A Hell Gate FRPG ötvözi a Lucifer hétköznapi, nyomozós, misztikus karakterdrámáját a Constantine okkult atmoszférájával, rendhagyó esszenciát biztosítva a játékosnak
Már több nap telt el azóta, hogy Aaront akkor, otthagytam, és vissza se néztem. Azóta nem hallottam felőle... nem jelentkezett. Igazából én is kereshettem volna őt, végül is tudom hol lakik, de nem mertem elmenni hozzá. Időt akartam neki hagyni arra, hogy megnyugodjon, és hogy egyáltalán eldöntse magában, hogy szeretné e, hogy ez folytatódjon. Nem akartam magamat ráerőltetni azzal, hogy átmegyek és zargatom, hogy márpedig mondja meg, hogy szeretné ezt folytatni, vagy nem. Nem tudtam volna ezt tenni... amúgy se voltam soha olyan lány nagyon ráerőlteti magát a másikra, főleg ha úgy tűnik, hogy nem mindig lesz jó vége a találkozóknak. Megadtam neki a címemet, vagy a számomat, én várni fogok valameddig, az biztos. Hátha... meg hát a remény hal meg utoljára.... vagy már meg is halt volna? Reggel mikor felébredtem, megint az volt az első dolgom, hogy ránézzek telefonomra, hátha Aaron keresett, de megint csak semmi üzenet nem várt a telefonomba. Azzal a lendülettel dobtam is el a telefonomat vissza az ágyra, hogy aztán elkezdhessem a napi kis dolgaimat. Minden napom ezzel indult mióta otthagytam... vagyis nem csak ezzel indul a napom, de ezzel is végződik, meg hát napközben is többször ellenőrzöm telefonom, hátha egy sms-t vagy akármit kapok. Kicsit úgy érzem magam mint egy mániás beteg. Már szinte kényszeres volt, hogy ránézzek telefonomra, mert egyszerűen nem bírtam... túlságosan reménykedtem. Persze azért próbáltam élni a mindennapjaimat. Próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy ne csak ebből álljanak a napjaim, hogy csak rá gondolok. Általában ez sikerült is többé-kevésbé, az esetek nagy százalékában. De hiányzott... minden amit tőle kaptam, sőt inkább ő maga hiányzott. És nem feltétlen tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, hisz mégis alig ismertem, és furcsa volt, hogy ilyen kevés idő alatt, mégis ilyen intenzív érzelmeket váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy próbáltam terelni a gondolataimat, sokat gondoltam rá. A hangjára, az ölelésére, az illatára, ahogy bőrünk összeért. Szívem ilyenkor mindig hevesebben vert... ezzel csak az a baj, hogy 24 órából 20 órában ezt éreztem, csoda hogy bírta a szívem. A lakás körül csináltam a kis dolgaimat. Ma nem kellett dolgoznom, plusz hétvége is volt, szóval úgy gondoltam, hogy a mai napomat csak pihenéssel fogom tölteni. Beülök a tévé elé, megnézek valami romantikus filmet, forrócsokival a kezembe, csak hogy kapjak valami boldogság hormont, plusz töménytelen mennyiségű nasit fogok magam köré halmozni, ezzel is csak megint az lesz a cél, hogy tereljem a gondolataimat. A köntösömbe öltözve meg is kezdtem a műveletet, már csal el kellett indítanom a filmet.
Eltelt pár nap. - Mondhatnám ezt könnyednek szánt hangon is, laza vállrándítással, de... ugyan, ki a fenét akarok átverni?! Rohadt kemény pár napon vagyok túl. Az túlzás, hogy levegőt sem kaptam Adeline nélkül, mert hát... kaptam, csak... hát az a helyzet, hogy nem igazán AKARTAM nélküle levegőt kapni...! Ami nevetséges! Egy éjszakát töltöttünk együtt, volt egy-két csók közöttünk, meséltem neki magamról egy kicsit, és... laposra vertem miatta két pasast... pánikoltam egy sort, törtem a falat miatta, és... napok óta nem alszom, és azon gondolkodom hogy megpróbálom vízbe ölni magam... hogy ne érezzem már a mellkasomat szorító érzést, amit a hiánya okoz... Ami szintén nevetséges! Kezdjük ott, hogy nem tudok vízbe fulladni... folytassuk azzal, hogy ő... ő csak egy nő...! Az a baj, hogy még úgy, hogy ezt nem mondom ki hangosan, hanem csak gondolom, még így is pofákat vágok, mert tudom... TUDOM, hogy ő nem CSAK egy nő... ő egy... ő a... ő igazán... ő... Eleinte nem értettem. Mitől forr fel a vérem, akad el a lélegzetem, miért mesélek neki, mikor soha senki másnak nem meséltem... vagyis így nem... ennyit... és ilyen könnyen... soha... Miért akarom megérinteni, megcsókolni, miért akarom hogy örökre velem maradjon, mikor ilyet én nem tehetek...?! De aztán leesett... Még ha ostobán is hangzott, és én aztán rohadtul nem hittem a szerelemben első látásra, sőt... abban sem igazán, hogy én még valaha lehetek ismét szerelmes, de... ez... valahogy mégis... sikerült... így alakult... én... belebolondultam ebbe a pultos lányba, aki nem szállt le rólam a múltkor, mikor én csak ártatlanul inni akartam... És hogy ezzel mi a probléma?! Nos... a probléma egészen egyszerűen az, hogy... először is, neki... FOGALMA SINCS arról, hogy egy átkozott szörnyeteghez kezdett el vonzódni, egy... egy szörnyeteghez, akivel a gyerekeket riogathatnák, hogy jók legyenek... Fogalma sincs róla, hogy a törött lelkű kis veréb, akit talált... valójában a Pokol szülötte... ha csak részben is... De hát, a másik felem sem sokkal jobb, sőt! Hisz honnét is ered? A Mennyből! Az álszent angyali banda pedig még sokkal rosszabb talán... hisz ugyanolyanok, mint a másik oldal, csak ők közben azt hangoztatják, hogy milyen rohadt jók... és áldottak, és tiszták, és... mit tudom én még mik... Pedig csak egy rohadt nagy kamu az egész! Hazug, álszent szélhámosok mind! És itt jön a második baj. Isten és talpnyaló bandája... Ahhoz nem kell sok ész, hogy kitaláljam, Isten nyilván rühell engem, és ha vannak még olyanok, mint én, akkor nyilván az egész fajtámat is... és bizonyos, hogy ha egyszer meghalok, akkor a Pokolban fogom végezni az idők végezetéig. Ez kb. tuti. És nem csak azért, mert embert öltem, és mert én is rühellem Istent és a bandáját, de... azért is, mert ők is kb. ezt érezhetik irántam. Úgyhogy nyilván nem engednének maguk közé sem, soha, de soha, egy olyat, mint én. De... - és itt jön a lényeg... -, vajon mi a helyzet azokkal, akik megszeretnek egy magamfajta átkozott lényt?! A régi történetek szerint Isten özönvizet küldött, amiért az emberasszonyok és az angyalok összeszűrték a levet és gyerekeik lettek, és kb. az egész akkori emberiséget kipusztította emiatt... bár nem állítom, hogy ez a történet egészen tiszta és érthető nekem, de... a fenébe is, ha van rá esély, hogy az efféle kapcsolatok okán Isten katasztrófákkal sújtsa a bolygót és a rajta élőket, hát... az elég gáz...! Az egész emberiségnek, meg minden másnak is! És... emellett félek... ha Istennek ennyire nem tetszők az efféle kapcsolatok, vajon mit szólna egy olyanhoz, amiben egy eleve átkozott lény, vagyis én... szerelmi viszonyba keveredne egy ártatlan emberi lénnyel, olyannal, mint Adeline...?! Nyilván nem értékelné... és... félek, hogy esetleg Adeline inná meg a levét... Azt meg ugye már ne is firtassuk, hogy nem vagyok éppen az önuralom szobra, és a lelki egyensúly sem jellemző rám... és az előző barátnőmet indulatosságomban felgyújtottam egy veszekedés után... és egy sötét valami él a bensőmben, aki bármikor lekapcsolhatná nálam a villanyt, ha nagyon szeretné, és ki tudja, vajon mit követnék el egy olyan sötét pillanatomban Adeline ellen...?! Talán megölném őt is... És ezt mind nem akartam... nem akartam bajt okozni, sem Adeline, sem az emberiség számára, se senki másnak... tényleg nem... El kell őt felejtenem... muszáj... véget kell ennek vetnem...! - gondoltam magamban. De akkor meg miért járok titokban Adeline otthonához...?! Miért szobrozok az épület előtt, és miért várom mindig, hogy akár csak egy pillanatra is megpillanthassam, akár csak úgy is, hogy ő alszik... én meg az ablakon át lesem meg őt...?! Persze, tudom miért... azért, mert... bele... beleszerettem... a Pokolba is, szeretem... vele akarok lenni... szeretnék... vele lenni, és boldoggá tenni őt! És hiába érzem azt, hogy nem helyes, hogy nem kellene, nem szabad... de úgy is érzem, hogy Isten és a sötét énem is bekaphatják... és... csessze meg, akkor is... nekem kell az a nő! Csak azt nem tudom még, hogyan fogjuk ezt túlélni... azt viszont igen, hogy már nem bírom tovább nélküle... Szóval, eldobtam az éppen aktuális szál cigimet, fogtam Flipper pórázát - perpill ő volt az alibim, hogy mit is keresek az utcán -, és elindultam az épülethez. Tudtam én, hogy hülyeség és baromság, és felelőtlenség, de... muszáj volt kitalálnom valamit... És miközben elmém pörgött, hogy mit is mondjak, mit keresek itt most... közben mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és becsengettem...
Utáltam a gondolatot, hogy talán soha többé nem láthatom őt, de megígértem neki, hogy hagyok neki teret, és azért hagytam ott, hogy megtudjon nyugodni. De mégis folyamatosan azon jártak a gondolataim, hogy talán még mindig ül lakásának padlóján, és a fejét a falba veri, hogy kitudja verni a fejéből azt a sokkot, amit én okoztam neki. Legszívesebben a lakásának az ajtajában toporognék, és kopogtatnék aggodalmasan, hogy tényleg minden rendben van vele. De mégse tettem... helyette csak otthon ültem, és próbáltam elterelni a figyelmemet elég kevés sikerrel. Sokszor gondoltam rá, hogy éppen mit csinál, vagy hogy jól van e. Nem e tesz magában kárt... féltem is emiatt, de tartottam magam. Szavamat adtam rá, hogy nem megyek oda mindenféle szólás nélkül.... féltem, hogy ezzel is csak zaklattam volna őt... hogy csak rontottam volna a helyzeten. Nem tagadom, hogy voltak pillanatok mikor már szedtem a cuccomat, hogy én márpedig odamegyek, és megnézem, hogy jól van, de végül ha el is indultam, pár utca után vissza is fordultam azzal a lendülettel ahogy elindultam. Rossz volt, de talán ezzel tettem neki a legjobbat, hogy nem mentem oda a nyakára. Az ő érdekeit kellett szem előtt tartanom, még ha ezzel nekem is volt. Mert rossz volt, szenvedtem, mert hiányzott, mert tudni akartam hogy van! Újra magamhoz akartam ölelni, és bőrét az enyémen akartam érezni! De hiába akartam ezt, nem mentem. Otthon ültem, mint valami zombi, dolgozni jártam mikor kellett, és próbáltam azt az életet élni, ami azelőtt volt mielőtt megismertem volna őt! Ilyen lenne a szerelem?! Hogy nem tudok valaki nélkül meglenni? Hogy fáj létezni, ha nincs mellettem? Nem tudom... még sose éreztem ilyet, de nagyon szívesen megkérdeztem volna valakit, hogy ez most tényleg az? Nem tévedek? De nem volt senki mellettem akitől ezt megtudtam volna kérdezni, így érlelődhettem magamban ezen míg ő kitudja mit csinált. Vajon ő is ugyanígy érez? Annyi kérdés merült fel bennem ebben a pár napban, amire nem tudtam a választ... egyikre se... viszont a kérdések száma csak növekedett a napok folyamán, de hiába agyaltam rajtuk. A romantikus filmekben olyan könnyen megtalálják ezeket a válaszokat... sőt mindig olyan sorsszerűen jönnek össze a szereplők... ott olyan egyértelmű minden, ott nem élnek kétségek közt a szerelmes párok, hogy ezután mi lesz, olyan gyorsan oldódtak meg a problémák mintha az soha nem is létezett volna. Én meg ültem itt, és ezeket a maszlagokat bámultam, remélve, hogy a kedvem is jobb lesz, de ehelyett csak jobban ideges lettem ezekre a filmekre. Ott túlságosan egyszerűnek tűnt minden, és mesebelinek, pedig egyértelmű volt, hogy ilyen nincs a valóságban... és erre mondhatni kicsit féltékeny voltam már a végén... igen egy filmre voltam féltékeny... tiszta szánalmasnak kezdem érezni magam. Beakartam burkolózni egy nagy takaróba, és tovább folytatni a tevékenységemet, de előtte még rendeltem kaját a kedvenc éttermemből. Úgy éreztem ez is elkél nem csak a forrócsoki ami már az asztalon gőzölgött. Már csak az kellett, hogy megjöjjön a kaja, hogy teljes legyen a kép, és folytathassam önmagam sajnálását, és szenvedését. Csöngettek is, én pedig rögtön fel is pattantam gondolván, hogy megérkezett a kajám. Elfordítottam a kulcsot, és ki is nyitottam az ajtót, de nem azzal kerültem szembe akire számítottam. Nem a futár volt... nagyon nem. Aaron volt az, teljes valójában, de nem akartam elhinni először. Megint nem húztam fel az ébresztőmet, és végig alszom a napom, közben pedig ilyen szépeket álmodok? Persze, hát biztos álmodok! Úgy néztem rá, mintha káprázott volna a szemem. - Biztos csak álmodom... - Szólaltam meg, és egy egyszerű mozdulattal megcsíptem az oldalamat, hogy felébredjek ebből az álomból, de a felébredés elmaradt, és Aaron még mindig előttem állt, Flipper pedig mellette pislogott rám, hogy mégis mi bajom lehet. Igen, elég furán nézhettem ki, ahogy magamba csíptem, de muszáj voltam megtenni. Miután realizáltam, hogy tényleg itt van, elragadott a hév kicsit, és hirtelen közelebb lépve hozzá magamhoz öleltem testét. Annyira hiányzott, hogy át se gondoltam mit cselekszem, csak megtettem! - Tényleg itt vagy! - Motyogtam, miközben jobban magamhoz szorítottam.
Tulajdonképpen... kár is volt annyira pörgetni az agyamat... Azt gondoltam, mikor becsengetek, majd... kinyílik az ajtó, és megkapom, hogy... hát... szóval, gondoltam, majd számonkéri rajtam, hogy mit keresek itt... ha esetleg nem örül nekem... vagy ha mérges, vagy... csalódott, vagy nem is tudom... vagy esetleg azt, hogy miért csak most jöttem, vagy épp, hogy mit keresek máris itt...? Arra gondoltam, hogy leszid... elzavar... vagy csak simán magyarázatot vár majd rá, hogy itt vagyok és hogy most... szóval... hogy na... ilyesmi... De ehhez képest, amikor az ajtó kinyílt, megjelent előttem Adeline, és... meglepettnek tűnt... meg talán zavartnak is... és... úgy tűnt, mást várt... mást, vagy... legalábbis biztos nem engem... Ezen kicsit meglepődtem én is... mármint... nem is... inkább... igazából megijedtem... hogy talán olyan sokáig vártam, hogy már mással kezdett el randizni, és épp valaki mást várt... mármint egy férfit... egy udvarlót, vagy valamit... szóval hogy nem engem, mert valaki olyat, aki... aki talán jobban megérdemli őt, meg jobban és többet tesz érte, hogy megkapja őt... Én már éppen készültem volna zavartan elnézést kérni, és bár csalódottan, de... tudtára adni, hogy nem akartam megzavarni, és örülök, hogy láttam, de már megyek is... és gondoltam, hogy majd ezek után szépen és gyorsan, maradék méltóságom - ami amúgy sosem létezett - megőrizve elszelelek, és majd hazafelé kitombolom magam... Ehhez képest... újabb meglepetésként ért, amikor arról kezdett el beszélni, hogy biztosan álmodik éppen... Ezen főleg azért lepődtem meg, mert ha valami oknál fogva rólam álmodna, az szerintem biztosan nem szép álom volna, hanem inkább valami rémálomféle lehetne inkább... Mert hát, ki álmodna mégis rólam szépet...? Ugyan... áhh... nem... senki... De ez még nem a vége volt a dolognak, mert ezután meg még hirtelen moccant is, és egészen egyszerűen... hát... szóval belecsípett a saját oldalába... nekem meg erre egészen elkerekedtek a szemeim, és értetlenül... de úgy, teljesen értetlenül bámultam rá, kő merevvé dermedve, hogy most ezt mégis miért tette...?! De hirtelenjében még megkérdezni se mertem, annyira nem értettem... De fejben még el is kezdtem visszaszámolni, mikor találkoztunk, hisz... annyira sok idő telt volna el, hogy már ennyire hihetetlen, hogy itt vagyok...?! Tényleg...?! Hát én nem értettem... De nem is nagyon tudtam igazából ezen sokat gondolkozni, vagy kitalálni, miként is kérdezzek rá, minden rendben van-e... vagy hogy akkor most... bánja-e hogy itt vagyok, vagy mi történik...(?) mert aztán egyszerre csak lépett felém egyet, és mielőtt meggondolhattam volna, hogy na vajon most lesz-e az, hogy kapok egy pofont, hogy mi a fenét keresek itt... vagy másért, nem is tudom... szóval hogy még ezt sem tudtam kigondolni, mert egyszerre csak hopp, és... és megölelt...! Én meg még mindig le voltam merevedve, és... és azt hiszem kicsit sokkot kaptam, és... és meglepett, hogy... ő... és... én... De közben meg olyan jólesett... Jólesett az érintése, a közelsége, és... ahogy a teste melege átütött a ruhánkon, és éreztem őt... éreztem lénye melegségét... mint... mintha a nap sütött volna rám, de... de úgy, hogy külön csak rám... ő... ő volt most az én külön, személyre szabott napsugaram... ami melegített belülről... a szívemben... és... és ez olyan jó érzés volt... Hosszú-hosszú pillanatok teltek el, mire megmoccantam... ahogy szorítása nem hogy gyengült volna, de erősödött... kezem lassan felemelkedett, és hátára siklott óvatosan, bizonytalanul... mert közben azért mégis végig attól féltem, hogy az egészet félreértem, és mindjárt ellök magától... lerázza kezem... - Akkor... nem haragszol rám...? - Bármilyen furcsán is hangozhatott, meg kellett kérdeznem. Először meglepődött rajtam, de most megölelt... és én azt gondolnám ez jót jelent, de... nem tudom biztosan... pedig szeretném tudni... Én magam még mindig féltem, hogy ez vajon jó ötlet volt-e a részemről, hogy itt vagyok, hogy... becsengettem, és... hogy egyáltalán nem-e fogom megbánni, én... hogy... szóval, hogy elbírom-e majd, hogy itt vagyok, hogy... olyasmivel próbálkozom, amibe egyszer már beletört a bicskám... És tudtam azt is, hogy úgy volna tisztességes, hogy ha már próbálkozom... adnom kéne egy mentőövet Adeline kezébe... az igazságot... csak... hát... azzal az volt a baj, hogy tudtam... biztosan tudtam, hogy ha tudná mi vagyok... hogy "valami" és nem "valaki" vagyok... elmenekülne... és ha viszont tévedek, és mégsem tenné... akkor meg nekem kéne, mert az azt jelentené, hogy ő nem hajlandó megvédeni magát egy olyan szörnyűségtől, ami én is vagyok. Pedig kéne, mert ő túl jó egy szörnyeteg mellé. Túl angyali... De nem... mégsem akartam kimondani, elmondani neki, hogy mi is vagyok, mert... azzal vége volna... elveszteném... így is és úgy is, és... és... én nem akartam... feladni őt... Őt szerettem volna így ölelni a végtelenségig... míg csak a világ a helyén van és még azután is... Nem akartam elbukni, gyönge lenni, feladni, én... én önző módon csak őt akartam...
Látszott, hogy teljesen hülyének néz, hogy mit össze csipkedem magamat, csak mert őt látom. Én viszont csak abból indultam ki, hogy az emberek ilyenkor megcsípik magukat, ha úgy gondolják, csak álmodnak. Ez is csak ilyen népi mende-monda lenne? Lehet igazából tök hülyeség, és nem is segít a helyzeten... csak ezzel akarják magukat nyugtatni az emberek, hogy tényleg nem álmodnak. Úgy ahogy engem is megnyugtatott most, hogy tényleg nem csak képzelődök, vagy álmodok. Mert igenis volt már olyan a napokban, hogy hasonló helyzetet álmodtam. Akkor is itt állt az ajtómba, csak én akkor haragudtam rá, hogy miért is nem jött előbb, hogy mire várt ilyen sokat. Ez most is játszott, hogy haragudtam rá... vagyis csak addig a pillanatig haragudtam míg meg nem láttam, hogy most tényleg itt áll az ajtómba, és nem csak képzelődök. Akkor valahogy minden haragom elszállt, ami a hiánnyal keveredett, míg nem tudtam róla semmit. Csak az lett a lényeg ebben a pillanatban, hogy itt van, és jól van, nem tett magában semmi kárt... Így azt se gondoltam át, hogy mit is cselekszem, de olyan jó volt, hogy magamhoz tudtam ölelni... újra magamba tudtam szívni illatát, éreztem testének melegét, és egyszerűen csak megkönnyebbültem. Már nem éreztem azt a rossz érzést, ami lelkemet nyomta napok óta! És ez annyira jó érzés volt! Több pillanat is eltelt mire éreztem, hogy kezeit hátamra csúsztatja, és viszonozza ölelésemet. Biztos meglepődött, hogy így reagáltam, de igazából én magam is meglepődtem, hogy csak így letámadtam. Látszott, hogy nem gondoltam át lépéseimet... de most nem is akartam. Túlságosan szükségem volt erre az ölelésre, és nagyon reménykedtem, hogy ellenére sincsen ez a hirtelen ölelés... reménykedtem, hogy neki is jólesik, és ő is szeretné ezt nem csak én. Bár, ha nem szeretné, akkor nem is jött volna nem? Vagy tévedek? Megint túl nagy reményeket fűzök az egészhez? Nem... biztos nem, akkor tényleg nem lenne itt. Ahogy öleltem megkérdezte, hogy akkor most nem haragszom? Nem akartam, de mégis elgondolkoztam válaszomon, mert tényleg voltak pillanataim mikor haragudtam, de ez valahogy tényleg elszállt ahogy most itt állunk... már nem tudtam rá haragudni. Sokkal lényegesebbnek tartottam, hogy végre itt van, mert biztos nem lehetett neki egyszerű, hogy erre az elhatározásra jusson azok után amik történtek, és amennyire veszélyesnek tartja magát. Tudom, hogy nehéz lehetett neki! - Dehogy haragszom! Örülök, hogy itt vagy! - Engem el őt ölelésemből, de nem húzódtam el tőle messzire. - Az a lényeg, hogy itt vagy... - Mosolyodtam el, ahogy szemeibe néztem. Lenéztem Aaron mellé, hogy láthassam Flippert. Leguggoltam, és ő már rögtön jött is oda hozzám, a kötelező simogatás adagjáért, én pedig készségesen meg is adtam neki. - Remélem jól vigyáztál a gazdádra! - Mosolyogtam rá a kutyára, két simogatás között. Őt is így már rég láttam, és lehet mondani, hogy ő is hiányzott azért na, bevallom! Mondjuk neki már lehet kevésbé hiányoztam, mivel teljesen megvan jól Aaron-al kettesben, de azért reménykedtem kicsit. Felálltam, hogy újra Aaron-al szembe kerüljek. - Nem szeretnétek bejönni? Meginni valamit, vagy akármi! - Vetettem fel az ötletet mosollyal az arcomon. Reméltem, hogy Aaron ezt nem csak egy ilyen gyors látogatásnak szánta, hogy aztán le is lépjen ezek után, hogy eljött idáig. Reménykedve vártam válaszát... szerettem volna vele egy kis időt eltölteni. Vagyis inkább akartam, magam mellett akartam tudni, még ha csak egy délutánról lenne szó. Nekem az is elég ha mellettem van... nem kell másnak történnie, csak legyen egy keveset mellettem!
Elsőre valóban nem értettem, miért is csípte ő meg magát... Nem igazán tudtam azt gondolni... sőt, eszembe sem jutott volna effélét megtippelni, mármint... olyasmit, hogy ő rólam álmodhatna esetleg... De amikor viszont megölelt engem... Igen, persze az is váratlan volt, mármint, nagyon... és... meglepő, és... fura, és... csodálatos... és nem akartam elereszteni soha, de soha többé, és én is már-már arra gondoltam, hogy meg kellene csípnem magam, hátha álmodom... persze, nem fájna, ha megcsípném magamat, de azért érezném, és talán zavaró volna... És tényleg, olyan volt ez, mint egy álom... ő maga is egészen álomszerű volt, és túl... túl... tökéletes, és... hibátlan, és... és nem tudtam volna elképzelni, mit kedvel rajtam... és ő meg mégis kedvelt, azt hiszem... hiszen... különben miért ölelne éppen meg? Nem ölelünk meg olyanokat, akiket nem kedvelünk, igaz? Nem... Szóval Adeline ezek szerint kedvel... valamiért... nem tudom miért, őszintén fogalmam sincsen, de kedvel talán kicsit, és... és nem is tudom, lehet, hogy hiányoztam neki... talán annak is örül, hogy lát... Áhh, de nem... nem, hiszen... rólam beszélünk... Nekem akkor örülnek az emberek, amikor távozom. És ugyan, mit is kedvelne bennem Adeline?! Mikor legutóbb találkoztunk, csak gondot okoztam neki... és nem kellett volna gondot okoznom neki... én mégis folyamatosan azt okoztam neki, és... és az hiba volt... Fejtörést okoztam neki, és nem hagytam pihenni, és... és letámadtam, meg zavargásztam, és... és ilyenek... amiket nem kellett volna... De ahogy ezeken gondolkodtam, hogy mindezt mennyire nem kellett volna, a szívem belesajdult a gondolatba, hogy nem kellett volna... Mert mégis akartam, hiába, hogy nem kellett volna... Szeretem, ha megölel, és ha megölelhetem, és szeretem a csókját érezni, és megcsókolni, és... a hangját, és az arcát, és... a szívét, és... a kedvességét, és... a nevetését, és... mindent, ami ő... és... és minden nap akarom ezeket... őt... és... vele, és... érte... én is... más akarok lenni, én... én... annál jobb, mint ami voltam... annál sokkal jobb... annál mindenképp jobb... és erősebb... és... kitartóbb... és... és... biztonságosabb, és... Azért is kérdeztem, hogy haragszik-e rám esetleg... mert... lett volna oka biztos, és... és ha haragudna, akkor bocsánatot kellene kérnem tőle, én... nekem... kellene... hogy jóvá tehessem, amivel bántottam... vagy megbántottam, vagy... vagy valami... akármi... Lélegzet-visszafojtva vártam válaszát... - Tényleg...?! - őszintén hallhatta hangomon, hogy meglepett. Mert azt vártam, hogy, de igen... De azt is hallhatta, hogy... hogy örülök, és... megkönnyebbültem, amiért mégsem... Féltem volna... ha... elküldött volna, ha... azt mondja, nem akar látni, én... nagyon csalódott lettem volna, és... szomorú, és... dühös... főleg magamra, de... talán rá is, és... ha rá... akkor... én... Szóval... izé... nem akartam arra gondolni, hogy ha ilyeneket éreztem volna, nem-e bántottam volna ezek miatt az érzések miatt... ahogy... tettem azt anno már egyszer mással... hasonló helyzetben... Amit nagyon-nagyon nem akartam megismételni vele! Mosolya varázslatos volt azonban... gyógyír a sebekre, amiket okozhatott volna, de mégsem... és így csak "lelkem" simogatta vele... ami nagyon jólesett, jó érzés volt. Néztem, ahogy leguggolt Flipperhez, és megsimogatta őt. Kutyámnak bezzeg minden gond nélkül ment a kapcsolatteremtés, ő nem filózott azon naphosszat, vajon jó ötlet-e, és nem-e árt vele többet, mint szabadna, és vajon túlélik-e mindketten és megússzák-e szárazon a dolgot...? Neki ez simán csak annyi volt, hogy ő akarta kedvelni Adeline-t és kedvelte is, és akarta, hogy ő is kedvelje őt... és... ez mind nálam is megvolt, csak... én nem csak kedvelni akartam, ami sokkal ártalmasabb lehet, és az a baj, hogy kezdett nem érdekelni... Mert őt akarom... nagyon... Azt ne firtassuk, hogy Flipper most annyira nem védett meg ügyesen a bajtól, mert hát... itt vagyok... ami még könnyen lehet baj... de tartok tőle, hogy ezt Flipper egészen máshogy látja, mint én... ő inkább feltehetőleg az előttünk álló hölggyel ért egyet... - Hát... - Ahogy Adeline felállt, és újra énrám figyelt, kicsit összeszorult a gyomrom... az "akármi" nem hiszem hogy jó ötlet lenne... nekem arról szerintem biztosan más dolgok jutottak eszembe, mint neki... vagyis, szerintem biztos... és azt nem szabad... Nem igazán éreztem viszont azt, hogy zárt térben nyugton tudnék maradni, és tőle távol... mármint... távolabb... kicsit... Mentőötletet kerestem, és lenéztem Flipperre... az alibimre...! - Mi... izé... igazából... sétálni indultunk... a... parkba, és gondoltuk... - közben lázasan járt agyam, hogy egy hihető és megfelelő dolog jöjjön ki a számon -, szóval, hogy... Flipper nagyon hiányolt mostanában, és... szóval, hogy hátha volna kedved... velünk... eljönni... - zavaromban tulajdonképpen mindenhová néztem, csak Adeline felé nem... Attól tartottam, ha azt mondom, hogy nekem hiányzott, azzal elijeszteném, és valami beteg zaklatónak nézne... Mondjuk ez nem is lett volna nagyon távol a valóságtól, hiszen az elmúlt napokban csomószor ácsorogtam az otthona előtt, és őt kukkoltam... vagy őt vártam, hogy kukkolhassam... ezzel, azt hiszem, bőven kimerítettem a "zaklató" fogalmát...
Bármi is történt legutóbb köztünk, annyira jó volt látni! Hiányzott, és minden nap reménykedtem abban, hogy megfog jellenni az ajtómban, vagy legalább írni fog nekem egy üzenetet. De persze így sokkal jobb volt, hogy tényleg itt állt, és tényleg nem képzelődtem, vagy álmodtam! Mert tudom, hogy tényleg milyen nehéz lehetett neki ide eljönni, tekintve mennyire félt, és eleinte mennyire nem akarta, hogy mi egy légtérbe legyünk. Ahhoz képest már változott... ilyen rövid idő alatt, eddig eljutottunk. Mert azért az első beszélgetésünkhöz képest, mikor annyira elutasító volt, már nem volt az annyira. Volt benne valamennyi elutasítás, de úgy tűnt, hogy lassan megfogja adni magát, és célt fogok érni! Annyira jó volt ölelése, hogy azt el se tudtam mondani! Újra magamba tudtam szívni parfümjének illatát... és ez valamiért boldogsággal töltött el. Olyan apró kis dolog volt, és mégis annyira tudtam neki örülni... sőt boldog voltam ettől. Szívem hevesen zakatolt, de ez volt a legkisebb dolog ami jelenleg érdekelni tudott. Ölelésemet viszonozta is, mondjuk óvatosan, mint aki félne valamitől, nem volt olyan intenzív az ölelése, mint ahogy én tettem, csoda hogy nem nyomtam össze, még ha ez gyenge nőként amúgy is elég lehetetlen lett volna! Valószínűleg amit én erősnek gondoltam, ő meg se érezte! Hangja meglepett volt annak nyomán, hogy kimondtam nem haragszom rá. Mondjuk nem értem mi ezen a furcsa... talán azt gondolta volna, hogy itt letámadom, hogy miért nem jött előbb? Azzal lehet csak elijesztettem volna, szóval ha tényleg haragudtam is volna, úgyse adtam volna neki hangot. Most valahogy túl értékesnek tűnt az, hogy végre itt van! - Tényleg nem haragszom, inkább örülök hogy itt vagy! - Ejtettem meg felé egy újabb mosolyt. Flipper örült nekem, és én is neki! Úgy érzem sikerült magamat megkedveltetni a kutyával, kifejezetten boldognak tűnt, hogy elkezdtem simogatni szőrét. Előbb is elhozhatta volna nekem Aaront, de azért gondolom nagyon igyekezett, hogy idáig elhúzza gazdáját. Vagy Aaron tényleg önszántából jött volna idáig? Lehet csak én akarom ráfogni a kutyára, hogy idáig elhúzta Aaront. Lehet inkább fordítva történt a dolog, és Aaron húzta el idáig Flippert. Kérdésemre nem válaszolt rögtön, látszott rajta, hogy habozik... de én azért vártam, nem szóltam közbe. Persze ezzel, hogy behívtam nem annak szántam, hogy rosszra gondoljon! Nem volt benne semmi rossz szándék, bár az előző esetet elnézve, mikor mi a négy fal között voltunk ketten. Hát nem sült ki belőle sok jó dolog... vagyis de mert voltak jó pillanatai annak az estének is, de úgy tűnik Aaron ki akarja most kerülni, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk. Válaszán aztán mégis elcsodálkoztam. Mert hát azt próbálta beadni nekem, hogy Flipper kezdett el engem hiányolni, de ez egyáltalán nem hangzott hitetőnek bárhonnan is közelítettem meg a dolgokat. Valószínűleg megvolt az oka amiért Aaron ezt mondta, és megpróbálok úgy tenni mint aki hisz neki. Mert amúgy nem akartam elhinni, hogy tényleg nem neki hiányoztam, de erről neki nem kell tudnia! - Ohh szóval Flipper hiányolt... hát akkor menjünk le a parkba! - Váltottam a végére széles mosolyra. - Ha már Flipper ennyire nem bírta nélkülem! - Néztem le a kutyára vigyorogva, aki úgy tűnt nem annyira érti a helyzetet. - Akkor én elszaladok átöltözni, és mehetünk is! - Egyeztem bele elé hamar, és már el is tűntem az ajtóból, úgy hogy nyitva hagytam. Beszaladtam szobámba, hogy felkapjam magamra az első pár dolgot ami a kezembe került, és már ott is termettem az ajtóba. - Akkor mehetünk? - Mosolyogtam kicsit izgatottan.
Furcsa dolog ez. Az ember azt gondolná, tanulunk a hibáinkból... főként, mikor életek múlnak rajtunk. Valahogy, nekem mégsem ment ez olyan jól, mint kellett volna. Ez valószínűleg az én hibám. Sőt, biztosan... De az a helyzet, hogy minél... minél jobban... hát... szóval, én tudom, hogy nem kellene ezt... és tudom, hogy minél több időt vagyok a társaságában, annál nagyobb veszélybe sodrom Adeline-t, mégis... hiába tudom, hogy a vonzódásom hiba... közben épp a vonzódásom az oka, amiért nem akarok erről a hibáról tudomást venni. Mert vonz engem... elképesztő módon... hihetetlen erővel, és... annyira... más, másabb, mint bárki, akit eddig ismertem, és... bár voltam már szerelmes, de ő... ő egészen más. Olyan, mintha az egykori vonzalom egy nagyon feltuningolt verzióját sugározná most felém Adeline... ő valahogy ezerszer jobban... vonz magához... sokkal jobban vágyom utána... Tudom, hogy őrültség, és érdekel, de... de lassan tényleg oda jutok, hogy hiába érdekel, mégsem... Hiszen itt vagyok. Most is. Ez is az. Tudom miként alakulhat, mi történhet, és nem akarom bántani... mégis itt vagyok. És akarom, hogy bárcsak elküldene, de közben ha megtenné... az nekem... az valami... az nagyon rossz lenne nekem... nagyon-nagyon... és talán neki is, ami még ijesztőbbé teszi ezt az egészet, de... mégis ez a helyzet. Itt vagyok. Mindennek az ellenére is. Itt vagyok. Vele szeretnék lenni... És ez mind ijesztő, és... aggasztó... és... És mégis itt vagyok. És ölelem ezt a nőt. És szeretnék megint időt tölteni vele... Azután, hogy megölelt... ami ugye nekem meglepetés volt, de az főleg, hogy milyen lelkesen tette, és... bár nem értek nagyon hozzá, de szerintem ez nem olyan "udvariassági ölelésnek" nézett ki, ez inkább olyan... hát... szóval ez egy rendes ölelésnek tűnt... olyan ölelésnek, hogy örül nekem. Igen. Elsőre nem voltam benne biztos, minek érezzem ezt, de mégis csak olyannak tűnt, hiába gondoltam, hogy ez az én esetemben esélytelen, mert nekem nem szoktak örülni, ez mégis azért olyannak érződött... egészen olyannak... hogy örült nekem... Jó érzés, mikor örülnek az embernek... fura, de... jó érzés volt. És ez vonatkozott arra is, hogy azt mondta, nem haragszik rám. Amikor visszakérdeztem, akkor pedig ismét azt mondta, hogy nem haragszik. Fura érzés volt... mégis jó érzés. Jó, azért is, mert ha haragudott volna, az fájt volna, és azért is, mert lehet, hogy én is haragudtam volna, amitől meg féltem... szóval annak is örültem, hogy ilyesmiről nem volt köztünk most szó... és annak is, hogy így kisebb volt az esély rá, hogy bajt csináljak. Ahhoz képest, hogy Flipper korábban még húzta a száját, amiért "kiráncigáltam" a számára teljesen kényelmes ágyból, ehhez képest most bezzeg úgy csinált, mintha nem is neki kellett volna külön kérvényt benyújtani, hogy hajlandó legyen velem elhagyni a lakást. Persze magamnak kerestem a bajt, hiszen jöhettem volna nélküle is, csak... hát most... ő volt a kifogásom, na... hogy le kell őt hozni néha a levegőre, meg a dolgát intézni, és nem lehet folyton a lakásba zárva tartani... Nem mintha neki fájt volna, hogy fent lógassa a lábát, meg ilyenek, de... igazából azt is gondoltam, hogy ha nem hozom el magammal, és esetleg találkozunk, Adeline és én, és véletlen elszólom magam a kis dög előtt utána, akkor... nyilván megsértődött volna. És még csak az kéne nekem, egy sértett lakótárs... Na nem, kösz, szeretnék én még az ágyamban aludni, és minden más cuccom is jó, úgy, ahogy van, nem akarom, hogy átrendezze nekem Flipper a dolgokat. Igaz, én nem gondoltam, hogy Adeline rosszra gondolna, amikor beinvitált, vagyis... izé... hát ő megmondta, hogy nem fog többször így... úgy... kezdeményezni, vagy közeledni, hanem meghagyja nekem a dolgot, döntsem el én, mikor akarom, de... épp az volt a gondom, hogy azt gondoltam, ha bemegyek a lakásába, én... nem tudnám mivel visszafogni magam... és mindenképpen meg akarnám csókolni, ha pedig megcsókolnám odabenn, én... én szerintem nem tudnám visszafogni magam, és nem is akarnám... illetve, akarnám, csak mégse... És ha megint megállítana, nem tudom... szóval, nem tudom, nem-e volna az rossz ötlet a részéről... de ha meg nem tenné, és én se állnék meg, akkor meg lehet az volna, amit ő is mondott múltkor, hogy utólag bánnám meg, mert ugye valószínűleg úgy volna, hiszen baja eshetne miattam, és... és különben sem volna tisztességes a részemről... úgyhogy nem tehetem... nem lehet... és jobb, ha nem maradunk kettesben, zárt térben... még... Ezért is gondoltam a parkra. Az nyílt terep, és ott mindig vannak emberek... ott nem lehet baj... És reméltem, hogy beleegyezik a dologba, és hajlandó eljönni velünk... velem... Meg igazából azt is reméltem, hogy nem az lesz a válasza, hogy ez kamu, mert biztos nem Flippernek hiányzott... mondjuk, szerintem neki is, de... nekem biztosan jobban. Csak nem akartam mondani neki... Mikor végül rábólintott a dologra, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem... aztán rá is jöttem rögtön, hogy ez azért baromira feltűnő és valószínűleg árulkodó is volt... dehát, akkor már mindegy volt... így megpróbáltam nem szóvá tenni, és nem hagyni neki se, hogy megtegye... Ahogy azt mondta, megy átöltözni, csak bólogattam nagyon csöndben, hogy jó, rendben, mi addig itt várunk... és hozzá kezemmel a földre mutattam, hogy na itt, pontosan itt várunk, nem megyünk sehová, és közben állatira hülyén éreztem magamat... Ahogy bement az ajtón, és eltűnt a szemem elől, rögtön első dolgom is volt, hogy kettőt-hármat üssek fejemmel a falon az ajtókeret mellett... magamban pedig közben arra gondoltam, hogy ólajtó nagy idióta vagyok... és kész csoda, hogy Adeline ezt még nem mondta nekem. Ahogy visszatért pedig, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Halványan még rá is mosolyogtam, habár ezzel leginkább idegességemet igyekeztem palástolni. - Igen. Persze. Csinos vagy. - Igaz, csak helyeslést terveztem, de a végén kiszaladt számon egy kis dicséret is... egyrészt, tényleg... csinos volt, meg hát... hát na, ideges voltam... Megvártam, amíg bezárta a lakást, azután vele együtt indultam el kifelé.
Kezdőlap
Már több nap telt el azóta, hogy Aaront akkor, otthagytam, és vissza se néztem. Azóta nem hallottam felőle... nem jelentkezett. Igazából én is kereshettem volna őt, végül is tudom hol lakik, de nem mertem elmenni hozzá. Időt akartam neki hagyni arra, hogy megnyugodjon, és hogy egyáltalán eldöntse magában, hogy szeretné e, hogy ez folytatódjon. Nem akartam magamat ráerőltetni azzal, hogy átmegyek és zargatom, hogy márpedig mondja meg, hogy szeretné ezt folytatni, vagy nem. Nem tudtam volna ezt tenni... amúgy se voltam soha olyan lány nagyon ráerőlteti magát a másikra, főleg ha úgy tűnik, hogy nem mindig lesz jó vége a találkozóknak. Megadtam neki a címemet, vagy a számomat, én várni fogok valameddig, az biztos. Hátha... meg hát a remény hal meg utoljára.... vagy már meg is halt volna?
