Adeline R. Foster

Semmiképp nem akarok nagyképűnek tűnni, de eddig senki nem mondta, hogy átlagos lennék... bár lehet csak az alkohol beszélt belőlük! Hosszú barna hajam, és nagy barna szemeim vannak, amiket hosszú fekete szempillák kereteznek. Alkatom elég vékony, de aminek a helyén kell lenni, az a helyén is van, tehát mégse vagyok egy elől deszka, hátul léc alkat. Magasságom teljesen átlagos, talán picit alacsony is vagyok, amit magassarkúval ellensúlyozok. Hajam legtöbb esetben kibontva hordom, és öltözködésem se szokott a legszolidabb lenni. Mivel pultosként dolgozom, így nem lennék jó munkaerő, ha egy mackónadrág melegítő felső kombinációban állnék a pult mögé. Ezeket otthonra hagyom, és csak akkor öltözök szolidan mikor nem megyek dolgozni.

Egy kedves, és közvetlen embernek tartom magam. A magabiztosság is jellemez, elég határozott egy lélek vagyok, tudom mit akarok az életben, persze kivéve a pasi ügyek. Abban az egyben nem vagyok határozott az esetek nagyobb százalékában. Talán ez azért van, mert eddig nem nagyon volt szerencsém a pasi ügyekben. Minden emberben próbálom keresni a jót, még abban is akiben nem feltétlen egyszerű megtalálni, én nem adom fel! Megértő vagyok, és nagyon jó hallgatóság, bárkit szívesen meghallgatok, és próbálom kirángatni a rossz kedvéből.

1995. szeptemberében láttam meg a napvilágot, itt az angyalok városában, egy szép őszi napon. Tervezett gyerek voltam, tehát nem érkeztem meglepetésként a családban, maximum annyi volt velem a baj, hogy nem lányra számítottak, hanem végre egy fiúra. A mi családunkba szinte csak lányok születtek évek óta, így örültek volna egy fiúnak. Ennek ellenére nagyon szerettek, és nem éreztem semmiben hiányt, a gyerekkoromba. Egyedül egy dolog volt, amit soha nem kaphattam meg, az pedig egy testvér volt, de hiába volt minden könyörgés, és kérés szüleim felé, végül nem értem el vele semmit. Tehát örökre egyke gyerek maradok, emiatt kicsit néha egyedül érzem magam a nagyvilágba, mivel minden filmben, vagy akár sorozatban is minimum van egy testvérpár, akik mindig mindenben számíthatnak egymásra, akár képesek lennének meghalni egymásért... na nálam nincs aki meghaljon értem. Szívás... de ez van.
Az évek során felcseperedtem, kijártam az általános iskolát, utána mentem gimibe, ahol persze én voltam a csúfolódás középpontja, nem sokan szerettek, igazi nyominak tartottak, amire én magasról tettem. Sose adtam mások véleményére, és ez akkor sem volt másképp. Egyedül talán azt bántam, hogy sose tudtam úgy igazán hosszútávra bepasizni, akár a gimibe, akár végül később a felnőtt életembe. Na jó, picit hazudok, mivel fél évig együtt voltam valami bunkóval... hogy is hívták? Ja igen! John volt a neve, és igen ennyire jelentéktelen volt az életemben, hogy nem emlékszem rögtön a nevére! Tehát sose voltam szerencsés a pasik terén, és nem is mondhatom el magamról, hogy éreztem akár valaha is ezt az elsöprő szerelmet, amiket a filmekben lehet látni! Bár már azon is elgondolkoztam, hogy ilyen nem is létezik a valóságban.
Túlestem a tinédzser koron, ami után szerencsére sikerült kikupálódnom annyira, hogy azóta nem néznek rám gúnyosan volt osztálytársaim, ha véletlen össze futok velük az utcán. Szüleim elég hamar kirakták szűrömet a szülői házból amint felnőtt lettem, mondván itt az ideje, hogy ők is éljenek, hiszem felneveltek, mehetek utamra. Azóta egy albérletbe tengetem napjaimat, míg a szüleim lakókocsival bejárják európát, és havonta egyszer felhívlak, hogy élek e még. Végül is igazuk van, én nem haragudtam rájuk egy pillanatig se. Amúgy is a saját lábamra kellett volna, hogy álljak, így legalább ez előbb megtörtént úgy kb két évvel, mint én azt terveztem.
Lakásomat már szépen sikerült felújítanom, új bútoraim is vannak, egész otthonossá tettem, mióta itt élek. Már csak több időt kéne otthon töltenem, ami persze annyira nem mindig jön össze, mindezek után pultosként dolgozok ami az esetek nagyobb százalékában éjszakai meló. Nem baj, már megszoktam! És szeretem is csinálni, kivéve mikor van egy pár perverz, a szemeik majd kiesnek annyira nézik dekoltázsom... de legalább jól fizet, és ebből a pénzből fent tudom tartani a lakást, meg magamat is. Egyelőre ez a fontos, másról pedig nem kell gondoskodnom... csak én vagyok egyedül, és kitudja ez meddig fog így maradni!