Darkness

Semmi.
Odabent nem voltam több, mint a kulcslyukon beáramló apró szellő. Jelentéktelen, megfoghatatlan, de ott van, gyarapszik, több lesz minden pillanattal.
A minden.
Ott terebélyesedtem, ott ültem minden szegletben. Nem mint egy kavargó örvény, nem mint egy viharfelhő, ezek mint az Ő kreálmányai. Én az voltam, amikor becsukod a szemed, amikor nem táncol se fénypont, sem álom szemeid előtt. A semmi, a tökéletes vakság és mélység. Nem láttál volna, nem volt fizikai kapaszkodó, amelyet megérinthetsz, mégis, mintha minden érzékeddel megszorongathattad volna. A semmit.
És Ő megragadott, mintha lett volna testem, mintha lett volna olyan bőröm, amelyet alkotott és amelyet teremtményei viselnek. Vagy mint mikor a leplet, az abrosz szélét fogod és rántod meg, már ott sincs.
Tényleg a semmi lettem.
Apró kalitka a mindenség és végtelenség után. Apró, kavargó felleg, viharos, alaki massza, vagy köd, vagy füst, minden. Hol kinyúl, hol kapar, hol ismét mély és végtelen, de a ketrecnek végei vannak, oldalai, hatalma a korlátra és a maradásra.
A felleg, a fátyol réseket keresett, kutatott, kapart és vágyakozott. Lett benne valami, felzaklatta, megtöltötte és ez fájt. Hogy valami idegen az addigi előtt.
Kiszöktem, apró cseppben, tudaton kívül, mint mikor elhagysz egy hajszálat. Észre sem veszed. A szál rátekeredett mindenre, amit élt, amit ért. láthatatlanul fojtogatta, karmolta és kapart le róla mindent, kereste a végtelenséget, a mélységet és a semmit. Majd aztán, a fájdalom, a düh, beleköltözött és fertőzött. És újra éltem, darabokban, kicsit, apróra zsugorítva. Vágyakozás, kínlódás és...

Ujjak. Pillanatnyi az egész, mint ahogy a rántás. Átszakadva, hömpölyögve és elhittem, hogy ismét Minden leszek, mindenhol. De túl erős, túl sok volt a fény és Ő, a munkája a valami, ami számomra felfoghatatlan.
Csaltam. Egyszerű arc, mégis ravasz tekintet. Elsőnek azt sem tudtam, mit jelent, hogy kell elképzelni, hogy kell akarni. Megtörtént. Szálkás, egyszerű alkat, magas, nyurga, nem feltűnő. Mik ezek? Kényelmetlen, nem nyúlhatok fel a végtelenig, nem értem el. Szőkésbarna tincsen, borosta, piheszőrzet, lábujjak. Gonosz vagy épp kedves mosolyra nyúló ajkak, arc, tekintet.
És láttam.
Szétnézve, egyszerű öltözetben, bőrömet érte a szellő, az apró szőrszálak égnek meredtek. Ajkaim eltátva nyúltam be azon, nyúltam a hiánytalan fogsorhoz, a nyelvemhez, akár le a torkomon is képes lettem volna, mi van odabent. Semmi. Az üresség és ezt jól tudtam. Mert nincs vér, nincs dobbanó szív (csak annak látszata, egy játék azóta), csak üres, végtelen feketeség, mélység, csend. Hordozót alkottam annak, ami egykoron a mindent is elérte. Szégyen. Ujjaim között a sötét felső anyaga, tapintottam, megszagoltam, elszaggattam. Aztán sima volt. Hajszálat téptem ki, körmöt rágtam le, belebújtam, átvettem. Semmi különös. Egy pislantás, egy lépés, a levegőt ízlelem.
Egyenes tartás, üres tekintet, fénytelen, a hang, ami akadt, ami kijött. Egy üvöltés, hosszas és haragos. De már te is látsz. Látsz egy negyvesen alakot, egy feléd forduló arcot, nem tökéletes, nem faragta senki és nem formálta. Hogy élt-e valaha ez az arc, nem tudni. Hol fog-e valaha, azt sem. Egyszerű, mint mindenki más. Nincsenek sebhelyek, nincsen semmi, túl tiszta és túl mű. Én nem akartam sose alkotni ilyesmit, megtörtént, szükség, erre futotta. A csillanás illúziója, az élet imitálása. Egy férfi.
De még mindig a Semmi vagyok.

Öreg és ráncos bölcseknek való kérdés: mit rejt a sötétség? Talán haragot? Megnyugvást és örömet? Kétségbeesést és zavartságot?
A válasz egyszerű: a sötétség sötétséget rejt. Mindenhol.
Sosem volt harag, sosem volt öröm vagy bánat, vagy épp eufória. Sosem volt semmije. De volt.
Amikor azt mondják, a semmibe vész, akkor a semmit szó szerint kell érteni.
Csak léteztem. Ahogy a Fény, ahogy ő is csak létezett és benne mégis volt valami, hiszen teremtett és alkotott bármit, elűzte azt, ami én voltam, a semmit.
És olyan jó volt. Mármint előtte. Uralni, megférni a másik mellett, egyensúly kifacsart értelme, nem is volt még értelem, nem volt még fogalom sem.
Adj jellemet? Mit? Nincs.
Hazudok.
Amikor vége szakadt, jött a tudat, az, hogy az én korszakomnak vége, hogy Ő végzett vele és félig-meddig velem is. Hogyan öljük meg a semmit és a sötétséget? Újabb kérdés, erre senki sem jött rá, hisz cellát kaptam, nem valami éleset.
Elkalandozok.
A tudat dolgozni kezdett, kérdéseket tettem fel nem létező nyelveken. Nyelv sem volt, csak rezgések, moccanások, felé, Felé, és nem jött válasz. Falak. Fizikai határok, amiket elképzelni sem tudtam, hisz sosem képzeltem semmit, nem volt rá szükség. Sosem képzeltem, álmodtam vagy szóltam. Tökéletes némaság, a falak között pedig hangos és haragos ordítás, mélyről jövő és öblös. Nem tudtam, mi volt az.
Ameddig a szükség rá nem vesz valamire, nem foglalkozol vele. Figyelmetlen vagy, felszínes és nemtörődöm. Nekem sem kellett volna több, muszáj volt mégis, szunnyadásom a kelepcében véget is ért, el kellett fogadnom, hogy míg ő odakint teremtett – amiről eleinte szintúgy nem volt tudomásom -, addig én is ezt tettem idebent, magammal.
Harag. Legősibb és legtisztább, őszinte és kikerülhetetlen. De nem én teremtettem, csak felfedeztem magamban, mintha csak az, hogy bezárt volna egy olyan helyre, amit teremtett, megfertőzött volna vele. Akaratlan ragadt rám munkája, égett belém és dagadni kezdett, nőni, rátekeredni minden apró molekulámra. Harag jött, harag sosem távozott, mindig máshogy és másképp támadt. Hol mély üresség, hol annyi minden viharzott odabent, hogy nem értettem. És minden egyes nyomata, minden egyes érintése a fizikai valóságnak, ami a munkája, fáj. Fájdalom. Ez is oly fura, hiszen szinte nem is létezik bennem. Mintha minden csak illúzió lenne, kámfor és a teremtett új világ betegsége. Láz a fortyogó düh, fájdalom a létezés és kelések a börtönpillanatok.
Mi a jelleme a sötétnek? Üres vagyok és mégsem, hiszen valaminek lennem kellene, eladom mégis azt, hogy valami van. De nincs. És mégis, ármánykodó, alattomos és kiszámíthatatlan. Mert megfertőzött a világ és mikor a végtelenség összetömörödve megbújt egy ellesett, lenyúlt ötlettel alkotott húsruhában, az méreg, mérgező a világra. De ez a jelen, a múltban pedig, amikor már a haragon kívül a tehetetlenség is uralkodott, amikor azt éreztem, unatkozom, valaminek kellett lennie. Fertő és mérgező környezet, ha valaki képes lett volna a cellámba lépni, legyen az angyal, halandó vagy akármely teremtés, talán azonnal vége lett volna, felemészti és darabokra tépi az erő, az energia. Megmérgezné és saját magát emésztené fel.
Ha Ő a fény és én a Sötét, akkor nincs mit keresni. Nem hiszem, hogy mégis, az ő propagandája ellenére is én gonosz lennék. Azt arra sütheted rá, akit sötét kilégzésem, a csapdából kiszökött valóm megérintett és megfertőzött. Nem vagyok sem gonosz, sem jó, mert sosem kellett többnek lenne, ameddig rám nem kényszerítették. De most dühös vagyok, talán megilletődött és tanácstalan. Gonosz? Lehet azzá leszek. Féltek a sötéttől legtöbben, pedig csak nem ismeritek, hogy kényelmesebb, mint a szenvedés. Mert akármit látok és nem értek, vagy megértem, akkor csak arra jutok, hogy nagyobb bajotok is akad, hogy én ismét szabaddá válok. Tanulnom kell, meglátni mit is alkottak a sötétség ellen. Fényt, megannyi fényt és életet. És ez fáj.
Nem vagyok áldozat, úgy gondolom. Nem érdemeltem meg az önzőséget és talán csak fenyegetés voltam.
Ravasznak lenni, ékes szavakat használni, eljátszani és becsapni a világát, örömöt érezni és romlást osztogatni – akár akaratlan. Ha nekem fáj, nekik is alapon? Talán. Bizonytalanság és kérdések, amiket nem tehetek fel. Megfogalmazni nem tudom. De gyorsan tanulok, gyorsan alkalmazkodom és kényelmesedek el. Túl gyorsan, napról napra erősebben és láthatatlanabb módon terjeszkedve. Nem gondoltátok, hogy nem fogok semmit sem tenni? Ha már ő fertőzött engem, én a világát. Álljatok elébe.
Hisz magamnak is meglepő, csodálkozni mindig lehet. Akár nekem is.
Felsőbbrendűség, kegyelem hiánya, érzelmek hiánya, csak a magam sara, öröme, bánata és mindensége. Az önzőség. Hogy nézem őket, hogy végignézem ahogy megérintem őket és változnak, vagy csak egyszerűen rettegnek. Hogy élnek. Hogy gázolok előre és hogy keresem a végét. Hogy... létezem és nem találom a helyem.
Mit tettél velem?

Alapbeállítások:

◯ Halhatatlanság – mert mi nem örök, ha nem a sötétség. Ti csak azt a fajtát ismeritek, amelyet elűz a nap, vagy akár egy gyertya fénye, de az igazi, a valódi ellen nem véd semmi, felolthatsz bármit, elnyelni azonnal és nem ereszti. Időm végtelen, itt voltam előtte és talán itt leszek utána is, arra, hogy eltüntess a mindenségből, hogy én megszűnjek, talán még magam sem tudnék módot, nincs belém táplálva a bukás lehetősége. Nem hiszek benne.

◯ Az erő – meghatározhatatlan, megfékezve egykor, mostanság meg: reneszánszát éli? Ki hogy nevezi. Nem tudni hol a határa, kreatív is lehetne és persze sokrétű. Életben tart engem, másokat fertőző aurát alkot, irányításra, gyilkolásra tökéletes. Figyelem mikre képesek a teremtmények, ellesem, felhasználom ellenük. Egy atomjaira roppanó test, messzire röptetett tárgyak, robbanások, ó én csak ámulok. Elnyelni a fényt, elnémítani mindenki mást, és belerondítani ebbe a tökéletesre alkotott világba. Egy nagy, sötét foltnak lenni és terjeszkedni. Rétegek, részletek, mivel egykor a mindent kitöltöttem, most újakat kell megismernem.
De lehet beszélni akár:
◯ Teremtés – ami csalás, de porból meg porrá, a téma adott, ha az ötlet másé. Nézz rám, alkottam olyat, amit már fel tud fogni a két szép szemed. Tudnék akár másokat is, képet, ábrázatot, zsigereket, halovány rózsaszín bőrrel borított gépezetet. De egyvalamit nem. Üres lenne, üres héj, lelkeket csak pusztítani, alkotni nem. Képtelen vagyok a motort, a fényt, a bármit létrehozni. És ez így jó. Az üresség, a semmi.
Ne hagyjuk ki a fantáziát. Ó micsoda szépség. Akarva a sötét lényeket, a rémálmok mélyen dédelgetett szörnyeit, láthatatlan ellenségeket és fenevadakat, karmokat, amik tépnek, de meg sem érted. Árnyak, árnyékok, vagy épp saját mivoltomból, a belső sötétségből szakítva le egy darabot, mint holmi gyurma, alakot adni neki. Ők erősebbek, ők gonoszabbak és kegyetlenebbek, mintha bábokat alkotnék, vagy akármit. Ők a sötétség mélye, nem nevezem gyermekeknek, nem nevezem semminek. A haragból táplálkoznak, amely fáj és még mindig ott van, és  nehezen éred el a pusztulásukat, kivéve, ha ott a fény, a mennyei erő. De nem sírnék, nem bánkódnék, könnyeden szakajtok újat. De minek. Ez csak szórakozás
A legfontosabb úgyis a pusztító sötétség.

Az extrák

◯ Rejtőzködés – hasonló, ugye? Eddig sok minden, de hisz nem véletlen zárt el. Vetélytárs, aki beleköp a levesbe. Zárt szemek, süket fülek, ha akarom, semmit sem látsz belőlem, még azt sem érzed, hogy ott állok melletted. De leginkább Előle. Egyelőre. Ameddig kitombolom magam, ameddig kiélvezek mindent. Ameddig minden apró részem kinyújtóztatom. Vagy direkt elejtek egy-két pontot, apróságot, hogy lásd, hogy lássa. Hogy aztán ismét csak átlagosnak tűnjek, mert igazából sosem leszek az. Üres vagyok, mégsem csak héj. Egyszer letépem saját láncaim, a kellemes falakat, és kitörve megmutatom, mire vagyok képes. Ámulsz. Addig viszont, fogj mindent az Ördögre.
◯ A méreg – noha az irodalom bizonyára csókot várna, mellettem néha elég csak „létezni”. Megkavart, mivel felkavart mindent odabent, így harag gyűlik néha bennem vagy kétségbeesés, fájdalom, ilyenkor kiszöknek dolgok, láthatatlan, mint amiket ti mérgező gázoknak neveztek. De kire hogyan hat, az a varázsa. Van, ahol csak beül a csodálatos nihil, van, aki más torkának ugrik, van, aki beteggé válik. Talán az Ő nagyszerű gyermekei, a tollas égi fenevadak is megkóstolnak egyszer, talán ők is megsínylik, talán... Ez a meglepetésem. Hiszen én vagyok az ellentét, játszhatok a játékszereivel, ameddig érdekel, ameddig valaki nem áll az útba. Végtére is, ugyan senki nem állította, hogy én lennék a gonosz, de a fényt felfalja a sötét, így... magamra kell vennem.
◯ Az áldás – nevezzük isteni erőnek, isteni mivoltnak, csak én sosem voltam isten. Sosem teremtettem, sosem figyeltem azt, ahogy a lárvából akármi lesz. Mégis csak arról beszélek, hogy áldás a csend, egy apró sziget, amelyet alkotva elzárom ezt a zajos helyet, univerzumot, mindenkit. Itt nincs idő, nincs nappal és éjszaka, nincs se jelen, se múlt. Itt bele tudok tekinteni a világotokba, ahogy én akarom, vagy épp a jövő ködös mivoltát kibogozni, talán semmit sem. Pihenek. Feltöltődöm. Ez a menedékem, de meddig?

Elmélkedések, pillanatok a lehetetlenség mezejében, gondolatok, érzések és talán a tökéletes semmi. A kalicka két oldala egyesül, és végül kisül belőle a lényeg.

Előre nyújtott kéz, ujjpercek mozzanata, a csontok és inak tánca, éneke. Hirtelen túl hangos, túl zavaró. Idegesítő kis háttérzaj, holott semmi értelme. Egy szempillantásig tartott az egész, tekintetem kiszabadult saját béklyómból, megpillantottam. Most már tudom, hogy egy pusztaság rég nem használt mellékútján álltam és bámultam. Először láttam a világot, a teremtés végtermékét, a munkáját. Nem voltak rá szavaim, nem voltak rá gondolataim, csak amit láttam. Szellő érte el a bőrömet, a napfény égette a tarkómat, olyan hirtelen és gyorsan ért el minden, hogy kedvem támadt visszamenekülni a cellámba. Túl sok és túl idegen inger elérve még egy olyat is „megrémiszt”, mint szerény önmagam. Ha fordítva történne, ha elzárnám Ő-t oda, ahol nem éri a drága napocskája, ahol nem tudna a gondolat apró szikrájával hegyeket kihúzni a semmiből, ott talán rettegne maga is. Hogy tetszene a gondolat? Ha el lenne zárva, ha helyek lennének cserélve? Kapkodtok a szívetekhez, szólongatjátok, hogy tegyen valamit, hogy sose történjen meg? Jó. De ez még úgy is a történet eleje.
Csontok sikolya. Noha külsőm kicsiszolva, mozdulatok esetlensége ellenére is sikerül lépnem egyet. Mennyire... más. Mennyire minden. Ahogy talpam alatt éreztem földet, kavicsot, ahogy a rózsaszín bőrt feltépte egy törött ág, ahogy vér helyett sötét manifesztálódásom szivárgott ki és illant el a szélben. Talán valaki tüdejét töltötte meg.
Lassan csalónak számítok. Hosszas nézelődésem, talán élettelen könnyeim elengedése után életet találtam. Egy szőrös, négylábú kutyát, amely épp egy dögöt cincált. Az élet sosem volt szép, a dög jobban tetszett, mert már nem volt benne semmi, egy zsiger sem moccant, azon kívül, amit a fogak épp téptek. A kutya felkapta a fejét, morogni kezdett. Talán bennem is zsigereket akart keresni, talán félt eredendően, hisz nem tudhatom, mennyire alkotta bele ezekbe azt, hogy meglátva ösztönös, mélyről jövő félelem támadjon fel bennük. De egy pillanat alatt elhallgatott, majd messzire futott. Nem veszek el tekintettel életeket – arra úgy hallom, másokat alkotott, akarva-akaratlan -, nem érdekelt az a vad, a dög mellé guggoltam, felemeltem, éreztem a bűzt, az ujjaim alatt a bundát, szerveket, mindent. Hát ebből lettek összerakva? Nem értettem, hogyan érthettem volna, mert mikor jött a fény, én eltűntem.
A világ hangos, kételkedve nézel rám, ahol voltam, ott épp még a városok zajai sem fertőznek. Tökéletes nektek, nekem pedig továbbra sem. Rovarok, pókok és kígyók, egerek, madarak az égen. El tudod képzelni? Ott köröztem, forgolódtam körbe, beleszédültem, talán az átvitt értelemben rosszul lettem az egésztől, gyötört, érdekelt, gyűlöltem, megtapintottam. Szétnyomtam az ujjaim között egy egeret, mindenre rám tapadt, utolsó ványadt cincogása fülsüketítő. És végül otthagytam a számotokra való vidéket.


Csaltam. Lassan csalóvá válok. Felhasználtam egyet azokból, akik a tiednek számítanak. Magamba fogadtam a lényeget, a tudását, az álmait, az emlékét, a lényeget. Fájt. Fájt a fényessége, fájt az, ahogy a lelket kiszakítva a ti szavaitokkal élve elfogyasztottam. A héj maradt, üres és nem tudom mi lett vele. De így fogalmam lett bármiről, mindenről. Olyan hangos volt... A világ. A sejtek apró mozgása, az, ahogy többen és többen lettek, csak megadtam magamnak egy apró tudást és kár volt, olyan jó volt nélküle. Ezzel csak nőtt a harag, az, hogy nekem mi jutott, az, hogy mi ez az egész. A lélek? Apró volt, elenyészett, semmivé lett. Ahogy Ő teremt, én pusztítok. Talán nekem ez volt a méreg. Előtte, a pillanat előtt tökéletes voltam a magam módján, utána végül csak hibás és feldúlt. Belenéztem egy kirakatüvegbe és arcomat fedő borostámra, a szemekre, amelyben nem csillan fény, sem öröm, sem semmi, minél erősebb a harag, annál sötétebb, annál elenyészőbb. Mit tettem? Nem kéne így megjelennem, nem kellene, ez nem én. Taszított a gondolat és mégis, a logika ébredezett. Csaltam előtte is. Nem magamnak köszönhettem a teljes szabad utat, azonban egy pillanatig sem érdekelt hogy ki és mi áll mögötte, egy pillanatig sem törődtem vele, hömpölyögtem kifele az amúgy is lassan eresztő kelepcéből és vissza sem néztem. Mert minek? A Sötétségnek mindenütt jelen kell lennie, mint rég, mégsem vitt rá semmi, még a bennem haldokló lélek küzdelme sem. Elenyészett a pillanat és az is. Tovább bámultam, elnyeltem mindent és úgy tűnt, egy vagyok az övéi közül. És ekkor került arcomra egy mosoly.
Az égre néztem, egyenesen bele a Napba, az emberek ettől már vakon maradnának én pedig csak nem értettem. Ez Ő? Ez, vagy csak valami ostobaság? Beszéltem hozzá, nem úgy, mint te, szólítottam ahogy régen, ahogy csak mi tudtuk egymást. De ez csak játékszer, fény, amely engem hivatott elnyomni, amely nem engedett. Ezt kívántam összenyomni, mint azt az egeret.
Aztán megéreztem.

A halál pillanata. Végtére is, sokan hiszik azt, hogy kiszáll a lélek a pillanatban, sokan úgy vélik, csak leáll a gépezet. Engem ez a momentum nem érdekelt, nektek kórház volt az, ahova bemerészkedtem, a sok nyüzsgő közé. Itt készítettek csodákat, egymást kúrálják, fertőket, rákokat, vakokat, leszakadt tagokat. Ezért kellett ez? Megteremtette és meg sem javítja őket? Aztán ott volt egy, egy, akinek már mindegy volt. Egy apró asszony zokogott mellette, vagyis gyerek még talán, nekem az idő még képlékeny. A 100 éves is gyerek annak, aki mindig is létezett. Ott volt egy, akiben már nem mozdult senki. A héj, a csend, a bomlás. Nem azért mentem oda, hogy csodát tegyek, a gépezetet be tudtam volna indítani, eladhattam volna magam olyannak, akinek ábrázatát örömmel idézik, én viszont csak kíváncsi voltam. Mint a gyerek. Hideg volt a bőre, üresebb a tekintete mint az enyém, semmi. Az első gyönyörű dolog, de a halál sem az én asztalom, mert előtte van élet, és nem a semmi. Nem a sötét. A síró lányból áradt a bánat, a gyász, a harag, a minden. Túl intenzív volt, túl sok, túl kényelmetlen. Megölhettem volna, megáldhattam volna, se a sötétség nem szán meg senkit sem, ott hagytam.
Kimentem és leültem egy padra. A nap megindult lefelé, eltűnt, felváltotta a sötétség. Felüdültem kicsit, egy pillanatra, hisz ez az én szerelmem, az én ismeretem, az én mindenem. Ott vártam, vártam, hogy tetézzen, hogy elnyelje a világot és mindenkit. Beszennyezte a nap párja, a csillagok, a városok fénye, de majdnem minden követett a pusztaságba is. Nem volt meg a tökéletessége, nem volt meg a súlya. A sötét, ahogy mindenki ismerte, csak egy csúnya és torz másolat volt, egy paródia, egy látszatvalami, köze sem hozzám. És akkor kitört. Egy szegletét, egy államban, egy városban lecsapott, kieresztettem a teljes mivoltát, a tökéletes vakságot, a némaságot, a gúnyos sötétre a választ. Áramkimaradás, minden leállt, minden halott volt, órákig, lehet napokig, nem értem az időt. De nem volt sok. Egy apró csapás, amelyet csalódottságomban hagytam kibukni. Hát tényleg ennyit érdemlek csupán?


A cellában ülve, apró pontokat keresve tudatom teljes hiányában mégis kézjegyek maradtak. Noha ezek semmik, de mégis valamik. Ott lézengve, ott létezve kényelmesnek is nevezhető állapot lengett körbe, kényelmesebb, mint ami kint várt, vár. Fura dolog, ha nincs idő, fura dolog, ha nincsenek álmok, vágyak, emlékek, ha nincs mi megtöltse az egészet. Nem számolok sem előre, sem hátra, hogy mennyi telt el. Nem hajtom álomra a fejem, mégis aludhattam odabent. Egy kicsit elhittem, hogy ismét az van, ami eredendően. Amíg meg nem nyíltak az apró rések, amint eljutott, hogy valami történik. Azt mondjátok, tőlem ered a gonoszság? Hogy ami a lelkekben rossz, hibás, az az én művem? Ha Mi Ketten bírtuk az egyensúlyt, akkor a törvények szerint ennek így kellett volna maradnia. Csupán az, hogy a lelkek, hogy ezek mégsem bírtak vele. Megölték egymást először, megölték egymást milliárdnyiszor, miközben én elzárva pihentem. A jó ellen tettek, tesznek, akaratom ugyan nem volt erre, ezt bírták. Elmosolyodom.
Leülök egy székre, meg sem nyikkan, mintha nem lenne súlyom, mégis, ezeknek a zsigereknek, mindennek van. A tetteknek, szavaknak, gondolatoknak. A lesújtó kéznek, a születésnek, a pillantásnak. Bonyolult minden. Lassan pislantok egyet, összekavarodnak a pillanatok. Hol vagyunk most?
Piszkálnak, kergetnek, akarnak. Azt sem tudjátok, mit akartok. Csak elhiszitek a mesét a rosszról, pedig én nem voltam az. Csak a másik fél. A másik oldal, az árnyék, az éjszaka. Neveket Ő, ti adtatok neki, ahogy értelmet, jelentést, annak is, mi a jó. És ha én azt mondom, Ő a gonosz, a mocsok, a fertő? Nem hiszitek.
Szerepet kaptam. Féltek, imádtok, vártok. Megemelkedik a mellkasom. Az élet utánzata. Másolat. Ajkaim megnyílnak, még mindig érzem mélyen az utolsó pislákoló erőt a lélekben. Kibújok az időtlenségből, kibújok a kényelemből. A perc elindul, a nap vándorol lefelé. Közeleg az éjszaka. A sötétség. Hang hagyja el torkomat, kellemes bariton, evilági jelentés. Mindenkit megfertőz valamelyest, hát kényelmesen hátradőlve pillantok előre. Talán még mindig az időtlenség illúziójában.
- Hiányoztam?