Egy lepukkant kocsmában alkudozzunk - Nick&Nero

Megtettem mindent, tényleg mindent. Könyvesboltokba jártam! Én! És nem képes rá! Nem volt képes megcsinálni nekem, amit akartam, mert túl gyenge. Pedig hogy bizonygatta, hogy meg fogja csinálni a karpereceket. Jobban mondva, hogy majd a könyvből kiolvassa a mágiát és képes lesz rá! De nem az, így sajnos hagynom kellett, hogy Cica eljátszadozzon vele. Neki is kell a játék. Szereti is nagyon, amiket hozok neki, most elégedetten gömbölyödik a lábam mellett, az új testébe zárva. Azzal mondjuk nem elégedett. Nekem is inkább van kedvemre a Pokol kutyájának arca, de ebben a világban nem mászkálhat úgy, mert a frászt hozná az emberekre, hogy a fejének a felével nem rendelkezik, és agya sincs.
Mondjuk, a valódi kinézetemmel gyanítom, hogy engem is kinéznének maguk közül. Csak viccelek, természetesen frászt kapnának, és Sátánt kiáltanának. Pedig én sokkal jobban nézek ki, mint ő. Még tisztességes denevérszárnyai sincsenek, velem ellentétben. Bár azért, azt hozzá kell tennem, hogy még mindig jobban tetszik a saját marcona külsőm, mint amit Cica kapott, a karcsú lányos testével, hosszú szőke hajával.
Egyébként megnéztem, fiú lett belőle. Vagyis lehet, hogy hím egyed volt előtte is, de ezen nem gondolkoztam, csak azóta, hogy ismét a földre tettem a lábam, mert itt általánosságban, ha el akarsz érni valamit, akkor a legtöbb esetben a pénz illetve a szex a motiváló erő, így ezekre kellett összpontosítanom, meg elsajátítanom.  
Nem mondom, az orgazmus önmagában nem olyan rossz érzés, sőt meglehetősen kellemes. Azonban látok hátrányt is a szexben. Nagyon sok hátrányt, kezdjük például rögtön azzal, hogy meg kellett tanulnom odafigyelni a másikra, hogy mit érez közben, és ők is a kellemesebb érzések után kajtatnak. El sem tudom mondani mennyire nehéz számomra ez, de megugrottam a szintet, már amikor ehhez volt kedvem. Aztán néha közben eltűnt a kedvem, és véres mészárlás lett az orgazmus helyett, az is kellemes érzés, nagyon is, csak sajnos az üzleteimnek ilyekor fuccs. A holtakkal nem lehet semmilyen üzletet kötni. Így marad a kedvesség, bahhh, nehéz az élet.
De visszakanyarodva az eredeti problémámhoz, kell egy új mágus. Tervem következő fázisában fel kell hoznom Astrát a pokolból, mert bevinni még be tudom, kihozni már nekem sem megy olyan könnyen, sem az élőket, sem a holtakat.
Még jó, hogy John Constantine olyan sok „barátot” szerzett magának, a múltban, és a jelenben. És sejtésem szerint a jövőben is fog, hogy remélem elég lesz meglengetnem, hogy ki ellen is van szükségem bármire, és ugranak rá legalább húszan. A bökkenő, hogy nekem erős valaki kell.
- Cica! Indulunk! – taszítok egyet a lábammal a földön heverőbe, aztán irány a tömegközlekedés, mert az autónak nevezett fémdobozokat, a mai napig képtelen voltam megtanulni vezetni. Arról nem beszélve, hogy amikor beülök egy taxiba is, széjjel tudnék cincálni mindenkit, mert kígyózó sorokkal tartanak fel engem útközben.
Besétálok a bárba, és csak a tekintetem hordozom körbe a bent lévőkön. Igazából nem látom őket, mert a mágia forrását, energiákat keresek, de még nem jött meg, akit várok. Állítólagosan ez a törzshelye, meglátjuk, hogy ma is szándékozik-e betérni egy italra. Addig megvárom a sarokban, egy ital társaságában. Cica, meg csendben ül mellettem a tágas kanapén. Szerintem beszélni sem tud, de legalább nagyokat hallgat. Kincs az ilyen valaki.

Van itt mindenféle alak, mi egy démon szájának ingere lehet. Cica is nézelődik itt mellettem tágra nyitott szemekkel. Mondjuk őt is meg szokták bámulni, bár azt nem tudom, hogy a külseje miatt, vagy azért, mert mellettem flangál, néma csendben. Kéne neki adnom egy nevet. Az ösztönöm azt súgja, hogy lány nevet kapjon, mert annyira, nem férfias, hogy valami szörnyű, vagyis jó van rajta izomzat, de ez az arc.
- Kapsz egy nevet, Cica! – Közlöm vele, ahogy végignézek rajta, ő meg várakozóan néz, mintha már tudnám is, hogy mit, pedig még nem. Úgyhogy elő is veszem a telefonom, és abban keresek neveket, hogy mi lehetne.
- Egy csinos lánynév? – vigyorgok bele a készülékbe, rá sem nézve, de kapok cserébe egy helyre kis morgást, a vicces kedvemért.
- Grrrrr! – Szerintem neki kevesebb humorérzéke van, mint nekem. Bár mondjuk nekem elég sok, szóval ezt nem róhatom fel neki. Bőszen böngészem a neveket, amikor is megérzem a belépő energiát, és elmormogom magamban a nevet.
- Nick Necro! – rápillantok Cicára, aki hevesen bólogat, hogy ez a név megfelelő lesz számára, de összeráncolom a szemöldököm, és megrázom a fejem.
- Ez a név már foglalt! Rómeó leszel! – Mutatok a telefonban egy nyálas képet, ahol van egy angyalszárnyas nő meg egy lovagi páncélba öltözött, ugyanolyan lányos képű, elvileg pasi.
Összehúzott szemekkel mered a képernyőre aztán rám, de mivel úgyis az én szavam dönt, így már előre boldogan vigyorgok, aprócska kegyetlenségem felett. Egyébként meg, aki ezt a külsőt adta neki, az kegyetlenebb volt, bár lehet, hogy ez volt az eredetije, hmm ki tudja.
- Na, gyere, Rómeó! Átülünk! – Azzal, fel is kapom az italom, meg ő is az övét, és hanyag eleganciával dobhassam le magam, a hőn keresett mágusommal szemben. És még az sem tántorít el, csak egy pillanatra megakaszt, hogy két tag hangosabban szóváltásba keveredik. Igazából én csak azért állok meg, mert szeretném látni, hogy összeverekszenek, de legnagyobb sajnálatomra erre nem kerül sor.
- Milyen udvariatlanok az emberek, csak így hangoskodnak, és feleslegesen megzavarnak másokat! – közlöm, ahogy lerakom a formás seggem Nick asztalának másik oldalán. Rómeó,  pedig odahúz egy széket a szomszédos asztaltól, és helyet foglal mellettem.
Az italom viszonylag hangosan koppan az asztalon, egyrészt mert, a kis páros hangoskodása megakasztott minden beszélgetést. Másrészt azért is, mert bár feltűnően senki nem nézett ránk, mégis mindenki minket bámult, ahogy áttettük a székhelyünket egy másik asztalhoz. Szép kört írtam le a poharam száján a mutatóujjammal, ahogy az asztalra könyököltem, segédfogalmam sincs, hogy mi lehet a poharamban, nem is azért van benne, hogy megigyam. Valahogy nem igazán ízlenek az emberi ételek, kivéve a kávét, a kávét szeretem, ez pedig határozottan nem az.
Aztán megvárom, amíg Nick lerakja az újságját, és egy fogpasztás reklámvigyort küldök felé, amolyan igazit, még a szemem is csak úgy sugárzik, és egyetlen nevet suttogok, nos, nem bemutatkozásképp, vagy gyanúsításként, hogy őt vádoljam ezzel a névvel.
- John Constantine! – Elég halkan suttogom el a szavakat, hogy a közelünkben ülők ne hallhassák, azt tudom, hogy Ci….izé Rómeó hallja, és ha más nem, de Nick le tudja olvasni a számról, remélve, hogy ezzel felkeltem az érdeklődését, és teljes figyelmét nekem szentelni, az újságot félretéve.

Még egy gyors pillantást vetek a vitatkozók felé, akik gyorsan alább hagytak, az is lehet, hogy azt vették észre, hogy együtt mozgunk Rómeóval, de az is lehet, hogy csak nem volt olyan mély az a métely, hogy verekedéssé fajuljon, igazán sajnálatos, bár be kell látnom, hogy rossz fényt vetne rám, ha ismét a rendőrség kötelékeiben kellene kikötnöm. Bocsánat, inkább bilincseiben, ráadásul ilyen közel az első alkalomhoz. Nem mondom, hogy nem volt kedvemre való társaság a szépsége szakértő kisasszony, de nem az őrsön találkoznék vele ismét.
- Nem túlságosan, mert az iszapban úgysem tudnának úszni. – Felelem a megjegyzésére kissé szárazon egy jó adag csalódottsággal megfűszerezve, és jelezve, hogy nincs kedvemre az efféle gyávaság. Ha már vita legyen kiadós, és öblös, és lehetőleg folyjon vér, jó sok vér.
- Nagyon remélem, hogy igen! – Mert, ha ő nem, akkor egyelőre nincs több nevem, aki elég erős lenne a szükséges tervemhez. Márpedig nekem arról nincs kedvem lemondani, bár, a nagy keresgélésben sokakat megölhetek, akik képtelenek voltak segíteni, legalább Rómeó is lakmározhat egy sort mindből, hát nem én vagyok a legjobb gazdája az alacsonyabb démonoknak? Dehogynem!
- Még nem keresem, de fogom. – Mert, ami késik, ugye nem múlik. Előbb vagy utóbb meg kell találnom, de majd csak akkor, ha a kicsin gyilkosom megérkezik a földre, addig meg igyekszem elkerülni, mert valahogy biztos vagyok benne, hogy John Constantine sem tétlenkedett az évek során, biztos vagyok abban, hogy rengeteget fejlődött, és erősödött, és most már lehet, hogy képes lenne megkötni engem. Ilyen ostobaságot pedig természetesen nem hagyhatok, hiszen most szabadon mozoghatok a földön.
- Én téged kereslek! Lenne egy munkám számodra, persze csak ha elég erős vagy hozzá. – Naná, hogy akarok némi kihívás szagot adni a dolognak, arról nem beszélve, hogy nem óhajtom újra végigfutni azokat a köröket, amiket az elődjeinél már megtettem. Még kurva könyvesboltokat is végigmászkáltam egy kibaszott könyvért, amivel persze nem ment semmire. De legalább Rómeó jóllakott. Nem mintha egyébként éhezhetne , de akkor inkább mondjuk, hogy kellemesen szórakozott.
- Nézd ezt a karkötőt! – Csapon az asztal közepére a jobb csuklómat, hogy láthassa az ősi karperecet, amit viselek.
- Ennek a párját a pokolban viseli egy emberi lény. Ezt onnan tudom, hogy a karkötők már kapcsolódnak valamilyen módon, így mindig meg tudom mondani, hogy a viselője hol van. – Aztán vissza is húzom a kezem, még mielőtt azzal lenne elfoglalva, hogy túlságosan az ékszer vizsgálatának szentelje az idejét, és ne a mondandómnak. Amire most már senki nem figyel, tekintve, hogy nem szított az átülésünk ténye semmilyen balhét, így nincs mit lásson a többi jelenlévő.
- Azt akarom, hogy csinálj belőle egy portált, vagy valami hasonlót, hogy mindig oda tudjon menni a másik, ahol ennek a csecsebecsének a párja található. – És megakadályozva, bárminemű félreértést, gyorsan magyarázatba kezdek arról, amit az előző kérdésekként feltett, hogy ne fussunk megint felesleges köröket.
- Nem, nem szükséges megidézni a másik felet, nem is tudnád, mert nem lélek, hanem hús-vér lény. Kislányként vettem magamhoz, néhány évvel ezelőtt, már a földi időszámítást tekintve. - Persze a pokolban sokkalta idősebbé vált, és sok ezer éve volt, hogy tanuljon.