Dr. Thomas James Robert Simmons

Aki reám tekint, egy 191 cm magas, vörösesszőke hajú, kék szemű, angol úriembert láthat, magas, vékony, mérsékelten edzett testfelépítésűt, magas homlokkal rendelkezőt, átlagos kinézetűt, barátságos tekintetűt, higgadt, békés arckifejezéssel, kellemes, megnyugtató hanggal bírót, aki egész lényéből békét, nyugalmat, intelligenciát, és megfontoltságot áraszt.

Hiszek az emberi jóságban. A tiszta lélekben. A lelki erőben. Egyesek szerint ez naivitás. De nem értek egyet ezzel.
Tisztességes ember vagyok, olyasvalaki, aki nyugalmat, békés hangulatot áraszt magából. Soha életemben nem voltam erőszakos, még egy kósza iskolai verekedésben sem vettem részt soha. Törődök másokkal, fontos számomra, hogy segítsek, azoknak, akik rászorulnak, de akár azoknak is, akik nem, ha mégis kérik, hogy segítsek. Fontos nekem, hogy az emberek tudják, megbízható vagyok. Sosincs hátsószándékom, és a segítségemért nem várok cserébe semmit, csupán azt, hogy utána jobb legyen a helyzet, mint előtte volt.
De nem vagyok tolakodó, nem erőltetek semmit, ha valaki nem kér a segítségemből, nem erőltetem azt rá. Esetleg észérvekkel, avagy pozitív példákkal megpróbálom meggyőzni az embereket, hogy mégis kérjenek segítséget, ha nem tőlem, akkor mástól. De semmiképpen sem erőszakos, vagy durva módon.
Nem szívlelem a trágár beszédet, bár elfogadom a véleményt, miszerint vannak emberek, akikre nyugtatólag hat, s oldja bennük a stresszt. De én magam sosem káromkodok. Na persze, ideges is igencsak ritkán vagyok.
Úriembernek tartom magam. Annak neveltek, akként is viselkedem.
Fontos számomra a magánélet szentsége, az illemtudás, a tisztes bánásmód másokkal szemben, bárkiről is legyen szó.
Sosem emelem fel a hangom. Általánosságban elmondható rólam, hogy végtelenül nyugodt, higgadt, békés természetű ember volnék. Kitartó, de nem feltétlen makacs. Észérvekkel meggyőzhető vagyok, és elismerem mások tudását, szakértelmét, gyakorlottságát. Türelmes vagyok, gondoskodó, megfontolt, figyelmes, barátságos, mosolygós, jószívű, őszinte, okos, kompromisszumkész, kellemes társaság, jó hallgatóság.
Ugyanolyan sokra tartom a békés, karosszékben üldögélve, olvasással töltött délutánokat, mint a szabad levegőn, akár sportolással, vagy egyéb szabadtéri tevékenységekkel eltöltött időt. Bár a túl nagy meleget nem szívlelem.
Szeretem a mérsékelt eleganciát. És szeretem az állatokat is.

Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.

1981. április 7-én születtem, Londonban, két tősgyökeres brit szülő, Tom és Margaret Simmons elsőszülött gyermekeként. Szegény szüleim már több éve próbálkoztak, mire megérkezett a gyermekáldás, így igen nagy volt az öröm, amikor végre hírül kapták, hogy jövök. Annál már csak akkor volt nagyobb, amikor négy évvel énutánam, megérkezett a húgom is, Josette, aki nekem szakasztott ellentétem. Én, mint apám, nyugodt természet voltam világéletemben, csendes, békés, a hangomat nem lehetett hallani. Ám a húgom... nos igen, Josette-ről mindig lehetett tudni, éppen hol tartózkodott a házban, mert a ház azon része zengett is a hangjától, egészen pici korától fogva.
Gyermeki éveim egyébként tökéletesen átlagosnak voltak mondhatóak, legalábbis az én szemszögemből mindenképpen. Sosem éreztem kirívónak benne semmit, számomra teljesen normális volt, hogy véleményem szerint nekem van a legszeretőbb és legelfogadóbb családom az egész kerek világon. Ennek pedig minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy a szüleimnél kedvesebb, megértőbb, és szeretőbb embereket az egész világon nehéz volna találni. Apám bölcs, jószívű, figyelmes, és bizonyosan ő a bolygó második legnyugodtabb természetű embere (én vagyok az első) . Édesanyám pedig, már-már természetellenesen szeretetteljes ember, tulajdonképpen olyan volt mellette felnőni, mintha az ember a Nap és egy tornádó közé szorult volna. A szeretete, a figyelme, a vidámsága, melegsége, ereje, lendülete, mindez szinte lesöpri az embert a lábáról. Életemben ha egyszer megesett, hogy láttam arcáról lehervadni a mosolyát. Ami akkor történt, mikor meghallotta, hogy húgomat felvették egy párizsi egyetemre is, és ő kijelentette, hogy oda is szeretne menni tanulni. Ez ugyebár, annyit jelentett, hogy elköltözik otthonról, jó messzire, tehát, nem fog a családdal ebédelni minden vasárnap, nem ugrik be délutánonként teázni, ha ráér, mint ahogy az eredeti terv szólt, arra az időre, mikor egyetemista lesz ő is. 
Számomra... a pályaválasztás mindig is egyszerre volt könnyű, és nehéz. Tudni illik, az én családomban mindenki... de tényleg, mindenki a pszichológiai, illetve, pszichiátriai vonalon foglalatoskodott, ki így, ki úgy, de mindenképpen ilyen irányokban. Egy kakukktojás volt, édesapám nővére, aki fogorvos lett... de mivel az is orvosi, gyógyászati pálya volt, így nem volt 100%-os kakukktojás.
Ez nem azt jelentette persze, hogy nálunk bárkit is erőltettek volna eme pálya felé, de valahogy mégis ez egy általános késztetés volt mifelénk... olyan irányban választani szakmát, mely szoros összeköttetésben állt az emberi psziché gyógyításával. Akadt nálunk pszichológus, pszichiáter, pszichológiaprofesszor, és ezek különféle megfelelői. Ez olyan magától értetődő dolog volt. Valahogy senkinek nem jutott eszébe mást választani. Bár, bevallhatom, számomra hívogató volt egy darabig az is, hogy egyéb orvosi pályát válasszak magamnak, de... az sosem volt kérdéses, hogy végül orvos leszek. Az oxfordi egyetemen tanultam, először pszichológiát, édesanyám ösztönzésére, aki régebben maga is akként dolgozott, de ma már inkább a tanítás köti le az idejét és a figyelmét. Számomra nyilvánvaló volt, hogy nem elégszem meg ennyivel, tovább akartam lépni, így utam az orvosira vezetett, és később pszichiátriai szakirányba mentem el, végül mégis követve a családi hagyományokat. Bár sok évi kemény munka és tanulás árán, de végül az lett belőlem, aminek, mondhatni, szánt a sors.  
A képzés végeztével (bár, ha úgy vesszük, ez épp az a típusú szakma, ahol a tanulás sosem ér véget, mindig van mivel frissíteni a tudásunkat) eleinte Londonban dolgoztam, apám mellett, aki maga is pszichiáterként praktizált, később, egy rövid ideig, majdnem egy évig Dublinban voltam, ahol összehozott a sors egy régi iskolatársammal és barátommal, Hollyval. Eredetileg azért mentem oda, mert a szaktudásomra volt szüksége, ő pszichológus volt, és egy páciensével kapcsolatban kért szakmai segítséget. Közben, a munka mellett is sok időt töltöttünk együtt, s idővel úgy éreztük, barátságunk átfordult, valami mássá, valami komolyabbá, mélyebbé. Az ott töltött, cirka egy év után, amikor ideje volt hazatérnem, rájöttünk, hogy nem szeretnénk elválni egymástól, s mikor megkértem a kezét, ő igent mondott. Nem is telt sok időbe, néhány héttel később megtartottuk az esküvőt Londonban.
Ekkor 35 éves voltam. Londonban telepedtünk le, családom nagy örömére, és vettünk egy kis házat, egy kutyát, Henryt, és pár díszhalat. Az életünk és mindennapjaink tökéletesen hétköznapi, átlagos módon teltek, dolgoztunk, és boldogok voltunk, jól megvoltunk. Egy ideig ez elegendő is volt. De... idővel... 1-2 év elteltével kezdtük azt érezni, hogy talán mégsem elég ennyi. Talán túl megszokottá is vált, hogy minden olyan könnyedén megy, minden olyan egyszerű, s csendesen telik el velünk az idő. Kezdtük úgy érezni, ennél többről kéne szólnia az életünknek. Akár együtt, akár külön. Hiányzott valami. Nem olyan érzés volt számunkra, hogy együtt élünk, mint egy házaspár, inkább, mintha csupán lakótársak volnánk... szerelmespár helyett inkább voltunk barátok.
Az ember joggal kérdezhetné, mit is éreztünk akkor, mikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és miként is múlt el a dolog ilyen csendes egyszerűséggel, de... ezt nehéz lett volna megmagyarázni. Akkoriban éreztünk valami szikrázást, vibrálást, ami akkor jó volt, izgalmas, egymáshoz vonzott bennünket, ám idővel... elcsitult. Barátsággal kezdtük, és oda is tértünk vissza. Nem volt robbanás, földrengés, nem tört ki közöttünk vihar, mindketten békésen fogadtuk a gondolatot, amikor felvetődött közöttünk, hogy talán inkább el kellene válnunk, és külön utakon folytatnunk. Fel sem merült a párterápia, vagy egyéb lehetőségek, mivel... közöttünk nem elromlott, nem megromlott a dolog, nem alakult át köztünk a jó valami rosszá... s mindketten úgy éreztük, a rosszból még lehetne jót csinálni, de a semmiből valamit... nos, az nem lehetséges. Ahol van még szerelem, érdemes dolgozni a megjavításon, de ha nincs már szerelem, akkor kár egymást gyötörni, vagy egymás idejét pazarolni.
Elváltunk, gyorsan, csendesen, békésen. Eladtuk a házunk, és elfeleztük a pénzt, a kutya nálam maradt, a halainkat ő vitte magával... és barátok maradtunk. Néhány hónappal később ő elköltözött Marokkóba, férjhez ment újra, később pedig született két szép gyereke. Ünnepekkor, és amikor eszünkbe jut a másik, szoktunk beszélgetni, főleg telefonon.
Miután különváltak útjaink, egy ideig még Londonban maradtam, de szó volt róla, hogy én is elköltözzek, mikor felajánlottak egy állást Prágában, ahol egy pszichiátriai intézetet vezethettem volna. De elutasítottam az ajánlatot, s helyette egy évre Párizsba utaztam. Tudom, talán furcsának tűnhet, de ez volt a helyes döntés. Kitűnő ajánlat volt, de fontosabb dolgom adódott. A húgomhoz, Josette-hez mentem. Ő az egyetem elvégzése után Párizsban telepedett le, gyermekpszichológus lett, férjhez ment az egyetemi szerelméhez, és szép gyerekeket szült. A harmadik kislánya születése után azonban depressziós lett, mint egykor anyánk, miután engem megszült. Húgom makacs volt, eleinte nem akart segítséget kérni, sem elismerni, hogy baj van, a férje hívott fel, s kért, hogy utazzak oda, és próbáljak a testvérem lelkére beszélni.
Bár Josette és én olyanok voltunk, akár a tűz és a víz, de nem oltottuk ki egymást. Ha szükségünk volt a másikra, remekül össze tudtunk fogni, tökéletes összhangban tudtunk egymáshoz fordulni, kiegészítettük egymást. Ez talán azért is volt így, mert Josette makacs öszvér volt, én magam viszont nagyon jól tudtam engedni vitás kérdésekben, neheztelés nélkül, így végül minden kérdést békésen tudtunk lezárni, idővel összesimultak az álláspontjaink.
Ezúttal, helyzetünk kompromisszumát az jelentette, hogy Josette elfogadta az orvosi segítséget, cserébe én nem tájékoztattam róla édesanyánkat, hogy gondjai vannak. Szívem szerint én elmondtam volna, mert nem szívleltem a titkolózást a családunkban, és úgy véltem, anyánk tudná legjobban megérteni testvérem problémáját, de ő makacsul kötötte az ebet a karóhoz. Szégyellte a dolgot, mint egykor anyánk is. Így végül engedtem neki, és hallgattam, de cserébe le kellett nyelnie makacsságát, vagyis, annak egy részét, és specialistához kellett fordulnia, saját maga, és a családja érdekében.
Míg jobban lett, ott maradtam, támogatni őt, és segíteni az unokahúgaimmal. Josette férje, Timothy, veterán katonáknak nyújtott lelki segítséget egy segélyközpontban. Rengeteget dolgozott, és fontos munkát végzett, Josette állapota pedig lassan javult, egy ideig nem mert egyedül lenni a három kislánnyal, így maradtam. A két nagyobbik, Cara és Grace ikrek, 3 évesek múltak, a legkisebb pedig, Sophie, néhány hetes volt még csak. Ahhoz képest, hogy életemben addig nemigen volt szükség rá, hogy gyerekeket lássak el, szinte egymagam, azért egészen jól ment, azt gondolnám. Cara és Grace már elkezdték az óvodát, így napközben nem voltak otthon, de mikor délután haza hoztuk őket, lelkesen igyekeztek besegíteni a kishúguk ellátásába. Ez persze inkább kevesebb, sem mint több sikerrel járt, de aranyos volt tőlük, hogy próbálkoztak. Az sem volt hátrány, hogy ők ketten voltak, így remekül lefoglalták egymást, ha játékról volt szó, emellett pedig, mindent megpróbáltak, hogy az anyjukat vidámabb állapotba tudják hozni, énekeltek, táncoltak, rajzoltak, minden nap próbáltak "alkotni" valamit az anyjuknak, amivel mosolyt csikarhattak ki belőle. Ez olykor-olykor sikerült is nekik, minél több idő telt el, annál többször. Mikor nem jártak sikerrel, olyankor összeszedtem a kislányokat, és sétálni mentünk, hogy eltereljem a gondolataikat. Az ikrek lelkesen mutatták meg nekem és húguknak a kedvenc helyeiket a városban, én pedig közben az otthonomról, és főleg a kutyámról, Henryről meséltem nekik, amit szívesen hallgattak.
Körül-belül egy év elteltével éreztük olyan stabilnak a helyzetet, hogy magukra hagyjam őket. Josette visszatért a régi kerékvágásba, vidám volt, élettel teli, és ami a legfontosabb, szemtelen és nagyszájú velem szemben. Emellett cserfes és energikus. Eleinte még akadtak hullámvölgyek, de idővel visszaállt a régi rend. Így ideje volt magára hagynom a kis családot, és visszatértem Londonba, a 38. születésnapom után két nappal.
Ezután körülbelül 2 évig Londonban dolgoztam, apám mellett. A munka kielégítő volt számomra, ami pedig a magánéletet illette, nos... nem zárkóztam ugyan el a lehetőségektől, ám a nagy szerelem még váratott magára, nem találtam olyan személyt, akivel szívesen megosztottam volna az életemet, hacsak Henryt nem számoltuk, akivel roppant mód örültünk, hogy újra egy fedél alatt éltünk. Hiányoltuk egymást abban a külön töltött évben, és azt hiszem, sikerült egy életre megsértenem őt, azzal, hogy hátrahagytam, de abban a helyzetben nem vihettem magammal, így ő ez idő alatt a szüleimnél lakott, és alaposan elhízott, édesanyámnak köszönhetően, aki Henryn "állt bosszút", amiért mindkét gyermeke távol volt tőle. De hazaérkezésem után gyors mentőakcióba kezdtem, Henryvel kivettünk egy albérletet, és tornára fogtam őt, így minden reggel velem jött futni a közeli parkba, munka előtt. Eleinte persze szenvedés volt, de idővel rákapott a dolog ízére, és rájött, hogy van abban jó is, ha reggel kikecmereg a meleg ágyból... például a galambok menetrend szerinti megkergetése.
Így telt el 2 csendes év, mely szinte kizárólag ennyiről szólt számomra, sok munka, család, Henry, és én. A távolból rendszeresen tartottam a kapcsolatot Josette-ékkel, s időről-időre váltottunk egy-egy telefont, én és Holly is, szigorúan baráti vonatkozásban. Elégedett voltam a mindennapjaimmal, és jólesett újra a munkába vetni magam.
Nem gondoltam rá, hogy újra útra keljek, úgy éreztem, jó helyen vagyok, s az elmúlt években éppen eleget voltam már mozgásban. Így meglepetésként ért, amikor egyik szabadnapomon, apa megkért, hogy ugorjak be hozzá délután a klinikára, mert valamiről beszélni szeretne velem. Kíváncsi voltam, miről lehet szó, így amint lehetett, fel is kerestem őt, s rövidesen egy csésze tea felett hallgathattam meg találkozónk magyarázatát. Elmondta, hogy volna egy munkalehetőség számomra, méghozzá Los Angelesben.
Már ezzel rögtön meg is lepett, és biztos voltam benne, hogy ezt egyedül fundálta ki, mert az én drága édesanyám ebben a kérdésben biztosan nem az én nevemet támogatta volna. Félreértés ne essék, anya támogatta a szakmai előmenetelem, de azt sosem szívlelte, ha a szerettei távol kerültek tőle. Ő már csak ilyen. Maga körül szeret tudni bennünket. Biztos voltam benne, hogy ha tudna erről az ajánlatról, már hangot adott volna ellenérzéseinek.
De én nem kívántam csak azért elvetni a lehetőséget, mert távol van az otthonomtól, még ha eddig nem is állt szándékomban utazni. Tudtam azt is, hogy apa nem véletlenül hozta ezt szóba... szóval, meghallgattam a teljes magyarázatot.
A magyarázatból pedig kiderült, az intézet, melyről szó van, egy jó nevű, régi magánintézmény, mely korábban úttörő volt a szakmában, megbízható, sikeres, de... az utóbbi időkben sok volt ott a kétes, nem bizonyítható panasz, s a gyanús körülményű események. Gyakorta tűnt úgy, hogy az intézetben valami nem működik megfelelően, miközben minden és mindenki azt bizonygatta, hogy minden a legnagyobb rendben van. A tulajdonos végül nem tudott már tovább helytállni, a költségek túlnőttek rajta, így az intézményt eladásra kínálta fel, majd el is adta, és egy külföldi támogató alapítvány vette meg... mely egyébiránt a családomhoz tartozott.
Tudni kell, hogy a családom sosem volt pénzszűkében, édesanyám vagyonos családból származott, és apáék sem éheztek, illetve, mindketten elismert szakemberek voltak, sosem okozott számukra gondot, eltartani a családjukat, és gondolni eközben a nehezebb helyzetben lévőkre is. Több segélyszervezetet is támogattak, valamint egy-két alapítvánnyal rendelkeztek ők maguk is, köztük akadt olyan is, mely különböző, nehéz helyzetbe került orvosi intézmények megtámogatásával foglalkozott, olykor, ha más megoldás nem tűnt járható útnak, egyszerűen megvásárolták az intézményt a korábbi tulajdonostól, és némi újraszervezést követően újra csatasorba állították.
Talán mondanom sem kell, ez volt a cél a jelenlegi helyzetben is. A "Mary Wollstonecraft Pszichiátriai Központtal", melynek eme új nevét apám maga választotta, elmondása szerint azért ezt, mert szereti a céltudatos, úttörő asszonyokat, akiknek önálló véleményük van, és el is mondják azt.
Kértem némi gondolkodási időt, mielőtt választ adnék az ajánlatra, mert szerettem volna körüljárni előbb az ötletet, illetve, magam is szemügyre akartam venni az intézményről fellelhető információkat. Akadt néhány furcsa dolog ugyanis. Papíron minden rendben volt, mindig mindenre volt magyarázat, felületes szemlélő számára kielégítő magyarázatok, de... apának nem tetszett a dolog, és ahogy megnéztem a zavaró tényezőket, nekem sem volt jó érzésem a helyet illetően...! Néhány hónapja történt egy gyanús körülmények közt bekövetkezett haláleset, de balesetnek nyilvánították a hatóságok... valamint, az orvosi jelentések szerint eme intézményben kétszer annyi betegnél volt tapasztalható az állapotuk radikális romlása a kezelésük alatt, a korábbi helyzethez képest, mint más intézetekben, és... volt pár korábbi beteg, akik nem megfelelő bánásmódról számoltak be, kiengedésüket követően. Egészen pontosan két korábbi kezelt volt, akik egy újságnak nyilatkoztak a dologról, ám a feltételezés itt meg is rekedt, a hatóságoknál nem jelentkeztek vádjaikkal, illetve, később az újságban megjelent egy újabb cikk, mely egy bizonyos Dr. Harwood közreműködésével azt boncolgatta, milyen gyakori is, hogy a pszichés betegek beképzelnek efféle zaklatásokat, hogy ezzel feketítsenek be jól működő egészségügyi intézményeket.
A dologban az volt furcsa számomra, ami a cikkből nem derült ki... csak egyéb forrásból tudhattam meg, hogy ez a bizonyos doktor... az adott intézmény egyik orvosa. Furcsálltam, miért nem szerepelt a cikkben, hogy az orvos a saját munkahelye elleni vádak kapcsán nyilatkozott. Nevezhettük volna hibának, mulasztásnak, de... egy ilyen kérdés esetén, jómagam azt képzeltem volna, ha én újságíró lennék, és egy ilyen témában írnék cikket, nos... biztosan alaposan utána járnék, és alátámasztanám az általam írt dolgok hitelességét. Beleértve az idézett és meginterjúvolt szakértőket is. Főleg azt, aki épp saját magát és/vagy kollégáit védi. Furcsának találtam a kérdést, még ha nem is volt kézzelfogható bizonyítékom, mindenképp... azt gondoltam, ha más nem, ráfoghatom, hogy az ösztöneim rosszat súgtak. Magam sem tudtam volna alátámasztani a szavaim, de azt éreztem, van ott valami a falak közt, ami nincs egészen rendben. Rossz előérzetem volt.
Szóval úgy döntöttem, elvállalom a munkát. Vagyis... részben. Apa úgy képzelte, hogy az intézet élére álljak oda, ám... tudtam azt is, hogy a hely vezetése nem egy azzal, hogy gyógyítsak és segítsek. Ha vezetem az intézetet, csak a jelentéseket látom, nem azt, ami valóban történik... és... csak papíron látom inkább az embereket, nem pedig én foglalkozom velük. Szerettem a munkám, szerettem gyógyítani... jobbá tenni mások életét, segíteni azokon, akik eltévedtek a sötétben, vagy akiket egyenesen belöktek egy sötét verembe...! Nem a vezetés, hanem a gyógyítás érdekelt... a segítségnyújtás. És... azt gondoltam, ha már odamegyek... akkor segíteni megyek. Ha pedig segíteni akarok... az igazságot kell látnom, nem azt, amit a jelentésekbe leírnak mások. Szóval megmondtam apának, vezetőt keressünk mást, aki az intézet ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, én a betegekkel akarok törődni. És közben... megtalálni a forrást, ami a gondokat okozza. Mert valami rosszul működik ott, de ha látni akarom, be kell látnom a felszín alá. Ezért úgy akartam odamenni, mint... egy átlagos, hétköznapi orvos... nem pedig úgy, mint vezető. És azt sem akartam, hogy amikor megérkezem, tudják, hogy azokhoz tartozom, akiké az intézmény lett. Azt akartam, hogy csak engem lássanak, a hatalmat ne, mely mögöttem magasodik...