A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Sietős léptekkel haladok a hosszú, ismerős folyosón, meglehetősen frusztráltan. Már-már suhanok, persze, a szárnyaim nélkül, hiszen csak útban lennének. És hogy mit viselek? Elárulom: Tökéletesen vasalt, éj fekete perkál öltönyt, amit mintha rám öntöttek volna - nem véletlenül -, az én drága barátom, Giorgio Armani jóvoltából. Nos, igen, neki is tettem egy apró szívességet. Ami mára ikonná emelte őt a szakmában. Menet közben kigombolom a zakót, így a cinóbervörös ingem igen csak felém csalhatja a tekinteteket. De ez most cseppet sem köti le a figyelmem. Egy határozott mozdulattal, kopogás nélkül tépem fel nyitok be Linda irodájának ajtaján, kissé impertinens módon, elismerem. Védelmemre szóljon, hogy vészhelyzet van! - Linda, szükségem van rád! Rontok rá sztenori hangom kíséretében, fittyet hányva a tényre, hogy ülése van egy szerencsétlen halandóval, kinek éppen szekundálni próbálna, ha én azt hagynám. Ellenben, én egy türelmetlen Ördög vagyok! Először fel sem tűnik a bárgyú fickó, csak mondani kezdem a magamét. - Látott! A nyomozó látta az arcomat! Az ARCOMAT! A rám jellemző, nagy szenvedéllyel gesztikulálok s mutogatok tökéletes arcomra, amit a testes pasas szemmel láthatóan értetlenül néz végig. Ekkor tűnik csak fel, hogy nem csupán ketten vagyunk a rendelőben. Meghökkenve veszem tudomásul a felesleges harmadik jelenlétét, így némi szemforgatás után - és természetesen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül - felnyalábolom a karjánál fogva a kényelmes, antik hatású kanapéról. Az az én helyem! - Most nincs idő erre! Vészhelyzet van! Az illető hebegne-habogna, de ezt még véletlenül se várom meg. Kitessékelem én, amilyen gyorsan csak lehet! Az ajtót úgy is tárva-nyitva hagytam és már vonszolom is felé. A jelentős súlya a szememben mit sem ér, mindennemű erőkifejtés nélkül terelgetem kifelé, oda se figyelve megdöbbenésére. Vitába szállnia velem igazán felesleges. Úgy sem figyelek oda a próbálkozásaira. Ahogy áttaszigálom a küszöbön, rá is vágom az ajtót, biztos, ami biztos alapon fél kézzel az ajtónak támaszkodva, ha még is vissza szemtelenkedne. Közben nem pazarlom az időt és hagyom feltörni magamból a szóáradatot. - Szavamra! És apa lettem! ÉN! Apa! De én "nem lehetek" apa! Hadonászok szabad kezemmel kétségbe esésemben, míg az ajtót próbálja nyitogatni az a félkegyelmű a túloldalon. Mikor aztán felbőszít ennek okán, hirtelen kinyitom az ajtót, de csak egy pillanatra. - Menj el, Dr. Martin most nem ér rá! Nem látod?! Közlöm vele tán kissé pejoratívan. Most sem várom meg a válaszát, az orrára csapom az ajtót s a beteg kénytelen rezignálva eltávozni. Nekem sem kell több, kényelembe helyezem magam, keresztbe tett lábbal. Nem, nem hagyom szóhoz jutni Lindát. Mintha mi sem történt volna, mintha Káin Pokolba toloncolása óta nem szívódtunk volna fel a detektívvel, mintha ez a nap is olyan lenne, mint bármelyik másik. - A nyomozó ivadéka pedig eltűnt! Elnyelte a föld! Se Mennyben, sem Pokolban nem találom, de akkor hol a csudában lehet, ahová nem ér el a kezem?! Nagy bennem a feszültség, ez elég nyilvánvaló. Zihálok és heves mozdulatokat teszek. Bár, amint helyet foglalok, kezdek kissé megnyugodni. Lindát pedig - ha ez idáig a mai napon még nem sikerült volna - sokkolom. - És szárnyai nőttek. Végül, felteszem az i-re a pontot. Kátrány fekete íriszeimet az övéibe fúrva.
Cause a little good don't stop the Devil No, a little good don't stop the Devil
Kezdőlap
️
