Astra Logue

Közel 170 cm magas, karcsú, pokoli tűsarkakon közlekedő kreol szépség. Hosszú, dús, ébenfekete haja általában kiengedve omlik a hátára. Öltözködése kihívó, vadóc, a latex és a bőr dominál. Leginkább szűk ruhát, szoknyát hord. Átható, sötét tekintete pedig bármelyik férfit megbabonázhatná, ha volna erre lehetőség. De nincsen, hiszen a Pokol az ő lakhelye, és az egyik legbefolyásosabb és leghatalmasabb démon tulajdona, John Constantine jóvoltából.  

Ravasz és megfontolt. Mi több, gyanakvó. Hiszen élete jelentős részét élő létére a Pokolban kell töltenie. Az ilyesmi pedig nincs túl jó hatással az ember jellemére, valamint erkölcsi fejlődésére. És akkor még szépen fogalmaztunk. Ártatlan, bántalmazott kislányként a Pokol Kormányzójának, Nergalnak a kezére került, mivé válhat egy ilyen teremtés? Tegye csak fel magának mindenki a kérdést. És válaszolja is meg, ha meri.

Igazi túlélő; kifejezetten érzékeny a mágiára és okkult dolgokra.

Minden egy amerikai kisvárosban, Newcastle-ben kezdődött. De ebben semmi idilli sem volt. Az apám, Alex Logue egy Casanova nevű alternatív klubot vezetett. A hely nem volt több, mint az alvilág szemete, tele emberi szörnyeteggel és gyenge punk zenére kiéhezett vadállattal. A felszínen nem látszott többnek egy lepusztult, alkoholszagú szórakozóhelynél. De a pocsék zenétől és tombolástól zajos kéreg alatt, lent, a pincében sokkal rosszabb dolgok történtek, mint amit a cukor mázos amerikaiak, a maguk fehérre meszelt kerítésével és kertvárosi álmával valaha is el tudna képzelni vagy fel bírna dolgozni. Mert oda lent, a drága apámnak hála, elszabadult a Pokol. És ez nem csak egy nyomorult metafora! Alex ugyanis magát fekete mágusnak nevezte és a legsötétebb mágiával üzérkedett. Vérmágia, nekromancia, csak hogy párat említsek. És nem volt egyedül. Voltak követői, akik vakon megtettek bármit, hogy mágiát lássanak és bele kóstolhassanak a hatalom földöntúli ízébe. Ennek érdekében pedig semmi sem volt szent. Halottakat és nőket gyaláztak. Gyerekeket használtak fel a mocskos céljaikra. És itt érkezünk el az én történetem kulcspontjához. Hiszen, miért is lettem volna pont én kivétel egy ilyen embertelen szekta szemében? Alex Logue nem a szeretendő lányát látta bennem, hanem az eszközt az ereje növelésére. Bármely aljas varázslatához felhasznált, amihez csak kedve szottyant. Főleg, miután rájött, hogy valamiért ideális katalizátor vagyok az efféle ügyletekhez. Magam sem tudom, miért. Előtte nem is léteztem a számára, átnézett rajtam. De attól kezdve minden megváltozott és sokkal rosszabbra fordult. Bezárva tartott, ketrecben, mint egy állatot. Alig voltam tíz éves. Hol médiumnak használt, hogy halottakat zaklasson, hol emberi csatornának démonok részére. Szentségtelen teremtményeknek engedte át a testemet, hogy azok bennem tombolhassanak és megválaszolják a kérdéseket, amiket tudni akart, vagy éppen más módon tegyenek neki szolgálatot. Rendszeresen felhasználta a hajam, a vérem. De ez sem volt elég. Az életemet is oda dobta volna bármelyik pokolfajzatnak, ha az elég nagy jutalmat vagy erőt adott volna cserébe. Ez is volt a terv. Egy démon, mikor megszállta a testem, valamiféle nagy hatalmú, legendás varázskönyvet ígért neki, ha kiontja a vérem és így a lelkem neki áldozza. Pontosan erre készült azon a bizonyos éjszakán, mikor John bandájának, a Mucous Membrane patkányzenéjétől volt hangos a klub. Természetesen Johnny is egy volt a talpnyalói közül, akik okkult tudást akartak magukba szívni. Ne is mondjam, ezen a ponton már nagyon közel kerültem ahhoz, hogy teljesen elvesszem az eszem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy jöjjön már valaki, egy erős férfi, aki megment. Aki kiragad ebből az átkozott, földi pokolból! Ennél minden csak jobb lehet! Ebbe a naiv tündérmesébe kapaszkodtam, mint ép elmém utolsó szalmaszálába. Hogy majd biztos jön valaki, jönnie kell! Minden történet így végződik...végül a lányt megmentik. És tulajdonképpen ez is történt. Apám oda lépett hozzám, hogy a rituáléhoz szükséges tőrrel leszúrjon, mikor Constantine felbukkant. Rájött, hogy Alex, a mentora mit is művel valójában. Igen, kissé sokáig tartott felfognia, mi megy körülötte. Viszont mikor nagy nehezen össze rakta a képet, az apám ellen fordult. Szőke herceg, fekete atlétában, gondolhatnánk. De az túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Ő csak egy arrogáns kölyök volt, aki túl sokat képzelt magáról. Bár ami igaz az igaz, később megtudtam, hogy egy igen jelentős varázsdinasztia, a Nevető Mágusok leszármazottja. Ez magyarázza, hogy volt képes arra, hogy vérmágiával egy olyan hatalmas démont idézzen meg, akitől még az apám arcáról is lefagyott a mosoly. Ezt jelenti a vér és a tehetség. Ahhoz viszont már nem volt elég a tapasztalata, hogy Nergalt megkösse és az uralma alá hajtsa. Akkora ereje szerintem még most sincsen. Hiszen Nergal a Pokol Kormányzója, nem egy senkiházi kis féreg, mint akikkel Alex Logue seftelgetett. Nem, cseppet sem. Emlékszem...ahogy megjelent. Monumentális, legalább három méter magas bestia szarvakkal, karmokkal és éles fogakkal. Hallottam a nevetését, a mély, reszelő hangot. Hallottam a sikolyokat, ahogy  apám egyik emberét kapja el a másik után, széttépve és szétzúzva őket, mint egy darab papírt vagy csótányt. Vér és belsőség borított mindent. A bűz elviselhetetlen volt, émelygés lengett körül. Azt hiszem, egy ideig el is ájultam. Amit viszont nem felejtek el, az a három férfi arca. A démoné és a két mágusé. A páni félelem Alex és John arcán, a magabiztosság és szórakozottság pedig Nergalén. És az érzés, ami ennek láttán elfogott. Végre! Végre megbűnhődnek azért, amiket velem tettek! Nincs kegyelem! Pont az az erő fordul ellenük, amiben a legjobban bíztak, amit istenítettek!
És ő megragadta az apám fejét, amit a szemem láttára tépett le. A forrón gőzölgő vére beterítette a már amúgy is csurom véres falakat. Hányinger kerülgetett, de az igazság az, hogy egy úttal a győzelem elégedett mámora részegített. Az a szörnyeteg megkapta, amit megérdemelt! De még közel sem mindent. Találkozunk a Pokolban. Talán egy megérzés lehetett ez a gondolat. Be is igazolódott. Egyik kedvenc elfoglaltságom az apám lelkének kínzása odalent. De ne szaladjunk előre. John rohant oda hozzám, szorosan magához ölelt, és mikor a tekintélyt parancsoló démon felé fordult, azt üvöltötte neki: "Sosem lehet a tiéd!" Én viszont jól tudtam, ez a világ legnagyobb hazugsága. John legnagyobb árulása. Mert jól tudtam, hogy mi fog történni, éreztem a csontjaimban, ahogyan azt is, hogy sosem fog értem jönni. Soha. Nergal pedig kinyújtotta a karját és olyan erővel kezdett magához húzni, hogy Constantinenak esélye sem volt ellene. És még is, olykor úgy érzem, mintha nem is akart volna elég erősen tartani...Egy még erősebb kar ölelt magához, hiába nyújtóztam kétségbe esetten a szőkeség felé. Elnyelt minket a Pokol. Meghagyva a Nevető Mágust néma tanúnak.
Így lett Nergal az én megmentőm, én pedig az ő tulajdona.
Mert a dolgok így mennek, nem pedig úgy, ahogy a bugyuta mesékben a kölyköknek tálalják.
Magával ragadta a testem és lelkem egyaránt, hogy az idők végezetéig mellette maradjak. Hogy az övé és csakis az övé legyek. Ez kergette őrületbe Johnt, mert ő gyenge volt. Ellenben én...én túléltem. Nem engedtem meg magamnak a téboly luxusát. Hiszen magamra maradtam, a Poklot pedig a bőrömön érezhettem. Nem volt sok választásom, a szökés szóba sem jöhetett és amúgy sem lett volna hová mennem. Valójában, nem is akartam. Maradt tehát a "megszoksz" opció. A Pokolra taszítva pedig eljutottam addig a felismerésig, hogy nem vagyok hajlandó passzívan tűrni, élni akarok. És erős akarok lenni. A felismerés ugyan megszületett, az akarat is megvolt, de a mikéntjét Nergal tanította meg nekem. Egy démon, A Démon, egy igazi fenevad. Még is, több figyelmet és törődést kaptam tőle, mint bármelyik embertől. Hát nem ironikus? Persze, nem bánt velem kesztyűs kézzel és esti mesét sem olvasott, de nem is igényeltem...úgy sem ismertem, milyen az. Igen, halandó mércével lehetett volna türelmesebb, lehetne kedvesebb, de könyörgöm, ő egy démon! Az lenne a furcsa, ha hirtelen megváltozna és túl rendes lenne. Betegségre gyanakodnék vagy valamiféle bűbájra, amit esetleg rá szórhattak. Mert ennyi év után...ami csupán 15 év lehetett a Földön, nagyságrendekkel több idő volt azonban az Alvilágban, volt időm megismerni a tulajdonosom, aki még is sokkal több lett annál. A mindennapjaimat szorosan a közelében éltem, mondhatni, rövid pórázon. Még mielőtt bárki megbotránkozna ezen, csak szólok, hogy ha nem figyelt volna ennyire rám és nem tanította volna meg, hogy hol a helyem, akkor a többi démon már réges régen ízekre szedett volna. Ő azonban nem hagyta, hogy így legyen. Sose engedte, hogy a kelleténél jobban elbánjanak velem, vagy hogy megbecstelenítsenek. Annyit kaptam, amennyit Nergal úgy gondolt, megérdemlek vagy amennyit hasznosnak talált, hogy azt az erős és hűséges nőt faragja belőlem, akivé mára váltam. Nem volt könnyű...tartani a lépést és megfelelni neki. De mikor elég idős lettem, megértettem. Hálás vagyok, mert azzá tett, akivé lenni akartam, akire szükségem volt, és bár egyelőre nem tudom, miért, de ez egybe vágott a saját elképzeléseivel is rólam. Megtanított harcolni, minden értelemben. Így fekete mágiát is tanulhattam tőle. A fejlődésemhez viszont a kudarcaimon át vezetett az út. Törött csontokon és maró átkokon keresztül. Mindenért keményen megdolgoztam.
Olykor nem tudom eldönteni, hogy gyűlölöm vagy kedvelem őt. Talán egyszerre mind a kettő. Nehéz lenne megmondani. Most még is, hogy huzamosabb időre felment a felszínre, rá kellett, hogy jöjjek, kényelmetlenül érzem magam a társasága nélkül. Életem első tíz évét magányosan éltem, a további tizenötöt hozzá láncolva. Most pedig egyszerűen elment...valamit tervez. De tudom, nem hagy magamra. Nem kellett, hogy mondja, egyszerűen csak tudom és kész. Mint mikor azt is éreztem, hogy magával fog ragadni. A megérzéseim pedig sosem csalnak.