Darren Arlington

191 cm magas, szőkés, de inkább barna hajú, kék szemű, elég izmos, itt-ott tetovált fickó vagyok. Nem ritka az arcszőrzet, és hajam gyakorta szélfútta benyomást kelt. Általában sportos és laza stílusban öltözködöm, öltönybe inkább csak parancsra bújok.
Fontos tudnivaló, hogy van belőlem még egy szinte ugyanilyen, akitől olykor nem a legkönnyebb megkülönböztetni engem, szóval jobb mindenkinek az eszébe vésni, hogy az elegáns, sportautós bohóc, az a 10 perccel fiatalabb öcsém. Én az vagyok, aki normális kocsival jár, pólóban és farmerban, pisztollyal és jelvénnyel. Utóbbi kettő lehet a legnagyobb segítség a felismerésemben, mert ez a kettő állandó jelleggel nálam van, mindig, mindenhol.

Nem vagyok tökéletes, természetesen, ahogyan senki sem az. Makacs természetem van, és igen, a nők utáni hajszát is néha túlzásba vittem a múltban, ebben határozottan hasonlítunk egymásra az öcsémmel. Imádok versengeni, és ezt is bizony túl sokat teszem, talán ezért is tartok ott, ahol, pedig azt korántsem állítanám, hogy vágytam a hatalomra. Igazából szó sincs róla, én alapvetően mindig elégedett voltam a helyemmel.
Azért, hogy valami pozitívumot is mondjak magamról, igazságos vagyok, aki segíteni igyekszik másokon. Megértő vagyok és kedves. Félre tudok nézni, ha muszáj, tudom, hogy a világ nem csak jó és rossz, és néha lavírozni kell kissé a szürke zónában, hogy a nap végén minél többeknek legyen jó. Ugyan nem az a kedvenc részem a munkámban, amikor el kell engedni egy kis halat, hogy elfogjuk a nagyot, de ha minden kötél szakad, megteszem, a jó ügy érdekében.
A humorom egészen egyedi, néha kissé csípős, amit talán Lincolnnak hála szedtem magamra, de hozzá lehet szokni.
Higgadt léleknek tartom magam, nehéz kihozni a sodromból... bár, a testvéremnek persze ez is pillanatok alatt sikerülni tud, gyakorolta épp eleget. Olykor-olykor megfojtanám egy kiskanálnyi vízben is akár, de egyébként tűzbe is mennék érte. Ez mondjuk nem egyéni kiváltság, ugyanúgy megtenném ezt bármely szerettemért, bármely munkatársamért, és úgy összességében, bárkiért, akinek szüksége van rám.
Az ismeretségeim nagy többségét, tudom, talán furcsa, de azzal szoktam indítani, hogy tudatom a másik féllel, miszerint, egy ikerpár egyik tagja vagyok. Ez ugye nem is csak erkölcsileg, de mindenki biztonsága érdekében is fontos információ. De egyébként is, én úgy tartottam mindig becsületesnek, ha ez nem titok. Ha az emberek tudják, hogy ketten vagyunk, véletlen sem lehetnek "vicc" áldozatai sem. Bár Lincoln nem vetett be hasonló trükköt gyerekkorunk óta, azért, hogy átvegye a helyem bármilyen okból is, de nem is kívántam kockáztatni. Egyszer épp elég volt, hogy átverte a barátnőm, és eljátszotta, hogy ő én vagyok. Ilyen trükkre nem vágytam többre az életemben vele. Egyszer is bőven több volt a kelleténél. Jobb a biztonság mindenki érdekében.

Ide kérnénk egy leírást a karaktered különleges képességéről, amennyiben az angyal, démon, vagy félvér! A többi faj legyen szíves szabadon hagyni.

Érdekes egy dolog az ember emlékezete. Voltak dolgok, amik megtörténtek, aztán úgy csusszantak ki az agyamból, mintha sosem történtek volna meg... voltak dolgok, amiknek fontosnak kellett volna lenniük, mégsem érdekeltek annyira, hogy megjegyezzem... Arra jól emlékeztem, amikor tizenegy éves koromban, apám megsérült munka közben, és tizenkilenc öltéssel varrták össze a karján a sebet, amit a támadója miatt szerzett, aki amúgy majdnem kiszúrta előtte a szemét is. Fura, mert ez megmaradt bennem, bezzeg amikor három évvel később én ügyesen leestem a házunk előtt álló fáról, és megvágtam a lábam, akkor nem jegyeztem meg, mennyi öltéssel varrták össze a sebemet. Mert nem érdekelt. Feleannyira sem, mint apám sérülései, amiket életem során szerzett. Azokra mindig sokkal inkább figyeltem.
Ahogy arra is, hogy amikor én sérültem meg, akkor mindig... volt egy tompa csillogás apám szemeiben. Időbe tellett, mire rájöttem, hogy az a féltés volt... megnyugvással keveredve...
Ő és én, hasonlóak vagyunk... mindig is apám volt az, akiben a világon leginkább megbíztam. És tudtam, ő is hasonlóan van velem. Sokféle bizalom létezik, de... közöttünk volt egy amolyan... bajtársias fajta... nem egyszerű apa-fia dolog... mert mi... egy nyelvet beszéltünk. Amikor megsérültem, gyerekkoromtól fogva, mindig láttam rajta, hogy féltett, de ugyanakkor meg is nyugodott közben, mert igen, minden apa félti a fiát, de... közben ő mindig tudta, hogy kutya bajom, elestem, felállok, megyek tovább, mert egy karcolás a magunkfajtát nem állítja meg. Főleg nem akkor, amikor számít, igenis számít, hogy tovább KELL mennünk, mert mondjuk emberéletek múlnak azon, hogy felkelünk, és tovább megyünk!
Egy rendőrrel bármikor történhet ez meg az... nem véletlenül, hiszen a tűzvonalban éljük az életünket, de... a sérülésektől való félelem nem rettenthet meg minket, nem fékezhet meg minket... mert a félelem, a tétovázás... jelentheti azt az egy-két-három értékes másodpercet, amin életek múlhatnak... nem a miénk... hanem ártatlan embereké!
Apa olyan ember, aki a veszély szemébe néz, és ha az út egyenesen belevisz a célja felé tartva, hát akkor egyenesen belesétál. Ha pedig közben összeszed pár karcolást, hát akkor összeszedte, de meg sem érzi... csak megy tovább. Mert van annál fontosabb is, hogy mi sértetlenek maradjunk. Ez olyasmi, amit ő is világéletében tudott, és... én is már úgy születtem, hogy tudtam... akkor sem állok meg, ha menet közben az élet ejt rajtam pár karcolást... mert ha egyszer elindulok egy cél felé, akkor az sokkal fontosabb!
Harmadik generációs rendőr vagyok, és ez soha nem is volt kétséges, hiszen mindig is felnéztem az apámra, és a nagyapámra, a hivatásukért, önmagukért. Gyerekként arról álmodoztam, hogy olyan leszek, mint ők, szolgálok, és védek. Minden erőmet, és időmet ennek az elérésébe fektettem, és sikerült is végül, így egy újabb Arlington került ki az utcára, védeni az embereket!
Természetesen hamar rájöttem, hogy mivel jár ez a munka, hogy nem minden fekete vagy fehér. Néha bizony félre kell néznünk, vagy másként kell kezelnünk embereket, hogy igazságot szolgáltathassunk. Eleinte próbáltam teljesen szabályszerű rendőr lenni, de utána, menet közben rájöttem, az utca törvényei másképp működnek. Például, vannak halak, akik hiába kicsik vagy nagyok, de mégsem hagyják, hogy kifogjam őket, mert ugye, minden rendszerben vannak fogaskerekek, melyeket nem távolíthatsz el, ha meggebedsz, akkor sem, mert mások, feletted, nem engedik. Akár tetszik, akár nem, ebbe olykor bele kell törődni.
Mindenesetre, én igyekszem a lehető legtisztességesebb maradni, és a lehető legtöbb szabályt betartani. Elkötelezett maradtam a szakmám iránt, és igen, utat törtem felfelé. Nem a családom árán vagy nevén át akartam elérni ezt, hanem a saját sikereimmel, és szorgalmammal. Sikerült? Igen… és az egyik legjobb lettem. Túl beképzelten hangzik? Nos, ezek pusztán tények.
Ehhez a munkához kell gyomor, ez kétségtelen, főleg, ha az ember a gyilkosságiakhoz kerül. Mi az, ami segít, abban, hogy ne őrüljön meg az ember a sok rossz láttán? Nos, embere válogatja. Nekem a családom. Mindig számíthatunk egymásra, az általános civódások, feszültségek ellenére is. Továbbá a nők. Igen, ez is a viták alapja, hogy képtelen vagyok megállapodni, és unokát adni a szüleimnek... De ráérek még, nem? Nem beszélve a munkámról. Gyerekként mindig azon aggódtam, vajon hazajön-e este az édesapám. Nem beszélve az édesanyámról, aki mindig megrezzent, akárhányszor telefoncsörgést hallott. És én is rendőr lettem. Miért? Mert úgy éreztem ez a kötelességem, és az én utam is. De még nem szántam el magam, hogy erre az életre kötelezzek egy nőt, csak mert szeret engem, és hogy ennek az érzésnek tegyek ki egy kisgyereket. Ha úgy rendeli a sors, rendben van, együtt élek majd a feladattal, beleadok apait-anyait, jó apa leszek, tisztességes férj, de... sosem kerestem direkt ezt az utat. Ha megtalál, megtalál, ha nem, akkor nem.  
Szeretem amit csinálok, és egész jól megélek belőle, persze kezdőként nehezebb volt, azért itt is számít sok minden, de már csak azért is szerencsés voltam, mert mikor olyan jól még nem is kerestem, a családom támogatására akkor is számíthattam, ha szükségem volt rá. Gazdag most sem vagyok, de nem is azért csinálom, mert jól fizetnek a sok túlóráért, hanem mert... hát, nevezzük hivatástudatnak... Én nem tudnék mást csinálni. A testvérem ezt nevezi "családi átoknak", aminek az ő része is engem ért utol, így duplán sújtott le rám, de ő legalább ezzel meg is úszta. Én abban a pillanatban jelentkeztem az akadémiára, amint kiléptem az iskola kapuján, és alig vártam, hogy a hivatásomnak élhessek! Tényleg nem tudnék mást csinálni, akkor sem, ha felkopna közben az állam... Fontosabb, az, amit csinálok, mint a pénz.
Persze a sok munka mellett azért helyet kell hagyni némi szórakozásnak is. Mikor nem a családommal foglalkozok, és nem is a nőkkel, akkor például szívesen motorozok. Van egy Harleym, és amikor csak tehetem kerülök vele egyet-kettőt a városban. Továbbá, ott van még a futás, főleg reggelente, valamint az úszás. Régen még érmeket is nyertem, a családom nagy elégedettségére. De ma már nem lenne időm rá olyan komolyan, épp elég nekem hobbi szinten, kikapcsolódni, és persze edzés gyanánt, ami ugyancsak fontos a számomra.  
Szóval igen, az életemben minden rendben volt, jó munka, elég nő jutott minden éjszakára, (akár több is), tényleg minden remek volt, de... aztán apa súlyosan megbetegedett, és kénytelen volt nyugdíjba vonulni. A rák nagyon szemét kórság. De az öreg keményen megküzdött vele, hiszen őt ilyen fából faragták, nem olyanból, hogy feladjon bármit. Egy ideig mégis csak remélni tudtam, hogy képes lesz ezt a csatát is megnyerni… De egy dolog eleve biztos volt, mégpedig az, hogy mellette álljak mindvégig, és segítsem őt, a családdal együtt. Sok a széthúzás az Arlington családban is, persze, akad nem egy, nem kettő ilyen tag, de ha baj van, összetartunk, akár egy falka. Kicsit le is tettem a fegyvert egy időre, hogy amíg csak kell, segíthessek ápolni az öregemet. Édesanyám persze azt mutatta kifelé, hogy mennyire erős, és bírja ő egyedül, de ez csak a felszín volt, tudtam, belül összetört, és retteg, hogy elvesztheti apát. Én magam is féltem. De azóta szerencsére már túl vagyunk a nehezén. Apa újra rendben van, tünetmentes, és anyával ismét boldogok. Viszont elköltöztek New Yorkból, egy kisvárosba, Arizona államba. Nem épp közel, hozzáteszem, dehát... sok napfény, békés, nyugis környezet... Mentem volna utánuk én is azonnal, de tudták, ahogyan én is, a karrierem ide köt, plusz édesanyám szerint, itt nagyobb esélyem van végre leendő feleséget találni... Ez állandó téma volt, meg is szoktam egy idő után, már vitába sem szálltam. Szóval ledumáltak a költözésről, és igen, visszatértem dolgozni, de az én "nyugis hétköznapjaim" persze nem tartottak sokáig, újabb fordulat érkezett be az életemben.
A főnököm elutazott, egészségügyi okokból, én pedig ideiglenesen a helyébe léptem. Az pedig, hogy ennyire hirtelen lettem a helyettese, nem könnyítette meg a dolgokat. Nehéz munka ez is, pedig azt hittem a gyilkossági nyomozói munkámnál már mindent láttam. Nos, próbáljon meg valaki ennyi rendőrt irányítani, felügyelni... Nem kis munka, annyi szent! Dehát, bedobtak a mély vízbe, muszáj volt állni a sarat, nem hagyhattam cserben a körzetet, a társaimat, és a városomat sem!  
A megbízás eredetileg néhány hétről szólt volna csak, de aztán hónapok lettek belőle. Ez persze stresszes dolog volt, és bevallom, honvágyam is volt a magam munkája iránt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen élvezhetetlen volt "a főnököt játszani", de igaz, hogy tényleg nem ez a konkrét munka volt a szívügyem. Volt abban mindig valami igencsak kielégítő, mikor megoldottam egy-egy ügyet, mikor elkaptam egy gyilkost, amikor kattant a bilincs, és egyel kevesebb embertől kellett félniük az ártatlanoknak az utcán, az otthonaikban. Főnökként ez nem igazán így nézett ki. Persze nem állhattam meg, hogy bele ne folyjak időről-időre ügyekbe kicsit jobban is, de a nyomozóim munkáját sem vehettem el, nem azért voltak ott, hogy helyettük dolgozzak, és én sem... más kötelezettségek gyakran amúgy is túlzottan lefoglaltak. A vezetés átka...
Ezután nem is csoda, hogy a nap végén jólesett levezetni a fölös energiákat, így vagy úgy. És egyik este ez egészen... mondjuk úgy, hogy egyedi módon sikerült.
Hazamentem a munkából, és úgy alakult, hogy végre volt egy kis "szokásos" akcióm. Fogtam ugyanis egy betörőt az alsó szomszédomnál. Na jó, ez nem egészen volt szokványos megoldás, hiszen nem volt hulla, és azt mondom persze, hogy szerencsére, de azért csak jólesett végre megint a falhoz csapni egy tettest, még ha egy enyhébb bűncselekményért kaptam is el a jómadarat. És még így is azt mondhatjuk, hogy szerencsére, mert hiszen a lakásban, ahova betört, egyetlen, fegyvertelen, és késő éjszaka lévén nem éppen túlöltözött, ifjú hölgy tartózkodott csak, aki ráadásul aludt a betörés idején. Ki tudja mi lett volna az este vége, ha nem vagyok pont jókor jó helyen, hogy észrevegyem a betörőt...?! Aztán persze jöttek a kollégák, elvitték a fickót, én pedig ottmaradtam a lakásban, hogy megnyugtassam kissé az ott tartózkodó ifjú hölgyet, a lakástulajdonos menyasszonyát, akinek az ijedtségen kívül más baja szerencsére nem esett, de érthető módon felzaklatták a történtek. Ő volt Nikoletta... Így ismerkedtem meg kissé behatóbban vele...  Futólag láttam már az épületben, de sosem kerültünk annál közelebb, eddig az estéig legalábbis...
És bizony innentől lett egészen egyedi a mi kis ismeretségünk... ugyanis addig-addig sikerült a lakásban kettesben maradnom a leányzóval, hogy hát mit is szépítsem, lefeküdtünk egymással. Bár hangsúlyoznám, NEM ez volt a terv. A kollégák távoztak, én maradtam, hogy megnyugtassam, és felvegyem a vallomását. De beszélgetni kezdtünk, megkínált egy itallal, amiben ugye még semmi rossz nem volt, hisz technikailag nem voltam szolgálatban épp. Vehetjük mellékesnek, hogy munkaidőn kívül fogtam nála egy betörőt, nem igaz? Ami utána történt, már a magánügyünk volt. De persze furcsa, tudom én, főleg, hogy már előtte is nagyon jól tudtam, hogy neki párja van. De őszinte leszek, rá volt írva a lányra, hogy nem épp az igaz szerelem tomboló cunamija jellemzi a kapcsolatukat, ami elsöprő, és őrületes, még egy parázsló tábortüzet sem néztem ki abból a kapcsolatból, ahogy szóba került a téma. Rövid ismeretségünk nyomán is meg tudtam állapítani, hogy ez nem szerelem. Vagyis, a pasas részéről nyilván nem mondhattam véleményt, de én a magam részéről úgy gondoltam, aki ennyire nem tud boldoggá tenni egy nőt, az szerelmes sem lehet belé. Szóval, akkor és ott mi ketten... csak két átlagember voltunk, ő nem egy foglalt lány, én meg nem egy zsaru, csak Nikoletta és Darren voltunk, akik történetesen egy szobában kötöttek ki, és vonzódtak egymáshoz. És megadtuk magunkat a vonzásnak.
De a dolog ennyiben is maradt. Ő sem forszírozta a folytatást, sőt, így hát én sem erőltettem. Azt gondoltam, az esténk után neki kell eldöntenie, megelégszik-e azzal, amit a párja ad neki, vagy vágyna-e inkább a többre, amit meg is érdemelne, és meg is kaphatna mástól, akár tőlem is...
Igaz, soha nem is igazán erőltettem szerelmi viszonyokat az életemben, nem kerestem direkt komoly kapcsolatot, vagy akár feleséget. Sosem éltem még együtt nővel, addig nem jutott egy kapcsolat sem. Mint említettem már, nem szívesen erőltetném rá egy nőre a "rendőrfeleség" szerepét, ha nem érezzük mindketten, hogy tényleg akarjuk ezt, és készen is állunk ilyen komolyságú kapcsolatra. És igen, a "rendőr barátnőjének lenni" ugyanaz, mint a "rendőr feleségének", persze vannak jogi eltérések, de én mindig úgy képzeltem, érzelmileg nincs eltérés. Szeretsz valakit, aki reggel elmegy otthonról, és talán nem jön haza este. Úgy töltöd el a napod, hogy őt közben bármikor lelőhetik, bármit csinálhatsz éppen közben, míg ő valahol éppen elvérzik akár. Ezzel együtt kell élni, ha egy rendőrt szeretsz. És én sem álltam készen erre, nemhogy valakit arra kérjek, szeressen úgy, hogy tudja, talán egy napnál nem jut több nekünk. Ezzel ilyenkor muszáj számolni. Úgy éreztem, eddig még nem sétált be az életembe a nő, akit akkor is szeretni akarnék, ha csak egy nap adatik meg vele.
Vagyis... Azt sem igazán tudom, mi lehetne ez majd egy nap, ami Niki és közöttem talán elkezdődött, de abban biztos voltam, hogy sosem erőltetném, ha ő nem akarja megpróbálni. Ha ő egy "biztonságos" és szürke fickó mellett akar élni, és megelégszik egy elégséges mértékű párkapcsolattal, ugyan, ki vagyok én, hogy ráerőltessek valami mást, valami többet?!
De, mint ahogy annyiszor történt már az életben, igen, a sors megint közbeszólt. Vagy az emberi gonoszság? Nézőpont kérdése talán.
A parancsnokom végre visszatért, és visszavette a munkáját, én pedig, úgy tűnt, visszatérhetek a megszokott kis beosztásomba, nyomozónak, ami korábban is voltam. Csakhogy mégsem így lett. A főnököm ugyanis azzal fogadott rögtön első nap, hogy igen, ő visszatért, ám számomra... akad egy lehetőség. Kaptam ugyanis egy ajánlatot Los Angelesből, hogy lehetnék vezető, saját körzettel, saját jogon, nem helyettesként. Elégedettek voltak az eddig végzett munkámmal, melyet kényszerűségből végeztem ugyan, de kiválóan, így megkaptam hát a lehetőséget, hogy önként folytassam, előbbre lépve a rangsorban, máshol. És persze, csábító volt az ajánlat, jólesett az elismerés, némi fizuemelés is játszott a dologban, de a leginkább viszont talán az tetszett benne, hogy Los Angelesről volt szó. Ezzel ugyanis határozottan közelebb költözhettem a szüleimhez, anélkül, hogy a szakmában vissza kellett volna vetnem magam, így apámnak sem okozok csalódást. Már úgyis tudtam róla, hogy Lincoln elhagyja New Yorkot a stiklijei miatt, szóval az sem tarthatott vissza, hogy vigyázzak az öcsémre. Úgyhogy igen, mindent mérlegelve, végülis úgy döntöttem, elfogadom a kinevezést, és elköltözöm Los Angelesbe!
Az indulás napján aztán úgy határoztam, talán Nikivel nem lett belőlünk több egy kalandnál, de az illem is és... a vágyaim is azt diktálták, hogy elköszönjek tőle. Szóval bekopogtam hozzájuk, mint jó szomszéd. Akkor még nem sejthettem, hogy ennek az egyszerű, hétköznapi gesztusnak az lesz az eredménye, hogy... nos... mégsem egyedül hagyom el New Yorkot.