Aaron James Thompson

Képzelj magad elé egy tökéletes csődtömeget, fekete pulcsiban, kapucnival a fején. Megvan? Akkor már tudod is, én hogyan festek.
Sötét haj (mint a lelkem), kék szemek (vagyis nem, de hidd ezt), világfájdalmas ábrázat... (azon nincs mit magyarázni). Ennyi. Ez vagyok én, más érdekességet ne is keress rajtam.
Ja, illetve, majdnem elfelejtettem, de alkalmanként található két brutál durva fekete szárny a hátamon.

Zavart, kettyós, dilis, őrült, bolond, pánikolós, soroljam még?
Egyesek szerint tök negatív a világképem és az önképem... én mondjuk ezzel nem értek egyet, realistának vallom magam.
Én nagyon szeretnék kedves ember lenni, az a baj, hogy nem vagyok se kedves, se ember... Türelmes szeretnék lenni, de nem sűrűn vagyok az. Kedves szeretnék lenni, de nem vagyok. Jó szeretnék lenni, de nem vagyok. Okos, bölcs, gondoskodó, együttérző szeretnék lenni, de rendszerint nemigen jön össze egyik sem hosszútávon. Közösségi ember szeretnék lenni, társasági ember, vagy legalább ember, de ha megfeszülök se jön össze egyik sem...

Öööö... 30 éve elviselem magamat, rekord! Senki más nem bírta még ilyen sokáig...
Am, amire az angyal-démon csemeték képesek, az mind megy nekem is... más kérdés, hogy ezzel jól jár-e bárki is... Elég jó vagyok mágiából, ha ez számít, de... mondjuk ezzel ritkán dicsekszem.

Kedves Valaki, ha egyszer olvasod!
Tudod mi a különbség közted és köztem? Meg fogsz lepődni, de nem is egy van. Íme a legfőbbek:
1: Egy normális világban... én nem is létezhetnék.
2: Téged, feltehetőleg legalább az egyik szülőd, ha nem rögtön mind a kettő... akart. Akarták, hogy megteremtess, s hogy létrejöjj, megszüless, felcseperedj, élj.
3: A te szüleid nyilván szerették egymást, DE, ha netán mégsem, akkor is legalább kedvelték... de mondok jobbat, minimum ismerték egymást.
4: A te szüleid 99%-os tippem, hogy ha mást nem is tudtak felmutatni egymás felé, de azt legalább igen, hogy egyazon fajból származtak.
Hogy ki vagyok én?
A nevem Aaron. Aaron James Thompson. Ha lehet hinni a forrásoknak, mindkét keresztnevem bibliai eredetű, ami már magában poén... Ha szerencsétlen névadóm csak sejtette volna, miféle szerzet is vagyok igazából, bizonyára nem járatja le "szegény" bibliai figurákat egy ilyen örökössel - mármint nevüket tekintve -, mint én. Az már szinte mellékes, hogy jelentésükben sincs semmi közöm a neveimhez. De azt hiszem, ezt felírhatjuk annak számlájára, hogy nem a szüleimtől kaptam a nevem. Vagyis, egyik nevemet sem, hogy egészen pontos legyek. Az Aaron és a James nyilván azért lett, mert egy vallásos intézmény dolgozói választották, a Thompson pedig... nos, van egy ilyen nevű géppisztoly, de talán jobban járunk, ha nem keresünk kapcsolatot aközött és köztem... higgyünk a mesének, hogy azért kaptam ezt, mert ez volt az utca neve, ahol leraktak.
Kidobtak. Jobban meggondolva, inkább ez a pontos kifejezés, ha valaki engem kérdez. Persze, nem mintha nem érteném meg, a szüleim helyében én is így cselekedtem volna valószínűleg.
1989. 01. 09. Ez a születési dátumom. Vagyis, lehet, hogy nem ez, de ez szerepel a papírjaimban, mert ezen a napon hagytak magamra. Mikor ez megtörtént, annyit tudtak mondani, hogy "egy-két napos baba vagyok", ezt állapították meg az okosok, de biztos, ami biztos, a megtalálásom dátumát jegyezték fel az irataimban.
Egy templom lépcsőjén hagytak ott. Állítólag ez bevett szokás, ha a szülők nem tudnak vagy akarnak gondoskodni a gyerekről. Az Úr gondjaira bízzák. Mondjuk, nem tudom nálam mi a fenére számítottak...
Ott kaptam a nevem. És az egyház örökbefogadókat keresett a számomra. Édes, kedves gyerekként "reklámoztak", kihagyva azt a csöpp kis részletet, hogy amikor rám találtak a reggeli mise előtt... nem igazán hasonlítottam egy átlagos embergyermekre. Hogy mi volt a gond? Nos, például szárnyaim voltak. De nem ám egy kis angyalka szállt alá a Mennyből, nem... inkább nevezném magam szörnyszülöttnek. De, mint tudjuk, az egyház mindig próbálkozik...
Ők hinni akarták, hogy áldott lény vagyok.
Egy darabig...
De talán kezdték ezt már átgondolni, amikor kilenc éves koromra már a tizenkettedik örökbe fogadni szándékozó családnál tartottam. Elég sűrűn váltogattam a lakhelyemet, főleg, hogy a kilencből majdnem két évet egy otthonban töltöttem, cirka négy éves koromtól, hat éves koromig.
A nevelők általában nem igazán részletezték, mi a bajuk velem... de talán ahhoz lehetett köze, hogy nem értékelték, mikor... kisebb-nagyobb "balesetek" történtek körülöttem az emberekkel. De az is lehet, hogy sajnálták a sok szép holmijukat, amit összetörtem, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy azt én (vagyis, nem egészen én, de...) akartam. Vagy, lehet, hogy egyes mágikus trükkök nem tetszettek nekik... meg talán a szárnyaimért sem voltak odáig, mármint, akik véletlenül látni vélték...
Mikor kilenc évesen ismét a nevelőotthonban kötöttem ki, a vasárnapi mise után kicsit tovább maradtam a templomban. Gondoltam, hogy elbeszélgetek kicsit Istennel. Néha beszélgettem vele. Engem ugye, csecsemőkoromtól fogva arra neveltek, hogy van ott fenn egy Isten nevű muksó, aki marhára szeret minket. Mármint, úgy mindenkit a világon. Merthogy, a világot, és benne mindent, ő teremtette, és minden mindig úgy van, ahogy ő azt akarja. Ha baj van, megsegít, meg hasonló ökörségek. Én meg naiv gyerekként mindezt jó sokáig el is hittem, tényleg, minden egyes szót. Minden alkalommal, ha gubanc volt... mindig, miután eluralkodott rajtam a kisördög, és olyat tettem, amit utóbb megbántam... mindig bőszen imádkoztam a megbocsátásért, iránymutatásért, segítségért... mindenért, ami csak épp eszembe jutott. Amikor meg olyanom volt, és épp jó gyerek voltam, csak úgy unalomból is Istennel próbáltam kommunikálni/haverkodni. Kértem, hogy tüntesse el belőlem a rosszabbik énemet. Kértem, hogy szabadítson meg a gonosztól, meg mindenféle egyéb dologtól... Kértem, hogy vegye el a szárnyaimat, a képességeimet, a trükkjeimet, mindent, ami megkülönböztetett mindenki mástól... Kértem, hogy adjon nekem egy anyát, és adjon nekem egy apát... Máskor meg simán már csak annyit kértem, hogy legalább magyarázza meg, miért van ez az egész velem... miért vagyok én ennyire más...?
Persze sosem felelt. És bár több körülöttem levő felnőttnek is tudomása volt a furcsaságaimról, például a nevelőimnek is, de sem őket, sem engem nem vitt rá a lélek, hogy ezekről beszéljünk, akár a képességekről volt szó, akár a sötétségről a lelkemben. Én amondó vagyok, amúgy sem tudtak volna segíteni egyikben sem. Már csak azért sem, mert hisz, ők azért elég hamar fel is adták a velem való bajlódást, saját (főleg hibás) magyarázatokat kreálva maguknak a dolgaimról és rólam. Én magam mindig úgy hittem, egyetlen valaki tudna segíteni nekem, Isten, de... ő ugyebár a tetves süketet játszotta, ahányszor csak szólt hozzá az ember... Pedig én tényleg igazán próbálkoztam...
Szóval, aznap, mikor ismételten intézetis gyerekként, a templomból kilépve - miután ismét csak válaszok nélkül hagyott az Úr -, egyedül indultam vissza az otthonba, első pillanatban észre sem vettem, hogy valaki követ. Mire pedig észrevettem, az illető a számra szorította az egyik kezét, a másikkal meg átfogta a mellkasom, és magához rántott, aztán, mire észbe kaptam, már határozottan nem ott voltam, ahol lenni akartam.
Egy sötét, elhagyatott, rozoga épületben voltam, hatalmas üres tér volt, poros, lerobbant... talán gyár lehetett egykoron... Az illető, aki mögöttem állt, elengedett, és lökött rajtam egy kicsit, mire én léptem párat előre a lökés lendületétől, de már közben perdültem is meg a sarkamon, hogy ijedten kapkodva a levegőt, s az egyensúlyomból kibillenve, a földre huppanva leshessek fel a "támadómra".
Egy férfi volt. Sötét hajú. Sötét szemű. Arca kifejezéstelen volt, akár mintha nem is igazi arc, csupán csak maszk lett volna. Engem bámult, ahogy ültem a földön a koszban, sebesen kapkodva a levegőt, sűrűn pislogva. Nagyot nyeltem. Magas volt. Egészen hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy feltekinthessek az arcára.
- Ugye nem te vagy Isten? - kérdeztem meg tőle végül, mikor percek múltán sikerült megtalálnom a hangomat. Gondoltam, ha már épp "Tőle jövök", akár Ő is lehetne... Erre viszont ő összevonta a szemöldökét, úgy meredt rám. Talán azon mélázott, komolyan kérdeztem-e. De mivel nem szívtam vissza a dolgot, megingatta a fejét.
- Távolról sem. Én az apád vagyok, ha minden igaz - felelte, engem meg levert a víz.
- A... micsodám?! - Ezúttal én vontam össze a szemöldököm. Nem tudtam eldönteni, komolyan mondja-e, vagy tréfál velem(?). Ám ő sem vonta vissza a dolgot. - És... most magaddal viszel? - Nem tudtam, mire is számítsak tőle, gondoltam... megpróbálkozom kideríteni.
- Nem - felelte egyszerűen és tömören, én pedig, bármilyen fura is, megkönnyebbültem e választól. Nem tetszett a férfi.
- Akkor miért vagy itt? - álltam fel közben, és leporoltam a nadrágomat. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem borsódzna tőle a hátam... Gondoltam, ha én irányítom a beszélgetést, akkor ez hihető is lesz.
Ő erre megvonta a vállát.
- Kíváncsi voltam rád.
- Kíváncsi voltál rám? - ismételtem meg szavait, melyeket igazán nem tudtam értelmezni. Miért volt kíváncsi rám? Én kicsit sem találtam magamat érdekesnek.
- Kíváncsi voltam - nyugtázta, mintha ezzel legalábbis mindent meg is magyarázott volna.
- Voltál. Akkor már nem vagy? - Ez úgy megragadt bennem. Ha csak volt, akkor ezek szerint most hogy már látott, már nem az? Ezen úgy elmerengtem. Eleve nem értettem, miért volt rám kíváncsi, de ha már volt... ennyi elég is volt neki belőlem?
- Nem hinném, hogy sokkal több volna még benned, mint amit már eddig láttam. Embernek tűnsz, templomba jársz. Úgy gondolom, ezzel mindent, amit akartam, megtudtam. Pont olyan vagy, mint az anyád...
- Az anyám?! Ki az én anyám?! Mesélj róla! - kaptam a szón, ahogy kiejtette, mintha legalábbis az előtte valókat meg sem hallottam volna, habár hallottam... csak nem nagyon tudtam mit kezdeni velük... Viszont, amikor megemlítette az anyámat, akiről hozzá hasonlóan nem tudtam semmit, de vele ellentétben soha nem is keresett meg eddig... úgy éreztem, kapnom kell az alkalmon.
Arca most először konkrétan kivehető érzelmet mutatott: undort.
- Nincs mit mondanom az anyádról. És különben is, még ha akarnék sem tudnék róla mesélni semmit. Ugyanis semmit nem tudok róla.
- Az hogy lehet? - értetlenül pislogtam, kíváncsian léptem hozzá közelebb egy lépést. Pillantásom szinte esdeklő volt, ahogy felbámultam rá. - Kérlek!
Mondhatnám, hogy megesett rajtam a szíve egy röpke pillanatra, de brutális hazugság volna... A pillanatnál is rövidebb volt az a villanás, míg tekintetében valami szánalomfélét véltem felfedezni... amit feltehetőleg inkább csak odaképzeltem... utána ismét a hideg, kifejezéstelen arc nézett rám, a hidegen csillogó szemekkel.
- Az anyád egy angyal volt. Egy senki, de legalább angyal. Akit kíváncsiságból csapdába csaltam, és magamévá tettem. Érdekelt, mi születhetne belőlünk. De kiszabadult, megszökött, és eltűnt a szemem elől. Mire hosszú idő múltán megleltem, már megszült téged. De a te nyomodat sokáig nem találtam, ő meg nem mondta el hol hagyott. Cserébe a "készségességéért", megpróbáltam megölni, de nem sikerült. Azóta nem tudom hol van, de már nem is érdekel. Rá már annyira sem vagyok kíváncsi, hogy megkeressem, és megöljem. Téged is csak azért kerestelek, hogy lássam, mi lett az utódunk anyáddal. És most ez is megvolt. Látlak - intett felém, és kezével végigmutatott testemen. - Emberszerű... furcsa kis valami lettél. Vannak szárnyaid, mint az anyádnak? - kérdése hidegen csengett, én csak bólintottam válaszul. - És erőd? - folytatta a kérdezősködést, de én értetlenül csak a vállam vontam meg. Nem értettem mire gondol... talán a trükkökre, amiket tudok? A fura dolgokra...? De olyan fura, hideg, idegen... sötét kisugárzása volt, hogy nem mertem rákérdezni.
Ő ismét csak a fejét ingatta.
Néhány percig csendben álltunk egymással szemben. Ő néha megingatta a fejét, és sóhajtott egyet.
- Ha az édesanyám angyal... te ember vagy? Én azért vagyok... emberszerű? - kérdeztem meg végül, kissé zavartan, mert nem egészen értettem még azt sem, amit én magam kérdeztem meg.
- Nem. Én nem vagyok ember. Én démon vagyok. A Pokolból jöttem. Lucifer teremtménye vagyok. Egy a sok közül.
Bennem meg úgy ott volt a berögzülés, vagy nem is tudom, de ezt hallva azonnal keresztet vetettem, térdre estem, és ujjaim összekulcsolva kezdtem el az első imát, ami eszembe jutott, s csak az járt az eszemben, hogy tudom, Isten még soha, de soha egy keresztül szalmát nem tett értem, de csak most az egyszer segítsen meg...
Aztán a következő pillanatban egy lökést éreztem a karjaimon, éreztem a levegő gyors mozgását, de a szemem sem mertem kinyitni... akkor sem mertem volna, ha időm lett volna rá... ugyanis még abban a szent pillanatban jött is a következő érzékelendő hatás, egy nagyon erős ütés a hátamon, a fejemen... aztán minden sötét lett, és én már nem éreztem semmit...
Utóbb rájöttem, azon túl, hogy az idegen állítása szerint az apám démon, az anyám pedig angyal volt, ez volt a legfurcsább dolog, ami akkor történt. Merthogy... nekem azelőtt soha semmi bajom nem volt. Nem fájt semmi, nem horzsoltam le a térdem, nem ütöttem meg a tagjaimat, nem ejtett rajtam karcolást, vagy lila foltot semmi. Nem voltam beteg, se semmi efféle. És hogy én valaha eszméletemet vesztettem volna bármi miatt is... nem... olyan sose volt. De ennél az esetnél megtörtént. Nem tudtam volna akkoriban megmondani, ezt mi okozhatta... később, felnőtt fejjel arra jutottam, ez nyilván azért volt, mert azelőtt soha senki nem vágott olyan erővel falhoz, mint akkor az apám tette, aki démonként nagyon erős volt...
Az eset után egy kórházban tértem magamhoz. Persze a felnőtteket nagyon is érdekelte volna, hogy mi is történt velem, ám én egy mukkot sem szóltam. Semmiről. Sem a férfiról, aki apámnak vallotta magát, sem a többi állításáról, sem arról, hogyan kerültem eszméletlen állapotba. Nem mondtam nekik semmit. Többek közt azért sem, mert én sem tudtam hová tenni a dolgokat, de... valamiért mégis hittem az alaknak. Viszont azt is tudtam, hogy mások nem hinnék el nekem, ha elmesélném nekik, amiket megtudtam.
A helyzet az volt, mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel velem. A furcsa mutatványok, trükkök, a szárnyaim, és az újra és újra felsejlő hangok a fejemben, amik rossz dolgokat beszéltek... amik arra ösztökéltek, hogy bántsak másokat... és amik sokszor meg is győztek, hogy ártsak... Hiába bántam meg utóbb... akkor is megtettem, amiket sugalltak nekem. És amikor csináltam, élveztem... örültem, akartam...
Talán épp emiatt akartam olyan nagyon, hogy Isten egyszer az életben feleljen az imáimra. Szerettem volna, ha elmondja nekem, mi a baj velem, és hogyan tehetek ellene...(?) De ő ugye sosem felelt. Ahogy senki más sem tudott nekem segíteni. Erre tessék, akkor egyszer csak megjelent egy fickó, az apámnak mondta magát, és... mindent megvilágított. Íme, tessék, amire vágytam, megkaptam. Válaszok. Azért vagyok ilyen nagyon elcseszett, mert az apám valami nagyon gonosz lény volt, és valami nagyon gonoszat tett az anyámmal, aki pedig nem akart engem, és eldobott magától. Egyikük sem volt emberi lény. Egyiküknek sem kellettem... és az eddigiek alapján még a jó Istent sem érdekelte, élek-e vagy halok... Vagyis szál egyedül álltam a világban.
Erre úgy kilenc éves fejjel marha rossz volt rájönni.
Váltakozó dolgok jelentkeztek nálam válaszul ezekre a dolgokra. Először szomorú voltam, tanácstalan. Próbáltam kitalálni, hová is tartozom, ha egyszer... igazából senkinek sem kellek. De nem volt sok ötletem... Az angyalokhoz nem, a démonokhoz nem, az emberekhez főleg nem... Néha elmerengtem, vajon léteznek-e még a világon olyanok, mint én, s ha igen, vajon ők is olyan rosszul érzik-e magukat a bőrükben, mint én(?)...
Aztán dühös lettem. Dühös voltam az apámra, mert bántotta az anyámat... dühös voltam rá, mert elmondta nekem mindezt... aztán dühös voltam, mert eldobott magától, mert nem vitt magával, akárhonnét is jött... dühös voltam, mert ha magával visz, akkor legalább tartoztam volna valahová, s mivel Isten soha nem szólt hozzám egy szót sem, gondoltam, nála esélyem sincs a családra... akkor tehát maradt nekem a démoni apám, viszont, így hogy ő is elment, és elhajított magától, képletesen és szó szerint is, így... ezt ugye buktam.
Aztán dühös voltam az édesanyámra is, mert hiába hogy rossz dolog történt vele, és hogy nem akart engem, hisz vagyok, amilyen vagyok, de hát... akkor is, csak az édesanyám... és soha felém sem nézett, még csak annyira se, hogy elmondja mindezt nekem... vagy lássa, olyan vagyok-e mint az apám... és ezért rá is mérges voltam.
És haragudtam Istenre is. Haragudtam, mert én tényleg hittem benne. Elhittem, hogy ő jó, és szeret, gondoskodik rólunk, és minden egyéb... De ha ő jó, és mindenható, és megbocsátó... akkor miért engedte, hogy az apám bántsa az anyámat? Miért engedte, hogy én a világra jöjjek? Miért engedte, hogy ilyen legyek, amilyen vagyok? És ha már lettem, és ilyen lettem, miért hagyott magamra?! Miért nem állt mellém, legalább ő, ha már senki másra nem számíthattam...?!
Annyi sok mindent szerettem volna, annyi sok mindenkitől kérdezni, annyi mindent fel tudtam volna róni, annyi mindenkinek... csakhogy nem volt ott nekem senki, senki nem hallott, nem érdekeltem senkit...
Szomorú voltam. Dühös voltam. Egyedül voltam... És minél idősebb lettem, ez annál rosszabb lett. És annál inkább úgy éreztem, azért büntetnek, amilyenné ők maguk tettek...
Kilenc éves koromtól tizennyolc éves koromig az otthonban maradtam. Igaz, akadtak volna még néha olyanok, akik szerettek volna magukhoz venni, ám én ellenálltam. Ilyenkor általában sikerült a jobbik énemnek felülkerekednie... aki arra ösztökélt, hogy megóvjam ezeket az embereket... önmagamtól. A gonosz, dühös, sötét énemtől. Aki annyi sok mindenkit szeretett volna szenvedni látni...
Aztán tizenöt évesen volt egy... hát, egy incidensem egy apácával. Ami után én leléptem. Persze nem hagyták annyiban, a keresésemre indultak, és hamarosan rám is akadtak. A következő három évet szigorú felügyelet alatt töltöttem. Az sem volt egy békés időszak... habár én őszintén igyekeztem. A mérges énemet, a dühös, sötét felemet minden erőmmel próbáltam a felszín alatt tartani, több-kevesebb sikerrel... ebben az a pap próbált segíteni, akinek a templomában, mondhatni, hogy születésem óta "garázdálkodtam".
Idővel, egy véletlen folytán rájöttem, hogy kedvemre való a zene. A klasszikus zene, zongora, hegedű... főleg az utóbbi. A tévében csíptem el egy koncertet. Aztán egyszer loptam egy hegedűt. 18 éves voltam, "frissen szabadult"... a parkban voltam és valaki otthagyott egyet egy padon. Persze a tulaj sem volt messze, de én meg gondoltam, hogy hát.. ő nem figyelt, az ő baja. Így elvittem magammal. Ő lassú volt, én meg elszánt, szóval lett egy hegedűm.
Már rég megtanultam ekkorra, hogy a magány... jó cimbora. Ha egyedül voltam, könnyebb volt magamat uralni. Nem volt könnyű, csak könnyebb. Ha nem volt akit esélyem lett volna bántani, könnyebb volt meggyőzni magamat, arról, hogy nem is akarok bántani senkit. A nevelőintézet után először csak az utcán lézengtem, a régi helyemre nem mehettem már vissza, de nyilván, ha mehettem volna sem fogadtak volna szívesen. Egy részem meg is értette őket. Legtöbbször a parkban csöveztem. És miután lett egy hegedűm is, már nem is unatkoztam. Idővel kiderült, egészen jó érzékem van a dologhoz. Vicces módon, ezt az a pasas mondta, akinek lenyúltam a hangszerét...
Két nappal később elcsípett a parkban, mikor egy fa tövében ülve a húrokat babráltam. Szerinte egész jól hangzott. Én nem tudtam mit csinálok. De ha ő mondta, biztos úgy van. Persze megszólalt a lelkiismeretem, és vissza akartam adni neki a hangszert... erre, meglepő, de ő azt mondta, nem kéri vissza. Azt mondta, jól áll a kezemben, úgy nézek ki, mint aki tud vele mit kezdeni... Utólag rájöttem, valószínűleg ezt nem is úgy értette, hogy játszhatok rajta, inkább csak levágta, hogy két szál rongyos gatyán kívül semmim sincs, szóval ha nekem adja a hegedűt, eladhatom, és lesz pénzem kajára...
De én nem adtam el. Elhatároztam, hogy játszani szeretnék rajta. Ez persze nem volt egy könnyű dolog... Nyilván több sikerem lett volna, és gyorsabb lettem volna, ha valakit megkérek, hogy tanítson, de én nem akartam... nem szerettem volna, hogy a sötét énem a társaság hatására felemelkedjen megint, és... rosszra ösztönözzön. Nem akartam, hogy megmérgezze a zenét... inkább egyedül kínlódtam.
De idővel úgy éreztem, talán mégis van valami a dologban, amihez van érzékem... legalábbis, nekem hangzásra tetszett, amit össze tudtam hozni a hegedűvel. Néha játszottam is az utcán és a parkban az embereknek, ők meg ezért cserébe pénzt adtak. Tűrhető üzlet volt. Úgy tippeltem, minél több pénzt kapok, annál jobb vagyok.
És egy nap, nagyon jónak éreztem magam a parkban... Azon a napon, amikor egy lány ült le velem szemben a fűbe, és több mint egy órán át, ült ott, és figyelt. Ő sem vette le rólam a szemét, de én sem róla. Szerintem egy idő után már nem is pislogtam...
Később, mikor szünetet akartam tartani, odajött hozzám, és beszédbe elegyedett velem. Megtudtam, hogy a neve Laurel, zongorista, és nagyon tetszett neki a játékom. Megkérdezte, hol tanultam hegedülni. Én pedig megmondtam neki, hogy sehol, csak úgy magamtól. Nem akarta elhinni. Azt mondta, nagyon jó voltam. Én meg ezt nem akartam elhinni neki, azt hittem viccel.
Valahogy az lett a dologból, hogy elmentünk kávézni. Habár, fogalmam sincs, hogy ez hogyan történt. Csak arra eszméltem, hogy egy kávézóban ülünk, egymással szemben, és előttünk egy-egy csésze sötét lötty "díszelgett". (Azért csak díszelgett, mert nem szeretem, fogalmam sincs, minek került épp az, épp elém...) És a szituációból valahogy az lett, hogy nem tudtam levenni a szemem a lányról. Valahogyan, úgy alakult a helyzet, hogy átbeszélgettük a délutánt. Dunsztom nincs, miről beszéltünk, bennem csak az maradt meg, hogy egyfolytában a szemébe bámultam...
A dolog pedig rendszeressé vált. Én minden nap a parkba mentem hegedülni, ő meg minden nap eljött, meghallgatott, és utána beültünk abba a kávézóba, ahol hozzá sem nyúltam a kávémhoz.
Hetekbe tellett rájönnöm, hogy amit ilyenkor éreztem, kellemes érzést... azt az váltotta ki, hogy szeretek vele lenni. Állati furcsa érzés volt... Idegen... De ahogy rájöttem, hogy ez mennyire jó... arra is rájöttem, hogy többet akarok. Többet belőle. Több időt vele. Többet tőle... És ettől valahogy erősebbnek éreztem magam. Erősebbnek, a bennem lakozó szörnyeteggel szemben, aki annyira, de annyira szívesen... bántotta volna Laurelt. De én nem akartam bántani, én szeretni akartam!
És szerettem. Beleszerettem. Egyszerre csak azt vettem észre, másra sem vágyom, csak csókolni, érinteni... beszívni a bőre illatát! Hamarosan összeköltöztünk, és rávett, hogy menjek el egy próbajátékra a zenekarhoz, ahol ő játszott. Állatira be voltam tojva, valamiért mégis sikerült bejutnom! Fogalmam sincs, hogyan, hisz semmi képesítésem nem volt, a múltamban zűr volt zűr hátán... gyakorlatom alig volt a zenélésben... és mégis... valahogy megtörtént.
S mindez úgy, hogy ő rólam szinte semmit nem tudott. Vagyis... azt tudta, hogy árva vagyok, hogy elhagytak születésem után, hogy megjártam jó néhány nevelőszülőt, hogy nehéz eset vagyok, hogy fura figura, hogy vannak zűrök a fejemben, de ennél... szinte semmivel sem többet. Nem tudta, fogalma sem volt, igazából ki lakozik a felszín alatt...
Utólag azt kívánom, bárcsak előre szóltam volna neki... és bár rávettem volna, még a legelején, hogy meneküljön... meneküljön tőlem a lehető legtávolabb...
De nem így történt. Hagytam megtörténni. Megismertem, beleszerettem, és akartam... vele akartam lenni, vele akartam élni! Emberi, boldog, normális életet akartam, és azt hittem lehetséges...! Tényleg hittem benne...
De Isten mást szánt nekünk.
Volt két szép évünk együtt... A baj csak az volt, hogy elfelejtettem... hiába néz vissza rám a tükörből egy ember, attól még én nem leszek ember. Távolról sem... Mert hiába él a szörny a felszín alatt, előbb vagy utóbb talál egy rést... és akkor kitör.
Belőlem is kitört.
Ne bonyolítsuk, a lényeg, hogy Laurel és én összekaptunk. Csúnyán. Igazából rohadt nagy veszekedés volt... Bár arra már nem emlékszem, min kaptunk össze... de ő aznap megtanulta, hogy nem szabad démon-angyal lényekkel veszekedni... Mint mondottam már, voltak trükkjeim. Mindig is voltak fura dolgok, amikre képes voltam... mintha csak egy varázslós filmből léptem volna ki... és ezek a trükkök legtöbbször rossz célt szolgáltak. Akkor csináltam, amikor... bántani akartam, amikor dühös voltam, vagy féltem, amikor... ártani akartam másoknak. És akkor nagyon mérges voltam... nem láttam a pipától...
A dolog vége az lett, hogy én... szóval, hogy valamiként, kigyulladt a lakás. Az ajtó zárva volt, és Laurel... hát, ő nem jutott ki. És miattam nem jutott ki. Mert nem akartam, hogy kijusson... Otthagytam, és elrepültem az éjszakába.
A hatóságok abban állapodtak meg, hogy baleset volt. Én ugye a közelben sem voltam, mire ők odaértek... a kiborulásomat meg simán elkönyvelték annak, hogy meghalt a barátnőm... mondjuk, félig ez igaz is volt, mármint, hogy ez volt a bajom... másrészt ugye az, hogy énmiattam halt meg, de ezt nekik magyarázhattam volna... senki nem látott távozni, és nyilván nem hitték volna el, hogy az ablakon át mentem ki... Mondjuk mindegy is volt, ők sem büntethettek volna meg jobban, mint amennyire tettem azt én magammal.
Benső énjeim viadala... így tudtam volna jól lefesteni, mi zajlott bennem akkoriban. A jobbik felem szerette azt a nőt, vele akart élni, minden ízében akarta őt... és rettenetesen szenvedett, nyüszített, mint egy kivert kutya, amiért halott, az, akit szeretett... A másik viszont, a sötét énem... ő örvendett, boldog volt, és még többet akart, még több pusztítást, még több szenvedést másoknak... és örült, hogy Laurel meghalt...
ÉN viszont belülről szakadtam lassan szét...
Normálisan akartam élni. Nem jött be. Emberi akartam lenni. Nem jött be. Szeretni akartam valakit. Nem jött be. Jó akartam lenni. Nem jött be. Azt gondoltam, kár volt megpróbálni... hisz annyira éreztem, hogy rossz vége lesz, de én hülye nem hallgattam önmagamra...
Elvonultam hát a világtól. Volt biztosítás a lakáson, a pénzből elköltöztem egy másik, nagyon kicsi lakásba, és úgy egy évig azon malmoztam bezárkózva, hogy melyik hegyre, erdőbe, vagy sivatagba kellene költöznöm, ahol a lehető legkevesebb ember él, és a lehető legkevesebbeknek árthatok...
Mégsem vitt rá a lélek, hogy úgy is tegyek. Annyira akartam... a közösség része lenni... legalább akkor úgy, hogy kinézve az ablakon, az embereket láthassam, ne a pusztaságot, a semmit.
Megélhetés szempontjából a lakásba zárkózva kevés lehetőség adódott... a zenélés szóba sem jöhetett... de már nem is akartam zenélni. Végül, hosszas vívódás után, egy online végezhető önképzést követően programozói állást vállaltam, amit otthonról, a kis lakásom rejtekéből nyugodt szívvel végezhettem, és a kutya sem szólt hozzám. Ez számomra éppen tökéletes volt.
És bizony hosszú ideig ez így is volt, a kutyát sem érdekeltem, szerintem a szomszédaim azt sem tudták, hogy létezem... Mivel maximum az éj leple alatt hagytam el a négy falat, fény csak az ablakon át ért... jószerével egy nyikkot sem szóltam egy teremtett lélekhez sem.
Aztán egy este, amikor indulófélben voltam épp, szemtanúja voltam az utcán, ahogy egy férfi a kutyáját rángatja. Engem igazából dühített a dolog, szívesen közbe is léptem volna, de a sötétebbik felem arra ösztökélt volna, hogy ne csak egyszerűen közbelépjek... inkább vegyem le a pórázt a kutyáról, és fojtsam meg vele a rohadék gazdáját... így hamar olajra léptem, hogy szinte még a járda is porzott utánam.
Csak arra nem számítottam, hogy amikor pár óra múlva visszatérek, s visszafelé ugyanazon az útszakaszon ismét áthaladtam volna, megpillantom a kutyát, egy oszlophoz kikötve... A gazdája nyilván megunta, és otthagyta. Bennem meg... feltört a vágy, hogy jól jönne egy barát... valaki, akihez néha-néha szólhatok, és akit érdekel, hogy lélegzem-e még... úgyhogy fogtam őt, és magammal vittem.
Hálás kis dögnek bizonyult. Flipper - ez lett a neve -, kis idő múlva az egyetlen, első, és legjobb barátom lett egyben. Jó kis kapcsolat volt, mert én adtam neki enni és inni, cserébe ő morgott és vicsorgott rám, ha hülyeségeken járt az eszem... teljesen jó munkamegosztás volt.
Ezt követően újabb "boldog" éveket tudtam úgy eltölteni, hogy a kutyán kívül senkit sem érdekeltem. Azaz, szinte senkit, mert oké, az állatorvossal néha szóba kellett állni, például, amikor elvittem hozzá Flippert oltásra. Illetve, őmiatta néha ezután már nappal is kénytelen voltam a szabadba menni, hiszen szenyóság lett volna azt mondanom szerencsétlen kutyának, hogy várja meg a vécézéssel az estét.
Néha, amikor nagyon-nagyon jófej voltam, akkor lementünk Flipperrel a vízhez is, és futottunk a homokos parton.
Igaz, hogy nagyon vágytam volna az emberi társaságra, de a múlt eseményei után mégis tartóztattam magam. Elsőre is éreztem, hogy hibát követek el, és nem akartam újabbat elkövetni. Éreztem, tudtam, hogy veszélyes vagyok az emberekre, hiába szeretem őket... így a legjobb az volt, ha minél kevesebbet érintkeztem velük, és minél kevesebb kapcsolatom volt, minél kevesebbjükkel.
Ez az én keresztem... meg kellett tanulnom cipelni...