Nooriya Ravenwood

Hosszú, sötétbarna hajam van, ami volt már rövid, barna és néha ezüstös árnyalatú is. Orromnál megtalálható pár szeplő. Néha erősebb, máskor meg természetesebb sminket hordok, de smink nélkül nem szoktam elhagyni az otthonomat. A ruházatom mindig divatos és gyakran különféle híresebb márkák ruháját hordom. Ha éppen nem a ruházatom miatt figyelnek fel rám az emberek, mert esetleg túlzottan merésznek gondolják, akkor a számos tetoválásommal biztosan magamra vonom a figyelmüket. Nem rejtegetem őket, büszkén viselem és nem túlzottan érdekel, hogy mit is gondolnak róla az emberek, vagy milyen hatást váltok ki a megjelenésemmel, hiszen pontosan tudom, hogy nem sok olyan felülete van a testemnek, amit ne borítana tetoválás. 16 éves koromban csináltattam a legelsőt, azóta csak gyarapodtak. Megjelenésemhez tartozik még számos ékszer is. Egyetlen egy ékszer állandó, az pedig egy bizonyos gyűrű, de mellette még számos megtalálható ujjaimon, így soha nem tűnt fel még az újságoknak se. Ennek köszönhetően meg senki se ismeri a történetét, még a barátaim se. Egyes emberek szerint karmoknak beillő műkörmöt hordok, de ezzel pontosan ugyanúgy vagyok, mint a tetoválásaimmal. Büszkén viselem őket és nem akadályoz a hétköznapi dolgok elvégzésében se, illetve a megjegyzések is hidegen hagynak.  Nem tetszik, akkor ne nézd.

Soha nem voltam az a fajta teremtés, aki megbírt ülni a fenekén, vagy aki elkerülte volna a veszélyt és kalandokat. Igazán kíváncsi természetem van már gyerekkoromtól kezdve, ennek köszönhetően pedig sokszor keveredtem bajba, míg végül a család fekete bárány szerepe is nekem jutott. Ha pár szóban kellene jellemeznem magamat, akkor azt mondanám, hogy lázadó vagyok, aki kíváncsi és nyitott a világra, aki mindig igyekszik meglátni mindenben a jót és nem riad vissza könnyedén semmitől se. Makacs és önfejű vagyok, mert ha valamit a fejembe veszek, akkor egészen nehezen tudnak lebeszélni róla, megállítani. Hiszek abban, hogy a világ csodálatos hely és nem csak az a sok szörnyűség létezik, amiről nap, mint nap beszámolnak nekünk a hírekben. Mintha a jó dolgokról nem érné meg beszélni, pedig igen is megéri. Sokszor mondják, hogy szeleburdi és bolondos vagyok, de ugyanakkor tudok komoly is lenni, ha a helyzet úgy kívánja. A barátaimért mindent megtennék és soha nem hagynám őket cserben. Mint említettem kitartó és makacs vagyok, aki mindig kimondja azt, amit gondol. Amolyan ami a szívemen, az a számon típus, ami szintén nem mindig a legjobb kombináció, de inkább kimondom kerek-perec amit gondolok, mintsem bólogató kutya váljon belőlem.

-

A szüleim mindig is megbíztak bennem, nem is sejtették, hogy amikor a kiránduláshoz szükséges iskolai papírokat aláírták, akkor valójában másabb hivatalos dokumentumokra is rákerült az aláírásuk. Nem éreztem úgy, hogy rosszat tennék. Egyszerűen csak követtem a szívemet és az álmaimat, soha nem hittem volna, hogy ekkora botrányt fog kavarni az, hogy férjhez mentem. Igen, még hamisítani se volt szükséges a beleegyezésüket, egyszerűen csak elegendő volt más papírok közé raknom, amiről tudtam, hogy nem fogják elolvasni, hiszen soha nem játszottam ki a bizalmukat addig a pillanatig. Nem hagytam ott emiatt a sulit, nem változtattam nevet, mert úgy voltunk vele, hogy ráérünk később is, nem sejtettük azt, hogy pár hónapnál több nem adatik meg nekünk.


Nem hittem volna, hogy az életem még jobban fel tud bolydulni, vagy a legnagyobb titkomra ilyen körülmények között fog napvilágot látni a családom berkein belül, de ez volt az a nyár, ami mindent megváltoztatott. Ez volt az a nyár, amikor gyilkosság áldozatává vált a nagypapám, mert ki akart kezdeni velem, de ő megvédett és végül ennek köszönhetően őt is elveszítettem. A tárgyalások miatt tudták meg a szüleim, hogy titokban hozzámentem ahhoz a férfihoz, akit ők soha nem tartottak semmire se és bármit elkövettek volna azért, hogy távol tartsák tőlem és el is érték. Hiába mondtam el az igazságot, hogy csak engem védett, akkor se hitte el senki se, így pedig lecsukták és börtönbe került. Körülbelül egy évig látogattam őt, amikor is közölte, hogy többé ne menjek. Természetesen mentem, de ő többé már nem jelent meg. Elérték a szüleim amit akartak. Elválasztottak minket egymástól, én pedig utána mindent elkövettem, hogy megnehezítsem az életüket is és már az se érdekelt, hogy az újságok előszeretettel beszéltek arról, hogy miként esett a Ravenwoodok becsületén folt. Ekkor jöttem rá arra is, hogy a szüleim igazi sznobok, akiknek a hírnév többet számít, mint a gyerekük lelkiállapota és arra is, hogy az újságok néha olyanok, mint egy jól megírt mese, mert valóságalapjuk nem sok van.



Az évek múlásával egyre inkább a rajzolás és fényképezés felé fordultam. Nem érdekeltek az összejövetelek, a családi ebédek, egyszerűen csak azt vártam, hogy végre betöltsem a huszonegyedik életévemet és magam mögött hagyjam a családomat, mint a bátyám tette. Egyedül a húgomat sajnáltam, hogy egyedül hagyom, de ő is megértette, hogy ebben a családban mindig is úgy fogom érezni magam, mint egy kalitkába zárt madár. Az elmúlt évek alatt számos tetoválásra tettem szert, ami eleinte lázadásom jelképe lett, aztán pedig az önkifejezésem részévé vált. Sokszor zengett a ház a kimaradásaim miatt kialakult veszekedések okán, a vad bulikról újabb és újabb cikkek születtek és nem győzte apám eltusolni a dolgokat, de nem érdekelt. Akkoriban nem értettem, ma már tudom, hogy ez volt az én bosszúm mindenért amit tettek. Összetörték a szívemet, elvették azt az egyetlen embert tőlem, akiben igazán megbíztam és nem vágytak másra, mint hogy az ő kirakati babájuk legyen, mint a húgom. Ő volt az édes és angyali teremtés, akire mindig is vágytak. Még a bátyámat is kitagadták csak azért, mert fellázadt az atyai szigor ellen és elment világot látni és egy nincstelen lányt választott a feleségéül.



Ez volt az az idő, amikor igazán megváltozott az életem, amikor eldőlt, hogy milyen irányba is fogom folytatni a tanulmányait és magam mögött hagyom az eddig életemet, hogy a magam ura lehessek. Ez volt az az év, amikor egy híresebb fényképész véletlennek köszönhetően felfigyelt a képeimre és rajzaimra. Ő volt az, aki bátorított arra, hogy ilyen irányba tanuljak tovább és váltsam valóra az álmaimat. Megannyi trükköt tanított és mai napig úgy tartom, hogy neki köszönhetően válhattam igazán jó fényképésszé és nélküle nem sikerült volna elérnem azt a hírnevet, amit megteremtettem az évek múlásával. Keményen dolgoztam, sokszor bosszankodtam, amikor nem úgy sikerült egy pillanatot megörökítenem, ahogyan szerettem volna, de ő megmutatta azt is, hogy attól még, hogy nem olyan lett nem biztos, hogy az nem jó. Ez lett az én új szenvedélyem, képes volt mindig megnyugtatni a háborgó lelkemet és visszaterelni a lázadás és az önpusztítás útjáról. Adamnek köszönhetően sikerült újra visszatalálnom arra az útra, amin a mai napig is járok.



- Derek, sajnálom, de nem tudok menni. Haza kell mennem. - mondom egy lemondó sóhajjal, mert pontosan tudja, hogy évek óta nem láttam a szüleimet. Még a húgom temetésére se jöhettem haza, mert "elfelejtettek" szólni, az újságokból tudtam meg, hogy meghalt. Aznap este leittam magam és egyedül Dereknek köszönhetően nem tettem semmi ostobaságot. - Tudom, de édesanyám súlyos beteg. Nem akarok menni, de jobb vagyok, mint ők. Egyébként is Isten is mindig azt tanította, hogy meg kell bocsájtani, így én is képes leszek rá! - határozottan csendül a hangom, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy újra át akarom-e lépni annak a háznak a küszöbét vagy nem, de meg kell tennem. Soha nem tudnám megbocsájtani magamnak azt, ha legalább édesanyámtól nem köszönnék el. A húgommal történteket se bocsájtottam meg soha, főleg, hogy csak a napokban tudtam meg azt is, hogy pontosan mi történt vele. - Figyelj, lehet később még beugrom. Semmi nincs kizárva és hidd el nem lesz gond, sok ismerősarc lesz azon a partin. Egyébként is, te vagy a sztár, én csak a fotós. Rád kíváncsiak, nem rám. - régóta ismerem már. Eleinte nem volt könnyű, de tudtam jól, hogy benne olyan emberre bukkantam, akit imádna a divatipar és neki is jót tenne. Szerintem még egy maratont is egyszerűbb lett volna lefutnom, mint vele megküzdeni hajdanán, de sikerrel jártam. Azóta pedig ha tehetjük akkor mindig együtt dolgozunk. Azt hiszem barátokká váltunk, olyan, mintha a húgom helyett lenne egy kisöcsém, akit néha szeretgetni kell, de máskor meg keményen helyrepofozni szavakkal. Legalábbis tőlem mind a kettőt megkapja. - Ide figyelj! Told el a seggedet, mert ha órákkal később odamegyek és nem leszel ott, akkor majd keresek más szupermodellt, aki hajlandó tenni is azért, hogy a szakmában maradhasson! - persze, hogy nem tenném meg, de ismer már, hogy hirtelen felindulásból sok mindenre képes vagyok. Nekem pedig ez nagyon is kapóra jön, mert egy kicsi bizonytalanságot ha ébresztek benne már nyert ügyem van. - Remek. Szeretlek! - azzal lerakom a telefont és igyekszem megnyugtatni a zakatoló szívemet és rávenni magam, hogy végre kiszálljak a kocsiból és betegyem az egykor otthonnak nevezett épületbe a lábaimat és az állítólagos szüleimmel szembe nézzek. Lehet még se kéne, hiszen ki tudja lehet még az ördögűzőt is hívnának, ha meglátják azt, hogy mennyi tetoválásom is van. Pedig a többségét a ruha takarja.



Idegesen dobolok a kormánykeréken, még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy a szüleim ezt tették. Nem elég, hogy hazudtak mindenkinek a húgom haláláról, de még az unokájukról is lemondtak. A düh újra elönt, aztán megpillantom őket és el is illan. Gyönyörű kisfiú, figyelem ahogyan az édesapjával játszik, majd felbukkan egy lány is. Marcus, így hívják a férfit akinek gyereket szült az édes és angyali húgom, a kisfiút pedig Teonak, de hogy ki is az a lány velük fogalmam sincs.  A szívem legmélyén pontosan érzem, hogy úgy festenek mint egy igazi család és ez még inkább apró darabokra tép, mert nem annak a lánynak kellene ott lennie, ha a kistestvéremnek. Amikor édesanyám egy rosszabb pillanatában elszólta magát, hogy sajnálja amit az unokájukkal tettek, akkor nem értettem miről beszél, de szép lassan sikerült mindennek utána járnom. Az orvos elárulta az igazságot, hogy a szülésbe halt bele a testvérem, majd utána feltúrtam apám dolgozószobáját és rábukkantam arra is, hogy kinek adta oda a gyereket.
Most meg? Most itt ülök, mint valami rossz kukkoló és úgy érzem, hogy az eddig talpraesett lány hirtelen elpárolgott.
Vajon van jogom belerondítani ebbe az idillbe? Mit tenne, ha felbukkannék?
Csak figyelem őket, miközben kellemes dallam szól a rádióból. Egymást váltják a percek, de nem szállok ki, helyette minden egyes vonását figyelem a kisfiúnak és próbálom felfedezni az imádott, angyali húgomat benne. Végül elfordítom a kulcsot és gázt adok, miközben a telefonom egy hozzám igazán közelálló személy számát kezdem el tárcsázni.
- Szia! Tudnánk beszélni? - remélem, hogy nem rosszkor hívom őt, de beszélnem kell valakivel. Ő hamarosan apa lesz, talán tudja, hogy mit kéne tennem és ott van a másik titok is, amit annyi éven át mindenki elől eltitkoltam. Annyira jól sikerült eltemetnem a múltam eme szegletét, hogy még az újságok se sejtenek semmit se. Újra arra a bizonyos gyűrűre siklik a pillantásom és az idegesség újult erővel csap le rám, mert tudom, hogy hamarosan ő is szabad lesz és újra úgy érzem, hogy fogalmam sincs, hogy mit is kéne tennem.
Úgy érzem, hogy a magabiztosság és a céltudatosság egyre inkább elpárolog belőlem, miközben én is változni kezdek, de magam sem tudom, hogy miként vagy éppen mivé.
Kicsit úgy érzem, mintha újra átkerülnék a fényképezőgép másik oldalára, ami néha megesik, főleg ha az instagram oldalamról van szó, de az is eleinte fura volt és nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet. Manapság viszont szeretek mind a két oldalon lenni, talán ez is ilyen, hogy a kezdőlépést lesz nehéz megtenni, de aztán újra minden össze fog állni.