Nooriya és Nathan - Eltelt egy évtized...

Az életemet... nagyon máshogy képzeltem, mint ahogyan végül is alakult. Azt például sosem gondoltam volna, hogy az életem egy nagyobb szeletét rácsok mögött élem majd le. Ki is számítana ilyesmire...? Na persze, a statisztikák megvizsgálása után akadnak bőven rétegek, melyekben a fiatalok számíthatnak rá, hogy ha nem extra ügyesek, és nem tartják magukat szorosan, erővel a helyes úton, akkor könnyedén börtönben végezhetik. Én nem ilyen voltam. Persze nem a réteget minősítem ezzel, melyhez tartoztam... az én rétegemből is könnyedén börtönbe kerülhetett volna az ember... csak én magamról nem gondoltam ezt sosem.
Nézhetjük persze ezt onnan is, hogy amiért a börtönben végeztem... nos igen, maga a tett bűn. Ezt sosem vitattam. Bűnt követtem el, bűnhődnöm kellett ezért. Bár, amiért a bűnt elkövettem... igen... azt hiszem, ha minden ember a szívére tenné a kezét, és igen-igen mélyen, őszintén elgondolkodna a tetteimen... sokuk mellém állna, és azt mondaná, ő is ugyanígy tett volna. Ezzel nem akarom felmenteni magam, sosem akarnám, nem is akartam, ölni bűn. Rossz dolog, elvenni valaki életét... ám azt gondoltam, és ma is így vélem, hogy amiért én elvettem valaki életét, és akiét elvettem... engem azért meg lehet érteni. Aki azt mondja, nem hasonlóképp cselekedett volna az én helyzetemben, az, úgy vélem, hazudik... vagy még sosem szeretett senkit úgy igazán.
Mondjuk, ha egy rendőr tesz hasonlóan abban a pillanatban, mint ahogy én cselekedtem akkor és ott, esetében egy percig nem fontolgatta volna senki, hogy jogosan cselekedett-e. Valakit erőszakos cselekményen érni, és az illetőt az áldozat megmentése érdekében megölni... vannak, akiknek megbocsátják eme tettet. Egy csóró civilnek nem. Főleg nem, ha kiderül, hogy a csóró civil titokban beházasodott egy gazdag családba, amiről a gazdag család nem tudott. A gazdag családok ezt nehezen nyelik le, főleg, ha egy tagjukat ölte meg ez a csóró alak. És ez akkor sem változik, ha a csóró alak azért végzett a gazdaggal, mert az rá akart mászni az ő feleségére, a hölgy akaratának ellenére... aki a gazdag ember unokája volt, egyébként.
Igen, a gazdag családok nehéz esetek. Ezt alaposan megtapasztalhattam. Na persze... Nooriya nem a pénze miatt volt nehéz eset. Nem igazán amiatt. Ő nehéz esetnek született, azt hiszem. Makacs, erős nő... imádtam a tüzet, ami benne lobogott... ma is tisztán emlékszem, szinte a szemében láttam a lángokat, ahányszor rám nézett. Éreztem a benne lakozó erőt, minden pillantásában, minden mozdulatában... Világokat tudott volna megmozgatni, úgy éreztem, letaglóz a benső ereje... Imádtam. Imádtam őt. És ma is... Eltelt annyi év... egy egész, hosszú évtized, és ma is égek érte... ölnék, és halnék miatta, térdre borulnék, és úgy kérném bocsánatát, ha azt gondolnám, ilyen egyszerűen visszakaphatom... de nem voltam naiv sosem, mára sem lettem az. Ahogy Nooriya világokat tarthatna egyben a lelke erejével, ugyanilyen erővel tudna elsöpörni a föld színéről egyetlen csettintéssel, egyetlen pillantással... hogy írmagom se maradjon. Azzal pedig, hogy egykor eltaszítottam magamtól, úgy érezhette, hátba támadtam, eldobtam, elárultam... csalódott lehetett, majd dühös... és egy csalódott nő dühe nem múlik el tíz év alatt, úgy vélem. Meg az atya szavaiból is erre következtettem... Noo talán még szeret... de utál is.
Ezért, szabadulásom másnapján, reggel korán felkerekedtem. Úgy gondoltam, minél előbb hozzálátok az életem rendbe hozatalához, annál jobb, éppen elég időm ment már el másra. És az életem legfontosabb eleme... Nooriya volt. Természetesen ott volt benne a testvérem, és az atya is, és a lista végén ott kullogott saját önmagam is, de... de Nooriya volt a legfontosabb. Őt akartam a legjobban. És ő lesz a legnehezebb, az sem mellékes... ebben nem voltak kétségeim. De eddig sem adtam fel őt, és ezután sem fogom. Vártam rá egy évtizedet... és ha kell, küzdök érte még egy évtizeden át, de nem mondok le róla!
A rám váró úton még az volt a legegyszerűbb, hogy megtaláljam őt. Persze, gondolhatta volna az ember, hogy egy évtizednyi különlét után, nehéz lesz ráakadnom a nyomára, de annyira... azért nem volt ez nehéz dolog a mai világban. Noo az idők során híres lett. Csodás és híres. Régen is gyönyörű volt, de az idő csak még szebbé tette, pedig nem gondoltam volna, hogy lehet még a réginél is szebb... mégis sikerült. És híres lett. Igazi művész. És szerencsére Los Angelesben élünk, ahol a gyönyörű, és híres embereket könnyű nyomon követni, még könnyebb, mint az átlagembereket, pedig őket sem agysebészet. Nem mintha az agysebészet kifogna rajtam, ha arról volna szó, megoldanám azt is, Nooriyáért pedig főleg.
Már a börtönben is követtem őt. Ő nem tudta, erre is jó, többek között, a világháló. Úgy követhetjük egy ember minden közzétett mozdulatát, hogy ő erre sosem jön rá, ha nem akarjuk. Néha még akkor sem, ha akarnánk, hogy rájöjjön, de én persze nem akartam. Mert nem akartam, hogy esetleg elrejtse magát előlem, vagy legalábbis megpróbálja... Követtem őt csendben, figyeltem a híreket róla, a megosztásait... mindent, amit csak lehetett. És a követésével hamar lett egy listám róla, hogy milyen fajta helyeken szokott több alkalommal is megfordulni, mik az általa kedvelt helyek a városban... hová jár vissza szívesen. Most pedig, elmentem néhány ilyen helyre érdeklődni... finoman, nem feltűnően, mintha csak egy kedves ismerősömet próbálnám megtalálni, miután hosszú idő után a városba érkeztem... Mintha nem a férje, vagy egy őrült zaklató lennék... Nem vagyok ostoba, utóbbit könnyen hihetik az emberről, ha kávézókban keresgélünk valakit, hogy mikor látták erre utoljára... előbbit meg tán csak nem gondolnák csak úgy az emberről, de azt viszont tudtam, ha Noo rájön idő előtt, hogy keresem, hát... esélyesen nem tenném zsebre, amit kapnék. Nem feltételeztem, hogy majd boldogan omlik a karjaim közé, mert örül, hogy láthat... nem... ennél sokkal rázósabb fogadtatásra számítottam... Persze, remélném én, hogy kicsit majd örül is nekem, de... azt kétlem, hogy ki is mutatná, ha fog is. 
Nem, ezért csendben érdeklődtem, mintha meg akarnám lepni, mint egy barát. És, bár eleinte tűnek tűnt a szénakazalban, megtalálni Nooriyát a városban csak így magamtól, de... aztán volt egy hely. Egy kávézó. A pénztáros srác csak rápillantott futólag a fotóra, amit mutattam neki a nejemről, és már rá is vágta, hogy ismeri, elég sűrűn jár oda kávéért, valahol a közelben is lakik...! Megörültem a hírnek. Persze a címet hiába kérdeztem, hogy legalább körülbelülre nem-e tudja, de a srác azt javasolta, ha ráérek, üljek le várni kicsit, hátha betéved ma is, mert tényleg sűrűn jön, hátha mázlim lesz. Hát, megköszöntem a segítségét, és rábólintottam a dologra, leültem egy félreeső asztalhoz, ahonnan épp láttam a bejáratot, de én nem voltam túl feltűnő, és figyeltem, vártam. Közben az aznapi újságot olvastam fél szemmel. Gondoltam, hogy ha csak ülök, és lesek ki a fejemből, sokkal feltűnőbb vagyok, mint így, és egyébként is, szerettem képben lenni, meg... egyszerre több dologra is tudok figyelni.
Persze, évek teltek el, az sem volt mindegy, én tudtam hogyan néz ki Noo, de ő nem tudhatta, én hogyan festek. Változtam én is. Nem volt olyan rossz odabent, mint lehetett volna, de azért nem wellnessközpont volt. És különben is, az ember amúgy is bőven változhat ennyi év alatt, pusztán az idő múlásától is. Én meg még rá is segítettem, a régi énemhez képest hosszabb a hajam, izmosabb a testem. Aki régen ismert is... ma már könnyedén elsétálhatna mellettem az utcán, ha rám nézne sem biztos, hogy beugrana neki, ki vagyok. Nooriya sem hiszem, hogy kivétel ez alól. Persze, ha a szemembe néz, talán gyorsabban rájön, de így... csak egy mellékes alak vagyok, aki ül egy kávézóban, és hasonlít vonásaiban valakire, akit régen szeretett... és remélem még most is. Azt mondják az okosok, ha még haragszik, akkor még szeret. Akkor van baj, ha már közömbös. Amíg egy nő veszekszik velünk, van még remény számunkra, mert akkor még érdekeljük. Noo esetében mondjuk fennállt bőven a lehetőség, hogy akkor is veszekedni fog, ha már nem érdeklem, de... de én úgy éreztem, érdeklem. Érdekelnem kell még... különben már nem lenne a feleségem, nem viselné a gyűrűt, amit tőlem kapott... írjanak bármit is a bulvárlapok, ő hozzám tartozik, és úgy éreztem, ezt neki is így kell még gondolnia. Mert nem lehet, hogy a szerelmünk csak ennyi volt. Mi ennél erősebbek voltunk, és többek... egymás iránt jóval többek, mint hogy csak úgy feladjuk a másikat. 
Talán egy órája ülhettem ott, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, és újságom rejtekéből odapillantottam most is, mint minden alkalommal, ha ezt a zajt hallottam. De ezúttal... nem fordultam vissza az újsághoz egy pillanattal később, ugyanis... egy nő érkezett... sötét hajú, napbarnított bőrű, sok tetoválással, napszemüvegben, melyet belépése pillanatában vett le... igéző szemekkel rendelkezett... karcsú volt, és gyönyörű.
- Nooriya... - suttogtam magam elé, és azt hiszem, nem is pislogtam, ahogy alakját lestem, miközben ő az ellenkező irányba indult, mint ahol én foglaltam helyet. Lestem őt, úgy, mint aki még életében nem látott talán embert sem, de nem tudtam megállni... s hálás voltam rejtekemért, ahonnét biztonsággal megtehettem ezt, anélkül, hogy ő kiszúrhatott volna. És nem, nem arról volt szó, hogy elég kevés nőhöz volt szerencsém az elmúlt években, vagy az elmúlt egy napban. Ez róla szólt. Hiába láttam őt fényképeken... a valóságot meg sem közelíthették, a szépsége egyszerűen letaglózó volt.

Emlékszem, hogy egykoron mennyiszer álmodoztam erről a napról. Ábrándoztam arról, hogy ki fogják engedni, én rohanok felé, ő elkap és megpördít, majd a mosolyunk minden rosszat elűz, mintha soha meg se történt volna, de az élet végül teljesen más irányba sodort minket. Dühös voltam rá a tárgyalásokat követően, nem értette, hogy miért tette, vagy csak inkább képtelen voltam elfogadni az indokát. De a remény még akkor is velem maradt, aztán szép lassan egyre inkább kezdett megkopni, amíg végül teljesen el nem zártam egy üvegcsébe, mintha valamiféle varázsital lenne és talán az is volt. Még mindig túlzottan eleven él bennem, amikor közölte velem, hogy többé nem látogassam meg őt. Még mindig hallom azt a kétségbeesett hangot, ami akkor elhagyta ajkaimat, ahogyan az üveg a tenyeremnek csapódott, de hiába törte össze a szívemet, még akkor is hagytam a reménynek azt, hogy rügyezni kezdjen. Bementem, de mindig csak egyedül ültem ott. Láttam az őrök szánakozását, ami még inkább dühített. Ostobának és naivnak éreztem magam akkor, most meg? Most pontosan hasonlóan elveszett vagyok, mintha csak minden tegnap történt volna velünk és nem pedig egy évtizede.
Tükörbe pillantva hirtelen hamisnak érzem a mosolyom, a szívemet meg hazugnak, amiért újra úgy fáj, mint egykoron. Képtelen vagyok megérteni, hogy ennyi év után is miként fájhat ennyire és sóvároghat olyanért, aki számára semmit se jelentünk már. Sietve törlöm le a szemem sarkában megjelenő könnycseppet, mert pontosan tudom, hogy milyen nap volt tegnap, de nem is értem, hogy mit vártam. Azt, hogy beállít? Vajon tudja, hogy régóta szabad előtte az út, mert a szüleim hajdanán elintézték, hogy minden érvényét veszítse? Lepillantok az ujjamon lévő egyszerű gyűrűre, amit hirtelen súlyosabbnak érzek, mint az elmúlt években. Lassan kifújom a levegőt, újra magamat fürkészem és hálát adok azért, hogy ma egészen sűrű lesz a nap. Szükségem van a figyelem elterelésre, de még előtte egy helyre be akarok térni, így sietve felkapom a táskámat, majd még visszaszaladok egy sálért.
A lépteim megszokott irányba visznek, míg a gondolataim újra ismeretlen mezőkön barangolnak. Múltat idézik fel előttem, a kellemes pillanatokat és a fájdalommal teli kertbe is meginvitálnak. Bárcsak ezt is úgy ki tudnám kapcsolni, mint bármi mást az életemben. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd pedig mosolyogva lépek be az egyik kedvenc kávézómba. Amióta rábukkantam erre a helyre, azóta már nem szoktam azzal foglalkozni, hogy kávét készítsek magamnak, mert ez a hely valami isteni ilyen téren is és a teák terén is nagyon ott van.
- Szia Thomas! – köszönök mosolyogva, mire ő viszonozza.
- Azt hittem, hogy már nem is jössz Noo. – tudom, hogy csak bolondozik, mert általában kicsivel később szoktam érkezni. Szeretek későig dolgozni, az elmúlt napokban meg még inkább szerettem a munkába temetkezni, mert akkor legalább nem szárnyaltak olyan vidékre a gondolataim, amikre gondolni se akartam.  – Szokásost, angyalom? – én tudtam, hogy bolondozik és boldog párkapcsolatban él a barátjával, de egy külső szemlélő számára teljesen úgy tűnhetett, mintha flörtölne velem. Az a nézés és mosoly teljesen ilyen hatást kelthetett bárkiben.
- Ez nem is kérdés. Mi lenne velem nélküled? – szálltam be én is a játékba, miközben a pultnak dőltem és elkezdtem elővenni a pénztárcámat.
- Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy többet szeretnél. – rám kacsintott, majd pedig tovább beszélt, miközben a kávémat készítette. Türelmesen vártam és boldogan bolondoztam vele, szálltam be ebbe a fura beszélgetésbe, mert már is jobban indult a reggelem. Tudtam, hogy be kell térnem ide, ha egy kis gondolatelterelést szeretnék, meg ha egy kicsike jókedvet szeretnék magammal vinni a mai napra. Könnyedén áthajoltam a pulton, majd nyomtam egy puszit a barátom arcára, aztán kiviharoztam a kávézóból anélkül, hogy körbenéztem volna. A lépteim kivételesen nem egyből a stúdióba vittek, hanem előtte még be akartam térni egy helyre. Egy olyan helyre, amit a legtöbb ember nem is nézet volna ki belőlem.  
Lassan kortyolgattam a kávémat és közben próbáltam kikerülni mindenkit. Már éppen kezdtem volna fellélegzeni, amikor meghallottam egy dudaszót. Sietve pillantottam oda és a jellegzetes sárga taxi képe tárult elém. A gyomrom könnyedén szorult össze, mert a múlt újra életre kelt. Emlékszem, hogy mennyiszer mentem még oda taxival, mennyiszer kérdezték, hogy minden rendben van-e, mire én sietve mindig újabb úti célt adtam meg, mert képtelen voltam kiszállni. Vajon érezte, hogy ott jártam? Egyre gyorsabb tempóra váltok, még a kávémat is inkább egy hajléktalannak adom, mert hirtelen keserűnek érzem és egyáltalán nem kívánom.
Pár perccel később egy pillanatra megtorpanok a robusztus épület előtt. Felpillantok rá, még a kezemmel is kicsit árnyékot vetek, hogy jobban lássam, majd ahogyan egyre közelebb érek a bejárat felé, úgy veszem elő a sálat, hogy elfedjen a fedetlen vállaimat, mert ismerem az illemet. Sietve nyúlok bele a szentelt vízbe, majd vetek keresztet, hogy utána keressek egy félreeső padot és valami útmutatás után fohászkodjak. Sokan nem néznék ki belőlem, de világéletemben hívő voltam, a szüleim is azok voltak, engem is így neveltek és a sok nehézség ellenére se fordítottam hátat. Sőt, inkább mindig is úgy éreztem, hogy itt a háborgó lelkem kicsit megnyugszik, a gondolataim lecsillapodnak és biztonságban vagyok  a sarkamban loholó démonjaimtól. Figyeltem a kihalt templomot, élveztem a csöndet, miközben szép lassan újra elkezdtem érezni azt a fajta békességet, ami mindig itt fogadott.
Úgy éreztem, hogy ez hirtelen túlzottan sok, pedig éveim voltak felkészülni, de ahogy egykoron elképzeltem az újra találkozásunkat, úgy dőlt az ezzel kapcsolatos elképzeléseim is dugába. Nem hittem volna, hogy ennyi érzést fog előcsalogatni ez az egyetlen dolog és ennyire könnyedén ki fog billenteni a jól megszokott életemből, de ahogy mondani szokták a titkok felőrölnek és az érzések előbb vagy utóbb kiszabadulnak a palackból, ahogyan a szellemek is. Az én szellemem pedig kiszökött és képtelen voltam elmenekülni többé előle, újra és újra belé botlottam. Ott volt minden apró szellőben, minden illatban, minden érintésben. A napsugarak gyengéd simogatásában, a madarak csiripelésében, mert a múlt hirtelen ott élt újra bennem és míg feledni akartam, addig minden apró rezdülés inkább emlékeztet mindarra, ami hajdanán az enyém volt és úgy elillant, mint a tavasz beköszöntével a hó.  
Újabb könnycseppet töröltem le, ami újra teljesen váratlanul ért, hiszen az elmúlt években alig sírtam és azt hittem, hogy már minden könnycseppet elsírtam, ami vele kapcsolatos volt. Képtelen voltam még a nevét is kimondani, mert féltem attól, hogy vajon még milyen szellemet csalogatna elő. Inkább újra vettem egy mély levegőt és elkezdtem fohászkodni.

Könnyedén befértem volna cselekedeteimmel egy horrortörténetbe. Mikor a gyilkos hosszú évek után kiszabadul a börtönből, rögtön a gyönyörű, fiatal nő nyomába szegődik, keresi, majd mikor rálel, követi... és... aztán a horror átcsap kicsit viccesbe, mikor "a gyilkos besétál a templomba"... Persze, megint horror-elemnek volt tekinthető, hogy a templom kihalt volt, mikor megérkeztünk... Csak ő és én...
Amikor megpillantottam őt a kávézóban... a szívem hevesebben kezdett el dobogni. Oda kellett nyúlnom kezemmel, hogy megbizonyosodjak, nem üt át a mellkasomon, ahogy lüktet... Meredten lestem, tekintetem falta alakját, a talpától a feje búbjáig, miközben ő a "nem veszélyes" kategória dobogós helyezettjével flörtölgetett a pultnál. Sokkal jobban zavart, mikor videófelvételeken és fényképeken láttam, amint Noo annak a modell fickónak a nyakában csüngött, az meg átkarolta a derekát, megcsókolta az arcát... ő veszélyes volt... de ez a srác egészen másik eset volt.
Amíg Nooriya csicsergett, tökéletes alkalmam nyílt rá, hogy alaposan végigmérjem őt... és hallgassam vidám hangját... ami csodálatos zene volt éhes füleimnek... egy évtizede vártam erre... egy helyiségben lenni vele, hallani, látni őt... s szinte érezni a mozdulatait... mintha egy test, egy lélek lennénk... A lelkemet az övéhez varrták, összeforrasztották, mikor nekem adta a szívét... és amikor azon a régi napon elmentem, és otthagytam őt a beszélőn... egyedül... mikor hátat fordítottam neki, és kilöktem az életemből... Ahh, nem, elképzelni sem tudná senki, milyen fájdalom volt, az, akkor.
Illetve, de, ha valaki átélte már, miként tépik ketté testét, lelkét, szívét... akkor az az illető tudja, milyen volt... és igen, a sebek hegekké forradtak az évek során, ám ez nem jelentette azt, hogy meggyógyultam. Beteg voltam, sérült... fél ember voltam csak, csonka lélek... törött szív... mert ő nem volt velem... és mert tudtam, megbántottam... fájdalmat okoztam neki is, átélte ő is, mindazt, amit én... Ismertem a fájdalmat, amit érezhetett, tökéletesen el tudtam képzelni, és ostoroztam magam érte, de még mennyit... ezért is bizonytalanodtam el néhány hete, hogy jogom van-e belegyalogolni Noo életébe, és feltépni a régi sebeket... de... de az atya ismert már jól... tudta, mit kell mondania, hogy rájöjjek, én vagyok az egyetlen a világon, aki képes rá, hogy a lehető leginkább boldoggá tegye Nooriyát, és ő a világon az egyetlen, aki engem újra egésszé tehet... aki mellett boldog lehetek. Ő a feleségem, ő az a nő, akit nekem szánt Isten... ő a mindenem, akiért bármit megtennék. Ha azt kérné, szakadékba vetném magam, vagy vissza a börtönbe... talán, ha igazán, de igazán megkérne, arra is hajlandó volnék, hogy elmenjek innen örökre, és hagyjam őt békében élni, de... de abban is hittem, hogy nem kérne... vagyis... kérne, valószínűleg fog is, sőt, nem is kérni fogja, hanem talán követelni is, hogy tűnjek el az életéből, de... nem olyan kérésre gondoltam. Ez kevés volna hozzá, hogy tűnjek el, takarodjak, hagyjam békén... nem... nem, ahhoz, hogy tényleg megtegyem, látnom kéne a szemében, hogy minden kétséget kizáróan ez az amit akar, és ez az, ami boldoggá tenné őt... De ha ezt nem fogom benne látni... akkor nem adom őt fel... nem adom őt fel soha!
Úgyhogy követtem! Mikor a kávéjával kiment az épületből, az újságot az asztalra tettem, én pedig utána siettem, aztán követtem, némán, tisztes távolságból, hogy észre ne vehessen.
Bevallom, kíváncsi voltam, vajon megérzi-e a jelenlétem... megérzi-e a tekintetem, mely úgy ragadt alakjához, mint ahogy testemből kinőttek a végtagjaim. Nem bírtam volna őt elhagyni a járókelők közt, ha akartam volna sem... 
Először azt gondoltam, talán dolgozni igyekszik, de minél tovább ballagtam a nyomában, lassan egyre biztosabb lettem, hogy más az úticélja. Ismertem az utat... Jó ez a város, mert... bár az évek során sokat változott, mégis sok ismertetőjegye megmaradt... Sok. Több, mint ami az átlagos szemnek feltűnik. És az sem mellékes, hogy a börtönben is elérhető az internet, és az internetről manapság az ember már bármit megnézhet, például műholdas felvételeket az utcákról, régi környékekről, ahol egykor járt vagy akár lakott... stb-stb... De, ezt az utat még magamtól is felismertem volna. Mivel, végül már világos volt... Noo oda megy, ahova nekem is kellett volna, ha nem érkezett volna meg, mert volt egy találkozóm hamarosan... 
- Atya... te gazember... - mormogtam magamnak csak az orrom alá, ahogy a templom előttem magasodott már, mert... valahogy... nevezzük hetedik érzéknek, de egész biztos voltam benne hirtelen, hogy Noo sem csak úgy véletlen keveredett ide... ahogy én sem véletlen lettem kb. mostanra ide hívva... Van egy tündérkeresztapánk... ahogy volt egykor régen is, és az évek alatt is mindvégig...
Megálltam, tőle távol. Figyeltem rá, hogy takarásban legyek. A napszemüvegem levettem, mikor bejöttem, ellenben kihúztam a hajgumit a hajamból, hogy hosszú tincseim eltakarják az arcom. Igaz, ha idenézne, talán fel is ismerne, ennek ellenére is, de talán nem rögtön.
Talán furcsának tűnhetett volna, hogy rejtőzködöm előle, de időt akartam nyerni. A közelébe akartam férkőzni, anélkül, hogy megijedne tőlem, és elfutna például... Nem tudom, lehet így fog reagálni, de lehet, hogy marad, és szembenéz velem... Noo erős, kemény nő. De megbántott nő is. Szóval, nem voltam biztos benne, miként fog reagálni... Ezért, minél közelebb akartam hozzá lenni, mikor észrevesz, és mikor rájön, ki vagyok.
És mielőtt ez megtörténik, még valamit akartam...
Látni akartam őt. Magamba szívni a látványt, amire annyi éven keresztül kellett várnom... A kép, a videófelvétel csak távoli visszhangja a valóságnak... egyik sem örökíthette meg teljes valójában, hogy mennyire gyönyörű. Azt csak én láthattam, itt és most, a saját két szememmel. 
Nem is tudnám megmondani, hány percig állhattam ott, és leshettem őt titokban... végül akkor indultam el felé, amikor fejemben megszólalt az emlékeztető, ő sem fogja itt tölteni az egész napját... s talán jobb egy olyan helyen találkoznunk először, ahol nem illik kiabálnia velem, vagy megütnie, jobb itt, mint az utcán, vagy akárhol. Talán jobb, ha az első alkalom némi irányított és kikényszerített békességben esik meg... Talán Andrew atya is ezért akarta, hogy itt találkozzunk. Hogy az Úr békét hintsen Nooriya szívére és lelkére irányomban... 
Gondolkodtam. Végig, ahogy feléje lépkedtem. Egyik lábam a másik után tettem, és minden lépéssel éreztem a lüktetést bensőmben... nem csak a szívem, de minden idegszálam, minden ízület, csont... mindenem vibrált, lüktetett, mintha odabent zene szólna, amit én nem hallok... csak érzek... És úgy éreztem, ő az én dalom. 
És akkor odaértem mellé. Még nem nézett reám. Én egy pillanat erejéig csak álltam mellette... majd némán leültem mellé a padra. Elég közel, hogy ha akartam volna, megérinthessem, de elég távol, ahhoz, hogy akaratlanul ne érhessünk egymáshoz. Gondolkodtam, mit mondhatnék, aztán... nem mondtam semmit, mert az érzés, hogy mellette ülhetek... bizonyos szempontból máris több volt, mint amit kinéztem volna a mai napból, és az esélyeimből. Ajándék volt.
Végül megmozdultam, és egy zsebkendőt húzva elő a zsebemből, odanyújtottam azt neki.

Megfordult a fejemben az is, hogy egyáltalán ki se mozdulok ezekben a napokban. A házam lehetett volna a váram, ami megvéd mindentől, de aztán rá kellett ébrednem arra is, hogy soha nem futottam el a dolgok elől és nem most állt szándékomban elkezdeni. A vihart amúgy se kerülhetjük el, ahogyan a csatákat se, maximum ha szerencsénk van, akkor mi választhatjuk a helyszínt hozzá. Én nem akartam csatázni, se meglelni a megfelelő pillanatot a viharhoz, hiába remélt egy részem, mert a nagyobbik felem már eltemetett mindent. De ez pontosan olyan volt, mint amikor az ember megvágja magát papírral. Ott volt ez a pici rész és úgy fájt, mint amikor papírral megvágod magad. Túlzottan fájt és balszerencsémre viszont nem tartott olyan rövid ideig, mint az a fájdalom szokott.
Ha ideges voltam, vagy izgultam, akkor mindig betértem egy templomba és segítséget kértem. Tudtam, hogy a gondjaimat nem Isten fogja megoldani, de nem is erre vágytam. Én mindig csak útmutatásért, vagy békéért imádkoztam és ezt általában megkaptam. Itt képes volt a szívem elcsendesedni és újra képes voltam mindig józanul gondolkodni. Az emberek pillantása meg voltaképpen nem érdekelt, hogy mit gondolnak arról, hogy egy agyontetovált nő lép be a templom kapuján. Már régóta megszoktam és már számolni se tudom, hogy mennyiszer kaptam meg azt, hogy távozzak Isten házából, mert semmi keresnivalóm nincs ott.
Sietve indultam el a szokásos pad felé, szerettem ott elmerengeni a dolgokon és hagyni azt, hogy a hely szelleme átjárjon és a békesség angyala a szívemet körbeölelje. Most is erre vágytam, meg talán egy kis vigasztalásra. Atya is hívott mára, de illedelmesen elutasítottam, mert dolgom volt és ebben nem hazudtam. Tényleg időre kellett mennem egy fényképezésre, de előtte be kellett ide térnem. Ma nem hibázhattam, szükségem volt arra, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el állandóan egy személy felé, viszont ma nem lettem volna képes az atya beszédét meghallgatni. Magányra vágytam, majd talán pár nap múlva, amikor tudom, hogy elült a por és talán magában tombol, vagy örül annak, hogy már nem köt össze minket semmi se, hála a szüleimnek. Vagy lehet már tudta is, fogalmam sincs, hogy a családja mennyire látogatta őt, én amint tudtam elhagytam a családi fészket és elutaztam, hogy máshol tanuljak, majd pedig a világ lett az én otthonom. Itt volt egy házam, de igazán otthonnak se tudnám nevezni. Ez csak egy állandó hely volt az életemben és nem több.
Pár pillanatig csend honolt, majd meghallottam a közeledő lépteket. Reméltem, szinte fohászkodtam, hogy ne ide üljön le bárki is. Nem vágytam se édes nagypapákra, se nagymamákra. Még az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt lejjebb engedem a kendőt a vállamon, mert attól sokan megijednek és tovább is állnak, de végül még is csak jó kislány maradtam. Lassan kifújtam a levegőt, de nem néztem fel, amikor nem olyan messze tőlem megnyikordult a pad, ahogyan valaki leült rá.
Remek. Már itt se lehet az ember egyedül?
Nem pillantottam fel, lefelé bámultam továbbra is. Nem akartam látni azt, hogy ki ül mellettem. És már majdnem sikerült kizárnom az illető közelségét, amikor a látóterembe bekúszott egy kéz és benne egy zsebkendő. Erősen kellett ajkamba harapnom, hogy ne küldjem el a francba az illetőt, hogy még ebbe is van képe beleszólnia. Igen, sírok, de nem kell a zsebkendője, nekem is van és egyébként is, mi köze van hozzá? Üres szinte az egész hely, de neki ide kellett ülnie. Ha már ez a sor tetszett neki, akkor ülhetett volna a másik végébe is, de nem. Aztán most még ezzel is megzavar. Alig hallhatóan mordultam egyet, majd sietve felkaptam a táskámat és felálltam. A kendő is kicsit lejjebb csúszott, idegesen rántottam rajta egyet és még az se érdekelt, hogy hallottam miként szakad, mert valahova beakadt. Csak az számított, hogy a lehető leghamarabb pár padsorral előrébb leülhessek. S az se hatott meg, hogy a tettem esélyesen úgy nézhetett ki, mint egy durcás kisgyerek tette. Egyedül akartam lenni. Még utoljára egyedül és hagyni azt, hogy az a bizonyos fájdalom átjárjon, mielőtt újra elzárom a lehető legjobban, hogy többé ne tudja darabokra törni már így is darabokban heverő szívemet. Kicsit szipogva, könnyeimmel áztatott arcommal újra lesütöttem a pillantásomat és próbáltam az előző viselkedésemért némán bocsánatot kérni, majd erőt kérni ahhoz, hogy a mai napon sokkal jobban tudjam uralni az érzéseimet.
Igen, most erre volt a legnagyobb szükségem, mert a pár pillanattal korábbi tettem túlzottan ékes bizonyítéka volt annak, hogy ma mennyire nem vagyok érzelmek terén toppon. Pedig ma nem hibázhatok, fontos ez a megbízatás. Nem veszíthetem el, mert utána még csorba esne a hírnevemen, azt meg nem engedhetem meg. Nem veszíthetem el a munkámat és az ügyfélkörömet se, mert csak ez az egy dolog maradt meg számomra egy-két baráton kívül, de minden mástól ami fontos volt számomra attól megfosztott az élet.
Idegesen túrtam a hajamba és lassan kifújtam a levegőt, a szememet lehunytam és próbáltam meglelni a belsőbékémet, meghallani azt, amit Isten szeretne üzenni számomra. Azt meg csak remélni tudtam, hogy az illető nem fog ide is követni, mert nem voltam biztos benne, hogy addigra megtalálom a békességet és a nyelvemre fogok tudni harapni.

Gondolatok. Érzelmek. Annyi minden kavargott bennem, de... minden egy pontra volt visszavezethető. Mégpedig oda, hogy... szavakba önthetetlen erejű szeretet volt bennem Nooriya iránt. Olyan... elsöprő, szédületes, elemi erővel tomboló szerelem égett bennem iránta, hogy egy élet kevés is lenne, arra, hogy kifejezhessem irányába. Egyszerűen nem volna rá elég sem az idő, sem a tér... az egész világ sem, hogy megmutathassam neki, éreztethessem vele, mennyire nagyon szeretem. Annyira szerettem, hogy a puszta létezése életben tudott volna tartani bármilyen kilátástalan helyzetben, és egyetlen szavával képes lett volna kitörölni időből és térből... véglegesen. A mindenséget jelentette számomra.
Az, hogy ennyi idő után, itt ülhettem mellette, érezhettem lényét, hallottam szuszogását, szipogását, morranását, mindez... olyan érzés volt, mintha áramot vezettek volna a tagjaimba. Egyszerre szegezett a padhoz az érzés, s közben szinte fájt egy helyben maradni, mozdulatlanul tűrni!
Oda nyújtottam neki egy zsebkendőt. És nem tudtam megállni mosolygás nélkül, ahogy emiatt morgott. Nem nézett rám, de én őt figyeltem, láttam, hogy bosszantom... ami furcsamód, egyszerre volt elkeserítő, és mulattató érzés is.
Elkeserített, mert úgy éreztem, én okozom a feszültségét, és nem azzal, hogy oda nyújtottam neki egy zsebkendőt, bár elsőre azt hinné az ember, hogy azzal, de nem, nem azzal. Inkább talán azzal, hogy bár még nem tudja, hogy én vagyok, és itt vagyok, de talán érzi... még ha nem is tudja mi ez az érzés, de érzi, hogy itt vagyok, és feszélyezi a jelenlétem. Egykor összetörtem a szívét, teljesen érthető, hogy mélyen legbelül még mindig dühös rám érte... meg is érdemlem, hogy az legyen.
Közben... mulatságosnak találtam a reakcióit, ahogy morgott, ahogy felpattant, ahogy semmivel sem törődve, szó nélkül, egyetlen árva pillantás nélkül vonult odébb, és foglalt helyet újra pár sorral előrébb. Ő annyira... impulzív volt, és... elsöprő... az érzelmei... és amiként megélte azokat, mindig is lenyűgöztek. Nem illedelmes volt, nem jól nevelt, vagy udvarias, hanem... ösztönös, és érzelemgazdag, temperamentumos, őszinte, és nyílt, és... káprázatos.
Néhány percig némán néztem őt, a helyemen maradva, a távolból. Néztem a hátát, és... elképzeltem, milyen volna megérinteni, megölelni... megcsókolni. Elképzeltem, milyen mámorító érzés volna, ha nem volna már rám dühös, ha csak... kiderülne, hogy ő is várt rám, visszavárt, és... simán csak örül nekem, és visszafogad! Micsoda érzés lett volna...
De persze ismertem őt. Reménykedtem a legjobban, de felkészültem a legrosszabbra. Arra, hogy még mindig dühös, hogy megőrizte magában a fájdalmat, amit egykor okoztam neki, és hogy azzal meg kell majd küzdenem előbb, be kell kötöznöm az összetört szívét, mielőtt újra nekem merné adni... 
Még ha hittem is, hogy tegyen vagy mondjon bármit, bármiként is alakuljon a mai napunk, akkor is hittem, hogy még mindig szeret. Talán dühös, talán neheztel, talán eltaszít, de akkor is szeret még! Mert minket egymásnak teremtettek, Isten a tanúja szerelmünknek, s annak erejének!
Így végül felálltam én is, és néma csöndben... követtem Nooriyát. Nem csaptam semmi zajt. Bár a templom kihalt volt, néma, és tervezési adottságainak megfelelően technikailag lehetetlen volt néma csöndben közlekedni benne, de nekem azért elég jól ment, ugye, a gyakorlat. Így talán sikerült viszonylag észrevétlenül újra megközelítenem szeretett hitvesemet, és amint kellő közelségbe értem hozzá, újra, mint az imént is, leültem melléje, ugyanolyan távolságra, viszonylag közel, hogy elérhettem volna, ha akarom, de közben egyelőre nem ért egymáshoz a testünk. 
Először arra gondoltam, kivárom, míg felém fordul. Míg rám förmed, hogy ne kövessem már, ne zargassam, és hagyjam őt magára. Mert bizonyára csak pillanatok választottak el bennünket eme kitörésétől. De... aztán arra gondoltam, hogy mégis csak igaza volna... követem, zargatom, és ezek még a legkisebb bűneim vele kapcsolatban. Szóval... arra az elhatározásra jutottam, ideje magamhoz és őhozzá méltóan viselkednem, tehát nem néma csöndben várni a csodára, és reménykedni, hanem... tenni is a dolgokért, saját kezembe véve az irányítást. 
Ezért, mély levegőt vettem, és döntöttem. Ültömben feléje fordultam, és egy finom, óvatos mosoly kíséretében szólaltam meg. 
- Ne haragudj. - Talán különös volt, hogy éppen emellett döntöttem, mint első kiejtett szavak, ennyi idő múltán. Mások talán a köszönéssel kezdték volna, és igazuk is lenne, ám... az volt az igazság, úgy véltem, közöttünk... van, ami sokkal fontosabb most, mint az illem. A köszönés tulajdonképpen az illemről szólt. De én nem illedelmes akartam vele lenni, hanem... őszinte. És igazságos. És bűnbánó. Ezért mondtam ezt. És most nem arra vonatkozott, hogy itt és most követtem, bosszantottam, zavartam őt, bár kicsit ahhoz is tartozhatott, de... de igazából inkább azt mondtam volna, hogy ezt minden miatt mondtam, minden miatt, amit valaha okoztam neki, minden könnycseppje miatt, minden szomorú, minden dühös pillanatért. Minden olyan pillanatért, amikor fájdalmat okoztam neki. Mindazért kértem őt, hogy... ne haragudjon rám. Én nem Isten megbocsátására vágytam, nem tőle kértem feloldozást a tetteimért, én mindezt... Nooriyától kértem.