A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Tárgy: Égből pottyant meglepetés ⚜ Auriel & Alexander 2022-06-13, 09:07
Auri & Alex
Az első szárnypróbálgatásaim... milyen szép is ez! Csak hát, így, félig-meddig felnőtt fejjel, tudnám hány kiló tollal a hátamon, na meg, egyedül, ráadásul a múltban, mindez árnyalja azért a dolgot. De ha már haza jutni nem tudok, legalább is egyelőre, a repülést nem ártana begyakorolni. Bár, nem túl bíztató, hogy Abigail már gyerek korától használja a szárnyait, még is lezuhant, mikor össze futottunk. Bonyolultabb, mint aminek kinéz, az biztos. Minden esetre, nem vagyok az a parázós fajta, így ezt se veszem azért a szívemre. Persze, igyekszem figyelni, nem lenne túl poén, ha az emberek kiszúrnának vagy ilyesmi. Viszont a sötétben meg nem látok, szóval nincs túl sok választásom - éljünk veszélyesen! Némi bénázás után sikerül kipattintani a szárnyaimat és meglepő könnyedséggel felröppenni. Nocsak, kellemes csalódás! Végre valami, ami mondhatni elsőre is megy! Naná, hogy elkiabálom... A tollzuhatag úgy kap fel, mint szél a falevelet, felfelé ránt, egy kis ficánkolás után pedig egészen normális repülési pózt sikerül felvennem, így már nem úgy festek, mint gyámoltalan kiscica az anyukája szájában lógva - legalább is remélem! Tökre meg is tetszik a dolog, ahogyan a fellegek és a szellő cirógatja az arcomat és kócolja a hajamat, csak úgy haladok, egyenes vonalban, lazán, remélhetően elég magasan ahhoz, hogy a civilek ne lássanak meg. Amikor már egy ideje repülök, sűrű erdők felett meg ilyesmi, úgy döntök, most már nem ártana leszállni! Szóval, el is gondolom ezt, a probléma abból adódik, hogy úgy látszik, nem elég rá gondolni! Ööö... Repkedek és repkedek tovább, tökre ugyan úgy, se lejjebb, se feljebb, meg más irányba se, csak úgy, előre és csá. Hmmm.... Most mi legyen? Töröm a fejem. Megpróbálom a szárnyaimat valahogy lefelé irányítani, evezve, de hiába igyekszem a hátizmaimat valahogy megzabolázni, csak nem megy! Hmmm! Egyelőre fáradt nem vagyok, szóval az az opció, hogy majd végkimerülésben lezuhanok nem tűnik sem valószínűnek, sem kellemesnek. Akkor viszont mi tévő legyek? Nem esek kétségbe, inkább agyalok tovább. Igazán nem így képzeltem el az első repülési élményemet, de ahogy a mondás tartja, ember tervez, nagyapa végez! Ismét megpróbálok arra összpontosítani, hogy a szárnyaim alá bukjanak, mire hirtelen, merőben váratlan módon úgy döntenek, engedelmeskednek nekem, ami kissé túl jól sikerül! Olyan célirányosan repülök - és nem is egészen zuhanok - a föld irányába, hogy az kezd igen csak kellemetlen lenni! Na, jó, most már para van! Nem szeretnék fejest ugrani a kemény talajba! De a szárnyaim nem így gondolják... - Lassít, lassít, lassít!!! Hadarom magamnak, hátha segít, vagy nem. De továbbra is nyíl egyenesen haladok a föld felé, hiába próbálnék talpra érkezni, csak nem sikerül pozíciót váltani, hiába kapálóznék, a légnyomás vagy fene tudja mi, mintha gúzsba kötne a levegőben! Így esik meg, hogy bár picit sikerül mérsékelnem a sebességet, még is az állammal gyönyörűen feltörlöm a frissen zöldellő füvet, a ki tudja hol! - Grr.... auch! Nyögöm a romantikus fák árnyékában, hiszen sajog az egész állam, a nyakam, a mellkasom meg úgy mim nem? Mocorgok a földön, a szárnyaim élettelenül fekszenek a hátamon, én pedig próbálom felnyomni magam a karjaimmal. Érzem a tompa sajgást az államon, a lüktetést. Oda nyúlok, a kezem véres. Nem csoda, ha ember lennék, talán a nyakamat is kitörtem volna vagy legalább is lereszelem az állkapcsomat a köveken... igyekszek feltérdelni, de elég bénán megy. Ekkor hallok meg nem túl messze némi zsivajt. Ahogy fel pillantok, gyerekeket látok, akik félénken közelítenének, de amint moccanok, sikítozni kezdenek és ezer felé szaladnak. Olyan szófoszlányok ütik meg a fülemet, mint "madárember!", "Dumbó!" meg ilyenek... mire kettőt pislogok, már üres az udvar. Hát, jó... ennyit arról, hogy senki se lásson meg. A szárnyaim persze most se másztak vissza a lapockáim közé, ahogy illene nekik, az túl egyszerű lenne! Sóhajtok egyet szórakozottan, remélhetőleg el tudom tüntetni őket, mire a kicsik vissza térnek, netán felnőttet csődítenek ide. Sőt, nekem is le kéne lépnem... csakhogy, úgy érzem magam, mint egy nagypapi... eh! Asszem' kell egy kis pihi, mielőtt összekaparom magam... vajon a tollammal saját magamat is meg tudnám gyógyítani? Éppen efféléken filozofálok magamnak, de nem sokkal megy könnyebben, mint a mozgás!
Kellemes nap. Vagy nevezzük szokványosnak? Valahogy úgy... Reggel felkeltünk, rendbe szedtük a gyerekeket, fogmosás, fésülködés, öltözés, reggeli. Reggeli után pár gyerekkel felkerekedtünk, és elsétáltunk egy közeli kis üzletbe, mert új cipő kellett nekik, a régi már szinte használhatatlan volt. Bár már többször megkaptam, hogy ne költsem el rájuk a pénzem, dehát tudtam jól, hogy az atyáék sem tudnak mindent állni, és a hívek sem tudnak mindig segíteni, hiába mondták, hogy költsem el magamra vagy a saját gyermekemre, erre én csak azt tudtam mondani, rám kár lenne, és a többi gyerek is legalább olyan nekem, mintha az enyémek lennének. Amikor én voltam bajban, segítettek itt, befogadtak engem, és Luciust, mikor még a hasamban volt, hát nem nézhettem tétlenül, hogy a gyerekek lyukas cipőben szaladgáljanak. Különben is, örültem, hogy van munkám, és így van miből viszonoznom az itteniek jó szívét. A vásárlás után hazatértünk, a nagyobbak az udvarra mentek játszani, a kicsikkel bent maradtunk, egy-két apróság most tanult járni, így velük foglalkoztunk. Lucius a közelemben ült, és egy kicsi szivacslabdát szorongatva, kacarászva nézte, amint a nála picit nagyobbak próbálkoznak elindulni, majd a fenekükre huppannak, és olyankor mindig rugózott kicsit ültében, mint aki maga is fel akar kelni, de persze még nem ment neki, ő még csak a mászásnál tartott, még meg sem állt egyedül a kis lábain. Viszont láthatóan tetszett neki a "műsor". Én meg ilyenkor mindig elcsodálkoztam, mennyire tetszik neki minden, amit csak lát... az egész felfedezni való világ, és benne az emberek... mintha semmi félelemérzet nem volna benne... Bizonyos, hogy ebben az apjára ütött, nem énrám... én mindig féltem, aggódtam, szüntelenül, legtöbbször miatta/érte... és ha nem épp érte, akkor az apjáért, vagy Luciferért, vagy a többi gyerekért itt, vagy Tom atyáért, vagy a többiekért körülöttem, valakiért mindig, vagy együtt mindenkiért... A világ nem egyszerű hely, én félelmetesnek találtam... gyönyörűnek, de félelmetesnek, és minél több mindenkit szerettem meg, annál félelmetesebb lett... Nemsokára ebédet főztünk, aztán pedig mind leültünk szépen enni. Ebéd után más vigyázott a gyerekekre, mert nekem be kellett mennem a színházba ruhapróbára. Lucius természetesen velem jött, ahogy szinte mindig. Ebéd után kellően el volt pilledve, szóval jót aludt a karjaim között útközben, és az ottlétünk nagyobb része alatt is. Kivételesen olyankor aludt, mikor épp aktuális volt a dolog, és utána még kicsit szórakoztatta a többieket is, mikor felébredt. Vidám kacajai mindig mindenki arcára mosolyt csaltak. Alig tudtam visszaszerezni őt végül, hogy elinduljunk hazafelé. Már néha azt vártam, mikor adnak neki is szerepet egy darabunkban, annyira szerették babusgatni, amikor ott volt velünk. Ráadásul mindig el voltak csodálkozva még mindig, hogy mennyire jó baba, hisz sose zavart bele a próbákba vagy az előadásokba, ezért is hordhattam magammal olyan sokszor. Dehát, számomra nem volt meglepetés, hogy ő egy igazi kis csodababa! A hazaúton persze ébren volt, és végig a hajamat rágcsálta, meg az ujjacskáival csavargatta. Közben időnként karattyolt valamit, nagy, komoly arckifejezéssel, mintha csak érthetném, mit is szeretne velem közölni, dehát... hiába értettem meg a világ nyelveit, az övé így is érthetetlen volt számomra is, bezzeg a többi baba... egész kis mesedélutánokat tartottak egymásnak, esküdni mertem volna, hogy ők tényleg értik egymás babanyelvét! Mire hazaértünk, a nagyobbak természetesen a fél házat felforgatták, játéknak nevezett hadjáratuk során. Állítólag valamiféle "kalóztámadás" vagy mi volt ez, és kincseket kerestek... én mindenesetre elfogadtam az érvelést, és kértem őket, hogy kicsit odakint folytassák a kincskeresést, míg bent rendet teszek. Luciust letettem a többi kicsi közé játszani, és nekiláttam, hogy helyrehozzam a nagyobbak által okozott rendetlenséget. Már lassan elkészültem volna épp, amikor kintről puffanást hallottam, amitől kicsit el is gondolkodtam, vajon mekkora lehet a "kincs", amit épp megtaláltak a gyerekek odakint... de alig értem a gondolat végére, meghallottam a kiabálást, és kezdtem attól tartani, ez már egész más "játék", mint eddig, mert bár nem sokat értettem a kalózos játékokhoz, de esküdni mertem volna, hogy sem "Dumbó", sem pedig "Madárember" nem szokott szerepelni ilyesmiben... Aztán a kalózhajó teljes legénysége berohant az udvarról, és némelyek hozzám futottak, némelyek pedig különböző helyeken akartak elbújni, például az asztal alatt, a kanapé mögött, meg fent az emeleten... - Nahát, mi történt, megtámadták a hajót?! - kérdeztem meglepődötten, mikor már legalább ketten kapaszkodtak mindkét kezembe és lábamba is... és mind egyszerre esküdöztek, hogy "Egy bácsi leesett az égből!"... az egyikük pedig, esküdni mernék, hogy imát mormolt az orra alatt... - Na jó... nyugalom, megnézem az égből pottyant bácsit, rendben? - kérdeztem, és szelíd erőszakkal kiszabadítottam a kezeimet, hogy egyenként megsimogassam a gyerekeket nyugtatólag, és ezzel rávegyem őket, hogy a többi részem is eresszék el. Elvégre, ha rajtam csimpaszkodnak, úgy mégsem tudok kimenni... Esküdni mertem volna, hogy ez is inkább a játék része lehet, vagy egyikük tréfája a többiek ellen, nem pedig valóban valaki leesett az égből... de... azért inkább biztosra mentem volna, hogy ők addig is maradjanak idebent. Szóval kértem, hogy figyeljenek a kicsikre, és maradjanak ahol vannak, én pedig rögtön visszajövök. Aztán elindultam kifelé... igyekezve közben nagyon bátornak tűnni, de... magamban azért csak imádkoztam kicsit mégis, nehogy megint Michael legyen... Ő már a múltkor is a frászt hozta rám... De ha abban reménykedtem, hogy egy ismerős arc, vagy... inkább egy semmilyen arc sem kerül velem szembe az udvaron, hát akkor csalódnom kellett, mert az udvaron volt valaki, de... cseppet sem volt ismerős... mármint... mármint hogy... vagyis... a dolog igazából ennyire nem is tűnt hirtelen egyszerűnek, még ilyen szinten sem, mert az udvarunk kellős közepén térdelt valaki a földön, hatalmas, hófehér szárnyakkal... amilyenek Lucifernek is vannak... de ha valamiben, hát abban az egy dologban teljesen biztos voltam hirtelenjében is, hogy NEM a bátyám térdel velem szemben...! Ahogy megpillantottam, és felfogtam, mit látok, megtorpantam, és... első dolgom volt a vállam felett visszanézni, hogy a gyerekek biztosan bent maradtak-e... Nem tudtam, vajon a rendhagyó külsővel rendelkező férfi... - vagyis inkább fiú... mert roppant fiatalnak látszott... - szóval hogy... kicsoda, és milyen szándékkal érkezett az udvarunkba, de... valójában egyelőre éppen eléggé lefoglalt, hogy épp olyan hófehér szárnyai vannak, mint Lucifernek... és hogy a gyerekek látták ezeket a szárnyakat... És bár fel is ötlött bennem a gondolat, vajon szükséges-e, hogy megmutassam ennek a valakinek, hogy nekem is vannak, de... egyelőre kivártam, nem akartam elsietni egy ilyen döntést, hiszen a gyerekek az én szárnyaimról még nem tudnak, és jó volna, ha ez így is maradna... Csak akkor akartam előhívni őket, ha szükségessé válik... - Öhm... megsérültél...? - szólaltam meg habozva, és vérző állát szemlélve, amit jól láthatóan lehorzsolt... Ha ő volt a puffanás, akkor gondolom az állával ért talán földet... Kissé ostobán éreztem magam, hisz biztos ő maga is érezte, hogy megsérült, ám... egyelőre fogalmam sem volt, hogyan is kellene kezelnem a helyzetet, mikor egy idegen fiú pottyan az udvarunkba... ki tudja milyen okból...
A hozzászólást Auriel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2022-09-21, 17:25-kor.
Éles fájdalom hasít az államba, ami tompa sajgássá oszlik, midőn igyekszem felkaparni porhüvelyemet a frissen zöldellő fűről. Nehézkesen emelkedem négykézlábra, majd ahogy sikerül tehetetlen szárnyaimmal egyensúlyoznom, feltérdelek. A már amúgy is szaggatott farmerem most valóban felhasadt és összepiszkolódott, a pólóval együtt, de soha nagyobb gondom ne legyen. Ellenben... midőn fejemet lassan emelem meg, arcom előbújik a játékosan angyali fürtök aranyló függönyének takarásából. Ó, ha tudná, hogy göndör tincseim valójában ugyan olyan olajfeketék, mint apáé, az ő szeretett Luciferéé! Valójában, túlságosan is emlékeztetek apámra, ami egyszerre áldás és átok. Én viszont igyekszem a saját életemet élni és megvalósítani önmagamat, még ha nem is szakadva el ezáltal a gyökereimtől, csupán önállósodva - megteremtve azt, akivé válni szeretnék. Tekintetemet felemelem ahogy egyenesen fel pillantok - pontosan az ő alakja rajzolódik ki előttem. Egészen fekete íriszeim, akár az apáméi, most farkas szemet néznek legkedvesebb nénikémmel...! Ösztönösen kerekednek el, hiszen erre - rá -, igazán nem számítottam! Ahogy, mondjuk a zuhanórepülésre vagy időutazásra sem. Fogalmam sincs, meddig bámuljuk egymást, az idő mintha megállt volna, én pedig egy egészen kicsi homokszemnek érzem magam. Mi tévő legyek? Még is mit mondhatnék neki? Nem szeretnék hazudni, ezekkel pedig a hátamon nem is igen tudnék... hiszen Auri néni is angyal, pontosan tudja, hogy megy ez: más nem rendelkezhet ilyen tollazattal, csupán az angyal és leszármazottai. Feszült némaság borul az udvarra, még ha csupán néhány percig is, hiszen Auriel megszólal, kedvesen téve fel egy rá oly jellemző kérdést. Mosolyognom kell, de elfojtom, kissé lesütve tekintetem, majd ismét felnézek rá, immáron sarkaimon ülve. - Egy kicsit... Helyeslek enyhén megszeppenve a helyzet lehetetlen mivoltától, nem másból. Elnézem tenyereimet, melyek úgy szintén végig horzsolódtak landolás során, vörös és fekete dominál rajtuk, a frissen kiserkenő vér és a föld rögös sötétje. Leengedem karjaim, megadón. S csak ülök ott, a szárnyaim újfent nem kívánnak a helyükre mászni, nagynéném mögül pedig bájos gyermekarcok lesnek ki. Apró mosoly játszik ajkaimon, ahogy megpillantom őket az ajtófélfa mögül kikandikálni. Vajon mitévő lehet a magamfajta egy ilyen szituációban? Balom mutatóujját szám elő helyezem, mintha így jelezném a gyerekeknek játékosan, hogy ez itt, ami történik egy nagy titok! És még kacsintok is. Leengedem a kezem és íriszeim vissza vándorolnak apám húgára. Vajon ő hogyan fog reagálni minderre? S csak nézem őt, feloldódva a pillanatban. A helyzetem és az apróságok jelenléte el kell, hogy hallgattassanak. Sóhajom felszakad tüdőmből erre a gondolatra, s megküzdök az érzéssel, ami néném karjaiba lökné lényem.
Sosem voltam harcos természet... sőt, semmilyen téren nem voltam harcos... míg a testvéreim megtanulták a harc és a védekezés minden csínját-bínját, én táncoltam... csak... táncoltam... Bár tudom, a harcok típusaiban is akad afféle, mely szinte táncnak fogható fel, ám... én mégsem tanultam effélét sosem. Mert nem akartam semmi mást... csak... táncolni... és... Lucifert, és apát, és... a családom... csak őket, semmi mást... Sosem akartam harcolni. De aztán lejöttem ide, és... és kiderült, hogy talán... egy nap kénytelen leszek... mert olyan világban élek, ahol... egy ember... érzéseket vált ki belőlem, és ahol... van egy kisfiam... egy drága, édes, kicsi, védtelen fiam... akire veszélyek lesnek... és... és itt ez a sok gyermek, akik egyedül vannak, akik csak ránk számíthatnak, senki másra, és... akkor egyszer csak egy idegen fiatalember hullik le az égből... szárnyakkal... és... én csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell védelmeznem, azokat, akikért felelek, a gyerekeket... a fiamat... mindenáron, és minden módon... De... belenéztem a fiú fekete szemeibe... és... nem tudtam volna eldönteni... hogy az övéi-e vagy Lucifertől vette őket kölcsön?! Hisz, kinek vannak még olyan lehetetlenül sötét szemei, amik mégis oly beszédesek, és érzelmekben gazdagok...?! Lucifernek... - Kicsoda vagy te...? - kérdeztem egészen halkan, s óvatosan, mintha attól tartanék, más is meghallhat bennünket... vagy... inkább, talán a választól tartottam... Elnéztem azokat a hófehér szárnyakat, de... dehát... az lehetetlen... az nem lehetséges...! Követtem a fiú pillantását, vállam felett hátranézve én is megláttam a kíváncsi kis tekinteteket. - Sipirc mindenki befelé! - szóltam rájuk, komoly arckifejezést erőltetve magamra, próbálva úgy tenni előttük, mintha minden teljesen normális lenne... beleértve az előttem ülőt is, aki szárnyakat viselt! Később meg kell majd nekik magyaráznom ezt, de... még... nem tudtam, hogyan kezdek majd hozzá ehhez... Majd amikor a kis fejek - némelyek ijedten, némelyek kuncogva - behúzódtak, újra a fiúhoz fordultam. Nyeltem egyet, mielőtt megszólaltam. - Ha... azokat eltüntetnéd... esetleg elláthatnám a sebeidet... ha szeretnéd... - ajánlottam fel, némi habozással. De aztán szigorúbban tettem hozzá. - Tudnod kell, a gyerekekért én felelek, és... nem tűröm el, hogy bármi bajuk is essék! - körülbelül olyan ijesztő vagy fenyegető lehettem, mint egy fenyegetőző kiscsirke, de... annyi baj legyen, akárki is ő, és akármilyen szándékai is legyenek, tudnia kell, hogy semmilyen módon nem okozhat rosszat a gyerekeknek, sem testileg, sem lelkileg, mert azt nem fogom engedni senkinek sem! De vajon... jogos egyáltalán a félelmem?! Ez a fiú... Hisz Lucifernek is megvannak a maga rétegei, de lénye szememben mindig is hófehér marad, tegyen bármit is... a tekintetéből sütő félelem, szeretet, gyengédség, és vágy a megértésre, elfogadásra, sosem veszhet feledésbe... és akkor itt ez a fiú... riasztó, idegen, ismeretlen, váratlan vendég, ám... közben valaki, aki vérzik, és... akinek a tekintete annyira hasonlít a bátyáméra... azok a szemek, az a kedves arc...
Az eséstől - vagy inkább zuhanástól - kótyagosan nyomom fel magam karjaimmal, kissé kábán. Még össze kell szednem magam és a gondolataimat egyaránt... Rázok egyet a fejemen, zabolázatlan fürtjeim kajánul táncikálnak az arcom körül a mozdulat hatására. A világ csak egy pillanatra látszik forogni velem, hamar vissza tér a lábam alá a talaj, és most ezt szó szerint is vehetjük. Tekintetem felemelem, ahogy érzékelem magamon a pillantást, egy szempárt, nem is olyan távolról. Kisgyermekek gyűrűjében sejlik fel nagynéném szépséges alakja és bizalmatlan, még is ártatlan babaarca. Nem tudok mást, mint meghatódni bájos lényén, az ismerős vonásokon. És annyira nehéz, hogy nem szaladhatok oda hozzá és nem kaphatom fel, hogy aztán körbe perdüljünk! Mert az, a jelen körülmények között bizonyára a frászt hozná rá... egy idegen fickó, aki valljuk be, valamivel idősebbnek is látszik tőle ránézésre, csak úgy bele mászna a személyes szférájába - nem hangzik túl jól! Próbálok agyalni, mi is legyen... de elég lehetetlen helyzetbe kerültem. Megint. A gyerek-nővéremnek sikerült zsigerből lespoilerezni a jövőnket, és ez a mostani szitu sem tűnik biztonságosnak e téren. Csak reménykedni merek, hogy nem okozok semmiféle katasztrófát ezzel! Ha meg tudják őrizni a titkomat, akkor jók vagyunk... asszem'... A kisujj-eskü szent! Nagyot nyelek, halovány mosoly játszik az arcomon. - A nevem Alex. Felelem neki, bár kérdéséből kiéreztem, nem egy efféle válaszra számít. De egyelőre nem tudom, merjek-e mással is szolgálni neki. Megérdemelné. És én is szeretném.... de szabad-e? Biztonságos-e? Nem ronthatok-e mindent el, még mielőtt megszületnék?! A pánik lassan kezdene felkúszni a torkomon, de ekkor Auriel ismét megszólal. Nekem pedig eszembe jutnak régi, szép emlékek, amik most olyan távolinak tűnnek... mint mesekönyvek sárguló lapjai. A nagy esések, fáról, futás közben vagy a verekedések, amiket Luciussal leműveltünk az udvaron meg a homokozóban, az ikrekkel az élén! Auri néni mindig serényen jött és már fertőtlenítette is a sebeket, miközben megdorgált. Gondolom, okító céllal nem gyógyította be a sebeinket, többnyire. - Hát... próbáltam... Vallom be az orrom alatt és már érzem is, ahogy vörösödik a fülem. Kellemetlen, bizonyára senki se számítana arra, hogy ennek a nagy meláknak - aki én volnék - most pattantak csak ki a szárnyai... bezzeg a keresztgyerekeim már pöttöm korukban repkedtek! Mikor a gyerekeket emlegeti, nem tudok nem szélesen elmosolyodni - ez annyira jellemző rá! Aranyból van a szíve és tele van az a szív gyerekkel, meg úgy mindenkivel, de főleg kölykökkel. - Tudom. Jön ki belőlem az ösztönös válasz a figyelmeztetésére, mint babából a büfi. Óvatosan megpróbálok feltápászkodni, ügyetlenül egynsúlyozva a szárnyaimmal. - Én... ezt nem így terveztem. Nem akartalak megzavarni titeket... Szabadkozom kissé esetlenül. Remélem nem festek úgy, mint aki gyereket eszik... Valójában fogalmam sincs, mi járhat a fejében, ahogy elsőre lát meg, félig szinte kopaszra borotvált fejjel, buja hajjal, nagy fültágítókkal és sok-sok tetkóval. Lehet, hogy ijesztő vagyok? Ezen tűnődöm, és közben lassan a lábaim megindulnak felé, mintha csak napraforgó lennék...
Zavart éreztem. És bizonytalanságot. Félelmet. Reményt. Próbáltam bízni... Hinni... Arra gondoltam, hogy ez a furcsa helyzet... hiába, hogy egészen váratlan, de... még ha nem is voltam soha semmiféle hasonló helyzetben... azaz... kétszer, egy picit, és az fordított helyzet is volt, de... de én ebben a percben valahogy azt éreztem, hogy... ez a fiú... nem ártalmas. És nem, nem a szárnyai végett éreztem effélét vele kapcsolatban, hanem inkább... a szemei. Volt valami a szemében, amikor meglátott engem. Olyan volt, mintha... ismerne. És az emberek épp úgy nem szoktak rám nézni. Ő nyilvánvalóan nem emberi lény... a szárnyai, a tény, hogy nem sebesült meg súlyosan, vagy halt bele, hogy lezuhant az égből... Nyilvánvalóan nem is angyal, ilyen szárnyakkal nem lehet más, csak... - Alex... vagy Alexander? A nép... az emberek védelmezője. Azt jelenti. Tudtad? - kérdeztem, némi bizonytalansággal, habár nem abban voltam bizonytalan, amit mondtam. Abban biztos voltam. Sokat olvastam effélékről a terhességem alatt, mikor nevet kerestem Luciusnak. Olyat szerettem volna a fiamnak, ami... jó üzenettel bocsátja őt az életbe. Ami erőt ad neki, és emlékezteti rá, hogy honnan származik... és hogy nagyon szeretem őt. Alex szülei... talán hasonló céllal nevezték el így a gyermeküket, mikor megszületett... jó léleknek szánhatták őt... angyali lénynek... olyasvalakinek, akiben bízni lehet, és hinni... Bár, igaz, ami igaz, nem bántam volna, vagy... még ezután sem bánnám, ha a bemutatkozáson túl azt is megtudhatnám... hogy PONTOSAN kicsoda ő... mármint... hogy honnét származik, s miként csöppent ide... úgy értem... miért épp ide, miért épp most, és... pontosan hol volt eddig, hogy nem láttuk, vagy... látta-e más, tudnak-e róla, vagy csak én... és ő tudja-e én ki vagyok, vagy hogy ő ki, vagy mi kik vagyunk(?)... és... és még sok más dolog volna, amit jó volna megtudni róla, ha arra gondolok, hogy ki is ő... De mikor szavaimra felelete elhangzott, válaszán, és fülei pirosba öltözésén muszáj voltam elmosolyodni. Nem akarnám én kinevetni, távol álljon tőlem, csak... olyan... gyermeki lett hirtelen az egész lénye... pedig eddig sem nagyon hatott idősnek, mármint... inkább gyereknek, mint felnőttnek, de így... már végképp gyermekinek látszott... ártatlannak... - Tudod... nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek tűnik. A trükkjére kell ráérezni. Mint mikor a... a kezedet kinyújtod, majd visszahúzod... - kezdtem bátortalanul magyarázni neki, és a kezemmel mutattam is a dolgot, kinyújtottam, majd visszahúztam -, ugyanez a dolog megy végbe a szárnyaddal. Az agyad vezérli a végtagjaid mozgását, és a szárnyad is a végtagod. Érezned kell, mint ahogy a kezeidet is érzed. És ha ráérzel, mint a végtagodra, úgy is fogod tudni irányítani, mint a végtagodat. Persze, az illető végtag adott lehetőségei szerint, hisz ahogy a kezednél megvannak a korlátok, úgy a szárnyaidnál is. A kezeddel nem tudsz repülni, a szárnyaddal nem tudsz fogni. Nem nehéz, csak... rá kell érezni - magyaráztam, én, mint aki olyan sűrűn találkozik félvérekkel... dehát... én és a hozzám hasonlók is voltak egyszer "újak", mi is átéltük, milyen volt először szárnyat bontani... és... van egy fiam, egy nap ő is szárnyakat bont majd... fel kell készülnöm, hogy válaszolni tudjak majd az ő kérdéseire is... - Akkor jó - bólintottam, bár, mosolya abszolút elárulta, hogy az érzéseim helytállóak lehettek, és épp annyira tűnhettem fenyegetőnek, mint egy szivárvány színű egyszarvú. Viszont, mentségemre legyen mondva, először próbálkoztam ilyesmivel, és... és komolyan gondoltam, amiket mondtam... ha szükséges volna, minden képességemmel azon lennék, hogy megvédjem a gyerekeket, bárkitől. Akkor is, ha garantált volna a kudarcom és a vesztem is... egy nálam erősebb és tapasztaltabb harcossal szemben. Bár, éppenséggel, Alex sem tűnt harcedzett szárnyasnak... lehet, hogy vele szemben még esélyem is volna, ha harcolnunk kellene egymással... bár... remélem nem kell majd... nem szeretnék... Összeszedtem a bátorságom, óvatosan közelebb mentem kissé, és a kezemet nyújtottam feléje, hogy segítsek felállni, ha szeretné. Úgy tűnt, a szárnyai még lehúzzák/elhúzzák... nem találta meg velük az egyensúlyt. Gondolom, nem régóta vannak meg neki... - Én... nem tudom, hogy honnan jössz, vagy ki vagy te, de... azt hiszem, hogy egy család vagyunk... - hangom bizonytalanul csengett bár, de... elég biztosnak éreztem a gondolatot, még ha nem is tudtam, honnét, vagy miért mondom ki hangosan is. Hisz semmit sem tudok a fiúról... Mégis így éreztem. Az az érzés kerülgetett tőle, amint a szemeibe néztem, hogy... ismernem kéne... tudnom kéne, ki ő, és... törődnöm kellene vele... legalább úgy, mint Luciusszal és a többi gyerekkel odabent... Különös, tudom, egy riasztóan rendhagyó külsejű fiatalemberről, aki öt perce pottyant ide az égből, és a keresztnevén túl azt tudom, hogy Lucifer szemei és szárnyai villannak a szemem elé általa... nem ezt kéne gondolnom, talán ostoba vagyok, felelőtlen, de... azt éreztem... bíznom kellene benne, még ha nehéz és ijesztő is. Amikor felém indult, alsó ajkamat bizonytalanul harapdálva, figyeltem közeledését. Bár közeledtem felé, még így is ott volt köztünk egy-egy karnyújtásnyi távolság mindkettőnk részéről. De most, mikor elindult felém... nem éreztem azt, hogy hátrálnom kéne, én csak... én csak... bátortalanul kinyújtottam feléje a kezem, mintegy hívogatón... hogy érezhesse, nem utasítom el, vagy veszem rossz néven a közeledését, épp ellenkezőleg.
Esetlenül próbálom megzabolázni hatalmas szárnyaimat és dacolva a gravitációval megőrizni egyensúlyomat, hogy immáron szilárdan álljak a talajon. Igyekszem javítani a tartásomon, kiegyenesedni, mintha csak a tisztesség vagy büszkeség kívánná ezt meg. Ő pedig a nevemen szólít, pontosabban, a keresztnevem eredetét - s egyben értelmét? - tárja fel előttem, aminek hatására gesztenyebarna szemeim elkerekednek, akár egy kíváncsi gyermeké. Finoman beharapom alsó ajkam, ahogy megrázom üstököm. - Nem... most, hogy így bele gondolok, még sosem kérdeztem... Játékos mosoly szökik az arcomra. Valamiért evidensnek hittem, hogy biztos apa nevezett el, Nagy Sándorról, de hogy ezt honnan szedtem? Fene tudja, pedig volt néhány Alexander a történelemben eleve... Ahogy pedig a tollazattal való bánásmód jön szóba, hát, bele pirulok a dologba, mert ez nem éppen az erősségem. De Auri néni nagyon drágán igyekszik nekem elmagyarázni a dolog csínját-bínját, ami olyannyira jellemző rá! Ki is szélesedik a vigyorom, de mikor rajta kapom magam, próbálom moderálni magam és némi torok köszörülés után megemelem a bal karom, mintha csak ki akarnék nyúlni őérte, miközben a kezemet nézem. - Mint a balett... Csúszik ki a számon, ahogy a végtag emelkedését és süllyedését nézem, bár a szárnyaim nem mozdulnak. Ekkor arra leszek figyelmes, hogy a néném közelebb jön és szemlátomást segíteni szeretne az egyensúly megtalálásában és így a tartós talpra állásban. Egyre nehezebb távol tartanom magam tőle és nem mutatni jelét árulkodó gesztusoknak. Lehet, e miatt képeket vágok? Fogalmam sincs. - Olyan, mintha egy mocorgó, tömött hátizsák lenne rajtam... Vallom be, cseppet sem érzem végtagnak, vagy hogy is mondjam. Olyan idegen, aminek nem kellene lennie, gondolom, így kissé rosszul is érint a dolog. De mire elszontyolodnék, Auriel már ott is áll előttem, le pillantok rá és amit mond... az szíven talál. Ismét kitágulnak a szemeim és ajkaim is lágyan elnyílnak egymástól. Én... igazán minden erőmmel azon vagyok, hogy ne buktassam le magam... de mikor ilyeneket mond és így néz rám! Hiszen mi mást várhatnék tőle? Íriszeim könnybe lábadnak. Valami azt sejteti, nem csupán átlagosan vagy nagy vonalakban mondja, amit gondol, hanem ez személyesebb. Meg kell hát indulnom felé, nem tudom tovább láncra verni a tagjaimat. Midőn pedig immáron mind a két karját kinyújtja felém, szinte bele repülök az ölelésébe. Fogalmam sincs, mikor kezdtek apadhatatlanul áradni a könnyeim, egyszeriben csak figyelmes leszek rá, hogy arcom könny áztatta, ahogyan nénikém rézvörös fürtjei is, melyek a hátára omlanak. És ennél többre: A szárnyaim betakarnak minket! Érdeklődve nézek felfelé, el nem eresztve kedvenc nagynéném, rá csodálkozva a hófehér tollakból formálódott burokra. Ez lehet az ölelés szárny-módra? - "Egyszer még megérinted a Napot." Mondom, a toll-födte egek felé. - Te mondtad ezt nekem egyszer... Árulom el, felidézve a kellemes gyerekkori emléket, szárnyaim takarásában, ami így az anyaméh védelmező meghittségét idézi érzékeimnek. És rá mosolygok.
Érdeklődőn, kíváncsian szemléltem, ahogyan igyekezett megállni a lábain, hisz a szárnyaival való egyensúlyozás nyilvánvalóan és jól láthatóan okozott még neki némi kis nehézséget. Persze, ez érthető. Nekünk, a magamfajtáknak, egykor ez sokkalta könnyebb volt, elvégre... az olyanoknak, mint mi, nagyobb erőnk van, és ezeket a végtagokat miránk találták ki... nem a félvérekre. Ránk lettek modellezve egykoron. Mi is érezzük a súlyát, és elsőre különös érzés volt, meg kellett tanulni bánni vele, érezni, viselni... De ahogy ösztönös és természetes dolog a kezemmel együttélni, ugyanígy természetes és ösztönös dolog volt beleszokni, hogy szárnyaim vannak. A félvéreknek... nos, nem is tudom biztosan, de... talán olyasmi lehet, mint amikor a baba járni tanul? Nehezebb feladat. Türelem, kitartás, gyakorlás is kell hozzá, nem csak az ösztön és a veleszületett képesség. - Hát... látod, nem árt tudni. Vannak szülők, akik nem bízzák a véletlenre, hogy... milyen nevet válasszanak a gyermeküknek. Persze olyan is van, mikor csak a jó szerencse műve egy kedvező jelentés... - mondtam óvatosan, kedvesen visszamosolyogva rá, mikor arcán megjelent a játékos kis görbület. Nyilván nem tudhattam, őt milyen indíttatásból nevezték el így. Gyakran választanak az emberek úgy is nevet, hogy volt olyan a családban, vagy úgy hívták a gyermek apját, vagy nagyapját... feltehetőleg én is használtam volna Mark nevét, ha tudtam volna azt, amikor a fiúnk megszületett. Lehet, hogy Alex sem véletlenül lett Alex, de az is lehet, hogy csak úgy érezték a születésekor, hogy ez a név illik hozzá. Amint a szárnyak használatának gyakorlására irányultak próbálkozásaink, felkuncogtam, mikor a baletthez hasonlította a dolgot. - Hát, öhm... végülis igen... de akkor kicsit kecsesebben kell - feleltem neki somolyogva, kedves viccelődéssel. Furcsa, de ez olyan... természetes érzésnek tűnt. Nem tudtam volna megmondani, honnét jön ez az érzés, mégis valahogy azt súgta nekem valami legbelül, hogy ez normális dolog, ez a viselkedés kettőnk között. De megmondhatom őszintén, tetszett is... az érzés... mintha ismerne, és én is őt. - Zavar téged valami? - kérdeztem önkéntelenül aztán, ahogy felnéztem arcára, és furcsa kifejezéseket láttam rajta. Némelyik gyerek szokott hasonló arcokat vágni, mikor kikívánkozna belőlük valami tett vagy mondandó, de valami visszatartja őket tőle, hogy megosszák azt velünk többiekkel. Néha érzelmi gátak, néha a félelem a következményektől... Szavai újra egy halvány kis mosolyra fakasztottak, valahogy a törődés, az együttérzés érzete kezdett marni belülről, és azt hiszem, ezek kiütköztek arcomon, és mosolyomban is. Nem tudom miért, de az ösztöneim egy törődésre, gondoskodásra, segítségre szoruló gyermeket láttattak velem ebben a fiúban. Azt éreztem, felelős vagyok érte, hogy boldoguljon. - Azt az érzést sajnos nem ismerem, mert olyasmi még sosem volt a hátamon... de tudom, hogy az új érzés idővel megszokásba vált majd át. Némi idő kell, gyakorlás. Ha az ember fiatalabb, persze úgy talán könnyebb, nem is tudom... én "újszülött" voltam, mikor lettek... - Nem is értem, ez miért szaladt ki a számon, mégis kimondtam... Bár persze nem tudhatja ki vagyok igazából, de nyilván árulkodó maga a tény is, hogy nem akaszt ki, ha látok egy eleven, élő embert, angyali szárnyakkal az udvaron... És hát, finom csúsztatás magamra az "újszülött" kifejezést használni, hiszen a szó szoros értelmében véve, sosem voltam az. Voltam új, hogyne, persze, de... mikor az voltam, akkor is épp így néztem ki. A semmiből lettem... szárnyaim is a semmiből teremtek ott velem együtt, és... egy nap majd a szárnyaim és én együtt is leszünk semmivé... Nekem már olyan régen megvannak, számomra már az lenne furcsa, ha nem lennének meg többé. Eleinte furcsa volt, hogy vannak, és meg kellett tanulni használni őket, de... ez valahogy tényleg ösztönös volt, mint a kezeim, a lábaim... talán épp azért, mert ezek a végtagok, meg én... egyszerre lettünk. De ez a fiú... nyilván előbb létezett, mint a szárnyai, s így utólag... nehéz. Mintha most tanulna járni... gondolom. Nem számítottam rá, hogy a szavaim ilyen reakciót váltanak majd ki belőle... vagy legalábbis azt talán kijelenthetem, könnyekre biztosan nem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen érintő lesz, amit mondtam... Szemei, így, könnyekkel telten még inkább emlékeztettek Luciferéire... és miként karjaim között végezte be útját, azt kell mondanom, még testét körülölelni is épp olyan volt, mintha a kedvenc bátyámat ölelném át... s kísérteties... ijesztő... szeretetteljes érzés fogott el ettől... Nem jött ki hang a torkomon, csak csendben tudtam ölelni eme ifjú lényt... Éreztem, mint rázkódik finoman a sírástól, és nem mondhattam, hogy ne sírjon, hiszen én magam is könnyeztem. És úgy éreztem, szüksége van erre... jobb kiadnia, mint magába zárnia. A könnyeknek mindig megvan a maguk helye és ideje. Hogy a szív megkönnyebbüljön, nem szabad a sós cseppecskéket bezárnunk magunkba! Követtem Alex pillantását felfelé, körénk záródó szárnyaira tekintve. Gondolatok örvénylettek bennem, emlékek... mikor egy hasonló szárnypár hasonlóan ölelt körül, még nagyon-nagyon rég, odafenn, a Mennyben... Homlokráncolva húzódtam kissé el tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni. Csodálkoztam. Nem csak a mondaton, és nem csak azon, amit utána mondott... az időn is, amit használt... "mondtad", tehát a múltban... korábban... azt gondolja, én mondtam... De nem mondtam. MÉG nem mondtam... Elmémben, mint megannyi üstökös, éles, bűvös fénynyalábok villantak fel, mint gondolatok... miként fejemben összerakódott a kirakós... A szemei, a szárnya, az arca, a kisugárzása, az, hogy ismer engem, hogy beszéltünk már, hogy kötődöm hozzá, és láthatóan ő is hozzám... - Te... Lucifer fia vagy... a jövőből - állapítottam meg, és nehéz lett volna eldöntenem, hogy a felismerés, a meglepetés, a meghatódás, a szeretetem, vagy a döbbenetem csalt-e könnyeket ismét a szemeimbe. Talán ez mind együtt. De az biztos, hogy újra meg kellett ölelnem a gyermeket... őt... az unokaöcsémet! Teremtőm, még a gondolat is... Elképzelni sem tudtam hirtelen, ez hogyan lehet lehetséges... sok misztikus, csodálatos dologról tudtam, hogy lehetséges, na de az utazás az időben... És maga a tény, hogy ő... Hogy Ő! Lucifer csodálatos, és hatalmas lény, és a tény, hogy a fia... hogy a fia ilyen... hogy ilyesmi dologra legyen képes... az sokkoló volt... ijesztő... döbbenetes... És hirtelen elfogott a rémület, hogy egy ilyen erő... hogy mennyi sok módon történhet miatta baj... ha valami balul sül el egy ilyen utazás során... ha valami összekavarodik a múltban... beláthatatlan következményeket okozhat, elveszhet szegény fiú az időben, vagy akár... megszűnhet létezni...!? Az a riasztó gondolat pedig már-már mindent eluralt, mihez kezdhet vele Isten, ha... ha rájön, miféle hihetetlen hatalom került a gyermek kezébe... mi mindent tehet, miféle dolgokra lehet hatása... ráadásul talán úgy, hogy mi többiek ezt észre sem vesszük, helyette már csak a következményeket éljük át... talán... vagy nem is tudom... Még a dolog menetéről sem nagyon lehet fogalmunk, vagy legalábbis nekem nem volt eddig az biztos... De hogy apának ez nem lesz ínyére, abban teljesen biztos voltam, és ez nagyon ijesztő tény volt... - Én... azt hiszem... muszáj eldugnunk a szárnyaid, mielőtt bejössz a házba... - mondtam újra, szemeibe nézve, mert számomra ugye teljesen egyértelmű tény volt, hogy be kell jönnie. Mármint, nem csak a sebkezelés miatt. Már nem! Eszemben sem volt arra a lehetőségre gondolni, hogy csak úgy elengedjem a vakvilágba... és talán sose lássam többé...!
Ahogyan megpróbálok felemelkedni, a hátamra súlyosan nehezedő szárnyaimmal, esetlen terpesszel próbálom eloszlatni a tömegemet, ami a földre kényszerítene. Egy régi sci-fi klasszikus jut eszembe, a Terminátor, amiben olyan szép, könnyed mozdulattal egyenesednek ki a nehéz fémvázból felépített, emberszabású robotok, hogy az szöges ellenkezője lehet annak, amit itt leművelek az udvaron. A balerinák nem jutnak az eszembe, míg Auri néniről még sem villan be valahogyan, nemes egyszerűséggel, mert ők túl könnyűek és könnyeden mozognak. Ellenben Schwarzi elég masszívnak tűnik a T-800-as szerepében. Midőn elkalandozok Hollywood világában - ironikus módon, hiszen Los Angelesben vagyunk -, enyhén az egyik oldalamra billenek, amerre a szárnyam húz vagy éppen dönt, és meg is állapítom gyorsan, hogy nem lesz ez jó így, mert a vékony csontok és a puha toll nem éppen fog engem megtartani. Legalább is nekem így tűnik. A hószín tollak behajlanak a kemény, füves talajjal történő találkozástól és a benne elrejtett csontocskák pedig nyomódni kezdenek, hiszen a testem tömege kezd rájuk nehezedni. Megelőzve a fájdalmat vagy az esetleges sérülést, próbálok a másik oldalra egyensúlyozni kissé, enyhe túlzással vért izzadva. De még ezt a pillanatot is megkönnyíti néném lágyan csengő hangja és kislányos mosolya. Viszonzom a gesztusát, pont mint picinyke koromban, hiszen ő is az egyike volt a felnőtteknek, akik úgymond neveltek. Az ő kedves arca az első arcok között volt, amit megismertem. Ahogyan a kiságyam fölé hajolt, apró, de igen csak felfelé - mosolyra - ívelő szájjal. Vörös habként hullámzott be hozzám haj zuhataga a rácsok között, puhán takarva be és cirógatva meg az arcomat. Ez az első emlékeim egyike. Így és a névadás kapcsán ismét derű játszik az ajkaimon, még ha esetleg az iménti kis kibillenés egy pillanatra el is tüntette. - Lucius. Szökik ki a számon a névadás kapcsán, hiszen nem vagyok hozzá szokva, hogy a családom előtt rejtegessem a gondolataimat. Tudom, elvileg a "normális" emberi családokban a fiatalok/kamaszok nem szeretik megosztani a dolgaikat a szülőkkel vagy a többi családtaggal, de ez nekem tökre furcsa és idegen. Nekem sosem volt mit titkolnom a szeretteim elől és nem is akartam volna. Meg az árvaházban élő gyerekek előtt sem, akikkel sokat játszottunk Luciussal, hiszen velük is egy nagy családot alkottunk. És amint ez a gondolat eszembe jut, feleszmélek, hová is estem valójában. El pillantok néném válla felett, szemeim felvándorolnak az épület kopottas falán és bizonyára ismét kissé bamba képet vágok, tátott szájjal. Más színű falak, régebbi cserepek és nyílászárók, még is határozottan ugyan az az épület... Révedésemből a néni kislányosan bájos göcögése ránt vissza, miután pont a balett jutott eszembe a szárnyalás kapcsán. Meglehet, valóban komikus a hasonlat, sőt. Az érzelmek és a bizarr helyzet most még a szárnyaimnál is súlyosabban kezd rám nehezedni, főként, mikor megkérdezi, zavar-e valami. Én pedig hallgatok, mintha csak elengedném a fülem mellett, mert nem szeretnék hazudni neki. Apa gyűlöli a valótlan beszédet. És ahogy ezek a dolgok mind eszembe jutnak, valahol újra gyereknek érzem magam. Elveszve, de nem a nagyvilágban, hanem az időben. - Köszönöm. Biztos igazad lesz. Mondom végül, mikor azzal nyugtat, hogy bár most, azaz eleinte ez még nehéz, a szárnyaim viselése, de idővel megszokom és könnyebb lesz. Ösztönösen veszem készpénznek a szavait. Kis híján rá vágva, hogy "tudom", mikor azt említi, neki mindig is megvoltak. Fura, hogy monitoroznom kéne, mit mondok, nehogy bajt hozzak a szavaimmal... legalább is, az időutazós filmekben meg könyvekben mindig gáz van az ehhez hasonló helyzetekből. Vajon a valóság is ilyen törékeny? Nem tudhatom, de azt igen, hogy nem megy a további színlelés. Könnyek szaladnak a szemeibe, kibuggyannak, kövéren, nem lehet vissza nyeldesni őket. Megiramodok hát és szorosan magamhoz ölelem a kecses, aprónak ható női testet, amit olyan hamar nőttünk túl Luciussal. Valóban megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, ahogy a "felesleges vizemet" kiadom magamból, sósan, akár a tenger. Még a töpörödött nővérem realizálása sem hatott rám ennyire intenzíven, talán pont azért, mert őt nem azzal a külsővel szoktam meg, amivel ebben az időben láttam. Ez viszont angyali nénémről már nem mondható el. Ő ugyan olyan. Kívül-belül. Az idegent is a keblére ölelné. Hiszen lehetnék valami veszélyes alak is, erre itt tutujgat. Szeretném azt hinni, hogy érzi... a láthatatlan köteléket. Pelyhes szárnyaim pedig gyengéden ragaszkodó gubót fonnak körénk, amit én magam is csak akkor veszek észre, mikor fel pillantok. Szinte teljesen eltakarja a Napot. Elcsodálkozom, ajkaimról pedig eleven életre kelve peregnek a szavak. Tekintetem vissza vándorol nénikémre, aki tükörsima homlokát ráncolja éppen, ahogyan rá nézek. Ekkor megfogalmazza azt, amit úgy sejtettem, minden erőmmel titkolni kéne előle, de végezetül, a puszta popkultúrális feltételezgetések helyett és azokat sutba vágva - bólintok neki egy nagyot. Az alsó ajkamat beszívom, próbálom tartani magam, hiába sírtunk már sokszor együtt, ez most még is más és egy úttal még sem. Neki minden esetre ez az első. És most ő ragad magához, a felismerés szédült hevében, amitől a szárnygombóc kocsonyaként remeg meg, hogy aztán épp olyan észrevétlen engedjen szabadjára minket, mint ahogy nemrég még magába zárt. - Öhm... az lehet, hogy valóban nem ártana. Helyeslek, a kérdés már csak ennek mikéntje. Mert hát a szárnyaim eléggé ragaszkodni látszanak ahhoz, hogy kint legyenek és nem bent. Már ha "bent" vannak egyáltalán?! Netán mágikus úton tűnnek el? Na ezen még sose jutott eszembe töprengeni. - Azt kéne akarnom, hogy eltűnjenek vagy azt, hogy vissza menjenek a hátamba? Adok is hangot valamelyest a gondolatmenetnek, ami talán ilyen formán elég abszurdan hangozhat. És nem sokkal az után, hogy a kérdést felteszem, még egy bukik ki belőlem. - Luci...us? Sandán nézek Auriel nénire, hiszen nem lehetek biztos semmiben. Lucius már megszületett? Megfogant egyáltalán? Netán most spoilereztem?!
Kezdőlap
