Beatrice Espinoza

Született kis "ördögfióka" vagyok. Na jó, nem úgy, de... a hajam és a szemem is sötét színben pompáznak, ezért sokkal inkább hasonlítok például Ellára, vagy Luciferre, az ismerőseim közül, sem mint anyára vagy apára. Ami kicsit muris.
A magasságom nagyjából átlagos, és az alkatom is, talán annyiban térnek el az átlagtól, hogy kicsit magas és kicsit vékony típus vagyok, de... nem olyan feltűnő módon. Szóval, inkább átlagos vagyok. Például, a parkban nem tűnök ki a tömegből, olyan vagyok, mint akármelyik másik gyerek. Nincs rajtam semmi igazán különös.

Kedves, okos, bájos, ártatlan, aranyos (szerény) és érettebb vagyok a koromnál. Határozott vagyok, és laza személyiség, magabiztos, olykor szemtelen, de sosem rossz szándékú, csak... gyerek. Megmondom a tutit. Kiállok magamért és másokért, ha kell, akkor akár erővel is. Ne tévesszen meg senkit, hogy egy törékeny kislánynak tűnök, mert igenis erős vagyok. Jó a humorom. Mindenkiben keresem a jót, és ha rajtam múlik, kihozom belőlük, mindegy, hogy ők akarják-e vagy sem. Szüntelen vágyódom a szeretetre és a törődésre. De ha valami bajom van, vagy fáj valami, gyakorta inkább eltitkolom, nem akarván gondot okozni senkinek.

- Mosolyt csalok akár még az Ördög arcára is.
- Elültetem a szeretet magját akár még egy démon szívében is.
- Feltétel nélkül tudok szeretni olyanokat, és megbízni olyanokban, akik ezért semmit nem tettek cserébe, azon kívül, hogy beléptek az életembe.
- És... egyébként, nefilimként majd valamikor a jövőben képes leszek rá, hogy felismerjem a halandóknak álcázott démonokat, ugyanis túllátok majd az emberi ábrázatukon, és meglátom a démonok igazi arcát, akár akarják ők ezt, akár nem.
- Illetve, ugyancsak nefilimségem okán, képes leszek arra is, hogy átjárókat nyissak világok között, vagyis... ama két világ között, melyek léteznek.

A nevem Beatrice Espinoza, de a legtöbben csak Trixie néven ismernek. Ezt jobban is szeretem. Az anyukám neve Chloe Decker. Apu neve Dan Espinoza. Mind a ketten rendőrök. Emiatt sokszor féltem őket, mert akármikor történhet olyasmi, ami miatt megsérülnek. Bár ezzel kapcsolatban már nyugodtabb vagyok azért, mint régen, mert mióta Lucifer is velük dolgozik, tudom, hogy Lucifer megvédi őket, és vigyáz rájuk.
Nemrég azt a feladatot kaptam a suliban, hogy írjak az érzéseimről, egy olyan valakivel kapcsolatban, akire felnézek, aki jelent nekem valamit. Először anyuról akartam írni. Aztán apuról. Aztán nagyapáról. De valahogy egyik sem ment úgy, ahogy szerettem volna... valahogy mindig másfelé kalandoztak el a gondolataim, és a szemeim előtt felrémlett egy sötét szempár. Azt pedig addig-addig bámultam meredten, míg újra és újra rá nem eszméltem, hogy a saját szemeimbe bámulok, melyek az asztalom mögötti ablak üvegén tükröződtek vissza. S hogy akkor mégis hogyan lehet, hogy nem jöttem rá mit nézek? Igazából tudtam. Tudatom mélyén... Csak nem törődtem vele, mert a szemeim egy másik személyre emlékeztetnek. Mindig, ha tükörbe nézek. Fura, de ez igaz.
Szóval, ahogy merengéseimből feleszméltem, rájöttem mi a baj. Úgy éreztem, amikor írni kezdtem... hogy nem a jó témáról írtam.
A végére valahogy egészen más lett belőle, mint amit terveztem.



"Van egy ember, akire mindenkinél jobban felnézek. Néha, fura módon, úgy érzem, mintha tőle kaptam volna a világot... mint, ahogy a kedvenc babámat anyuéktól kaptam. Ez nem tudom honnét jön... furcsa érzés és fura gondolat is, mégis valahogy így érzek.
Egy nap... eljött egy - tudat alatt - rég várt pillanat... amikor is egy férfi... aki nem apu volt... része lett az életemnek. Fontos része. Nagyon fontos és különleges része. Olyan különleges, amilyen különleges előtte még soha senki sem volt. Olyan különleges, hogy azt még én sem tudtam elmagyarázni senkinek, még magamnak sem, hogy miért van ez így. Egyszerűen... csak megtörtént. Egyik pillanatról a másikra. Amikor megláttam őt, amikor legelső alkalommal mellém ült, és rám tekintett... úgy éreztem... hát... az olyan furcsa érzés volt, mert attól a perctől fogva úgy éreztem magamat, mintha már nem a gravitáció tartana lenn a földön, hanem... sokkal inkább ő. Ez egy furcsa érzés volt. Kicsit ijesztő, vagyis... sokan talán ijesztőnek találták volna, de én, annak ellenére, hogy úgy éreztem, félnem kellene ettől a dologtól, ettől a férfitól, én egészen egyszerűen... képtelen voltam rá, hogy féljek. Tényleg... mintha valami... fizikai erő tartana attól vissza, hogy én tőle... szóval... hogy féljek, vagy akármi más negatívat érezzek vele kapcsolatban.
Ugyanígy nem tudok rá haragudni sem. Nem is tudom... akármit tesz, mond, vagy mutat, nekem, vagy a szeretteimnek, és akármennyire is furcsa néha, vagy zavaros figura, azt sosem tudom rá mondani, hogy haragot ébresztett volna bennem. Nem ijesztő, nem dühítő... ő nekem... hát... ő csak... számomra nem tud ilyen lenni, és kész.
Mindig, amikor kimondja a nevem... hmm... vagyis nem... a nevem elég ritkán mondja, szinte soha... legtöbbször valahogy máshogyan szólít, különböző beceneveken. Néha ezek is nagyon furák. Nem bántóak, nem ijesztőek vagy idegesítőek, csak kicsit... vagyis eléggé... furák. Ennek ellenére, mindig, ha megszólít, vagy megnevez, ha rám utal, vagy hozzám szól... olyan melegséget érzek magamban. Jó érzés... valahogy úgy érzem magam tőle, mintha kisütne a napocska a szívemben, és egy cica dorombolna a hasamban. Csiklandós érzés, mégis nagyon jó. Úgy érzem mellette-, általa magam... hogy... hát... szóval olyan érzés, mintha soha semmi bajom nem eshetne, mert úgy érzem, ő mellettem áll, még akkor is, ha a közelben sincs, és teljes mértékben megbízhatok benne, akkor is, ha ezt még soha semmilyen módon nem mondta nekem.
Ez fura dolog. Nem hiszem, hogy más is érez tőle ilyet. Ez olyasmi érzés, mintha... valami külön nekem kitalált dolog lenne. Talán úgy is mondhatnám, hogy olyan érzés ő a szívemnek, mint a csokitorta a gyomromnak. Olyan, hogy... ha meglátom, azt gondolom, hogy mi összetartozunk. Egy csapat vagyunk. Ő az én külön bejáratú valamim. "A szárny a hátamon, ami a magasba emel."
Persze, ha az ember őt kérdezné meg erről, teljesen biztos, hogy ilyet sose állítana rólam. Olyanokat mondana, hogy nem kedvel, nem szeret, nem akarja, hogy mellette legyek, hogy megöleljem, hogy pacsit adjak neki, ő... inkább csak maximum elvisel engem, és azt sem az én kedvemért, hanem... "mert muszáj". Bár szerintem kicsit sem muszáj... csak nem vallja be, még magának sem, hogy kedvel.
A férfiak sokszor beszélnek buta dolgokat, ha valaki fontos nekik, legalábbis, anyu ezt mondta. Mint, amikor egy fiú a suliban borsót dobált a hajamba. Arról is azt mondta anyu, biztosan azért teszi, mert tetszem neki, csak még vagy maga sem jött rá, vagy csak fél bevallani. De ez az illető biztosan nem ezért "fura" velem, nem ezért viselkedik velem máshogy, mint másokkal, nem ezért mond és tesz néha furákat, ha én is ott vagyok, és megpróbálok vele valamit csinálni, például adni neki dolgokat, vagy mondjuk megölelni, esetleg beszélgetni vele. Szerintem legalábbis.
Még soha nem kérdeztem meg ettől az illetőtől, miért ilyen furcsa velem, de... én azt hiszem, talán meg kellene, mert szerintem hiába várok arra, hogy ő magától beszéljen velem, arról, mi ez a dolog közöttünk, amiért ő fura velem, én meg... úgy érzem magam, mintha egy zsinór lenne a kisujjunkra kötve, hogy nehogy túl messze kerüljünk egymástól. Máskor meg egy mágnes van a gyomromban, ami vonz, húz... mert semmi másra nem tudok gondolni, ha látom, csak arra, hogy vele szeretnék lenni, és szeretném, ha ő is velem szeretne lenni, és rossz érzés, amikor eltaszít!
Igen. Megismertem ezt a valakit. És azóta, amióta megismertem, valahogy sikerült annyira fontossá válnia nekem, hogy... nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Ha pedig el is tudnám... akkor sem akarnám. Bár, azt hiszem, anyu nem örülne neki, hogy ennyire fontossá vált számomra, mert ő, azt hiszem, nem tartja megfelelőnek rá ezt a személyt... vagyis, nem egészen... én viszont nem tudok, és nem is akarok ezen változtatni. Nem azért, mert esetleg bántani szeretném ezzel anyut... igazából épp ellenkezőleg, azt hiszem, ennek neki is örülnie kéne. Mert ez a személy számára is igazán nagyon fontos. Csak... közben olyan valaki, akitől az anyukák mégis féltik a lányukat. Habár nem igazán tudom miért, mert még sosem féltem tőle... nem éreztem, hogy valaha is bántani tudna. Még kiabálni se kiabált velem sose. Bár eldobta a babámat... ha már itt tartunk... de, azt hiszem ezt azért még mind a ketten megbocsátottuk neki... Egészen egyszerűen ezer-, sőt, millió százalékban biztos vagyok abban, hogy ő engem... engem soha az életben nem volna képes bántani. Szerintem előbb bántaná önmagát, mint engem.
Amúgy is, amikor az embernek van egy olyan valakije, mint ő... mindent elnézünk neki, mert ő olyan valaki, aki... olyan, mintha azért létezne, hogy... az életünk része legyen. Annyira... magától értetődő, hogy az életünkben kell lennie, mint ahogy egyértelmű az, hogy a csokitortában csoki van, és én pedig imádom a csokitortát. És így imádom őt is. Egyszerűen és... magától értetődő módon. Szeretem, mert olyan, amilyen. Akármilyen furcsa is, és lüke néha, és... morgós, és... hiába, hogy legszívesebben a karjai közt élném le az életemet, de ő még a kezem sem szeretné megfogni, tulajdonképpen hozzámérni sem akar soha, de... akkor is... akkor is ez van. Szeretem őt. Nagyon-nagyon szeretem. És fogom is, mindegy, hányszor tol el magától, hányszor mondja, hogy nem akar velem játszani, velem lenni, és akármennyire is nem hajlandó megtanulni a nevem, akkor is... szeretem.
Szeretem, mert van, mert létezik, és nem tudom ugyan, hogy ezt hogyan csinálja, de... jó lenne megtanulni, hogy csinálja, mert ha felnövök, szeretnék legalább fele olyan jó ember lenni, mint ő, és olyan fontos lenni a szeretteim számára, mint ő nekem."