Child in the Hell? - Astra&Nergal

Vendég

Az Első Bukott birodalmának kapuja felé tartok éppen. Kék derengés veszi körbe a sötétséget, ami a hátam mögül jön, de csupán másodpercek kérdése, és el fog tűnni, hiszen a Földi világban már nem is látszódik, itt kicsit tovább marad meg a fénye, mert az idő másképp telik.
Kinyújtóztatom a hátam mögött a denevérszárnyaim, ahogy átlépek a portálon, majd szépen komótosan elrendezem őket, és felemelve tartom, hogy ne a földön húzzam a végüket. Nem vagyok alacsony, majd három méter magas, és ehhez képest a szárnyaim is akkorák, hiszen el kell, hogy bírják a súlyomat.
Karomban az apró teremtmény még kapálózik hasztalanul, hogy visszajusson az életbe, vagy legalábbis abba, amit annak tartott néhány éven keresztül. De túl erős mágiát érzek felőle, tökéletesen ki tudnám használni én magam is, a született tehetségét, nem hagyhatom, hogy emberek tegyék meg ugyanezt a továbbiakban. Nem mellesleg azok a fejek, amiket hátrahagytam, minden pénzt megértek és így még boldogabban térek haza, hogy felneveljem ezt az eltévelyedett kis bárányt a saját szám íze szerint. A gondolat meg mosolyogtat, és ki is villantom a hegyes fogaim, ahogy átlépek a hatalmas fémkapun, melyen eleven domborművek ficánkolnak, kínokat átélve. A fény megszűnik, ahogy becsukódik mögöttünk a kapu, és átveszi helyét a szürke félhomály, pillanatok alatt néz ki úgy a kis csöppség haja, mintha hóval lenne behintve, pedig valójában hamu szállingózik, és borít be mindent.
Azt gondolhatnánk, hogy forróság honol itt, hiszen hamu száll, de valójában hideg Északi szél söpör végig a tájon, és a gyermek a karomban öntudatlan is közelebb húzódik a meleg testemhez, a karjaimban. Az éles sikolyok, amik betöltik a teret időnként, pedig hallgatásra kényszerítik, és néma figyelemre.
Hamuvár felé veszem az irányt, és hamarosan el is érünk, a birodalmam határához, mit alacsonyabb rendű démonokkal őriztetek. Mindenki nyer ebből. Nekem saját váram van, nekik meg munkájuk és elkötelezettek, már amennyire egy démon képes ilyesmire. Bár az árulások nem ritkák, mert a legtöbb démon nagyon is szeretne feljebb lépni a ranglétrán, de hát, a legtöbbnek fogalma sincs arról, hogy miként tehetné meg. Nem elég pusztán gonosznak lenni. Nem elég csupán lelkeket rabolni, meg is kell tartani azokat, amelyek hasznot hozhatnak, mint ez itt a kezemben. Még nem tudom, hogy pontosan mire is lesz jó, de határozottan olyan érzésem van, hogy még fel tudom majd használni a későbbiekben, ha már megneveltem őt. Pár ezer év itt a pokolban, a földön alig fog eltelni idő, de mégis olyan sok fejlődésen fog átesni a kislány, hogy senki nem ismerne majd rá, aki ismerte. Feltéve, ha még életben lesz valaki, és nagyon remélem, hogy így lesz, hiszen most már, hogy megidéztek a földre, vissza is tudok menni. Az ostoba mágus képtelen volt megkötni, túl gyenge hozzá, és ha eltűntetném őt az élők világából, akkor örökre szabad lehetnék. Sajnos közvetlenül megölni nem tudom, mert azzal borulna a varázs, de bárkit fel használhatok, akit rá tudok venni, hogy segítsen nekem. Tökéletes terv, a tökéletes szabadsághoz.
- Ez lesz a szobád! – jelentem ki, ahogy elérek egy ajtóhoz, majd a szemben lévőre mutatok.
- Az pedig az enyém! Ha szeretnél életben maradni nem kóborolsz a várban egyedül! Mindjárt hozatok valamit enni! – És benyitok a szobájába. Mely az álmait tükrözné minden kislánynak, legalábbis ilyeneket láttam mások fejében. Nekem mondjuk kevésbé tetszik, mert túl rózsaszín meg zöld, ahogy állítólag valamiféle tündérbirodalomból szalajtották, de legalább megalkotni nem volt nehéz, amíg idefelé tartottam. Mintha csak rá várt volna, de mivel csak áll az ajtóban, és nem lép beljebb kénytelen vagyok taszítani rajta egyet, kicsit talán erősebben, mint akartam és beesik az ajtón. És már majdnem bocsánatot kérek tőle, aztán megrázom a fejem, mint valami rossz álomban, és becsukom az ajtót, hogy tényleg hozzak neki valami élelmet.

Tárgy: Re: Child in the Hell? - Astra&Nergal 2019-08-06, 16:38

Astra & Nergal©️

A szívem a torkomban dobog. Zihálva veszem a levegőt. Csokoládébarna szemeim elkerekednek, a pupillám nagy, fekete lyukká tágult. Hideg, kék fényben fürdik minden. Az egész testem reszket, a tenyerem pedig jéghideg.
Az első percekben még harcolok. Küzdök, a természetes önvédelmi mechanizmus beindul: harcolj vagy menekülj! Én harcolni nem tudok - hogy is tudnék egy ilyen hatalmas entitással szemben? -, így a túlélési ösztön miatt kapálózni kezdek és egyre csak John felé nyújtózom, aki viszont mind inkább távolinak tűnik. Látom az arcán az őszinte kétségbe esést. A sajnálatot. A szánalmat. A felismerést, ami nem is tudom melyikőnket rémíti meg jobban. A tény, miszerint nem tud megmenteni. Képtelen rajtam segíteni. A démoné vagyok. És én lassan leengedem a kezem, nem sikoltozok vagy zokogok tovább. Nézem, ahogy a szőke mágus sokkos, eltorzult arca elveszik a messzeségben. Ahogy értetlenül néz rám, amiért feladom. Ő az utolsó percig üvölti a nevemet és próbál elérni, rendíthetetlenül. Én pedig ott lógok a szörnyeteg erős, izmos karján, mint egy rongybaba. És nézem, ahogy a portál zárulni kezd. Ahogy Constantine térdre rogy, eszelős tekintettel. De még mielőtt eltűnne, a démon a karjába vesz. Úgy, ahogyan előtte soha, senki sem tette. Úgy, ahogyan a mesékben szokták a hercegnőket. Megszeppenek. A szívem vadul zakatol. Össze vagyok zavarodva és fogalmam sincs, mi lesz most. A démonok rémek, megszállnak és bántanak. Csúnya gondolatokat mutatnak a fejemben, ha átveszik a testem felett az irányítást. Arra kényszerítenek, hogy bántsam magam vagy másokat. Hogy rossz dolgokat mondjak. Gonosz vágyakat keltenek. Szóval, szóval, igazán nem tudom, mi lesz a sorsom. A korábbi démonos tapasztalataim alapján nem sok jó. Még is...ez most más. Ahogy magához ölel, egészen apróra húzom össze magam a karjaiban, pedig így is-úgy is elveszek az ő monumentális méreteihez képest. Próbálom felfogni, mi történik körülöttem, de nem igazán sikerül. Pedig nagyon erősen próbálkozok, hogy megértsem. Olyan egyszerűen össze roppanthatna azokkal a nagy kezekkel, de még sem teszi. Sőt, olyan óvatosan fog, ami...olyan idegen nekem. Olyan szokatlan. Valamiért a mellkasára hajtom a fejem. Fura, a teste meleg. Összevonom a szemöldököm. Az egyik fagyos tenyerem automatikusan robusztus mellkasára tapasztom. A fülemet is rá tapasztom. Nini, hallok valamit! Ez a szíve lenne? Vagy mindez csak a fejemben játszódik le és nincs is szíve?Nem...nem tudom. És nem is fontos. Ahogy elkezdek a szívverésére figyelni, egyre nyugodtabb leszek. Már nem akar kiszakadni a sajátom a helyéről. Hideg van. Nagyon hideg. Havazik? Fel nézek, de eget nem látok. Nincsenek bárányfelhők vagy csillagok. Valami potyog, hunyorgok. Kinyitom a tenyerem és nézem, ami belé hullik. Most kezdek el picit élénkebb lenni, eddig körülnézni sem mertem. Egy pillanatra lestem csak meg a kaput, amin bejöttünk, de hamar elkaptam a tekintetem, mert mintha élt volna és emberek szenvedtek volna benne. Most viszont sivárságot látok, nincsenek vörös lángok vagy fortyogó szurkos üstök. Hideg van és hamu szállingózik. Fel nézek a lényre, ami elragadott. A határozott vonásaira, a szarvaira. Nem is tudom, honnan veszem hirtelen a merszet ehhez. Meglátom a szárnyait is, elámulok a méretükön. Mindig is szerettem a denevéreket, olyan aranyosak...apu sokszor használta őket a varázslataihoz. Megölte őket. De...most már vége. Nem öl meg többé senkit és semmit. Mert ez a démon itt, végzett vele. Bámulom a bestia állát, miközben gondolkozok. A gyomrom viszont megint forogni kezd, ahogy a vérengzés eszembe jut, a tekintetem elhomályosodik és a testem elernyed. Ájultan dőlök neki a pokolfajzatnak és nem tudom, meddig maradok kiütve. Mikor legközelebb kinyitom a szemem, azt a hangjára teszem. Rögtön felkapom a fejem, mivel valamiféle erődítményben vagyunk. Talán itt lakik? Egy várban? Akkor valóban egy "herceg" jött el értem. És ő, akinek még a nevét se tudom, letesz egy réginek tűnő ajtó elé. Az ajtó sokkal nagyobb, mint az emberek világában. Erős, masszív fa és nehéznek tűnő fémkilincs. Hallgatom amit mond nekem, egyelőre nem igazán tudom, mit is feleljek. De legalább már elmúlt a hányinger. Ahogy az ajtó feltárul, még a szám is tátva marad. A lábaim pedig földbe gyökereznek.
- Ez...az enyém?!
Kérdezek vissza hüledezve, mire erős taszítást érzek és átbukfencezek a kissé túl magas küszöbön, arcommal feltörölve a padlót. Feltápászkodok, megdörzsölve fájdalmasan az orrom. A felső ajkam picit felrepedt, de ez semmiség, Alex sokkal csúnyábban bánt velem. Szembe fordulok vele. Minden erőmhöz szükségem van, hogy megszólítsam. A felsőm szegélyét gyűrögetem, de végül kinyögöm, kissé elfúlóan.
- Köszönöm.
Megint a torkomban érzem a szívem, ahogy megszeppenve ácsorgok a gyerekszoba közepén, amiben korábban sosem lehetett részem. Biccentek neki, arra már nem futja az erőmből, hogy megkérdezzem a nevét vagy hogy hogyan szólíthatom. Valójában azt sem tudom, hozzá szólhatok-e egyáltalán. De...valahogy úgy érzem nem akar bántani. A megérzéseim pedig nem szoktak csalni. Láttam, mit tett a felnőttekkel, a többiekkel, ha meg akarna ölni, már megtette volna. Akkor viszont miért hozott ide? Mi ez az egész? Rám csukja az ajtót és én körbe fordulok a szobában. Próbálom emésztgetni a történteket. Ezt az egészet...amit nem is igazán lehet. Csak bámulok a sok játékra, a szép tapétára, pihe-puha ágyra. Csak nézem és szinte azt sem tudom, mit kéne velük kezdenem. Oda sétálok egy babához, a kezembe veszem és meredek rá. Leülök vele a szőnyegre, ami vadi újnak néz ki és várok. Mi mást tehetnék? Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a szörnyeteg túl jól bánik velem. A családom és a többi ember sose viselkedett így. Az anyukám meghalt, mikor születtem, legalább is apa ezt mondta. A többiek pedig...nagyon furcsák és ridegek voltak. Így amikor a démon ismét benyit, nem birom magamban tartani a kérdést.
- Miért csinálod ezt?
Csillogó, nagy, barna szemeimmel nézek fel rá és olyan aprónak érzem magam mellette, mint egy porszem. A szívem újra meglódul, ahogy a szemeibe nézek.

Vendég

Legszívesebben visszakérdeznék, hogy: „Miért, azt gondolod, hogy az enyém?”, de a gondolatra, egy vicsorszerű vigyor jelenik meg az arcomon, és teljesen más jön ki a számon.
- Mivel én már kinőttem, így a tiéd lehet. – vigyorgok még mindig mire megfordul, jaj nem! Nehogy elbőgd nekem magad, mert fogalmam sincs, hogy mit csináljak veled! De persze ezt nem mondom ki, nem is akarok foglalkozni vele, inkább rácsukom az ajtót, hogy ne is lássam. Elindulok a konya felé, közben igyekszem végiggondolni, hogy mit tudok az ivadékokról. És rá kell jönnöm, hogy egy műveltségi vetélkedőt ebben a témakörben simán elbuknék, úgyhogy így sem leszek milliomos. Azonban, ha valamit nem tud a főnök, akkor kell lennie a közelben egy alkalmazottnak, aki azért van, hogy tudja. Jó Nena nem azért van itt, hanem, mert olyan szerencsétlen démon, hogy ilyet még isten sem baszott, ezért is van a hierarchia legeslegalján. De ahol egyesek elbuknak, ott emelkedhetnek fel mások, vagy mi?
Már messziről hallom a viháncolást és röhögést, ami a konyhából jön, hogy aztán el is haljon minden hang, ha lenne legyünk, ami nincs, most lehetne hallani a zümmögését. Nem mondhatnám, hogy gyakran látogatom ezt a helységet, a táplálék fogyasztása nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de vannak démonok, akik szeretik, így miért is ne lehetne. Körülbelül egy tucat szempár fordul velem szembe néma csendben a felbukkanásom tényére, és a szemben lévő falhoz láncolt lélek akit valószínűleg az előbb még bőszen böködött az egyik fiú, a kandallóból kivett piszkavassal is elfelejt szenvedni. Hát körülbelül ennyire vagyok gyakori vendég itt.
Az egész helyezet annyira abszurd a pofájukat elnézve, ahogy megmerevednek, mintha csak megállítottam volna az időt, hogy hangos hahotában török ki, mire néhányan össze is rezzennek. Amitől csak még inkább előjön a boldog énem, és lehet, hogy a térdem csapkodnám nagy vidámságomban, ha lenne térdem. Mikor kellően kiélvezkedtem magam, helyreigazítom a szárnyaim, és egy szempillantás alatt tűnik el, minden boldogság az arcomról, így mikor megszólalok már kellő komolysággal tudom előadni jöttömet.
- Nena hol van? – Na, igen senki nem mozdul, mily meglepő, ha az érkezésem nem is annyira, ez még inkább megbotránkoztatja őket. Ugyanis, szerintem azt sem tudták, hogy egyáltalán van-e fogalmam arról, hogy a nő itt lehet. Pedig, a tudnák, hogy minden egyes démonom életútját betéve tudom. Csak persze ennek nem adom jelét.
De szerencsémre, vagy inkább az ő szerencséjükre, merthogy senki nem felel a kérdésemre, egy apró nyekkenés vonja magára a figyelmem.
Ahh, ő Nena. Milyen szerencsétlen egy démon, teremtőm borogass. Ványadt is, alacsony is, mocskos is. Mondjuk nem csoda, általában a kanálist tisztogatja vagy épp a hamut sepregeti ki a kandallóból, ahol mondjuk most is egy lelket sütögetnek, ha jól látom, meg érzem a szagát. Tehát nagy vacsi lesz.
- Előléptetlek! – Nézek a megszeppent nőre, aki úgy reszket, mint a kocsonya, azt hiszem lesz ez bajban, mert még a kis ivadék is bátrabb ennél.
- Hozd rendbe magad, és legyél fél óra múlva a szobám előtt! Ti pedig segítsetek neki!– Azt hiszem ez a meglepetések napja, ma itt Démonvárban, vagy tényleg valaki az idővel szórakozik, mert megint senki nem mozdul, még a kínzást élvező lélek is pislogás nélkül mered rám.
- MOST! – bődül el a hangom, de úgy, hogy némi vakolat kezd el peregni a plafonról, mire egyszerre zökken ki a saját magam által generált flashmob, és végre mindenki serénykedni kezd. Egy pillanatra lehunyom a szemem, újabb szárnyigazítás, és kifordulok a konyhából, hogy visszatérjek a szobába az emberlényhez.
Azt hiszem Nena jó választás lesz a számára. A szabályainkat ismeri, mondjuk nem erős démon, de nem is azért van rá szükségem. Nem is démonnak való a szerencsétlenje, csak azért kötött itt ki, mert megölt három embert bosszúból. Ha engem kérdeznek, bár nem tette senki a nőnek adok igazat, ugyan ki nem állhatom a kölyköket, mert rém idegesítőek, de ugyanakkor gyengék még, nem jók semmire sem. És nem azért mert jó szívem van, de az a három nyomorék megerőszakolta, és megölte Nena ivadékát. Nem is a kölyköt sajnálom, hanem azt tartom végtelenül szánalmasnak, hogy egy ilyen gyenge lény elpusztításához hárman kellettek. Pfúj! Nena meg bosszút állt, és ezzel belépőt nyert a pokolba. Hát hol igazságos isten állítólagos szeretete?
Benyitok a szobába, és a földön találom egy babával a kezében, egyből nekem szegezi a kérdést, mire felszalad a szemöldököm a homlokom közepére, de beljebb tessékelem magam, és a farkam alám tekerem, azon helyezkedek el, akár a kígyók.
- Mert, meg akarom ölni John Constantinet, és te segíteni fogsz nekem. Ha ő meghal, én szabadon bóklászhatok a földön az idők végeztéig. – Miért is kellene hazudnom neki, úgysem tehet ez ellen semmit.
- Mert erős vagy, és azt akarom, hogy még erősebb legyél. Mert annyira azért nem vagy erős, hogy meg tudd még védeni magad. Lehetőséget akarok neked adni a bosszúdra, azért, amit veled tettek. Mert szerintem ez így igazságos. – Persze az első fele igazabb, mint a második, hiszen nem vagyok az igazság bajnoka, de hát nem hangzik így sokkal szebben, mintha azt mondtam volna csak, hogy azért mert kihasznállak. Végül is kihasználom, de ugyanakkor fegyvert is adok a kezébe.

Tárgy: Re: Child in the Hell? - Astra&Nergal 2019-09-02, 14:59

Astra & Nergal©️

Reszkető pálcika lábakkal ácsorgok a mesébe illő szobácskába. Mintha én lennék Alice, aki valamiféle nyúlüregbe pottyant, hogy aztán lassan zuhanva lefelé alaposan körbe nézhessen az abszurdnál abszurdabb odúban, majd a szép, új, világban - ahol a fehér rózsákat vérvörösre festik.

"Hi Miss Alice
With your glass eyes
What kind of dream
Can you see?
Are you fascinated with?"

Elképedek a szoba takarosságán, megpróbálom értelmezni az egész, érthetetlen helyzetemet. Még is miféle világba születtem, ahol az emberi apák bántalmazzák lányaikat, na de a démonok hercegkisasszonyként bánnak a halandó kislányokkal?! Bele sajdul a fejem ebbe a feldolgozhatatlan ténybe, hiszen képtelenség... Még is, ez az én jelenem és valóságom. Hüledező szavaimra közben nem várt válasz érkezik. A démon mély, basszus hangja cseppet sem kellemetlen. Nem riaszt meg, amin, azt hiszem, én lepődöm meg a legjobban. Egy lélegzetvételnyi ideig nem merek megfordulni, a hang irányába. Miért ilyen kedves? Miért bánik így velem? Valamit akar... Fogalmazódik meg bennem, de a józan ész vitába száll a koromhoz képest túl hamar - kényszerűségből - lett, mondhatni, érett kobakomban. Hiszen ha akar valamit, azt el is vehetné, erőszakosan, és kész. De nem ezt csinálja...és ez nagyon-nagyon összezavar. Vegyesek az érzéseim, egyrészt örülök, hiszen megszabadított a fogságból, apámtól, és a kínoktól, amiket ő okozott nekem. Másrészt, most bizonyára egy másik fogságban vagyok, még ha ez már most kellemesebb is. Túlságosan kellemes, éppen ez a baj. Ezért gyanús. A...Pokolban kell lennünk, egészen biztosan ott vagyunk. Én még sem haltam meg, de el sem mehetek. Viszont, miért is akarnék elmenni? És ha meg is tehetném, ugyan, hová mennék? A felszínen semmi perc alatt elkapnának az utcán és elvágnák a torkom. Nincsenek hiú ábrándjaim. De akkor, hogy lehet, hogy itt...Finoman megrázom a fejem, elhessegetem a megválaszolhatatlan kérdéseket és meddő gondolatokat a fejemből, már így is fájdalmasan lüktet, tiltakozik az egész abszurd helyzettől. Megfordulok és fel nézek a monumentális lényre, egészen ki kell nyújtanom a parányi nyakam. Félek tőle, nagyon félek, de egy úttal...valamiért vonz is. Nagyon furcsa, ellentmondásos érzés. Tovább gyűrögetem a virágos kis pólót, amit viselek, frusztrál, hogy fogalmam sincs, mi lesz ez után. Hogy mit várhatok ettől a szörnyetegtől. Mi van, ha csak a figyelmem akarja elterelni kedveskedéssel, hogy aztán tőrbe csalhasson és lecsaphasson - nevetséges, fölösleges lenne időt és energiát pazarolnia az összezavarásomra, ha aztán úgy is csúnya dolgokat akar csinálni velem. Semmi...értelme. De akkor? És újra kezdődik az ördögi kör. A bestia távozik, én pedig tanácstalanul a szoba közepén maradok. Ha tovább töröm a buksim, úgy érzem, széthasad a koponyám, akár egy érett görögdinnye. Viszont, ha nem foglalkozom a dologgal, az elég felelőtlen és ki tudja miféle bajba sodor. Sóhajtok egyet, ahogy kézbe veszek egy szép babát, szőke, loknis haját végig simítom, jókora, kék szemeibe nézek. Lehet annál rosszabb, mint ami odafent volt? Nem hiszem...pontosabban, a meglepően jó megérzéseim nem súgnak semmi olyat, ami erre utalna. És ha még is, még is mit tehetnék ellene? Az ellen a hatalmas démonúr ellen? Semmit. Szóval, nem töröm tovább a fejem, úgy se tudok rájönni, mi jár az övében, és olvasni se tudok a gondolataiban. Amivel, azért nem is járok rosszul, asszem. Jobb nem tudni, miféle szörnyűségek vannak az emberi és természetfeletti rémek elméjében. Hiába döntöttem el, hogy nem agyalok, azon kapom magam, hogy abba se hagytam, mire a súlyos ajtó ismét feltárul és bekígyózik rajta a méreglila fenevad. Nem is állom meg, kérdőre kell vonnom, addig nem lesz nyugtom. Ami ez után történik, az meglep. A démon nem csak szóba elegyedik velem, de habozás nélkül ad egyenes választ a kérdésemre. Elkerekedő, szinte fekete szemeimmel bámulok fel rá, még a szám is enyhén tátva marad, levegőt is elfelejtek venni egy pillanatra. Alex, ő soha, semmit nem mondott. Kegyetlen tettei és tekintete beszéltek helyette. Másokkal persze csevegett, de velem soha, a kérdéseimet sem méltatta válaszra, legfeljebb egy undorító pillantást vagy félmosolyt küldött felém. Ez a hallgatás néha azt hittem, a józan eszemet is elveszi. Most pedig, itt ücsörgök egy pokoli kastélyban és társalgok ezzel a különös démonnal.
- Össze vagytok kötve...
Csúszik ki a számon, miközben álmélkodom. Ez a dolog, nos, ez is egy olyan "megérzés"-féle. Hirtelen ez ugrik be, mikor feltárja a tervét. A gyilkosság fel kéne, hogy zaklasson, minden normális kisgyereket kiborítana, már, ha sikerülne felfogni, de én...én túl sokat tapasztaltam már pöttöm létemre, túl közel engedték már hozzám a Gonoszt ahhoz, hogy egy ember halálának puszta említése kiborítson. Ugyan akkor, eszembe jut a fiatal férfi, búzaszőke haj, kék szemek, amolyan mesebeli herceg rosszfiús kiadásban. Dohánytól és piától bűzösen, mint mindenki Alex bűnbarlangjában. Viszont John...ő volt az egyetlen, aki segíteni akart nekem. Láttam az arcán, láttam, mennyire akarja...de John gyenge volt. Nem szállhatott szembe az előttem magasodó hatalmassággal. A szőkeség csak pár hónapja csatlakozott apámhoz, kezdő mágus volt csak, de valahogy, még is sikerült megidéznie egy ilyen erős démont. Mázli...de a megérzésem azt súgja, több, mint a kezdők szerencséje. Becsukom a szám és nyelek egy aprót. John, az egyedüli, aki segíteni akart, az, akinek köszönhetően megmenekültem - és elkárhoztam. A démon holtan akarja látni. Érzem, ezen még sokat fogok töprengeni a jövőben. A helyzetem cseppet sem egyszerűsödik, mi több, ahogy a lény tovább beszél, úgy válik minden egyre hihetetlenebbé. Megint elviszi a cica a nyelvem, legalább is egy rövid időre. Érzem, hogy remeg az állam, de megpróbálom tartani magam. Még is, hogyan dolgozhatnám fel mindezt, most rögtön?! Én csak egy kislány vagyok...(?)
- Én...
Valamit mondanom kéne, valamit szeretnék mondani, de nem jön ki hang a számon. Fátyolos lesz a tekintetem. Most nem tudok arra gondolni, hogy miért mondja vagy teszi mindezt. Hogy van-e mögöttes szándék vagy nincsen. Amit mond, az igaznak hangzik. Nem hazudik, megmondja, hogy meg akarja ölni azt a fiút, hogy szabad legyen, és hogy ehhez szüksége van rám. Bár egyelőre nem értem, ez hogy lehet, de Alex is rájöhetett valamire velem kapcsolatban, ezért is kezdett hirtelen "foglalkozni" velem és csak hamar a démonok eledeléül vetett, hogy aztán valamiféle nagy hatalomra tegyen szert egy erős varázslat segítségével, aminél az emberáldozat én magam lettem volna. Valami...lakozik bennem. Ami erős annyira, hogy meg akarjanak ölni és el akarjanak rabolni érte. Köze lehet a megérzésekhez? Nem tudom, csak azt tudom, hogy rengeteg érzelem önt el. Mert míg az apám gyorsan eltett volna láb alól, hogy hasznot húzzon belőlem, addig ez a démon azt akarja, hogy segítsek neki, a hasznára lehetek...cserébe megölte azokat, akik bántottak és segít nekem, hogy erős felnőtt legyek. Sosem gondoltam volna, hogy lesz aki megment abból a földi pokolból. Valaki, aki törődik velem. Valaki, akinek segíthetek anélkül, hogy bántana. Ahogy megrohannak az érzéseim és kövér könnycseppek ülnek meg a pilláimon, úgy pattanok fel a szőnyegről, eldobva a babát, hogy megöleljem a vár gigantikus urát - új és egyetlen szövetségesem. Ő nagyon nagy, én pedig nagyon kicsi. Lábujjhegyen csipenkedek, széttárva vékonyka, rövid karjaimat kellemesen meleg, hüllőszerű testén, így is elveszve az ő hatalmas méretei mellett, bele feledkezve az igencsak bátor és talán meggondolatlan ölelésbe.

Vendég

Mivel úgyis tudom, hogy millió meg egy kérdése van, és még több lesz az idővel, és amúgy is van időnk bőven, miért is ne cseveghetnék kedvesen a kis hölggyel, elvégre célom, hogy megkedveljen, hogy hozzám tartozzon, mert amit önként tesznek azt mindig szívesebben teszik és nem kell őket nógatni. Nagyobb könnyebbség nekem, és még nagyobb hűség tőlük, az pedig itt igazán ritka kincsnek számít.
- Igen tudom, ezért nem tudom én megölni. – Ahogy gondoltam, okos ez a gyermek, még a kora ellenére is. Ami viszont meglepett, hogy a zokogás helyett nyíltan beszélget, ennek kifejezetten örülök, mert arra számítottam, hogy az ajtón fog dörömbölni, hogy engedjük el.
- Igen, te tudsz nekem segíteni! – értelmezem teljesen félre a makogását, azt gondolván, hogy csak megerősítésre vár, aztán meg nem mondd semmit sem, de látom, hogy egyre nagyobbra nő a szeme, mintha kistányérok lennének az arcán, és furcsán csillogni is kezd.
Ne,ne,ne! Ne most kezdj el sírni, nekem!!!! Fut át gyorsan az agyamon a gondolat, no meg az is, hogy jobb lenne menekülőre fogni a dolgot, már régen megtanultam, hogy nem minden csatát kell megnyerni ahhoz, hogy a háborúból győztesen gyere ki, de túl késő. Mint a villám pattan fel és jön egy ölelésre, érzem, ahogy az arca nedves része a pikkelyeimhez nyomódik.
Jaj, de nagyon szeretném arrébb taszigálni, hogy ne érjen hozzám, vagyis így ne. Míg idecipeltem az normális volt, ha harcolnánk, az is normális lenne, de ez a sok érzelem, na ez nem normális.
Gyorsan az ajtó felé pillantok, hátha jön valaki, aki megment szorult helyzetemből, és átveszi, aztán azt teszi vele, amit ilyenkor kell! De azért lázasan dolgozik az agyam, hogy vajon mit is csináljak vele. Valószínűleg, ha felpofoznám vagy elkezdeném kínozni, azzal nem sokra mennénk, mert olyankor a lelkek is csak jobban visítanak.
Jobb híján két-két ujjam közé csippentem a felkarjait, szinte átérem őket így, és hátrébb tolom.
- Emiatt nem igazán érdemes már sírni! – Próbálkozom, leginkább azért, hogy abbahagyja, mert nem tudom, mit csináljak, és közben igyekszem nem fintorogni. Aztán megforgatom a szemem, amolyan rendben akkor sodródjunk az árral stílusban, és a hóna alá nyúlva felemelem, hogy az arcunk egy vonalban legyen.
- Tudod mit? Halvány fogalmam sincs, hogy most mit csináljak veled, de nemsokára jön valaki, akinek van tapasztalata az olyan kicsi emberekkel, mint te is vagy! – És ajánlom Nenának, hogy igyekezzen, szedje a lábait, ha nem akar előléptetés helyett büntetést.
- Most megfoglak úgy, mint amikor hoztalak, az jó lesz? – És ha nem, már akkor is veszem a karjaimba, így olyan, mintha ölelne, de remélem, hogy a nedvedzése abbamarad.
És nem sokkal később Nena is befut, bár ahogy végignézek a ruháján, hát hagy némi kivetnivalót maga után, mert inkább nevezném néhány cipőfűzőnek, semmint ruhának.
- IDIÓTÁK! – bődülök el, ahogy a kísérőjével együtt belépnek az ajtót, én meg a gyerekkel a karomon feléjük fordulok.
- Normális ruhát, és hozz enni ennek itt! – bökök a lányra a fejemmel, megdörzsölöm az orrnyergemet, és idegesen csapok egyet a farkammal, közben a szárnyam igazgatom a hátamon. Aztán jobban végiggondolva, miután a két mamlasz elment rájövök, hogy lehet, nem fogalmaztam meg nekik, hogy mit is akarok. Nem számít, akkor is ők az idióták!

Tárgy: Re: Child in the Hell? - Astra&Nergal 2019-09-23, 18:59

Hatalmas, elkerekedő szemekkel nézek a fenevad arcába. Íriszeink ugyan olyan végtelenül feketék, mint a Pokol feneke. Megszeppenve nyugtázom a tényt, hogy a megérzéseim most sem hagytak cserbe. Szóval valóban össze vannak kötve...az új fiú elkezdett valamit, egy idézést, de nem fejezte be rendesen. Viszont ennek is következményei lettek. Nincs hatalma a démon felett, de annak sincs felette. Nagyon furi, mágikus szempontból. Az őszinte beszélgetés, amit pedig folytatunk, továbbra is kissé zavarba ejt. Nem győzöm gyűrögetni a ruhácskámat.
- Valamiféle...ártó varázzsal...kéne megölnöm....?
Nyögöm ki nagyokat nyelve a súlyos szavakat. Hiszen nem is olyan burkoltan fogalmazott, mi több, egészen nyíltan. Ide hozott, hogy segítsem, ahogy ő is kihúzott engem a slamasztikából, a felnőttek szavaival élve. Most rajtam a sor.
Gyilkosság. Sok mindent láttam, de egészen más látni és más saját kezűleg megtenni. Egy ideig magam elé bámulok, bozontos hajam takarásában. Akaratlanul is eszembe jut: Mi lesz velem, ha megteszem, amit akar? Görcsbe rándul a gyomrom, az agyam őrülten zakatolni kezd. Talán odáznom kéne ezt a dolgot, húzni, amíg lehet, mert...mert...nem lesz többé hasznom a szemében, ha John már nem áll az útjában. De még is, ez nem tűnik helyesnek, bármilyen nevetségesen is hangzik, úgy érzem, bíznom kéne ebben a démonban. Eddig semmi okot nem adott rá, hogy ne így tegyek. Sőt...ő az egyetlen, aki rendesen bánik velem, aki megosztja velem a gondolatait. A családom szemében csak nyűg voltam, nem is szóltak hozzám, ha nem volt muszáj. Miért olyan nehéz ez? Miért lehetnek az emberek nagyobb szörnyetegek, mint a démonok? Egy nagyot sóhajtok, megint túlgondolom a dolgokat, megrázom apró üstököm. Ő...annyira más, és még csak a nevét sem tudom. Felnézek rá ismét a szőnyegről. Már régen megtanultam, hogy egy szörny nem a külsejéről ismerszik meg. Még is, hogyan kéne éreznem magam? Felpattanok, nem bírom megállni, és olyan erősen ölelem meg, amennyire csak tudom. Az érzelmek feltörnek, a hatalmas könnycseppek zúdulni kezdenek a szememből, pedig igazán nem akarok sírni! Ez azonban nem tart soká, óvatosa odébb tesz, el is ámulok rajta, hogy ilyen nagy ujjakkal és erős karokkal hogyan csinálja? De nincs időm töprengeni, mert felvesz, a két hüvelykujjába kapaszkodom, nem mintha tartanom kéne a lepottyanástól, de ez amolyan reflex-féle. Most először vagyunk szemtől szembe. És ő rám mosolyog. Furcsa mód egészen emberiek így a vonásai. Pislogok nagyokat, ahogyan ismét elárulja, mi jár a fejében. Sokat jelent ez nekem, biztosan nem is tudja, mennyire. Biccentek ugyan, de aztán meg is szólalok.
- A családom nem igazán foglalkozott velem. Szóval...azt hiszem eléggé önellátó vagyok ahhoz képest, hogy még gyerek vagyok.
Mondom neki felnőtteskedve, nagy komolyan. Nem szeretnék a terhére lenni és asszem nem is kell így lennie. A következő megjegyzésére szintén bólintok, szégyenlősen, hiszen előtte még senki se fogott így a karjába, ahogy a hercegnőket szokták a mesékben. Még ha ez a mese sokkal sötétebb is annál, mint amiket a tv-ben adnak. Ahogy pedig magához vesz, karjaimmal végig törlöm a szemem, már nem is pityergek. Olyan...biztonságos itt, a kezében. Neki dőlök, megint a szívverését hallgatom. Sose hallgattam korábban démonszívet. Ez is olyan különös. Valamiért azt hittem nekik nincs szívük. De miért is ne lenne? A bal tenyerem a mellkasára tapasztom, hasonlóan, mint mikor ide felé jöttünk. Elveszik a hatalmas mellizmon, a lila pikkelyek tengerén. Egészen megnyugszom, képes lennék elszenderedni a karjaiban, ha nem tépi fel az ajtót az a két másik démon. Egy néni, meg egy másik. A kastély ura elbődül, rájuk förmed. Először ugyan össze rezzenek az erős és váratlan hanghatástól, de csak egy pillanatra. Nézem a párost, aztán ahogy távoznak, fel pillantok a bestiára.
- Ők nem értenek meg téged, igaz?
Kérdezem gyermekien vékonyka hangomon. Szegény, biztos fárasztó lehet ilyen ügyefogyott népekkel. Gondolom ők butácska, alacsonyabb rangú démonok, a várúr pedig egy erős, rangos fajta, magas értelmi képességekkel.
- Ne aggódj, én majd segítek neked. Velem beszélgethetsz. Ők buták, nem képesek felfogni, amit mondasz nekik. De azt hiszem nem tehetnek róla.
Vigasztalom az óriási lényt őszintén, gyerekes ártatlansággal simogatva egy picit a bőrét.
- Hogy hívnak? Igérem, nem használom fel ellened a neved. Kisujj eskü.
Felbátorodom és az ujjacskám is felemelem, bár nem tudom, ő tudja-e mit szeretnék. Azt viszont tudjuk mindketten, hogy a démon neve fegyver egy mágiában járatos ember kezében. Ezért is ígérem meg neki, hogy ha e téren is megbízik bennem, akkor nem fogom őt elárulni.
- Az én nevem Astra.
Kezdem is kissé bátortalanul a bemutatkozást.

Vendég

Még magam is hitetlenül fogadom a tényt, hogy ennek az apró teremtménynek kell rajtam segítenie. Kívülről nézve, meglehetősen szánalmas megállapítás, ha valaki nem ismeri a tények előzményeit, de hát nem is kell senkinek ismernie, elég, ha én tudom, amit kell.
- Ezzel még ne törődj kicsi ember, nem annak van itt az ideje, hogy ezen gondolkozz. Egyelőre annyi a feladatod, hogy nagyra és erőse nőj! Nem mondom, hogy könnyű lesz, sőt néha lehet, hogy fájni fog. Mit gondolsz, ki fogod bírni, ha szépen megkérlek? – Oh, milyen egyszerű manipulálni az ilyen fiatal lényeket. És érzem a csontjaimban, hogy mennyit szenvedett ez a gyerek a saját vérének hála! Azt hiszem könnyebb lesz csak egy kis törődés mímelni, és a tenyeremből fog enni. Persze nem szó szerint, mert azt nem akarom, de ha ez lesz, ami szükséges, hogy a magam oldalán tudjam, akkor még azt is meg fogom tenni.
- Biztos vagyok benne, hogy korodhoz képest sokkal fejlettebb, és okosabb vagy. De idelent ne mászkálj egyedül, nem biztonságos számodra. – Főleg, hogy ember, főleg, hogy ilyen védtelen. És főleg, hogy tele a vár hülyébbnél-hülyébb démonnal, akiknek a… , hogy is mondják az emberek IKU szintje nulla. Vagy valami ilyesmi.
Aztán az átkozott sírás miatt, megint a karjaimban köt ki. Nem mintha bármiféle számottevő súlya lenne, de furcsa érzés a karjaimban tudni, olyan céllal, amik nem az enyémek, vagy lehet, hogy mégis, mert azt akarom, hogy ne sírjon, de azért nem fogom örökre így tartani, csak amíg abbahagyja a szeme a nedvosztogatást.
És lám az IKU bajnokai is megjelennek. Ah, idiótákkal vagyok körülvéve, és épp számtalan kínázási módszert pörgetek át az agyamon, amikor a vékonyka hang kizökkent. Sőt, megdöbbent, és most én sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek? Viccelek, nem fogok sírni, de még mennyire lehet egy démon hülye, ha még ez a csöpp ember is két másodpercnyi vizslatás után észreveszi? Hát csoda, hogy ennyire nem haladok előre és inkább saját kezembe veszek mindent? Hát nem! Idióták egytől-egyig, az a csoda, hogy eddig túléltek valahogy.
Mennyi, mennyi meglepetés ettől a kicsi embertől, aztán persze, mikor a nevem kérdi, máris felüti fejét az óvatosság szörnyetege. De miket beszélek, én magam vagyok a szörnyeteg.
- Hívj Neronak Astra! – felemelem a kezem, hogy a kisujjam adjam neki, a furcsa esküjéhez, bár csak a körmöm nagyobb, mint az ő kisujja, így óvatosan tartom oda.
- Ígérem, hogy nem használom a neved fel ellened. – ettől persze nem fogom megmondani most rögtön a nevem neki. Előbb vagy utóbb úgyis megtudja majd. Egyéb iránt az az átkozott Constantine is pontosan tudja a nevemet, de ő most nem sokra megy vele.

» Nergal
» Nero Galdot (Nergal)
» Astra
» Astra Története
» Astra Logue