Hell-Oh, Brother! - Gabriel & Lucifer

Hell-Oh, Brother! ♆ ️️️

Azt hinné az ember, nem kísérek mindent figyelemmel, ami a városomban történik. Hogy nem tudok mindenről. Nem tudhatok. Hiszen, Lucifer Morningstar csupán egy hóbortos bártulajdonos. Hiába mondom el újra s újra, hogy én vagyok a Sátán. Az Ördög maga. Ők nem hisznek nekem. Még akkor sem, mikor a világuk apró darabokra hullik, mikor véres angyaltollak fednek bűnügyi helyszíneket, mikor démonok seregei szállnak meg ártatlan halandókat és gyermeklelkek taszíttatnak Pokolra. Ó, nem. Ádám sarjai eme modern kor vitriolos illúziójában élnek, frivol módon, hol a racionalitás és a bacchanália az úr. És én is ebben élek. Mámorosan ölelő karjaik között. Nem kívánok tudni, megpróbálva kizárni a hangokat a fejemből. A sanyarú imákat és lator átkokat. Léthé vize, bár kegyes lenne hozzám! De nem az. Hiába ignorálnám a kekk orgánumot, átadva magam az emberi gyönyöröknek és ovációnak. A világ nem áll meg. S én nem fordíthatok hátat önmagamnak. Ezen az estén pedig...nem a Lux-ban tartózkodom. Nem. Megéreztem valamit, a hamiskás pátosz ködfátylán át. Öcsém? Különös érzés kerített hatalmába. És még különösebb pletykák keltek (démon) szárnyra. Valami nincs rendben. Túl sok minden...
Volán mögé ültem hát, a kedvenc '62-es Chevrolet Corvette-embe. Még a rendszámtábla is hirdeti tulajdonom! Vakító neonban úszik a város, ahogy átszegem keresztben, míg el nem érkezem oda, ahonnan a fülest kaptam. Egy sikátorban állok meg, egy szűk mellékutcában, mi régi filmeket idéz. Kiszállok az autóból és igazítok egyet drága perkál öltönyömön, hogy aztán kopogtatás nélkül nyissak be a cseppet sem árulkodó kis bűnbarlangba, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. A helyre, hol Gabriel lakozik. Egy túlságosan sivár és sötét helyre...

Lu & Gabe @

Mikor megtudta, hogy fivére a Földön jár, az Államokban, csak meredt maga elé elgondolkodva.
Nem tudta, mihez kezdjen most ezzel az információval. Egyébre nem volt kíváncsi; amint a hírhozó tudakozódni kezdett Lucifer miatt - miért olyan fontos, hogy a Földön jár, nem tán találkozni akar vele? -, hozzávágta a Yamaha zongorát.
Felállt karosszékéből, kiropogtatta csigolyáit, beletúrt vöröses hajába, és sóhajtott egyet.

Nagyjából egy hónapja vackolódott be Los Angeles egyik lecsúszott sztriptízbárjába, és drasztikus változásokat eszközölt. Saját embereit ültette az irodába, a pult mögé; akiket kitoloncolt, azokat kitűzdelte a kerítésre száradni.
Nem az ő hibája, hogy nem tetszett nekik a rezsimváltás.
Tudja, hogy az egyik démon megpattant a karmai közül. Hagyta, hogy lelépjen, hátha a megfelelő ember - égi teremtmény - felé sodorja a menetszél.
Figyeli, ahogy az aktuális őrszem kint cigarettázik az ajtó előtt, kezében literes kávés termosszal, a hamut egy kiürült, papírjából kicsomagolt konzervdobozba pöccinti.
Gabriel szusszan egyet, megvakarja a halántékát, és előveszi a telefonját.
Furcsa egy találmány, azt meg kell hagyni, viszont rendkívül hasznosnak bizonyult - azután, hogy hónapok hosszas harca eredményeként hozzászokott. Feloldja a kijelzőt, megnyitja az üzeneteket, és rövid zongorázást követően már hussan is a levélke a kontaktnak.
Füttyent az őrszemnek, aki erre elnyomja a cigarettát, a maradék kávét fanyalogva a csatornába loccsintja, és belép az ajtón. Gabriel a hátsó szobák felé biccent a fejével, és a dromedár engedelmesen elvonul a színpadról.
Az ark a szék háttámlájába kapaszkodva ívbe feszíti a hátát, a csontok ropognak, ahogy nyújtózkodik, aztán feláll, csípőjét nekidönti az asztalnak, karjait összefonja a mellkasán.
Tudja, hogy jön a fivére. Az elején csak reménykedett benne, de mára a megérzés megszilárdult; ha már ennyit fáradozott, hogy az üzenet elérjen Luhoz, melegen ajánlja, hogy a fickó megjelenjen!
Mire ez a gondolat végigfut az agyán, már nyílik is az ajtó.
Klasszikus Lucifer, a kopogás, mint olyan, ismeretlen cselekmény a számára.
Gabriel ajkai groteszk, már-már erőltetett mosolyra görbednek, és a tekintete megtelik izgalommal.
Ellöki magát az asztaltól, mindkét karját ölelésre tárja, a derekára aggatott pisztolytáska megnyikordul.
- Szervusz, bátyám! - kurjantja. Kurta nevetést enged ki, és tesz egy lépést Lucifer felé, pillantása végigfut bátyja alakján. - Hogy vagy mindig? Látom, összeszedted magad a Földön.
Lesimít fekete garbójáról egy aprócska szöszt, igazít kopott farmerjén.

Hell-Oh, Brother! ♆ ️️️

Fényesre suvickolt, borsos félcipőmben és drága, három részes öltönyömben enyhén szólva feltűnő jelenség vagyok az Angyalok Városának eme kietlen szegletében. Kiszállok a még annál is szembe tűnőbb kocsimból és szemrebbenés nélkül indulok meg a lepusztult éjszakai bár felé. Az ajtótól nem messze ácsorgó, pöfékelő fickó nem köti le a figyelmem - és csak hamar el is illan -, bár egy szál nekem is jól esne, azt meg kell hagyni. Emberi és alvilági mocsok és bűz csapja meg orrom és látóidegeim. Semmi olyan, amit ne láttam volna korábban. A bökkenő nem is ez ebben a nyomortanyában. Hogy kerül fivérem eme anyaszomoritók társáságába? Ez az, ami foglalkoztat. Ez az, amiért eljöttem. Szeretem személyesen intézni a dolgaimat, főként ha "kényes" ügyletek. Egy pillantást vetek csupán a büdösségként elfüstölgő, nem éppen első osztályú sztripperre - nem lehetne egy napon emliteni a LUX-ban táncoló lányokkal, az biztos. A hely, nos, mintha a reverze lenne az izlésvilágomnak. Végig haladok a félhomályba burkolózó bűntanyán, nem itélkezve s nem is vonogatva számat, jelenleg mindez számomra irreleváns, még ha bizarr is, ha Gabrielre gondolok.
Érzem őt.
Itt van. És én közeledek felé. Lépteim lassulni látszanak, amint alakja feldereng a harapható cigarettafüstben. Átsejlik angyali ragyogása, de ez nem olyan, ahogyan a halandók azt elképzelik. Megállok előtte, tisztes távolságban, mint aki délibábot lát, mondhatni... hitetlenkedve, enyhén összevont szemöldökkel s finoman elnyiló ajakkal. Arcomat most sötétlő borosta fedi, sehol sincs a kisfiús simaság, amire fivérem emlékezhet. Sem a lapockáig érő fonat, játékosan kicsúszott tincsekkel. Nem. A hajamat egészen rövidre vágattam és stilusosan formázom. Öcsém ábrázatát szemlélve különös érzés fog el... valami nem stimmel.
Sem a környék, sem a hely, sem az ő személye...
Nem pásztázom körbe a helységet, Gabet fixirozom. A már-már eszelős vigyort... vajon téboly csillan tekintetében?
- Gabriel...
Felelem kissé kimérten s mikor karjait tárja, nem tűnök úgy, mint aki viszonozni kivánja. Az egész jelenet groteszk. Ő. Ez a lepukkadt szórakozóhely. Én az elegáns öltözékemmel.
- Itt jobban érzem magam, mint Apa királyságában vagy a Pokolban. De te... mit keresel egy efféle helyen?
Teszem fel végül a kérdést szemlátomást bizalmatlanul s gyanakvóan.

Lu & Gabe @

Mióta megérkezett Amerikába, a Lehetőségek Országába - itt egy szusszanásnyi nevetést enged ki -, kezdi felvenni a város pulzálásának ritmusát, ahova betelepedett. Los Angeles úgy hat rá, akár drogosra az elvonókúra, a zaj bántja a fülét, a szagoktól az orrát fintorgatja, a szemét összehúzza az állandó fény ellen, de mégis valahogy üdítő az enteriőr. Undorítják az emberek, lúdbőrzik a háta és borzolódnak a tollai, ha akár csak egy is hozzászól - igen, ebbe beletartoznak saját dromedárjai, bár nem tudja, miért is tartja őket, a feladataikat egymaga is el tudná látni, amekkora töketlen szerencsecsomagok.
Atyánk meg ezeket ajnározta, gondolja ráncolt homlokkal. Nem fér a fejébe, mit láthatott bennük, mitől olyan különlegesek a számára.
A lepukkant pucérbárt vizslatja, legyez az arca előtt, eloszlatni próbálván a métervastag cigarettafüstöt.
Egy hónapja tartózkodik az Angyalok Városában - ironikus és egyben testhezálló, tekintvén, hogy szó szerint hemzseg tőlük -, és eleddig csak a vezetést váltotta le, igaz, abból csak neki volt köszönete, senki másnak. A helyet pedig ki kell pofozni, nincs mese. Bár aligha tudja magát elképzelni teddy-hengerrel a kezében, festékes vödörrel a lába mellett, de elnézvén ezeket a cintányéros majmokat - és itt titkon bocsánatot rebeg a kreálmányai felé -, előbb jön el az Apokalipszis a Négy Lovassal, mintsem hogy ezek bármi eredményt elérjenek maguktól.
Érzi Lucifer kisugárzását, és alig tudja elnyomni a mosolyt, ami a szájára szökken. Érzi a belőle áradó erőt, azt a finom cirmosságot, amiért annyi éonon át irigyelte, és mintha izgalom sarjadna benne. Mintha várná a vele való fecselyt. Egyelőre nem tudja eldönteni, mit akar tőle: felajánlani szövetségét vagy beletaposni a földbe?
- Ugyan már, Lu - mondja bazsalyogva. - Ne legyél már ilyen komor, hát nem örülsz, hogy annyi idő után megint találkozunk? - Bár van némi tüske a szívében, hogy az ő kezdeményezése nélkül akár újabb száz év is tovaszállhatott volna anélkül, hogy “ütköznek”, ezt a mondatot megtartja magának.
Nem zárja ki semmi, hogy később ne vágná a fejéhez, ha esetleg elmérgesedik a helyzet köztük, de egyelőre nem hozza fel.
- Amúgy jól nézel ki. Komolyan. Ez a 21. század jól áll neked. Viszont - torkot köszörül - úgy hallom, elpunyultál. Egy ember után koslatsz? - Az ember szót mély megvetéssel ejti ki, a szeme egy pillanatra elsötétül a haragtól. A keze ökölbe szorul, azután kilazul, és ő összefonja a karjait a mellkasán, miután ölelése nem lel viszonzásra.
- Nem gondoltam volna, hogy a pondrók közt helyezed el magad, testvérem - mondja, azután elneveti magát. - Mondom ezt én, aki szintén leereszkedett erre a szintre. Elnézést kérek, ha barlangom nem nyerte el a tetszésedet. Még dolgozom az ügyön, egy hónap alatt csak azt sikerült elérnem, hogy leváltsam a vezetőséget. Az arculatváltás majd csak ezután jön.
Megvonja a vállát, azután lecsatolja a derekáról a pisztolytáskát, és az asztalára dobja azt, nemtörődöm módon, oda sem pillantva. Látja fivérén, hogy őt mustrálja, nyilván próbál olvasni a vonásain... vagy legalábbis ő erre tippel.
Összevonja a szemöldökét, homloka ezer ráncba szalad.
- Igazából azért jöttem, hogy lássalak téged. - És tessék, ledobta a bombát. - Mivel részetekről nem láttam törekvést arra, hogy találkozzunk, magam kezébe vettem a gyeplőt. Remélem, nincs harag. - Bár nem mintha érdekelné.
Kíváncsian szegi fel a fejét, már-már gunyorosan mosolyog rá testvérére.

Hell-Oh, Brother! ♆ ️️️

El akartam feledni, egykoron ki is voltam. El akartam feledni mindazt, amit magam mögött hagytam. Mennyet és Poklot. Fivéreket és alattvalókat. Az események és Apa kerekének forgataga azonban nem engedi ezt. Nem ereszt... Mintha egy átkozott mennyei GPS-nyomkövető lenne rajtam! Még is, mióta megismertem Lindát, aki halandó létére még is olyan ügyesen manőverezik mindmáig az elmémben, mintha én magam is csak egy terápiára szoruló ember volnék, kénytelen vagyok elismerni, talán - és csak talán! - még sem kívánom ily radikálisan a hátam mögött hagyni az egészet. A családom, bár ők elárultak és hátba szúrtak vagy nemes egyszerűséggel tudomást sem véve az egész perpatvarról, levegőnek néztek. Most még is... itt állok, szemtől szembe ark öcsémmel, a harmadszülött fiúval angyali szentháromságunkból. Énokokon keresztül felém sem néztek, tán rettegve a Pokol kietlen gyötrelmeitől, ez még sem lehet kifogás, hiszen olykor-olykor felnéztem a Földre. Ha az Alvilágban esetleg el nem érhettek önhibájukon kívül, az emberek világába bármikor leruccanhattak volna! De nem tették. Nem úgy most! Egyik testvér bukkan fel a másik után és ez ilyen rövid idő alatt széttép belülről! Nem tudom, még is hogyan viszonyuljak hozzájuk?! Higgyek-e jószándékuknak vagy miként is felejtsem el azt, amit velem tettek vagy éppen nem tettek.
- Bevallom, megleptél. S magam sem tudom, örvendjek-e. Megszaporodtatok a városomban, csekély idő alatt. De hol voltatok eddig? Miért fordítottatok hátat, mikor Atyánk száműzött és miért nem kerestetek azóta?!
Vágom kisöcsém fejéhez azt, amit naggyából minden újonnan felbukkanó testvérünkéhez. Gabriel sem képezhet kivételt. Egykoron mi hárman, közel álltunk egymáshoz, Mihály, Gábor és én, de az már nagyon régen volt, a teremtés hajnalán. Azóta minden megváltozott. Nem csoda hát, hogy délibábként nézek a fivéremre.
- Ez a kor kedvemre való, a szabadságot s élvezeteket hirdeti. Mint látom, te is jól beilleszkedtél.
Nem tagadom, élvezem az itteni új életemet és szerepemet. De vajon mi Gabe szerepe és hivatása itt és most? Ezen tűnödöm s magam is megszemlélem, hogyan formálta át a világ öcsém külsejét. Jól áll neki. A kisfiúsan bájos vonásait azonban csak hamar eltorzítja az undor. Megvető, lekicsinylő szavaira össze vonom a szemöldököm és fekete íriszeim vörösen villan fel indulatomban.
- Nem tudsz te semmit! Ne merészeld a szádra venni őt!
Közlöm vele, igyekezve csillapítani indukataimat. Megjegyzésemet pedig bizonyára a sok Trónok harca nézés szülhette. Az én kezem is ökölbe szorul, de csak hamar ismét felenged. Dr. Martin igazán nem mondhatja, hogy nem fejlődök semmit.
- Azt hiszed, jobb vagy náluk? Akkor el kell, hogy keserítselek, testvér. Erősebb vagy, az igen. Hiszen mi teremtettük Apa szavára ezt az egész világot. Ki lenne olyan bolond a teremtmények közül, aki szembe merne vagy akarna szállni velünk? És még is... mi oly nemesnek hisszük magunkat, ők még is olykor sokkal fennségesebbek nálunk. Mert szabadok és még így is hajlamosak törődni egymással, még az idegenekkel is. Persze, nem tökéletesek, nem bűntelenek, de többnyire áldozataik a világnak, amit létrehoztunk. Évmilliólat töltöttem velük a Pokolban és itt, a felszínen. Hidd el, volt időm kiismerni őket és meglátni a valódi arcukat.
A hangom elhalkul, a bíbor izzás kialszik szememből. Elkomorodok. Még sosem fogalmaztam így meg korábban, miért is kezdtem ragaszkodni az emberekhez. Így nem csupán Gabrielt éri váratlanul és megdöbbentően a monológom. Néhány percig - vagy csupán pillanatig? - csendbe burkolóztom, majd körbe pásztázom pillantásommal a lepukkadt szórakozóhelyet, amit testvéröcsém az övének titulál.
- Mit keresel itt, Gabriel? Min munkálkodsz?
Immáron higgadtabban sikerül társalognom vele és vissza terelem gondolataimat oda, ahonnan indultunk. A különös szóbeszédek... és ő maga, itt, életnagyságában. Ekkor ér nagy puffanással a pisztolytáska asztalt. Tekintetem a hang nyomán a fegyverre siklik. A jelenés egyre csak erősíti a pletykák igazságtartalmát.
- Elbuktál, öcsém?
Nem mondok ítéletet felette, épp elég pálcát törtek már felettem az égiek, nem kívánom követni ezt a magatartásformát. Inkább érdeklődöm. Oda vannak-e szárnyai? Elégtek vagy elsorvadtak-e? Netán még mindig királykéken tündökölnek?
- Szóbeszéd kelt szárnyra, rossz történetek erről a környékről. És egy szőke, piszkosul jóképű, de annál zsarnokibb alvilági vezérről.
Nem kérdéses többé, hogy van-e valóság alapjuk s hogy róla szólnak-e. De az ő szájából akarom hallani. Az ő szemszögéből. A következő megjegyzése viszont ismét össze zavar kissé. Engem akart látni? Erről szól ez az egész?!
- Ha látni akartál, miért nem jöttél el egyszerűen a LUX-ba, a báromba, ahogyan azt mindenki más tenni szokta?!
Fortyanok fel, mert ez a mocskos-bűzös bűntanya nem éppen szívderítő látvány.
- Szóval, azok után, hogy testvéreink kétharmada - bele értve téged is -, némán tűrte, hogy Apa kitolncol, még nekem kellett volna babusgatni titeket?!
Felnevetek, hahotám pedig áttör a sivár falakon, felszállva talán a Mennyig. De egy szemernyi öröm sincs ebben a kacajban.
- Én nem tudom, ti hol voltatok vagy mit láttatok, mikor letaszíttattunk, de kezd egy kissé irritáló lenni, hogy úgy bukkantok fel, mint gomba a földből és még én kérjek elnézést, amiért nem kerestelek titeket azok után, hogy elárultatok és Apa pártját fogtátok!
Tajtékzok s jogosnak érzem indulatomat, hiszen fájdalmasan nevetséges, amit egyes testvéreim leművelnek. Lehet, nekik is el kéne olvasniuk azt a könyvet az érzelmi intelligenciáról, amit Linda ajánlott nekem. Mély levegőt veszek és egészen lassan oda sétálok Gabyhoz.
- Apánk tőrbe csalt, arra késztetett, hogy beszennyezzem magam és az emberpárt pedig egy lehetetlen teszt elé állította. Mikor pedig szembesítettem aljasságával, csupán egy harmadotok mert mellém állni. Michael letaszított, ahogyan a pártfogóimat is. Még mindig érzem az orromban az égő tollazatuk szagát, még mindig látom a szemeim előtt a jajgatásba torzuló arcukat, ahogyan az Alvilágig zuhannak, miközben Atyánk leégeti a hátukról a szárnyaikat. De nem az enyémet. Had döfjön rajtunk még egyet.
Rántok egyet a vállamon, feltárva tündöklően fehér szárnyaimat. A hely lehangoló sötétjében szinte ragyog. Vissza is húzom őket.
- Próbáltam megszabadulni tőlük, nem is egyszer, de nem használt. Újra és újra vissza növesztette őket a hátamra, hogy gúnyt űzzön belőlem. Hogy mutassa igazságtalanságát, hirdetve, hogy nekem koronát adott, míg testvéreinktől még a szárnyaikat is elvette büntetésül, mert kiálltak a bátyjukért. Az igazságért.
Obszidián íriszeimet az öcsém tekintetébe fúrom. Képes-e bármit is mondani a hallottakra? Nem kíméltem s nem kegyelmeztem szavaimmal.

Lu & Gabe @

Évtizedek óta tartózkodik a Földön, távol a Mennyország óvó kapuitól, az Ezüstváros ragyogásától.
Mindenki hallhatta, mekkora ribilliót csapott a Mennyekben, gyilkos haragjában még Raziellel is összetűzésbe került, és úgy penderítette odébb, mint egy - elnézést - szaros macskát. Abban a pillanatban nem érdekelte az, hogy akár el is bukhat, örökre megfosztatik a mennyei léttől és jogoktól. Abban a rohadt pillanatban vöröset látott, bőszült bika módjára ordított, és testvérei csak bámultak rá.
Jóval korábban Lucifer bukásánál zokogott, tombolt hasonlóan; közel állt ahhoz, hogy kivégezze fivérét vagy nővérét, és tudtán kívül majdnem bátyja sorsára jutott ő maga is, egy hajszál választotta el attól. Sírva könyörgött Atyjuknak, hogy hozza vissza Lucifert - és fohászai süket fülekre találtak.
Lucifer szavai tőrként hasítanak a szívébe, és fájdalom lobban a szemében.
- Megsirattalak, mikor elbuktál, Lucifer! - szakad ki belőle a keserves ordítás, keze ökölbe szorul, remeg az oldala mellett. - Őrjöngtem, fohászkodtam, hogy fogadjon vissza a kegyeibe, és miután nem válaszolt, keresni kezdtem őt! - Haragja, amilyen gyorsan felhorgadt, olyan sebességgel ül el, akár a nyári, heves zápor, tovább vonul. Frusztráltan túr a hajába, azután sóhajt egyet, és megcsóválja a fejét.
- Valóban szabad vagy, Lu? - kérdezi kesernyés szájízzel. Ez nem szabadság, amelyet a testvére tapasztal. Nem szabadság az, hogy nem mondhatod el a véleményedet anélkül, hogy megtorolnák azt; nem szabadság az, ha nem mehetsz oda, ahová kedved tartja, és mások mondanak ítéletet fölötted, ha nem úgy cselekszel, ahogy azt elvárják.
- Ó, csak nem érzékeny pontra tapintottam? - kérdezi kaján mosollyal, de a szeme nem mosolyog. A szeméből mély megvetés árad, íriszének fénye megfakul, dühöngő óceánná sötétül. - De miután kijátszadoztad magad, el kell majd dobnod, ezt remélem, magad is tudod. - Bár a leghalványabb fogalma sincs arról, testvére milyen élvezetét is lelhetné a hús és vér és csontok halmazaiban, ha most ezen hóbortját éli ki aktuálisan, ám legyen. Ő nem lesz semmi jónak az elrontója.
Majd elromlik az magától is.
Lucifer égővörös szemébe néz, az Ördöggel vált pillantást, s állja is azt, rebbenés nélkül. Nem retten meg a Sátán erőfitogtatásától, hiszen ismeri őt. Saját magánál is jobban ismeri őt, a bátyját, akit mindennél, és mindenkinél jobban szeretett, tán még Mihálynál is; háborúba, pusztulásba menetelt volna érte kérdések nélkül, képes lett volna elbukni érte akkor, ha Cassiel nem fogja vissza, képes lett volna eldobni az életét érte, ha arra kéri, és most nem hisz a füleinek a szavak hallatán, amiket Lucifer kiejt a száján.
- Jó ég, hallod magad ilyenkor? - fakad ki undorral, és ciccent egyet a nyelvével. - Teljesen átmosták az agyadat, pedig merem azt állítani, hogy régebb óta járom a Földet, mint te magad! Ne mutasd be nekem milyenek! - Érzi, hogy folyton parázsló dühe ismét kezd erőre kapni, és nem tud küzdeni ellene, minden egyes mondata után egyre csak nyúlik az ég, a Mennyek felé. - Számtalanszor próbáltak eltenni láb alól, pusztán hatalomféltésből, torkomat metszették, és vízbe fojtottak a Grand Canalén, megmérgeztek és kutyákkal akartak felzabáltatni! - Hisztérikusan felnevet, és összeüti két tenyerét, örömtelen vigyor szökik az arcára. - Azokkal a kutyákkal, amiket én teremtettem! És még csak nem is tudták, hogy halandók nem tudnak megölni!
Képtelen ezt felfogni. Hogy lehet ilyen idióta a bátyja? Hogy képes így érezni azok iránt, akik miatt elbukott, akik miatt örök kárhozat sorsára jutott, és többé nem részesül az angyali kegyben, s Apa vissza sem pillantva vetette alá a Pokolba? Bár nem mintha az a jelzett angyali kegy mostanában olyan sokat érne, ő maga is már érzi, hogy nem sokáig élvezheti.
- Apucit kerestem, Lu - bazsalyog, miközben oda sem figyelve piszkálgatja a fegyvert.
Lucifer következő kérdésére ezer ráncba szalad a homloka. Ez a kérdés már sokszor motoszkált a fejében, és sok áttöprengett éjszaka csillagainak fényében vizslatta a tollait, ujjait futtatta rajtuk, gyengéden simogatta őket.
- Nem buktam el, még - mondja szórakozottan, figyelme egy másodpercig nem Lucifert tartja fókuszban, sokkal inkább a tényt, hogy valószínűleg jó úton halad a bukás felé. Rengetegszer mélázott el a lehetőségen, hogy egyszer letaszíttatik, szárnyai elporladnak, elhullnak, akár a döglött madarak, és minden ereje szertefoszlik, mint parázs a szélben.
- Nem is nagyon kellett megerőltetnem magam, hogy ezek a szóbeszédek útnak induljanak - kuncog. - Az emberek nem szeretik, ha valaki sokkal erősebb náluk, és ezt ki is mutatják, hát sugdolózni kezdtek rólam. Nehogy azt hidd, hogy te nem kerültél górcső alá. Szerinted hogy találtam rád? Nem az erőd után szimatoltam, azt elhiheted. Egy öntelt, brit akcentusú bunkó - itt egy pillanatra megáll, nevet egyet szusszanva - , aki belekotnyeleskedik a helyi fakabátok dolgaiba, és folyton azt huhogja, hogy ő a Sátán, csak feljavított verzióban. Látod - nagyot sóhajt. - Ezt szeretem benned, Lu. Hogy soha nem hazudsz.
- Hidd el, a következő lépésem az lett volna, ha nem jössz magadtól. - A teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy nem gondolta biztonságosnak azt a helyet. Na nem magának - másoknak. Egyelőre nem akart vérgőzös bulit rendezni a bárban, saját terepen kívánja feltérképezni, Lucifer mekkorát fordult az évek során. - De hogy legyen neked gyereknap, átvihetjük oda társalgásunkat, hiszen ordít rólad, mennyire ráz a hideg ettől a közegtől. Viszont ha ide is berendezkedtem, tarthatunk majd házavató bulit!
Lucifer panaszáradatára ismét csak elfutja a méreg, tehetetlen haragjában az asztalra csap.
- Ne játszd a mártírt, Lucifer! - csattan fel. - Lehet, hogy mások fülüket-farkukat behúzva szűköltek a bocsánatodért, de én nem! Nem hallottad az ordításomat?! Ahogy Atyánkat átkoztam kifogyhatatlan levegővel, azután taktikát váltva könyörögtem, hogy vegyen vissza közénk?! Képzeld, rám se bagózott! Igenis gyűlöltem őt, mikor kivágott a Mennyekből! Igenis közel álltam ahhoz, hogy utánad menjek, de Cassiel visszatartott! Amúgy emlékszel a kis szolgalelkű Cassielre, ugye? Tudod, mahagóni barna szemek, csoki haj, igazi talpnyaló? - Alig várja a végkimenetelt. - Három hete ismét találkoztam vele, és képzeld, még mindig Apánk fizetett tapsolója volt! Hát megöltem. - Megvonja a vállát, mintha csak azt közölte volna, hogy kicsit rossz lett az idő.
- Látod, erről beszélek! - csattan fel. - Ez nem lehetetlen küldetés volt! Csak annyi volt a feladatuk, hogy azt a rohadt almát hagyják békén! És még ezt se tudták megtenni! - Megrázza a fejét, undora kiül az arcára. - Apánk meg ezeket a semmirekellő, önfejű szerencsétleneket helyezi fölénk?! Miben jobbak nálunk, Lu? Milliók dobják el maguktól azt, amit ajándékba kaptak - az életet, magát; nem becsülik, amijük van, és pusztítják a Világot, amit MI teremtettünk nekik! Betegségeket kotyvasztanak a kis laborjaikban, folyton háborúznak egymással, hogy pénzt harácsoljanak belőlük, és területféltés címszó alatt városokat tesznek a földdel egyenlővé! Szodoma és Gomora ehhez képest légypiszok a mozivásznon, fivérem!
Elhallgat, ámulva figyeli a hófehér, ragyogó tollakat. Ez a szárnypár mindig is lenyűgözte, tündöklésük sokáig kísértette, miután Lucifer elbukott - szerette azokat a szárnyakat, szerette testvérét is. Ez a szeretet most ismét felébredt benne, de képtelen volt nyugodni a benne fortyogó gyűlölet az emberek iránt.
Ő maga is szárnyat bont, királykék tollak robbannak elő a gerincből, földig bólintó tagok, és kettő tollacska a földre hull, lassan forogva, azután egy Lucifer lábai előtt állapodik meg.
- Nekem erőlködnöm sem kell, hogy megszabaduljak tőlük - mondja közömbösen, mintha a tudat nem rémítené halálra, hogy elégnek a szárnyai. De az emberek iránt érzett gyűlölete erősebb. - Két napja vettem észre, hogy hullani kezdtek. Talán hamarosan a te sorsodra jutok én is, drága bátyám.

Hell-Oh, Brother! ♆ ️️️

Úgy érkeztem erre az istenverte helyre, hogy fogalmam sem volt, mit is találok itt pontosan. Mocsok és erkölcstelenség bölcsőjét? Rég elveszett öcsémet, akit egyszerre akartam látni s számon kérni árulásáért, ami többnyire minden testvérem kapcsán igaz. Vagy...? Fivérem kirohanása révén az indulat, melyben marinálódtam úgy hullik le rólam, akár szép hölgyekről a ruha. Ajkaim elnyílnak s ábrázatomra kiül a totális ledöbbenés.  Mindenre számítottam, ó, mindenre, de arra nem, ami öcsémből felszakad!
- Hogyan...?
Motyogom hitetlenkedve szavai hallatán... minden egyes idegszálam tiltakozna mindaz ellen, ami elhangzik. Hiszen szilánkosra fröccsen általa a sötét kép, amit fivéreimről s húgaimról szőttem. Sűrű éjszakaként szakad rám Gabriel vallomása, az igazsága, melybe szinte bele remegek, midőn elmém minden erejével igyekszik tiltakozni ellene. Fivérem kérdése pedig csak tetézi zavarodottságomat. Mintha megéreznék valamit abból, amit kérdésével mondani akar. Amire rá mutatna, amiről igyekszek nem tudomást venni. Gabriel pedig ismét szúr rajtam egyet, ahogy fel pillantok rá, arcom megfeszül és bal szememből egyetlen könnycsepp csordul le. De ez a csepp nem vízszerű, hanem fekete, akár a kátrány s annak viszkózus lassúságával csordul végig a borostán.
- Hallgass!
Ordítok rá s immáron nem a szép arcú bátyja néz vissza rá, hanem az Ördög maga. Vörös, torz és göcsörtös képpel, mely a halandókat tébolyba taszítja. A szó legszorosabb értelmében. Úgy robban a felszínre a Sátán, hogy szinte észre sem veszem.
- Nem ismered őt és ha rajtam múlik, soha nem is fogod! Nem értheted, mennyire különleges, más, mint a többi halandó... nem fogom hagyni, hogy az enyészeté legyen!
Linda munkája pedig oda, győz a nyers, pokoli tűzzel égő düh, mely egész lényemből izzik, főként vérben forgó, cinóbervörös íriszeimből szurokfekete keretükben. Kistestvérem azonban nem retten meg, hogy is tenné? Nekem sem volt célom megfélemlíteni. Vissza vág és szavai élesebbek az angyalpengénél. Meghőkölök és újfent elkerekedő szemekkel meredek rá.
- Hogyan? Ott hagytad a Mennyet?
Értetlenkedem ismét, hideg zuhanyként ér ugyanis további vallomása. Szembesülnöm kell vele, hogy olyannyira a saját sérelmeimmel voltam elfoglalva és azzal, hogy tivornya s bacchanália enyhítse a bennem tátongó űrt, hogy bele sem gondoltam, mi lehet a véreimmel. Körbe sem pillantottam, merre járhatnak, mutatnak-e tevékenységet a Földön vagy dalolnak-e Ezüstváros kapuin túl. Rossz emberek. Sokan vannak... én már csak tudom, hiszen én vagyok az Ördög és a Pokol folyamatos bővítésre szorul, a temérdek lélek okán. Tudom, mert látom, ha rájuk nézek, ha beléjük nézek, hová kerülnének abban a pillanatban, ha oda vesznének. Képességek, melyeket gyűlölök és szeretek kikapcsolva tartani, ez is egyike ezeknek. Az arkangyal-lét és a Sátán-lét nagy hatalommal jár, de ezek súlya, akár az ólom... teher, bármely józan eszű entitásnak. Sosem kértem, még is kaptam. Átok ez s nem égi áldás. Ahogy pedig Gabe kifkad, hallom hangjában a keserű könnyeket, melyeket már képtelen elsírni. Torkomat fojtogatja mindaz, amit rám zúdít keservesen, a kétségbeesés tornácára lökve. Hogyan lehetséges mindez?! A világ, melyet egy paradicsomi helynek teremtettünk, hogy szülhet emberi szörnyetegeket?! Sok szörnyűséget láttam már, borzalmas büntetéseket szabtam ki a gazokra, még is... szembesülni azzal, mit tettek szeretett öcsémmel... feléleszti a bennem lakó Bestiát. Azt a szörnyeteget, mellyé válnom kellett, hogy ép elmével képes legyek ellátni a feladatot, melyre Apánk kárhoztatott.
- Kik tették ezt veled, testvér? Kik?!
Már-már reszketek az indulattól, ami elfog eme latorok iránt és siratom Gabriel ártatlanságát, jóságát, ami embervéren lett oda. Sűrű, szénfekete könnyek szennyezik tökéletes arcomat, jelezvén, nem csak vele nincs rendben valami, hanem velem is. Engem is próbáltak kikezdeni, Malcolm, és még sokan mások... a szárnyaimat is eladták volna, csak, hogy isteníthessék és örök delejezésben éljenek azt bámulva lelketlen szemeikkel. De rajtam sosem tudtak akkorát ütni, mint kisöcsémen. Sosem hagytam. De az én hatalmam nem szólhat mentségül a gazok mellett.
- Megígérem, Gabriel, hogy mindazok, akik ezt tették veled, hozzám kerülnek és az idők végezetéig részeltetem őket olyan kínokban, melyeket ép ésszel fel sem tudnak fogni.
Hangom félelmetesen higgadt és fémesen hideg. Elértem a harag s eszelősség mezgyéjét, tán az okozza. Egészen bele feledkezem, hogy évekkel ez előtt ott hagytam a Poklot és hogy már nem kéne, hogy osztályrészem legyen az emberi vérebek büntetése. Még sem engedhetem ki a kezeim közül azokat, akik ilyen aljas módokon próbáltak ártani testvéröcsémnek. Bőrük lenyúzása és savas elegyben fürdetésük mind semmi; a gépezet, melyet Behemoth alkotott, hogy lengő borona rója tűkkel a fegyencek hátbőrébe vétkeiket újra s újra, míg a több órányi szenvedés során nem lesznek képesek kibetűzni azt, szembesülve bűneikkel, mind-mind semmi...A gépezet, amit Franz Kafka pokoli látomásában papírra vetett, mely őt magát is az őrület szélére sodorta. Semmi...
- Hasztalan. Bagózik mindnyájunkra. Kivéve, ha éppen vicces kedvében van... de ekkor sem fedi fel magát.
Nyögöm borúsan, megszakítva a szemkontaktust, de nem sokáig. Gabe elmélázó megjegyzése a bukás terén, ismét rá vonja tekintetét.
- A kegyed, fogyatkozik... Apa túlságosan ragaszkodik a teremtményeihez, legyenek bármilyenek is.
Keserédes félmosolyra húzódik ajkam. Gaby bizonyára olyan halandókat is bántott, akik nem vétettek. Vagy nem elég nagyot. Fene tudja, Apánál sosem lehet tudni. Éppen ez a lényeg. A vaksötétben botorkálás, ökölbe szorul a kezem. Ahogy viszont Gáborra pillantok, ahogy a pisztolytáska az asztalon puffan, ösztönösen érzem... bár gonoszsága - melynek magvát ember hintette el benne - végtelenül árnyalt, még is bűntelen.
Szavai, melyeket rám hány, ismét arcon ütnek, de még mindig nem tértem magamhoz teljesen a sokkból, amit a bántalmazása okozott. Így hát nem is fortyanok fel úgy, ahogy máskor tennék.
- Nem szabadott volna magadhoz túl közel engedni őket. Nincs hatalmuk feletted, ezt érezniük kell. Ha pedig ég a lábad alatt a talaj, ideje elillanni.
Nem szokásom osztani az észt, de most még is megteszem. Mert bár egyhuzamban régebben járja a felszínt, én okosabban teszem, a látszat ellenére. S régebb óta. Többnyire kevés időt töltöttem a Földön egyszerre, így mire az emberek jobban észbe kaptak, már ködbe vesztem. Így volt ez Shakespeare-el is vagy Moszkvában, közel egy évszázada, mikor Mr. Bulgakov megírta látogatásom történetét a Mester és Margarita című regényében. Le is akarta csukni érte a kommunista diktatúra. Tűzre vetette, széttépte a kéziratot, de hogy az öreg Mihailt idézzem, "A kéziratok nem égnek el." Most pedig...
- Látod, Gabe, bolondnak néznek. Ez a 21.század nagy konoksága, nem hisznek semmiben és senkiben. Kihasználhatnád.
Magamat hallom? Vagy valami Sötét az, ami belőlem megszólal? Megborzadok a gondolattól. Túl sok mindent akarok magamban eltemetni.
- Nem szeretném, ha elijesztenéd a vendégeket.
Szólalok meg kissé arrogáns hangon, rántva egyet a zakómon. De alighogy ismét kérget növesztenék, fivérem fájdalmas feljajdulása újra össze töri azt.
- Nem, nem hallottam! A Pokol túlságosan mélyen van a Mennytől és én többé nem térhetek oda vissza! Nem hallhatom a hangotokat, sem Atyánkét!
Förmedek rá válaszul, szivárványhártyám ismét skarlát színben izzik fel, de csupán a pillanat hevében.
- Nem érted... Apa elvágott engem a Mennytől, tőletek, teljesen!
S hogy miért nem hallottam akkor, mikor már mindketten LA-ban voltunk? Nemes egyszerűséggel, vélhetően azért, mert el akartam feledni mindent és mindenkit, alkoholba, keblekbe és narkotikumokba fulladni... Ahogy pedig Gabe folytatja, csak mondja és mondja, egészen a tetőpontig, egyszeriben csak magamhoz rántom. Szorítom, átvetve karomat a vállán. Olajfekete könnyeim hidegen folynak végig a hátán, piszkolva zakókabátját. Néhány pillanatig képtelen vagyok megszólalni. Majd remegő, nagyon-nagyon halk hangon szólalok meg ismét. Mintha nem akarnám, hogy a világ meghallja vétkemet.
- Én is megtettem.
Orgánumom oly távolinak tűnik, elveszik, akár fény az árnyékok repedéseiben.
- Urielt. Eljött. Eljött, hogy megölje Anyát. Azrael Pengéjével, amit ellopott a húgunktól. Igen... Anya kiszabadult a Pokolból... Uriel pedig így kívánta Apánk hatalmát megőrizni...
Blaszfémia minden egyes szó, mely ajkaimról remegve pereg le. Nem is vagyok képes közben öcsém szemébe nézni. Úgy kapaszkodok belé, mintha bármikor elillanhatna kezeim közül. Uriel... végeztem a saját öcsémmel, egy másik arkangyallal. Nagyobb a bűnöm, mint Gabrielé. Azt meg sem merem említeni, hogy a végső lökést az adta, hogy Chloe-val is végezni akart.
- Apa akarta így. Hogy elbukjanak. Tudta. Nem ellenálhatnak egy éginek, hogy is tehetnék?!
Lehelem megrendülten, s egy úttal eszembe jut, hogy a nyomozó viszont képes volt rá. Őrá nem hat az ark képességem. Szorongás kúszik fel torkomon. Apánk úgy játszadozik velünk, hogy csoda, hogy nem őrültünk meg még mind! Gabriel pedig tovább érvel, túlságosan is jól... egészen erőtlennek érzem magam szavai súlyától, mintha fekete massza lepne be, elfojtva a fényemet... Lassan engedem el testvéremet, hogy kristályfehér tollaimat kibontsam. A fekete ragacs csak az elmémben létezik(?). Amint pedig Gabe is kitárja tollait, néhány darab kószán szállingózik a földre. Bágyatag, megtépázott tekintetem követi. Minden egyes elhullatott tollpihe újabb törés lényemen. Túl sok törés és repedés. A világom oda, újra, a lányom egy elérhetetlen világban ragadt, Chloe rám se bír nézni, öcsém pedig a bukás szakadékánál imbolyog. Mi jöhet még?

Lu & Gabe @

Olyan érzések törnek fel benne, melyeket már évtizedekkel ezelőtt mélyen elásott magában - legalábbis eddig úgy gondolta, sikeresen eltemette ezen emóciókat. Fájdalom, bűnhődés, kínszenvedés: olyanok ezek, melyeket az emberek szoktak megtapasztalni, legalábbis azt hiszik, holott csak a felszínt karistolják. Ő most mégis dúskál, pillangóúszással szeli a kínok hullámait, a Luciferrel való találkozás ősi sebek varratait tépi fel, és ő ezt képtelen feldolgozni. Érzi, miképpen uralkodik el rajta a harag, ahogy bátyja értetlen ábrázatát nézi.
- Úgy van, Lucifer - vágja ki elfúló hangon, a torka fuldokolva szorul el, mintha vasmarok szorítaná össze. - Úgy bőgtem, akár egy kisgyerek, akinek elorozták a játékszerét, és Apánk ránk se hederített! - Dühödten túr szőkés üstökébe, úgy kapaszkodik a fürtökbe, mintha attól remélne megnyugvást. Diavetítésként peregnek elméjében a képek, ahogy zokogva fohászkodik Atyjuk megbocsátásáért, ahogy angyalok százai állják őt körbe, riadtan pislognak rá, mint őzek a reflektor fényébe dermedve, a szárnyai tehetetlenül terülnek szét körötte.
Látja, hogyan gördül le egyetlen szénszín könnycsepp fivére orcáján, az a könnycsepp, melyet ő már régen nem tud ejteni, mintha könnycsatornái kiszáradtak volna, ösztönösen kap saját arcához, mintha letörölné a sós cseppeket, ám nincs mit letörölni, arca és szeme szárazan ég. Ahogy sejtette, költői kérdésére nem kap választ, vagy az a válasz csak kimondatlanul függ köztük, hiszen mindketten tudják, mi az igazság: a szabadság illékony, elég egy rossz mozdulat, és elveszik, elragadják tőlük, mintha soha nem is lett volna. Ez is Apa egyfajta elmejátéka, elhiteti velük, hogy az emberek országában bármihez kezdhetnek, szabadon cselekedhetnek s beszélhetnek, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem egészen erről van szó.
- Miben különbözik a többitől, fivérem? Azért, mert gyengéd érzelmeket táplálsz iránta? - kérdezi szokatlan kedvességgel - legalábbis régen tapasztalt -, azután folytatja: - Elfogad úgy is, ahogy jelen pillanatban tekintesz rám? Valódi formádat kérdés nélkül fogadta be? Lucifer, az emberek ép ésszel nem érik fel fogalmunkat. Idegenek vagyunk, hát pusztítanának minket, ha a megfelelő fegyver a rendelkezésükre állna. - Tapasztalatból beszél: az emberei éveken át ívelő hadjáratokat folytattak ellene, keresték a megfelelő szablyát, pisztolyt, kardot, mellyel életére törhettek volna, de ő mindig gyorsabb volt náluk. Számított a támadásukra, mindig hárított. Mindez pedig abból fakadt, hogy ő más. Nem tudták elfogadni különbözőségét, idegenségét, hát megpróbálták elpusztítani.
Állja az Ördög, a Sátán pillantását, nem retten meg tőle; számára ez a forma is pont úgy kedves, ahogy az angyali, tökéletes faragású arc. Pokoli vonásait pont úgy szereti, ahogy a másikat, és keze már mozdulna, hogy tenyerébe vegye őrjöngő fivére állát, de a mozdulat még csírájában elhal a következő kérdésre.
- Már régen - feleli csendesen. - Amikor Atyánk nem válaszolt a hívásomra, kutatni kezdtem, azután dühömben faképnél hagytam a kompániát. Látnod kellett volna az arcukat. - Keserűen felnevet az emlékre, szíve mintha pillanatról pillanatra egyre inkább összeszikkadna.
Az azután következő boszorkányüldözés pusztán reggeli kocogásnak minősült, amikor megpróbálták kiirtani őt, hasztalan: fegyverük nem fogott rajta, pusztán csak felbőszítette őt, és a hulláikat figyelmeztetésül a hall falaira tűzte, Krisztusként feszítve fel hatalmas szögekkel, vagy éppen máglyát épített belőlük, és az égő hús szaga finom mosolyt csalt az arcára, miközben a lángok messzire csapták fel elhamvadó testük maradványait.
- Olyan emberek, akik rettegték a valódi énemet - válaszolja. - De ne izgulj miattuk. Már megbüntettem őket. - A falra réved, pillantása a falakon túlra tévelyedik, a múltba, ahogy az emberek egyre jobban féltek tőle, és a félelmük eszméletlen ostobaságokra késztette őket.
Merengéséből Lucifer acélos, rideg hangja szakítja ki, és örömmel konstatálja, hogy felkorbácsolta fivére bosszúját. Félrebillentett fejjel néz rá, vonásait kutatja, tanulmányozza.
- Én magam fogom a lelküket eléd kísérni - közli közömbösen, kéken ragyogó pillantása örömmel fogadja be bátyja látványát, az ősi vehemenciát, mely mindig is a sajátossága volt.
A következő megjegyzésekre egyszerre válaszol.
- Tudom, hogy le se ejt minket, viszont annál jobban szeret büntetni - mondja haragól mélyülő hangon. - De bezzeg a szárnyaimat, a kegyet megtagadja tőlem, mert nem úgy cselekszem, ahogy Ő azt elképzelte. Ostoba, öntörvényű vénember. - Higanyerős harag csöpög a szavaiból a bürök halálos mérgével, az állkapcsa megfeszül, ahogy fogsorát összeszorítja.
Köröket rajzol a pisztoly agyára, csövére a mutatóujjával, a fegyver hideg, fémes érintése megnyugtatja őt hosszú pillanatokra, és elmélázik Lucifer igazán.
- Nem hagytam, hogy felforrósodjon talpam alatt a talaj - mondja. Hangja üres, érzelemmentes, korábbi haragjának nyoma sincs egyelőre. Úgy hullámzik a kedélye, akár az éjszakai óceán, hol tajtékzik, hol kisimulva pihen a hold fénye alatt. - Aki ellenszegült, példát statuáltam vele. Mára már komplett birodalmam van, halandók és démonok egyaránt összeborzadnak a nevem hallatán. - Mindenféle önelégültség nélkül jelenti ezt ki, szavai mögött nem lapul meg arrogancia, önelégültség: pusztán tapasztalatból beszél.
Felkuncog Lucifer kijelentésén, és biccent, igazat adván neki.
- Ebben igazat beszélsz, bátyám. - De nem hajlandó úgy cselekedni, ahogy Lu javasolta; ahhoz túl sokáig dolgozott jelenlegi helyzetén, soha nem menekült, és nem most jött el az ideje annak, hogy belekezdjen a futásba.
Következő megjegyzését elengedi a füle mellett, nem áll szándékában ellátogatni abba a lebujba. Többször megfigyelte már tisztes távolból, és egyetlen egyszer sem érzett késztetést rá, hogy valódi alakjában tiszteletét tegye, egy kóbor kutya testében koslatott arra mindig, megmorogta az érkező vagy távozó vendégeket. Egiket sem vette jobban szemügyre, csak a lábaikat látta, ahogy egymásba gabalyodnak egy átmulatott éjszaka után, körbelengte őket az alkohol mámora, a kipárolgásuk facsarta az orrát.
Ekkor egyszerű gondolat formálódik az agyában.
- Mi lenne, ha ketten mennénk oda? - kérdezi megélénkülve. - Valahogy bejuttatlak, és... - Elharapja a mondatot, beszívja alsó ajkát töprengve. Megoldható lenne ez?  Megvalósítható egy ilyen terv? Vajon hogy fogadnák kettejüket annyi év után? A két tékozló fiú, Ezüstváros fekete bárányai...
Lucifer karjai zökkentik ki merengéséből, ahogy köré fonódnak, óvó ölelésbe vonják őt, és egy pillanatra visszatér minden: biztonságban érzi magát, a harmónia aranya töretlen körülöttük, izmai elernyednek megnyugvásában, állát fivére vállára ejti, a szemét behunyja, ösztönből cselekszik, olyan ösztön ez, melyről azt hitte, már rég elkorhadt benne. Légzése gyorsul, a torkában fűrészel, szárazon kattan, ahogy nyel egyet, amikor rádöbben, hogy ez hamis biztonság, de nem akar szabadulni. Ahhoz ez túlságosan jóleső számára. Képtelen küzdeni az ölelés ellen, de az ő karjai nem mozdulnak, csak bénán lógnak a teste mellett, mint két kitömött állat rezzenetlen.
- Uriel halott? - kérdezi esetlenül, bár fogalma sincs, miért is kérdezte meg, hiszen jól hallotta. - Hányan vagyunk még arkangyalok, Lucifer? - Mások után soha nem nyújtózott, elzárkózott tőlük, hisz mind Atyjukat bálványozták, vak katonákként követték minden utasítását, még ha azok csak képzelt parancsok voltak is. Még Mihályt is mellőzte, noha szíve beleroppant, hogy nem beszél vele.
Azután leesik a húszfilléres, és kibontakozik Lucifer karjai közül, a vállainál fogva tartja el magától, keresi a tekintetét, úgy hajol, hogy erőszakkal a szemébe nézhessen.
- Anyánk is kiszabadult? - kérdi döbbenten. A tudat, hogy Uriel elpusztult, már nem érdekli, sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy az Anya él, és a Földön jár. - Találkoztál vele, Lucifer? Hol és mikor? Hol van most? Látni akarom Őt! - Még az a gondolat sem ingatja meg, hogy az Anyjuk veszélyes is lehet, ő találkozni akar vele. A szemébe akar nézni, mikor szemben áll vele. Hogy kerülhette el a figyelmét ez a jelentős esemény? Hogy nem szerzett róla tudomást?!
- Atyánk játékszerei vagyunk, nem többek - mondja zordan, és két karját összefonja a mellkasán, könyökét a tenyerébe veszi. - Úgy kellene táncolnunk, ahogy Ő fütyül, de bezzeg a halandók... Kényük-kedvükre cselekedhetnek, káromolhatják a nevét, és Ő mosolyogva figyeli őket, mint játszó kiscicákat. - Hangjába némi féltékenység vegyül.

Hell-Oh, Brother! ♆ ️️️

A sűrű éjszaka rászakadt a tájra, mintha csak eresztékeiből tépték volna ki a Mennyek küszöbéről, most pedig fittyet hányva az Angyalok városának vakító neonjaira, bekebelezni látszik eme sötét vidéket, hol fivérem vert gyökeret. S az én végtelenül hosszúnak tűnő, ívelt pilláim, melytől halandók alélnak, rebegve, - mily' angyali! -, megremegnek, akár a nyárfabokor, öcsém elfúló szavai hallatán. Immáron nem ordít s talán sosem ordított, a realitás és szürrealitás úgy folyik össze, akár híg festék a vásznon. Mindazonáltal Gabriel gondolatai alig képesek manifesztálódni, akár ha a tüdeje minden egyes ékes szó kinyögéséért vajúdna. Mintha valóban szüksége lenne levegőre... a gázelegyre, melyet pusztán azért alkottam meg, hogy legyen mivel kitömni Atyánk sár-lényeit. S én elnézem öcsém arcát, hangjában most is hallani a könnyeket, melyeket egykor valóban értem hullatott. Még sincs requiem a démoni Luciferért, de Gabrielért sem lehet, hiszen halhatatlanok vagyok. Majdnem. Így nem marad más, csupán az, hogy az ördögöm táncoljon a démonával - ó, és a hegedűszónak még messze nincs vége!Most még is egy poros Nirvana dal kezdő sorai játszanak muzikális elmém egy távoli szegletében, midőn hűdötten ácsorgok vele szemben.




Remegő, ám papír vékonnyá szűkülő ajkaim zárva maradnak, mintha csak bevarrták volna, midőn kisöcsém fájdalmát hallgatom. A réges-régi sérelmeket, melyekről én mit sem tudtam. A hasonlat üti meg fülemet, mellyel él, berágva magát a bennsőmbe, talán oda, ahol a szívem is van, az elmémbe égve. Egykori önmagára vonatkoztat egy képet egy embergyermekről, bár mi sosem voltunk kisdedek. Ahogyan az imént felidézett rozsdás rock sláger címe sem jelent számunkra semmit sem, hiszen honnan is tudhatnánk, milyen az a "tini lelkület"? Vagy...
Chloe jut eszembe, de nem a nyomozó, hanem még csemete korából. De én nem értem a gyerekeket, sem a kamaszokat, viselkedésük és indítékaik káoszba fulladnak a szememben. Még is... még is ebben a pillanatban túlságosan is átérzem azt, amit fivérem ki szeretne fejezni. Tán nem véletlenül hasonlítják a halandók hozzánk, angyalokhoz ivadékaikat? Az az egyetlen, kátrányfekete csepp pedig elindul borostám labirintusa felé, midőn pedig Gabe letörölni látszik saját orcájáról az én könnyemet, jómagam is megteszem a mozdulatot a saját arcomon, akár csak egymás tükörképei. Az ujjaimra pillantok, melyeket obszidián massza szennyez, valami olyan, aminek nem szabadna égi lényekből távoznia. De ezt a Sötétséget száműzöm elmém mélyére, eldobva messzire, mintha ez által annak ténye s fenyegetése megszűnne létezni. Chloem említése ránt vissza a delejezett állapotból s én ismét Gabriel íriszébe nézek. Arcomon pedig halovány, talmi mosoly játszik.
- Ó, testvér, ha tudnád! Nincs még egy hozzá fogható halandó eme sárgolyón, mit a két kezemmel alkottam. Magam sem értettem, hogyan lehetséges ez... tudod, rá nem hatnak az ark-praktikáink. Ami lehetetlen, ugyebár. S még is lehetséges. Apánk ismét csúfot űzött belőlem. A képembe tólta, hogy lám-lám, még is van olyan emberi lény, aki képes ellenállni egy angyalnak, így hazudtolva meg engem, aki mindig is gyűlöltem a Szófia beszédet, hiszen lázadásom előtt a szemére vetettem, hogy teremtményeit lehetetlen feladat elé állította. És ő megtette, megalkotott egyet közülük, kimondottan nekem, egy terméketlen párhoz küldte el Amenadiel öcsénket, Michael talpnyalóját, hogy áldja meg frigyüket s így megszülethessen ez a hihetetlen leány. És természetesen úgy intézte, hogy megszeressem, mintha az efféle érzelmek nekünk valóak lennének... Hozzá láncolta a szívemet ehhez a teremtéshez, emlékeztetve rá, hogy bármennyire is dacolok vele, még is az Ő keze hajtja azt a bizonyos kereket.
Egyik kezem a nadrágom zsebébe süllyesztettem valamikor, erre akkor eszmélek rá, mikor monológom közepette megérzem, hogy karmaim a tenyerembe vájnak.
- Mellette még a halandó fegyverek is megsebeznek,hát nem ironikus?
Apánknak mindig is eszeveszett egy humorérzéke volt, vagy egyszerűen csak szadista, még nem jöttem rá, de nem is érdekel.
- A válasz pedig igen. A kérdésedre. Mert bevallom, mikor rá ébredtem, hogy ez a különös érzés, melyet hosszú életem során még sosem éreztem, hozzá fűz, tartani kezdtem tőle, hogy mit gondol majd, ha valóban megérti, ha meglátja, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam. És ő meglátta, a Sátán arcát, azt, amivé az Alvilág aszalt. És vissza nézett rám. Időbe telt neki, s tán még fog is, de már nem taszít el magától. Sok mindent elvisel. Pedig az emlékeit is elvettem tőle, elzártam, hogy ne emlékezzen rám, arra, hogy gyermek korától ismer. Bár nem tudom mennyit képes még elviselni eme halandó elme... ha megtudja, hogy a lányának valójában én vagyok az apja, azt talán még ő sem lesz képes megbocsátani.
Magam sem tudom, mi végre vagy hogyan leszek ily beszédes, tán ez is Linda terápiájának köszönhető vagy csupán annak, hogy minden ismét összetörni látszik, mintha ez az egész már régen darabjaira hullott csésze volna.
- Az emberek félnek attól, amit nem ismernek és igen, sokszor elpusztítanák azt, főleg ha föléjük kerekedne erőben vagy intellektusban.
Testvéröcsém immáron nem hőzöng, amit pedig állít, az vitathatatlan.
- Vannak olyan emberek, vagy éppen olyan ösztönük vagy indíttatásuk, ami a pusztítást a túlélés illúziójáért szentesíti. De nem mind ilyen. Az én Chloem gyilkossági nyomozó, ahogyan az apja is az volt, nap mint nap az életét kockáztatja, hogy a világot, amit mi alkottunk nekik, jobb hellyé tegye.
Rá kell világítanom, mert az igazság az egyetlen, melyből sosem engedhetek. A halandók a végletek lényei, rombolnak és építenek, bármit és bárkit. Keserűen fogalmazódik meg benne, mi szerint valóban Atyánk "képmásai".
Ekkor adja Gabriel a tudtomra, hogy már rég a feledés homályába veszett, mikor ő elhagyta otthonunkat. Szavaira az egyik szemem sír, a másik nevet.
- Akkor nem maradtam le semmiről.
Fűzöm hozzá keserédesen egy félmosollyal, mi inkább vet különös árnyékot angyali ábrázatomra. Ugyan, mit is képzeltem?! Mit tennék, ha egyszeriben megnyílnának előttem a Mennyország kapui s vissza térhetnék testvéreimhez? Hogyan fogadnának? Vagy ha csupán a hangjukat hallanám Ezüstvárosból? Féltve őrzött ábrándjaimat Gabe szét zúzza, mintha csak a fegyvere agyával csapna rá. Még is némán hallgatok, mert szeszélyem jelenleg ezt követeli meg. Ámbár ez nem jelenti azt, hogy feketedő szívem ne vérezne öcsémért.
- A gonoszságnak ára van. Ezt az árat pedig meg kell fizetniük.
Erősítem meg, ahogyan a dal is mondja. Csak azt sajnálom, hogy Gabrielnek magának kellett megtennie. Mert tudom, vagyis inkább érzem, hogy sorsot vállalt velem akkor, nem egyszerűen, tisztán szedte le őket szent pallossal, ahogyan arra Apa nem egyszer utasított egyeseket a véreinkből. Nem, annál sokkal rosszabb dolgokat tett, valóban büntetett, valóban megtorolt. Látom elrévedő tekintetében és belül megsiratom elveszett ártatlanságát, önmaga helyett is. Amit Apánkról mond, abba nem tudok bele kötni és nem is akarok, ahogyan korábban már megfogalmaztam, Sator arepo tenet opera rotas *. A szabad akarat illúzió csupán, semmi több. Ha meg is adatott, akkor is csak nekik, de nem nekünk. Mert ahogy túlságosan eltérünk az általa áhított úttól, máris jön a fenyítés. S vajon Chloe szabad akaratából szeretett-e belém? Vagy netán ennek csíráját is Ő plántálta belénk? Méregként nyaldossa a gondolat véremet és nem létező lelkemet.
- És ez az, amit akartál?
Nem jön semmiféle szentbeszéd, az idősebb fivér kioktatása. Ikább arra lennék kíváncsi, hogy valóban ebben leli-e örömét vagy mi végre cselekszik efféle módon? Az, hogy démonok is szolgálnak neki, cseppet sem dühít fel, mert bár én teremtettem a fajtájukat s én voltam az uralkodójuk, egyiket sem jókedvemből cselekedtem. Amint elnézem angyalhajú testvérkém, miközben a pisztoly rideg fémjével játszik, amiből bármikor csomót köthetne s még csak meg sem kellene erőltetnie magát, az a nyomasztó érzés lesz úrrá rajtam, mi szerint meg kell védenem attól, ami még bekebelezheti, az, ami a feketénél is sötétebb, ami megfertőz, akár a métely. Nem engedhetem, hogy az utolsó, pislákoló fényforrást is kioltsa! Ekkor Gábriel már-már félvállról jegyzi meg, hogy...? Össze vonom ébenfekete szemöldököm, tükörsima homlokom egy alig érzékelhető ráncba gyűrődik.
- Micsoda? Hogy mi, Ezüstvárosba...?
Hüledezek, oly kótyagosan, mintha csak fejbe kólintottak volna - szokták volt mondani az emberek, vagy éppen az alkohol mámora. Na de, jól hallottam, amit hallottam?! Teljesen sokként ér a képtelen elképzelés, még is választ követelő értetlenséggel nézek farkasszemet a farkasok atyjával.
De mindez csupán addig tart, míg a belső sötétségének még mélyebb bugyraiban el nem merülünk. Ajkaim finoman elnyílnak a meghökkenéstől, hogy mivé facsarta Atyánk s az emberek keze hőn szeretett kisöcsémet... én pedig nem voltam ott, hogy a szárnyaim betakarják. A bűntudat olyan hulláma zúdul nyakamba, amire nem is gondoltam volna korábban. Karjaim ösztönösen nyúlnak az aranyhajú öccs után, míg mellkasunk egymáshoz nem csapódik, akár a márvány, melyből Michelangelo kőangyalai születtek.
Immáron olajfekete folyamként áramlik szemeimből, belőlem a Sötétség. Zongorista ujjaim már-már markolják ruháját, izmaim acélként feszülnek, míg ő teljesen elernyed karjaimban. Érzem fejének súlyát, ahogy engedi állát a vállamon nyugodni, ki tudja, hány énok óta?
- Én... csupán Urielről tudok, hogy...
Csupán? Gyűlölöm magam a szóért, mely elhagyja a számat és a folytatás így bele is veszik a némaságba. De megerőltetem magam és újra megszólalok.
- Raphael felől nem hallottam. Azrael feltűnt nem sok-kal Uriel ténykedései után, nem tűnt ellenségesnek. Auriel... gyermeket szült... a városban van. Ahogyan Michael is.
Túl sok ark, túl kis területen. Vajon mi lehet ennek az oka? Valóban Los Angeles az (ark)angyalok városává válik? Apa eltűrné ezt? A zavaros gondolatokból Gabe erős karjai taszítanak ki, midőn eltart magától. Tejfehér bőrömet koromfekete sávokban piszkítja az elemi tisztátalanság szennye, de ügyet sem vetek rá. Öcsém zavarodott tekintetét fürkészem.
- Így van. Mikor elhagytam a trónomat, a Pokol kapui meggyengülhettek, nem vagyok már jelen, hogy a mágiám folyamatosan táplálja a zárakat és akadályokat, Duma ereje pedig úgy látszik nem bizonyul elégségesnek... így hát, Anyánk kiszabadult és feljött a Földre. Egy halandó nő testét szállta meg, nem tudta felvenni a saját alakját, bele robbant egy testbe, ami éppen abban a pillanatban halt volna meg, a véletlen... de egy halandó test képtelen az isteni fényességet magában tartani, így a teste elkezdett szétesni, félő volt, hogy újra emberekre támad, mint mikor Apa elzárta... de... de... azt mondta, hogy ő csak a családunkat szeretné újra egyesíteni... de én féltem tőle, hogy Apa ezt nem hagyja szó nélkül és újra bezárja vagy rosszabb... így...
Nyelek ugyan néhányat, még is többnyire már-már katatón módon zúdítom a történteket öcsémre.
- Így hát fogtam a Lángoló Kardot és felhasítottam vele a tér-idő szövetét. Lyukat ütöttem ezen a síkon, a Semmibe, és azt mondtam Anyának, hogy menjen, teremtsen egy új világot, ami csak az övé, valahol, ahol Apa haragja nem érheti utol. A fénye átáramlott és én utána dobtam a Kardot. A rés bezárult.
Ez az igazság, nem bírtam volna végig nézni, hogy Apánk elpusztítja vagy megnyomorítja, egérutat kellett hát biztosítanom neki, így volt helyes.
- Én... s-sajnálom Gabriel. Ez már több, mint egy éve történt. Számunkra elérhetetlen helyen van.
Érzem, ahogy Gábor ujjai lazulni kezdenek csontos vállamon, míg teljesen erejüket nem veszítik, hogy aztán szigorú fonatot alkossanak karjai a mellkasán.
- Valóban? Nem vagyok ebben olyan biztos. Nem tudom, a nő, akit szeretek szabad akaratából érez-e így, vagy Apa ültette el benne az érzést. De egy biztos, amit a halandók itt, a Földön tesznek, azért felelősek a Túlvilágon. Ha gonoszan éltek, nem kapnak kegyelmet. Ítélkezésben mindig is "jó" volt az Öreg.
Jegyzem meg keserűen a másik ark szavaira. Hirtelen azonban eszembe jut valami s ez ki is ül az arcomra.
- Lehet.... lehet, hogy még is van egy mód, amivel elérhetjük Anyát.