A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
A száraz, már-már vízért könyörgő föld szinte ropog a lábaim alatt, akár télen a friss hó. Amint lépek, felverődik a por, olyan hatást keltve, mint mikor kifarolnak az autók a poros úton. Persze azért meg kell valljam, az nagyobb port csinál, mint holmi léptek hada. Sokat nem tudok az angyali leszármazottaimról, kiváltképp Ramiélről. Elhatároztam magamat ezért, hogy szeretnék többet megtudni. Nem csak hogy okosodjak, hanem mert érdekel mégis hogy lehetséges az én létezésem, a valóm. Angyalokról csak a mesékben hallani, szárnyas lények, kiket ember még sosem látott, max. felfedezni vélt, hullócsillag formájában. De én nekem nem is kellett látnom, hiszen részben én magam is az vagyok. Egyszerre elképesztő és rémisztő. Még azt se tudom, hogy nekem vannak-e szárnyaim és ha igen, mégis hogy jelennek meg? Vagy kiszakadnak a hátamból, mint a filmekben? Egyszerűen elképzelni sem tudom. De bízva bízok, ezt most megtudom a kis kiruccanásom alkalmával. Ugyanis habár nem szeretek emberek közé menni, mióta megtudtam mi vagyok, ma mégis kimerészkedtem. A könyvtárba igyekszem, ha ott nem, hát máshol sem fogok megtudni semmit a felmenőimről, vagy azok eredetéről. A könyvtárral szembeni gyalogátkelő lámpája éppen villogni kezd, mikor odaérek, így még gyorsabbra veszem a tempót, hogy még időben átérjek. Ez sikerül is, éppen fellépek a járda szegélyre, mikor elindul hátam mögött az autó sor. Fellépdelek azon pár lépcsőfokon, mi a könyvtár bejárathoz vezet, majd odabent – mintha mindennap ide járnék – elindulok a sorokon, célzottan keresve a történelmi könyveket, majd ott elbukva a vallási kötetek fele veszem az irányt. Közben megállít egy elsőre kedvesnek – majd undoknak – tűnő könyvtáros, hogy segítséget nyújtson, de én visszautasítom, aminek köszönhetően konokká válik. Az emberek olyan sokoldalúak, tudnak kedvesek is lenni, ugyanakkor rendkívül gonoszak és mohók is. Na az emberségnek ez az a része, amit bár ne is örököltem volna. Én nem szeretem ezt. Találok egy vastagabb kötetet Isten első teremtettjeiről. Felszínesen átlapozom és megpillantok egy bizonyos Lucifer nevű angyalt. Úgy érzem jó helyen matatok, így helyet foglalok nem messze a számítógépektől. Éppen a zenei sorral szemben. Elkezdem serényen lapozni a könyvet és már jobban beleásnám magamat, mikor egy rendkívül érdekes érzés kerít hatalmába. Nem is érzés ez igazán, hanem fuvallat, ami arra késztet, emeljem fel a fejem. Ekkor a sorok között megpillantok egy fiatal nőt. Egészen megfog amit látok, mert idefele láttam mindent. Hupililától kezdve a pinken át a király kékig, minden -féle színű öltözéket. De az imént említett hölgy talpig feketében tündököl. Még a haj is fekete – a változatosság kedvéért -. Éppen már felállnék, mikor úgy látom, mintha megmozdulna. Ettől teljesen lefagyok és lesütöm szemeimet. Teljesen beletemetkezek a kötetbe, már-már elbújok abban.
Fagyos ujjak szorításaként tört rám a felismerés: én nem ide tartozom. Immáron egészen nyilvánvaló számomra, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Hogy ez nem az a világ, amibe bele születtem, vagy pedig nem az az idő. De akkor még is hol vagyok? Hol van az "itt és most"? Netán egy másik dimenzió? Egy párhuzamos idősík? Vagy az én Földem múltja, esetleg jövője?! A sápatag, baba-szerű arcom, amit hajlamosak ridegnek titulálni, valójában vadul cikázó gondolatok miriádját rejti. Mikor tudatára ébredtem, hogy itt valami nagyon nincsen rendben... egyértelmű volt előttem, hogy keresnem kell egy könyvtárat vagy antikvár könyvesboltot, hátha válaszokra találok. Bizarr sarkakim finoman dobbannak a régi, porlepte padló fáradtan sóhajtozó deszkáin. Egy könnyed csipkeruhát viselek, hollófekete fürtjeimet pedig lazán fogtam magas lófarokba, így pár rakoncátlan hajtincs táncol arcélem mentén. Azon kattog az elmém, hogyan is kerülhetnék ki ebből a slamasztikából? Egyszer szökök ki a családi fészekből, akkor is bajba kerülök, már-már nevetséges... apa olykor túlzónak ható féltése még annyira sem alaptalan, mint azt gondoltam. Ugyan akkor, hallanom kellett "A Fiút, aki lenyelte a Poklot", ahogyan hivatkoznak rá. Valóban az Ördög fia, ahogyan innen-onnan hallottam? Afféle Anti-Krisztus, jelentsen is ez bármit is? Egy biztos, a koncert után, mikor kiléptem az utcára, már valahol más voltam... ő csinálhatott valamit? A démoni hang lehet az oka? Irreleváns. Ha Gabriel rám talált, akkor más is rám fog. Sejtem, miféle veszélyek fenyegetnek, ásítozva lényem után, hogy elnyeljenek... gyerekkoromtól hallgatom ezt. A fenyegetés viszont sosem volt még ilyen égető, mint a Bukott Angyalok Városának kíméletlenül égető nyári hősége. Néhány kósza pálmafa ugyan árnyékot ad, de a föld sír minden csepp égi áldás után. Ami azonban csak nem érkezik. Irónia. Ebben a nem is olyan kicsi antikváriumban azonban kellemes hűs lakozik és félhomály. Ha minden igaz, ez a hely nem egy átlagos boltocska, ami nekem nagyon is jól jönne, még ha egy úttal veszélyeket is rejtene. Éppen egy vaskos, bőr kötésű kötetet tartok vékonyka karjaimban, lassú séta közben lapozva a megsárgult oldalakat. Gyönyörű művészi alkotás, kézzel festett iniciálék és különös, éteri motívumok. Nap, Hold - Fény és Sötétség, angyalok és démonok. Egy a bökkenő: Semmit sem értek belőle, fogalmam sincs, milyen nyelven íródott... amint pedig ezen tűnődöm, hirtelen megérzek magamon egy pillantást. Pont, mint mikor aznap a sikátorban a patkányok és kóbor macskák villanó szempárján át Gábor arkangyal kémlelt, hogy aztán a karjaiba csalogasson. Finom borzongás fut végig tagjaimon s egy pillanatra meg is torpanok. Fel pillantok a könyvből és egyenesen egy csokoládébarna üstökű leányzóval találom szembe magam, aki néhány karnyújtásnyira ücsörög egy szintén méretes irományt bújva. Hoppá, elkapom a pillantását, amint elbújni próbál, leplezve a kíváncsi szemeket, melyekkel engem kóstolgatott. Gyorsabban veszem a lépteket, dühösen koppannak bársony cipellőm ékelt sarkai, míg oda nem érek a pácolt tölgy asztalhoz, ahol az a bizonyos hölgyike ücsörög, kicsit sem feltűnően bujkálva olvasmánya mögött. Rezzenéstelen arccal nézek rá, végül megszólalok. - Miért bámultál? Teszem fel a kissé éles élű kérdést köntörfalazás nélkül. Gabrielnek is neki mentem, ez a lány sem lehet gond, habár veszélyes ez az attitűd, belátom. De aki mer, az nyer, nem igaz?
A száraz, már-már vízért könyörgő föld szinte ropog a lábaim alatt, akár télen a friss hó. Amint lépek, felverődik a por, olyan hatást keltve, mint mikor kifarolnak az autók a poros úton. Persze azért meg kell valljam, az nagyobb port csinál, mint holmi léptek hada. Sokat nem tudok az angyali leszármazottaimról, kiváltképp Ramiélről. Elhatároztam magamat ezért, hogy szeretnék többet megtudni. Nem csak hogy okosodjak, hanem mert érdekel mégis hogy lehetséges az én létezésem, a valóm. Angyalokról csak a mesékben hallani, szárnyas lények, kiket ember még sosem látott, max. felfedezni vélt, hullócsillag formájában. De én nekem nem is kellett látnom, hiszen részben én magam is az vagyok. Egyszerre elképesztő és rémisztő. Még azt se tudom, hogy nekem vannak-e szárnyaim és ha igen, mégis hogy jelennek meg? Roppant kellemetlenül kezdem el érezni magamat, ahogy hallom a cipők kopogását és érzem, szinte éget a tekintete az ismeretlen hölgynek. Próbálok megszűnni és azt kívánom, nyeljen el a föld legalább hat méter mélyen. Végül odaér hozzám az imént említett személy és mint a szélvész tör rám kérdésével, amibe egyből belevörösödök, takarni se tudom eme kínos helyzetet. - Ééén..öhm.. - Ennél többet kipréselni sem tudok magamból, mert mint akinek hangszálai önön maga ellen fordultak, elcsuklik a hangom és egyetlen szó sem fér ki a torkomon, csak nézem és nézem. Összegubózva kémlelem sötét szemeit, melyekben elveszek, mintha egyenesen a Pokol mély bugyraiba tekintenék, vagy egy üstökös belsejébe. Megrémiszt, amit látok, nem e világi, az már egyértelmű. Nem is tudom miért, de ez valahogy megnyugtat, talán a sorsunk egy is lehetne. De minden esetre én semmiben nem hiszek, hogy véletlen volna. Amint ez a találkozás sem lehet véletlen. Sosem találkoztam még hozzá hasonló, egyedi emberrel. Már ha egyáltalán ember...ugyebár. Kiegyenesedek a széken, végül fel is tolom magam és felállok az asztaltól. Megkerülöm azt, így egyenesen szembe kerülök vele. - Hogy hívnak? - Eléggé érdekesnek találom személyét, mert hozzá foghatóval még tényleg sosem találkoztam. - Nem is akartalak én igazán bámulni, csak rád tévedtek a szemeim. - Na jó, ez picit füllentés is, mert határozottan ránéztem és nem oda tévedt a tekintetem, de nem tudnám megmagyarázni, mi késztetett erre a cselekedetre. Rettentően fura volt már ez is, akár csak az, hogy ennyire egyszínűben tündököl mindene. A haja, a ruhája, még a szemei is sötétek. Forogva kerülöm meg és a hátammal neki támaszkodok az asztalnak, mely élei nyomását tenyereimmel tompítom, amint a hátam mögé helyezem azokat. Egy ideig lefele kémlelek, hol a padlón lévő karcolatokat, hol pedig a cipőm orrát. Majd felemelem a fejemet és ismét ő rá tapad a tekintetem. - Szép a hajad egyébként. - Máshogy nem megy, így valahogy meg kell magyarázzam mégis miért néztem. Nem mondhatom, hogy egy fuvallat késztetett, még bolondnak nézne engem. Nem őrültem meg, csak már azt se tudom én ki vagyok és arról meg aztán tényleg fogalmam sincs mégis mi folyik körülöttem. Nem is tudom miben higgyek, vagy miben nem. Amikor az ember úgy nő fel, hogy átlagos az élete, majd egyik napról a másikra megtudja, hogy részben egy angyal a leszármazottja, elég ijesztő tud lenni.
Megállok pontosan az asztal sarkánál, ahol az a bizonyos lány ül. Sarkaim nem dobbannak-koppannak tovább, a fekete csipke is megnyugszik a combomon, ahogy a mozgás hiánya megálljt parancsol a ruhának, amit viselek. Nyíltan konfrontálódonék a leányzóval, ő viszont megszólalni is alig tud, annyira lerohantam. Egyik lábamról a másikra állok, mert nem tudom, mit csináljak. Ismeretlen, új helyzetek elé állít az itt létem. Ekkor ő feláll és szemlátomást közelebb jön hozzám, mire nem tudom nem össze vonni enyhén szemöldökömet. Van valami az előttem állóban, ami azt sugallja, bármennyire is tűnik - ő is - hétköznapi közembernek, cseppet sem az. Ekkor megtalálja a nyelvét és egy kérdéssel rukkol elő, ami egyszerűsége okán meglepő. - Jasmin. Téged? Felelem végül, mert a keresztnevemmel csak nem okozok túl nagy galibát. Közben leteszem az asztalra a vaskos kötetet és újból a másik lányra emelem tekintetem. - Ahhoz képest eléggé rám tapadtál. Ne szépítsük, úgy bámult, mintha szellemet látna. Én pedig bár nem akarok paranoiás lenni, de a Gabriellel való találkozás után nehéz nem annak lennem. A fickó szó szerint patkányokkal és macskákkal kémkedett utánam! Aztán meg elcsalt egy sikátorba. Minden apa rémálma, nem is tudom, hogyan vallom majd ezt az egészet be apának... de ezért se mostanság kell fájnia a fejemnek. Ahogy a fiatal nő megkerül, le sem veszem obszidiánfekete íriszeimet az övéről. Így vele együtt fordulok, de nem támaszkodom meg. A következő megjegyzése, ami tulajdonképpen egy bók, valamennyit enyhít a reakciómon. Ösztönösen nyúlok a tincseim után, hogy az ujjaim közé vegyem. Néhány másodpercig játszom velük, majd az asztalra esik tekintetem. - Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. Mit olvasol? Biccentek a felé a könyv felé, ami fölött éppen ő görnyedt. Az általam választott kötet zárva pihen az asztallapon, ősrégi bőrkötésén régen elfedte az idő a címet, ha egyáltalán valaha volt rajta.
Kezdőlap
Vagy kiszakadnak a hátamból, mint a filmekben? Egyszerűen elképzelni sem tudom. De bízva bízok, ezt most megtudom a kis kiruccanásom alkalmával. Ugyanis habár nem szeretek emberek közé menni, mióta megtudtam mi vagyok, ma mégis kimerészkedtem. A könyvtárba igyekszem, ha ott nem, hát máshol sem fogok megtudni semmit a felmenőimről, vagy azok eredetéről.
