A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Most már több mint egy nap telt el azóta, hogy Aaronnal... igen számoltam, persze azért nem percre pontosan, de sokszor eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Persze most is próbálkoztam vele, hogy tereljem kicsit a gondolataimat, hogy ne jusson eszembe kb. minden második percben, hogy milyen jó is lenne vele lenni, de ez aligha sikerült, így napom nagy részét még így is ő töltötte ki, hogy nem volt velem. Rossz volt, sőt talán rosszabb is volt, mint előző alkalommal, mondhatni szenvedtem otthon egész nap, és az se nagyon segített, hogy dolgoztam is napközben. Szerencsére nem kellett késő estig dolgoznom, így már kora este otthon voltam, ami annyira nem is volt nagy baj, mert eléggé úgy tűnt, hogy még a nap folyamán lefog szakadni az ég. Nem kifejezetten szerettem a viharokat, nem féltem, meg ilyenek, de attól még nem kedveltem. De ez most aligha érdekelt, mivel hát megint csak Aaron jutott eszembe még ekkor is... Azért kicsit reménykedtem, hogy Aaron ott fog állni a ház előtt ahogy sétáltam hazafelé, de mikor odaértem, csalódnom kellett, mert nem volt ott. Azért alaposan körbenéztem, hátha esetleg megbújt valahol. Nem feltételeztem róla, hogy megint figyelni akarna a hátam mögött, de azért biztos ami biztos, körbenéztem hátha mégis meglátom őt, és talán még az se zavart volna, ha mégis egy fa mögött bújt volna meg! Megfáradtan dobtam le otthon a cuccaimat, miután felsétáltam, és bementem lakásom ajtaján. Nem volt jó kedvem... határozottan magányosnak éreztem magam, főleg hogy az üres és csöndes lakás várt csak. Bár ki várt volna, nekem nincs háziállatom úgy ahogy Aaronnak volt, bár már én is határozottan elgondolkoztam rajta, hogy vegyek magamnak egy kutyust, vagy inkább örökbe fogadjak egyet menhelyről. De sajnos sokat dolgoztam, így elég sűrűn lett volna egyedül, nekem pedig nem lett volna szívem csak úgy itthon hagyni egyedül. Nem érezné magát jól... így inkább hamar letettem erről a gondolatról. Megvacsoráztam, lezuhanyoztam... szóval minden olyat megtettem amit hát ilyenkor este szokás, de nem éreztem magam jobban tőle. A végén már inkább befeküdtem az ágyba, és reménykedtem, hogy álom jön a szememre. Az alvás mindig segít... vagyis tévednem kellett, mert most nagyon nem segített. Csak szenvedtem az ágyban... forgolódtam, ki és be takaróztam, mindent megpróbáltam, de hiába. Aaron járt folyamatosan a gondolataim között... hiányzott tényleg. Csak a parkban történtekre tudtam gondolni... és bármennyire is próbálkoztam nem is akartak hagyni nyugodni ezek a gondolatok. Már este 11 körül járhatott az idő... szóval elég lassan is telt ez a bizonyos idő. Sokkal lassabban telt mint a legutóbb... bár azért az a pár nap se volt semmi, de akkor is. Ez most kétszeresen is rosszabb volt... igen elég sokszor ismételtem magamban ezt a gondolatot. Nem bírtam magammal... hol voltak az én pozitív gondolataim most... hát sehol, elvesztek, mintha nem is lettek volna! Kikeltem az ágyból, és hirtelen gondolattól vezérelve elkezdtem felöltözni. Azt mondta bármikor átmehetek... ő ajánlotta fel, és igen én ezzel az ajánlattal este 11-kor akarok élni. És igen valamilyen szinten nagyon is hülye ötletnek hangzott, mert tényleg az volt. Más esetben már rég a falba vertem volna a fejem egy ilyen gondolat után, de ebben az esetben felülkerekedett bennem a gondolat, hogy ezt nem kéne, meg nem is biztos, hogy szívesen fog látni, pont egy ilyen időben! Hamar felkapkodtam magamra cuccaimat és a táskámat, pár perccel később már sétáltam Aaron lakása felé. Nagy szerencsére... vagyis hogy lehetne szerencsémre... elkezdett szakadni az eső. Egyik pillanatról a másikra szakadt le az ég, én meg ott sétáltam esernyő és minden nélkül. Mintha csak az idő is jelezni akart volna nekem, hogy én tiszta hülye vagyok, hogy ilyenkor elindulok hozzá... de muszáj volt, csak látni szerettem volna őt, és igen nekem elég lett volna pár perc is vele. Az se zavart volna, ha elküldött volna, csak had lássam... úgy éreztem mintha évek óta nem láttam volna, pedig csak kicsivel több mint 24 óra telt el az előző találkozásunk előtt. Egy jó 20 percet sétálhattam az esőben... nem hazudok, ha azt mondom, hogy nem volt éppen melegem, de még ekkor is a cél lebegett a szemem előtt! A ház elé érve mégis egy kicsit elbizonytalanodtam... nem tudom miért mondjuk, ha eddig ennyire határozott voltam! De azért mégis hamar sikerült kivernem a fejemből ezt a gondolatot... ha már eddig eljöttem, így hogy már olyan közel vagyok hozzá, most már nem mehetek el! Gyors léptekkel elindultam fel a lépcsőn, és meg se álltam a negyedik emeletig, ahol lakott. Szívem hevesen vert, és nem tudtam eldönteni, hogy most azért mert szinte szaladtam fel a lépcsőn, vagy inkább azért mert féltem mit fog reagálni arra, hogy itt állok az ajtajában! Igyekeztem határozottan bekopogni ajtaján, mert valahogy eszembe se jutott, hogy neki egyáltalán van-e csengője (biztos, hogy volt) de annyira zavarba voltam, hogy ez volt az utolsó gondolatom! Innentől kezdve már nem volt más hátra, mint hogy várjak. És ez a várakozás felért egy kisebb fajta szenvedéssel... csurom vizes voltam... és a vízcseppek fájóan kopogtak a padlón, de azért próbáltam türelmesen várni. Végül aztán, ha ajtót nyitott nekem, zihálva szólaltam meg. - Azt mondtad... bármikor átjöhetek... a CD-ért amiről beszéltünk! -
Réges-régen, sok-sok évvel ez előtt, még amikor kölyök voltam, és amikor még felváltva éltem nevelőcsaládokban, meg az otthonban, akkoriban, minden alkalommal, ha visszavittek az otthonba, az volt a szent meggyőződésem, hogy ez az én hibám. Nagyon jól tudtam, hogy én szúrtam el. Tudtam, hogy csalódást okoztam. Hogy a család, ami magához vett, majd lemondott rólam, egy nagy csalódást látott bennem, amikor leadtak az otthonban, és voltak, akik már-már menekültek, csak hogy minél előbb a lehető legmesszebb lehessenek tőlem... És általában nagyon is igazuk volt. Mert mindig az én hibám volt, hogy visszavittek. Én szúrtam el. Elszúrtam, mert... én, én voltam. Mert nem az voltam, amit vártak, amit reméltek, hanem valami teljesen más. Nem az az aranyos kisgyerek voltam, ami hiányzott addig a családjukból, nem az az angyalka, az az áldott gyermek, akinek az egyház lefestett, mikor intézték a dolgot, nem... én valami egészen más voltam, egy szörny, egy... felhúzott kakukkos óra, vagy inkább egy... olyan hülye játékdoboz, amiből kilóg egy fogantyú, amit tekerni kell, és ha a menet végére érsz, elindul a zene, és szól, és szép, és aranyos... majd egyszer csak "BUMM!" kirobban belőle az igazi tartalma, ami általában a szívbajt hozza az emberre, és ami legtöbbször ijesztő, groteszk, furcsa... és nem, távolról sem valami szép, és aranyos, amit szívesen a kebledre ölelnél. Ezek után, most itt voltam én... felnőtt fejjel, valahol félúton Adeline lakása, meg az enyém között, és egy játékbolt kirakata előtt állva, épp egy ilyen dobozt bámultam. Ebből egy fekete ruhába öltöztetett boszorkányfigura kukucskált ki, aminek bibircsókja volt, meg görbe orra, és ami, valószínűleg gyerekek tucatjaira volt hivatott a frászt hozni, amikor hirtelen és várt-váratlanul ugrott ki a rejtekéből. Ennek a játéknak ez volt a célja, erre találták ki, ezért csinálták... és... tulajdonképpen engem is ezért csináltak. Ez volt a rendeltetési célom, ezért... létezem, ezért mászott apám anyámra... Az volt a cél, hogy valami szörnyűt, valami ijesztőt alkosson, s bár ő akkor ezt nem tudta, nem látta rajtam, mikor eljött... de tulajdonképpen sikerrel járt, csak... az a doboz, amibe engem rejtettek, megtévesztőbb volt, mint ez itt a kirakatban. A dobozról mindenki tudta, azonnal, ha ránézett, hogy valami olyasmi lesz benne, ami ijesztő, s mégis megijedtek, mikor valóban így lett. De nálam... aki rám nézett, nem tudta rögtön, hogy belőlem is elő tud ugrani valami nagyon ijesztő, s hiába is ismételgettem, bizonygattam, esküdtem volna is rá ha kell... Adeline nem hitte el nekem, hogy ez igaz. Azután, hogy elváltunk egymástól, miután hazakísértük Adeline-t, hazavittem Flippert is, és biztos, ami biztos, még egyszer jó alaposan elmondtam neki, hogy ha még egyszer megszökik, lábtörlőt csinálok belőle... Felfoghatjuk úgy, hogy megértett, mert ezután lenyúlta egy pólómat, ami addig a földön hevert, bevitte az ágyamba, és a hangokból ítélve épp azon volt, hogy bosszúból széttépje a takaróm alatt. De nem foglalkoztam vele, otthagytam, és elmentem kiszellőztetni a fejemet. Sötétedésig az utcán sétáltam, gondolkodtam... amennyire tudtam, de nem mondhattam volna, hogy túl jól ment, mert körül-belül mindenről Adeline jutott az eszembe, meg az, hogy vissza kellene mennem hozzá... és... arról meg az, hogy mit tennék vele... arról viszont az, hogy ha feltárul a doboz valódi tartalma... az végzetes lehet, és akkor mindez egy végzetesen rossz ötlet volt, ami az én hibám lesz... megint. A végén kikötöttem egy templomnál, és bár fogalmam sem volt, mi is vezérelt engem oda, valahogy mégis odavitt a lábam... nem tudtam volna megmondani, hogy mi, mert már nagyon rég nem jártam templomban... és igazából, arra most sem sikerült rávennie semmiféle égi hatalomnak, hogy belépjek az épületbe, de ácsorogtam előtte... azt hiszem pár órát... Nem igazán néztem, de érzékeltem az idő múlását, mivel, mire rávettem magam, hogy ismét elinduljak, már pirkadt. Nyilván felmerülhet a kérdés, mivel szórakoztattam magam ott, az utcán ácsorogva... hát... kettőt lehet találni, ki körül járhattak a gondolataim. Persze, mire hazaértem, Flipper már tűkön ült, és "megette" még egy pólómat... úgyhogy hozzávágtam a cipőm, miután levettem a lábamról, aztán kapott reggelit, és csináltam egy kis rendet... vagy olyasmit... abból a kupiból, amit ő csinált. Mikor ő is végzett, meg én is, levittem egy rövid sétára. Mire visszaértünk a lakásba, már délelőtt volt, s bár semmi kedvem nem volt hozzá igazából... de azért leültem dolgozni. Először mondjuk kizárólag nyűglődés volt a dolog, és nem nagyon haladtam semerre... - lehet tippelni ki miatt -, de végül aztán valahogy ráállt az agyam, és mire feleszméltem, majdnem ránk is esteledett. Flipper épp a széklábat rágta alattam, feltehetőleg vagy unalmában, vagy kivitelezhetetlen gyilkossági szándékból adódóan... de mindegy is volt. Ahogy megpróbáltam visszazökkenni a valóságba, kinéztem az ablakon... nem volt a legbiztatóbb, gyűltek a felhők. Arra lehetett számítani, hogy esni fog, szóval inkább összeszedtem a pulcsim, és levittem Flippert, mert nem igazán volt hozzá hangulatom, hogy akkor menjünk, mikor már esni fog, és aztán a vizes-sáros kis átokfajzat után takaríthassak megint... Ezt most is egész gyorsan megjártuk, aztán úgy határoztam, csinálok vacsorát. Nem is azért, mert hogy éhes lettem volna, de volt ugye két végletem most időtöltés terén, vagy Adeline körül járt minden gondolatom, vagy dolgoztam... az egyikkel eltűnt egy éjszaka, a másikkal egy majdnem egész nap... gondoltam, hogy kéne most valami mást is csinálni, mielőtt teljesen bekettyózok... vagy elszakadok a valóságtól, vagy tudom is én... Ennek lett a vége az, hogy egy-egy tányér főzelékkel társítva, letelepedtünk Flipperrel végül a kanapéra - bár gyanítom, Flippert a húsgolyók érdekelték a kajában, nem a krumpli -, és bekapcsoltam magunknak egy filmet. Mondjuk, megvallom az őszintét, fogalmam sem volt mindvégig, hogy mi a fenét nézünk Flipperrel... én úgy elkanalazgattam a kajám, néha hallottam, hogy kint megdörrent az ég, amire persze nem reagáltam, de amúgy... már megint egész más bolygón jártak a gondolataim... igen... a szemfülesek nyilván már rájöttek hol... Ekkor kopogásra lettem hirtelen figyelmes. Felkaptam a fejem... a filmnek már vége volt, a tányérjaink üresek voltak... - bár nem voltam benne egyáltalán biztos, hogy én ettem-e meg, vagy Flipper -, és a hangokból ítélve, odakint eléggé zuhogott... Flipper mellettem aludt a kanapén, a füle botját sem mozdította a kopogásra. Ránéztem az órára... és a homlokomat ráncoltam... azon töprengve, vajon ki akar engem az éjszaka közepén látni...? A gondolataim közt szlalomozva felkeltem, és mezítlábasan elcsoszogtam az ajtó irányába. Menet közben a két üres tányért a mosogatóba raktam, majd anélkül, hogy a kukucskálón kilestem volna - mert hát minek azt -, kinyitottam az ajtót, és tágra is nyíltak a szemeim rögtön. - Adeline... - Talán a számat is eltátottam egy kicsit, ahogy megláttam őt, mert, mint egy vízbe fúlt macska, úgy festett... teljesen csuromvizes volt. - Azt ugye tudod, hogy a CD nem vízálló? - Az évezred leghülyébb reakciója volt, ez nem is volt kérdés, de ahogy a szavai eljutottak a tudatomig, elképedtem, még a lehetőségen is, hogy komolyan csak azért a hülye CD-ért jött el idáig... ilyen időben...?! - Megőrülök tőled... - nyögtem fel, és nem... ez most nem úgy volt értendő, ahogy az nálunk általában lenni szokott, nem... ez most a negatív verzió volt, és nem a szexuális vággyal vegyített forma... Ez most úgy azt takarta, hogy agyvérzést kapnék tőle, ha tudnék, hogy képes idejönni az éjszaka közepén, szakadó esőben... egy CD miatt...?! De miközben azon voltam, hogy ne csapjam agyon ezért az ötletért... hirtelenjében nem volt jobb ötletem, hát a lehető leggyorsabb verziót választottam... előre hajoltam, és nemes egyszerűséggel, elkapva őt, "feldobtam" - amúgy a lehető legfinomabban - a vállamra, majd már vittem is őt be a lakásba, bevágva magam mögött az ajtót, de nem is a kezemmel, és nem is a lábammal. - Ádám dolga sem lehetett ilyen nehéz Évával - morogtam, egy nagy sóhaj kíséretében, mert éreztem, hogy mennyire átfagyott a teste, és az első megállapításom valóban egészen helyesnek is tűnt továbbra is, konkrétan bőrig volt ázva...! Gyors léptekkel vittem be őt a hálóba, és tökéletesen hidegen hagyott, ha netalántán ellenkezett, kapálózott, beszélt, vagy akármi más módon is esetleg megpróbált volna megállítani. Esélye sem volt, egyáltalán nem figyeltem oda ezekre, és teljes mértékben szándékosan. Mikor beértünk, finoman leültettem az ágyra, és továbbra is ignorálva esetleges rosszallását... - már ha volt... -, felkaptam az ágy közepén heverő fekete cipzáras pulcsimat, és kezdetnek azt terítettem a hátára meg a vállára, majd a szekrényhez siettem, és kikapkodtam belőle pár száraz ruhadarabot, pólót, nadrágot, meg egy pokrócot. A ruhákat az ágyra dobtam Adeline mögé, a pokrócot pedig ráterítettem, majd melléje ültem, és tetszik-nem tetszik alapon magamhoz húztam, s átölelve őt, kezdtem a hátát és a karjait dörzsölgetni, hátha kissé nem fagy meg itt nekem... - Veszel egy forró zuhanyt, átöltözöl, aztán megfojtalak... azért szólok előre, hogy ne lepődj majd meg... - mondtam neki bosszankodva, és a lehető legszigorúbb arcommal néztem rá, egy nagyon nagy adag rosszallással keverve, hogy kétszer is meggondolja, akar-e ellent mondani nekem, mert tartottam tőle, hogy nem járna jól, ha ellenkezni kezdene velem. - Hogy jutott eszedbe? Mégis?! Ilyen időben ide jönni? Neked még senki nem mondta, hogy a tüdőgyulladás egy szar dolog? Vagy tényleg meg akarsz halni? Az hagyján, hogy nincs esernyőd, de élni akarásod sem? Az őrületbe kergetsz, esküszöm, pedig eddig se voltam normális! Mi a fenét csinálok én szerinted, ha neked bajod lesz, mert a viharban kellett neked azért a hülye CD-ért eljönnöd?! Nem ért rá holnapig?! Ha ennyire kíváncsi vagy a Teremtőre, mesélek én róla, emiatt ne halj meg! - fakadtam ki. Pedig esküszöm, megpróbáltam nem kiakadni, de ahogy egyre jobban mondtam a magamét, azért csak sikerült... miközben szüntelen öleltem őt magamhoz, igyekezve minden lehetséges módon melegíteni őt, és közben a hátát dörzsölgettem, meg a karját felváltva... És közben meg csak az járt az eszemben, hogy mi a fenét csinálok, ha baja lesz miattam...?!
Csak álltam ott, és vártam... fáztam de valahogy az most jobban érdekelt, hogy mi lesz Aaron reakciója, és az hogy végre újra láthatom őt. Még innen is tisztán lehetett hallani, hogy is zuhog odakint az eső, ennél is jobban elkezdett durvulni a vihar, dörgött, és villámlott is odakint, amit még az esőnél is jobban gyűlöltem, de már nem is nagyon számított, mert már itt álltam az ajtaja előtt. Nem tudom végül mennyi idő volt mire hallottam az ajtó nyitását, de rögtön felnéztem, és ott állt ő. Hamar ki is jelentettem miért is jöttem... talán még hadartam is, de mindegy is volt! Kimondta nevemet csodálkozva... nem rám számított, sőt inkább senkire nem számított ilyenkor. Innen már nem tudtam volna visszafordulni, de már nem is akartam. - Nem baj... mármint akkor berakom a táskámba... - Válaszoltam kicsit furcsa reakciójára. Talán még el is mosolyodtam ahogy megláttam őt, de mosolyom hamar lefagyott arcomról miután kimondta, hogy megőrül tőlem, és ezt egyáltalán nem pozitív értelembe mondta, hogy már mondta nekem egyszer. Tekintete szigorú volt, és nem tűnt úgy, hogy egy picit is örül annak, hogy én idáig eljöttem az éjszaka közepén, és erről akkor se változott a véleményem mikor hirtelen felkapott vállára, és elcipelt a hálószobáig. Egy pillanat alatt rombolta össze elképzeléseimet arról, hogy esetleg örülni fog nekem. Igen, kicsit reménykedtem abban, hogy olyan fog történni mint a romantikus filmekben, és amint meglát az ajtóban csurom vizesen, odajön hozzám és megcsókol szenvedélyesen, magához ölel és úgy cipel az ágyba, de ehelyett szigorúan ellent mondást nem tűrve cipelt a vállán mint valami rossz kisgyereket, aki kiment az esőbe miközben nagyon nem szabadott volna neki, vagy legalább esernyőt vihetett volna magával. De ez az elképzelésem így hamar elveszett, és teljesen hülyének éreztem magam, hogy felmerült bennem ez a lehetőség... a valóságban soha nem úgy történnek a dolgok, mint a filmekbe. - Aaron ne már... - Szólaltam meg azért közben, de igazából nem különösebben ellenkeztem neki. Közben elmormogott magában egy újabb mondatot de erre nem válaszoltam. A hálóba érve finoman leültetett az ágyra, és elkezdett sürgölődni a szobában. Először vállamra terítette pulcsiját, majd hozott nekem új nadrágot, felsőt, és egy pokrócot is. - Tényleg nincs semmi baj... - Mondtam ki halkan, de teljesen ignorált, bármit is mondtam neki. Nem mondom, hogy nem eset rosszul azért... végül leült mellém, és magához húzott miközben elkezdte karomat és hátamat dörzsölni, hátha ezzel eltudja érni, hogy kicsit felmelegedjek. Azt hittem, hogy most így már megnyugszik kicsit, de ekkor jött még csak a fekete leves. Csak hallgattam őt... de egyáltalán nem volt pozitív amit mondott, sőt első körben megígérte, hogy miután lezuhanyzok megfog fojtani. Szóval jól kezdtünk, de nem mondtam semmit rá. Se nem mondtam igent, se nem nemet. Jobbnak éreztem, ha egyelőre nem szólalok meg. Ekkor kezdte csak meg igazán leszidásomat... szigorú volt, és ki volt akadva, nagyon is! Én meg ültem ott mint egy rossz kisgyerek, akit éppen a szülei szidnak. Mert ezt éreztem, most már nem először Aaron miatt... én meg sírni akartam, talán már kezdtem is bánni, hogy idáig eljöttem, mert egyáltalán nem örült nekem, vagyis egyáltalán nem úgy tűnt mióta megérkeztem, hogy egy pillanatig is boldog volt amiatt, hogy itt vagyok. Mikor a végére ért kiakadásának kibújtam öleléséből, és egy egyszerű mozdulattal dobtam le magamról pulcsiját, és pokrócot, hogy felállhassak az ágyról. - Szerinted miért jöttem ide?! Látni akartalak, és mert hiányoztál... a CD csak egy hülye ok volt, hogy átjöhessek... tényleg szerinted csak amiatt jöttem át az éjszaka közepén? - Fakadtam most már ki én is... nem tudtam tovább hallgatni szidását, miközben azért ölelt magához... nekem ez így sok volt kicsit. - Na és ha kapok egy tüdőgyulladást? Akkor esetleg tudtál volna nekem örülni, ha holnap jöttem volna át mikor nem esik az eső? - Teltek meg szemeim könnyekkel végül. Csalódott voltam... ez van mikor az ember elhiszi a hülye romantikus filmeket, aztán mikor nem úgy történnek a dolgok, sőt annál is rosszabbul, akkor ott áll csalódottan. Ez voltam én... tényleg teljesen naiv voltam, ahogy Aaron mondta már nekem nagyon sokszor, de akkor nem hittem el neki. - Hogy lehetek ennyire naiv... - Ezt inkább magamnak mondtam megtört hanggal, és töröltem le könnyeimet amilyen gyorsan csak tudtam. - Nem tudom mit képzeltem mikor idejöttem... - Fordítottam aztán neki hátat, és kimentem a hálószobából. Nem gondoltam, hogy nekem van itt maradásom! Az újra hideg, és vizes ruha fájón tapadt bőrömre, annyira fájón, amennyire a valóság volt!
Még hogy a táskájába - magamban fel is morrantam a gondolatra, hiszen számomra semmivel sem tűnt szárazabbnak a táskája, mint ő maga... bár tény, bele nem láthattam, szóval nem tudhattam, a táskája belseje hogy állt, de nekem azért kívülről az sem tűnt jobb helyzetűnek... Nem mintha nagyon féltettem volna azt a CD-t, sőt, igazából a CD maga piszkosul hidegen hagyott... engem Adeline állapota sokkolt és aggasztott...! Miközben bevittem őt, hallottam ugyan hogy a nevemet mondja, de nem reagáltam rá. Nem, mert féltem, ha megtettem volna, csak rosszabb lett volna, ugyanis dühös voltam... dühös, mert ezt csinálta, dühös, mert annyira sem volt tekintettel magára, hogy... nem is tudom, mondjuk hogy taxival jöjjön, vagy akármi... de akár jöhetett volna előbb is, vagy később, vagy mindegy, csak nem a szakadó esőben, mikor bármi baja történhetne... De ha azt képzeltem, hogy majd Adeline csendben fogadja a szidalmaimat és a morgásomat, a viselkedését illetően, akkor nagyon is tévednem kellett, mert bizony nem így történt, nagyon nem. Ahogy én elhallgattam, ő máris levette magáról a pulcsit, a pokrócot, és elhúzódva tőlem még fel is állt... én pedig zaklatottan lestem utána, mondhatni akár azt is, hogy értetlenül, míg bele nem kezdett saját mondókájába. Látni akart, és hiányoztam neki... nem a CD volt az érdekes... énmiattam indult útnak... ezt mondta, és... ez még rosszabb volt, mint ha tényleg a CD miatt jött volna... mert ha baja történik, az meg miattam lett volna, vagy majd lesz, és nem is az átkozott CD miatt, amit bosszúból könnyűszerrel ripityára törhetnék majd, bezzeg magamat... hát, azt nem olyan egyszerű... És még hogy tudtam-e volna örülni... most is örülnék én, csak annak nem fogok örülni, ha miattam beteg lesz! Vagy akár bármi más baja is eshetett volna kinn az esőben, éjjel, egyedül... ő meg miattam flangált odakinn! Így mégis hogy várhatja, hogy örüljek... mert az életét kockáztatta miattam...?! Annak én nagyon örültem most is, hogy itt van, hogy látom, de... ahhoz, hogy ezt ő is megtudhassa, nem lett volna rossz, ha előtte nem fagyna halálra! De ezek közül egyiket sem mondtam ki. Egyrészt, azt hiszem, ahogy én elmondtam neki a gondolataim, és az érzéseim, az nem nagyon volt jó neki... nem tetszett és nem is igazán értette... nem örült, bár nem is az volt a cél, inkább csak hogy értse, nem akarom elveszteni... De nem értette. Dühös lett, vagy nem is tudom... csalódott, azért, amiket mondtam, ezért nem mondtam ki a többit, főleg, amikor láttam, hogy a szemei is könnyessé váltak... az egyetlen hely, ami eddig nem volt "vizes" rajta... persze szigorúan véve az is az volt, de nem így... és most meg már mégis, és miattam, és ezt sem akartam... Rossz, nagyon rossz érzés volt látni a könnyeket a szemeiben... Nem tudom, de sírni látni... épp olyan érzés volt, mintha baja esett volna... esett is, mert... azt hiszem, megbántottam... és bár én még mindig azt éreztem, megérdemelte, hogy megszidjam, és még meg is érdemelné, hogy tovább szidjam, de... hiába nyitottam szólásra a számat, nem jött ki hang a torkomon. Csak néztem őt, ahogy könnyezett. Elszomorítottak a szavai, még ha korábban én is mondtam olyat, hogy naiv... bár én nem egészen így értettem... illetve, az, hogy már nem akart itt lenni... az pedig fájt nekem... Amikor elfordult tőlem, és kiment a szobából, felugrottam az ágyról, és utánafutottam! - Hé! Hová mész?! - siettem utána, majd ahogy utolértem őt, megálltam előtte, és két vállánál fogva megállítottam őt is, hogy ki se tudjon kerülni. - Nem mehetsz el... hová akarsz menni, mikor kint ilyen idő van?! Ugye nem gondolod komolyan, hogy elengedlek így?! - fakadtam ki, de... aztán úgy éreztem, meg is bántam a szavaim, ahogy kimondtam őket, mert túlzottan is visszacsengtek az előzőekhez, és... azzal semmi mást nem értem el, csak hogy Adeline miattam sírt... Idegesen, és ostobán álltam ott előtte, úgy éreztem, mert... hirtelen nem tudtam mit tegyek, vagy mondjak... csak néztem őt, fogtam a vállait, és... és próbáltam rájönni, mit kellene most csinálnom, hogy... hogy megértse, mi a bajom... és... hogy miért... de az volt a baj, hogy össz-vissz egy dolog jutott eszembe, de... azt meg én még eddig nem terveztem, hogy mondjam, mert... hát mert... volt nekem még elég bajom magammal, és ha kimondom, és mégis vége lesz, vagy bántom, akkor csalódni fog... megint... bennem... ő is... És nem akartam neki is egy csalódás lenni, de... De rá kellett jönnöm, most is csalódást okoztam, és bántottam... csak olyan... nem szörnyszerű, hanem nagyon is emberi módon, ami talán még rosszabb is lehetett... nem tudom... - Sajnálom... - böktem ki végül, mikor már talán percek is elteltek, hogy így álltam előtte, s magammal viaskodtam... -, én csak... nem akarom, hogy bajod történjen miattam... vagy egyáltalán... mert... nem hiszem, hogy kibírnám a dolgot... Azt hiszem, hogy beléd szerettem... - szaggatottan, talán kissé motyogva is beszéltem, és leginkább Adeline cipőjének mondtam a dolgot, többek között azért is, mert most nyilván haragszik rám, és... nem akartam látni rajta, hogyha ezzel is csak megbántottam... és ezért is csak csalódott lett... - Nem akarom, hogy elmenj... szeretném, hogy maradj... - folytattam lassan, és még mindig nem néztem fel, de megpróbáltam újra finoman elkezdeni dörzsölgetni a felkarját, a vállait, mert úgy éreztem, lassan hozzáfagynak a kezeim. - Gyere vissza a szobába, ott melegebb van... nem foglak bántani, megígérem... - próbáltam nagyon-nagyon békésnek tűnni, bár nagyon is rettegtem tőle, hogy ellenkezni fog, hogy mégis elmegy... és... nem csak amiatt féltem ettől, mert kint vihar dúlt, hanem azért is, mert bennem is... hogy ha elmegy most, talán... sosem látom többé... És tudtam jól azt is, hogy nagyon is hiba volt, azt mondanom, hogy bántani fogom... nem akartam őt bántani, sok mindent akartam vele, de bántani nagyon nem... még akkor sem, ha veszélyes ostobaságot csinált, és miattam tette... de bántani akkor sem akartam, jót akartam neki... és hogy... velem maradjon...
Csak szidott, és szidott, én meg ültem csak ott egy ideig és hallgattam. Rosszul éreztem magam, és kezdtem megbánni, hogy átjöttem, mert lehet tényleg naiv vagyok, sőt már biztosan, de nem ilyen reakcióra számítottam. Kicsit reménykedtem, hogy örül nekem, hogy itt vagyok... legalább egy pillanatra láttam volna ennek a jelét, de még csak azt a pillanatot se kaptam meg... így maradt az, hogy csak ültem ott mint valami rossz kisgyerek, és hallgattam ahogy szid! Tényleg egy gyereknek éreztem magam, akit éppen a szülei szidnak mert már megint hülyeséget csinált anélkül, hogy gondolkozott volna. Valóban nem gondolkoztam, csak jöttem, arról meg már igazán nem tehettem, hogy útközben rám szakadt az ég... mikor elindultam még nem esett, bár éles logikámmal kitalálhattam volna, hogy rövid időn belül lefog szakadni az ég, és egy iszonyatosan nagy vihar kerekedik egyik percről a másikra. Persze szidása valamilyen szinten teljesen jogos volt... megvolt az esélye, hogy ezután a kis mutatvány után beteg leszek, de ez érdekelt engem a legkevésbé, még ezek után is, hogy megkaptam a "kötelező" leszidást érte. Valahogy a következményekre nem gondoltam... csak az volt a szemem előtt, hogy láthassam őt... más kérdés, hogy végül itt van mellettem és ölel, de közben haragszik is rám... szóval mondhatni teljes kudarcot vallottam! Nem akartam kifakadni, de valahogy nem tudtam tartani a számat... túlságosan is csalódott voltam, és szomorú, meg minden más is már... sok érzés kavargott bennem, de nagy részük inkább negatív érzés volt, és talán emiatt is lett a vége mondandómnak sírás. Most se akartam sírni... igazából sose akartam előtte, ehhez képest már sokadszorra sírok előtte... amúgy nem is volt rám jellemző a sírás, kivéve, ha feszült helyzetben voltam. Mondhatni így vezettem le a feszültséget magamban, ami utána nekem jó volt, de Aaron kevésbé érezhette pozitív hatásait az én sírásomnak. Nem kellett sokat várnom, elég hamar utánam szaladt és utamat állta, és hogy végképp ne legyen esélyem két oldalról megfogta vállaimat. - Elmegyek... nem tudom hova, csak el... - Vágtam rá szinte rögtön kérdésére a választ még mielőtt újra rám tudott volna förmedni. Mert igen újra megtette, és kezdte újra a magáét mondani, hogy én mégis hogy gondolom, hogy ilyen időben el akarok menni, de engem tényleg az idő érdekelt a legkevésbé még mindig. - Hát milyen idő van... esik, és kész! Senki nem olvadt még el egy kis esőtől, és talán én se fogok! - Fakadtam ki kb. ugyanúgy ahogy ő tette. Mondjuk eléggé sikerült lefokoznom ezt a vihart, mert ezt mindennek lehetett nevezni, csak egy kis esőnek nem. Tényleg elég komoly vihar volt odakint, de inkább elindulok ilyen esőben vissza haza, mint, hogy itt legyek úgy, hogy nem lát szívesen, vagy ha mégis, akkor egész este ezt fogom hallgatni, hogy már megint hülyeséget csináltam! Ezután hosszú percekig nem szólalt meg, és én is követtem a példáját. Nem akartam, hogy még nagyobb vita legyen ebből, mint ami most van jelenleg. Mindkettőnknek le kell nyugodnia, mert ez így sehogy se lesz jó... lehet tényleg haza kéne mennem, hogy ténylegesen letudjunk nyugodni... egy részem tényleg menni akart, de a másik részem aki eléggé megbújt ott bennem, azért mégis maradt volna... de ő most azért eléggé elbújt ott a háttérben, és csak csendben tiltakozott, hogy innen márpedig nem megyünk sehova! Aztán kimondta, hogy sajnálja, de még mielőtt közbe szólhattam volna, folytatta. A cipőmet bámulta közben, nem nézett a szemembe, ahogy azt már sokszor tette mikor fontos dolgot közölt velem. Szaggatottan mondta az információkat, és még motyogott is, de így is kivettem mindent amit mondani akart, csak az utolsó két szava nem akart először eljutni a tudatomig. - Tessék? - Kérdeztem vissza végül, bár pontosan hallottam, azt amit mondott. Szinte reflexszerűen kérdeztem inkább vissza inkább... nem akartam kierőltetni belőle, hogy újra kimondja. Mindenre számítottam, csak erre nem, de mégis annyira jó volt, hogy kimondta. Úgy éreztem szívem kiakar ugrani a helyéről... hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy fázok egyáltalán... ez az utolsó két szó mindennél többet ért, és bár bőröm jéghideg volt, mégis szívem irányából melegséget éreztem. Nem akarta, hogy elmenjek, és ekkor véglegesen előbújt bennem az a másik kis én, hogy véglegesen döntsön arról, hogy én márpedig maradni fogok, nem megyek én sehova. Egy pillanat töredéke elég volt arra, hogy véleményem teljesen megváltozzon, és bár még könnyeim még mindig záporoztak, mondjuk már nem azért mert csalódott voltam, inkább megakartam ölelni. Már szinte meg se hallottam szavait arról, hogy menjünk be a szobába, és hogy nem fog bántani. Teljesen elengedtem a fülem mellett, talán nem is jutott el teljesen tudatomig ez a fajta információ már, csak fogtam magamat, és megöleltem... muszáj volt, ez nekem kellett, és csak ekkor kezdtem igazán érezni azt, hogy fázok, és testem szinte remeg már emiatt. Viszont ahogy öleltem őt, jól esett testének melege, és bele se gondoltam abba, hogy most vizezem össze őt is teljesen. - Maradok... - Suttogtam miközben hideg arcomat nyakába fúrtam.
Ő azt mondta, hogy elmegy... hogy csak egy kis eső van kint, és nem fog tőle elolvadni... amiben persze én nem voltam kicsit sem biztos, hiszen... ha baja esik kint, ha beteg lesz, ha... baj éri... ha meghal nekem miattam... a halottat gyakorta elhamvasztják, a hús pedig akkor "leolvad" a csontról, mígnem végül a csontok is oda lesznek... s eme képsor alapján nagyon is tudtam volna azt mondani, igenis hogy "elolvadhat ettől az esőtől" ő is... Igen, nekem ilyen rémséges képek jutottak eszembe, pusztán arról, hogy ő elolvadhat-e az esőben, de... még ha másnak nyilván túlzásnak is hatott volna, más bizonyára attól sem félt volna annyira mint én, hogy ő meghalhat... Annyi féle módon történhetne kint baja, máskor is, de most főleg... Normális ember ilyenkor nem kel útra, s ha mégis, akkor vagy nem épeszű, vagy rossz szándékai vannak... vagy ostoba... és mindez nem RÁ vonatkozott, mert ő előlem menekülne... én bántottam most őt... és ha elmegy... a sötétben rejtőzködő gonosz rálelhet... vagy utánamehet... vagy más... Hisz elég egy ostoba autós, ha ilyen időben valami őrült elüti, az is elég baj, ha valaki elkapja a járdán, az is elég baj, ilyen eső után talán a vére nyomát sem lelnék többé... És ezen kívül... semmi sem zárná ki, hogy ha itt hagy... én... nem-e megyek utána, és... hogy az én lennék-e, vagy... egy másik én... nem akarom... nem akarnám tudni... nem...! És ha elmegy... talán sosem jön vissza, még ha haza is keveredik épen, s még ha nem is volna aztán beteg, ha nem történik baj... még akkor is, lehet... lehetne, hogy többé nem jön, hogy nem ereszt magához, hogy nem áll velem szóba... mert megbántottam... az én hibám volna, bármi is érheti vagy érhetné még ezután... minden az én hibám volna... lesz...! Tény, hogy ritkán kértem bocsánatot. Életem során, nagyon is megszámlálható ilyen eset történt... Mármint, igazi bocsánatkérésre gondolok. Mert magamban sokszor mondogattam, főleg, amikor elszúrtam, és visszavittek a családok az otthonba, mikor már elég nagy voltam, rájöttem, fölösleges mondogatni, hogy sajnálom, azt, amivel megijesztettem őket, vagy feldühítettem, mert nem ért semmit a dolog... úgyhogy inkább legfeljebb magamban sajnáltam a dolgot... Mikor az otthonban éltem aztán, ott... ha a gyónásokat nem számoljuk a templomban, ritkán mondtam ki ilyesmiket, az ima meg főleg nem számított ide, hisz egy idő után ott se volt már sok sajnálkozásom, inkább dühös vagy épp csalódott voltam, ahhoz meg az nem járt. És azután... mikor a magam lábára álltam, eleinte ment a bocsánatkérés is, ha kellett, de utána... nem is tudom, talán a sötétség bennem megelégelte, ezért dühvel válaszolt a kényes helyzetekre, és nem megbánással... Mondjuk, utána kijutott bőven a megbánásból is, és... Most is féltem... nem akartam csalódni, elég baj volt, hogy Adeline csalódott bennem, bocsánatot kellett kérnem, mielőtt olyan történik, ami miatt dühös lehetnék... rá, magamra, vagy mindkettőnkre, mindegy is... Mindez... a mindettől való félelem vett rá, hogy kimondjam... azt éreztem, tudnia kell, mégis, inkább, és... azért is, hogy ha kimondom, akkor talán mégsem... mégsem megy el! - Szeretlek téged... és nem élném túl, ha bajod lenne... - mormogtam el ismét az orrom alatt, mikor visszakérdezett. Bár gyanítottam, hogy igenis hallott engem, csak... talán nem hitt a fülének... és bár nem tudhatta, mennyire is sebezhetetlen vagyok igazából, azért talán még így is sejthette, hogy ha én azt mondom, hogy nem élném túl, hogyha baja esne, akkor az úgy is van... mert... ha baja történne miattam... megoldanám... hogy nekem is bajom essék... Nem tudtam mit fog erre felelni, vagy úgy egyáltalán, számít-e majd bármit, hogy sajnálom... hogy nem akartam megbántani... és elijeszteni sem... és hogy tényleg szeretném, hogy maradjon itt velem, és ne menjen innét sehová... Egészen addig, torkomban dobogó szívvel vártam, mi lesz most, míg... egyszerre csak meg nem éreztem testét az enyémnek nyomódni, és a jéghideg bőrét az enyémhez érni, ahogy a nyakamban kötött ki...! Remegő teste, nedves orcája, mind mind hozzám simult, és kezeim automatikusan ölelték körbe őt, és szorították... nem úgy, hogy fájjon neki, de szorították! Borzongatóan hideg volt a ruhája, a bőre, de ha nem néztem azt, mennyire aggaszt ez őt nézve, akkor nem érdekelt a dolog! Nem zavart, hogy én is vizes leszek, nem zavart, hogy fáznom kéne... az... az viszont nagyon is érdekelt, hogy ha... ha megölelt, talán mégsem utál annyira... S kimondta, hogy itt marad... én pedig megborzongtam az érzéstől, de ezt nem a hideg okozta, ez egy jóleső borzongás volt. Végigsimítottam tarkóján, haján, hátán... és legalább egy bő percig csak öleltem, csak szorítottam, tartottam őt a karjaim közt, fejem az övéhez hajtottam, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem álmodom... hisz ilyen szép álmaim nekem nem szoktak lenni... úgyhogy, ez a valóság kell hogy legyen. - Ne csinálj ilyet többet, jó...? - Szépen kértem, s nem eresztettem el közben, csak egy csókot nyomtam a feje búbjára. Nagyon nem akartam, hogy kioktatásnak vegye, vagy megint szidásnak... nem akartam olyannak, nem is szántam annak, csak... tényleg... szépen meg akartam kérni, hogy ne kockáztasson énmiattam... - Visszaviszlek a szobába... vagy vigyelek a fürdőbe? - kérdeztem tőle, kicsit talán tanácstalanul, mert nagyon nem tetszett, hogy ilyen hideg a bőre, meg a ruhája rajta... s nem tudtam, mi volna a jobb, ágyba dugni, betakarni, vagy a meleg víz alá állítani? Mondjuk, a kezeim közül sem igazán akartam ereszteni... - Megfagysz nekem... - aggodalmaskodtam, és mielőtt választhatott volna, lehajoltam, kissé elválva tőle, és egyik kezem a térde alá nyúlt, a másik a hátát tartotta meg, miközben a karjaimba emeltem őt, finoman. Úgy voltam vele, bármit is szeretne, nem járkáltatom itt a saját lábán, még elesik a végén... inkább én viszem, oda, ahová csak szeretné!
Láttam rajta, hogy nagyon próbálja tartani magát... mármint nem akart ennél is dühösebb lenni, de én pedig akkor is mondtam a magamét. Mondjuk lehettem volna elővigyázatosabb, mert Aaron már sokszor hangoztatta nekem, hogy akire legutoljára haragudott az azóta halott. Fogalmam sincs mire gondolhatott ez alatt, mert azt szinte biztosra mondtam volna, hogy nem ő ölte meg ezt a bizonyos személyt. De én mondtam, és mondtam talán ezzel jobban magamra haragítva őt. Nem tudtam magamban tartani az érzéseimet, és a csalódottságomat. Amiről igazából nem ő tehetett egy mértékben, mert itt igazából én voltam az aki reménykedett, és elképzelt egy helyzetet, amiből aztán semmi nem lett, a közelében se volt annak amit elképzeltem! Erről ő nem tehetett, arról már inkább hogy elég komoly leszidásba kezdett alig fél perccel azután, hogy beléptem a lakásba... vagyis dehogy léptem be, a vállára kapott és úgy vitt be a szobába ellenkezést nem tűrően. Valószínűleg még most is szidna, ha nem csattanok fel, hogy amúgy nekem is van véleményem erről az egészről még akkor is, ha ő ezt nem vette figyelembe az elején! Csak álltunk ott miután mindketten kimondtuk azt amit gondoltunk. Aaron aggódott, én ellenkeztem szokásomhoz híven. Nem akartam elfogadni Aaron szavait, hogy nekem ebből komolyabb bajom lesz. Nem lesz, én tényleg úgy gondoltam, hogy nem én leszek az első ember aki náthás lesz egy kicsit, ha esetleg a testemnek mégse tetszett annyira ez a kis mutatvány. De akkor is ez érdekelt a legkevésbé... Aaront viszont ez érdekelte a legjobban. Megérthettem volna aggódását, de akkor abban a pillanatban az volt az utolsó gondolatom... dühös voltam magamra, és rá is kicsit, így nem tudtam erre gondolni. A dühöm, és haragom viszont elszállt egy perc alatt... Aaron azt mondta szeret, én pedig automatikusan visszakérdeztem, mert valahogy nem akartam elhinni. Sosr gondoltam volna, hogy kifogja mondani, és most kimondta. Nem azért kérdeztem vissza, hogy rákényszerítsem, hogy újra kimondja érzéseit, de ez annyira magától jött, hogy vissza se tudtam fogni a kérdést, pedig hallottam én, eljutott a fülemig, az agyamig már kevésbé. De csak mert nem gondoltam, hogy kifogja mondani... főleg most, miután ennyire haragudott rám! - Nem lesz semmi bajom... érted? - Fogtam két kezem közé gyorsan arcát, hogy szemébe tudjak nézni. Látni akartam szemeit ezek után. Újra kimondta, bár ekkor se nézett szemembe, ezért is próbáltam felemelni tekintetét, és csak remélni tudtam, hogy nem fog ellenkezni. Szeret... folyamatosan ez járt a fejembe szünet nélkül. És annyira jó volt, hogy kimondta, főleg így hogy egyáltalán nem számítottam rá! Nem tudtam már haragudni rá... vége volt, és ha szavakkal nem is, de cselekedettel akartam neki jelezni. Valahogy most bennem maradtak a szavak, amennyire beszédes voltam, most én voltam az aki keveset szólalt meg ezek után. Ahogy magamhoz öleltem, kezei alig pár pillanattal később körbefogták testemet, és kellemesen szorított magához. Éreztem testének melegét, és hideg porcikáimnak ez esett a legjobban, ha nem ölelném talán úgy érezném, hogy halálra akarok fagyni. Pedig meleg volt a lakásban, de vizes ruháimon ez nem segített, ami méghozzá kitartóan tapadt bőrömre, ezzel eredményezve, hogy testem már nem az idegességtől remegett, hanem mert fáztam. Öleléséből mégse akartam kibújni, ahhoz ez túl jó volt, hogy egy kis vizes ruha félbeszakítsa. Miután kimondtam, hogy maradok, végigsimított hajamon, és hátamon, aminek következtében végigfutott testemen egy kis borzongás, és nem tudtam eldönteni hogy ez a hideg miatt van, vagy azért mert így ért hozzám. - Rendben nem fogok ilyet csinálni többet... - Szólaltam meg miközben egy csókot nyomott fejem búbjára, de továbbra sem engedett. Hangom bűnbánó volt, már nem volt a gondolataim között, hogy nekem ellenkeznem kéne. Igaza volt, és én pedig emiatt is egyeztem bele... valamilyen szempontból teljesen rossz ötlet volt ekkora esőben eljönni, viszont olyan szempontból akkor is jó ötlet volt, hogy most itt vagyok vele! - Lehet jót tenne egy forró zuhany... - Döntöttem egy kis gondolkodás után, és remegő kezeimmel próbáltam egy kicsit még jobban magamhoz húzni testét, hátha kicsit több meleget kapok tőle, de ez már szinte lehetetlen volt, mivel az ő ruhái is elkezdted átázni az én vizes testem miatt. Már válaszoltam volna, de ekkor elvált tőlem, aminek egyáltalán nem örültem, de aztán lábaim alá nyúlt, és hátamat megtartva felemelt, és pedig szinte rögtön kaptam nyaka után, hogy egy kicsit megtudjak kapaszkodni. - Aaron... - Csak a nevéig jutottam, de amúgy a mondatom folytatása az lett volna, hogy tudok a saját lábamon is menni, de végül csendben maradtam inkább.
Utólag... könnyű okosnak lenni. Ezt szokták mondani az emberek. Főleg akkor, amikor hibáznak. Én pedig azt éreztem... hogy nem kellett volna így beszélnem vele... nem volt helyes, még ha én úgy is éreztem, hogy az, mert... mert aggódtam miatta, és féltettem őt. Azt gondoltam, ha... ha baja esett volna, vagy ha baja lesz, ha az lenne ezután, amiért idejött, vagy amiért én... elüldöztem... megijesztettem... megbántottam... én... én azt éreztem, hogy akkor... akkor azt kellene... azt akarnám tenni, hogy azt a bizonyos pengét... olyan mélyen magamba döfném, hogy a hegye a hátamon jöjjön ki...! Mert ha neki baja esik... ha én... ártanék neki is bármiként... az már tényleg, több volna a soknál, és... sokkal több, mint amit el tudnék, vagy akarnék viselni, mert... egyet... egyet elvehetett tőlem a sötétség, egyet... ha nehezen is, de átvészeltem, túléltem, de Adeline... Adeline nem csak a második volna, de ő emellett... más is... egészen más volt... ő sokkal... sokkal több volt... ő több volt nekem, mint amit valaha is gondoltam, hogy még érezhetek, vagy amit egyáltalán valaha érezhetek. Én... én annyira... azt éreztem... hogy annyira meg akarnám védeni, hogy az már fájt! Az mondjuk hagyján, hogy nekem fájt, de a baj az volt igazából, hogy ezzel neki is fájdalmat okoztam, épp most, az imént... mert annyira meg akartam védeni, és ezzel, épp ezzel bántottam meg... pedig pont ettől akartam megóvni... A rossztól, a bajtól, a sötéttől... magamtól... mindentől, ami bánthatta, mégis, épp ezzel bántottam meg... És emiatt is, meg... mert úgy is volt... kellett elmondanom, hogy... hogy szeretem őt, mert ha tudja... azt reméltem, ha tudja... akkor nem megy ki azon az ajtón, nem megy el, és nem... tesszük ki őt, mi ketten, ő és én... még nagyobb veszélynek... Azt akartam, hogy itt maradjon velem, hogy ne menjen el... annyira azt akartam, hogy velem-, és hogy... biztonságban legyen, hogy... vigyázhassak rá... bármit megadtam volna ezért, bármit megtettem volna, és bármi lettem volna a kedvéért... csak maradjon... itt, velem. Ezért kimondtam egyszer, kimondtam kétszer, és kimondtam volna, ahányszor csak kéri, csak... ne menjen el! De nem tudtam, rá merjek-e nézni, mit fogok vajon látni, ha felnézek rá... féltem tőle, hogy szemeiben az elutasítást látom majd, a félelmet, a haragot, a megbántottságot, amit én okoztam... egészen addig nem emeltem fel a szemem, míg hangját meg nem hallottam, s vele együtt, kezeit, puha érintését nem éreztem az arcom két oldalán. Ekkor felnéztem, de csak lassan... mert tartottam attól, nem-e búcsút akar ezzel mondani... hogy nem lesz semmi baja... Ám nem folytatódott, ennyit mondott, e kérdést tette fel, értem-e, hogy nem lesz semmi baja...? Én pedig értettem, értettem, hogy ő ezt hiszi, hogy ebben hisz, bízik... gondolja... reméli, nem is tudom... de... én... ennél sokkal bizonytalanabb voltam, sokkal jobban féltettem annál, sem mint hogy reményekben higgyek... én a bizonyosságot akartam... hogy nem lesz... hogy márpedig nem lesz neki semmi baja...! Hogy nem esik miattam bántódása! - Ne legyen... - bólintottam egy kicsit, de épp hogy csak, mert kezeitől egy centire sem kívántam elválni, eltávolodni. - Ne legyen, mert esküszöm, nem bírnám ki, nem tudnék úgy élni... - mondtam, és óvatosan érintettem meg kezemmel a kezét, közben tekintetemet végig az övé tartotta fogva... Kerestem a szemeiben a félelmet... a lemondást... kerestem a haragot, a megbánást... kerestem a szándékot, hogy elmegy, és nem jön vissza többé... kerestem mindent, mitől féltem, hogy esetleg meglelhetem odabenn, a csillogó íriszekben... Kerestem, de azt kívántam, ne találjak mást, csak azt, hogy itt marad... hogy nem megy el...! De nem mondott többet... és féltem, ez mit jelent majd... attól is féltem, hogy a mondandója szöges ellentéte lenne tetteinek... érintéseinek, de... attól is... hogy már annyira fázik, hogy megszólalni sem nagyon tud... Elsőre meg sem tudtam volna mondani, melyik lehetőség tűnt ijesztőbbnek, pedig annyira... jó érzés volt ölelni őt, és hinni, hogy az ölelése jót jelent, az ölelése megbocsátást, maradást jelent... De féltem. Még mindig, már megint... mert féltettem őt...! Úgy öleltem, s ő ölelt engem, de ezzel csak még jobban éreztem remegő tagjait, teste minden rezdülését... mely egyszerre félelemmel, szomorúsággal, haraggal és szeretettel töltött el, mert miattam... tette ezt magával... énmiattam szenved... miattam reszket...! Én pedig minden tőlem telhető módon megpróbáltam átmelegíteni borzongó testét... Hálás voltam, amiért nem ellenkezett... mikor ismét meghallhattam szép hangját... szavai azt a reményt adták nekem, hogy... tényleg... megbocsát nekem, és... itt marad velem... hogy nem utál, amiért féltettem őt... vagyis... amiért olyan nagyon féltettem őt. - Ha ezen múlik... inkább szerzek egy mobilt, és máskor hívjál fel... vagy inkább írjál e-mailt, és ha még... akarsz látni, majd... átmegyek én... - mondtam még, mintegy válaszul, bár bizonytalanul, fojtott hangon, s majdnem hozzátettem, hogy tegyen így, mert én tudom mi az az esernyő, de... megállítottam magam, mielőtt ezt kimondtam volna. Nem akartam gonosz lenni vele, és... bántani... és... hazudni se... mert bár tudtam mi az az esernyő, ellenben nem volt esernyőm, mert szükségem sem volt rá, de ezt meg ő nem tudja, és nem akartam hazudni erről... - Inkább biztos... - feleltem, és hangom nagyon is érezhetően aggodalmas volt. Aggódtam. Aggódtam. Aggódtam. Aggódtam. Nagyon aggódtam... Utáltam aggódni, de most nagyon... nagyon is aggódtam...! Még közelebb húzódott hozzám, most pedig már nem tudtam azt gondolni, hogy azért, mert valóban az ölelésemre vágyik... inkább azt gondoltam, azért, mert ennyire fázik... és hiába volt jó érzés, hogy hozzám bújik, az aggódás lassan megint eszemet akarta venni... Nem vártam tovább, amint felemeltem, és a nevemet mondta, én a zuhanyra vonatkozó véleményét borítékoltam is célpontunknak, és már biztosan tudtam, hogy a saját lábán nem ereszteném, ha kapálózva ellenkezne, akkor se... nem, és nem, és nem... és nem... akkor sem, akárhogy is akarná! Mert már azon izgultam, hogy a végén hozzám fagy, meg jégcsapok lógnak majd a tagjairól, a ruhájáról, jég által ragad majd énhozzám is, ha még sokáig várunk... még ha tudtam is, hogy ez nem valószínű a lakásban... meg mivel az én testem amúgy sokkal melegebb volt most, mint az övé... de... akkor se, nem és nem akartam tovább várni, nem akartam, hogy még tovább szenvedjen itt miattam...! - Nincs vita - néztem le rá, miközben a fürdő felé tartottam, vele a karomban. Pillanatok alatt beértem vele igazából a kis helyiségbe, majd amint ott voltunk, óvatosan a talpára állítottam, rá a fürdőszobaszőnyegre. Viszont... aztán... kicsit elakadtam a dologban... mégpedig amiatt, mert itt következett volna az a rész, hogy el kellett volna eresztenem őt, én viszont nem eresztettem el őt... Nem tettem. Még mindig fogtam a hátát, ezáltal fél kezemmel magamhoz ölelve testét, és... és a másik kezem meg csak úgy valahogy odakerült az arcára. Finoman simogattam meg kihűlt bőrét. Nyeltem egyet. Közben tekintetem az övébe mélyedt. - Megharagszol, ha nem hagylak magadra...? - kérdeztem halkan, de... még ha... igaz is volt, hogy testem minden pillanatban vágyta az övét, én nem akartam, hogy azt gondolja, megint kukkolni akarok, vagy akármi ilyesmit, bármit olyat, ami illetlen, vagy amit ő nem akar, vagy amit nem kéne, mikor nincsen jól, mikor mindjárt itt fagy meg... én csupán... csak nem akartam, hogy ő... őneki esetleg baja legyen, elessen, vagy bármi... Vele akartam lenni, vigyázni akartam rá, jót akartam neki! - Ha szeretnéd, el is fordulok, de... tudnom kell, hogy jól vagy... - kérlelőn lestem őt, szemeim könyörgőn meredtek rá, és még mindig a tőlem telhető módon a lehető legközelebb tartottam magamhoz, hátha, ha csak egy kicsit is, de segíthetek neki felmelegedni...
Nem akartam, hogy magát hibáztassa azért, mert idejöttem. Ő volt az oka valóban, hogy idejöttem, de ez nem azt jelenti, hogy miatta leszek beteg. A saját döntésem volt az, hogy idejöttem, én vállaltam érte a felelősséget, és egy percig se szerettem volna, hogy ha azt gondolná, hogy miatta leszek beteg. Erről szó sem volt, és valahogy azt sejtettem, hogy ezen fog agyalni, vagy máris ezen agyal már... pedig én nem akartam, én tényleg nem ezt akartam elérni ezzel, hogy idáig eljöttem egy darab esernyő nélkül! Mentségemre szóljon, hogy nem esett az eső még mikor elindultam, bár ezt hiába mondhattam volna neki. Ő is pont annyira makacs volt, mint én... ami nem feltétlen volt előnyös, olyan szempontból, hogy mindketten szerettük a saját kis igazunkat bizonyítani, ami aztán vitát eredményezett, és vagy én, vagy ő engedett annak érdekében, hogy abbamaradjon a vita. Én tényleg nem szerettem vele vitatkozni, mégis többször ilyen helyzetbe kerültünk már... most is sírás lett a vége. Mondjuk ott volt a másik oldal, hogy viszont aztán ennek hatására mondta ki, hogy szeret! Álmomban se gondoltam volna, hogy ezt valaha is kifogja nekem mondani... zárkózott, és nehezen mutatja ki az érzéseit, de most ez mégis kimondta nekem, én pedig eszméletlen boldog voltam emiatt! Felnézett szemeimbe miután közrefogtam arcát, és nem is eresztette tekintetem, úgy mondta ki következő szavait. - Aaron... nem lesz semmi baj... de amúgy is én döntöttem így, hogy jövök... nem tehetsz semmiről, ezt értsd meg! - Próbáltam nagyon meggyőző lenni, mert tényleg nem tehetett semmiről, és ha kell ezt még nagyon sokszor elfogom neki mondani, ha kell még a fejébe is beleverem ezt a gondolatot... mármint persze nem szó szerint, mert sosem bántanám, de na! Ebben kivételesen nekem van igazam, mert én határoztam el magam, hogy ha esik, ha fúj, én akkor is látni akarom őt... és épp ezért nem tehet róla. Persze aztán jöhetne ezekkel, hogy ha nem lenne, akkor el se indultam volna soha ilyen időben, de ő van, és kész, ezen nem fogunk már változtatni! Muszáj lesz a hülyeségeimmel együtt elviselni néha! - Legyen inkább a mobil... nem mindig ülsz a géped előtt... meg hát még az email címedet se tudom... - Kontráztam rá elég hamar. Máshogy nem tudtam volna neki jelezni, hogy látni szeretném, csak így, hogy eljöttem idáig! Galambposta meg már nem nagyon létezik a mai világban, de ha lenne is, szerintem ilyen időben még az a fajta üzenet se érkezett volna meg! - Rendben, akkor biztos! - Még mindig aggódott... hallottam a hangjában, de talán még ölelésén is éreztem az aggodalmat. Nem bántam, ezt az ölelést, szót szerettem volna, ha még nagyon sokáig ölel, és nem csak azért mert fáztam, hanem azért is, mert én szerettem ahogy megölel. Jó érzéssel töltötte el a lelkemet, és ez most sem volt másképp. A hiányt is ezzel az öleléssel akartam kitölteni szívemben... hiányzott... még így is, hogy alig 24 órával ezelőtt váltunk el... nekem így is éveknek tűnt ez az idő. A másik pedig, hogy nagy megkönnyebbülés volt, hogy azért mégis örül nekem, és szeret, és nem küld el, hogy azonnal menjek haza, mert haragszik rám! Miután kimondtam, hogy ez zuhany esne jól, el is indult velem együtt a fürdő irányába, de azért megemlítette kicsit szigorúan, hogy nincs vita, én pedig inkább csendben is maradtam, és nem mondtam rá semmit. Csak türelmesen, vacogva megvártam míg átvisz a fürdőbe. Miután beértünk lerakta lábaimat a fürdőszoba szőnyegre, de hátamat nem engedte keze, még mindig ölelt magához, míg felszabadult meleg keze arcomra simult. Kicsit kirázott a hideg ennek hatására, aztán felnéztem szemeibe, és vártam mi fog következni, mert nem akart ereszteni, de én se akartam őt! Kérdése először furcsának hatott, de aztán hamar rájöttem, hogy ez is inkább azért van, mert még mindig nagyon aggódik, és vigyázni szeretne rám. Nem gondoltam, hogy ezzel baj lenne, vagy hogy egyáltalán bármiféle hátsó szándéka lenne, így beleegyezően bólintottam egyet szemeibe nézve. Fáztam, még mindig remegett minden egyes testrészem még így is, hogy ölelt magához. Tagjaim szinte le voltak fagyva, és ezt addig nem is igazán érzékeltem, míg le nem nyugodtak kicsit a dolgot... most viszont tényleg éreztem... nagyon is. - Nem kell... mármint... nem muszáj! - Mondtam ki elég szakaszosan, és végül kibújtam öleléséből, hogy elkezdhessem a műveletet. Ruháim súlyosak, és hidegek voltak a víz miatt. Nem bántam, hogy Aaron itt maradt velem... nem fordultam el tőle ahogy elkezdtem levetkőzni. Vagyis csak kezdtem volna, mert kezeim annyira remegtek, hogy addig se jutottam el, hogy kabátomat levegyem, aztán szépen sorjában kigomboljam gombos felsőmet. Valamiért képtelen voltam rá annyira remegett testem. Kicsit kétségbeesve néztem fel Aaronra... nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de végül muszáj voltam segítséget kérni tőle. - Segítenél levetkőzni? - Kérdeztem talán kicsit félve reakciójától, és végül nagy nehezen felnéztem szemeibe kérdésem után.
- Én értem... csak... nem úgy érzem... Miattam keltél útra. Ha nem akartál volna... látni, akkor nem jössz ki a lakásodból ilyenkor, meg ilyen időben... Ha bántott volna valaki, vagy ha miattam beteg leszel... vagy ha emiatt igazán összeveszünk, én... - De nem fojtattam. Nem volt szívem azt mondani, mi lett volna, ha ezek után én bántom őt?! Mert már-már hallottam magamban a válaszát, hogy én úgysem bántanám őt soha. És én is azt akartam hinni, hogy ÉN nem bántanám soha. ÉN nem is, de... de az volt a baj, hogy ebben nem kizárólag ÉN döntöttem... Biztonságban akartam érezni őt, tőlem, a világtól, mindentől, ami csak árthat neki, erre épp ő sodorta magát veszélybe, csak mert én... csak mert engem akart látni... Mert tuti nem a CD miatt jött el idáig... Ez igenis az én hibám volt, mindegy, hogy ő meg akart vigasztalni, hogy nem az volt... Persze, kedves volt tőle, hogy meg akart vigasztalni, és ez jól is esett nekem, csak... én... közben azt éreztem, hogy ez igenis az én hibám volt vagy lesz, vagy... bárhogy is legyen ezután... - Hát, ööö... biztos, hogy többet ülök előtte, mint amennyit telefonközelben vagyok... - vallottam meg, amit ugye hétköznapi emberek munkamániának hívtak volna, vagy "kockulásnak", én nemes egyszerűséggel világmegmentési kényszernek, mert jobb a világnak, ha én csendben elüldögélek a gép előtt, és dolgozok, vagy mindegy, csak ne legyek emberek közt... mármint... ne igazából... szóval... fizikai módon... Tessék, most is mi lett a vége, elmentem inni, és most... előbb vagy utóbb Adeline halálát fogom okozni... biztos is... és az én hibám lesz, maximálisan az lesz... Persze ettől még hétköznapi emberek esetében nem kéne kizárni, hogy el lehessen érni őket telefonon, csak nekem... ugye, hát, nem volt telefonom, mármint... semmilyen... mert minek... úgyse érdekeltem a kutyát se, ha meg mégis, a kutya velem volt, majdnem mindig, szóval minek is akarna felhívni... Más meg nem hív. Még sose akart senki felhívni szerintem... meg én se akartam senkit... - Ami meg a címemet illeti... leírom neked, mielőtt... hazamész... majd ha már nem esik - mondtam, s sietve jutott közben eszembe hozzácsapni, hogy biztosítsam, újra, hogy nem megy innen sehova, míg esik... nem akarom, nem engedem... nem szeretném... Utána, majd ha már nem esik, és menni akar, fel fogom neki írni az e-mailcímem, és akkor tud nekem írni, ha legközelebb szakadó esőben szeretne látni... - Tuti - helyeseltem, és bár továbbra is... hát... jó, én igazából a végtelenségig el tudtam volna itt ácsorogni, és a végtelenségig is szívesen öleltem volna őt itt... amit mondjuk ő nyilván nem élvezett volna egy idő után, és hát... most sem nagyon hittem, hogy élvezné, mert megfagy szegény itt nekem mindjárt, és... azon a meleg víz tudna leghamarabb talán segíteni... átmelegíteni a tagjait, úgyhogy nagyon is úgy tűnt, hogy igenis nagyon is kell neki egy meleg zuhany...! A fürdőben, miután bevittem, és letettem a földre őt, akkor sem sikerült nagyon eleresztenem... igazán nagyon nem... nem akartam elválni tőle... sem itt hagyni, sem elszakadni tőle... nem akartam... és éreztem minden apró rezdülését... ahogy egész teste remegett a hidegtől, azt is, mikor kirázta a hideg, ahogy hozzáértem, és arcomra volt írva szerintem, mennyire nagyon aggódom emiatt... féltem, hogy ebből még baj lesz... hogy ebből még tényleg baj lesz... hogy megbetegszik, hogy... hogy miattam lesz beteg... én soha életemben nem voltam beteg, és most neki okozok ilyet... szégyelltem ezért magam, és nagyon aggódtam érte...! Tudtam, hogy nem egészen tisztességes a kérdésem, hiszen mikor legutóbb kettesben voltunk ebben a helyiségben, és rajta nem volt ruha, akkor majdnem olyasmit tettünk, amit másnapra megbánhattunk volna, és amivel megbánthattam volna őt... ugye... hiszen nyilván nem ő bánta volna meg elsősorban másnapra, ha akkor lefeküdtünk volna, hanem valószínűleg én, és azzal megbántottam volna, és az is rossz lett volna... nagyon... és tudom, hogy ott konkrétan nem a lefekvéssel lett volna a baj, és főleg nem vele... hanem velem, mert én... mert én, én vagyok. Mondjuk, nem egészen voltam benne biztos, hogy még most is biztos vagyok-e mindabban, amiben akkor annyira biztos voltam... De ő bólintott a kérdésemre, én pedig... ezt... úgy értelmeztem, hogy akkor ezek szerint ő nem bánja, ha maradok.. itt... vele.. bent... Persze már most nyeltem egy nagyot jó előre, pedig még ruhában volt, és már most eldöntöttem, hogy vagy az arcát fogom végig bámulni, vagy... a lábát... mindegy is mit, csak nem olyasmit, ami miatt... ami miatt újra témába kerülhetne, hogy vajon megbánnám-e ha mi ketten... De tudtam, nem gondolhatok ilyesmire, hiszen ő most amúgy is rosszul van, mindjárt megfagy, én meg erre képes vagyok arra gondolni, hogy... hogy mi lenne, ha... Nem! - Gondolatban fejbe csaptam magam, és képzeletbeli tükörképemre jó rondán néztem magamban... Nem, most arra kell gondolnom, hogy Adeline jól legyen! Semmi másra! Mondjuk, ebben nem segített, hogy azt mondta, nem muszáj elfordulnom... Nagyot nyeltem, és azt hiszem, láthatta tekintetemben, és/vagy arcomon, hogy sokkal jobb lesz, ha mégis elfordulok... igen... az lesz mégis a legjobb, és a legbiztosabb! Ha nézném, még ha csak az arcát is... én... nem... nem hiszem, hogy jó vége lenne, mert akkor is csak az lüktetne tudatom peremén, hogy meztelen... Ahogy éreztem őt elhúzódni, agyam rögtön kapcsolt, mintha csak arra várt volna, hogy ő tegye meg az első lépést... Elengedtem őt. És léptem egyet hátra, hogy teret adjak neki, majd - mivel ő nem fordult semerre - oldalvást fordultam, és a falat kezdtem el bámulni, lehetőleg úgy, hogy még a szemem sarkából se lássam őt... És eddig ez egy nagyon jó kis terv is volt, csakhogy... aztán... aztán megéreztem magamon a pillantását. Előbb tudtam, hogy meg fog szólalni, mint hogy meg is tette volna, viszont azt hiszem, nem azt hallottam, amire számítottam... Én ostoba, azt gondoltam, majd meggondolja magát, mégis inkább kiküld... mert "tud magára vigyázni", vagy ilyesmi... nem is tudom... ehelyett... azt hallottam, hogy segítsek neki... levetkőzni...! - Segítenék... levetkőzni...? - ismételtem meg kérdését, reá pillantva, és azt hiszem, hangomból is sütött az ijedtség... De megpróbáltam magam nagyon gyorsan emlékeztetni, hogy ez most NEM arról szól... khm... nem... nem ARRÓL... nem... ez most más... nagyon-nagyon-nagyon más...! Nincs okom megijedni, nem... fel sem merülhet, hogy kihasználnék egy helyzetet, vagy hogy... hogy... hogy bármi nem helyénvalót tennék, ez... ez nem az, ez... más... ez most... arról szólt, hogy ő átfagyott... igen, igen, átfagyott, és ujjai elgémberedhettek, és... és így bajos... a vetkőzés, igen... erről volt csupán csak szó! - Én... persze... igen... - idegesen vakartam meg tarkómat, ahogy visszaléptem eléje, és tekintetem a szemei és a kabátja közt ingáztak úgy egy percig... mielőtt még hozzáértem volna. - Oké, öh... - óvatosan megérintettem jéghideg kezét, finoman megsimogattam kicsit... azt hiszem, ezzel akartam biztosítani, hogy... nincsen baj... hogy ura vagyok a helyzetnek, és... és nem értem félre, nem teszek semmi olyat, ami nem volna helyénvaló...! Megkerültem őt, és finoman lesegítettem róla a kabátot, majd leraktam... ööö... fogalmam nincs hová, nem néztem, csak... őt... Már most ott tartottam, hogy arra koncentráljak, hogy ne remegjenek a kezeim, miközben visszatértem vele szembe, és végighaladt a pillantásom a gombokkal ellátott felsőjén... Még hozzá sem értem, de már bocsánatkérőn pillantottam rá fel egy futó pillanatra, azután viszont megpróbáltam a lehető legfürgébben - mintha csak a billentyűzeten futnának végig az ujjaim egy kódsort írva... -, kigombolni az összes gombot az adott ruhadarabon... és közben csak a ruhadarabot nézni, és nem a melleit alatta...
- Igen, mert hiányoztál... de én döntöttem így, hogy jövök... ez esőtől független volt... nekem mindig hiányzol, mikor nem vagy velem... - Vallottam be neki őszintén, és lesütöttem szemeimet... nem tudtam, hogy mit fog reagálni, ezért inkább jobbnak láttam, ha nem nézek fel rá az ölelésből. Ha nem esett volna, én akkor is elindultam volna ilyen későn... nem bírtam ki, hogy ne jöjjek, és épp ezért ez teljes mértékben az én hibám lesz, ha mégis lesz bármi bajom emiatt. Én tényleg nem akartam, hogy magát hibáztassa, de tudtam, hogy úgyse fogom tudni meggyőzni a saját igazamról, mert ő egyszerűen csak ilyen volt, és magyarázhattam volna neki bármeddig, úgyis a saját igazához fog ragaszkodni... viszont azért szerettem volna, ha tudja, hogy tulajdonképpen én mindig szeretnék mellette lenni, mert ha nincs velem, hiányzik! - Akkor pedig túl sokat dolgozol... - Állapítottam meg halkan. Tudtam, hogy a munkával próbálja terelni a gondolatait, de akkor se kéne ennyit dolgoznia, valamikor neki is kéne pihennie. Ha itt lennék mellette biztos rászólnék finoman, hogy nem kéne annyit dolgoznia, de így nem tudom neki mondani, hogy nem vagyok mellette folyamatosan. Meg, ha így jó neki... akkor végképp nem szólhatnék ebbe bele, meg hát amúgy se... tuti ezt is kitudná magyarázni, hogy miért jó ez neki! - Rendben... - Egyeztem bele abba, hogy majd hazamegyek, leírja nekem email címét. Az ablakon még mindig hallottam az eső kopogását, így azt is megtudtam állapítani, hogy ez nem fog egyhamar elállni, így még jó ideig maradni fogok, és erről nem fog egy újabb vitát nyitni velem. Bár én már nem is akartam ellenkezni, most kivételesen hallgatni fogok rá, szóval úgy lesz ahogy ő szeretné, és ha ez akkor azt jelenti, hogy itt kell éjszakáznom, akkor nincs mit tennem, maradok! Mondjuk nem is akartam semmit tenni, mert így most jó volt bele! Öleltem őt, és nem is akartam volna még ereszteni egy ideig. Túl jó volt így, és valószínűleg még sokáig maradtunk volna így, ha rajtam múlik, és nem lettem volna csurom vizes. Aaron is érzékelhette testem remegését, ami a hideg váltott ki belőlem, így aztán ő szakította meg ölelésünket, hogy a fürdőbe vigyen! Nem gondoltam volna, hogy ennyire aggódni fog... pedig nagyon is aggódott. Éreztem minden egyes szavában, és érintésében, én pedig próbáltam rá bűnbánóan pislogni, hátha segítek magamon ezzel. Hátha még volt benne egy kis harag emiatt, hogy így jöttem el. Nem szerettem, ha haragudott rám, zavart, és rosszul esett... egyszerűen nem tudtam elengedni a fülem mellett azokat amiket mondott. Más embernél lazán elengedtem a fülem mellett, és igazából nem is nagyon érdekelt a leszidást, de nála más volt a helyzet... egyszerűen nem tudtam elengedni, és tovább lépni rajta, szóval mondhatjuk, hogy célt érnek ilyenkor a szavai! Én tényleg nem kértem volna meg ilyenre, ha nem lett volna muszáj. De valahogy a hideg miatt testrészeim annyira elvoltak gémberedve, hogy már szinte fájt ilyen apró mozdulatokat megtenni, mint hogy kigomboljam a felsőmet, vagy hogy levegyem kabátomat. Persze azért próbáltam nagyon bocsánatkérően szemébe nézni, de aligha segítettem ezzel a helyzeten. - Igazad van... rossz ötlet volt... - Mondtam ki szaggatottan miután láttam az ijedtséget az arcán, és megpróbáltam saját magamnak elkezdeni ezt a műveletet, de nagyon is bénának, és esetlennek éreztem magam már megint, hogy még csak erre se voltam képes. Úgy éreztem magam mint egy jégtömb, aki nehezen, vagy egyáltalán nem tud mozogni emiatt. De azért igyekeztem, mert olyan félelemmel nézett fel szemeimbe kérdésem nyomán. Visszalépett hozzám, és végül igent mondott kérdésemre. Óvatosan bólintottam egyet, és leeresztettem magam mellé kezeimet, ahogy idegesen vakarta meg tarkóját. Nem tudom, hogy tényleg jó ötlet volt-e ennek kitenni őt, és talán magamat is. Óvatosan megérintette kezemet... bár nem hittem, hogy ez most tényleg azt jelentette volna, hogy itt most minden rendben lesz, de nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy mögém lépjen, és lesegítse rólam kabátomat. Visszalépett elém, de először nem mertem felnézni szemeibe... tudtam, hogy csak a feszültséget fogom tudni kiolvasni belőle, úgy ahogy én is kezdtem egyre feszültebb lenni, de végül csak felnéztem rá... bocsánatkérően nézett le rám, én pedig halkan felsóhajtottam. Kezei túl közel volt bőrömhöz, és emiatt elképzeltem, hogy hogyan érhetne hozzám, vagy simíthatná végig bőrömet. Nem volt hátsó szándékom ezzel a vetkőztetéssel, de mégis megfordultak olyan gondolatok a fejembe, amit próbáltam nagyon gyorsan elhessegetni. Feszülten néztem le felsőmre, amit Aaron elkezdett elég gyorsan kigombolni, úgy hogy ne érjen közben hozzám, ami végül sikeres is lett, mert bőrünk egy pillanatra se ért össze, amit egy kicsit bántam... de tudtam, hogy direkt vigyáz erre annyira. Próbáltam mozdulatlan maradni amennyire lehetett két remegés között, ezzel is segítve őt, nem akart hozzám érni, én pedig nem kényszerítettem ebbe bele azzal, hogy direkt belemozgok, csak érjen hozzám a művelet közben!
Na ugye, nem a CD a hibás, hanem én... - gondoltam magamban, Adeline válaszát hallva, miként kifejtette, miért is indult el ma este ide hozzám... az időjárástól és az időponttól függetlenül idejött volna, mert... hiányoztam neki... én... én... mármint, hogy tényleg... ÉN... neki hiányoztam... És ő is hiányzott nekem, nagyon is... és... én is vele akartam volna lenni... lehet, ha nem jött volna át, én mentem volna el hozzá... még ha nem is csöngettem volna fel, lehet csak álltam volna az épület előtt az esőben, és lestem volna a lakása sötét ablakait... elképzeltem volna, mit csinálhat épp odabenn... ahogy alszik... békésen... egyedül... biztonságban... Nyeltem egyet. Azt éreztem, meg kellene tudnom érteni a döntését... hisz ő egy ember... társas lény... gondoskodó és vágyakozó lény... és... én... kiváltok belőle dolgokat, és... ő is belőlem... és... néha ostoba, buta, veszélyes dolgokat csinálunk a másik miatt... Meg kéne tudnom érteni, hogy velem akar lenni... mégse ment, mert... mert én... ÉN vagyok, aki után vágyódott, akit látni akart, aki... hiányzik neki, ha nincs vele... - Nem érdemlem meg, hogy így ragaszkodj hozzám... - sóhajtottam fel, mert tudtam, valamit mondanom kéne, s bár a helyes válasz nyilván az lett volna, hogy ő is hiányzik nekem, mikor nincs velem, ami igaz is lett volna, de közben az is igaz volt, hogy nem érdemlem meg, hogy ilyen dolgokat érezzen velem kapcsolatban... hogy én hiányozzak neki, hiszen én még sosem hiányoztam az ég-világon senkinek... - Vagy csak nincs telefonom, szóval bármit is csináljak itthon... előbb kapom meg az e-mailt, mint egy hívást... - védekeztem, egy halvány, már-már majdnem bocsánatkérő mosollyal. Persze, kifogás volt, igen, de... akkor is. Hisz, ha nem is dolgozom, csak gépezek, vagy ha nem is gépezek, csak itthon vagyok, az e-mailfiók jelezhet, de nincs telefon, ami csöngeni tudna nekem... tehát nem kizárólag a munkamánia az oka a fennálló helyzetnek, hogy e-mailezni éri-e meg jobban nekem, vagy felhívni engem... Persze ettől még az idő nagyobbik részében munkával töltöm az időt itthon... de... akkor is. Ez egy kifogás, ami igazából jól meg is van közben indokolva, szóval megállja a helyét magyarázatnak. - De még esik, úgyhogy még maradsz velem - tettem elmés megállapítást aztán, hiszen nekem is érzékelte fülem, amit valószínűleg az övé is nagyon jól hallott, azaz azt, hogy még nagyon is esett kint az eső. Jó kis éjszakai zuhé... Persze kinéztem belőle, hogy reggelre elvonulnak a felhők, és majd hét ágra süt a nap, de... addig is... Adeline nem menekülhet, el kell engem viselnie reggelig... vagy míg el nem áll az eső. Persze, tudtam én, hogy az aggodalmam végett egyszer már összekaptunk ma, és talán vissza kellene fognom magam a dolog kapcsán, de nem nagyon ment... vagyis... persze nem olvastam be neki többször, és nem szidtam le, nem dorgáltam meg, azért, amit csinált, de azt sem tudtam leküzdeni, hogy aggodalmam süssön rólam... azt egyszerűen nem bírtam megfogni. Túlságosan is féltettem őt ahhoz... De láttam bűnbánó pillantásait, amiért egyrészt hálás voltam, másrészt megleptek... hisz nemrég még olyan nagy ellenkezésben volt a szidásom végett... bár... lehet nem is az aggodalmammal volt a baj, hanem a szidással... de... akkor is, meglepett, hogy... azzal szemben, hogy nemrég még kiment volna inkább a viharba, csak maradnia ne kelljen, most mégis inkább bűnbánó, nem pedig dacos viselkedést mutatott felém, nem ellenkezős volt, vagy bármi ilyesmi... hanem olyan... nem is tudom... A makacssága nyomán egyáltalán nem vártam, hogy most majd ilyen... megadó és csöndes lesz... Nem tudtam eldönteni, hogy ez azért van-e, mert megmondtam, hogy szeretem, vagy... azért-e mert ennyire fázik... vagy... esetleg mégis megijesztettem volna a viselkedésemmel, és már ellenkezni sem mer...? Viszont, mikor megkért rá, hogy ugyan, segítsek már neki levetkőzni, igazából ezzel meg is lett válaszolva a ki nem mondott kérdésem: fázik. És láttam tekintetében, hogy a bűnbánat csak nem hagyja nyugodni, nyilván... mert én meg beparáztam a kérésétől... de... hát, meg kellett ezt érteni, hiszen azt kérte, vetkőztessem le... én meg... áhh... hát én... Igen, szégyenletes volt, hogy még a bajban is ARRA gondoltam, csak közben kicsit mégse sikerült elfelednem, hogy milyen gyönyörű is ő meztelenül... vagy nagyrészt meztelenül... persze ruhában is gyönyörű volt, csak hát... na... a meztelen az mégis csak meztelen... és... én meg... egyébként is annyira vágytam őt, amióta csak... hát... szóval igazából majdnem kezdettől fogva... és most meg azt kérte, vegyem le róla a ruháit, én meg... én... nem mondtam volna magamra, hogy olyan jól kezelem az önuralmat, mint kéne, főleg, ha ő velem van, és ha ilyeneket kér... mindegy milyen körülmények közt... DE, persze, muszáj... muszáj voltam beleverni önnön fejembe az erkölcsösséget, hogy ez most nem AZ a helyzet... ez most az a helyzet, mikor Adeline megfagyott, átfagyott, megázott szegény, nincs jól, és segítséget kér tőlem... és nekem pedig segítenem kell neki! - Nem... semmi baj... - siettem volna megnyugtatni, de magam is éreztem, hogy azért a hangom nem egészen olyan meggyőző, mint akartam volna, hogy legyen. Szerettem volna segíteni neki, és szerettem volna erősebbnek tűnni, mint ami voltam, de... de... azért akkor is... én... nem tudtam volna cserben hagyni, hagyni szenvedni... csak mert én gyönge vagyok... Tudtam, segítenem kell, még ha nekem nehéz is, s még ha sóhaja és pillantásai borzolták is minden létező idegszálamat... Ezért léptem vissza aztán hozzá, és igyekeztem összeszedni magamat. A kabátját lesegíteni még ahhoz képest nem is volt annyira nehéz... vagyis... nehéz volt, de tudtam, hogy ennél csak nehezebb részek lesznek. Azt hiszem, ezért is próbáltam gyors lenni... gondoltam, ha gyors leszek, előbb kész leszünk, és akkor minden rendben lesz, azt hittem, ezzel segítek mindkettőnknek, neki is, meg magamnak is... azért is gomboltam ki olyan gyorsan a felsőjét... Csak aztán ez ugye új problémákat eredményezett... nevezetesen azt, hogy többet láttam a testéből, mint eddig. Halványan érzékeltem én, hogy Adeline nagyon igyekszik mozdulatlan maradni, de az volt az igazság, hogy ez sem segített a helyzeten... mivel jéghideg, kihűlt bőre, melyet csuromvizes ruhák fedtek eddig, nem csak hófehér, de gyönyörű is volt, meg nedves, meg libabőrös... és már-már lassan kezdett fedetlen is lenni... Nagyot nyeltem, és miközben megköszörültem a torkomat, megpróbáltam a lehető legkevésbé a testére nézve, lesegíteni a felsőjét is. Mondjuk, ehhez kissé muszáj voltam megérinteni a vállait, és ettől mégis csak kirázott a hideg... amiről viszont megpróbáltam nem tudomást venni, és úgy csinálni, mintha nem történt volna meg. Utána újra megálltam előtte, miután leraktam a felsőjét is. Megpróbáltam csak a szemeibe nézni. - Most... a nadrágod jön... jó...? Vagyis, előbb a cipőd, de... utána a nadrágod... jó? - Rettenetesen ostobának éreztem ugyan magam a kérdés végett, de... muszáj volt valahogy... szóval... izé... hát... Megpróbáltam fejben eldönteni, mit kéne most levenni, vagy a nadrágja jön, vagy a melltartója, és hát, én... azt gondoltam, egyik sem lesz igazából egyszerűbb, mégis... az tűnt logikusnak, ha most a nadrágja jön előbb... és... hát, még mielőtt elkezdeném kigombolni rajta, talán... azt gondoltam, az a helyes, ha erről őt is tájékoztatom, meg hát, ha kikérem a véleményét. Mégis csak az ő nadrágjáról volt szó.
Én tényleg nagyon próbálkoztam vele kapcsolatban... próbáltam kevésbé naiv lenni, próbáltam nem reménykedni olyan dolgokban ami kb. csak a filmekben fordul elő meg a romantikus könyvekbe. Sose azt a választ kaptam tőle, amire egy normális ember számítana ezekben a helyzetekben... és, hogy ezt bántam-e? Hát nem is tudom, rosszul esett, úgy ahogy az is mikor a leszidást kaptam... akkor se arra számítottam, mégis azt kaptam. Meg kell tanulnom mellette az elengedést, és azt is, hogy sose olyan választ várjak, ami mondhatni nálunk lehetetlen. Mert sose akkor mondja ki ezeket a szavakat, mikor én számítanék rá, vagy úgy hozná a helyzet, hogy akkor van itt az ideje kimondani. Mindig máskor történt ez meg... és ehhez nekem hozzá kell szoknom, meg kell értenem, és nem minden ilyenen kifakadni... csak nehéz egyelőre, még furcsa ez a helyzet neki, és nekem is, de én tényleg vele szeretnék lenni, és nem akarom, hogy emiatt vita lenne köztünk... még akkor is ha épp emiatt volt aztán vita köztünk nem is olyan régen... Mondhatni erre a válaszra is gondoltam, miután elmondtam neki, hogy nekem mindig hiányzik. Ez tényleg így volt, és nem akartam letagadni, inkább elmondtam neki lesz ami lesz alapon. - Szerintem pedig megérdemled... - Kezdtem el bizonygatni az én kis igazamat, aminek eddig sose volt jó vége, így azért még hozzátettem valamit. - Ez a véleményem... nem kell elfogadnod, de attól még ez nem fog változni, hogy hiányzol, és ragaszkodok hozzád... - Sóhajtottam fel miközben szemeit fürkésztem. Nem akartam, hogy megint elakarjon kezdeni győzködni... nekem ez így jó volt... mellette.. őt ölelve... igazából mindenhogy jó volt, amíg velem van. - Ideje beszerezni egy telefont... hogy foglak elérni ha éppen Flippert sétáltatod... ha történik bármi sürgős... - Vetettem fel az ötletet, hogy miért is lenne jó, ha még egy telefont is beszerezne. Nem hoznám rá a szívrohamot egy egy ilyen telefonhívással, de most biztos eszébe juttattam pár rosszabb gondolatot, hogy mi is történhet míg nincs gép közelben. Nem volt ilyen szándékom, csak azért egy telefon több szempontból is kényelmesebb lenne. - Addig maradok ameddig szeretnéd... - Mondtam ki rögtön szinte ahogy abbahagyta mondandóját... ha szeretné tovább is maradok, sőt igazából jól esne ha tovább is marasztalna majd. Mármint azért nem várhatom el tőle, nem is fogom, mondhatni inkább rábízom, hogy eldöntse meddig szeretné, hogy maradjak. Megint csak nem akartam magamat rá erőltetni, én ezt mindig is próbáltam kerülni mióta ismerem, nem most akartam elkezdeni! Elég szeszélyesnek tűnhetett az, hogy én az egyik pillanatban szabadulni akartam, a másik pillanatban pedig már csendben sodródok az árral, és nem ellenkezek. Én csak nem akartam mindig ellenkezni... fáradt voltam, és fáztam is, nem akartam nagyobb vitát mint ami az előbb történt. Azért áztam meg, és sétáltam el az esőbe idáig, hogy lássam, és rájöttem hogy nem tudok haragudni, de talán nem is akarok rá. Bonyolult voltam... és ez lehet neki nem tetszik, hogy az egyik pillanatban még azt gondoltam, most pedig maradni akarok. Sajnos ilyen vagyok... mondhatni elég lobbanékony voltam most is... valahogy nem gondoltam át a dolgokat, és úgy húztam fel magamat... bár valóban túlzásba esett ő is azért... Én először bele se gondoltam a mögöttes tartalmába ennek a vetkőztetésnek... mert igenis volt... mikor utoljára levetkőztetett akkor hát más fajta tevékenységet akartunk űzni. Én viszont annyira fáztam, és annyira nem ez volt az első gondolatom emiatt, hogy erre inkább csak akkor döbbentem rá mikor megláttam a pánikot az arcán kérésem nyomán. Ezért is mondtam azt, aztán, hogy hagyjuk a fenébe, rossz ötlet volt, de ellenkezett és biztosított róla, hogy semmi baj, de hangja egyáltalán nem volt meggyőző... továbbra is rosszul éreztem magam, hogy megkértem rá... miatta, aztán magam miatt is. Zavarban voltam ahogy gombolta ki felsőmet, és a gondolataimban is csak az járt, hogy ez még csak a kezdet... ennél már csak kevesebb ruhadarab lesz rajtam, és Aaron arcáról szinte sütött a feszültség... és ez aztán velem se volt másképp, fáztam, de mégis ott bújt bennem a kisördög, az előző zuhanyban töltött alkalmunkra tudtam gondolni, bár akkor nem volt ilyen óvatos a vetkőztetéssel, de az más helyzet is volt, nem is értettem, hogy tudtam pont most erre gondolni még így is, hogy egy jégcsapnak éreztem magam! Szívem zakatolt ahogy lesegítette rólam a felsőt, ezzel talán nem is lett volna olyan nagy baj, de meleg keze hozzáért vállamhoz, aminek következtében egy kisebb sóhaj szakadt ki belőlem... olyan hirtelen ért, hogy még csak vissza se tudtam fogni magam, hogy ez ne csak úgy kicsússzon belőlem. Nem mondott semmit, és én se szólaltam meg inkább, így is sikerült eléggé elárulnom magam ezzel a sóhajjal... talán nem is kellettek ide szavak! Lerakta felsőmet végül, és visszalépett hozzám, én az ő szemeit néztem, ő pedig az enyéimet, és próbáltunk úgy viselkedni, mintha nem lennénk egyáltalán zavarban. Szinte vágni lehetett a feszültséget ebben a kis helyiségben, de próbáltam nem kimutatni, több kevesebb sikerrel. - Igen... a nadrágom... rendben... vagyis jó... - Mondtam ki elég szaggatottan, mert arra se voltam képes, hogy rendesen összetudjak rakni magamban egy mondatot már. Talán, ha nem fáztam volna ennyire, már rég elvörösödtem volna, de most az egyszer talán örültem neki, hogy fázok, így legalább eggyel kevesebb dolog amiből kiderül, hogy hogyan is érzem magam mellette jelen pillanatban! Az engedélyem után feszülten néztem vissza szemeibe, mert hát nem gondoltam, hogy ezt már megtudja oldani anélkül, hogy komolyabban hozzám ne érjen... és nem tudtam, hogy ez jó lesz számunkra, vagy inkább rossz hatással lesz a további történésekre!
- Tudom, hogy nem fog változni... mert olyan makacs vagy - feleltem, szinte mintegy kifakadásként, de... nagyon reméltem, hogy ő is érzi, hogy ez nem szemrehányás... vagyis, hogy nem egészen az. Kicsit az, mert a makacssága miatt veszélybe sodorta magát, és a makacssága miatt ismert meg, azt hiszem a makacssága az oka annak is, hogy beleszerettem... abból a szempontból biztosan, hogy ha nem lenne ilyen makacs, nem lettünk volna ennyit együtt, nem beszéltünk volna ennyit... vagyis én nem beszéltem volna hozzá és vele ennyit... Adeline nagyon makacs volt egészen azóta, hogy ismerem, és talán ilyen volt egész életében, nem tudom... és ez részben nagyon bosszantott, mert a makacssága és én együtt nagyon veszélyesek voltunk rá, de közben meg ott volt, hogy ha nem lenne ennyire makacs, nem szerethettem volna bele, most viszont szeretem, és... bár ez is égbekiáltóan veszedelmes az életére nézve, mégis... jó... érzés... is... nekem... és... és ehhez makacsnak kellett lennie, és ezért szeretem is a makacsságát... azt hiszem... De nem mondtam ezt ki. Helyette megcirógattam orcáját, és csak néztem őt úgy egy percen át. Végülis, azt hiszem, némán mégis elmondtam neki a dolgot, csak... abból nem tudtam, hogy vajon értette-e ezt... - Hát... esetleg velünk is jöhetnél azokra a sétákra... - vetettem fel óvatosan... bár zavarban is voltam érte, hogy kimondtam. Mintha ezzel... kb. azt mondtam volna, hogy maradjon velünk végleg, hisz... különben hogy is jöhetne velünk minden sétára...? Csak közben nem akartam azon filózni, mi lehetne "sürgős"... most ugye az volt sürgős, hogy hiányoztam neki... de más sürgős dolgok talán nem volnának ilyen... hát... szóval... ilyenek... lehetne sürgős olyasmi is, ha baja lenne, bajba kerülne, vagy... ha... nem tudom, bármi érhetné, amiért sürgős lehetne elérnie... és azokra nem akartam gondolni, mert akkor nem csak az eső végéig marasztalnám talán, vagy... akár az is lehet, hogy megint visszatérnék ahhoz, hogy éjjelente a ház előtt álljak, ahol ő lakik, és figyeljem, hogy minden rendben van-e vele... aminek meg ugye ő nem örülne, ha kiderülne, mert a múltkor sem örült, és nem akartam volna megint a frászt hozni rá, meg ilyenek... Az pedig most igazából bennem biztosnak érződött, hogy ha megint azt tenném, és megint nem buknék le, akkor is bevallanám neki... megint... mint legutóbb is... mert nem akarnék neki hazudni... még akkor sem, ha aztán mérges lesz rám azért, amit bevallok... mert inkább ő legyen rám mérges, mint hogy én legyek rá, ha bármi történne, mert mondjuk nem ért el, és megint veszélybe sodorná magát, ha mondjuk éjjel és viharban indulna el hozzám... - Szeretném, hogy maradj... - suttogtam vissza, és... azt hiszem, direkt nem mondtam hozzá időt, hogy meddig, vagy mennyit... mert... úgy éreztem, egyetlen időhosszt szeretnék csak kimondani ilyen téren, az pedig nem volt más, mint az "örökké", ha viszont ezt kimondtam volna, akkor biztos voltam benne, hogy azzal rá is hoznám a frászt, hiszen... hisz alig ismerjük egymást, és én... én sem tudom mi lesz még velünk, szerintem ő sem, és... nem tudom azt sem, képes leszek-e ezt hosszabb ideig csinálni? Mármint, szeretem, de... de veszélyes vagyok, és ha nem is cselekszem őellene semmit úgy mostanság, én akkor is tudom, hogy bennem ott van a késztetés, valahol az akarat is, hogy tehetnék rosszat vele... vagy mással, ami miatt ő elmenne... és nem tudom, meddig leszek képes harcolni, meddig tudom majd elviselni a félelmet, hogy bánthatom, én is és a másik én is, és... a tetteim... De azt sem tudtam, mi volna, ha elmondanám neki, mi is vagyok. Hisz az is elüldözhetné jó messzire tőlem... és... valahol kéne is, hogy az úgy legyen, csak... én... közben... mégse akarom... mert... szeretem, és vele akarok maradni... és szeretném, hogy ő is... velem akarjon maradni... Csak nem tudom, képesek vagyunk-e erre hosszútávon... ami az örökké akarna lenni... Ezen a vonalon elindulva persze pörölhettem volna magammal, hogy ha ennyire aggódom miatta, és ennyire vele szeretnék lenni innentől fogva mindig, akkor miért is okozott nekem akkora riadalmat, hogy megkért, segítsek neki levetkőzni, miközben ő meg van fagyva... és miért jut nekem erről mindjárt eszembe az, hogy ő meztelenül milyen is volt, és... hogy mennyire vágyom őt megkapni... habár persze ez a kettő végülis össze is függött, csak... én... közben mégis azt éreztem, szégyenletes dolog, hogy a bajban is csak magamra gondolok, hogy nekem mi nehéz, meg mire vágyom, mi riaszt meg... meg ilyenek... pedig arra kellett volna végig csak gondolnom, hogy őneki hogyan segíthetek! Úgyhogy... hamar próbáltam is leküzdeni a helyzetet, és észhez térni, és úgy viselkedni, mint egy érett, felnőtt, segítőkész... ember... aki segít a lánynak, akit szeret, és aki most nem érzi jól magát... és szüksége van a segítségre...! Mondjuk, ettől még nem lett könnyebb a felsőjét kigombolni, és eközben észnél is maradni... Egyszerűen... minél több apró részletet láttam a bőréből, annál jobban munkált bennem a tudat, hogy mennyire szép... hogy mennyire... jó volna megsimogatni... megérinteni... megcsókolni a bőrét, mindenhol, ahol csak lehet... hogy leheletemmel melegíthessem, ahol csak érem... De a felsőrész lekerült... és ha nem lett volna elég, hogy engem a hideg is kirázott, olyan bizsergető érzés volt megérinteni a csupasz bőrét... akkor még hallhattam azt is, amint ő felsóhajtott... ami pedig... nem igazán arról árulkodott, hogy neki rosszul esett volna az érintésem... na... persze... ez éppenséggel azért is lehetett, mert az én kezem meleg volt, az ő válla meg jeges hideg... bár azt sem bántam volna igazából annyira, ha csak emiatt, de ha legalább mégis jólesett ez neki... Előtte állva... és egymás szemébe nézve, újra elkapott a gondolat, hogy megérintsem, megsimogassam... vagy hogy egész egyszerűen inkább csak a karjaimba zárjam, és megcsókoljam... de... de arra kellett emlékeznem, hogy most... nem ez a feladat... most... most segítenem kell... neki... mielőtt idefagy nekem... igen... most... ezt kellett tennem...! - Oké, akkor... kezdem a cipőddel... Ha kell... nyugodtan kapaszkodj a vállamba, nehogy eless... - mondtam óvatosan, miután megkaptam engedélyét, s azért éreztem szükségét megjegyezni, hogy kapaszkodhat belém míg leveszem a cipőjét, mert ugye voltak belőle gondjaink a múltkor, hogyha megérintett vagy ha közelebb volt hozzám, bár... most igazából ma eddig nem voltak ebből nagy bajaink, meg a minap a parkban se úgy amúgy, de azért... én mégis csak inkább szólni akartam, hogy nehogy azért ne kapaszkodjon, mert esetleg aggódna miatta, hogy én mit szólnék hozzá. Vettem egy mély lélegzetet, majd féltérdre ereszkedtem előtte. Még egy pillanatra felnéztem szemeibe, de ha nem szólt közbe és nem állított meg valamilyen okkal, akkor óvatosan odanyúltam, és nekiálltam kikötni az egyik, majd a másik cipőjét is. Amint ez a művelet megvolt, és a fűzőket is meglazítottam kissé, egy újabb mély lélegzettel érintettem meg finoman a jobb bokáját előbb, miközben másik kezem a cipőjét fogta, hogy így jelezzem neki, emelje meg kicsit azt a lábát, hogy így le tudjam húzni a cipőjét, aztán pedig a zokniját is. Amennyiben ezt megtette nekem, meg is szabadítottam az említett lábbelitől és ruhadarabtól, és aztán ugyanezt a műveletet ugyanígy ismételtem meg a bal lába esetében is, és így hamarosan mind a két cipője a földön végezte mellettünk, a zoknijaival együtt. - Kész - álltam aztán fel, és még egy pici mosolyt is megengedtem magamnak... mintha legalábbis ezzel le is tudtuk volna a megpróbáltatást... pedig... az még csak most következett, ezt én is tudtam, csak... ez egy olyan elfuserált próbálkozás volt, hogy oldjam a feszültséget, benne és bennem is. Ami egész addig "könnyűnek" is látszott, és működőképesnek is a magam részéről, mígnem felegyenesedve ismét elém tárultak idomai... - Akkor... nadrág. - Egy sóhaj, egy nyelés, és csigalassúsággal felemeltem kezeim, hogy pattanásig feszült idegekkel, és mérhetetlen óvatossággal nyúljak aztán a nadrágjához, és igyekezzek azt a lehető legügyesebben kigombolni... Na persze, eközben már lehetetlenség volt úgy kivitelezni a mozdulataimat, hogy ne érjen a kezem a hasához... amitől pedig már megint kirázott a hideg, és ez az érzés aztán bemászott a bensőmbe, s már-már egy általánosan borzongató érzéssé vált a gyomromban bent, amikor nekiláttam lehúzni a nadrág cipzárját is... de... aztán végül csak sikerült! Amikor pedig a cipzár is lent volt, már nem mertem felnézni. Azt gondoltam, ha a tekintetem találkozna Adeline pillantásával... együtt mennénk a zuhany alá, viszont... azt is éreztem, hogy nem volna helyes kihasználnom a helyzetet, hogy lassan félmeztelenül áll előttem. Úgyhogy számat összeszorítva, és erősen koncentrálva a feladatra magára, becsúsztattam két-két ujjam kétoldalt a nadrág derékrészébe, s óvatos, lassú mozdulattal elkezdtem lesimítani róla. Itt már annyira sem tudtam trükközni vagy óvatoskodni, mint a gomb és a cipzár esetében, s bár megpróbáltam, de... muszáj volt megérintenem, és azzal, hogy próbáltam ezt óvatosan tenni, csak rontottam a dolgon talán neki is, magamnak pedig mindenképpen, mert így... miközben lehúztam róla a nadrágját, közben a derekától egészen a bokájáig tartóan végig is simítottam testét, leheletfinom érintéssel... és már szinte el is felejtettem, hogy sietnem illene/kellene... ahogy a nadrágjával együtt a bokájához érkeztem kezemmel. Újra csak előtte térdeltem, és kezeim a bokáin nyugodtak... talán egy percig is, vagy nem tudom mennyi ideig, míg sikerült elszakítanom, nem csak tekintetem, de tudatom is... tőle, s attól, miként is érintettem őt... Lehunytam szemeim egy pillanatra, aztán újra kinyitottam. Még mindig nem néztem fel, csak bokáját fogva, finom húzással jeleztem neki, hogy emelje meg a bal lábát, hogy egészen le tudjam segíteni róla a nadrágot. Ha megtette nekem, akkor ugyanezt megismételtük a jobbal is, és a nadrág már nem is volt sehol... - Oké... - lámpalázasan, szapora szívdobogással, és lehunyt szemekkel egyenesedtem fel aztán. A logikám az volt, hogy ha nyitva lenne a szemem mikor felállok, és a tekintetem végigkövetné testét, az... az több volna, mint amit e-pillanatban el tudtam volna viselni. Úgyhogy csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor már vele szemben álltam, hogy semmi mást ne nézhessek, csak a szemeit...
Makacs voltam világéletembe... bár azért volt egy pont mindig, ami után lemondtam valamiről, de mindig ragaszkodtam a saját kis gondolataimhoz, és tetteimhez. Persze elismertem, ha én hibáztam, tehát makacsságom nem terjedt ki arra, hogy csak azért is a saját igazamat bizonygassam, ha már kiderült, hogy tényleg nagyon nincs igazam. De valahogy azért vele kapcsolatban egyáltalán nem tudtam megakadályozni makacsságomat. Persze volt, hogy tényleg neki volt igaza... de nem csak ezzel kapcsolatban mutatkozik meg makacsságom. Már nagyon sokszor akarta bizonygatni nekem, hogy érdemesebb lenne külön utakon folytatnunk, én mégis most itt voltam, és mindig is itt akarok lenni, bármit is mond! Úgy gondolom, hogy ha nem lettem volna makacs az elejétől fogva, akkor ott a bárba véget is ért volna a mi "kapcsolatunk". Ahogy most is kifakadt makacsságomon, lesütöttem szemeimet pár pillanatra... talán egy kicsit rosszul éreztem magam emiatt, hogy sose fogtam magam vissza ebben a témában, de ilyen voltam sajnos... ilyen eszméletlenül makacs... Aztán végül megcirógatta arcomat, én pedig megértettem őt, azt hiszem ... vagyis talán nem is annyira nagyon utálja azt, hogy én ennyire is makacs vagyok, és ez egy kis mosolyt csalt arcomra! - Szívesen mennék veletek ezekre a sétákra... - Mosolyodtam el a végére. Talán nagyon is félreértem a helyzetet, de ez nem jelenthet mást, minthogy talán örülne neki ha sűrűbben itt lennék, és akkor együtt tudnánk levinni Flippert sétálni. Talán itt nem is ezen volt a nagyobb hangsúly, hogy együtt vigyük Flippert sétálni, hanem inkább a mögöttes tartalma, hogy sűrűbben legyek itt! De nem... nem gondolhatok bele ilyenekbe, mert ha meg aztán nem is erre gondolt, akkor pedig megint koppanok, hogy olyat képzeltem bele a dolgokba, amit nem kellett volna! Lehet tényleg az egész, csak a kutyasétáltatásról szól, és nem arról, hogy még többet legyek itt... akár mindig.. vagy csak sűrűbben. Pedig jó lett volna... szerettem volna, de nem akartam neki elmondani, ahogy azt sem, hogy nekem már ez nem jó, hogy ne legyen olyan nap, hogy ne találkozzunk... ahogy túlságosan szerettem volna mellette lenni... - Ameddig csak szeretnéd... - Bólintottam finoman, és mondtam ki szavaimat. Nem mondott időt, hogy meddig szeretné, hogy maradjak... azért is mondtam el újra, hogy azért tudja, bármikor mondhatja azt, hogy nem szeretné, hogy tovább maradjak. Én sem szerettem volna ezt időhöz kötni... vagyis de, mert igazából minél tovább maradtam volna, de azért neki erről nem kell tudnia, ez az én kis titkom és kész... Az a baj, hogy annyi mindent nem mondtam el neki... és pedig annyi mindent elszerettem volna mondani, de féltem a reakciójától! Mármint egyikünk se mondott ki semmi konkrétat, egy kivétellel és az pedig az volt, mikor kimondta, hogy szeret... és én nem mondtam neki... nem mert félek... pedig én is szeretem őt... de mi lesz, ha kimondom? Mindig azt mondja, hogy félnem kéne tőle... és mi van, ha kimondom, és onnantól kezdve úgy fogja gondolni, hogy ez már tényleg visszafordíthatatlan, hogy aláírom ezzel a saját halálos ítéletemet, és épp ezért akar majd eltaszítani magától? Hiába szeret, talán még megfordulhat a fejében, hogy talán megjön az eszem, és elmenekülök tőle... még akkor is, ha eddig is bizonyítottam, hogy nem akarok menekülni! A fürdőszobában kötöttünk ki, és megkértem, hogy segítsen levetkőzni. Tudtam, hogy ez nem feltétlen volt a legjobb ötlet tőlem, de nem kértem volna erre, ha nem lett volna szükségem rá. Kezeim még mindig át voltak fagyva, így az apró mozdulatok, szinte fájtak kezeimnek. Ez veszélyes terep volt mindkettőnk részéről, így elég hamar feszültté vált a helyzet, ahogy elkezdett vetkőztetni... és bár tényleg megpróbáltam mozdulatlan maradni, mégis hozzáért vállamhoz mikor levette felsőmet. Meleg kezének érintése nem csak azért volt jóleső mert az én bőrömhöz képest sokkal melegebb volt az övé, hanem enélkül is ilyen reakciót váltott volna ki belőlem, főleg most hogy ilyen a helyzet. Mondhatni a saját vesztemet is okoztam ezzel, nem csak az övét. Bár fáztam, mégis ott mocorgott bennem a gondolat, hogy bár ne csak egy fél pillanatra érintené meg bőrömet, bár megcsókolna, sőt még sokkal több is megtörténhetne köztünk. Egy kicsit talán el is felejtettem emiatt, hogy én tulajdonképpen fázok, túlságosan elkalandoztak a gondolataim, de ezeket hamar megpróbáltam kiverni a fejemből... Ebben Aaron is kizökkentett végül azzal, hogy a cipőm következett. - Rendben... köszönöm... - Leereszkedett elém féltérdre, én pedig vállára helyeztem egyik kezemet. Talán enélkül is megtudtam volna állni a lábamon anélkül, hogy elvesztettem volna az egyensúlyomat, de inkább kiakartam kerülni a lehetőséget, hogy mégis elessek. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek nem volt még hátsó szándéka is, mert volt... hozzá szerettem volna érni, ez volt az egyetlen rossz szándékom, hogy én ezt akartam. Persze gondolhattam volna rá is, hogy esetleg ő ezt igazából nem is szeretné, csak udvariasságból ajánlotta fel nekem, hogy kapaszkodjak belé, de hát na... önző voltam ezek szerint. Elkezdte cipőmet kifűzni, majd megérintette jobb, majd bokámat, én pedig felemeltem kissé lábaimat, hogy aztán letudja venni rólam cipőmet, majd zoknimat is. Aztán felállt, és újra velem szembe került, megállapította, hogy készen is van ez a rész, és egy pici mosolyt is megejtett felém, aminek nyomán én is finoman elmosolyodtam. Próbáltunk mind a ketten úgy csinálni mintha minden rendben lenne, de még csak most jött a "neheze". - Igen... a nadrág... - Állapítottam meg ugyanazt mint ő, és én is hasonlóképpen felsóhajtottam mint ő. Szívem egyre jobban kalimpált ott a mellkasomba, és már esély se volt arra, hogy megnyugodjak... talán a zuhany majd segíteni fog, ha sikerül odáig eljutnom. Egy forró zuhany... erre kell gondolnom, nem arra, hogy reménykedjek Aaron mikor ér hozzám véletlen. Óvatosan ért nadrágomhoz, de én aztán elfordítottam róla tekintetem... így is pattanásig feszültek az idegek, nem akartam még nézni is őt, így a falat kezdtem el bámulni, amíg végezte a műveletet. Csakhogy aztán hozzáért hasamhoz, hirtelen ért az érzés, így szinte rögtön oda is kaptam kezéhez... ez olyan reflexszerűen jött, egyáltalán nem volt szándékos. Rá is néztem rögtön, és egy nagyot nyeltem. - Nincs semmi baj... csak olyan meleg volt a kezed... - Zavarban voltam, és emiatt életem egyik leghülyébb magyarázatát sikerült adnom úgy tűnik. Miután ezt kimondtam el is engedtem kezét, hogy folytassa nadrágom levételét. Ahogy elkezdte rólam levenni a nadrágot, rájöttem, hogy ez a kis has érintés semmi volt ahhoz képest, ami most történik. Ugyanis végigsimította közben kétoldalt lábaimat, én pedig kitartóan elkezdtem megint a falat bámulni, mintha attól vártam volna megnyugtatást, miközben remegő kezeim egy pillanatra ökölbe szorultak, ezzel is próbáltam azt megakadályozni, hogy újra hozzáérjek... és nem csak azért, hogy segítsen megtartani az egyensúlyomat. Próbáltam észnél maradni, de ez annyira nehezen ment ilyen helyzetben... nem tudtam eldönteni, hogy tudva hogy nem lesz semmi olyan köztünk, jó nekem, vagy rossz, hogy ennyire lassan kerülnek le rólam a ruhadarabok. Végül aztán lesegítette rólam teljesen a nadrágot, és felegyenesedett újra hozzám. - A... melltartóm következik... - Sóhajtottam fel, és ezzel előztem meg őt még mielőtt kimondhatta volna, hogy az következik. Lesütöttem szemeimet, és hátat fordítottam neki, hogy hozzáférjen a ruhadarab csatjához, közben pedig elhúztam hajamat az útból ezzel szabaddá téve vállaimat, és hátamat. Így, hogy már nem látta ajkamba haraptam, és úgy vártam, nehezemre esett, de nem mozdultam... megakartam csókolni, a karjaiban akartam lenni... már egyáltalán nem éreztem, hogy fáznék, pedig bőröm még mindig jéghideg volt.
Azt gondoltam, talán célba ért üzenetem... a makacsságáról... legalábbis... az a kis mosoly, amit kaptam, mikor megérintettem arcát, erre engedett következtetni. Reméltem, hogy így van, hogy érti... Nem igazán akaródzott kimondanom hangosan, mert... hát... mert még a végén még többet, vagy még jobban lenne makacs, és az azért már tényleg veszélyes lehetne rá... Eddig is az volt, jelenleg is az, de... ha ennél is makacsabb lenne, az már nekem nem is makacsságnak tűnt volna, hanem talán... egyenesen őrültségnek. Így is annyira... én... néha azt éreztem, hogy a falba verem a fejem, annyira makacs... de... de szerettem őt így... és... nem... nem akartam, hogy másmilyen legyen... maximum abból a szempontból, hogy lehetne óvatosabb, és vigyázhatna magára kicsit jobban, de... de... ettől függetlenül, mégse akartam, hogy másmilyen legyen, mert... ő... mert ez volt ő! És én így akartam őt... Talán azért is, mert titkon, kicsit... egy részem azt akarta, hogy mindenhogy velem akarjon lenni, akkor is, ha embernek hisz, és akkor is, ha megtudja, hogy nem vagyok az, de... ehhez... hogy ezt valaki elviselje, azt, ami vagyok... szerintem kicsit őrültnek kell lenni, és nagyon makacsnak is, és... ez meg őrá illett is... és... ez az énem remélte, akarta... hogy ő velem maradjon, akkor is, ha kiderül... vagy ha egyszer elmondom, mi is vagyok én... akartam, hogy legyen elég makacs velem maradni... - De ahhoz itt kell lenned... sokat... mert naponta többször is... megyünk sétálni... - jegyeztem meg aztán, mintegy figyelmeztetőleg, vagy... figyelemfelkeltőleg... tájékoztatólag... mintha attól tartanék, hogy neki esetleg nem volt egyértelmű, hogy ahhoz, hogy ezt megtehessük, velünk kell lennie, vagy... hát... itt... velem. Technikailag annak örültem volna legjobban, ha többet haza sem megy, hisz... a múltkor is megígérte, hogy többet nem lesz messze tőlem, de... a lakása messze van... és... az... rossz, mikor ő ott van, én meg itt, és nem látom... nem hallom... nem... beszél velem... Félek is, ha telefonom lenne, egész nap az menne, hogy felhívom, meghallgatom a hangját, amint beleszól, majd letenném gyorsan, hogy ne tudja meg, hogy ilyen flúgos vagyok és én hívtam... mert hát, akarnám hallani a hangját... de nem biztos, hogy szólni is mernék neki róla, hogy csak azért hívtam fel, hogy hallhassam... a végén még megijedne, hogy megint "kémkedek" utána... "Ameddig csak szeretnéd"... ezt mondta Adeline, és én pedig ettől... nem is tudom mit éreztem, de azt tudom, hogy a szívem dübörgött a mellkasomban, és én... én tudtam, hogy meddig szeretném, igenis... tudtam, de... de nem mertem kimondani. Ha kimondom, hogy "örökké", azzal ígérek neki valamit... valamit, amit nem tudom, hogy be tudnék-e tartani, ami... amiben egyszer már megbuktam, és amit nem akartam újra... és amit vele különösen nem akartam elrontani... vele nem... nagyon nem...! Vele a kudarcot nem viselném el... ezt éreztem. - Csak maradj velem - kértem... és... ez volt nálam az alternatív verziója annak, hogy "Maradj velem örökre!"... és hogy... "Szükségem van rád!"... mert ezek voltak a legigazabbak, amiket mondani tudtam volna neki erre, de nem mertem... mert... akarom őt... és... szükségem van rá... és... örökre... de... azt viszont nem tudtam, elég erős vagyok-e hozzá, hogy ezt betartsam, ha egyszer kimondom... hogy képes vagyok-e arra, hogy a gonosz bennem... ne férkőzhessen őhozzá... és... ne tehessen ellenünk... Mert ő nagyon erős volt... Szóval inkább megtartottam magamnak, amiről nem tudtam még, hogy ÉN elég erős vagyok-e hozzájuk... Bár titkon azt reméltem, Adeline kiolvassa belőlem mindezt, még ha ez lehetetlen kívánságnak is tűnt... és félelmetes gondolat is volt... És őszintén szólva, arról sem volt fogalmam, ő mit szeretne tőlem... egész pontosan. Akarna-e velem bármit is örökké...? Csak azt tudtam, hogy velem akar lenni... hogy szeret velem lenni, hogy... hiányzom neki... néha annyira, hogy ilyen őrültségeket tesz, mint ma is... de... még ha ezekből ki is találhattam, hogy vonzódik hozzám... esetleg... meg... talán kedvel... igen... de... vajon akarna-e velem lenni örökre? Azt nem tudtam volna megtippelni, s féltem is volna belegondolni... Hisz mellettem bármelyik perce lehet az utolsó, csak... csak az kell, hogy feldühítsen, hogy... tényleg, nagyon dühös legyek rá... rá, és nem magamra, mint ma este... Bár lehet abba is belehalhatna, ha magamra volnék nagyon dühös... hisz balesetek történnek, és... én... erős vagyok... képes vagyok komoly dolgokra, mindig is képes voltam... főleg, ha dühös voltam, vagy ha féltem... A mágiaféle dolgok a fajtáim velejárói voltak, ezt tudtam, olvastam róla... bennem pedig összetevődött a kettő... képes voltam... jó és rossz dolgokra, vicces és ijesztő dolgokra is, és... ettől is féltem. Már a bárban is eshetett volna miattam komoly baja, amikor összetörtem az üvegeket... csak mázlim volt, hogy nem úgy lett... pedig... akkor nem is igazán volt baj... nem dühös voltam úgy, csak... csak kicsit... idegen, és fura, és kiakasztó volt a helyzet, talán bosszantó... de... akkor sem szabadott volna annak megtörténnie, mégis megtörtént... És megtörténhetne újra bármikor, ettől is féltenem kellett Adeline-t. Hogy amire képes vagyok... kárt okozhat benne... akár általam, akár a másik én által, és ha egyáltalán szeretne is velem lenni... nem is tudtam, mennyire lehetne az lehetséges egyáltalán...? Meddig bírhatja egy ember egy szörnyeteg mellett? Meddig akarhatja magát egy ember kitenni ilyesminek? Mert még ha most akarja/akarná is... ki mondhatja meg, meddig lesz ez így? És különben is... az angyalok elvileg örökké élnek, és a démonokról sem igazán szokták azt írni a könyvek, hogy ennyi és ennyi az átlagos élettartamuk, tehát... ha elvileg... én is hosszú-, vagy akár örök életű is lehetek... vajon... meddig tarthatna ki mellettem egy ember, még ha nem is történne semmi baj...? És én vajon végig tudnám-e nézni a lassú haldoklását, ahogy megöregszik, és eltávozik?! Mert én... én kicsit sem éreztem úgy, hogy képes volnék rá... és valahogy... nem igazán tudtam hinni benne, hogy létezhet olyan erős szeretet ember és szörnyeteg közt, ami... halhatatlanná tehetne egy embert... és különben is, ha lehetséges is volna, ugyan, melyik ember is akarhatna örökké élni egy magamfajtáért...? Dehát... hogy is mondhatnék le róla? Az olyan érzés lenne, mint ha azt kérnénk a madártól, hogy éljen a víz alatt, vagy a halnak mondanánk, hogy éljen fenn a levegőben... Lehetetlen. És ha Adeline azt is mondaná, hogy ő nem szeret, hogy csak... múló fellángolás ez az egész a számára... én azt... azt hiszem, akkor is pont ugyanennyire szeretném... egy részem talán még jobban is, mert... mert azzal, hogy itt hagyna, biztonságosabb élete lehetne, mint velem... és... még ha lényem egyik fele ebbe bele is halna... azért legalább remélhetném, hogy ennek árán Adeline boldog életet élhet... És hogy a szerelmünk/nem szerelmünk esélyeinek/esélytelenségének lehetőségeiről és lehetetlenségeiről filozofálva hogy jutottunk oda, hogy miközben ő arra kért, vetkőztessem le, én arra gondoltam, mennyire szeretném, ha a vetkőztetés vége valami kettőnk közt megtörténő dolog lenne? Fogalmam sincs... de... ahhoz lehetett köze, hogy a testem eszeveszett és embertelen módon vágyta az övét...! Talán emiatt lehetett... És épp emiatt a vágy miatt... ami hosszú idő múltán először ébredt fel épp őiránta bennem... hát ez a vágy nem könnyítette meg a dolgot. Pedig szívem tudta... hogy észnél kellene tudnom maradni, épp akkor főleg, amikor ő nincs jól... mikor reszket a hidegtől... mikor bőre jéghideg... mikor oly' nagyon átfagyott, hogy én kellek a levetkőztetéséhez... Mégis nehéz volt... Levettük a kabátját. Ezt még ki lehetett bírni. De amikor kigomboltam a felsőjét, s azt levéve a bőröm és az övé egymáshoz ért... egyikünk sem állta meg ezt reakció nélkül... És ez csak a kezdet volt... még ha át is vészeltük. Utána a cipőjét vettem le. Ami ugye magában nézve egy egyszerű feladatnak látszódhatott volna, de... azért mégsem volt az olyan könnyű... Ugyan komolyan mondtam, hogy nyugodtan kapaszkodhat a vállamba közben, de... mégis, amikor megéreztem ujjait magamon, én... szóval az... az kicsit igazából inkább olyan volt, mintha a vállam helyett a gyomromba kapaszkodott volna. Persze, nem fájdalmas érzésre kell gondolni, de olyan... mégis olyan volt, mintha... odabenn, valaki összefogta volna a gyomrom, ujjaival körbefonva, ami fura érzés volt, és... és mintha ezt csak akkor lehetett volna megszüntetni, ha még és még hozzáérek... és ő hozzám... ami fura gondolat volt, mégis... valami belülről ezt súgta nekem, én pedig nagyon igyekeztem nem hallgatni a hangra... mert hiszen most... nem arról volt szó... most segítenem kellett! Amikor megvoltam a cipőkkel és a zoknikkal, s felegyenesedtem, igazából részben azért is mosolyogtam rá, mert büszke voltam magunkra... magamra meg aztán főleg, hogy még... képes vagyok a feladatomra koncentrálni, és nem erőltettem rá magam... és a vágyaim Adeline-ra... Nem akartam olyat tenni, ami neki rossz volna, és... tényleg... szerettem volna, hogy jobban legyen... és tudtam, hogy ehhez nekem bírnom kell magammal...! Ez persze lépésről-lépésre nehezebb lett. Felül már csak egy melltartót viselt, alul pedig épp ekkor kezdtem leművészkedni róla a nadrágját, és ez... ez... sokkal több testi kontaktust jelentett, mint amit eddig elképzelni tudtam, hogy elbírunk majd itt, ebben a szituban... Főleg, hogy már az is elég volt egy kisebb szívmegálláshoz a részemről, mikor a gombját kezdtem el kigombolni, és ő a kezem után kapott! - A szívbajt hozod rám... - nyögtem fel, és kínomban elnevettem magam, habár inkább volt a helyzet fülledt, és túlfeszült, s nem vicces... Azt hittem, szerencse volt, hogy aztán hamar eleresztette a kezem, és hagyta, hogy folytassam a dolgot, de magam is éreztem, már amikor a combján siklott le a kezem, hogy... "jobb" lett volna, ha nem ereszt tovább... ha ott maradunk a hasánál, de... persze tudom, ez lehetetlen lett volna... Még az is átfutott agyamon, hogy azt kellett volna mondanom, álljon a meleg víz alá ruhában, ennél vizesebb már úgysem lehet... és ha kicsit átmelegszenek a tagjai, le tud vetkőzni egyedül is. Így utólag belegondolva, ez lehetett volna a legtisztességesebb ötletem, amit kitalálhattam volna, és akkor most nem taperolnám épp végig a szép... hosszú... formás... iszonyatosan szexi lábait... Dehát, már nem volt visszaút. Már elkezdtük, és majdnem a végére értünk a vetkőzésnek, most már végig kellett csinálnunk! Sikerült levenni a nadrágját is, és a vizes ruhadarab a párjai mellé került, majd én is újra felálltam, és a tekintetem a szemeibe mélyedt. Úgy kalapált a szívem, szinte vágyat éreztem, hogy megérintsem a mellkasom, s ellenőrizzem, vajon szívem nem-e ütött még lyukat rá... hisz annyira erősen ütlegelt belülről... még azt is el tudtam volna képzelni, hogy ez megtörtént már. Adeline egy pillanatra átvette a szerepem, és ő volt, aki ezúttal kijelentette, mely ruhadarabja a következő a sorban. Mondjuk... nem is volt ez baj... legalább... nem nekem kellett választanom, és... jó, persze ez volt a logikus is, de azért... mégis... én örültem, hogy ezt választotta. Hát még annak, amikor megfordult, így pedig a hátát mutatta nekem! Mert azt gondoltam, ha a hátát látom, és nem szemből nézem őt, az majd könnyít a dolgokon. (Nem követtem le fejben, hogy a melltartóját amúgy is nehéz lett volna szemből kikapcsolni, ennyi agyi kapacitásom nem volt jelenleg szabadon...) De ez sem segített ám sokat, mert a háta legalább olyan szép volt... főleg, ahogy hátranyúlt, és a haját elhúzta az útból! - Igen... - nyeltem egyet, mintha csak fáziskéséssel akarnám nyugtázni, hogy valóban a melltartója jön, de igazából inkább magamat próbáltam bátorítani, hogy menni fog ez! Felemeltem a két kezem, és megérintettem a melltartó csatját. Nagy levegőt vettem, majd... minden ügyességem és bátorságom és lélekjelenlétem összeszedve, egy egyszerű mozdulattal kicsatoltam azt... majd eleresztettem a ruhadarabot, hogy a csat által összefogott két oldal szétválhasson egymástól. Ezután pedig le is ereszthettem volna a kezeim, ám azok ott maradtak a levegőben, alig milliméterekre Adeline bőrétől... én pedig... gyönge voltam... Meg kellett érintenem... Csak egy kicsit! Csak az ujjam hegyével... óvatosan... lassú mozdulattal érintettem meg a háta közepét, a gerince egy pontján... azután leheletfinom mozdulattal indult el ujjam felfelé a gerince vonalában... Egyszerűen nem tudtam magamnak azt mondani, hogy ne tegyem meg...! Muszáj volt megtennem! Egészen felkövettem nyaka vonaláig az ösvényt... és egy fél pillanatra tenyerem rásimított nyakára. Ameddig értek, ujjaim körbeölelték vékony nyakát, bekúszva a haja alá... De végül erőt kellett magamon vennem, nem engedhettem az érzésnek(!), így... mély lélegzetet véve, ujjaim a hajára vándoroltak át, és visszasimították azt a hátára. Utána felemeltem másik kezem is, és ujjaimat óvatos mozdulattal a vállaira tettem, hogy aztán egy-egy határozott mozdulattal, szépen egyenletesen lecsúsztassam róluk a melltartója pántjait. Amikor ez sikerült... akkor viszont... na akkor a helyzet újabb nehéz pillanatot tárt elém... ugyanis pillantásom lefelé siklott óvatosan, és... felrémlett bennem a gondolat, hogy amikor legutóbb itt voltunk, és ehhez hasonlót tettünk, akkor ez... ez volt a határ, melyig eljutottunk. Itt állított meg Adeline, hogy ne tovább, én pedig... most sem tudtam, hogy vajon akarja-e ennél tovább...? De hang igazából nem jött ki a torkomon, hogy ezt megkérdezzem, pedig esküszöm, én kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem...
- Rendben... szóval sokat... megjegyeztem... - Mosolyogtam rá alig láthatóan. Innentől egyértelmű is volt, hogy nagyon sokat szeretné, hogy itt legyek vele. Bár ezt többször is elmondta már nekem így, vagy úgy. Például akkor este is, mikor megígértem neki, hogy nem leszek tőle távol... amit aztán rögtön meg is szegtem, mert... mert azután az este után úgy kiborult megint. Szörnyű érzés volt azt látni reggel, hogy ő éppen kitartóan veri a fejét a falba, miattam... mert senki ne mondja nekem, hogy nem miattam tette amit tett. Felzaklattam, jöttem az én hülye makacsságommal, és teljesen felforgattam a nyugis életét, aminek ez lett az eredménye! Nem mondom, hogy nem félek egy újabb ilyen kiborulástól... mert igenis előfordulhat még. Nem tudhatom, hogy azután volt e bármi baja miután különváltunk ott a parkba tegnap délután. Lehet akkor is hazajött, és valami kárt tett magában... nem tudhatom, és rákérdezni se mernék... és, ha esetleg történt valami lehet akkor se szeretné ezt velem megosztani. Szóval ezért szegtem meg az ígéretemet rögtön másnap... úgy láttam helyesnek, ha hagyok neki időt... talán rosszul tettem volna? Akkor is az ígéretet kellett volna elsőnek tartani? Nem tudom, de már mindegy is, hisz végül megszegtem, és lehet, hogy emiatt kicsit csalódott is bennem. - Maradok... - Bólintottam finoman. Nem mondta ki még most sem, hogy meddig szeretné, hogy maradjak, de ez nem is volt baj. Nem hiszem, hogy felszívódott volna benne a gondolat, hogy ő veszélyes rám nézve... tudom, hogy ez ott motoszkálhat a fejében, ami miatt nem mond nekem időt. Úgyhogy úgy gondolom, hogy csak addig szeretné, hogy maradjak, míg nem érzi úgy, vagy történik olyan amivel kárt tesz bennem. De én tudom, hogy nem fog ilyet tenni... én bízok benne. Azért próbáltam olvasni a gondolatai között, de ez megint csak lehetetlen küldetés volt... de azért én nagyon igyekeztem! Naiv vagyok, ezt már Aaron is többször elmondta nekem, és már én is tudom magamról. Egészen addig a pontig nem gondoltam ebbe, bele, hogy mire is kértem, míg aztán idegesen a szemembe nem nézett. És hiába próbálta aztán összeszedni magát, onnantól már teljesen esélytelen volt az egész az ő, és az én részemről is. Megint hülyének gondoltam magam, hogy már megint minek teszem ki őt... úgy éreztem kicsit, mintha ezzel szenvedést okoznék neki, és. talán nem is voltam annyira messze az igazságtól. Tudjuk, mi történt előzőleg ebben a fürdőszobában, és nekem mégis jött az ötlet, hogy segítsen nekem. Minden egyes véletlen érintéssel lettem én is egyre feszültebb... óvatos akart lenni, azért igyekezett kikerülni pár érintést, ami úgymond nem volt muszáj ahhoz, hogy levegye rólam a ruhadarabokat. De mégis ott voltak ezek a muszáj érintések, amiket nem tudott kikerülni... és ezek nyomán sóhaj hagyta el ajkaimat, vagy nyeltem egy nagyot mondhatni észrevétlenül. Nem akartam még ennél is jobban rontani a helyzeten... már, ha ezen még lehetett rontani... Egész jól haladtunk... kabát... blúz... cipő... zokni. Már csak a nadrágom, és a fehérneműim voltak rajtam, ezen kívül semmi több. És igazából itt lassult be igazán minden. Sokkal lassabban kezdett vetkőztetni... vagy csak inkább nekem tűnt végtelen időnek. Ezért is lepődtem meg mikor aztán hozzáért hasamhoz. Hideg kezem megszorította kezét hirtelen, és reakciójából ítélve megijesztettem ezzel, bár aztán elnevette magát... de ez a nevetés inkább volt feszült, és ideges... mert egyáltalán nem tartotta viccesnek a helyzetet... egyikünk se volt vicces kedvében, ahhoz túlságosan máshol jártak a gondolataink. - Ne haragudj... nem akartam... - Nyögtem ki nagy nehezen, én tovább folytatta a műveletet. És ahogy végigsimította lábaimat, azt hittem, hogy itt fogom menten elveszteni a fejemet. Nem akartam újra vállába kapaszkodni, mert akkor már tényleg itt lett volna a vég, így a mellettem lévő mosdókagylóba kapaszkodtam... olyan erősen szorítottam, amennyire hideg kezem engedte, és próbáltam teljesen hangtalanul végigvárni a műveletet... többet akartam, nem akartam, hogy ennyiben megálljon a dolog, vágytam érintéseire, és ezt akárhányszor megtette, én mindig többet akartam! Ledobta nadrágomat a többi vizes ruhám közé, és felegyenesedve szemeimbe nézett... én pedig... megakartam csókolni. Az én szemeim nem ragadtak meg szemein... inkább ajkai, és szemei között cikázott folyamatosan, miközben azon gondolkoztam, hogy közelítsek-e hozzá. Túl nagy volt a kísértés, hogy megtegyem, de végül kijelentettem, hogy melyik ruhadarab is következik... próbáltam tartani magam... tényleg! Elfordultam, és hajamat is elhúztam az útból mire kimondta az "igent"... és vártam. Nem tudtam mást tenni, minthogy nyugtalanul vártam, hogy szétkapcsolja melltartómat. De közben azért vágytam arra, hogy hozzámérjen forró kezeivel. Én nem, ez már nem arról szólt, hogy fáztam, és ezért jól estek érintései. Ez arról szólt, hogy mennyire nagyon vágytam érintéseire, és reménykedtem, hogy megteszi. Melltartóm szorítása engedett, és alig pár másodperccel később megéreztem ujjbegyét gerincem vonalán. Érintésétől libabőrös lettem, és ahogy felkúszott egészen a nyakamig, aztán tenyere ahol aztán megsimított, de ez alig tartott pár pillanatig... belőlem mégis egy mély sóhaj szakadt ki... nem tudtam megállni... igazából már semmit nem tudtam megállni, ami arról árulkodott, hogy nem vagyok épp a legjobban. Légzésem heves volt, érintései nyomán felsóhajtottam, szívem úgy éreztem mindjárt kiugrik a helyéről. Hallottam, hogy vett egy mély lélegzetet, és végül visszahúzta hajamat a helyére, és lecsúsztatta vállaimról melltartóm pántját, én pedig hagytam, hogy a földre hulljon. Visszafordultam felé... és ekkor már tényleg csak egy ruhadarab volt rajtam! Idáig jutottunk előző alkalommal... ezután mondtam azt neki, hogy ne menjünk tovább. Álltam úgy ott legalább egy percig, mire bármit is tettem... és nem akartam több feszültségnek kitenni, ahogy magamat se. - Ezt már megoldom... - Szorítottam össze ajkaimat egy pillanatra. Nem fordultam el tőle, nem takargattam magam, megbeszéltük, hogy nem fog kimenni, hanem maradni szeretne. Okoztam neki így is elég kellemetlenséget... nem akartam még ennek is kitenni... bár már szinte mindegy volt mindkettőnk részéről, én mégis úgy döntöttem, hogy ezt már leveszem én. Nem hiszem, hogy kibírtam volna, ha még egyszer hozzám ér. A derekamnál két oldalt megfogtam fehérneműmet, és óvatosan lehúztam magamról, majd aztán hagytam leesni a földre.... és ekkor már teljesen meztelenül álltam Aaron előtt. És nem tudtam, hogy mit mondjak vagy, tegyek... volt egy kevés idő, mire összeraktam magamban, hogy akkor ideje beállni a zuhany alá. - Akkor... lezuhanyzok... - Mondtam ki nagy nehezen, és bár kicsit szerencsétlenül, de beálltam a zuhanyba, és megengedtem a meleg vizet. Azt reméltem, hogy ez egy kicsit majd segít megnyugodni... bár erre aligha volt esély. Ahhoz inkább hideg zuhanyt kellene vennem, és azt Aaron ezek után az esős ötletem után nem nézné jó szemmel.
- És ne felejtsd el ezt, akkor se... akkor se, ha mást mondok... - szóltam figyelmeztetőleg, hiszen, mint azt már ő is tudta jól, volt bennem ez a küzdelem-dolog, annak kapcsán, hogy vele szeretnék-e lenni, és hogy lehet-e ezt nekem... vele... De most, hogy ezt meg tudtuk beszélni, hogy... szeretném, ha sokat lenne itt... én... ki akartam használni a pillanatot, mert biztos lesz olyan, hogy azt fogom mondani, kevesebbet kéne velem lennie, mert az lenne a biztonságosabb... amivel vagy elszomorítom majd, vagy csalódást okozok, és ez biztosan meg fog történni majd, de... én... még ha akartam is, hogy az intő szóra is figyeljen, most... ebben a percben csak azt szerettem volna inkább, hogy ha mást is mondok... máskor... akkor is erre emlékezzen inkább... hogy... most azt mondtam, legyen velem sokat...! Mert bár tudom, egyszer már megpróbáltam őt kiverni a fejemből... konkrétan, de... közben... hiába próbáltam, mert még ha a fejemből ki is tudtam volna verni, a szívemből nem ment volna... hiszen nem tudom kivájni a szívem a mellkasomból, és eldugni egy dobozba, mint némely mesékben vagy filmekben szokták, hogy így megússzam a szerelmet... ennek már mindegy, már... már itt van bent... nem tudom kitörölni magamból, nem tudom azt hogyan kell, és ha tudnám is... akkor se... nem akarnám megtenni... mert... őt... túl jó érzés szeretni... Azt akartam, hogy ez akkor múljon el, ha ő már nem lesz többé, de... tudtam, ha ő nem lesz többé, én sem leszek többé, úgyhogy ez... ez meg... ez megint az "örökké" szóval járt bennem együtt... - Megígéred? - Már csak suttogtam kérdésemet, de... nem is tudom, biztosítékot akartam, hogy tényleg itt marad velem. Nem mintha fel akartam volna neki róni azt, hogy a múltkor hazament, hiszen... bár megígérte, hogy nem megy többet messze tőlem, mégis hazament... ami viszont tökre érthető is volt, hisz nem velem lakik... van neki saját lakása, és... és akkor találkoztunk, akkor ismertük meg egymást, és így is mozgalmas esténk volt, meg... hát reggel én is megijesztettem... meg hát este sem lehettem általában a legmegnyugtatóbb figura számára... és ezt meg kellett értenem... meg hát... kicsit... valahol mindkettőnknek szüksége is volt egy kis távolságra. Gondolom neki is... és nekem is, mert... bár nem voltam sokáig távol tőle, igazából, de... talán, ha nem ment volna akkor haza, akkor nem győzöm meg magam, hogy még látni akarom, még tudni akarok róla... és nem kezdtem volna kémkedni utána, és... és akkor aztán nem mentem volna fel hozzá, és nem hívom el sétálni, és... akkor meg most talán nem volna itt... ami abból a szempontból jó is lehetne, hogy nem ázott volna el, viszont akkor nem is lenne velem, és... nem tudná, hogy szeretem, ami... ami szintén lehetne jó is, meg rossz is, de... közben meg mégis... én... azért azt hiszem... örülök mégis, hogy tudja... hogy tudja, hogy szeretem, és... ha... akkor nem ment volna haza, talán nem tudná... úgyhogy, talán mégis jó, hogy hazament. Most viszont tényleg nem akartam már, hogy elmenjen... főleg nem addig, míg esik, de utána... én... most... utána is azt szerettem volna, hogy maradjon itt velem... Vetkőzés. Így belegondolva... arányaiban véve, amikor párkapcsolatban éltem sem volt példa rá, hogy ennyit vetkőztettem volna nőt, mint most őt, amióta ismerem és ahányszor eddig találkoztunk... és tekintetbe véve, hogy mennyire is... erős érzéseket váltott ki belőlem... kész csodának éreztem, hogy a bennem rejtőző szörnyszülött még nem mondta azt, hogy "Elég volt, történjen már valami!"... igazából, folyton-folyvást bennem volt a félsz, hogy az az énem egyszer csak kiveszi a kezemből a kormányt, elveszi az irányítást tőlem, és ő... majd ő tesz valamit Adeline-al, amit nem kellene, ami fájhatna neki, aminek a végén meghalhatna, ami által elveszthetném őt... Féltettem. Attól az énemtől, attól a sötét lénytől ott benn... féltettem volna akkor is, ha köztünk történik valami... de így is félthettem, hogy ilyen hatással volt rám, és nem léptük meg a dolgot, mert... mert erősnek maradni lépésről-lépésre egyre csak nehezebb lett, és ha elveszi erőm a küzdelem... akkor hogyan tartsam magamban a sötétséget, ha mégis... történik valami, valamikor? Mert kár is lett volna tagadni. Arra vágytam, hogy történjen valami. Nem csak a sötét énemnek voltak ilyen gondolatai és vágyai, én is vágytam Adeline-t megkapni... vele akartam lenni, akartam őt! Igenis akartam, de... valami mindig visszatartott vagy meggátolt... Persze ez a parkban már elég kevéssé látszott, tudom én... és most... kicsivel minden perccel jobban vágytam rá. Minél többet láttam testéből, minél több ideig volt itt és én vele... és... még legutóbb a parkban is azon gondolkoztam, képes lehetnék... elég erős lehetnék, hogy vele lehessek, és... és... most is azt akartam hinni... hisz... hiszen szeretem... szeretem őt, és jót akarok neki... vigyázni akarok rá, és azt akarom, hogy velem maradjon... boldoggá szeretném tenni... mindenféle módon, ahogy csak egyik ember boldoggá tehetné a másikat, még akkor is, ha nekem közöm sincs az emberekhez... Még ha most nem is volt itt ennek az ideje, hiszen most... most... nem azért volt a vetkőztetés, nem arról kellett volna szólnia, hogy mit érzek iránta, és mit szeretnék vele tenni... hanem arról, hogy segítenem kell neki, hogy... hogy ő arra kért, hogy segítsek, és nekem így is kell tennem! Meg is küzdöttünk a ruhadarabjaival, úgy éreztem... nem csak én, ő is... de sikerült, mi... mi győztünk... még ha voltak is pillanatok, amikor elgyengülni látszottam, én... én valahol mégis büszke voltam magamra, amiért... amiért meg tudtam ezt tenni... tudtam neki úgy segíteni, hogy nem... nem használtam ki őt, és... nem fordítottam a magam hasznára a helyzetét, nem... nem tettem olyasmit... tisztességes maradtam, és ezt eddig elég ritkán tudtam magamról elmondani... most kivételesen... valahogy sikerült. Még ha voltak is döccenők. Például, amikor a kezem a hasához ért, és ő elkapta a kezem... én őrá néztem, és... és megtehettem volna... Közel voltunk. Nagyon közel, hisz a kezem a nadrágján volt, arcom csak centikre az övétől... Jeges, hideg bőre szinte sugározta felém a hideget, míg az én forrongó bőröm őfeléje a meleget... azon lepődtem csak meg, hogy nem pattantak ki köztünk szikrák... sőt, akár tűzijáték is... - Nem a te hibád, én voltam... - ráztam meg kicsit a fejemet, mielőtt még folytattam volna a nadrágja levételét. Tudom, azt hiszi, az ő hibája, amikor velem valami van... de ez igazából sosem az ő hibája volt, ez mindig az enyém... az enyém volt inkább. Hisz ő... emberien viselkedett, normálisan... kezdettől fogva. Nem benne volt a gubanc, hanem énbennem. Velem volt gond. Én voltam fura. Ha normális lennék, már első este megtörtént volna... megtörténhetett volna... AZ. De én nem vagyok normális, sose voltam, és nem is leszek, én... fura vagyok, és zavart, és... nehéz eset. Miattam ilyen nehéz ez... nem őmiatta. Ha én nem ÉN lennék, és nem ilyen lennék... nem volna szükség rá, hogy egyszerű érintésekért bocsánatot kérjen... nem érezné úgy, hogy kell... mert nem kéne... Pedig, ha csak sejtette volna, mennyire vágyom én is megérinteni őt... érinteni, és soha el nem engedni... De nem történt semmi. Nem... vagyis olyasmi nem. Levettem a nadrágját, és bár tudom, hogy talán megoldható lett volna a dolog kevesebb érintéssel is, de... miközben akartam is ezt... és így... és közben arra is gondoltam, ha bénázok, csak még tovább ingerlem őt, és... még tovább maradna távol szegény a meleg víztől, ami segíthetne állapotán... Mikor végeztem, és felállva szemeibe néztem, tekintete... ingázott, néha a szemembe nézett, máskor lefelé... azt hiszem a számat nézte... s azt éreztem, talán túlzottan is felingereltem mégis az érintéseimmel, és... bár egy pillanatra magam is arra gondoltam, hogy most megcsókolhatnám, én... nekem emlékeznem kellett rá, hogy most nem ezért csináljuk... hogy... most... segítenem kell neki... rajta... És "szerencsére" pár pillanat múlva ő is így dönthetett, miként megmondta nekem, mit kell következőleg levennem róla. Én pedig úgy is tettem. Mondjuk, ezt... már nem egészen olyan módon, mint az eddigi holmikat. Eddig kerülni igyekeztem a "nem szükséges" mozdulatokat, de... ez alkalommal... máshogy történt. Kikapcsoltam a melltartóját, de azután mégis meg kellett érintenem őt.. ahol és ahogyan pedig már nem lett volna szükséges, sőt... de... én... mégis úgy tettem, mert... mert gyönge voltam, mert... muszáj volt megtennem... mert akartam...! Adeline sóhaja pedig azt suttogta nekem, nem bánja az érintésem... nem... nem gondolja, hogy hagyjam abba, és ne csináljam... Csak... csak ezért nem bántam, hogy megtettem. Különben bűntudatot éreztem volna, hogy húzom az időt megint... de... sóhaja azt ígérte nekem, nem baj, hogy megtettem... Még ha abba is kellett hagynom... nem bántam, hogy megérintettem. Jó érzés volt megérintenem. Ő is sűrűn vette a levegőt, és én is... és ahogy felém fordult, szemeit fürkésztem. Azt hiszem kérdő volt a pillantásom, vagy... legalábbis, reméltem, hogy az... már magam sem tudtam... azt tudtam, hogy külön-külön kellett koncentrálnom mind a két kezemre, hogy a lehető legtávolabb, és a lehető legmozdulatlanabbul maradjanak. Szívem dübörgött... és azt suttogta, érintsem meg... azt... suttogta, hogy... öleljem magamhoz, öleljem karjaim közé, és ne eresszem el... hogy csókoljam meg, és... el ne váljak tőle még egyszer... És akartam... Nagyon akartam...! Mégis vissza kellett magamat fognom... Hangja hallatán kissé visszatért figyelmem a valóság talajára, felfogtam, amit mondott, és... valahol irigykedtem, meg sajnáltam, hogy így döntött, de... közben egy másik részem hálás is volt... hogy azt már nem bízza rám... - Oké - bólintottam, de szinte némán mondtam csak ki a szót. Reszketeg sóhaj hagyta el szám, és tettem egy lépést hátrafelé... nem, nem akartam én kimenni, eszemben sem volt, még ha tudtam is, hogy amit eddig láttam, az "semmi" volt ahhoz képest, amit most láthatnék majd... ha... odanéznék... DE nem fogok! Ezt hamar elhatároztam, és... és aztán eme elhatározásom még annál is hamarabb foszlott szerte, mintha soha nem is létezett volna... amikor ő megszabadult attól a bizonyos legutolsó ruhadarabtól is... Hát, az lehet, hogy eddig Adeline valóban meg volt fagyva... de most viszont bennem hűlt meg a vér, ahogy szemem akarva-akaratlanul is végigpásztázta testét, tetőtől-talpig... Hirtelen úgy éreztem, megfagytam... lefagytam... lábaim nem mozdultak, szinte nem is éreztem őket, kezeimről fogalmam sem volt hol vannak, csak azt tudtam, hogy amikor utoljára éreztem őket, még a törzsem mellett lógtak... a szám azt hiszem tátva maradt, de ha úgy is volt, nem maradt annyi kakaó az elmémben, hogy mozgásra bírja állkapcsom, és becsukjam számat... s egészen biztos is lehettem benne, hogy egyáltalán nem pislogtam... Pedig még csak állt ott... egy tapodtat se mozdult. Amikor megszólalt... azt hiszem bólintottam, de nem mertem volna megesküdni rá, hogy vajon csak képzeltem, hogy bólintani akartam, vagy valóban meg-e tettem...? Néztem, ahogy eszméletlenül szexi módon beáll a zuhany alá, és... arra aztán meg mertem volna esküdni... hogy amint a víz záporozni kezdett rá, minden egyes vízcseppet egyesével követtem le, ahogy a bőrének csapódott, majd lefolyt rajta... pedig... mint tudjuk... eme mutatvány emberileg lehetetlen volna... én viszont meg mertem volna esküdni rá, hogy így történt... Nem tudtam ugyan, neki mennyi idő múltán lesz esetleg jobb, a jeges, hideg érzések után, a meleg víz hatására, én mindenesetre a meleg víz nélkül is azt éreztem, hogy itt helyben levert a víz... s lélekben már réges-rég ledobáltam a ruháim, és utánamentem... arról pedig fogalmam nem volt, miként is tudtam fizikai valómban mégis veszteg maradni... Esetleg ahhoz lehetett köze, hogy még mindig nem éreztem a végtagjaimat... mintha... agyam blokkja legalábbis éppen azért lenne, hogy féken tartson engem, és... megtartsam, amit akartam, azaz, hogy ne rohanjam le őt, és ne használjam ki Adeline helyzetét... Csak mert én vágyom rá, még nem biztos, hogy ő is akarna tőlem bármit...
- Nem felejtem el... - Bólintottam belegyezően. Tudtam, hogy mennyire vívódik saját magával velem kapcsolatban. Az első esténk is tele volt ilyen vívódásokkal... szerette volna, ha vele vagyok, de mégis volt egy része ami ezt nagyon nem akarta, csak azért, hogy megóvjon engem a bajtól. Mert igenis úgy tekintett magára, mint egy bajra, vagy inkább veszélyre! És nem csak engem féltett, direkt tart távolságot minden létező embertől. Csak az a baj, hogy én itt maradtam, és eszemben sincs menni, még akkor se, ha a világ legveszélyesebb embernének akarja gondolni magát... én ezt nem tudtam elfogadni, ahogy azt sem, hogy ő nem szerethető, mert igenis az volt... és én próbáltam őt szeretni, amit talán néha már hagyott is. Tudom, hogy mennyire igyekszik annak érdekében, hogy ez ami köztünk van, az kitartson amennyi ideig csak lehet. Mert tudom, hogy talán nem hisz abban, hogy ez örökre működhet közöttünk... nem mondja ki, de sejteni lehet ezekből a kijelentésekből. Nem azt mondja, hogy örökre maradjak... csak annyit, hogy maradjak. És ez lehet, hogy napokig maradok, vagy csak már csak órákig. Én sem szeretnék csalódni, maradni szeretnék vele amíg csak lehet, és nem fogok azon álmodozni, hogy ez örökké fog tartani. Féltem kicsit álmodozni, mer bármikor mondhatta azt, hogy ez eddig tartott, és kész... nem gondolkoztam hosszú távon, inkább csak ki akartam élvezni ezeket a pillanatokat, amíg itt vagyok vele. Tényleg csak rajta múlt, hogy én meddig maradok! - Megígérem... - Suttogtam válaszomat. Már egyszer megígértem neki, és akkor nem tartottam be ígéretemet, viszont most tényleg igyekezni fogok, hogy ne szegjem meg ezt az ígéretemet is. Nem akartam csalódást okozni neki, mert egyáltalán nem érdemelte meg... még akkor is, ha veszélyesnek gondolta magát, és ezért kerülte az embereket... ő attól még vágyott a szeretetre, én pedig ezt megakartam neki adni. Még akkor is, ha ezzel kapcsolatban is szeretett ellenkezni. Én eddig is kitartottam ezzel kapcsolatban, és ezen se szeretnék változtatni a későbbiekben. Már csak majd vele kell ezt megértetnem... és szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat kell majd jártatnom a számat mire elfogja hinni... de nem baj! Észrevehette, hogy kitartó vagyok, de azt nem tudja, hogy nálam meddig megy el az a bizonyos határ, ami után feladom... én viszont tudom, hogy még semmit se adtam fel, szóval nem hiszem, hogy vele fogom elkezdeni ezt a bizonyos listát. Itt már csak az volt a kérdés, hogy ő mennyire lesz kitartó velünk kapcsolatban... mert, ha én nem, ő még feladhatja, és azt viszont nekem kell majd elfogadnom! Ahogy álltunk ott a fürdőszobába... rajtam egyre kevesebb ruhadarab volt. A véletlen érintések... már szinte teljesen kikészítettek, de mégse történt semmi. Mindketten nagyon erősen tartottuk magunkat valamiért. Bennem még erősen ott élt még a félelem az előző alkalom miatt... akartam őt akkor is, ahogy most is, ez nem kérdés, de nem tudtam, hogy ő is tényleg akarná-e biztosra. Nem-e bánná meg, vagy borulna ki utána. Bárcsak nekem is lehetne valami szuper képességem mint a filmekbe van a hősöknek, vagy a gonoszoknak! Én akkor a gondolatolvasás képességét kérném, de ezt is csak azért, hogy tudjam Aaron mit gondolna erről az egészről. Többször elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha én lépnék... mert a vetkőztetés folyamán több olyan pillanat is volt, mikor azt mondtam magamban, hogy én már nem bírom tovább, és lépni szeretnék. Megakartam csókolni, magamhoz akartam ölelni, és már nem csak azért, hogy testem felmelegedjen, mer a végére már szinte nem is éreztem magamon, hogy fáznék. Attól nagyon, nagyon messze jártak a gondolataim, már csak Aaron érezhette hidegnek bőrömet ahogy hozzám ért... én egyáltalán nem törődtem vele! Aztán volt egy pont mikor már úgy éreztem, hogy nem is nagyon akarom tartani magam. Miután levette nadrágomat... végigsimította lábaimat, én pedig erősen kapaszkodtam a mosdókagylóba, ez arra is jó volt, hogy ne nyúljak kezei után, vagy érjek hozzá akárhol, és könyörögjek neki, hogy érjen hozzám, és ezt abba ne hagyja... csókoljon meg, és soha többet ne engedjen. Ahogy visszanézett szemeimbe, és ajkait bámultam, és nem kellett sok, hogy megcsókoljam... de végül elfordultam. Hogy miért nem tettem meg végül?! Mert féltem én kezdeményezni ezt a dolgot... azt akartam, hogy ő döntse el, hogy szeretné, hogy megtörténjen AZ, vagy nem. Egyáltalán nem bántam érintését hátamon, még akkor is, ha ennyire feszült volt a helyzet. Inkább csak azt bántam, hogy itt megállt. Sóhajom nyomán már titkolni se tudtam előtte, hogy mennyire jól esett érintése... nem mintha titkolni akartam volna előtte, csak nem akartam még ennél is tovább növelni a feszültséget, de egyszerűen nem bírtam már magamban tartani, mondhatni véletlen csúszott ki számon. Ezek után kicsit talán szégyenlősen néztem fel szemeibe. Több minden miatt is döntöttem végül amellett, hogy az utolsó ruhadarabomat már egyedül oldom meg. A legnagyobb okom ő volt... vagyis csak elé erősen ezt akartam magamnak bemagyarázni, mert talán én voltam az aki inkább nem bírta volna már, hogy ő segíti le rólam ezt az utolsó kis anyagdarabot. De lehet már ő se bírta volna, nem tudom, gondolataim kicsit talán elvoltak homályosodva... nehezen gondolkoztam logikusan, vagy akár nem logikusan. Egy lépést hátrált tőlem, én pedig még tétováztam egy keveset, de végül levettem magamról ezt a bizonyos rettegett utolsó ruhadarabot. Nem mertem Aaronra nézni, kicsit talán lesütöttem szemeimet, és halkan felsóhajtottam, de még így is láttam fél szemmel, ahogy végignéz rajtam. Nem reagáltam rá semmit, inkább csak halkan kijelentettem, hogy itt az ideje bemennem az zuhanyba. Olyan bénának éreztem magam, és eszméletlen zavarban is voltam. Aaron most lát így teljesen egészben meztelenül, és ez valamiért furcsa érzéssel töltött el. Hamar megengedtem a meleg vizet. Nem engedtem túl meleg vizet, mégis szinte égette bőrömet, és ekkor kezdtem csak megint érezni, hogy az én bőröm ez idő alatt míg ide jutottam egy kicsit se melegedett, hiába ölelt Aaron olyan sokat. Jól esett a meleg víz, bár a fejemet egyáltalán nem nyugtatta le, ahogy testemet se. A csempét bámultam egy kis ideig, meg kezemmel bőrömet dörzsöltem mintha ezzel elősegítettem volna, hogy gyorsabban melegedjen bőröm. Aztán megfordultam, hogy hátamat is jobban érje a meleg víz. Ekkor néztem ki oldalra Aaronra aki még mindig ugyanabba a pozícióba állt, mint mikor bementem a zuhanyba. Hamar át is futott a gondolatimon, hogy mi lenne, ha behúznám magamhoz a zuhanyba, de végül lesütöttem szemeimet, és megráztam kicsit fejemet ezzel megpróbálva kiverni a fejemből a gondolatot. Kicsit sután, de nyomtam egy kis tusfürdőt tenyerembe... gondoltam ezzel is telik az idő, míg teljesen sikerül felmelegednem. Elkezdtem bekenni tagjaimat, és közben végig azon járt a fejem, hogy Aaron alig pár lépésre van itt mellettem, és hogy ez egyáltalán nem segít a helyzeten még akkor se, ha alapból nem bánom, hogy itt van. Közben lemostam magamról a tusfürdőt, és úgy ítéltem meg, hogy kellőképpen felmelegedtem. Még tudtam volna a zuhany alatt állni, de nem akartam ennél tovább húzni az időt. Elzártam a csapot, és kiléptem a zuhanyzóból. Kicsit szerencsétlenül néztem körbe magam körül, míg aztán ki nem szúrtam a fogason egy törülközőt. Valószínűleg Aaron törölközője lehetett, de még mielőtt fel nyúltam volna, azért engedélyt szerettem volna kérni. - Ha nem baj, használom a törölköződ.... - Néztem Aaron szemeibe, és amennyiben engedélyt adott, elvettem a fogasról a törölközőt, hogy aztán elkezdjem letörölni a vizet testemről. Próbáltam gyors, és hatékony lenni... miattunk. Nekem a zuhany nem segített, ő pedig nem tudom... csak állt ott, és elkezdtem komolyan aggódni érte, hogy most akasztottam ki teljesen az agyát. Magam köré tekertem a törölközőt, és megtettem egy lépést előre, hogy ugyanoda lyukadjak ki, ahol a zuhanyzás előtt voltam. - Kész is vagyok... ez segített... - Mosolyodtam el kicsit zavartan, és vártam reakcióját.
- Akkor jó - nyugtáztam, egy halvány, reménykedő kis mosollyal, Adeline válaszát. El akartam neki hinni, hogy bízhatok abban, hogy ez így lesz. Hogy akkor is a jóra fog velem kapcsolatban emlékezni, ha rosszat teszek vagy mondok... Hogy... ha elküldöm magam mellől, akkor is emlékszik majd rá, hogy most azt kértem, maradjon velem... Tudom, őrültség, mélyen belül ezzel minden egyes percben tisztában voltam... amióta csak először megszólított... Tudom, hogy el kellene menekülnie, vagy nekem kellene eltaszítanom magamtól, jó távolra, hogy híremet se hallhassa többé... de... azt éreztem közben, hogy ha eltaszítom magamtól, elviszi magával a szívemet, és... bármilyen ostobán és lehetetlenül is hangzott számomra, azt éreztem, valóban úgy történne... elvinné, ha elmenne/elküldeném, és akkor... belepusztulnék, hogy nincsen velem... mert ahogy elvileg szív nélkül nem élhet az "ember", úgy én nélküle... azt éreztem, ugyanúgy képtelen lennék. Nem tudnék nélküle... és nem is akarnék... élni. Nem tudom, hogy ez hogyan történt, és hogyan lehetséges, azt sem értem, miért ragaszkodom úgy belül ehhez az állapothoz, mégis így volt... Vajon ez is a szerelem miatt van? Lehet, hogy ezt értik "sírig tartó szerelem" alatt? Amibe inkább belehalnak, csak ne legyen vége, még akkor se, ha úgy volna helyes? Mert ha igen, akkor még kevésbé értem, hogyan alakulhatott ez ki énbennem... Ez alapján azt gondolnám, Isten tényleg magasról tesz rá, hogy Adeline és én élünk-e vagy halunk, és... hát, hogy velem kapcsolatban ezt érzi, az rendben is van, de hogy Adeline sorsa se érdekli, az... sokkolóan hatott rám... - Oké - bólintottam. Megígérte, én pedig hittem a szavának. Igazából, rég nem hittem már senkinek és senkiben, de őbenne... hittem, elhittem, hogy megtartja az ígéretét, és azt is hittem, hogy ha mégsem úgy lenne, az nem az ő hibája volna, hanem sokkal inkább az enyém... Amit meg nem igazán akartam volna megint, mert... ahhoz meg kéne ijesztenem, vagy elszomorítanom, és azt a múltkor is nagyon rossz volt megtenni, pedig nem is az volt a szándékom, hogy neki rosszat tegyek, csak... csak olyan váratlan, és szokatlan volt, az, hogy valaki... velem legyen, és én vele akarjak lenni, miközben tudom nagyon jól, hogy ez mennyire veszélyes. Most is az volt. Furcsa... Hogy valaki önmaga egészségét kockáztatta, hogy engem láthasson... Ki tesz ilyet?! Értem... senki. Soha. Miért is tettek volna? Hisz még soha senki nem akart igazából énvelem lenni... Aki rájött, milyen is vagyok valójában, húzta is a nyúlcipőt, és menekült, csak úgy porzott utánuk az út... feltéve persze, hogy túlélték a felismerést, mert ugye, volt aki nem... De ez a lényeg, pont ez, hogy... igazából VELEM senki nem akart még lenni, soha. Miért is akartak volna... De... Adeline most velem akart lenni, énmiattam jött ide, és tette kockára a saját épségét, egészségét, életét... és... most pedig megígérte, hogy velem marad, és ezt már nem első alkalommal tette meg... és akármilyen félelmetes és aggasztó is volt ez az egész helyzet, mélyen legbelül, azt hiszem... én... talán... egy részemben... örültem, hogy ő... velem akar lenni... Csak tudnám, mit eszik rajtam... A jó szívem, az önzetlenségem, és a bátorságom biztosan nem voltak versenyben ebben a helyzetben sem, hisz az már eleve egyértelmű kellett hogy legyen, hogy efféle jellemzők nálam nemigen szerepelnek az adatlapomon. És amikor a fürdőben elkezdtem őt levetkőztetni, az is csak arról árulkodhatott, hogy ezek még mindig nem jellemeznek engem. Nem voltam jószívű, és nem voltam önzetlen, hiszen miközben ő épp megfagyhatott a hideg, vizes ruháiban, én olyan kínkeserves lassúsággal vetkőztettem, hogy csak na, mert agyamat szüntelen az foglalkoztatta, hogy a testem többi porcikája Adeline testének minden porcikáját vágyja... Ez nem épp a jó szívem és az önzetlenségem példázta. Ahogy bátorságról sem tettem tanúbizonyságot. Ugyancsak a vetkőztetés körülményei miatt gondolván ezt, hiszen csak egy nyuszi fél megérinteni egy nőt... aki épp bajban van, és a segítségét kérte... Én viszont féltem, minden egyes érintéstől, mert attól tartottam, hogy az érintést majd egy újabb érintés követi, majd még egy, majd még egy, és ezek nem azt szolgálták volna, hogy neki jobb legyen, hogy felmelegedhessen, hogy lezuhanyozhasson, hanem inkább azt, hogy én... én... én magamban azt éreztem, megbolondulok érte... S közben épp a megbolondulástól tartottam, mert ha én megbolondulok, és eszemet veszítem mellette, az talán kezdetben jó volna, de aztán... ha elvesztem a kontrollt, az irányítást, a gyeplőt, és... ha emiatt kitör belőlem a sötét szörny, aki a lelkem egy részét uralja... (már ha van egyáltalán lelkem, amit ugye kétlek...) az... beláthatatlan következményekkel járhatna Adeline számára... Pedig igazán, volt egy részem, belül, ami bízott... ami azt gondolta, meg tudnám tenni, képes lennék... igen, szeretni őt, és úgy... ÚGY szeretni, hogy nem teszek benne kárt, közben viszont ott volt a másik ÉN, akitől féltem... féltettem Adeline-t... Pedig hát, múltkor sem bántottam, és majdnem... igen... volt, ami volt... és... a parkban sem bántottam, pedig sokat érintkeztünk akkor is, és én nagyon szerettem volna mindazt újra, vele, de... nem éreztem magamban elég bátorságot hozzá... Gyáva alak vagyok, igen... az is... de az önző és a vágyódó énjeim, néha, kézen fogva egymást, együttes erővel hátrább lökték a gyávát... Hiszen Adeline annyira szép volt, és... kívánatos, és... eddig, ha ilyesmivel kapcsolatban kezdtünk érintkezni, ha megérintett, vagy ha én őt, ha megcsókoltuk egymást... azt éreztem, ő is szeretné... hogy legyen ennél több, és én is akartam... igenis, hogy nagyon akartam... Emiatt voltak a lopott, véletlen érintések, amikor a lábát megsimítottam, amikor a hátát megérintettem, azokra nem "szükség volt"... vagyis... nem úgy volt rájuk szükség... nekem volt rájuk szükségem, azt hiszem... mert meg akartam őt érinteni, érezni akartam a bőrét, és... őt... meg akartam őt kapni, még ha folyamatosan pörölt is ezért velem a lelkiismeretem, hogy ennek nincs itt az ideje...! Az utolsó anyagdarab, mely elválasztott kettőnket egymástól... körül-belül úgy hatott rám, mintha egy iszonyatos, áthatolhatatlan STOP tábla lett volna... és szívem egy apró szeglete szívesen máglyára vetette volna... Múltkor nagyon közel voltunk, hogy ő és én... de... itt megálltunk. Ő állított meg, egészen pontosan faképnél hagyott. Nem tudom, igaza volt-e, hogy megbántam-e volna utána, ha megtesszük...? Lehet, hogy igen, de korántsem őmiatta... izé... vagyis nem úgy... Azért bánhattam volna meg, mert ha miattam baja történik, azt sosem bocsátanám meg magamnak, és... az meg egy olyan eszeveszett helyzet volt ugye, amikor a kontroll... nagyon másik bolygón járt, nem a megszokotton... És ez a mostani helyzet kísértetiesen hasonlított, csak még kínzóbb módon zajlott, mert ez most egy sokkal lassabb szituáció volt... sokkal lassabb, és így az eszem is valahogy... Hát, leginkább olyan volt, mintha hullámvasúton ülne, pedig még én se ültem olyanon soha, nemhogy ő... Mikor aztán végül tényleg levette... - pedig megfogadtam, hogy nem nézek oda -, mégsem tudtam távol tartani tőle a szemeimet. Végignéztem karcsú alakján, és... azt éreztem... mintha, hirtelen egyszerre lett volna világosabb és sötétebb is a fürdőszobában. Világosabb, mert úgy éreztem, mintha égi jelenség szállt volna le elém, amely a lelke legmélyéből árasztotta a ragyogó fényt, bőrén keresztül, magából... és... sötétebb, mert hirtelen minden fényét vesztette körülötte. Azt hiszem, az ilyen alakok láttán találhatták ki a nagy festők az istennős ábrázolásaikat... Gondolom, hasonló élmény ihlethette meg őket is, és a gyönyörüket csak a festményben tudták kifejezni... Talán, nekem is művésszé kellett volna hirtelen változnom, hogy leírást tudjak adni, arról, amit láttam... festővé, költővé kellett volna válnom egy csapásra, de mivel egyik sem voltam... nem maradt nekem más, csak az, hogy némán, lefagyva bámuljam a csodát, mely előttem állt. Bárcsak azt mondhattam volna, hogy a varázs elillant, amint a tünemény megmoccant, de nem... Hiába, hogy Adeline megszólalt, hogy megmozdult, elfordult, és a zuhany alá lépett, a jelenés nem szűnt meg, a hatás nem múlt, a köd nem szállt fel elmémből... mert Adeline bőre a vizesnél is vizesebb lett, és most már aztán egészen meztelen volt, és... az egész csak még tovább hatványozódott, amikor kezei bőrén simítottak végig, mert bár testem nem moccant, végtagjaim nem éreztem, de a tekintetem minden mozdulatát követte, mintha csak odaragadt volna... mintha mágnes vonzotta volna, mintha... kötelező volna néznem... minden mozdulatát... az összeset... S közben magamban azt képzeltem, én érintem meg őt, ott, ahol ő érintette meg önmagát... és mit ne mondjak, a dolog... nem segített rajtam... Kicsin múlott, hogy nem sóhajtottam fel hangosan, amikor aztán elzárta a vizet, és kilépett a tus alól... Ez részben annak szólt volna, hogy túl vagyunk a dolgon, és nem támadtam rá semmilyen értelemben sem, illetve, annak, hogy most megint közelebb került hozzám, ahogy kijött onnét, és én óhatatlanul megint csak végigmértem őt... s ő annyira szép volt... - Amit csak akarsz... - Engem lepett meg legjobban, amikor a saját hangom hallottam, miután ő a törölközőmre vonatkozóan megszólalt. Bennem még nem volt rá képesség, hogy felfogjam, miről is beszélünk... csak akkor kezdtem el sejteni, hogy a törölközőről lehetett szó, amikor elvette azt, és elkezdett vele megtörölközni. Ha lettek volna még ép agytekervényeim, akkor ebből kikövetkeztethettem volna, hogy ezek szerint már rendben van... mert jól tudja használni a kezeit, tehát már nincs nagy baj... kiolvadtak a tagjai, már nem fagy nekem halálra... De mivel... eközben én azt néztem, hogyan törölközik meg Adeline... azt hiszem, sejthető, mennyire volt képes elmém felfogni, hogy már nincs nagy baj... Pedig igazán örültem volna a dolognak, ha az elmém képes lett volna befogadni az információt. Ahogy viszont a procedúra végbement, és a törölköző körülölelte a testét, ezzel eltakarva azt a szemeim elől, így már képes voltam rá, hogy felpillantsak a szemeibe, és... bennem az a gondolat dübörgött szüntelen, hogy most és itt, azonnal meg kellene csókolnom, és nagyon szeretném is megcsókolni(!)... és... közben már nem is emlékeztem, mi az, aminek vissza kellene ebben tartania... Hosszú másodpercekbe tellett rájönnöm, hogy Adeline azt mondta, készen van... és szavai alapján tényleg jobban is van... Az zavart nálam be, hogy a mosolya lefoglalta a figyelmemet, igazából. De, ahogy megértettem lassan, nehézkesen, hogy végeztünk itt... rájöttem, hogy nem csak törölközőt nem kapott sajátot, de a neki szánt csereruhát sem hoztuk magunkkal, hisz amikor elhagytuk a hálószobát, úgy volt, hogy ő itt akart hagyni... csakhogy a távozási szándékából az lett, hogy "fogságba ejtettem" őt a fürdőszobámban. Jelenlegi állás szerint, tulajdonképpen meztelenül... Hirtelen született egy gondolat aztán a fejemben, nem is igen gondoltam át... igazából semennyire sem, csak eszembe ötlött, és már cselekedtem is, hipp-hopp máris tudtam hol hagytam el a végtagjaimat, és a kezeim már mozdultak is, derekamhoz siklottak, és a pólóm szélét megragadva, egy gyors mozdulattal lekaptam magamról a ruhadarabot, majd Adeline felé nyújtottam azt. - A ruhád vizes... - mondtam, mintha nem volna ez ugyebár teljesen nyilvánvaló -, másik meg a szobában van, bent... Addig, ha kéred... - A pólóra néztem, majd vissza fel a szemeibe. Reméltem, érti, mit szeretnék... Gondoltam, talán ha akarja, addig, míg kap váltásruhát, felveheti a pólóm, hogy ne meztelenül kelljen járkálnia, vagyis, hát... egyetlen szál törölközőben... a lakásban, meg előttem...
Válaszára már csak bólintottam, és egy kis biztató mosolyt eresztettem meg felé. Én tényleg nem akartam őt feladni, és az első pillanattól kezdve ezt éreztem, és ez az érzés csak egyre jobban erősödik bennem ahogy telnek a napok! Egyre jobban kötődtem hozzá, és én ezt egy percig se gondoltam rossznak. Bízni akartam benne, és ezért se fogom neki elfelejteni azt, hogy most erre kért, hogy maradjak! Egyszerűen nem felejthettem el, főleg, hogy erre kért... bár enélkül is eléggé a fejembe véstem volna ezt a pillanatot. Mindenképp így akartam tenni, mert biztos lesz még olyan, hogy nehéz lesz... nem voltak hiú ábrándjaim arról, hogy ezek után minden szép és jó lesz, és nem fog történni semmi, rossz, vagy baj. Figyelmeztető szavai mondhatni célba értek, de nem úgy ahogy azt ő szerette volna. Nem menekülök, mert nem akarok, de azért mindig is ott lesz az az egészen apró gondolat, hogy milyen intő szavakat intézett felém. Szinte biztos voltam abban is, hogy nem utoljára fogom tőle ezeket hallani... de nem baj, én így is épp annyira fogom szeretni, mint ezek nélkül az intő szavak nélkül. Így fogadom el, és ezt benne is tudatosítanom kell, még ha nagyon nehéz is lesz! Bólintott ígéretemre, én pedig finoman rámosolyogtam. Hitt nekem, és ez még jobban arra ösztökélt, hogy én igenis megtartsam az ígéretemet. Én mindig betartottam amit ígértem, kivéve azt az egy alkalmat mikor itt hagytam azután az este után. Akkor nem csak a hiánya miatt éreztem rosszul magamat, hanem amiatt is, hogy már rögtön az első ígéretemet megszegtem. Nem érdemelte meg, nekem pedig bűntudatom volt emiatt, még akkor is, ha mindkettőnk szempontjából ez volt a legjobb döntés, hogy pár napot külön legyünk! Sok minden történt aznap éjszaka, és hiába éreztem magam eszeveszettül rosszul emiatt, a másik felem mégis azt gondolta, hogy ez volt a helyes döntés. Mert ki volt borulva, és tudtam, hogy ezt én tettem vele! És nem tudtam, hogy mi lesz, ha esetleg tovább maradok akkor ott. Megakartam róla kérdezni, hogy erről mit gondol! Hogy ugye szerinte is jó döntést hoztam akkor? Vagy ezzel csak rontottam a helyzeten? Annyira megkérdeztem volna tőle, de egyszerűen nem mertem. Azt se tudtam, hogy egyáltalán jó ötlet-e felhozni azt az éjszakát! Vagy, hogy csalódott bennem mikor az ígéretem ellenére ott hagytam akkor reggel! Bizonytalan voltam ezzel a témával kapcsolatban, és épp ezért tudtam volna annyi mindent kérdezni, de végül inkább magamban tartottam. Nagyon fáztam mikor bevitt a fürdőszobába. Kezeim szinte megvoltak fagyva, ruháim fájóan tapadtak bőrömhöz, de ahogy elkezdett levetkőztetni... bár bőröm nem lett melegebb, én mégis úgy éreztem, hogy melegem van. Egy pár finom, véletlen érintés, amire testem szinte rögtön reagált! Hiába volt hideg, és vízes minden egyes porcikám, már nem ez volt az első gondolatom. Helyette Aaron érintéseire tudtam gondolni, és arra, hogy mikor érint meg újra, akár véletlen, akár direkt, szinte mindegy volt, egyszerűen egyre jobban vágytam rá. De én mégsem léptem... nem mertem, hiába akartam. Neki akartam meghagyni ezt a döntést, hogy itt és most történjen valami, vagy nem. Talán így döntés elé állítottam szavak nélkül? Lehet, sőt inkább biztos, de nem akartam önző lenni, és csak magamra gondolni azzal, hogy letámadom. Mert igen, voltam önző vele kapcsolatban... mikor először, vagy akár másodszor megcsókoltam. Túlságosan rámenős voltam, és teljesen hülye... akkor csak arra koncentráltam, hogy én mit szeretnék, de ezek a gondolatok hamar megszűntek miután láttam úgy kiborulni, ez volt ami igazán észhez térített, addig nem fogtam fel, hogy nála ennek mekkora súlya van! Már az elejétől kezdve vágytam arra, hogy megcsókolhassam, és meg is tettem, mert egyszerűen vonzott, és most is vonz, eszméletlen módon, akartam őt, és azt is akartam, hogy ő akarjon! És ezért nem léptem, nem akartam, hogy kiborulás legyen a vége, mert olyat erőltetek rá, amit ő nem szeretne, vagy akár akarja, de nem biztos benne 100%-ban, hogy ezt szeretné! Viszont sóhajaimat nem tudtam visszatartani, pedig nagyon igyekeztem, mert nem akartam számára még kellemetlenebbé, vagy nehezebbé tenni ezt az egészet. Szorítottam merev ujjaimmal a mosdókagylót, de végül nem értem vele semmit, mert nem tudtam leplezni érzéseimet előtte! A zuhanyzásnál próbáltam gyors, és hatékony lenni, bár ez igazán nem rajtam múlott... bár mégis, mert zuhanyozhattam volna sokkal melegebb vízben is, de így is szinte égette bőrömet a meleg víz, pedig nem engedtem annyira meleget! De azért próbálkoztam így alig telhetett el alig pár perc aközött, hogy bementem, és végül már a törölközővel töröltem testemet. Aaron lassan reagált szavaimra. Mondhatni még rég elkezdtem törölni testemről a vizet, mikor megszólalt, hogy beleegyezését adja arra, hogy használjam az övét. Tagjaim kiolvadtak, már nem voltak hidegek testrészeim, ezt még így is észrevettem, hogy kb. most ez volt az utolsó gondolatom. A feszültség még így se hagyott alább, pedig mondhatni túlestünk mindenen, ami nehéz lehetett ebben az egész műveletben. De nem éreztem megkönnyebbülést ahogy álltam előtte, és vártam reakcióját. Mindketten elég szétszórtak voltunk, talán ezért is fordulhatott elő az, hogy se nem kaptam törülközőt, se nem kaptam váltóruhát. Így nem volt más választásom, mint hogy az ő törülközőjében álltam előtte, és próbáltam valamiféle épkézláb mondatot összerakni, ami aztán sikerült is, de várnom kellett a válasszal pár percet... vagyis biztos nem volt annyi, de én valamiért mindent már sok időnek tartottam. Zavarban voltam, és talán ő is, és fogalmam se volt róla, hogy kéne ezt a helyzetet kicsit feloldani! Végül aztán reagált, de nem úgy ahogy én számítottam volna rá! Megfogta pólóját, és egy egyszerű mozdulattal vette le magáról. Először egyáltalán nem értettem a helyzetet... csak pislogtam, őt figyeltem, felsőtestén pásztázott végig tekintetem, de aztán újra szemébe néztem. Arról nem volt szó, hogy ő is vetkőzni fog, talán ennek hatására nyeltem is egy nagyot, de ezt nem tudtam volna biztosra megmondani... elterelődtek a gondolataim... már, ha ennél jobban ez lehetséges lehet! Kellett egy kis idő mire reagáltam. Elvörösödve néztem fel szemeibe, persze ha ezt neki meg kellett volna magyaráznom, akkor biztos, hogy a meleg vízre fogtam volna, hogy azért ilyen az arcom! Sőt igyekeztem kicsit magamat is nyugtatni ezzel, még ha ezzel magamnak is hazudtam! - Ohh köszönöm... - Nyúltam a póló után, de ekkor véletlen hozzáértem kezéhez. Nem volt szándékos... tényleg! Hiába volt a forró zuhany, keze még így is melegebbnek érződött. Lenéztem kezeinkre, de aztán hamar elhúztam tőle kezemet, mintha minimum villámcsapás érte volna. - Bocsánat... - Megmondom az őszintét fogalmam sincs miért kértem bocsánatot emiatt... egyszerűen már annyira zavarban voltam, hogy azt nem tudtam volna szavakkal kifejezni! Fél kezemmel lebontottam magamról törölközőmet, amit félre is dobtam elég hamar, hogy felvehessem pólóját. Belebújtam... olyan illata volt mint neki, jól esett, hogy az ő pólója van rajtam. Halkan felsóhajtottam, és újra a szemeibe néztem. Csak álltam ott, és nem tudtam, hogy most mit kéne tennem, vagy mit nem! Bármennyire is nehéznek tűnt ez az egész helyzet, vége van, ő pedig mindenféle kiborulás, vagy megszólalás nélkül segített nekem. Pedig nem lett volna köteles segítenie, akár itt is hagyhatott volna, de nem tette, végig itt volt velem, és segített ahol tudott, még akkor is, hogy ilyen feszült volt a helyzet... bár még mindig az volt. Én pedig hálás voltam neki, és hirtelen ötlettől vezérelve szólaltam meg... mert egyszerűen tudatni szerettem volna vele... még akkor is, ha nagyon rossz volt most az időzítés. - Én... én is... szeretlek! - Adtam neki egy nagyon is megkésett választ... kicsit akadozva, bizonytalanul, de mégis teljesen őszintén!
Bíztam benne... hittem Adeline szavában, hogy úgy tesz majd, ahogy kértem. Mert hiszen... akármit is érezzek és mondjak most, tudom, hogy milyen vagyok... tudom, hogy el fogom még küldeni, talán el is ijesztem majd, talán akarva, talán akaratlanul is... helyes, vagy helytelen módon is akár, vagy bárhogy, de... talán, ha... ha úgy alakul, akár esetleg úgy is, mint most is, hogy megbántottam és felkavartam őt az aggódásommal, talán... talán könnyebb lesz, vagy legalábbis lehetséges lesz megenyhítenem őt magam felé, ha eszébe vési, hogy akármilyen is vagyok, és bármilyen dolgokat is hordjak össze néha, de... a fenébe is, szeretem, és... vele szeretnék lenni... akkor is ha fáj, és akkor is, ha lehetetlen... szeretném, hogy így legyen... bármit megtennék, hogy lehetséges legyen... Amikor ő rám mosolygott, az jutott eszembe, vajon... hol fogunk kikötni... hogyan zárul majd vajon mindez... ami elkezdődött...? Nem tudtam elképzelni, hogy mi majd... boldogan élünk, míg meg nem halunk... már csak azért sem, mert könnyen lehet, hogy én meg sem tudok halni... tény, hogy még nem próbáltam, de a jelek eléggé errefelé mutattak... eddig. Ő viszont emberi lény... sérülékeny, törékeny... és túlságosan ártatlan, jó, és tiszta... Akárhogy néztem is, szinte minden jel arra mutatott, hogy ennek csak rossz vége lehet... és amikor ez majd eljön, nekem lesz a legrosszabb, mert... ő előbb vagy utóbb biztosan meghal majd, ha mást nem, természetes halállal, én pedig... itt maradok majd nélküle, és... még ha nem is lehetne tán lehetséges, hogy én meghaljak, biztosra vettem, hogy őnélküle... mégis csak megtalálom majd a módját, hogy valamilyen úton-módon mégis... elpusztítsam magamat, mert... mert csak vele akarok lenni... és nélküle... nem tudok, és nem is akarok már. Ha választhatnék a nélküle tölthető magányos öröklét és a véges hosszú lét közt, amit vele tölthetek... az utóbbit választanám, és még csak gondolkodni sem gondolkodnék a válaszon. Elképzeltem, milyen voltam napokkal ez előtt, azelőtt, hogy megismertem volna őt. Egy szánalmas poháralátét voltam, semmi egyéb... tényleg, hiszen... Adeline nélkül, nem is léteztem... porszem voltam a tengerparton, kavics a tenger mélyén... élettelen valami, amit nem is érdekelte, hogy nem él... Most meg itt volt ő, és... én... én most úgy éreztem magam, mint a virág, amin eddig élethosszig tapostak, és az egész életét csak zivatarban töltötte, de hirtelen... kisütött a nap, és Adeline a fény... a meleg... az élet... Megízleltem, és először azt hittem, abba őrülök bele, hogy megízleltem, de most azt érzem, abba őrülnék bele, ha megint elvennék... Talán a fürdőszobában is azért voltam annyira idióta... és azért is volt olyan nehéz arra koncentrálnom, amire istenigazából kellett volna... és ez akkor is így lett volna, ha nem lett volna az a múltkori dolog a fürdőben közöttünk... Mert Adeline... egészen egyszerűen valamiként megőrjített... valamilyen módon mindig, akár jó, akár rossz módon, akár mert féltem attól, amit akarok tőle, amit érzek iránta, amit okoz bennem, nekem, amiket eszembe juttat, akár... akár azért, mert akármilyen félelmetes és idegen érzéseket is keltett bennem, ezek mégis mind-mind ahhoz vezettek vissza, hogy ez a nő nekem nagyon... fontos... és ezt meg akartam vele élni... minden lehetséges módon... Csak hát... ugye... a félelem, attól, hogy bajt okozhatok neki, az... mégis nehezen engedett csak közel hozzá. A vetkőztetést végül túléltük, mind a ketten, még ha nehéz művelet is volt, és arra gondoltam, utóbb majd bocsánatot kellene tőle kérnem, mert ennyire elhúztam, és megnehezítettem neki a dolgot... ami biztosan nem volt számára kellemes dolog, és ha végül mégis beteg lesz, az minden kétséget kizáróan az én saram lesz majd, és senki másé. De a vetkőztetést is messze túlszárnyalta mindaz, amit akkor éreztem, amikor Adeline-ról minden ruhadarabja lekerült, és ő mezítelen, tökéletesen csupasz valójában lépett be a zuhany alá, ahol a vízcseppek ráhullhattak, és legördülhettek, végig karcsú testén... Lefagytam a látványtól, és még életem során soha eddig nem vágytam ilyen eszeveszett módon, hogy bárcsak normális lehetnék... és... ember... Szinte kész lettem volna megint imádkozni is ezért, csak aztán azt gondoltam, ha Isten épp nem figyel ránk (amúgy se sűrűn szokott, csak mikor el kell cseszni az életem, szóval főleg jó, ha nem néz ide, így...) akkor már ne is tegye, mert ezt... szóval, azt hiszem, elég féltékeny lettem volna, ha arra gondolok, hogy ezt a szépséget más is látja rajtam kívül...! És akit legkevésbé akartam, hogy lássa őt, az Isten volt. Isten csak ne nézegesse őt, ha már képtelen volt megvédeni Adeline-t tőlem, a lénytől, akinek a közelébe sem szabadott volna keverednie, hát akkor most már vessen magára, rám maradt, hogy megvédjem magamtól, és a világ sötétségétől, jó, de akkor ő, Isten, a szép részeket se nézze, és amit pedig főleg ne nézzen, az Adeline teste volt meztelenül! Bár agyműködésem élhetetlen, és életképtelen volt, a látvány okán, érdekes módon a féltékenység szikrái ott pattogtak bensőmben. Elnéztem ezt a gyönyörű, égi fényt, itt, az én kis kopár életembe csöppenve, és... és arra gondoltam, ha valaki, valaha... bántaná... vagy miatta elveszteném... beleértve saját magamat is... annak vége volna... azt... a bosszúm a sírig üldözné, vagy akár azon túl is még... Szembemennék érte a Pokol összes démonával, és az összes angyallal a Mennyben, és még Istennel is, meg akár az Ördöggel is... és saját magammal is... mindegy... de ő... Adeline... az enyém kell, hogy legyen... amíg csak a síromba nem fektetnek... Végül mégis túléltük a helyzetet, és egészen ügyesen és civilizáltan orvosoltuk is a problémát, hogy ő bőrig ázott miattam. Vetkőzés, zuhany, törölközés, pipa. Szavai szerint segített is ez rajta. Csak ugye, ezután ott maradtunk mi ketten, a probléma nélkül, ő egy törölközővel a teste körül, én meg úgy a klinikai agyhalál állapotának egy elborult verziójában... mígnem rájöttem, van megoldás! Bár, nyilván nem az jutott eszembe, ami minden normális embernek eszébe jutott volna, hogy... elszaladok neki ruháért a szobáig, majd hagyom felöltözni, nem... nem, nekem az jutott eszembe, hogy ha már itt vagyunk, a legjobb és leggyorsabb az lesz, ha leveszem a pólóm, és odaadom neki, hogy felvehesse, ha szeretné. Tény, hogy ez még távol állt a teljes ruházattól, viszont lássuk be, a semminél azért több volt, sőt, a törölközőnél is több volt, szóval... na... mégis csak valami. Én ezt jónak gondoltam. Főleg, mert nem is nagyon gondoltam túl az ötletet, csak kb. eddig, szóval a pozitívumok egy részéig. A kevésbé pozitív, vagy épp a fura részletekre már nem mentem rá, például arra sem, hogy így most én is kissé alulöltözöttebb lettem a kelleténél, ami Adeline számára akár zavaró is lehet... talán ezért is pirult el... Bár rákérdezni nem mertem, vagy ilyesmi... Kis habozás után már nyúlt is, hogy elvegye a pólóm, de közben megérintette a kezemet, és ettől egy kicsit kirázott a hideg... mármint... nem azért, mert esetleg rossz érzés lett volna, nem... nem, hanem mert túl jó érzés volt... Mikor emiatt bocsánatot kért, elmosolyodtam kicsit. Én ugyanis nem bántam, hogy megérintett, egy kicsit sem. Sőt. Én... azt szerettem volna, ha nem húzza el a kezét, ha... ott hagyja, és ha én is megérinthetem őt... Helyette persze kárpótolhatott volna a pillanat, amikor a törölközőtől megszabadult, hogy a pólót felvegye, de... az egész nem volt több, mint egy pillanat, s testét ismét anyag fedte el előlem, ami persze az én saram volt, csak magamnak köszönhettem, még ha tudtam is, hogy alapvetően ez így helyes... de azért... bennem még mindig az motoszkált, hogy kérem vissza a látványt, és... és őt... hogy láthassam és megérinthessem... Az önző kisördög ott bennem... nagyon vágyta őt... őt, és minden egyes porcikáját. Néztük egymást, és azt hittem, azt gondoltam, majd mindjárt fel kellene vetnem, hogy talán pihennie kéne, mert még mindig lehet beteg miattam majd, vagy megkérdezhetném, kér-e valamit enni... de még mielőtt akár elgondolkodhattam volna rajta, hogy mit is mondjak ki hangosan, vagy kérdezzek, ő megelőzött engem, s ő szólalt meg először. És ahogy megszólalt, én... hát, meglepődtem... mert... mert azt mondta nekem, hogy szeret... hogy ő engem... szeret... Mintha csak most folytatnánk azt a részt, mikor én mondtam, most... ő is... azt mondta nekem, és én... én egy percre megdermedtem megint, mert... mert azon kezdtem töprengeni, hogy vajon nem-e csak képzeltem, hogy mondta...? Mert képzelhettem is volna, hisz szerettem volna, ha ő is... ha... ha nem csak mondja, de egyáltalán, ha érzi... én... szerettem is volna, de közben meg féltem is tőle, mert ez... ez azt jelenti, hogy tényleg csapdába esett... Viszont az is eszembe jutott, hogy ez azt... azt is jelenti, hogy az ígérete, hogy velem marad, az... az egy olyan dologgal fonódik egybe, hogy ő engem... szeret... Hogy miért szeret, arról halvány gőzöm sincs, mégis... azt mondta, hogy... szeret. Ki tudja miért, de... szeretem... és szeret... és én azt szeretném, hogy velem legyen, és ő is azt mondta, hogy marad... szeret, és marad, és... és egyszerre csak rájöttem, hogy... ezektől én... boldog vagyok. Fáziskéséssel ugyan, de arcomra kiült egy meglepett, boldog mosoly, és mielőtt még esetleg az elmém riadót fújhatott volna, vagy behúzhatta volna a vészféket, én csak... csak fogtam magam, és közelebb léptem Adeline-hoz, hogy szinte összeért a testünk. Féltem, mondani nem tudnék semmit, mert a meglepetés ellopta a hangom, de szó nélkül sem akartam hagyni a dolgot, és amúgy sem akartam gondolkodni rajta, mit feleljek vagy reagáljak erre, csak meg akartam tenni, így ahogy megálltam előtte, egyik kezem finoman, de fürgén siklott a derekára, a másik meg az arcára, és ahogy megsimogattam őt ezeken a pontokon a megérintésük közben, azzal a mozdulattal közelebb is vontam őt magamhoz. Most valahogy nem féltem attól, hogy majd eltol magától, vagy nem is tudom... nemet mond. Azt éreztem, most itt van ennek a helye és az ideje, és megtehetem... hát odahajoltam hozzá... hogy lassúnak vagy gyorsnak tűnhettem-e, nem is tudom, csak a szemét lestem, keresve, de nem várva benne a legapróbb szikrát is, hogy jelezze, ha esetleg nem szeretné, hogy ezt tegyem... de nem haboztam, mert... belül, bíztam abban, amit éreztem... s amikor elértem arcát, egészen egyszerűen csak megcsókoltam.
Az intő szavak sűrűn előfordultak nála, de én makacs voltam, nagyon is, és ezt már ő is észrevette... tudta, hogy nem fogok tágítani mellőle bármit mond. Hogy bennem miért nem volt veszély érzet annak ellenére, hogy milyen sűrűn hangoztatta milyen veszélyes ő maga? Fogalmam sincs, már gondolkoztam rajta elég sokat, hogy miért is jelent meg bennem a félelem legkisebb szikrája se, de tanácstalan voltam. Külső szemmel lehet őrültnek gondoltak volna, sőt Aaron is szinte biztos, hogy valamilyen szinten őrültnek tart, hogy ennek ellenére meg se moccanok mellőle, de ez van. Gondolhat bárki őrültnek, én akkor is maradok... az pedig, hogy miért nem érzek félelmet, talán egy miatt lehet, az pedig az, hogy egy olyan különleges kötődést érzek közöttünk ami felülírja ezt a fajta félelmet amit szeretné, hogy érezzek iránta... de talán már kezd beletörődni, hogy én megmaradok bármit mond, ha pedig mégis újra felvetné, akkor megpróbálom még jobban beleverni a kis fejecskéjébe, hogy esélye sincs. Bár bőröm hideg volt, alig pár érintés után mégis azt éreztem, hogy melegem van. Testem gyorsan reagált érintéseire... és én pedig már nem csodálkoztam ezen, hisz a múltkori estén is, mikor a zuhanyba voltunk, de teljesen mindegy melyik esetről beszélgetünk, mindig forróság árasztott el belülről mikor hozzám ért, és csak reménykedni tudtam, hogy ő is hasonlóan érzett. Vágytam rá, de semmi pénzért se kezdeményeztem volna ilyet, és nem azért mert nem akartam volna, vagy esetleg arra számítottam volna, hogy nem élvezem, egyszerűen csak megígértem neki, hogy nem fogok ráerőltetni semmit, tehát, ha ő nem kezdeményez, akkor én nyugton maradok. És eszméletlen nehéz volt ebben a helyzetben ezt megtenni... legszívesebben megcsókoltam volna, hozzásimultam volna testéhez, de mégsem tettem semmit, véletlen értem hozzá egyszer-egyszer, de ezzel nem volt semmi hátsó szándékom, egyszerűen néha csak reflex szerűen kaptam keze után, amivel persze növeltem az amúgy is eléggé durva feszültséget köztünk, de azért ő se segített azzal a helyzeten, hogy miután levette rólam melltartómat végigsimított vállamon, majd a gerincvonalamon, ami miatt még utólagosan is kiráz a hideg jó értelemben. Miközben zuhanyoztam nem mertem ránézni, még a szemem sarkából se. Tudtam, hogy két fajta opció lehet, vagy figyel miközben zuhanyzok, vagy esetleg nagyon kitartóan a falat bámulja, és próbál nagyon másfele gondolkozni, bár inkább az elsőre tippelnék, mert hát na... a feszültség már ígyis a tetőfokára hágott, szóval nem hiszem, hogy kibírja, de ez engem nem zavart... már látott majdnem meztelenül, meg hát én mondtam, hogy maradhat. Ettől függetlenül nem mertem odanézni, csak azon voltam, hogy minél hamarabb túl legyek a zuhanyzáson, és törülköző kerüljön meztelen testemre, ugyanis nem akartam már tovább húzni az agyát. Tudom, hogy ígyis sokat kértem tőle azzal, hogy segített levetkőzni, nem tehetem ezt vele még tovább, vagyis nem húzhatom az időt. Mikor pólóját nyújtotta felém véletlen megint hozzáértem kezéhez, ami miatt rögtön bocsánatot kértem, talán egy pillanatra a pánik is látszódhatott arcomon, de végül elmosolyodott ami után én is egy kis zavart mosolyt ejtettem meg felé. Szívesen megfogtam volna a kezét, de tudtam, hogy nem lehet... nem okozhatok neki több szenvedést, vagy kísértést miközben ő még nem szeretné azt. Vagyis lehet szeretné, de fél attól, hogy megint kiborulás lesz a vége, azt pedig én sem szerettem volna... inkább várni fogok, órákat, napokat, vagy heteket, ha az kell ahhoz, hogy minden rendben legyen, hogy ne szenvedjen. Érte megteszem, ha ezt szeretné, és nem fogom feleslegesen belerángatni az önző vágyaimba. Néztük egymást, és egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg... lehet megszeretett volna szólalni de megelőztem azzal, hogy hirtelen ötlettől vezérelve kimondtam, hogy én is szeretem őt. Megkésett válasz volt, és talán nem is értette elsőre, de muszáj voltam kimondani... akkor nem mertem mikor ő mondta nekem először. Fogalmam sincs miért, de valahogy akkor nem jött ez magától, és nem azért mert pár órával ezelőtt ne szerettem volna, mert akkor is szerettem, de valahogy akkor még nem láttam az elérkezett pillanatot, de most valahogy megfelelőbbnek éreztem. Végig csinálta velem ezt a procedúrát nyugodtan... vagyis mondjuk úgy, hogy nyugodtan. Segített nekem, és aggódott értem, és elakartam neki mondani, és megtettem... féltem elmondani neki, de mégis megtettem, és annyira jól esett kimondani, szinte már megkönnyebbültem azok után, hogy ezt kiejtettem a számon. Úgy gondoltam, hogy mindenképp tudnia kell, hogy én is ugyanúgy érzek, ahogy ő. Már csak a reakciójára vártam, de úgy hogy közben a torkomban dobogott a szívem. Arcán nem látszódott semmilyen reakció nem is tudom mennyi ideig, de már épp kezdtem volna pánikolni mikor ugyanis megjelent az arcán egy boldog mosoly, belőlem pedig kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. Megkönnyebbülésemet erősítette az is, hogy végül megmozdult irányomba, egyik keze derekamra csúszott míg másik keze arcomat érintette, és végül ezzel a lendülettel is vont közelebb magához. Testünk szorosan összeért, majd közelebb hajolva hozzám végül megcsókolt. Először hirtelen belemosolyogtam a csókba, de aztán elkezdtem viszonozni neki miközben kezeimmel finoman körbe öleltem testét igyekezve egy kicsit mégjobban magamhoz szorítani őt. Nem mondott semmit, de nem is volt baj, reakciója számomra mindent elárult, és nemigen lehetett nálam boldogabbat találni ezen a földön jelen pillanatban!
Valószínűleg, ha a világ két legmakacsabb élőlényét keresnék, remek esélyekkel indulhatnánk a győzelemért, ő és én. Sosem gondoltam volna, hogy a sorsom majd összehoz valakivel, aki ennyire... aki ilyen... Tulajdonképpen Adeline makacsabb volt, mint én. Amit eddig nem hogy lehetségesnek nem gondoltam, de mondhatni, sziklaszilárd voltam benne, hogy lehetetlen. Tévedtem. Adeline nálam makacsabb volt. Ezt abból tudtam, hogy ha másként lenne, akkor sosem jutottunk volna el idáig. Ő... nem lenne az, akit szeretek. Főleg nem lenne az, akinek meg is mondtam, hogy szeretem. Mert lehetetlen volna. Hittem abban, hogy lehetetlen, hogy... hogy többé nem fogok szeretni, főleg nem szerelemmel, és most itt van ez a lány a lakásomban, az életemben... velem... és... nem csak érzem, hogy szeretem, de meg is mondtam, és még éreztetni is szeretném vele. Mi ez, ha nem őrültség? Persze, azon is lehetne filozofálni, melyikünk őrültebb. Szóltam Adeline-nak, hogy veszélyes vagyok, első esténken láthatta is, hogy veszélyes vagyok... hogy könnyen kijövök a sodromból, hogy hamar elszakad a cérna, és hogy ha elszakad... akkor valaki megsérül... jobb esetben CSAK megsérül. Mert volt már ennél rosszabb is. Mentem már ennél messzebb is. És ezt is tudta... részben. Sőt, ha Adeline nincs mellettem akkor este, könnyedén megtörténhetett volna megint... valószínűleg megöltem volna azt az alakot, ott az utcán. Megtettem volna. ÉS egy részem kicsit sem érezte volna utána rosszul magát, sőt mi több, inkább nagyon is elégedett lett volna. De hiába beszéltem. Hiába látta Adeline ahogy majdnem agyonvertem valakit a szeme előtt... mégsem ment sehova. Nem menekült, nem mondta, hogy ne menjek a közelébe, sőt... ma éjjel önmaga épségét, az életét veszélyeztette, csak azért, mert hiányoztam neki, és látni akart... Ezt ő maga adta a tudtomra, tulajdonképpen leszidott, mert nem jöttem rá erre magamtól, és azt hittem eleinte, hogy tényleg csak azért a bugyuta CD-ért jött... Egy részem azt kívánta, bárcsak a CD-ért jött volna. Mert a CD nem tudná megölni őt... én a CD-vel már inkább, de a CD maga nem... Jó, talán jobban elhinné nekem, hogy veszélyes őrült vagyok, ha tudná, mi és ki vagyok igazából, az volt a baj még mindig, hogy ezt én is tudtam. Mármint, hogy akkor elhinné, és... feltehetőleg úgy reagálna, mint ahogy én azt elvárnám most is, az infó nélkül is. Elmenekülne... És... egy részem...az, amelyik meghalna nélküle... amelyik meg akarna halni nélküle... az... az a rész nem akarta, hogy elmenjen, az a rész azt akarta, hogy örökkön-örökké velem maradjon, de minimum addig az emberöltőnyi időig, míg élhet... Nem akartam elveszteni őt is... szerettem volna kicsit... élni... vele együtt... mint egy normális... ember... És ehhez az kellett, hogy ne tudja meg, mi vagyok, még ha el is könyveltem már, hogy ez az egész kísérlet úgy lenne becsületes, ha tudná, mivel is játszik valójában. Hogy ki és mi vagyok. Ha becsületes lennék... elmondanám, és rábíznám, akar-e így is a közelemben maradni. Patkány dolog volt úgy ígértetnem meg vele, hogy velem marad, hogy nem tudta, kivel is marad valójában kettesben. De... ez voltam én. Gyáva alak. És patkány. Aki vágyott valamire, és még ha hazudnia is kellett, hogy megkapja, de... inkább megtette, mintsem, hogy ne kapja meg, akit akart. Adeline-t. Akartam őt, mert... beleszerettem. És a szerelem mellett vágytam is rá. Olyan vágyat ébresztett bennem, amit nagyon régen nem keltett bennem senki, sőt... valójában ilyen vágyat még sosem éreztem senki iránt. Éreztem már vágyat, persze, meg is éltem a vágyaim, igen, de... ez... ez egészen másmilyen dolog volt. Mert azelőtt sosem féltem így, ennyire, attól, hogy ha hagyom kicsúszni a talajt a lábam alól, ha engedek a vágyaimnak, akkor... veszélybe sodorhatom, akár bánthatom is, azt, aki iránt vágyakozom. Mert nekem Adeline fontos volt, és azzal, hogy fontossá vált, azt kockáztattam, hogy a másik felem... arra vágyjon, hogy fájdalmat okozzon neki... hiszen itt van, bízik bennem... átadja magát nekem... mi is bizonyíthatná ezt jobban, mint hogy kettesben van velem a lakásomon, meztelenre vetkőztethetem, sőt, ő maga kér erre... de a másik végletben, akár bánthatok is másokat a szeme előtt, és ő még csak meg sem fontolja, hogy mindez bajt is eredményezhet... Bízik bennem. És aki bízik bennem, az veszélyben van... nekem pedig... önmagam sötét oldalától kellett megóvnom őt. Egy olyan ellenségtől kellett védenem, aki bármikor jöhet... bárhonnan... és a csapása azonnali és halálos is lehet, de lassú és kínkeserves is... gyötrelmes... gonosz... a vége viszont mindenképp az lenne, hogy Adeline az én kezem által halna meg... és egy részem élvezné, hogy megteszem, miközben a másik belehalna... és ha a jó belehal, nem marad más, csak a sötétség... Miért nem küldtem el őt mégsem? Miért vallottam be, hogy szeretem? Miért győztem meg hogy maradjon? Miért segítettem levetkőznie? Miért néztem végig, ahogy megmelegszik a vízsugár alatt? Miért hagyott ki ütemeket, majd lódult meg a szívem annak hallatán, hogy szeret...? Miért csókoltam meg...? A válasz nagyon egyszerű volt... és ezt a választ ővele akartam elsőként tudatni, mielőtt még elmémmel... s sötét énemmel közölném. - Szeretlek...! - leheltem ajkaira, és már nem is számoltam, hogy ma este harmadjára mondtam ki ezt. Ahogy éreztem kezeit magamon, ahogy ölelt, húzott magához közelebb, az eszem helyett... a vágyaim, a szívem vezéreltek... s arcáról elvettem a kezemet... mert nekem ez már nem volt elég. Nem bírtam tovább. Többet akartam! Szemernyi kétség sem munkált bennem, hogy akarom, és abban sem volt kétségem, hogy nem hagyom, hogy megállítson. Mert akarom, igenis akarom! Őt akarom! Most! És azt akartam, hogy ő is akarja, és úgy éreztem akarja! Nem állíthat meg sem Isten, sem ember! - Akarlak téged... - suttogtam bele csókunkba, mert eszem ágában sem volt millimétereknél távolabb kerülni a szájától. Kezeim a kezeiért nyúltak, és a nyakam köré húzták őket. Azután ujjaim végigkövették az oldalát, a vállaitól egészen a csípőjéig, onnan meg a fenekéig, hogy aztán egy villámgyors mozdulattal emeljem őt fel, és ezzel együtt, lábait a derekam köré kulcsoljam. Kettőt léptem, és hátát már a falnak is döntöttem. Éhesen csókoltam ajkait, miközben kezeim simogatták a testét. Ha gondolkodtam volna... ha képes lettem volna még efféle tevékenységre, bizonyára utána gondoltam volna, hogy túl gyors a tempó... hogy ne rohanjak... de azt éreztem, hogy nem bírok magammal... azt éreztem... igazi csoda lesz, ha még képes leszek rá, hogy elvigyem az ágyig, és nem itt helyben teszem boldoggá...!
Nem gondoltam volna, hogy makacs lettem volna... mármint nem hiszem, hogy életem során történt volna ilyen, hogy én ennyire makacsul ragaszkodtam valamihez, vagyis inkább valakihez. De hozzá makacsul, szinte foggal-körömmel ragaszkodtam, nem hagytam magamat meggyőzni arról, hogy ő veszélyes, olyan volt mintha a falnak beszélt volna! És elismerem, hogy így volt, mert tényleg elengedtem ezeket a szavakat a fülem mellett... hiába volt az a sok intő szó, azt akarta, hogy úgy gondoljam, hogy veszélyt jelent az életemre, de én ezt egyáltalán nem így láttam, sőt meg se fordult a fejemben, hogy valaha bántana engem... lehetetlennek tartottam, és burkoltan, de ezt vele is közöltem már. Persze nyíltan nem mondhattam neki, mert akkor lehet újra megpróbálkozna vele, hogy elijesszen annak ellenére, hogy azt kérte, hogy maradjak vele. Valamiért úgy éreztem, hogy nem utoljára kaptam meg azokat az intéseket, de nem érdekel... makacs vagyok, de csak vele vagyok ilyen makacs, és inkább néha én gondolom azt, hogy ezzel fogom elijeszteni, pedig eszem ágában sem volt ilyet tenni... én csak nem akartam őt elengedni. Bár fellehetne hozni azt a bizonyos estét, mikor azt a férfit megverte, sőt fojtogatta, és nem tudtam megállítani... talán emiatt az eset miatt gondolhatta azt, hogy teljesen örült vagyok, hogy még ígyis mellette maradtam, és nem rohantam fejvesztve a helyszínről. Én nem féltem tőle akkor sem, inkább attól féltem, hogy hülyeséget fog csinálni... attól féltem, hogy nem tudom megakadályozni azt, hogy dühében megölje azt a férfit... mert dühös volt, nem csak úgy hobbiból kezdődött el az a verekedés, hanem mert megakart védeni. Nem csak úgy elkapott egy random embert az utcán, hogy most akkor élvezetből megveri, esetleg megöli. Lehet tényleg őrült vagyok, de én akkor sem gondoltam, hogy rám veszélyes lehetne. Ha tényleg veszélyes lenne rám nézve, akkor biztos bántott volna már, hisz annyi lehetősége volt rá, hisz annyiszor voltam már itt, annyiszor voltunk kettesben, voltam itt úgy hogy kettesben vagyunk az egész lakásban. Bízok benne! Ezért is gondolom úgy, hogy nem veszélyes, nem lehet az! Szeretett, tényleg szeretett, és soha nem gondoltam volna, hogy ezt a szót hallani fogom a szájából... én heves voltam, és rögtön kimondtam amire gondoltam, viszont ő kicsit zárkózott volt, nem mindig mondta el nekem az érzéseit, csak akkor ha kierőltettem belőle... vitatkoztam vele, szinte könyörögtem, hogy megmondja mit gondol, de ezt teljesen váratlanul mondta el nekem, ahogy azt is, hogy azt szeretné maradjak. Kétségbeesett volt, és bár én igen először elakartam menni, de aztán rájöttem, hogy nem bírnám nélküle... minden egyes pillanatban hiányzik mikor nincs mellettem, és bármit bevállalnék, csak had maradjak mellette... emiatt mikor arra kért maradjak, minden olyan gondolatom elszállt, hogy én bármikor is a jövőben nagyobb távolságot tartsak tőle mint két méter... Mellette akartam elaludni, és mellette akartam felébredni reggel... arcvonásait szerettem volna figyelni miközben alszik... én szerettem volna főzni neki a reggeli kávéját, amit aztán ágyba viszek neki... a pólójába akartam bújni, hogy érezzem illatát még akkor is ha épp nem bújik hozzám... mindent szerettem volna! Aztán ahogy megcsókolt miután elmondtam neki, hogy én is szeretem... megkönnyebbültem, boldog voltam, és készséggel viszonoztam csókját. Minden ilyen pillanatot kiakartam használni, és ígyis tettem, bár ha esetleg megszeretett volna állni, esetleg ennél tovább nem szeretett volna menni akkor megálltam volna, nem erőltettem volna, hisz megígértem neki, hogy addig semmi nem fog történni míg ő nem szeretné... nem fogom a saját vágyaimat előrébb helyezni, hiába szerettem volna őt nagyon minden értelemben megkapni! Alig fél pillanatra elvállt ajkaimtól, és újra kimondta hogy szeret, én pedig boldogan mosolyodtam el, de ez is alig tarthatott fél pillanatig mert aztán újra megcsókolt, én pedig végigsimítottam hátán, és kicsit lazítottam szorításomon. Végül ajkaimra lehelte, hogy akar engem, és az eddig hevesen verő szívem úgy éreztem még hevesebben kezdett el verni. - Én is...! - Csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen, majd aztán tapadtam vissza ajkaira. Karjaimért nyúlt, és finoman nyaka köré húzta, én pedig automatikusan fontam körbe nyakát. Kezei ezután végigsimított oldalamon, majd csípömön hogy aztán fenekem alá nyúljon, és finoman megemelt, és a lábaimat csípője köré fontam, majd falnak támasztotta hátamat, és tovább csókolta éhesen ajkaimat, én pedig ugyanígy tettem miközben végigsimítottam nyakán, majd egyik kezem megállapodott arcán. Ekkor egy pillanatra elváltam ajkaitól, de csak azért, hogy szemeibe nézzek mámoros tekintettel. - Biztos? - Nyeltem nagyot, miközben kapkodtam a levegőt. Semmiképp se akartam elrontani, sőt csak biztos szerettem volna lenni benne, hogy akarja... és csak reménykedtem benne, hogy ennek nem az lesz a vége, hogy meggondolja magát kérdésem hatására. Csak tudni akartam...!
Kezdőlap
Most már több mint egy nap telt el azóta, hogy Aaronnal... igen számoltam, persze azért nem percre pontosan, de sokszor eszembe jutott az utolsó találkozásunk. Persze most is próbálkoztam vele, hogy tereljem kicsit a gondolataimat, hogy ne jusson eszembe kb. minden második percben, hogy milyen jó is lenne vele lenni, de ez aligha sikerült, így napom nagy részét még így is ő töltötte ki, hogy nem volt velem. Rossz volt, sőt talán rosszabb is volt, mint előző alkalommal, mondhatni szenvedtem otthon egész nap, és az se nagyon segített, hogy dolgoztam is napközben. Szerencsére nem kellett késő estig dolgoznom, így már kora este otthon voltam, ami annyira nem is volt nagy baj, mert eléggé úgy tűnt, hogy még a nap folyamán lefog szakadni az ég. Nem kifejezetten szerettem a viharokat, nem féltem, meg ilyenek, de attól még nem kedveltem. De ez most aligha érdekelt, mivel hát megint csak Aaron jutott eszembe még ekkor is... 
