Nathan Joseph Berckley

Majdnem 183 centis, szőkésbarna hajú (inkább szőke, mint barna), zöld szemű, sportos, izmos alkat vagyok. A bőröm viszonylag világos, az elmúlt tíz évben kevés időt töltöttem a szabad ég alatt. Annál többet töltöttem viszont hajnövesztéssel, és az izmaim növelésével, szóval a régi önmagamhoz képest, mellyel utoljára láthatott a külvilág, bizony, jelentős lehet a változás. Valószínűsíthető, hogy az egykori ismerőseim és barátaim, ma már nehezen ismernének rám. Abban sem vagyok biztos, hogy a nejem rámismer-e majd még...
Ezen kívül, akad néhány tetoválásom. A nejem mellett labdába sem rúghatok, de azért akad pár. Egy-egy mindkét lapockámon, meg egy, kicsit lejjebb a hátamon. Van egy az egyik csuklómon, egy a felkaromon ugyanazon a karomon, és még egy az oldalamon. Némelyik megvolt már a börtön előtt is, némelyiket idebent szereztem.

Hidegfejű, higgadt, összeszedett, észszerű, nyugis fickó vagyok. Egyesek csak úgy jellemeznek, hogy csendes vagyok, és ijesztő. Tény, hogy a hangomat ritkán emelem fel, de nem is hinném, hogy ez gond, sokan így is tartanak tőlem, és ez nem véletlen, én akartam így. Félreértés ne essék, alapvetően nyugodt természet vagyok. Szívesebben intézem a nézeteltéréseimet szavakkal, és nem tettekkel, illetve, csendesen, higgadtan, nem pedig őrjöngve vagy ordibálva. Na persze, hülye sem vagyok, úgyhogy hiszek az "életbiztosításban" is. Egy erős és okos embert nehezebb megölni. És én ilyen vagyok. Erős, okos, higgadt. Világéletemben okos voltam, és magabiztos, laza, higgadt, meg effélék. És régen sem voltam nyápic, de sosem voltam olyan erős, mint mostanság. Volt időm is rá, ez igaz, de a testedzés más célt is szolgált. Túl akartam élni a börtönt. Amihez erő kell, fegyelem, tisztelet, és ész. És némi hátsószándékom is volt, mégpedig, hogy azt gondoltam, tetszeni akarok a feleségemnek, amikor kiszabadulok végre. Mert nem szeretném, hogy csalódjon bennem... ismét. Csalódott már bennem éppen eleget.

Tíz éve nem voltam nővel, az számít?

"2011. augusztus 14."
Vasárnap, délután három óra múlt, mikor szóltak, hogy látogatóm van. Meglepett, kicsit, de tudtam ki lehet az, hiszen amúgy sem volt sok látogatóm... mostanában csupán egy valaki nézett be hozzám olykor-olykor, ő viszont mindig vasárnap jött, így nem is volt számomra kérdés most sem, hogy kinek juthattam eszébe.
Amikor beléptem az ajtón, tekintetem az ismerős arcot kereste, s hamar rá is leltem. A helyiségben négyen tartózkodtak még, vendégem a tőlük legtávolabbi asztalnál foglalt helyet. Odamentem hozzá, s szemben vele leültem én is, mire biccentett egyet felém.
- Szervusz, fiam - köszöntött engem barátságos mosollyal. Errefelé ritkán mosolyogtak szívből az emberre, úgyhogy tőle mindig jól esett ez a gesztus. - Hogy érzed magad?
- Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem. A legutóbbi gyónásom óta hat hét telt el. - Miközben beszéltem, pillantásom végig a velem szemben ülő, idősebb férfi arcán pihent. Általában megnyugtatott a jelenléte. Kedvemre volt az ismerős arc, különösen, mivel olyan emberé volt, aki sokat jelentett számomra. A múltamhoz kapcsolódott. Nem ítélt el. És ami a legfontosabb volt az elmúlt, cirka egy évben, hogy általa információkhoz juthattam a szívem hölgyéről is, olykor-olykor.
- Szóval nem jól - nyugtázta ő, válaszom alapján az állapotomat. Azt hiszem, már éppen eléggé ismert hozzá, hogy tudja, ha kerülöm a választ a kérdéseire, kár is erőltetni, maximum gyónni vagyok hajlandó, mert tudtam, azt biztosan nem adja tovább. - A legutóbbi alkalommal arról beszélgettünk, hogy továbbra is hazudsz a feleségednek. Mit követtél el, mióta nem találkoztunk, Nathan? - kérdezte, és esküszöm, éreztem hangjában a vádló élt. Ami vicces, mert akkor sem beszélt így, mikor úgy kb. két éve azt gyóntam meg neki, ugyanígy, hogy embert öltem, és nem csinálnám vissza. Az alól azóta sem kaptam feloldozást, hiszen ahhoz meg kellene bánnom a bűnömet. A baj ezzel csak az volt, hogy bár a gyilkosság tényét bántam, azt viszont nem, hogy megöltem azt az átkozott szarházit, aki életem szerelmére vetett szemet.
- Hát, igen, még mindig hazudok a feleségemnek. Illetve, hazudtam egy rabtársamnak is, eggyel pedig összeverekedtem. Ellátásra szorult, de nem okoztam benne maradandó kárt - vallottam be, habár, érezhetően ezek közül csak az első érintett meg igazán, és ezzel kútba is löktem ama elhatározásom, hogy erről nem fogunk mélyenszántón beszélni... mert ugyebár, nyilván emiatt nem vagyok jól, más, mi bajom is lehetne...
- Fiam... elfogadsz tőlem egy tanácsot, mond? - kérdezte az atya, én pedig bólintottam, mert hát, mit is tehetnék ellene, faképnél úgysem hagyhatnám, így hagytam, hadd folytassa. - Beszélj Nooriyával. Beszélned kellene vele. Nem helyes, hogy hazudsz annak a lánynak. Hidd el, ez nem jó, sem neked, sem pedig neki...
- Neki jobb így, atyám, hidd el - vágtam a szavába, mire az "égre" emelte tekintetét. Ebben kezdettől fogva vita volt köztünk, azóta, mióta meggyóntam, amit tettem. Nem akarta, vagy nem tudta az én szemszögemből nézni a tettemet. Furcsa, a gyilkosság érthető volt számára, hogy miért tettem, még ha nem is helyeselte a tényt, hogy öltem, de ez... ezt valamiért nem tudta megérteni, pedig ahogy ölni a kedvesemért öltem, úgy hazudni is miatta, a szeretett nő boldogságáért hazudtam.
- Nem jobb, higgy nekem. ÉN látom azt a lányt, mert én nem rejtőzöm előle rácsok mögé, Nathan, hidd el, nem jó neki így. Szüksége van rád. Szeret téged.
- Ez fordítva is igaz. Szeretem, és szükségem van rá...
- Akkor? Szükséged van rá, Nathan, miért taszítod hát el?
Haboztam, de végül mégis csak válaszoltam, néhány némán eltelt pillanat múltán.
- Mert szeretem. - Az atya szemeibe néztem, tekintetéből pedig sajnálatot, szánalmat olvastam ki. - Nem engedhetem, hogy várjon rám. Ahogy azt sem, hogy bezárja ide önmagát mellém. Nem élhet úgy, hogy a fél élete ide köti, hozzám. Már nem les rá veszély odakint... élhet boldogan. Normális élete lehet. Nekem még hátra van majd' egy évtized. Azalatt... neki lehet rendes élete, családja... akármije, amit akar. - Természetesen nem voltam az önkínzás híve, de... tudtam, hogy ez a helyes, pedig rettenetesen fájt eltaszítanom magamtól Noo-t... Annyira szerettem, hogy azt nem lehetett szavakba önteni, és tőle ilyen távol lenni, ennyi időn át, sőt, talán örökre... végtelen fájdalommal járt, mégis muszáj voltam ezt tenni, mert inkább ez, mint hogy tönkretegyem/elvegyem az életét.
- Ő téged akar. Téged választott. És amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Emlékszel, fiam? - kérdezte ő, de én csak a fejem ingattam. Hogyne emlékeztem volna, esküt tettem, megfogadtam... de most akkor is szét kellett választanom magunkat. Noo odakint volt, én idebent, és én még maradni is fogok egy darabig. Neki viszont nem muszáj. Nem akartam elvenni az életét, ezért hazudtam neki, és most már nem is szívhatom vissza. Belementem a játékba... már végig kell játszanom. Olyan ez is, mint a bíróságon volt. Amikor eldöntöttem, hogy egyedül viszem el a balhét, és nem hagyom, hogy Nooriya szerepet kapjon az ügyben. Akkor már nem volt visszaút, tudtam mit vállaltam, és mit fogok érte kapni. Most is így van. Eldöntöttem, hogy a börtönéveket egyedül fogom lehúzni, és nem hagyom, hogy Noo részt vegyen bennük, egyedül csinálom végig. Mindent azért tettem, hogy neki jó legyen, ne eshessen baja, ne bánthassa senki. Távol tartom őt innen, bármibe is kerüljön. És igen, ezzel talán elvesztem végleg, örökre... ha új életre lel, új szerelemre, csak magamnak köszönhetem majd a fájdalmaimat, mit az okoz majd, hogy mással látom, de... ha boldognak láthatom majd, az kárpótol a veszteségeimért... mindazért, ami a miénk lehetett volna.
- Kár a szóért, atyám, már döntöttem, tudod jól. Nooriya szabad. Azt kívánom, hogy éljen boldogan, nélkülem. Kérlek, segíts neki, hogy elfelejtsen, és megtalálja a boldogságot másutt. Vigyázz rá helyettem is! - Szürke szemeibe néztem, és nem tágítottam, míg nem adta beleegyezését, hogy vigyáz szeretett hitvesemre. Tudhatta, eltökélt vagyok, nem engedek ebből, már nincs visszaút, s még ha fáj is, így tisztességes. Ismer már egy ideje, és nem először beszéltünk erről, láthatta rajtam, hogy nem tud meggyőzni. S az egészben az volt a "legszebb", hogy a titkomat meg kell őriznie, hogy miért tettem mindezt, miért küldtem el Nooriyát, mert a gyónás szentségét nem veheti semmibe. Ez a mi titkunk.

***

"2020. június 21."
Vasárnap délután. A látogatási időnek lassan vége, nem vártam már, hogy valaki engem keressen ma még. Csendben ültem a könyvtárban, és egy régi regényt olvastam, sokadszorra már. Nem vártam, hogy az az egyetlen valaki ma még felkeressen, aki az elmúlt néhány évben egyetlen látogatómként olykor reám nézett. A húgomat még az ide kerülésemkor meggyőztem, hogy ne jöjjön, inkább levelet váltottunk egymással időről-időre, amihez ragaszkodott. Innen tudtam, hogy férjhez ment, és azóta két gyermeke született, akikről kaptam fényképet is. Tudtam, hogy ő háztartásbeli, a férje pedig egy menő cégnél dolgozik. És tudtam, hogy szívesen látnak, ha kiszabadulok.
A feleségem már ennél nehezebb eset volt. Nooriya... akit már sok éve, hogy elüldöztem magam mellől, amikor egy ízben megmondtam neki, nem akarom, hogy jöjjön, és úgy is lett. Mert hiába jött, elutasítottam a látogatásait, nem találkoztunk, és néhány ilyen alkalom után fel is adta. Nem keresett többé, és én sem őt. Habár, vártam, hogy esetleg egy idő múltán majd válási papírokat kapok kézhez, válaszul az én tetteimre, de ilyen nem történt. És bevallhattam bátran - mert nem kellett félnem, hogy a fülébe jut -, örültem ennek. Okot adott a reménykedésre... habár nem tudom, miben is reménykedtem pontosan. Talán abban, hogy szeret még? Hogy vár rám? Nem... hiszen tudtam jól, nem várt rám. Az évek során menő fotós lett, híres, profi, aki időről-időre megjelent a bulvárlapokban is, meg az internetes bulvár hírportálokon. Gyönyörű volt, vad, és láthatóan boldognak tűnt, főként, amikor egy fiatal, sötétebb bőrű férfi karjaiban kapták lencsevégre... A lapok sokszor regéltek róla, hogy ők egy pár, és úgy is volt látható, hogy igen nagy köztük az összhang, ami újra és újra tüske volt a szívembe, és olyankor boldogan meglökdöstem volna a srácot, hogy vegye le a kezét a feleségemről. Mert... mindennek az ellenére, mégis az én nejem maradt. Nem küldött papírokat, és... ami még ennél is fontosabb volt: még mindig viselte a gyűrűjét. Láttam. A fotókon, melyek megjelentek róla. Láttam, nem veti meg az ékszereket, de láttam azt is, hogy amit én az ujjára húztam, az is a helyén van még. Hiába láttam más férfival, hiába lépett tovább... de valamit mégis csak jelentettem még neki, mert a feleségem maradt, Isten és ember színe előtt. És amíg ez így maradt, tudtam, hittem, és bíztam abban, hogy van még számunkra remény. Főleg most... Mert nem volt már messze a szabadulásom órája. És amint szabad leszek, én is új életet kezdhetek! Segítségem már lesz hozzá...
Miután a lányokat eltávolítottam magam mellől, Andrew atya, akit Nooriya és én is jól ismertünk, és aki összeadott bennünket, amikor titokban egybekeltünk, ő volt leghűbb támaszom. Neki nem tudtam azt mondani, hogy ne jöjjön többé. Időnként jött, beszélgettünk, gyóntam neki, és... kérdeztem őt a nőről, akit szeretek. Ő meghallgatott, és mesélt nekem. Tudom, nem helyeselte, hogy hazudtam, és Nooriya miattam szenvedett, de azt hiszem, ha nem is egészen, de részben, idővel, megértette szándékomat. Valamikor akkortájt, mikor látszólag, Nooriya elkezdte túltenni magát kettőnkön. Eleinte, titkon bennem is támadtak kétségek, hogy vajon mibe is taszítottam életem párját, és nem-e hibáztam mégis, de később... a türelemnek meglett az eredménye. Noo helyrejött, én távol maradtam tőle, és... hírét csupán a bulvársajtó, a közösségi oldalak, és Andrew atya hozta el nekem. Eme hírfoszlányok tartották bennem a lelket, hogy talán nincs még minden veszve. Talán...
Mélázásomból a hívó szó ébresztett meg, mikor is a nevemet hallottam, s azt, hogy látogatóm érkezett. Ahogy az őrre pillantottam, sürgető fejmozdulattal tette hozzá, hogy igyekezzek, mert már nincs sok hátra a látogatási időből. Megcsóváltam a fejem felrémlő gondolataimra, de felkeltem és követtem őt. Tudtam ki jött, nem volt ebben meglepetés, de ma nem számítottam már rá, illetve, amúgy sem nagyon számítottam már, hiszen hamarosan szabadulok.
A szokásos asztalunknál ült. Már csak egyetlen másik páros volt a kihallgatóban, csendben meghúzták magukat a sarokban, s suttogva beszélgettek, egy hozzám hasonló korú férfi, és a hozzá érkezett fiatal nő.
- Szervusz, Nathan - mosolygott rám az atya, ahogy leültem vele szemben.
- Hosszú napod volt, atyám? - kérdeztem, köszönés helyett, ahogy végigmértem sápatag arcát, fáradt szemeit, ráncolt homlokát. - Nem kellett volna bejönnöd. Egy hónap, és odakint beszélgethetünk.
- Szóval rám is szakítasz majd időt? - kérdezte ő, mire én meglepődtem. Kérdő pillantásomra folytatta. - Azt gondoltam, ha kiszabadulsz, minden idődet egy bizonyos hölgyre fogod fordítani, illetve, főleg arra, hogy visszaszerezd őt...
- Atyám... - Meglepett, hogy így a közepébe vágott. Mindig meglepett, pedig nem ez volt az első eset.
- Tudom, hogy szeretnéd felkeresni, ismerlek. És hosszú ideje beszélgetünk. Sok idő telt el, te mégis szereted. Tudom, érte tettél mindent, és ezt neki is ideje volna megtudnia. - Szinte számonkérőnek tűnt, ahogy beszélt. - Hiszem, hogy van még jövőtök, és tudom, te is ebben bízol.
- Bízok... bíznék, de... most kissé elbizonytalanodtam - vallottam be, és lehajtottam a  fejem, tekintetem az asztalon nyugvó kezemre szegeztem. Hiányzott a gyűrűm. Vártam, hogy visszakapjam. Tudom, ő mai napig viseli a magáét, és épp ez volt az egyik, ami annyi éven át tartotta bennem a reményt és a hitet. Nem kaptam válási papírokat, nem keresett azzal, hogy el akar válni, és még mindig viseli a gyűrűt, amit én húztam az ujjára... ennek muszáj jelentenie valamit. Valami jót...
- Mitől félsz, Nathan? - Éreztem, hogy az atya a tekintetem keresi, de nem emeltem fel a fejem. Válaszom az asztal lapjának szólt.
- Egykor... Noo kitartott mellettem, jóban és rosszban is. Hitt bennem. Tudta ki vagyok, mit miért tettem. Hitt nekem. Tudta, hogy szeretem. Hogy érte tettem. Azután elítéltek, bezártak, és ő még mindig hitt, és kitartott. Azután megkértem, hogy többé ne jöjjön. Azt mondtam, nem akarom, hogy jöjjön, nem akarom látni, és ő elfogadta. Egy idő után. Feladta, hogy próbálkozzon, feladott minket. Önmagát választotta, ahogy én is őt választottam, ezért küldtem el, ő pedig végül ezért volt hajlandó távol maradni tőlem. Önmagát választotta, új életet kezdett, karriert épített, sikeres lett, új emberek veszik körül...
- Ohh... már értem - bólintott az atya, és ahogy hallottam hangjában a derűt, felemeltem a fejem, ránéztem, és a tekintetében azt láttam, mintha tényleg mulatna rajtam. Ez különös volt tőle.
- Jól mulatsz, mond? - kérdeztem, és láthatta rajtam, rosszallom, amiért mulat a szenvedésemen.
- Nathan... Nathan... Nathan... - Miközben a nevem ismételgette, a fejét csóválta. - Nooriya megvédte magát a fájdalomtól, és a félelemtől, hogy te eltaszítottad magadtól. Nem tudja miért tetted ezt. De úgy döntött, elfogadja, hogy te ezt akarod, és... igyekezett kialakítani magának egy új életet, amit képes nélküled élni. De ez nem jelenti azt, hogy túl van kettőtökön. Igen, jól megvan nélküled. De... ez távolról sem jelenti azt, hogy nem volna boldogabb veled. Te jó emberismerő vagy, Nathan. Ismerted Nooriyát egykor, és tudom, figyeled őt idebentről is. Mond csak, összehasonlítva a régi és a jelenlegi lányt, nézve a szeme csillogását, úgy látod... jobb neki nélküled, mint veled lehetne? Vagy úgy érzed, boldoggá tudnád tenni? Boldogabbá, mint bárki más? Hiszen egyszer már sikerült. Egyszer már téged választott. Gondolod megbánta? Mit gondolsz, vajon mi történt volna vele egykor, ha te nem vagy az élete fontos része? Ha te nem állsz mellette? Ha nem harcolsz érte? Ha te nem adsz fel érte mindent?
- Nem akarok belegondolni... - ráztam meg a fejem. Sokszor megtettem már. Mindig, ha arra a napra gondoltam. Ha eszembe jutott... akkor mindig eszembe jutott az is, mi történhetett volna még... és minden alkalommal arra jutottam, a világ jobb hely lett azáltal, hogy az az ember meghalt, és nem bántam meg, hogy az én kezem által. Nooriyáért megtettem volna újra, és újra, és újra, ha szükséges. Bárkitől megvédtem volna, aki bántani akarja. Ő volt az egyetlen, aki ezt az érzést váltotta ki belőlem, de ő mindig. Öltem, és meghaltam volna érte. Bármikor. - Szeretem őt, atyám, és boldoggá akarom tenni. Tudom, hogy megváltozott, és tudom, hogy miattam, de... azt is tudom, hogy bárkinél jobban boldoggá tudnám tenni. Ha ő is akarja még...
Andrew atya elmosolyodott. Bólintott, majd a falon lógó órára pillantott. Követtem a példáját. Láttam, mindjárt lejár az időnk, és mennünk kell.
- Helyes. Most, hogy megnyugodtam, hogy nem teszel meggondolatlanságot képzelt önzetlenségből, azt hiszem, lassan mennem kell. Valóban hosszú napom volt, és azt hiszem, rám fér némi pihenés. Te pedig, vigyázz magadra, Nathan. Hamarosan újra beszélünk, bízom benne, hogy akkor már a szabad levegőn. Magam is számolom a napokat, de a megnyugtatásom érdekében, kérlek, hívj fel, ha már kint leszel. Aztán megbeszéljük a továbbiakat. Van néhány dolog, amiben örülnék a segítségednek. Remélem, hogy számíthatok majd rád... - várakozón nézett rám, miközben felállt. Követtem a példáját. Nagyon jól ismert... és nagyon jól tudta, hogy ezzel megfoghat. Sosem mondanék neki nemet, a fenébe is, soha...
- Felhívlak, atyám, és... számíthatsz rám. Bármiben - mosolyogtam, direkt úgy, hogy láthassa rajtam, tudom, hogy tudja, hogy nem tudok neki nemet mondani.
Néztem, ahogy távozott, és miközben én is megfordultam, és elindultam vissza a helyemre, azon töprengtem, vajon tényleg ennyire kiszámítható lettem-e, vagy csak ő ismer ennyire, hogy tudta, elbizonytalanodtam, és jól jönne a megerősítése, hogy helyes-e bele gyalogolnom Noo életébe? Hát, bárhogy is legyen, sikerrel járt. Ha ébredt is bennem egy csekély kis kétség, hogy mitévő legyek, most már eldöntöttem: felkeresem őt. Amint lehet. És bárki is legyen a srác Noo mellett, mindkettőnk érdekében remélem, hogy nem tervezett hosszútávra a feleségemmel.