Darkness

Tudod, a pokol mélyén még nem tartanak tükröt, főként nem egy alvó fenevadnak, aki egyébként ismerten is közveszélyes. Szóval... nem tudnám körbeírni, miként milyen alakot öltök, nyilván feketét, hiszen az kiválóan passzol hozzám, sőt még hű a nevemhez is. Aztán, ha már végtelenül sötét vagyok, akkor nem nehéz megmagyarázni a többit sem. Természetesen, ha majd egyszer kijutok; s némi módon sikerül emberi alakra szert tennem, akkor követelheted tőlem, hogy jellemezem magam külsőleg, de amíg lehetetlen, kérlek, ne kérj erre.. A szemeim zárva vannak; s gyönyörű ürességgel telt álmokat szövök. Elképzelem a szabadságot, mely egykoron az enyém volt, s mostan... mostan egyszerűen nincs sehol. Csak egyetlen kulcs mondat volt, s ez... ez volt az, amely mindent megváltoztatott. Elzárva létezni a pokol legmélyebb és legsötétebb bugyrában, csak mert közveszélyesnek kiáltanak -, nem éppen kellemes, nem igaz? De nyugalom, hisz' nem minden tart ám örökké. Vannak, amik felemelkednek, s vannak, amik megbuknak, míg ez alkalommal; nem én bukom el.

Én vagyok az, akitől az emberek félnek. Én vagyok az, amitől te magad is félsz.. Én vagyok a szörny a sötétben, vagy jobban mondva; én személyesen vagyok a Sötétség.
Ismered az Istent?
Rémlik, hogy milyen tulajdonságokkal bír?
Alkot, teremt, jót hoz el és végtelenül kedves, türelmes, sőt megbocsátó. Képes szeretni, értékelni, segíteni és Ő maga a fény.
Bla-bla-bla..
Ő hozzá imádkozol, amikor gond van, nem igaz?
Ha kell valami; az ajkaidról máris lepereg a neve.
Valld csak be, gyerünk... nem harapok.
Én sosem harapok...
Én csak elveszek, világokat döntök romba, megfertőzök mindent, amit csak szeretnék és igen, elnyel téged a végtelen feketeség.
Én vagyok a fény ellentéte, én vagyok a gonoszság a lelkekben, én vagyok a rossz, a merő fenevad, mely' ugyan alszik, de sosem szűnik meg létezni.
Kétségbeesés, üresség, gyötrelem..
Magány, fájdalom, kíméletlenség..
Egy ellentét vagyok; Isten ellentéte, s mintsem egy rivális, szinte úgy hangzik - cseng - eme dolog.
Kérlek, én vagyok Mindennek a hiánya.
Mellettem nincs jó, csak a rossz.
Mellettem nincs fény, csupán a sötétség.

A becses kis jelenlétemmel pusztítást idézek elő - elég csak rám nézned.
Oké, viccet félretéve...

♱ Képes vagyok megidézni magamból kifolyólag, mint egyféle árnyékból; különféle lényeket. Ezek kicsit sem kapcsolódnak az eddig ismert fajokhoz, mondhatni: előtudom hívni őket, mint önmagam kiterjesztése.
♱ Akik kaphatóak a rosszra - a gonoszság eszményére - azokat valamilyen szinten képes vagyok irányítani; úgymond befolyásolni, ha az akaratom úgy óhajtja. Ebbe a csoportba tartóznak a démonok, akik valamilyen szinten hozzám is kötődnek, hiszen én tápláltam őket a sötétséggel.
♱ Ha valaki fogékony a fent említett dologra, akkor képes vagyok előhívni a legrosszabbik természetet, azaz énjét, ezzel magam mellé állítva.
♱ Egyes részekre - szépen lassan haladva a Földön - eltudom hozni a sötétséget, mint egy fajta napfogyatkozást, ekként elszívva a fényt, azt az átható melegséget és átformálni olyanná, mint én; hűvös, rideg feketeségé, így teremtve meg káoszt összképként.
♱ Esetleg pusztíthatok; földrészeket téve semmivé az akaratommal.
♱ Ezeken kívül még jellemez a sebezhetetlenség, persze csak átvitt értelemben. Értem ez alatt azt, hogy; az emberi fegyverek ellenem hasztalan kis játékszerek, továbbá a Démonpengének sincs sok esélye, tekintve, miszerint még egy karcolást sem ejt rajtam.
De, ha esetleg sikerül összetenned a Lángoló Kard-ot, akkor felveheted velem a versenyt, ugyanis az képes a megsebzésemre. Ezek mellett árt nekem az Isteni fény, az Istennő fénye és maga Lucifer ereje. Ha pedig összefognak mindhárman, akkor képesek a legyőzésemre; akár meg is ölhetnek - egyszóval semmivé tehetnek.

Mondd csak... szerinted milyen érzés lehet évmilliókon keresztül aludni, vagy csak éppen elnyomva lenni? Kellemes, tán kellemetlen? Fenséges, esetleg gyötrelmes? Haragudnál-e arra, aki ezt tette veled? Vagy arra, aki... éppen nem tett semmit? Tervezgetnél-e egyáltalán ellene fellépni? Netán beletörődnél abba, ami történt? S hogy éreznéd eközben önmagad; legbelül milyen érzelmek uralkodnának? Magány? Kétség? Őrlődés? Megkérdőjeleznéd a körülötted lévő világot, avagy csak azt a cellát, amelybe beletuszkoltak? Lennének kérdéseid? Lennél-e dühös? Mérges? Agresszív? Szimplán őrjöngő? Visszafojtanád-e magad, ezzel elnyomva minden sérelmed? Vagy neki esnél mindennek és mindenkinek, aki az utadba áll? Ölnél? Gyilkolnál? Sötétté váltanád a fényt? Rosszá tennéd a jót? Elvennél-e mindent... mindent, amit szeret? S ezt az utolsó szál emberig? Képes volnál rá? Tényleg megtennéd magadért? A vétkekért, melyeket rád mért? Ez esetben gyáva volnál-e, vagy netán bátor?

A történet valahol évmilliókkal ezelőtt kezdődik el, amikor még nem volt Föld, sem angyalok, vagy emberek. A tökéletes világegyetemben léteztem; én töltöttem be a teret -, egyszóval: mindent. Nem volt idő, nem volt akadály, nem volt alvás... Nem volt fény, amely megakadályozhatta volna a jelenlétem. Nem volt semmi; csak mi. Én és az Isten. De egy idő után megunhatta a dolgot, mert olyat mondott; olyan szavakat ejtett ki, amelyekkel engem eltiport; pusztán elfojtott. Egyetlen csettintésre váltam semmivé, s kerültem oda, ahol most vagyok. Létrehozta a poklot az én börtönömként. Nem létezett ott más; csak én és a végtelen üresség. Aztán idővel ez megváltozott, mintha beléptek volna e térbe mások. Angyalok; bukottak, kik ellene szegültek, s aztán démonok lézengtek; újonnan teremtettek. Káosz volt. Kavalkád és mindez nélkülem. Én csak szunnyadtam egy sötét verem mélyén; a pokol legmélyebb és legsötétebb helyén. Nem volt velem más. Nem beszéltek hozzám. Nem dicsőítettek úgy, mint Őt. Engem egyszerűen csak elfeledtek, mintha itt sem lennék -, nem is léteznék. Hát mondja meg valaki; szabad ezt?

Isten és az ő tökéletes kis világa; a Föld..
S bár hiába emberek özönlötték el; a szívek megfertőződtek eszményi gonoszsággal, ekként fordulva ellene.
Szóval bőven voltak hitetlenek és igen, mindenkiben határozottan ott lapult a rosszra való affinitás.
Az a fajta hajlam, ami természetes módon tőlem származott.
Nem volt ez alól kivétel; egyszerűen csak képesek voltak uralkodni a tetteik felett, mérsékelve a jó és a rossz közti különbséget. De a vicc az, hogy elég lett volna egyetlen édes kis suttogás és megszűnik a választási eshetőség általi adottság.

Évmilliók teltek el... mégis ki számolná ezt?
Az idő egyfajta mértékként szolgál mindazoknak, akik a Földön kóborolnak, hiszen az ő életük ettől függ; ehhez van igazítva. Az emberek megszületnek, ha szerencsések, akkor megélik a századik életévüket, majd meghalnak. Két helyre kerülhetnek; ide a pokolba, vagy fel a mennybe, ahol Isten tárt karokkal várja őket. Azt rebesgetik a Mindenható szinte mindent megbocsát, igaz volna? S ha ennyire jótét lélek, akkor én... mit is ártottam vele szemben? Oh, túl sötét volt és kellett a "Legyen világosság!"? Már mindent értek; azt, ami által felépítette a rendszerét és azt is, amivel körbeveszi önmagát. A sötét ürességben; az álmokban is tanulhatunk ám. A suttogások, a hangok, a nyöszörgő lelkek kínjainak csengései.. Betöltik az egész teret; az egész univerzumot és ekként elérnek engem. S ahogy lassan haladtunk az időben előre, úgy a drága itt lakók megfertőződtek; elérte a bensőjüket az eszményi harag, a bűnös gondolatok egyvelege, vagy csak a mérhetetlen gonoszság iránti vágy. Kérdés; céllal, vagy cél nélkül tettem? Véletlenül, vagy szándékosan? Ugyan, kérlek! Ne légy naiv... zavart a légkör, az a fajta mennyei dicsfény, amit magukkal hoztak fentről, miszerint ez... mindaz, ami elérte őket; azt én okoztam. Mint mondtam, mellettem nincs jó, csak a rossz, hisz nem a fényhírnöke vagyok, hanem a sötétség elrendelője. S mindaz, ami eddig melegséggel és fénnyel töltötte meg a Földet... mindaz, ami elkápráztatta a szemeket... - egyszer kialszik; megszüntetve mindent. S nem lesz más; csak én és a végtelen üresség.

De még mielőtt felkelnék, hogy tegyem a dolgomat, amire nem valószínű, miként emlékezni fogok..
Engedd meg, hogy aludjak..
Megvessem az ágyat és lefeküdjek rá..
Álomra hajtsam a fejemet a legmélyebb ponton, a legsötétebb veremben, ahová nem mernek utánam jönni..
Ahová, kinek esze van, be nem mer lépni..
Hadd pihenjem ki magam; a fáradalmakat, a sérelmeket, a hosszú időnyi alvás még több idejét.
S ki megzavar; ne álljon meg, hanem fusson, mert, ha utolérem, akkor ízekre szaggatom..
Nyugi, Olvasó, nem, nem téged..
Vagy ki tudja, nem igaz?
Ez szép ebben a szakmában..
Na jó éjt, kedvesem!