csupán, képességek nélkül, hacsak a tapasztalaomat nem számoljuk, ami a nyomozói munkámmal jár. Gyorsan kiszagolom a hazugságot, és jó megfigyelő képességekre tettem szert az évek során. Ezeken kívül természetesen kiváló kiképzést kaptam önvédelemből és fegyverhasználatból.
Oh, és Lucifer ereje sem hat rám, bármit is jelentsen ez rámnézve.

Egy elismert színésznő és a munkáját teljesen komolyan vevő nyomozó egyetlen gyermekeként olyan volt megszületni, mintha két teljesen különböző világba csöppentem volna, tele ellentmondásokkal. Az egyik a fényűzésről szólt, a szép ruhákról és egy szerep eljátszásáról, míg a másik az emberek védelméről, veszélyről és izgalmakról. Mondanom sem kell, mindkettő ugyanúgy vonzott, hisz apám olykor ugyanúgy elrángatott magával az irodájába (terepmunkára persze sosem, bármennyire könyörögtem is neki, ez a része tiltott volt, amit gyermekfejjel nehéz volt megérteni), mint ahogy anyám szereplőválogatásokra. A paparazzókat eltekintve teljesen normális keretek között nőttem fel, biztonságos környezetben, Los Angeles egyik fehér kerítéses kertváros negyedében, ahol maximum amiatt kellett aggódnom, hogy a szomszéd milyen sütivel akar puncsolni aznap. A hibát ott követtem el, hogy mindezt egyszerű készpénznek vettem, nem értékeltem eléggé. Pár nappal azután, hogy a világ megszemlélhette kebleim egy filmben, amit semmi esetre sem ajánlanék senkinek, apám életét vesztette. Mindenki életében van egy pont, mikor választás elé kerül, hogy folytatja az életét, ahogy eddig, vagy tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, és jobbá teszi azt. Számomra ez a pont apám elvesztésekor kínálkozott fel, és szinte habozás nélkül ragadtam meg. Nem akartam ott ragadni, ahol eddig, változni akartam, olyan akartam lenni, mint Ő is. Büszkévé akartam tenni, legalább az emlékét, ha már amíg élt nem tudtam. Nem mintha hittem volna abban, hogy fentről lenéz rám és vigyáz ránk, ahogy azt a temetésen a pap oly sokszor elmondta. Sosem voltam vallásos, az egész Biblia dolgot egy nagy humbugnak gondoltam, de bevallom, abban a helyzetben igazán megnyugtattak a hívő férfi szavai. És talán, életemben először, egy kicsit hittem is abban, amit mondott. Oh, ha tudtam volna, hogy mi vár rám…
Ugorjunk előre úgy tizenöt évet, és az életem máris egy teljesen más irányba menetel, mint ahogy azt bárki is képzelte volna. A színészkedést teljesen magam mögött hagytam. Néha a munkatársak a hátam mögött felhozzák ugyan azt a bizonyos filmet, de már eléggé ismernek ahhoz, hogy tudják, ne előttem csinálják. Megházasodtam, született egy gyönyörű és okos lányom, ám hamarosan elváltak útjaink. Dan és én mindig is túlságosan hasonlítottunk, mindketten a munkánknak próbáltuk adni az életünket, ez pedig hosszútávon nem tett jót a kapcsolatunknak. De az élet ugye megy tovább, egy kis fennakadás miatt nem fog teljesen megállni, ezt már tapasztalatból tudom. A kerék ugyanúgy mozogni fog, én pedig ugyanúgy teszem azt, amihez értek, amit tennem kell. Egészen pontosan, amíg...


Valahogy így kezdődött a mi történetünk. Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy nem lesz egy egyszerű eset, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer őt fogom annak a személynek hívni, aki mellett tényleg önmagam lehetek. Akire számíthatok, bármilyen körülmények között. Ahogy pedig telt az idő, úgy nőtt hozzám a személye, és szépen lassan beszivárgott életem minden egyes pillanatában. Még Trixie is családtagként kezdett el rá tekinteni… mégsem engedhettem, hogy tovább vigyem az érzéseket, melyeket felkeltett bennem, hisz bármennyire is őszinte volt velem mindig is… éreztem, hogy van még valami, ami az utunkba áll. Amíg pedig nem vagyok biztos önmagamban és benne is, nem léphettem. Addigra pedig késő volt.

Mikor utoljára láttam Lucifer Pierce élettelen teste felett állt, abban a mindig makulátlan - és biztosan méregdrága - öltönyében. Több maréknyi vérrel ázott fehér toll lepte el a padlót, szinte alig lehetett látni tőlük a köveket. A nevén szólítottam, kissé bizonytalanul, ami szokatlan volt tőlem, hisz mindig olyan könnyen ejtettem ki a számon, bármi miatt is szólítsam meg. Nem, most valami más volt, valami nem volt rendben, és nem csak Pierce mozdulatlan teste volt a gond.
Megfordult, én pedig azt hiszem egy jó pár másodpercig elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni.
Egy belső hang azt kiáltotta, hogy fussak, szaladjak olyan messzire, amennyire csak tudok, míg egy másik az ellentétéről akart meggyőzni. Egyik részem csak az idegen - ijesztő - arcot látta magam előtt, míg a másik nem látott mást csak Lucifert, a barátomat, a férfit, aki mindig ott volt nekem, ha kellett, ha nem. Aki mindig olyan vehemensen állította, hogy igenis ő az Ördög, én pedig csak legyintettem a szóhasználatán és megkérdeztem, hogy mikor fogja végre maga mögött hagyni az idióta metaforáit.
Abban a pillanatban mindent megértettem.
Ez pedig egyszerre volt rémisztő és felszabadító.


Olyan sok dolog zúdult rám egyszerre abban a pár pillanatban, fogalmam sem volt, mitévő legyek. Az érzelmeim össze-vissza csapongtak, a gondolataim pedig próbáltak valami ésszerű magyarázatot adni mindenre, kevés sikerrel. Az egyetlen emberhez fordultam tehát, aki mindig is nyílt szívvel és jó tanácsokkal tudott ellátni, mikor nem tudtam, mit kellene tennem. Apámhoz. Friss virágot helyezek a hideg kőre, melyen a neve és két dátum áll. Szeretett férj és apa, olvasom le a belevésett betűket, ahogy leguggolok mellé. Kezem végigfut az alabástrom színű nyugvóhelyén, és egy egészen elnyújtott pillanatig nem teszek semmit, csak lélegzem, mintha egy égi jelre várnék. Bármilyen formában. Tényleg, bármiben.
De persze, hogy nem érkezett ilyesmi.
A tény – mert ez most már ténnyé vált, hisz láttam, a két szememmel láttam a bizonyítékot! -, hogy minden, amit Lucifer mondott valós, és nem csak valami védekező mechanizmus, amit kialakított a rossz gyermekkora miatt; egyben azt is jelenti, hogy van Menny, Pokol és Isten, meg minden más és azt, hogy apám is ott van valahol jelenleg is. Az egész felfoghatatlan, hisz úgy éled le az életed, hogy mindent meg lehet magyarázni ésszerű keretek között, aztán történik valami, bumm, és mindez semmivé válik egy pillanat alatt. Maga a valóság remegett meg a lábaim alatt, meglepő lenne tehát, hogy fogalmam sincs, mit is kellene most csinálnom?
- Oké, Decker, szedd össze magad – megveregettem volna a saját hátamat bátorításképp, ha nem éreztem volna már így is elég nyomorultul magam. Azért addig mégsem süllyednék le.
Lassan felállok és leporolom nadrágomról a ráragadt láthatatlan koszt. Igen, minden rendben lesz, döntöm el végül, csak el kell jutnom végre az elfogadás stádiumáig.