Ω És lőn Sötétség Ω

The Darkness is Rising @

Valami szunnyad az árnyak között. Valami rejtőzik a sötétben, ami mindig is ott volt. Mint egy érzés vagy kósza gondolat. A hideglelést kiváltó fuvallat a szélcsendben. Valami, ami sötétebb a feketénél és hűvösebb a ridegségnél. Valami nyirkos és ragacsos az ember lelkén.
Ősi, ingatag korlátai pedig a végét járják.
Mélyen, nagyon mélyen, a Pokol egy elérhetetlen szegletében, a Pokol eleven magja ebben a pillanatban ébred öntudatra. Körülötte csupán a semmi sem. Nincsenek ajtók, nincsenek ablakok, sem fény vagy melegség - kizárólag a pulzáló, világtalan blaszfémia. Örökkévalóságnak tűnő álma véget ért, kinyitotta a szemeit és a világ megremegett. Emberek zuhannak össze tömegesen a világ megannyi pontján, hogy ismeretlen indokkal üdvözöljék a Halált. Természeti katasztrófák eddig sosem látott mennyiségben kezdik ostromolni a túlburjánzó civilizáció minden peremét. Valahol, az őserdő mélyén, sorra hal ki egyik állatfaj a másik után, melyek közül többeket még megismerni, felfedezni sem volt ideje e modern kornak. Enyészet. És feketeség. Váratlan eklipszis borítja be a Föld egyik felét vészjósló gyűrűjével. Megállsz te is egy percre, ahogy megannyi embertársad, hogy azon tűnődj, mi végre e kellemetlen megérzés. Mintha ebben a pillanatban egy részed hűvösen veszne oda, hogy aztán a hiányával kényszerülj megtenni a következő lépést. Mindez a Hatalmas Sötétség ébredésének pillanatában történik. Egy végtelennek ható, még is szűkös börtönben, ahonnan nem tervezett kiutat a Leghatalmasabb. De nem is számolt ama eshetőséggel, hogy az Elemi Feketeség egy napon rá emeli fekete lyukhoz hasonló tekintetét az emberiségre.

The Darkness is Rising @

Üresség.
Mélyen a föld s dimenziók alatt. Az üresség azonban nem egyenlő a semmivel. A realitás rétegeinek peremén. A teremtés hagyatékaként. Valami nagyon is leledzik. Valami, ahová a fény nem érhet el s ha el is érne vagy merészkedne, felemésztené az, ami odalenn lakozik. A vaksötétben. A sötétben. A Sötét.
Valahonnan a távolból egy vén, rugós óra percmutatója kattan az éterben, édesded kegyetlenséggel hívva életre az Elemi Sötétséget, az entitás elméjébe kúszva, sokkolva az idő létezésének rideg valóságával. Akár egy érzéki csalódás. Tikk-Takk. A külső zajok minden egyes kattanással egyre erősödnek. Mi ez idáig oly messzinek tűnt az álomittasság kábult állapotában, az most kíméletlen hangzavarként töri meg a szunnyadó Feketeséget. Felveri, megzavarja, akár kavics a víztükör felszínét. Egyenesen bele robban a Sötétségbe, eszeveszett gomolygásra, formálódásra kényszerítve.
Sikolyok. Kínlódó, kárhozott lelkek vigasztalan jajgatása. Démonok és tébolyok hahotája. Milliók cipőjének kopogása a nagyvárosok aszfaltján. Szélsebes emberi gondolatok és érzelmi kavalkád. Angyalszárnyak éles suhogása. Mindez ugyan abban a szempillantásban zúdul a Leginkább Őrzöttre. A Bebörtönzöttre. Arra, amiről még tán a Mindenható sem feltételezte, hogy felébredhet valaha, valami módon,  hiszen magától nem szabadott volna. S nem is így történt. Valami kinyúlt a Sötétségért, mint egy vékony, sápatag kar...vagy csupán a semmiben lebegő óraszerkezet ingája volna? Megfogannak az érzékek midőn vajúdni kezdenek az érzékszervek, mint virágbaborulás az éjszakában. Minden születés fájdalmas. Az ektoplazma kínja, ahogy az Ő világainak ajtaja hirtelen feltárul előtte, kivágódva zsanérjaiból - immáron két kerek, sötét hólyagszeme előtt - , egyszeriben rázva le a béklyókat, melyek mintha soha ott sem lettek volna, csak a Hatalmasság elméjének káprázataként. S mindez a drasztikum elevennek ható lénnyé formálja a Hatalmas Sötétséget. Már nem pusztán érzékszervek a feketeségben, de tagok - egy test. Egy arc, mely mögött senki sem sejtené, miféle lény lakozik.
Ordítása - az új formába épülés keserve és a világok sokkoló zaja okán -, minden birodalmat megráz. Egyszerre néznek össze az Égiek értetlenkedvén, egyszerre zuhan össze megannyi ember holtan és egyszerre remeg meg a bukottak hona omladozón. Mi történt s mi történik vészes folytonossággal ettől a baljós perctől kezdve?! Nem tudhatja egyikük sem, se angyal, se halandó, se démon. Egyet éreznek csupán biztosan: valami elkezdődött. Valami, ami megváltoztatja életük és a világaik arculatát.
Mindezen idők alatt a Lucifer néven ismeretes Samael, a Sátán közönyösen ücsörög bárjában, a Lux-ban versenyzongorája előtt, egy pohár konyak társaságában. Mazikeen, démoni kísérője a bárpultnál törölget egy poharat, gyilkos dühvel méregetve az Ördögöt, aki szemmel láthatóan sztoikus az közelmúlt eseményeit illetően. Csendélet. Dohányfüst száll fel a hetykén a zongora szárnyán hagyott hamutálcából. Egyszeriben, mintha valamiféle felismerés törne Luciferre. Szemöldökét össze vonja. Bal kezének ujjai, melyek a billentyűkön táncolták a dallamot, hirtelen megállnak a levegőben, ahogyan jobbjában a pohár is, még mielőtt az ajkához emelhetné ismét. Pár másodperc pusztán az egész. Megérzés. Talán ez a legjobb szó rá, így írná le, igen. Mint egy jeges fuvallatot, ami karmokként mászik fel a gerincén, és -- nincs már idő megosztani a gondolatot Maze-el. Mint egy késleltetve nyúlna a homlokához, sejtve az eljövendő borzalmakat, de arra is késő van már. Nem állíthatja meg immáron sem ő sem más. Oly hirtelen csap le az elviselhetetlen fájdalom az Ördögre, hogy belegondolni sincs ideje, sem ereje küzdeni ellene. Tehetetlenül kap mind a két kezével a halántékához. A nehéz ólomkristály pohár ezzel egy időben, tehetetlenül zuhan a kifényezett padlóra, hogy ezernyi szilánkká robbanva zengjen hadüzenetet a világnak - a Sötétség maga. A Sátán torkából pedig olyan kínkeserves kiáltás szakad fel, hogy bárki, aki hallja, annak ereiben még a vér is megfagy. Nyújtott, fokozódó, még is viharos üvöltés ez, ami már-már emberien indul, de valami egészen mássá torzul. Lucifer a zongora fölé görnyed és kétrét tapasztja kezeit fülére, miközben hallójáratából ennek ellenére, meleg folyamként indul meg a bíbor vér, egészen feketére festve a füstszínű inget, amit visel. A finom kelme csak úgy issza az angyal karmazsin vérét. Az ordítás pedig, mi semmi máshoz sem fogható, iszonyatos robaj, valójában egy gyötrelmes fohásszá avanzsálódik, de ezt csak az a hatalom képes felismerni a torzulás ellenére, akihez szól: Apaaa! Ez az elnyújtott kiállítás az, mit végső kétségbeesésében tesz az arkangyal a zongoránál, mielőtt ájultan roskad össze a zongoraszék lábánál, lefordulva az alkalmatosságról. Mazikeen arcáról elpárolog a harag, a riadalomtól űzötten rohan - már-már lassított filmként - a bár közepén elterülő, mozdulatlan Ördög felé. A férfi szemei lezárultak, de nem olybá, mintha álmodna, ábrázata tortúráról tanúskodik, egyetlen, rezzenéstelen kifejezésbe fagyva. De nem múlt ki. Bár amin most keresztül megy, az tán még a halálnál is rosszabb.
És sötétebb.

The Darkness is Rising @

Az elemi feketeség mélyén, a sötétség szívébe mar a megtestesülés gyötrelme. A létezés fájdalmas felismerése és igazsága. Immáron saját tudatára ébred s akarva vagy akaratlanul alakot ölt magára, keserves kétségbeeséssel ragadva magához az anyagot, amit ér. Vajon mennyire spontán ez a formálódás? S miféle késztetés űzi eme ősi entitást erre a tettre? Irreleváns. A Hatalmas Sötétség emberszerű külsőt vesz magára, rostonként tapasztva csontjaihoz az izmokat és erek elevenvörös hálózatát. S mindeközben a selymes feketeség lengi körül, amerre újonnan lett érzékszerve ellát. Az a feketeség, ami ő maga és még is egy párhuzamos valóság. De ebben a mély, feneketlen sötétségben immáron van valaki más is. Egy férfi alakja körvonalazódik a Hatalmasság előtt - pontosan azé, akit szólított, akit magához rántott, ó, vajh, miféle láthatatlan köteléknél fogva? És Lucifer ott ül, előtte, egy trónnak cseppet sem mondható, idejétmúlt ülőalkalmatosságon. A pokol leköszönt királyának feje előre csuklik, ében üstöke, obszidián öltönye - mit a Hatalmas álmodott meg rá - tökéletesen olvad bele a világok hajnalát idéző sötétségbe. Lágy hang cirógatja, kábítja az arkangyalt a szörnyű sikoly után. Lassan nyílnak fel szemei a harmadik, mágikus megszólítására - megidézésre - s ettől a felismeréstől felkapja a fejét. Feketeség. Mintha magába omlott volna az ismert világ, hogy új urát, a Káoszt köszöntse. Fekete. Amerre az angyal szeme ellát. Rémület kúszik fel a ténytől a torkán, hiszen még sosem élte meg az Elemi, Hatalmas Sötétséget. Ó, azt hitte, hogy így volt, de ebben a percben döbben rá, mekkorát tévedett. A Pokolra taszíttatás ugyanis bár az Atyai Fény hiányát jelentette számára, még sem volt mag A Sötétség, ami az Idők Kezdete előtt töltötte ki a mindenséget. A teremtett világok élőlényeitől különb angyaloknak a földi esték nem jelentenek többet némi szürkületnél, tekintetük ellát a messzeségekbe a legsötétebb órán is, így nincs mi a sötétben megrémíthetné e teremtményeket. De Samael, a dicső második, ebben a percben kénytelen megízlelni a halandó embergyermekek éjszakai félelmét. Mert nincs nagyobb rettenet egy angyal számára, mint a Fény hiánya, természetüknél fogva. Az ördög körbe pillant, a csend falai súlyosan nehezednek rá Los Angeles élénk zsivaja után. Saját szívverését és zihálását sem hallja a mindent elnyelő sötétségben. Így hát felfelé nyújtózik nyakával - már majdnem látja a fényt, de ez csupán az a hazugság, mellyel az elméje próbálja megőrizni épségét. Fogalma sincs, meddig mered a magasba, a kilátástalan sötétbe, mire érzékelni kezdi környezetét - már, ami található benne. Le pillant, a szék karfáján pihenő kezeire s döbbenten lesz tanúja saját leláncolásának. A csuklóin nehéz bilincs éktelenkedik, melyekből hosszú, a végtelenbe kígyózó láncok lógnak a súlytalanság bizarrságával. Lucifer felemeli a kezeit, elképedve forgatva jobb, majd bal csuklóját és a béklyót fürkészi. De hiába keresi, nem talál egyetlen szimbólumot, rúnát vagy egyéb pecsétet, mely megköthetné - s még is. Álmélkodásából az ismerős hang szólítja ismét. A Sátánt ez alkalommal azonban nem lehet megtéveszteni, egyenesen a hang irányába mered. Ott pedig a látszólag semmiből, egy férfi tűnik fel. Szőke, kék szemű - azaz pontosan olyan, amilyennek a halandók Lucifert képzelik. A Sötétség egy ujjmozdulattal változtat a színen és a sötét füstként oszlik szét, hogy aztán a titokzatos alak helyet foglalhasson méretes karosszékében. És mosolyog. Az ark némán, összevont szemöldökkel mered rá, elnyíló ajkakkal. Még mindig a széken ül, láncokkal karjain. Irónia, de kényelmesen képes mozogni tőlük. Bár ez a tényeken mit sem változtat.
- Te...nem lehetsz az, aminek gondollak.
Pereg révetegen az angyal ajkairól. Az ördögéről, aki az ősi mágia jelentős részének atyja, - hiszen az alvilágban el kellett ütni valamivel az időt - s most még is, itt ül, mondhatni székhez láncolva és fogalma sincs miféle úton-módon hozták ide vagy tartják itt. Miféle varázslat ez? Ha az egyáltalán...